| Felség, aggok vagyunk, mint látható, a nevem Kajetán s ez régi társam és barátom, Bohemund… |
| S mindketten, lantosok, Arméniából származánk, hol kopár, vörös hegyek |
| A tenger partjait szegélyezik s hol sötétebb egen |
| Másfajta csillagok járása van. Király, csodás e táj… |
| Ott sokkal több a csillag s mind sugárzóbb és kövér… |
| S e messzi világnak oly sok szokása más, – a nép ott halkszavú és búskomoly, – |
| De mért is szólni minderről, hisz vége van. |
| Bizony, hogy szegény lelkünk elszakadt az ágról, amely hordozá s akár a túlérett gyümölcs, |
| Amely egy éjszakán lehull és már csak önmagának van és vár… sötétben ílykép rejtezünk |
| S hogy mit várunk e tartós éjszakában még? – azt nem tudom. |
| Nehéz a vándor sorsa, nagy Király! |
| Voltunk megváltó vídámság kietlen pusztaságokon, |
| Vagy másutt: lenge, könnyü tűz, mely nyomtalan vonúl… |
| S volt úgy, hogy országutakon az éj ikránkba mart |
| S bizony nem volt tanyánk… s holott kopogtunk, szinte felindúlt a küszöb ellenünk… |
| Felbokrosodtak még a falak is… az emberszív gyakran kemény, ha szólitod, – |
| Ezt bezzeg megtanúltuk akkor vándorok. Továbbá: mivel mulattassalak? |
| Gazdák mi nem voltunk sosem. |
| S íly szóval sem köszöntött minket senki: vidd a lányomat! szeresd! |
| De mint az átkozottak jártunk-keltünk, elmerűlve, sóhajtozva, őgyelegtünk, hízelegtünk, |
| Téboly volt e lét nekünk! És mit sem érő lomha gaz, |
| Amely burjánzik: annyi volt az ember s minden cselekménye, fényes napja, – ám az éj |
| S a hold bizony megejtett mákonyával s fenn a fürtösfejü csillagok, |
| Az édesek voltak meghittjeink. – Nem volt szelíd kis szép menyasszonyunk, |
| Mosolygó, ledér szomszédnét sem ismerénk… Banyák és ringyók voltak társaink, |
| Panaszkodó parasztok voltak nyűgeink… s akár az épülőben lévő városok, feltúrt utak, |
| Mi ollyanok valánk, hogy csak jövőt akartunk, semmi mást és elfeledtük érte napjaink’… |
|
| Egy télen aztán nagy városba érkezénk, volt éppen gyertyaszentelő |
| S a víz mellett járt fel s alá sokféle lány meg asszony, kezét tördelé… |
| Gyertyákat vitt a nagy folyónak, koszorúkat hajigált belé, majd hajladozott is meg suttogott… |
| S mi megtudtuk, hogy náluk így szokás: az öngyilkosok kedvesei tartják így az innepet, – |
| A folyót kérlelik, hogy adná nyugtát annak, aki most is nyugtalan talán, |
| Még ott a mély halálban is… S mi ámuldozva néztük őket árva vándorok: |
| Hogy íme, lám, – e föld íly hű tehát? S nem nyomtalan tanyázott itt, ki erre járt? |
| Tünődve néztük lenn a vad folyót… |
| S e naptól csendesebbek lettünk. – Úgy lehet: |
| Háborgó ifjuságunk akkor s ott letelt. |
|
|