|
Atyám emlékének!
| Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, lefeküdtél a sírba, |
| S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is paráznaságomat |
| S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét! |
|
| Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja mulatozását! |
| Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tünődik! |
| S szájára teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet! |
|
| Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis visszahőkölök, |
| Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekűlök el, |
| Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva-elalélva, de végre pihennék! |
|
| Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét az éjközép! |
| Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt-ott tengve-lengve |
| Boldogan tanyázott s ím’ az idő nyomtalan múlt el felette, mint a fellegek, – de jaj a látomás, |
| Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, amelyre felijedve riadt: |
|
| Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon! |
| Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos-bús alvó is, ki messze rejtezel! |
| S te kövér zsombék is, mély völgybe futó! |
| S két haragos patak is, hegyekről rohanó! |
| S te nagy magánosság is, a szívemig ható! |
|
|