Objektiv kórus*

I
Gyász-kar
Órjás boltívek homályán siránkozó mécs alatt ki térdelsz
S zokogsz elhagyottan, míg az orgona búg, mint a kiszakadó sírás,
Látom bűnöd innen kósza lélek én, ki véletlen, hogy erre járok
S kinek szíve tiszta és magános, mint templomi csengetyű lézengő bánata:
Jaj, jaj elfeledted, honnan származol: vídám valál s öt percig gondtalan,
Jaj, jaj, míly elbizottan s önfeledten éltél, könnyelműn párosodván,
Jaj, jaj és visszadönt a szélvész magas csúcsairól most örömödnek
Szörnyüséges, feneketlen bánatok mély, földalatti völgyeibe!
Sáppadtan önts tehát a reszkető láng bíborába még kevés, nehéz olajt,
Hadd csapjon fel magasra s lobbanva égjen el s hirdesse kínjaid
Mi Urunk előtt, ki bús felhők mögül halál képében ránk leselkedik
És nézi szörnyü szenvedéseink egykedvűn s réveteg mosollyal.
II
Naenia egy hős halálára
Hős, ki a láthatár peremén a sötétbe zuhantál,
Mint csúcsokról a mélybe köd-görgeteg gomolyog,
Mint csúcsokról fenyő lezuhan és gyökérkoronája rútan
A sivár és szomorú égre meredve megáll,
Hős, ki most egy fínomabb s komoly közegben szállasz, szállasz
És elfödött az éj a rádleselkedőktől és kik rád haragvók,
Elfödé véres, gennyes szemök, hogy édes lelked elpihenhet,
S hogy üldözött vad sohajtva megnyugodhatol,
Hős, szívem szakad, ki látom drága homlokod a síró templomi kincsek
Ódon fénye mögül s ki nem tudom, mi tartson vissza itten
Ifjút, még töretlen életűt, míg eltörődve végre menni kell…
S mért élni, élni, jajgató tömeg falatján még tovább
S mély sírba majd leszállani végűl?!
III
A nő dicsérete
 

1

Ó játékos ujjaid, ó fínom szíved képzeletem könnyü serlege,
Ó lágy ágyékod, álmatag vidék! és kies-ékes, leglágyabb hasad,
Ó fogaidnak fényes bujdosása lágy és olvadó száj rejtekén
És ereidnek kék futása tested habfehér terén
S ó kényes, fínom titkaidnak egész ékes bársonytokja te!
S ó fínomult anyag te, sokkal fínomabb, mint az,
Ki már csak benned lel vigaszt!
S ó drága bor, amelyből ittam én, de meg is részegedtem tőle s ittas, részegűlt,
Folyvást csak rólad énekeltem, égek, s mint ki végkép elmerűlt
Az éjszakában s mit se lát, de messzi tűz
Ingerli s egyben bátorítja árva két szemét:
Már én is úgy vagyok, – hogy futnék bár feléd…
Olykor megállok téveteg’ a féluton,
Mert féltem álmaim javát és nem tudom,
Hogy nem a messzeség-e az, mely véled egybefűz?…
 

