Részlet az „Aggok a lakodalmon” című verses színdarabból*

Kajetán beszéde a Királyhoz
Felség, aggok vagyunk, mint látható, a nevem Kajetán s ez régi társam és barátom, Bohemund…
S mindketten, lantosok, Arméniából származánk, hol kopár, vörös hegyek
A tenger partjait szegélyezik s hol sötétebb egen
Másfajta csillagok járása van. Király, csodás e táj…
Ott sokkal több a csillag s mind sugárzóbb és kövér…
S e messzi világnak oly sok szokása más, – a nép ott halkszavú és búskomoly, –
Ez volt hazánk.
De mért is szólni minderről, hisz vége van.
Bizony, hogy szegény lelkünk elszakadt az ágról, amely hordozá s akár a túlérett gyümölcs,
Amely egy éjszakán lehull és már csak önmagának van és vár… sötétben ílykép rejtezünk
S hogy mit várunk e tartós éjszakában még? – azt nem tudom.
Nehéz a vándor sorsa, nagy Király!
Voltunk megváltó vídámság kietlen pusztaságokon,
Vagy másutt: lenge, könnyü tűz, mely nyomtalan vonúl…
S volt úgy, hogy országutakon az éj ikránkba mart
S bizony nem volt tanyánk… s holott kopogtunk, szinte felindúlt a küszöb ellenünk…
Felbokrosodtak még a falak is… az emberszív gyakran kemény, ha szólitod, –
Ezt bezzeg megtanúltuk akkor vándorok. Továbbá: mivel mulattassalak?
Gazdák mi nem voltunk sosem.
S íly szóval sem köszöntött minket senki: vidd a lányomat! szeresd!
De mint az átkozottak jártunk-keltünk, elmerűlve, sóhajtozva, őgyelegtünk, hízelegtünk,
Téboly volt e lét nekünk! És mit sem érő lomha gaz,
Amely burjánzik: annyi volt az ember s minden cselekménye, fényes napja, – ám az éj
S a hold bizony megejtett mákonyával s fenn a fürtösfejü csillagok,
Az édesek voltak meghittjeink. – Nem volt szelíd kis szép menyasszonyunk,
Mosolygó, ledér szomszédnét sem ismerénk… Banyák és ringyók voltak társaink,
Panaszkodó parasztok voltak nyűgeink… s akár az épülőben lévő városok, feltúrt utak,
Mi ollyanok valánk, hogy csak jövőt akartunk, semmi mást és elfeledtük érte napjaink’…
Egy télen aztán nagy városba érkezénk, volt éppen gyertyaszentelő
S a víz mellett járt fel s alá sokféle lány meg asszony, kezét tördelé…
Gyertyákat vitt a nagy folyónak, koszorúkat hajigált belé, majd hajladozott is meg suttogott…
S mi megtudtuk, hogy náluk így szokás: az öngyilkosok kedvesei tartják így az innepet, –
A folyót kérlelik, hogy adná nyugtát annak, aki most is nyugtalan talán,
Még ott a mély halálban is… S mi ámuldozva néztük őket árva vándorok:
Hogy íme, lám, – e föld íly hű tehát? S nem nyomtalan tanyázott itt, ki erre járt?
Tünődve néztük lenn a vad folyót…
S e naptól csendesebbek lettünk. – Úgy lehet:
Háborgó ifjuságunk akkor s ott letelt.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]