| Éjjel, mikor az árnyék már két részre oszolt: |
| A völgynek öble döbbentő, mély verem |
| S a hegy nem domború, de sötét lap kék egen |
| És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a hold: |
|
| Ó ha most, ha most aludni tudna égő két szemünk |
| S a nehéz gondolat oszolna könnyü köddé |
| S a borús homály alakzatja mind álom-gomollyá! |
|
| Járunk s a távoli lámpa s a könnyesszemü csillag vet fényt nekünk, |
| De a zord fenyő torz árnyait elénkbe önté… |
| Ó boldog az, ki nyomorára gondol s válik az ajka komollyá |
| S komoly sóhajjal alszik el s a bús halál maszkját felölté! |
|
| Ó jöszte édes hajnal, magasság édes tükre! |
| S te roppant csöndes angyal, ki most a sírokat őrzöd |
| És reggel a rétet s a csendes, reggeli lombot! |
|
| Mert lásd, nem múl az éj s a hold gyötör! ki fenn a tébolyúlt, a bomlott, |
| Jajongó fák között az ágakon tán megakadt örökre! |
| Ó jőjj, könyörülj meg: álmos vándoraid |
| Nehéz szemhéjját érintsd meg s árnyak közt bolygó utait |
| Áldd meg!… Símogasd a fejünk, ó ringass el, |
| Mig az éj köd-vára leomlott! |
|
|