Órjás boltívek homályán siránkozó mécs alatt ki térdelsz |
S zokogsz elhagyottan, míg az orgona búg, mint a kiszakadó sírás, |
Látom bűnöd innen kósza lélek én, ki véletlen, hogy erre járok |
S kinek szíve tiszta és magános, mint templomi csengetyű lézengő bánata: |
|
Jaj, jaj elfeledted, honnan származol: vídám valál s öt percig gondtalan, |
Jaj, jaj, míly elbizottan s önfeledten éltél, könnyelműn párosodván, |
Jaj, jaj és visszadönt a szélvész magas csúcsairól most örömödnek |
Szörnyüséges, feneketlen bánatok mély, földalatti völgyeibe! |
|
Sáppadtan önts tehát a reszkető láng bíborába még kevés, nehéz olajt, |
Hadd csapjon fel magasra s lobbanva égjen el s hirdesse kínjaid |
Mi Urunk előtt, ki bús felhők mögül halál képében ránk leselkedik |
És nézi szörnyü szenvedéseink egykedvűn s réveteg mosollyal. |
|
|
Hős, ki a láthatár peremén a sötétbe zuhantál, |
Mint csúcsokról a mélybe köd-görgeteg gomolyog, |
Mint csúcsokról fenyő lezuhan és gyökérkoronája rútan |
A sivár és szomorú égre meredve megáll, |
|
Hős, ki most egy fínomabb s komoly közegben szállasz, szállasz |
És elfödött az éj a rádleselkedőktől és kik rád haragvók, |
Elfödé véres, gennyes szemök, hogy édes lelked elpihenhet, |
S hogy üldözött vad sohajtva megnyugodhatol, |
|
Hős, szívem szakad, ki látom drága homlokod a síró templomi kincsek |
Ódon fénye mögül s ki nem tudom, mi tartson vissza itten |
Ifjút, még töretlen életűt, míg eltörődve végre menni kell… |
S mért élni, élni, jajgató tömeg falatján még tovább |
|
S mély sírba majd leszállani végűl?! |
|
|
Ó játékos ujjaid, ó fínom szíved képzeletem könnyü serlege, |
Ó lágy ágyékod, álmatag vidék! és kies-ékes, leglágyabb hasad, |
Ó fogaidnak fényes bujdosása lágy és olvadó száj rejtekén |
És ereidnek kék futása tested habfehér terén |
S ó kényes, fínom titkaidnak egész ékes bársonytokja te! |
S ó fínomult anyag te, sokkal fínomabb, mint az, |
Ki már csak benned lel vigaszt! |
S ó drága bor, amelyből ittam én, de meg is részegedtem tőle s ittas, részegűlt, |
Folyvást csak rólad énekeltem, égek, s mint ki végkép elmerűlt |
Az éjszakában s mit se lát, de messzi tűz |
Ingerli s egyben bátorítja árva két szemét: |
Már én is úgy vagyok, – hogy futnék bár feléd… |
Olykor megállok téveteg’ a féluton, |
Mert féltem álmaim javát és nem tudom, |
Hogy nem a messzeség-e az, mely véled egybefűz?… |
|
Ebédnél ülsz, vagy látlak, kolmizod hajad, |
Vagy semmit sem csinálsz, csak ringatod magad… |
S én nézlek s gondolom, ki tudja, merre tévelyegsz? |
És álmodom, hogy asszonytársad máris hívogat… |
S ki tudja: beléd vette tán magát egy gondolat… |
S a szemeim kitárva leslek, min nevetsz? |
És látom, földre ejted fátyladat |
S szemed sötét, – talán már mást szeretsz… |
S már térdepelnék is, hogy el ne hagyj… |
Eszméletem fénylő halála vagy! |
|
|
A bús bölcselemnek vége: a bús részleteket élem… |
S hogy ez érdes világon símán és szabály szerint |
Nem engedelmes emberkéznek titkos őserő: rég jól tudom. |
