Levél az ifjúságról*
| „Nagy csöndesség volt és nehéz sötét eső után, |
| S egyszerre, mint az átkozottak látomása, |
| Úgy került elé az Alpesek mögűl |
| S a békességet menten felkavarta s boros lelkünket, mely rég pihent: |
|
| Ily félelmes még sose volt. |
| Akár a fényes kanca, nyugtalanul s gőzt lehelve |
| Vágtatott a völgy fölött s a szíveket |
| Vad izgalom futotta tőle rögtön át meg át, |
| Egyik se lelte már helyét, – párját kereste mind a hány |
| És íme: nem volt párja senkinek… |
| És erre most eszméltünk csak e furcsa éjszakán… |
| S a futkosás oly nagy lett végül és a zűrzavar: |
|
| Hogy négy vad-erős lovat kellett befogni sebtiben s egy nagy szekéren |
| Hajszolva felhőt, csillagot |
| Mi máris száguldoztunk élen-völgyön át és nagy kiáltozással felverők |
| Az éj kábúltjait. – De mégis oh hová? |
| Hová visz mind e tűz? – Az éj határtalan! |
| S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye űz: |
| Köztünk sok ember sírt, sok már halála napját emlegette |
| S némelyik szivéhez tartá már a pisztolyát: |
|
| Oh ifjuság, tennen hangodtól mámoros és társtalan |
| S oh kedves, régi polgármesterünk, akár az álmok kék királya, oly szelíd… |
| A város elmaradt már, – álmos madarakkal is találkozánk, |
| Felverte őket is a holdözön, amely a fészket is süti, – azt hitték, nappal van megint… – |
| S e madarak is elmaradtak aztán, el a rév és kontyos őre |
| És ott volt már a gát előttünk s lenn a szakadó vizek, a vad folyam |
| S hiába vágtatott utánunk annyi nép, – |
| A messzi kastélyokban ébredő cseléd: |
| Megréműlt kukták, katonák gyertyákkal, mint a szentek, |
|
| S utóbb dobszó is hallaték, |
| Komor, nyugodt – és fennen hangzó, éber trombita, |
| Köröttünk zengett-zúgott már a lég |
| S a fák… S hiába esdekeltem én |
| A többi, mint a beteg, aki testi kínjait |
| Nem bírja már tovább s ugorni kész: |
| A tajtékos négy állatot mindegyre verte |
| S a vad folyó felé terelte énekelve… |
|
| Ám a gátakon épp ott járt polgármesterünk, a gyermekarcu, ősz, |
| Hódprémes agg, – szelíd volt, mint az ősz… |
| Ismertük őt: amellett bölcs, – nemes és büszke fő, – |
| S akár egy réveteg szobor, örök elmélkedő… |
| De épp zenitjén állt az éj is s minden, ami benne hánytorog, |
| Ilyenkor, tudjuk, elpihen… |
| Fölöttünk súlyosodtak már a csillagok |
| S a folyón túl feltündökölt tündéri fény: egynéhány sárga lámpa… |
| S fenn halványúlt a hold – – – |
| S az ének íme elhangzott és vége volt. |
|
| A polgármester! – kiáltottam én, – de már ez nem is kellett, |
| Megállt a had magától is az öreg férfi mellett… |
| (A nagy ének után fülünkbe’ még elébb |
| Bezzeg süket, nagy csend következék…) |
| Majd köszöntöttük őt, ahogy mint gyermekek apánkat hajdan |
| És nevettünk sokat, hogy azt ne higyje tán, hogy baj van… |
| Elmondtuk azt, hogy mulattunk kicsit s a bor |
| Fejünkbe szállt. – S a bölcs így szólt: „a kor!” |
| „Az ifjukor, bizony…” – S mi megöleltük volna ősz fejét |
| És sírtunk volna tán, akár a bűnbánó cseléd… |
| S a hold eközben ment az útjain tovább – – – |
|
| Oh teli hold borús, nagyszemű, éji báb, |
| Tán asszony voltál egykor s visszajársz a tág |
| Mezőkön fenn, hol örök csönd honol… |
| S bús pillantásodtól az ifjuság |
| Borzongni kezd és szinte megbomol… |
| Ki tudja, mért is nézel ránk oly szemrehányón? |
| S hogy más vidékre némán mért is távozol?” |
|
|
