| Ősz van, korán sötétül és künn esik. |
| Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek. |
| Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg, |
| S csak ködös hajnalidőbe’ derül, mikor rohanó, |
| Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan |
| Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivü szellem, |
| Idegen szellem közeleg s tengerzöld |
| Szőlőfürtöt tart bús arca elé. |
|
| Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik. |
| Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek. |
| Ó mily boldogság is esős időkbe’ aludni! |
| Zúghat a szél most távol temetőknek |
| Nedves sirjai közt és távoli erdők |
| Bővizü, hüs csurgója bugyogva patakzik. |
| S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi |
| Bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül, |
|
| S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt |
| Sok zöldszemü vadmacska s néhány veres ordas… |
| S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény, |
| Karcsú égi leány zöld fátylat vont szép, lángoló arca elé: |
| Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora |
| S mint szőlőfürt, oly áttetsző, szép, édes mellegyümölcse!… |
|
| …Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre, |
| S reggel elhagyom ezt a gonosz, kegyetlen várost, ahol annyit szenvedék: |
| Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán… De jaj halaványan, |
| Sírván jön elém lelkemnek alázata újból… |
| S mint gyenge koró, amelyre leszállt az éjszaka baglya, |
| Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik… |
|
|
| Szállnak a felhők és útközbe’ megállnak. |
| (– Látja a hajnalt, aki nem tud elaludni. –) |
| Lassan hajnalodik. S két izmos kovács |
| Súlyos pőrölyökkel kezdi üzletét. |
|
| Sötét a tér még, de halkúl a tenger. |
| S hol az éji halász már útjáról visszatért, |
| A sötét öbölből kolduló barátok |
| Hosszú kosarakban hordják a halat. |
|
| Sötét a tér még, de halkúl a tenger. |
| S az égő forrásoknak vörös tüze sárgúl. |
| S a derengő világnál sötét tömegeknek |
| Borzasztó uralma kezdetét veszi: |
|
| Ki állandóan figyelt egy csillagot, |
| Egy háztetőn zord érckatona áll, |
| Szembe’ van a felkelő nappal, |
| S ha lemegy a nap: sötétbe’ marad. |
|
|
| Beteg, bús lelkem rokona, bús alvó kikötő, hol derengő fénynél |
| Halkan, halovány kísértetek járnak: éber hajósok és sárga tüzek, |
| S őrt áll egy fekete katona magosan, s mint fekete angyal az égre mered, |
| S két átkozott patak forr a hegyekről, dörgő patak párhuzamosan… |
| …De jaj, rendületlen áll a sötét látomás, mint fekete angyal, ki zajtól sem riad, |
| És eljövendő bajokat sejtet, állván komoran, |
| És őrködik a táj felett, mert ő a változások őre: |
|
| Arménia! Lelkem bölcsője, beteg vagyok én s szörnyűket álmodom, |
| S a sötétség lassan, mint meleg nehezék ereszkedik szivemre alá, |
| S a bántott lélek menekűl s vidékeid vánkosára lehajtja fejét, |
| S míg kék, világos egeden megűlnek fekete felhők, |
| Hol nincs fény, csak keskeny sárga tüzek, – álmatlan szegény szeme lecsukódik, |
|
|
|
| A ködben két banya szidott egy részegest. |
| S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér. |
| S vitt két bohó parasztot: egy vaskos legényt, |
| S mellette űlt a nyájas holdvilága… |
|
| Kezdetben vélem akkor láthatatlanúl |
| Civódtak démonok, de később megsürűdve |
| Mind kivált a légből és testetlen ütlegekkel |
| Ütni kezdtek engemet és szidtak is: |
|
| Az egyik répát hámozott s haját felém hajítá, |
| A másik egy kerek toronyból sandított reám, |
| S amíg sok rémeset hadart, mit rég tudok, |
| Oly testrészét mutatta, mely már ki sem mondható: |
|
| „Jaj földdel van teli a holtak szája! |
| S kik ettek Szilveszterkor májat és diót, |
| És puttonyból kik ettek szép gyümölcsöket: |
| A lelkük vizfenéken alszik, mint a hal.” |
|
| „Hegyes sipkám volt egykoron s kalmár valék, |
| De vastag lábaim mártottam hajdanába’ hóba, |
| S meghűltem részegen Szilveszter éjjelén… |
| Rég megdögölt, ki látta szégyenem.” |
|
| Bárhogy futottam is, még soká üldözött, |
