Őszi sötétség*

I
Nyilas-hava
Ősz van, korán sötétül és künn esik.
Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.
Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg,
S csak ködös hajnalidőbe’ derül, mikor rohanó,
Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan
Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivü szellem,
Idegen szellem közeleg s tengerzöld
Szőlőfürtöt tart bús arca elé.
Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik.
Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek.
Ó mily boldogság is esős időkbe’ aludni!
Zúghat a szél most távol temetőknek
Nedves sirjai közt és távoli erdők
Bővizü, hüs csurgója bugyogva patakzik.
S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi
Bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül,
S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt
Sok zöldszemü vadmacska s néhány veres ordas…
S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény,
Karcsú égi leány zöld fátylat vont szép, lángoló arca elé:
Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora
S mint szőlőfürt, oly áttetsző, szép, édes mellegyümölcse!…
…Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre,
S reggel elhagyom ezt a gonosz, kegyetlen várost, ahol annyit szenvedék:
Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán… De jaj halaványan,
Sírván jön elém lelkemnek alázata újból…
S mint gyenge koró, amelyre leszállt az éjszaka baglya,
Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik…
II
Arménia!
 

1

Szállnak a felhők és útközbe’ megállnak.
(– Látja a hajnalt, aki nem tud elaludni. –)
Lassan hajnalodik. S két izmos kovács
Súlyos pőrölyökkel kezdi üzletét.
Sötét a tér még, de halkúl a tenger.
S hol az éji halász már útjáról visszatért,
A sötét öbölből kolduló barátok
Hosszú kosarakban hordják a halat.
Sötét a tér még, de halkúl a tenger.
S az égő forrásoknak vörös tüze sárgúl.
S a derengő világnál sötét tömegeknek
Borzasztó uralma kezdetét veszi:
Ki állandóan figyelt egy csillagot,
Egy háztetőn zord érckatona áll,
Szembe’ van a felkelő nappal,
S ha lemegy a nap: sötétbe’ marad.
 