Részlet az „Aggok a lakodalmon” című verses színdarabból*
Kajetán beszéde a Királyhoz
| Felség, aggok vagyunk, mint látható, a nevem Kajetán s ez régi társam és barátom, Bohemund… |
| S mindketten, lantosok, Arméniából származánk, hol kopár, vörös hegyek |
| A tenger partjait szegélyezik s hol sötétebb egen |
| Másfajta csillagok járása van. Király, csodás e táj… |
| Ott sokkal több a csillag s mind sugárzóbb és kövér… |
| S e messzi világnak oly sok szokása más, – a nép ott halkszavú és búskomoly, – |
| De mért is szólni minderről, hisz vége van. |
| Bizony, hogy szegény lelkünk elszakadt az ágról, amely hordozá s akár a túlérett gyümölcs, |
| Amely egy éjszakán lehull és már csak önmagának van és vár… sötétben ílykép rejtezünk |
| S hogy mit várunk e tartós éjszakában még? – azt nem tudom. |
| Nehéz a vándor sorsa, nagy Király! |
| Voltunk megváltó vídámság kietlen pusztaságokon, |
| Vagy másutt: lenge, könnyü tűz, mely nyomtalan vonúl… |
| S volt úgy, hogy országutakon az éj ikránkba mart |
| S bizony nem volt tanyánk… s holott kopogtunk, szinte felindúlt a küszöb ellenünk… |
| Felbokrosodtak még a falak is… az emberszív gyakran kemény, ha szólitod, – |
| Ezt bezzeg megtanúltuk akkor vándorok. Továbbá: mivel mulattassalak? |
| Gazdák mi nem voltunk sosem. |
| S íly szóval sem köszöntött minket senki: vidd a lányomat! szeresd! |
| De mint az átkozottak jártunk-keltünk, elmerűlve, sóhajtozva, őgyelegtünk, hízelegtünk, |
| Téboly volt e lét nekünk! És mit sem érő lomha gaz, |
| Amely burjánzik: annyi volt az ember s minden cselekménye, fényes napja, – ám az éj |
| S a hold bizony megejtett mákonyával s fenn a fürtösfejü csillagok, |
| Az édesek voltak meghittjeink. – Nem volt szelíd kis szép menyasszonyunk, |
| Mosolygó, ledér szomszédnét sem ismerénk… Banyák és ringyók voltak társaink, |
| Panaszkodó parasztok voltak nyűgeink… s akár az épülőben lévő városok, feltúrt utak, |
| Mi ollyanok valánk, hogy csak jövőt akartunk, semmi mást és elfeledtük érte napjaink’… |
|
| Egy télen aztán nagy városba érkezénk, volt éppen gyertyaszentelő |
| S a víz mellett járt fel s alá sokféle lány meg asszony, kezét tördelé… |
| Gyertyákat vitt a nagy folyónak, koszorúkat hajigált belé, majd hajladozott is meg suttogott… |
| S mi megtudtuk, hogy náluk így szokás: az öngyilkosok kedvesei tartják így az innepet, – |
| A folyót kérlelik, hogy adná nyugtát annak, aki most is nyugtalan talán, |
| Még ott a mély halálban is… S mi ámuldozva néztük őket árva vándorok: |
| Hogy íme, lám, – e föld íly hű tehát? S nem nyomtalan tanyázott itt, ki erre járt? |
| Tünődve néztük lenn a vad folyót… |
| S e naptól csendesebbek lettünk. – Úgy lehet: |
| Háborgó ifjuságunk akkor s ott letelt. |
|
|
Egy régi költő műve: Óda a Fejedelemhez!*
| Magas Fejedelem! Fenkölt személyed |
| Nem tudja tán, míly rosszul megy sorom! |
| Egy költő vagyok én a nép közül, – bús szolgád! |
| Ki dicsőséged zengem folyton s búsan |
| Egyre búsabban Tiédet és a magas Istenét! S szavam |
| Nem hallod meg ó jaj nekem, soha! |
|
| Ezüst trónusodon naphosszat gondolkodva űlsz s komoran |
| Vívódol is, hogy mi jót tégy e népen, mivel enyhítsd |
| Büntetéseit, miket az Isten mért ki rá! |
| S hogy mikép oldanád meg kemény ostora csomóit! |
| Vidúlj fel kérlek és nevess: tekints énreám, a szegényre, |
| Ki lantomat jajgatva pengetem, |