S most mégis fáj szivem és megrendűlten állok: |
Lám szorgalmas kezem dúsan munkálta meg a barna föld ölét, |
(Ó asszonyok öle, mért vagy termékenyebb!) |
S ím’ sírva látom: barna lányok kosarába’ szőlőm |
Nem dús, nem szép s nem elsőrendű mustja. |
Ó így csalódni mért s mért hinni: elcsitúlt a harc… |
…Termékeny béke jő… balgán remélni mért mindegyre még tovább?… |
Ahogy a messzi, déli tájakon kalandozó, ha meddőn |
A lelke nyugtáért eseng, mihelyt lehajlott hozzá már az alkonyat, a mély-borúlatú: |
|
Indiában a városokra ráfekszik az éj s a pestis |
Szörnyű dúlása most elpihen talán. De lám, de jaj, a vad, vérengző koldusok |
Rémes csoportja máris vonítani kezd az ég felé s a jajszó |
Lomhán gomolyg az istenekhez a magasba fel, |
Mint a tragikus áldozatok szállongó, gyenge füstje. |
|
|
Ó mikor lesz, hogy kezemben tiszta könyv |
S testben, lélekben tisztán s vidoran csillogva… sűrű |
És vad ködök után, kilépek majd a napsütött világra, mint a gyűrű, |
Mely síkos üvegládikójából urnője drága ujján |
Rövid sétára megy és visszajön. |
És ó mikor lesz már, mikor lesz, áhitozva várom, |
Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsu, tiszta ujjaim |
Majd nem fertőzi meg a sárló munka zsíros szennye rútan |
S hogy mindétig vasárnap lesz már mindegyik napom?! |
Bársonykalapba’ lépdelek, tollam fülem mögött |
S az ajkamon önhitt mosoly, – ez egyszer végre megnézem a tornyokat, |
Miket nem láttam eddig… minek építették s nyújtózkodnak azok fel a magas ég alá, |
Ha én nem láthatom… Ha gyönyörködni bennök nem tudok? – Fáradt vagyok |
És nincs időm, ti emberek… s a bánat is, |
Nehéz madár a gyenge ágon, úgy lehúz, úgy megvisel… |
Oh nem a szépségnek való már ingerült szemem! |
De majd! – Majd akkor tán a napba nevetek, mint őseim |
És szellős lesz a lelkem, mint a virradat |
S pihétlen-tiszta és magasztos lesz az életem! |
Oh nem úgy testvérek, – az nem lehet, hogy csakis sírni, átkozódni |
S két kezed tördelni vagy az ég alatt… És anyád árnyékán tűnődöl, mint az eszelős, |
Mert nem mersz bús szemébe nézni… Nincs kenyér! – Oh ne kérdezzetek, |
Hogy néma tekintete jajszavamra mit felel?… |
Jobb nem beszélni, – erről is hallgatni kell… |
…Sok ember örök fájdalomban süllyed el!! |
|
Kérés a hatalmasokhoz: Epilógus
Ha élnem s lélekzenem szabad, engedd megkérdenem, |
Ó mért borúlt ma el dicső, szép homlokod? |
Tán rám haragszol: s ó miért? |
Tán nem végeztem dolgomat elég nagy szorgalommal? |
Vagy mert mulatni mertem én az éjjel, |
Nevetni vígan és nőket csábítani? |
Kihívó, durva szókat visszaverni egyszer… |
Én, kihez csak nagy alázat illik |
S ki néked köszönöm ajándokom, bús életem…? |
Én, ki nyomorúlt s beteg vagyok, |
Ki a búbánatból élek és kinek |
Szegény kis életem kiérdemelnem illik?! |
Ó bocsáss meg! én: garázda kérkedő! |
Hogy én, hogy én még lázadozni mertem |
S nőkről énekelni hitvány éneket?! |
Meglásd: szerény lesz életem ezentúl |
S bágyadtabb, szelíd, szerény lesz bús dalom. |
|
|