| Órjás boltívek homályán siránkozó mécs alatt ki térdelsz |
| S zokogsz elhagyottan, míg az orgona búg, mint a kiszakadó sírás, |
| Látom bűnöd innen kósza lélek én, ki véletlen, hogy erre járok |
| S kinek szíve tiszta és magános, mint templomi csengetyű lézengő bánata: |
|
| Jaj, jaj elfeledted, honnan származol: vídám valál s öt percig gondtalan, |
| Jaj, jaj, míly elbizottan s önfeledten éltél, könnyelműn párosodván, |
| Jaj, jaj és visszadönt a szélvész magas csúcsairól most örömödnek |
| Szörnyüséges, feneketlen bánatok mély, földalatti völgyeibe! |
|
| Sáppadtan önts tehát a reszkető láng bíborába még kevés, nehéz olajt, |
| Hadd csapjon fel magasra s lobbanva égjen el s hirdesse kínjaid |
| Mi Urunk előtt, ki bús felhők mögül halál képében ránk leselkedik |
| És nézi szörnyü szenvedéseink egykedvűn s réveteg mosollyal. |
|
|
| Hős, ki a láthatár peremén a sötétbe zuhantál, |
| Mint csúcsokról a mélybe köd-görgeteg gomolyog, |
| Mint csúcsokról fenyő lezuhan és gyökérkoronája rútan |
| A sivár és szomorú égre meredve megáll, |
|
| Hős, ki most egy fínomabb s komoly közegben szállasz, szállasz |
| És elfödött az éj a rádleselkedőktől és kik rád haragvók, |
| Elfödé véres, gennyes szemök, hogy édes lelked elpihenhet, |
| S hogy üldözött vad sohajtva megnyugodhatol, |
|
| Hős, szívem szakad, ki látom drága homlokod a síró templomi kincsek |
| Ódon fénye mögül s ki nem tudom, mi tartson vissza itten |
| Ifjút, még töretlen életűt, míg eltörődve végre menni kell… |
| S mért élni, élni, jajgató tömeg falatján még tovább |
|
| S mély sírba majd leszállani végűl?! |
|
|
| Ó játékos ujjaid, ó fínom szíved képzeletem könnyü serlege, |
| Ó lágy ágyékod, álmatag vidék! és kies-ékes, leglágyabb hasad, |
| Ó fogaidnak fényes bujdosása lágy és olvadó száj rejtekén |
| És ereidnek kék futása tested habfehér terén |
| S ó kényes, fínom titkaidnak egész ékes bársonytokja te! |
| S ó fínomult anyag te, sokkal fínomabb, mint az, |
| Ki már csak benned lel vigaszt! |
| S ó drága bor, amelyből ittam én, de meg is részegedtem tőle s ittas, részegűlt, |
| Folyvást csak rólad énekeltem, égek, s mint ki végkép elmerűlt |
| Az éjszakában s mit se lát, de messzi tűz |
| Ingerli s egyben bátorítja árva két szemét: |
| Már én is úgy vagyok, – hogy futnék bár feléd… |
| Olykor megállok téveteg’ a féluton, |
| Mert féltem álmaim javát és nem tudom, |
| Hogy nem a messzeség-e az, mely véled egybefűz?… |
|
| Ebédnél ülsz, vagy látlak, kolmizod hajad, |
| Vagy semmit sem csinálsz, csak ringatod magad… |
| S én nézlek s gondolom, ki tudja, merre tévelyegsz? |
| És álmodom, hogy asszonytársad máris hívogat… |
| S ki tudja: beléd vette tán magát egy gondolat… |
| S a szemeim kitárva leslek, min nevetsz? |
| És látom, földre ejted fátyladat |
| S szemed sötét, – talán már mást szeretsz… |
| S már térdepelnék is, hogy el ne hagyj… |
| Eszméletem fénylő halála vagy! |
|
|
| A bús bölcselemnek vége: a bús részleteket élem… |
| S hogy ez érdes világon símán és szabály szerint |
| Nem engedelmes emberkéznek titkos őserő: rég jól tudom. |