| S ki nevetséges már, hogy mennyit szenvedék! |
|
| Tán púpos vagyok én, hogy megvet minden asszony s egyik szemem kancsalít? |
| Féllábam görbe tán, hogy egyre botlik, merev már s húz a sír felé? |
| …Ó jaj, megütöttek engemet, mint egy szegény vak állatot! |
| …Ó jaj, hallgass reám, a vádolóim hazugok: lelketlen némberek mind s kegyetlen zsidók! |
| Ó jaj… de kifáradtam már! A szenvedés |
| Eloltja jajgatásom rőt tüzét, eloltja |
|
| Való: az asszonyok aranyba foglalt gyöngyök! És való: |
| Ezüsthabos aranyszövetbe’ járnak s kebleikre |
| Tűzszinű virágot tűznek estelente. – Mérges kútból, |
| El nem tagadhatom: irígy bánatból kelt e sok panasz! |
| Ámde az én derekam is Isten remekműve asszonyok! |
| S mint aki mély-álmában fázik, mint a mécses lángja úgy diderg, lobog |
| Megpróbált lelkem! – Vörös fenn a hold sarlója éjjelente |
| Szenvedéseim forró lehelletétől! S pokoli két vörös szem repűl |
| A magasságba’ fenn és nézi fájó életem… Nagy Király! |
| Ne gondolj rosszat énfelőlem s üldözőimet |
| S a rémeket, kik hátam megett sugdosódnak, |
| S kik hátamat már régen csiklandozzák sugdosásaikkal… |
| Légy igazságos, nagy Király!!! |
|
|
Óda egy elképzelt művészhez*
| Sok lovas poroszkált már e gömbölyű földön, Borzippa szülötte, Menénusz! |
| Kis sárga lován ment lassacskán némelyik Mekka felé, (árva zarándok!) – másik |
| Északibb tájon sárga szántóföldek közt ballagott aratáskor. – Ki látta? |
| Ezek közül többet, mikor éppen erős napsütés volt s hullott |
| Az arany fényesség s a csoportos nép tétlenűl ődöngött a forró tereken, |
| Ezek közül néhányat hirtelenűl s nagy kiáltással a magasba, |
| A fény örök központja felé kiemeltél, hogy mindenki elámúlt… |
| S a sok, sok ember, (aki nem láthatja másikát, lévén feketén összetömörűlve a szinten,) |
| Mind ujjongva dícsérte neved, hogy van, aki nagylelkű, aki forró délben |
| Tündérszép látványosságot, tüzijátékot tartogat néki, |
| Ünnepi káprázatokul eltikkadt szivének e tikkasztó vidéken, |
|
| Nagy művész! Rád gondolva töltöttem el az éjt s keserűn |
| Idéztem tétlen s busongó életemet is, amelyben nincsen erő és izzás |
| Színes képeket vetíteni, csupán feketéket s éjjel! |
| Sáppadtabb fény ez, betegebb, mint a holdé, nem vetekszik ez a nappal, |
| Oly holdé, milyet álmodtam egyszer, hogy volna végtelen messzi, |
| Volna csupán akkora, mint egy forint s zöld éjszakában |
| Halkan fénylene végtelen távolból s körötte sokkal szebb csillagok |
| Szikráznának táncolva szép rendben s kerengve, mint a rakéták. |
|
| Volna kedvem lenni erősnek, mint te! Lásd az anyám, |
| Ha csak az ő szeme látná művészetemet oly szépnek, mint a tiéd! – |
| Az anyák szörnyű mesterségét, mondd, nem ismered? |
| Adják az életet és elveszik. Oly ősz a haja már, szintiszta ősz |
| S oly megtört már szegény s fiát ha látja, akkor sem derűl |
| S a művészetem néki nem vigasság… |
| Oh boldog az, ki hárfájával hegységet megingat, |
| Ki konok nagyságokat térdre kényszerít |
| És úgy vezeti kézen őket aztán, mint a gyermeket. |
|
|
Őszi sötétség*
| Ősz van, korán sötétül és künn esik. |
| Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek. |
| Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg, |
| S csak ködös hajnalidőbe’ derül, mikor rohanó, |
| Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan |
| Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivü szellem, |
