Messzi fény^*

Ha jön az alkony, gyászinduló bátran felzendűl, A döbbenetes sötétségű széles árnyak nőnek, Olvadt ólom-csöppecskéket hullat el az árnyék, S a végtelen és nagytömegű tenger mélye pirosan tükrözik. Hajó megy el, a szörnyen messzi partok felé lendűl, S a nap is, lángban álló gálya megy mögötte más égtáj felé… Elmúlt a nap. És minden dicsősége, mint a jeladás A nyugodt láthatáron áll. És hirdeti, hogy nincs megújhodás… Mert vissza nem tér többé, ami távozott. – Ó messzi fény! Az örök változás mivégre van? Vagy minden veszendőbe mén? Az egek tornyai s az égő tűzzel teli árkok? És lelkem is szegény? S mi őt dorgálja, feddi? S vak erők Vonúlnak itt, mint órjás látomások? S lobbannak el? Hisz úgyis téli álom már nekem e földi lét, Amelyből felriadok olykor s mint a fák, Az ég felé jajongok s messzi fény, feléd, S az Urat hívom tanuságomúl, hogy itt vagyok… Ó fényből árnyba változó világ! Az életed fölötted ellobog.