2

Ebédnél ülsz, vagy látlak, kolmizod hajad,
Vagy semmit sem csinálsz, csak ringatod magad…
S én nézlek s gondolom, ki tudja, merre tévelyegsz?
És álmodom, hogy asszonytársad máris hívogat…
S ki tudja: beléd vette tán magát egy gondolat…
S a szemeim kitárva leslek, min nevetsz?
És látom, földre ejted fátyladat
S szemed sötét, – talán már mást szeretsz…
S már térdepelnék is, hogy el ne hagyj…
Eszméletem fénylő halála vagy!
IV
Szüretelők dala
A bús bölcselemnek vége: a bús részleteket élem…
S hogy ez érdes világon símán és szabály szerint
Nem engedelmes emberkéznek titkos őserő: rég jól tudom.
S most mégis fáj szivem és megrendűlten állok:
Lám szorgalmas kezem dúsan munkálta meg a barna föld ölét,
(Ó asszonyok öle, mért vagy termékenyebb!)
S ím’ sírva látom: barna lányok kosarába’ szőlőm
Nem dús, nem szép s nem elsőrendű mustja.
Ó így csalódni mért s mért hinni: elcsitúlt a harc…
…Termékeny béke jő… balgán remélni mért mindegyre még tovább?…
Ahogy a messzi, déli tájakon kalandozó, ha meddőn
A lelke nyugtáért eseng, mihelyt lehajlott hozzá már az alkonyat, a mély-borúlatú:
Indiában a városokra ráfekszik az éj s a pestis
Szörnyű dúlása most elpihen talán. De lám, de jaj, a vad, vérengző koldusok
Rémes csoportja máris vonítani kezd az ég felé s a jajszó
Lomhán gomolyg az istenekhez a magasba fel,
Mint a tragikus áldozatok szállongó, gyenge füstje.
V
Kívánság
Ó mikor lesz, hogy kezemben tiszta könyv
S testben, lélekben tisztán s vidoran csillogva… sűrű
És vad ködök után, kilépek majd a napsütött világra, mint a gyűrű,
Mely síkos üvegládikójából urnője drága ujján
Rövid sétára megy és visszajön.
És ó mikor lesz már, mikor lesz, áhitozva várom,
Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsu, tiszta ujjaim
Majd nem fertőzi meg a sárló munka zsíros szennye rútan
S hogy mindétig vasárnap lesz már mindegyik napom?!
Bársonykalapba’ lépdelek, tollam fülem mögött
S az ajkamon önhitt mosoly, – ez egyszer végre megnézem a tornyokat,
Miket nem láttam eddig… minek építették s nyújtózkodnak azok fel a magas ég alá,
Ha én nem láthatom… Ha gyönyörködni bennök nem tudok? – Fáradt vagyok
És nincs időm, ti emberek… s a bánat is,
Nehéz madár a gyenge ágon, úgy lehúz, úgy megvisel…
Oh nem a szépségnek való már ingerült szemem!
De majd! – Majd akkor tán a napba nevetek, mint őseim
És szellős lesz a lelkem, mint a virradat
S pihétlen-tiszta és magasztos lesz az életem!
Oh nem úgy testvérek, – az nem lehet, hogy csakis sírni, átkozódni
S két kezed tördelni vagy az ég alatt… És anyád árnyékán tűnődöl, mint az eszelős,
Mert nem mersz bús szemébe nézni… Nincs kenyér! – Oh ne kérdezzetek,
Hogy néma tekintete jajszavamra mit felel?…
Jobb nem beszélni, – erről is hallgatni kell…
…Sok ember örök fájdalomban süllyed el!!
VI
Kérés a hatalmasokhoz: Epilógus
Ó bocsáss meg!
Ha élnem s lélekzenem szabad, engedd megkérdenem,
Ó mért borúlt ma el dicső, szép homlokod?
Tán rám haragszol: s ó miért?
Tán nem végeztem dolgomat elég nagy szorgalommal?
Vagy mert mulatni mertem én az éjjel,
Nevetni vígan és nőket csábítani?
Kihívó, durva szókat visszaverni egyszer…
Én, kihez csak nagy alázat illik
S ki néked köszönöm ajándokom, bús életem…?
Én, ki nyomorúlt s beteg vagyok,
Ki a búbánatból élek és kinek
Szegény kis életem kiérdemelnem illik?!
Ó bocsáss meg! én: garázda kérkedő!
Hogy én, hogy én még lázadozni mertem
S nőkről énekelni hitvány éneket?!
Meglásd: szerény lesz életem ezentúl
S bágyadtabb, szelíd, szerény lesz bús dalom.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]