| Idegen szellem közeleg s tengerzöld |
| Szőlőfürtöt tart bús arca elé. |
|
| Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik. |
| Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek. |
| Ó mily boldogság is esős időkbe’ aludni! |
| Zúghat a szél most távol temetőknek |
| Nedves sirjai közt és távoli erdők |
| Bővizü, hüs csurgója bugyogva patakzik. |
| S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi |
| Bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül, |
|
| S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt |
| Sok zöldszemü vadmacska s néhány veres ordas… |
| S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény, |
| Karcsú égi leány zöld fátylat vont szép, lángoló arca elé: |
| Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora |
| S mint szőlőfürt, oly áttetsző, szép, édes mellegyümölcse!… |
|
| …Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre, |
| S reggel elhagyom ezt a gonosz, kegyetlen várost, ahol annyit szenvedék: |
| Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán… De jaj halaványan, |
| Sírván jön elém lelkemnek alázata újból… |
| S mint gyenge koró, amelyre leszállt az éjszaka baglya, |
| Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik… |
|
|
| Szállnak a felhők és útközbe’ megállnak. |
| (– Látja a hajnalt, aki nem tud elaludni. –) |
| Lassan hajnalodik. S két izmos kovács |
| Súlyos pőrölyökkel kezdi üzletét. |
|
| Sötét a tér még, de halkúl a tenger. |
| S hol az éji halász már útjáról visszatért, |
| A sötét öbölből kolduló barátok |
| Hosszú kosarakban hordják a halat. |
|
| Sötét a tér még, de halkúl a tenger. |
| S az égő forrásoknak vörös tüze sárgúl. |
| S a derengő világnál sötét tömegeknek |
| Borzasztó uralma kezdetét veszi: |
|
| Ki állandóan figyelt egy csillagot, |
| Egy háztetőn zord érckatona áll, |
| Szembe’ van a felkelő nappal, |
| S ha lemegy a nap: sötétbe’ marad. |
|
|
| Beteg, bús lelkem rokona, bús alvó kikötő, hol derengő fénynél |
| Halkan, halovány kísértetek járnak: éber hajósok és sárga tüzek, |
| S őrt áll egy fekete katona magosan, s mint fekete angyal az égre mered, |
| S két átkozott patak forr a hegyekről, dörgő patak párhuzamosan… |
| …De jaj, rendületlen áll a sötét látomás, mint fekete angyal, ki zajtól sem riad, |
| És eljövendő bajokat sejtet, állván komoran, |
| És őrködik a táj felett, mert ő a változások őre: |
|
| Arménia! Lelkem bölcsője, beteg vagyok én s szörnyűket álmodom, |
| S a sötétség lassan, mint meleg nehezék ereszkedik szivemre alá, |
| S a bántott lélek menekűl s vidékeid vánkosára lehajtja fejét, |
| S míg kék, világos egeden megűlnek fekete felhők, |
| Hol nincs fény, csak keskeny sárga tüzek, – álmatlan szegény szeme lecsukódik, |
|
|
|
| A ködben két banya szidott egy részegest. |
| S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér. |
| S vitt két bohó parasztot: egy vaskos legényt, |
| S mellette űlt a nyájas holdvilága… |
|
| Kezdetben vélem akkor láthatatlanúl |
| Civódtak démonok, de később megsürűdve |
| Mind kivált a légből és testetlen ütlegekkel |
| Ütni kezdtek engemet és szidtak is: |
|
| Az egyik répát hámozott s haját felém hajítá, |
| A másik egy kerek toronyból sandított reám, |
| S amíg sok rémeset hadart, mit rég tudok, |
| Oly testrészét mutatta, mely már ki sem mondható: |
|
| „Jaj földdel van teli a holtak szája! |
