Sirató^*

Valaha nagyokat énekelt S mélyeket kortyantott S ma korhadó sírjában porladoz. De élveznéd megint az ősz Pirosló színeit és újborát S az enyészet karjába dőlsz! Megint virúl minden szined: A százados dió s kökörcsined Mindegyre megujúl… De te nem Csak te nem újulsz már meg sohasem. Hogy voltál itt és éltél hirdetem! De meddig vagyok én még híradó? Hisz örökké nem tart az életem! S ki tudja, mint itélt a bősz biró? Időm a sír felé, öreg barát Oly csendbe’ lépked, mint az áruló, Mint ahogy földanyánk is nekilát S felölti lassacskán a ködruhát. * De könnyelmű is voltál, Hogy íly hamar elmentél, Nyers éneket is fújtál, Most hideg házikódba bújtál. Mi lelt? Hisz voltál féktelen És nem volt benned semmi félelem. – „Nagyot ugrani! Az élet árja Habjai tornyosulván elragad!” – Szóltál és nagyot kortyintott nyakad És voltál gőgös fönség, mint a rossz gyerek És megdőlt szőke fejed, mint az anyaölben, Oly lágyan símogatták látatlan kezek. Lásd, én szerettelek bizony S ma épp a kedvedért iszom És ősz is van megint, muszáj ma inni bort A szívem, lásd sírással van tele S az őszi erdőség nyögése zord… S az is elhallik ám errefele… S a szív nagyon sunyít és füleli, Hogy menni jelt ad-e már valami? Szerettelek bizony, amért az őszi csendbe’ Úgy űltél köztünk olykor elmerengve, Mintha várnád őket: e föld szűzeit, Hogy jőjjenek Eléd s bánkódva mind És sírjanak! Oh bontsák csak meg őszi koszorúikat s remek Hajzatuk csudáit, – úgy kérleljenek… Amért epedni hagytak s íly sokáig társtalan… S te hallgatóztál akkor, láttalak S úgy nyúltál ferde poharadhoz álmatag S úgy mosolyogtál, mint akinek fülmile Dalol egy szebb jövőt s ő oly merész, Hogy mindörökre várni kész, Az álom teljesül-e?