Intelem^*

Ó rég’ idők ajtója: emlék! Betenném az ajtót, – pihennék! Ó múltak hamvadó hamva! Ó múltak elalvó tüze! Ó én életemnek kesernyés ize! Akit szerettem, rosszul szerettem, Akit szerettem, hiába szerettem, Barátaimat mind megúntam, Sokat beszéltem, mit se szereztem… Ó régi éjszakák emléke, – unalmas Éjszakák fájó emléke, – nyugalmas Semmittevés gyötrő emléke, – fájdalmas Üldögélés undok hatalma: Ó én életemnek egyetlen tartalma! Diák vagyok én még most is, Egyedül élek, mint a kóró most is… Minek is annyi szó? Légy lelkem hallgatag S konok, magadbamélyedő, akár a rab, Kit mélyen sért a napfény is, hogy él, De majd elvégzi ő és nem beszél… A sírodat is hagyd tehát. Mi gondod erre? Taláncsak elvégzed majd te is valamerre.