| S kik ettek Szilveszterkor májat és diót, |
| És puttonyból kik ettek szép gyümölcsöket: |
| A lelkük vizfenéken alszik, mint a hal.” |
|
| „Hegyes sipkám volt egykoron s kalmár valék, |
| De vastag lábaim mártottam hajdanába’ hóba, |
| S meghűltem részegen Szilveszter éjjelén… |
| Rég megdögölt, ki látta szégyenem.” |
|
| Bárhogy futottam is, még soká üldözött, |
| S hogy miket súgott, én már nem emlékezem. |
| „Ej, ej, te selyma, adj e híradásért némi pénzt, |
| Avagy szagolj meg engemet, ha jó az orrod!” |
| Ez volt bucsúja. És beszítta őt a föld. |
| És megitták a részeg, éji fellegek. |
|
|
Egy bánatos kísértet panasza
| Épp egy rigó fütyült a téli fán. |
| Gyönyörű volt a téli világ s én eltöprengtem éppen: |
| Ki égeti vaj’ a havas útak sárga tüzét? |
| S hogy sötét nyaram elaludt már s magasztos éji csendbe |
| Fúlt s a bús fenyők sötétje régen eltakarja: |
|
| S mint a rabló kullogott mögöttem boros, nagy bánatom. – |
| S: „Barbárok ők, a téli szenvedések,” – éppen gondolám, |
| S hogy: „Fagyosabb s kristályosabb a téli szerelem”… |
| …Mikor hazaérkezének várurunk dús szekerei éji időben |
| Elemózsiával s a kofáknak hideg zöldségeivel nehézre rakottan… |
| S a világos, karácsonyi kapún beözönlött szekerük serege… |
|
| Mihály volt a nevem s a várfal alatt korcsmából jöttem épp’, |
| S útban valék éjfél után s ők elgázoltak engem, |
| S meghaltam ott, világos-szürke fellegek alatt, |
| S amíg a vidám kocsisok kurjongatása messzi hallék: |
|
| S a téli fagyban elszállt pőre lelkem s most bolyong, |
| S meghaltam egy világos kőszobor tövében, zord országuton, |
| Míg a várúr drága s habos husú almákat evett, |
| S amíg egykedvűn kártyázott egy bús lovaggal, |
| S fehér macskája lustán nyújtózott egy színes szőnyegen. |
|
|
| Hidd el: egy kovácsra már régen gondolok! |
| Ki magános s egy országútnál tartja műhelyét |
| És patkolván a sziklás hegyvidék sok zömök állatát: |
| Ha jő valaki, alázatos ő, de elméjében rátarti és ravasz |
| S ha fáradt, lepihen és sárga almabort iszik… |
|
| Barátja alig van, csupán egy hórihorgas pék… |
| Két korcsmáros arra megyen, rájok sem hederít… |
| S ha borús az ég és villog a víz, pisztrángot fog a hegyi patakban… |
| Rablókkal szigorú… S hová a hollók leűlnek, |
| Kószál hajadonfővel az alkonyi mezőkön: |
|
| E kovácsnál, gondoltam, veretek egy hárfát, |
| – Mert megvolt bennem a vágy, hogy muzsikát tanúljak, |
| De ennek vége már… – s ezért, ki szobrászi kalapácsért, régi kovács, |
| A pőrölyöd sutba vetetted: a kedvemért felejtsd el ez egyszer busongó világodat s készíts |
| Tréfás csoportokat inkább, – tar kedvemhez ami illőbb… |
| Teszem azt: kék kányák fecsegő népét fűzfa koronáján! |
|
| Mert szép a kidolgozott kőnek nagy tömege – s terved: |
| Két tüzes ifjú, pallossal levegőben vívó, – szép terv! |
| De ki lesütött szemmel jár, apró vizeket lel az erdőn: |
| S ha megitatja vele lelkét, így alkothat kedves remeket! |
| Lásd most egy méla dallam fuvolára jobban meghat, |
| Erősebb zenéknek hangos dallamánál… |
| Tedd meg tehát a kedvemért: a lánykám mostanában oly borús… |
| Álmodd meg őt e kedves arcot, tengerszín szemét |
| S éjszín haját, amint gyürűzve kibomlik, akár a forró füst karikái… |
| S képzeld el könnyű kezét s készítsd el aranyból. |
|
|
| Az édes és végtelen tengeren, |
| Melynek tisztasága hűs s átjárja a lelket, |
