| Ki egyformán osztod szemeidnek fényét, – mint a nap, |
| S hisznek-e benned, vagy sem, szidnak-e, szeretnek-e, – nem bánod! |
| És látják-e, hogy életet oszt fénylő melege szemeidnek: |
| Te csak derűsen mosolyogsz s elrévedve osztasz |
| S két jó kezed osztva mozog, mint a szorgalmas magvetőé, |
| Kit bárgyú szomszédja gennyes ajakakkal hiába szidalmaz: |
|
| Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk: Igazság! Hatalmas nemtő! |
| Te voltál mindig a bölcsek képzelete! S mint a foszfor |
| Úgy világít tenéked a dolgok lelke éjszaka! – Jóság |
| És okosság: tebenned egyesűlvén vannak! |
| S téged dicsőít szavam először, hogy szólalok s nem halkan többé, |
| De önérzettel, – mert fennhangon szóljon a hívő: |
|
| Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat! |
| Néki dícsérem a fényt, mert ő tudja, hogy van s várom |
| Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre… |
| …Én az életet már láttam, nem félek és nem várok s ki megszólít, megvetem… |
| De szilárdan s szépen állani akarok s élni, mint az elfáradt oszloptartó leányok, |
| Szeretni, kit eddig megláttam, derék ha volt és menni mind-előre daccal |
| S meghalni azután, – meglátni végül is a fényt, mint aki eltévedt |
| És sokáig botorkált egy vak alagútban, a sötétben, |
| S feljutott végül a napfényre, |
| Gyönyörüszép hajnalidőben! |
|
|