| Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket, |
| Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret, |
| Megadod majd, megadod máskor… |
|
| Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd |
| S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, – |
| Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veri |
| S Feléd tárom ki két karom… |
|
| S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam… De megismersz-e még? |
| Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed |
| Elnehezűlt szivemre többé nem teszed? |
| S már lázas felhőid közt sincs lakásod |
| S hiába várom onnan késő jeladásod?… |
|
| Ki teremtettél s megátkoztál, |
| Ki megcsókoltál és eltaszitottál, |
| Uram, én nem tudok már szólani Hozzád! |
| Néma lettem én s a szívem nem talál. |
|
| De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt |
| S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: „miért fiam s hogyan?” |
| S e hangra, mint a gyermek, felfigyel az alélt fájdalom s e szózatod |
| Majd húnyt szememből ismét előcsalja régi könnyeim, |
| Hogy ami néma már, – hová tünt, nem tudom, de érzem, él, – |
| Az esengés Uram… mivoltod nagy fényétől új életre kél: |
| Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem… |
| …Mi más valék, mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed |
| És nem szerettem senkit s voltam átkozott, akit az emberszív kivet… |
| Taníts meg rá, hogy újra áldjalak |
| S feledjem el, hogy nem találtalak… |
| Oh add, hogy elfeledjem ezt az életet! |
|
|