| „Nagy csöndesség volt és nehéz sötét eső után, |
| S egyszerre, mint az átkozottak látomása, |
| Úgy került elé az Alpesek mögűl |
| S a békességet menten felkavarta s boros lelkünket, mely rég pihent: |
|
| Ily félelmes még sose volt. |
| Akár a fényes kanca, nyugtalanul s gőzt lehelve |
| Vágtatott a völgy fölött s a szíveket |
| Vad izgalom futotta tőle rögtön át meg át, |
| Egyik se lelte már helyét, – párját kereste mind a hány |
| És íme: nem volt párja senkinek… |
| És erre most eszméltünk csak e furcsa éjszakán… |
| S a futkosás oly nagy lett végül és a zűrzavar: |
|
| Hogy négy vad-erős lovat kellett befogni sebtiben s egy nagy szekéren |
| Hajszolva felhőt, csillagot |
| Mi máris száguldoztunk élen-völgyön át és nagy kiáltozással felverők |
| Az éj kábúltjait. – De mégis oh hová? |
| Hová visz mind e tűz? – Az éj határtalan! |
| S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye űz: |
| Köztünk sok ember sírt, sok már halála napját emlegette |
| S némelyik szivéhez tartá már a pisztolyát: |
|
| Oh ifjuság, tennen hangodtól mámoros és társtalan |
| S oh kedves, régi polgármesterünk, akár az álmok kék királya, oly szelíd… |
| A város elmaradt már, – álmos madarakkal is találkozánk, |
| Felverte őket is a holdözön, amely a fészket is süti, – azt hitték, nappal van megint… – |
| S e madarak is elmaradtak aztán, el a rév és kontyos őre |
| És ott volt már a gát előttünk s lenn a szakadó vizek, a vad folyam |
| S hiába vágtatott utánunk annyi nép, – |
| A messzi kastélyokban ébredő cseléd: |
| Megréműlt kukták, katonák gyertyákkal, mint a szentek, |
|
| S utóbb dobszó is hallaték, |
| Komor, nyugodt – és fennen hangzó, éber trombita, |
| Köröttünk zengett-zúgott már a lég |
| S a fák… S hiába esdekeltem én |
| A többi, mint a beteg, aki testi kínjait |
| Nem bírja már tovább s ugorni kész: |
| A tajtékos négy állatot mindegyre verte |
| S a vad folyó felé terelte énekelve… |
|
| Ám a gátakon épp ott járt polgármesterünk, a gyermekarcu, ősz, |
| Hódprémes agg, – szelíd volt, mint az ősz… |
| Ismertük őt: amellett bölcs, – nemes és büszke fő, – |
| S akár egy réveteg szobor, örök elmélkedő… |
| De épp zenitjén állt az éj is s minden, ami benne hánytorog, |
| Ilyenkor, tudjuk, elpihen… |
| Fölöttünk súlyosodtak már a csillagok |
| S a folyón túl feltündökölt tündéri fény: egynéhány sárga lámpa… |
| S fenn halványúlt a hold – – – |
| S az ének íme elhangzott és vége volt. |
|
| A polgármester! – kiáltottam én, – de már ez nem is kellett, |
| Megállt a had magától is az öreg férfi mellett… |
| (A nagy ének után fülünkbe’ még elébb |
| Bezzeg süket, nagy csend következék…) |
| Majd köszöntöttük őt, ahogy mint gyermekek apánkat hajdan |
| És nevettünk sokat, hogy azt ne higyje tán, hogy baj van… |
| Elmondtuk azt, hogy mulattunk kicsit s a bor |
| Fejünkbe szállt. – S a bölcs így szólt: „a kor!” |
| „Az ifjukor, bizony…” – S mi megöleltük volna ősz fejét |
| És sírtunk volna tán, akár a bűnbánó cseléd… |
| S a hold eközben ment az útjain tovább – – – |
|
| Oh teli hold borús, nagyszemű, éji báb, |
| Tán asszony voltál egykor s visszajársz a tág |
| Mezőkön fenn, hol örök csönd honol… |
| S bús pillantásodtól az ifjuság |
| Borzongni kezd és szinte megbomol… |
| Ki tudja, mért is nézel ránk oly szemrehányón? |
| S hogy más vidékre némán mért is távozol?” |
|
|