| Élek és kiáltok, hogy halld, – de vajjon még meddig kiáltok én? |
| S vajjon kinek kiáltok én? |
| S meghallják-e vaj’ a századok, hogy egy ember élt itt? |
| S vajjon elbolyong-e jajszavam a századok rengetegében – s nem hal-e el? |
| S vajjon tovább hullámzik-e a századok fekete tengerében, |
| Ha majd oly gyengén lejt is egykoron tovább, |
| Mint nagy viharban kis hullámfodor? |
|
| S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg, |
| Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó? |
| S hiába hallja, – ész nem éri fel, hogy mit tanultam én, |
| Hogy mit szenvedtem és mit láttam én? |
|
| Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el? |
| S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat |
| S hogy szenvedéseteknek őse én valék! |
| S mért kell alamizsnát kérnem tőled Átkozott Utókor, |
|
| Hogy tekints vissza majd reám az Idők és Szenvedések |
| S Nagy Viharok rengetegéből, – át hullámon és ködön, |
| Gondolj egy másodpercre rám, – akár a mord hajós, |
| Ki nagy viharban siklik át az örvény feketeségén |
| S szellemszemekkel látja társát ott alant, |
| Amint az lágy mohára hajtja elfáradt fejét |
| S gyengéden úgy öleli elfáradt szivéhez |
| Egyetlen kincsét: az örök éjszakát! |
|
|