2

Beteg, bús lelkem rokona, bús alvó kikötő, hol derengő fénynél
Halkan, halovány kísértetek járnak: éber hajósok és sárga tüzek,
S őrt áll egy fekete katona magosan, s mint fekete angyal az égre mered,
S két átkozott patak forr a hegyekről, dörgő patak párhuzamosan…
…De jaj, rendületlen áll a sötét látomás, mint fekete angyal, ki zajtól sem riad,
És eljövendő bajokat sejtet, állván komoran,
És őrködik a táj felett, mert ő a változások őre:
Arménia! Lelkem bölcsője, beteg vagyok én s szörnyűket álmodom,
S a sötétség lassan, mint meleg nehezék ereszkedik szivemre alá,
S a bántott lélek menekűl s vidékeid vánkosára lehajtja fejét,
S míg kék, világos egeden megűlnek fekete felhők,
Hol nincs fény, csak keskeny sárga tüzek, – álmatlan szegény szeme lecsukódik,
S elalszik a homályban.
III
A részeg kalmár
A ködben két banya szidott egy részegest.
S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér.
S vitt két bohó parasztot: egy vaskos legényt,
S mellette űlt a nyájas holdvilága…
Kezdetben vélem akkor láthatatlanúl
Civódtak démonok, de később megsürűdve
Mind kivált a légből és testetlen ütlegekkel
Ütni kezdtek engemet és szidtak is:
Az egyik répát hámozott s haját felém hajítá,
A másik egy kerek toronyból sandított reám,
S amíg sok rémeset hadart, mit rég tudok,
Oly testrészét mutatta, mely már ki sem mondható:
„Jaj földdel van teli a holtak szája!
S kik ettek Szilveszterkor májat és diót,
És puttonyból kik ettek szép gyümölcsöket:
A lelkük vizfenéken alszik, mint a hal.”
„Hegyes sipkám volt egykoron s kalmár valék,
De vastag lábaim mártottam hajdanába’ hóba,
S meghűltem részegen Szilveszter éjjelén…
Rég megdögölt, ki látta szégyenem.”
Bárhogy futottam is, még soká üldözött,
S hogy miket súgott, én már nem emlékezem.
„Ej, ej, te selyma, adj e híradásért némi pénzt,
Avagy szagolj meg engemet, ha jó az orrod!”
Ez volt bucsúja. És beszítta őt a föld.
És megitták a részeg, éji fellegek.
IV
Egy bánatos kísértet panasza
Épp egy rigó fütyült a téli fán.
Gyönyörű volt a téli világ s én eltöprengtem éppen:
Ki égeti vaj’ a havas útak sárga tüzét?
S hogy sötét nyaram elaludt már s magasztos éji csendbe
Fúlt s a bús fenyők sötétje régen eltakarja:
S mint a rabló kullogott mögöttem boros, nagy bánatom. –
S: „Barbárok ők, a téli szenvedések,” – éppen gondolám,
S hogy: „Fagyosabb s kristályosabb a téli szerelem”…
…Mikor hazaérkezének várurunk dús szekerei éji időben
Elemózsiával s a kofáknak hideg zöldségeivel nehézre rakottan…
S a világos, karácsonyi kapún beözönlött szekerük serege…
Mihály volt a nevem s a várfal alatt korcsmából jöttem épp’,
S útban valék éjfél után s ők elgázoltak engem,
S meghaltam ott, világos-szürke fellegek alatt,
S amíg a vidám kocsisok kurjongatása messzi hallék:
S a téli fagyban elszállt pőre lelkem s most bolyong,
S meghaltam egy világos kőszobor tövében, zord országuton,
Míg a várúr drága s habos husú almákat evett,
S amíg egykedvűn kártyázott egy bús lovaggal,
S fehér macskája lustán nyújtózott egy színes szőnyegen.
V
Az új szobrászhoz!
Hidd el: egy kovácsra már régen gondolok!
Ki magános s egy országútnál tartja műhelyét
És patkolván a sziklás hegyvidék sok zömök állatát:
Ha jő valaki, alázatos ő, de elméjében rátarti és ravasz
S ha fáradt, lepihen és sárga almabort iszik…
Barátja alig van, csupán egy hórihorgas pék…
Két korcsmáros arra megyen, rájok sem hederít…
S ha borús az ég és villog a víz, pisztrángot fog a hegyi patakban…
Rablókkal szigorú… S hová a hollók leűlnek,
Kószál hajadonfővel az alkonyi mezőkön:
E kovácsnál, gondoltam, veretek egy hárfát,
– Mert megvolt bennem a vágy, hogy muzsikát tanúljak,
De ennek vége már… – s ezért, ki szobrászi kalapácsért, régi kovács,
A pőrölyöd sutba vetetted: a kedvemért felejtsd el ez egyszer busongó világodat s készíts
Tréfás csoportokat inkább, – tar kedvemhez ami illőbb…
Teszem azt: kék kányák fecsegő népét fűzfa koronáján!
Mert szép a kidolgozott kőnek nagy tömege – s terved:
Két tüzes ifjú, pallossal levegőben vívó, – szép terv!
De ki lesütött szemmel jár, apró vizeket lel az erdőn:
S ha megitatja vele lelkét, így alkothat kedves remeket!
Lásd most egy méla dallam fuvolára jobban meghat,
Erősebb zenéknek hangos dallamánál…
Tedd meg tehát a kedvemért: a lánykám mostanában oly borús…
Álmodd meg őt e kedves arcot, tengerszín szemét
S éjszín haját, amint gyürűzve kibomlik, akár a forró füst karikái…
S képzeld el könnyű kezét s készítsd el aranyból.
VI
El innen, el…
Az édes és végtelen tengeren,
Melynek tisztasága hűs s átjárja a lelket,
(Átjárja a lelket s lebegteti szél: –
Bástyákon is szabad lobogót ami lenget,)
S didergő szívet ahol napsütés melenget,
S a kiáltás hol úgy csapong a széllel, zöld, zuhogó vizeken,
Mint könnyű rózsalevél…
…S zöld üveglapon ahol áramlik és úszik,
Leng a magány, jár ragyogón, hidegen…
…S ahol este a napkorong
A kezdődő homályba zuhan s eltünik…
Az édes és végtelen tengeren,
Lobogj én lelkem, mint a kósza szél…
Mint a hajnali kiáltás, amely messze bolyong
S hirdesd, hogy végbevitted, amit sors és szenvedély
E földön rádszabott. Leróttad tartozásodat
S csak magadat mulatni tombolsz még a tágas ég alatt,
Aztán indúlj a messzi vidékre, hol megérkezel éjjel
S hol sötét hegyek alján piroslik a tűz,
Mert zöld fenyőfát éget az északi pásztor
S a fenyőknek édes és gyantás illata terjeng…
Légy vendég köztük, láthatatlan,
Kósza szellem, mely tüzet
Keres, hogy megtisztúljon abban
S jóért jótettel fizet:
Éleszd a lángjaik
Pirosló szárnyait
S illesd szemök, hogy álmuk jó legyen…
S ott várj, amíg majd völgyön és hegyen
A végső pirkadat köszönt reád
S a végtelenbe virrad éjszakád.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]