| S hogy miket súgott, én már nem emlékezem. |
| „Ej, ej, te selyma, adj e híradásért némi pénzt, |
| Avagy szagolj meg engemet, ha jó az orrod!” |
| Ez volt bucsúja. És beszítta őt a föld. |
| És megitták a részeg, éji fellegek. |
|
|
Egy bánatos kísértet panasza
| Épp egy rigó fütyült a téli fán. |
| Gyönyörű volt a téli világ s én eltöprengtem éppen: |
| Ki égeti vaj’ a havas útak sárga tüzét? |
| S hogy sötét nyaram elaludt már s magasztos éji csendbe |
| Fúlt s a bús fenyők sötétje régen eltakarja: |
|
| S mint a rabló kullogott mögöttem boros, nagy bánatom. – |
| S: „Barbárok ők, a téli szenvedések,” – éppen gondolám, |
| S hogy: „Fagyosabb s kristályosabb a téli szerelem”… |
| …Mikor hazaérkezének várurunk dús szekerei éji időben |
| Elemózsiával s a kofáknak hideg zöldségeivel nehézre rakottan… |
| S a világos, karácsonyi kapún beözönlött szekerük serege… |
|
| Mihály volt a nevem s a várfal alatt korcsmából jöttem épp’, |
| S útban valék éjfél után s ők elgázoltak engem, |
| S meghaltam ott, világos-szürke fellegek alatt, |
| S amíg a vidám kocsisok kurjongatása messzi hallék: |
|
| S a téli fagyban elszállt pőre lelkem s most bolyong, |
| S meghaltam egy világos kőszobor tövében, zord országuton, |
| Míg a várúr drága s habos husú almákat evett, |
| S amíg egykedvűn kártyázott egy bús lovaggal, |
| S fehér macskája lustán nyújtózott egy színes szőnyegen. |
|
|
| Hidd el: egy kovácsra már régen gondolok! |
| Ki magános s egy országútnál tartja műhelyét |
| És patkolván a sziklás hegyvidék sok zömök állatát: |
| Ha jő valaki, alázatos ő, de elméjében rátarti és ravasz |
| S ha fáradt, lepihen és sárga almabort iszik… |
|
| Barátja alig van, csupán egy hórihorgas pék… |
| Két korcsmáros arra megyen, rájok sem hederít… |
| S ha borús az ég és villog a víz, pisztrángot fog a hegyi patakban… |
| Rablókkal szigorú… S hová a hollók leűlnek, |
| Kószál hajadonfővel az alkonyi mezőkön: |
|
| E kovácsnál, gondoltam, veretek egy hárfát, |
| – Mert megvolt bennem a vágy, hogy muzsikát tanúljak, |
| De ennek vége már… – s ezért, ki szobrászi kalapácsért, régi kovács, |
| A pőrölyöd sutba vetetted: a kedvemért felejtsd el ez egyszer busongó világodat s készíts |
| Tréfás csoportokat inkább, – tar kedvemhez ami illőbb… |
| Teszem azt: kék kányák fecsegő népét fűzfa koronáján! |
|
| Mert szép a kidolgozott kőnek nagy tömege – s terved: |
| Két tüzes ifjú, pallossal levegőben vívó, – szép terv! |
| De ki lesütött szemmel jár, apró vizeket lel az erdőn: |
| S ha megitatja vele lelkét, így alkothat kedves remeket! |
| Lásd most egy méla dallam fuvolára jobban meghat, |
| Erősebb zenéknek hangos dallamánál… |
| Tedd meg tehát a kedvemért: a lánykám mostanában oly borús… |
| Álmodd meg őt e kedves arcot, tengerszín szemét |
| S éjszín haját, amint gyürűzve kibomlik, akár a forró füst karikái… |
| S képzeld el könnyű kezét s készítsd el aranyból. |
|
|
| Az édes és végtelen tengeren, |
| Melynek tisztasága hűs s átjárja a lelket, |
| (Átjárja a lelket s lebegteti szél: – |
| Bástyákon is szabad lobogót ami lenget,) |
| S didergő szívet ahol napsütés melenget, |
| S a kiáltás hol úgy csapong a széllel, zöld, zuhogó vizeken, |
| …S zöld üveglapon ahol áramlik és úszik, |
| Leng a magány, jár ragyogón, hidegen… |
| A kezdődő homályba zuhan s eltünik… |
|
| Az édes és végtelen tengeren, |
| Lobogj én lelkem, mint a kósza szél… |
| Mint a hajnali kiáltás, amely messze bolyong |
| S hirdesd, hogy végbevitted, amit sors és szenvedély |
| E földön rádszabott. Leróttad tartozásodat |
| S csak magadat mulatni tombolsz még a tágas ég alatt, |
| Aztán indúlj a messzi vidékre, hol megérkezel éjjel |
| S hol sötét hegyek alján piroslik a tűz, |
| Mert zöld fenyőfát éget az északi pásztor |
| S a fenyőknek édes és gyantás illata terjeng… |
|
| Légy vendég köztük, láthatatlan, |
| Kósza szellem, mely tüzet |
| Keres, hogy megtisztúljon abban |
| S illesd szemök, hogy álmuk jó legyen… |
| S ott várj, amíg majd völgyön és hegyen |
| A végső pirkadat köszönt reád |
| S a végtelenbe virrad éjszakád. |
|
|
|