| S most mégis fáj szivem és megrendűlten állok: |
| Lám szorgalmas kezem dúsan munkálta meg a barna föld ölét, |
| (Ó asszonyok öle, mért vagy termékenyebb!) |
| S ím’ sírva látom: barna lányok kosarába’ szőlőm |
| Nem dús, nem szép s nem elsőrendű mustja. |
| Ó így csalódni mért s mért hinni: elcsitúlt a harc… |
| …Termékeny béke jő… balgán remélni mért mindegyre még tovább?… |
| Ahogy a messzi, déli tájakon kalandozó, ha meddőn |
| A lelke nyugtáért eseng, mihelyt lehajlott hozzá már az alkonyat, a mély-borúlatú: |
|
| Indiában a városokra ráfekszik az éj s a pestis |
| Szörnyű dúlása most elpihen talán. De lám, de jaj, a vad, vérengző koldusok |
| Rémes csoportja máris vonítani kezd az ég felé s a jajszó |
| Lomhán gomolyg az istenekhez a magasba fel, |
| Mint a tragikus áldozatok szállongó, gyenge füstje. |
|
|
| Ó mikor lesz, hogy kezemben tiszta könyv |
| S testben, lélekben tisztán s vidoran csillogva… sűrű |
| És vad ködök után, kilépek majd a napsütött világra, mint a gyűrű, |
| Mely síkos üvegládikójából urnője drága ujján |
| Rövid sétára megy és visszajön. |
| És ó mikor lesz már, mikor lesz, áhitozva várom, |
| Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsu, tiszta ujjaim |
| Majd nem fertőzi meg a sárló munka zsíros szennye rútan |
| S hogy mindétig vasárnap lesz már mindegyik napom?! |
| Bársonykalapba’ lépdelek, tollam fülem mögött |
| S az ajkamon önhitt mosoly, – ez egyszer végre megnézem a tornyokat, |
| Miket nem láttam eddig… minek építették s nyújtózkodnak azok fel a magas ég alá, |
| Ha én nem láthatom… Ha gyönyörködni bennök nem tudok? – Fáradt vagyok |
| És nincs időm, ti emberek… s a bánat is, |
| Nehéz madár a gyenge ágon, úgy lehúz, úgy megvisel… |
| Oh nem a szépségnek való már ingerült szemem! |
| De majd! – Majd akkor tán a napba nevetek, mint őseim |
| És szellős lesz a lelkem, mint a virradat |
| S pihétlen-tiszta és magasztos lesz az életem! |
| Oh nem úgy testvérek, – az nem lehet, hogy csakis sírni, átkozódni |
| S két kezed tördelni vagy az ég alatt… És anyád árnyékán tűnődöl, mint az eszelős, |
| Mert nem mersz bús szemébe nézni… Nincs kenyér! – Oh ne kérdezzetek, |
| Hogy néma tekintete jajszavamra mit felel?… |
| Jobb nem beszélni, – erről is hallgatni kell… |
| …Sok ember örök fájdalomban süllyed el!! |
|
Kérés a hatalmasokhoz: Epilógus
| Ha élnem s lélekzenem szabad, engedd megkérdenem, |
| Ó mért borúlt ma el dicső, szép homlokod? |
| Tán rám haragszol: s ó miért? |
| Tán nem végeztem dolgomat elég nagy szorgalommal? |
| Vagy mert mulatni mertem én az éjjel, |
| Nevetni vígan és nőket csábítani? |
| Kihívó, durva szókat visszaverni egyszer… |
| Én, kihez csak nagy alázat illik |
| S ki néked köszönöm ajándokom, bús életem…? |
| Én, ki nyomorúlt s beteg vagyok, |
| Ki a búbánatból élek és kinek |
| Szegény kis életem kiérdemelnem illik?! |
| Ó bocsáss meg! én: garázda kérkedő! |
| Hogy én, hogy én még lázadozni mertem |
| S nőkről énekelni hitvány éneket?! |
| Meglásd: szerény lesz életem ezentúl |
| S bágyadtabb, szelíd, szerény lesz bús dalom. |
|
|