Egy régi költő műve: Óda a Fejedelemhez!^*

Magas Fejedelem! Fenkölt személyed Nem tudja tán, míly rosszul megy sorom! Egy költő vagyok én a nép közül, – bús szolgád! Ki dicsőséged zengem folyton s búsan Egyre búsabban Tiédet és a magas Istenét! S szavam Nem hallod meg ó jaj nekem, soha! Ó nem hallod soha! Ezüst trónusodon naphosszat gondolkodva űlsz s komoran Vívódol is, hogy mi jót tégy e népen, mivel enyhítsd Büntetéseit, miket az Isten mért ki rá! S hogy mikép oldanád meg kemény ostora csomóit! Jó fejedelem! Vidúlj fel kérlek és nevess: tekints énreám, a szegényre, Ki lantomat jajgatva pengetem, S ki nevetséges már, hogy mennyit szenvedék! Tán púpos vagyok én, hogy megvet minden asszony s egyik szemem kancsalít? Féllábam görbe tán, hogy egyre botlik, merev már s húz a sír felé? …Ó jaj, megütöttek engemet, mint egy szegény vak állatot! …Ó jaj, hallgass reám, a vádolóim hazugok: lelketlen némberek mind s kegyetlen zsidók! Ó jaj… de kifáradtam már! A szenvedés Eloltja jajgatásom rőt tüzét, eloltja Halálfélelmemet! Való: az asszonyok aranyba foglalt gyöngyök! És való: Ezüsthabos aranyszövetbe’ járnak s kebleikre Tűzszinű virágot tűznek estelente. – Mérges kútból, El nem tagadhatom: irígy bánatból kelt e sok panasz! Ámde az én derekam is Isten remekműve asszonyok! S mint aki mély-álmában fázik, mint a mécses lángja úgy diderg, lobog Megpróbált lelkem! – Vörös fenn a hold sarlója éjjelente Szenvedéseim forró lehelletétől! S pokoli két vörös szem repűl A magasságba’ fenn és nézi fájó életem… Nagy Király! Ne gondolj rosszat énfelőlem s üldözőimet S a rémeket, kik hátam megett sugdosódnak, S kik hátamat már régen csiklandozzák sugdosásaikkal… Légy igazságos, nagy Király!!! S ítéld halálra őket!