| (Átjárja a lelket s lebegteti szél: – |
| Bástyákon is szabad lobogót ami lenget,) |
| S didergő szívet ahol napsütés melenget, |
| S a kiáltás hol úgy csapong a széllel, zöld, zuhogó vizeken, |
| …S zöld üveglapon ahol áramlik és úszik, |
| Leng a magány, jár ragyogón, hidegen… |
| A kezdődő homályba zuhan s eltünik… |
|
| Az édes és végtelen tengeren, |
| Lobogj én lelkem, mint a kósza szél… |
| Mint a hajnali kiáltás, amely messze bolyong |
| S hirdesd, hogy végbevitted, amit sors és szenvedély |
| E földön rádszabott. Leróttad tartozásodat |
| S csak magadat mulatni tombolsz még a tágas ég alatt, |
| Aztán indúlj a messzi vidékre, hol megérkezel éjjel |
| S hol sötét hegyek alján piroslik a tűz, |
| Mert zöld fenyőfát éget az északi pásztor |
| S a fenyőknek édes és gyantás illata terjeng… |
|
| Légy vendég köztük, láthatatlan, |
| Kósza szellem, mely tüzet |
| Keres, hogy megtisztúljon abban |
| S illesd szemök, hogy álmuk jó legyen… |
| S ott várj, amíg majd völgyön és hegyen |
| A végső pirkadat köszönt reád |
| S a végtelenbe virrad éjszakád. |
|
|
|
Halottak éneke*
| Élő Isten, mért haltam meg ártatlanúl, |
| Hisz mint liliom, tiszta volt szivem. |
| És bámúlt nagy-szelíden akarattalan
|
| Mély, szomorú állatszemem kerek két ablakán… |
| Mért kellett elmúlnom hát s lennem semmivé?… |
| Oh mért nem nézhetem többé a nap tüzét s játékos tükreit |
| S az árnyék mélyen, átlátszón sötét üvegjét, |
| Ha ártalmára senkinek sincs bús tekintetem |
| És senkit meg nem bántok, rontok azzal, még hogy élek? – – |
| Mi bűnöm volt, mely elfödött, a csend, felelj |
| S a szende szemlélet, mely elbüvölt? |
|
| Ki síromhoz méla dudaszóval eljön, |
| Ki sírkövemre bágyadt gyermeket lerajzol, |
| Az holtomban megérti életem: |
| Az megholt lelkem mélységes és titkos |
| Tengerszemére rátalált és áhitatos szájjal |
| Nesztelenül megcsókolta tükrét. |
|
| Ti élők sírom felett pedig |
| Gondoljatok reá, hogy testem már a haragos és tisztelnivaló |
| Romboló erőknek rossz hatalmát sínyli itt alant |
| S a törvények rútabb, másik felét most éli át! |
| E domb felett kik fenn megálltok! |
| S hogy bár itt mélyen rejtezem, pudvás és korcsosúlt alak, |
| Szivemből mégis, ismét édes csend fakadt: |
| Egetverő magány sarjadt belőlem, |
|
|
| Beteljesedék énrajtam Uram. |
| Vagyok kedvük szerint való |
| Borús, s ha kellett, mint a kés, |
| S mint vendégük: beszédes |
| S a mesterségemben nem alkuvó… |
| Uram, felékesítettél a földi téreken |
| S mindez hiába volt. Elfogytam, mint a hó… |
| És semmivé lett drága életem. |
|
| Ha meggondolom, mindez tévedés: |
| Vaj’ Szent Ferenc mit ért el nálatok, |
| Hogy volt az állatokhoz jó? |
| Hisz tovább szenvednek az állatok! |
| Mivel garázda vagy s mi voltál mindig is: kegyetlen! |
| S minek van köztetek oly sok biró? |
| Ha mintakép egy évezredben van talán egyetlen |
| S hogy minek volt az is, mi végre tündökölt, |
|
| Oh szállj meg hát nagy látomás! |
| Hadd tudnám meg, mi végre voltam? |
| S mivégre volt a bölcsesség, vagy lázadás, |
| Vagy azt, hogy mire megyek itt magamba’ holtan? |
| Megérdemelnék már egy jelenést, |
| Türelmemért. – Vagy tán a feledést… |
|
| Ha bűnös voltam is. S ha kérdenéd, |
| Tudd meg, mert gazdátlan pimasz, |
| Megbolygattam az élet kényes felszinét |
| S a titkait kutattam, mint a rossz cseléd. |
|
|
|
Elégia*
|
Atyám emlékének!
| Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, lefeküdtél a sírba, |
| S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is paráznaságomat |
| S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét! |
|
| Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja mulatozását! |
| Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tünődik! |
| S szájára teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet! |
|
| Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis visszahőkölök, |
| Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekűlök el, |
| Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva-elalélva, de végre pihennék! |
|
| Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét az éjközép! |
| Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt-ott tengve-lengve |
| Boldogan tanyázott s ím’ az idő nyomtalan múlt el felette, mint a fellegek, – de jaj a látomás, |
| Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, amelyre felijedve riadt: |
|
| Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon! |
| Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos-bús alvó is, ki messze rejtezel! |
| S te kövér zsombék is, mély völgybe futó! |
| S két haragos patak is, hegyekről rohanó! |
| S te nagy magánosság is, a szívemig ható! |
|
|
Egy egiptomi sírkövön…*
| Élek és kiáltok, hogy halld, – de vajjon még meddig kiáltok én? |
| S vajjon kinek kiáltok én? |
| S meghallják-e vaj’ a századok, hogy egy ember élt itt? |
| S vajjon elbolyong-e jajszavam a századok rengetegében – s nem hal-e el? |
| S vajjon tovább hullámzik-e a századok fekete tengerében, |
| Ha majd oly gyengén lejt is egykoron tovább, |
| Mint nagy viharban kis hullámfodor? |
|
| S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg, |
| Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó? |
| S hiába hallja, – ész nem éri fel, hogy mit tanultam én, |
| Hogy mit szenvedtem és mit láttam én? |
|
| Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el? |
| S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat |
| S hogy szenvedéseteknek őse én valék! |
| S mért kell alamizsnát kérnem tőled Átkozott Utókor, |
|
| Hogy tekints vissza majd reám az Idők és Szenvedések |
| S Nagy Viharok rengetegéből, – át hullámon és ködön, |
| Gondolj egy másodpercre rám, – akár a mord hajós, |
| Ki nagy viharban siklik át az örvény feketeségén |
| S szellemszemekkel látja társát ott alant, |
| Amint az lágy mohára hajtja elfáradt fejét |
| S gyengéden úgy öleli elfáradt szivéhez |
| Egyetlen kincsét: az örök éjszakát! |
|
|
Álmatlanok kara*
| Éjjel, mikor az árnyék már két részre oszolt: |
| A völgynek öble döbbentő, mély verem |
| S a hegy nem domború, de sötét lap kék egen |
| És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a hold: |
|
| Ó ha most, ha most aludni tudna égő két szemünk |
| S a nehéz gondolat oszolna könnyü köddé |
| S a borús homály alakzatja mind álom-gomollyá! |
|
| Járunk s a távoli lámpa s a könnyesszemü csillag vet fényt nekünk, |
| De a zord fenyő torz árnyait elénkbe önté… |
| Ó boldog az, ki nyomorára gondol s válik az ajka komollyá |
| S komoly sóhajjal alszik el s a bús halál maszkját felölté! |
|
| Ó jöszte édes hajnal, magasság édes tükre! |
| S te roppant csöndes angyal, ki most a sírokat őrzöd |
| És reggel a rétet s a csendes, reggeli lombot! |
|
| Mert lásd, nem múl az éj s a hold gyötör! ki fenn a tébolyúlt, a bomlott, |
| Jajongó fák között az ágakon tán megakadt örökre! |
| Ó jőjj, könyörülj meg: álmos vándoraid |
| Nehéz szemhéjját érintsd meg s árnyak közt bolygó utait |
| Áldd meg!… Símogasd a fejünk, ó ringass el, |
| Mig az éj köd-vára leomlott! |
|
|
Objektiv kórus*
| Órjás boltívek homályán siránkozó mécs alatt ki térdelsz |
| S zokogsz elhagyottan, míg az orgona búg, mint a kiszakadó sírás, |
| Látom bűnöd innen kósza lélek én, ki véletlen, hogy erre járok |
| S kinek szíve tiszta és magános, mint templomi csengetyű lézengő bánata: |
|
| Jaj, jaj elfeledted, honnan származol: vídám valál s öt percig gondtalan, |
| Jaj, jaj, míly elbizottan s önfeledten éltél, könnyelműn párosodván, |
| Jaj, jaj és visszadönt a szélvész magas csúcsairól most örömödnek |
| Szörnyüséges, feneketlen bánatok mély, földalatti völgyeibe! |
|
| Sáppadtan önts tehát a reszkető láng bíborába még kevés, nehéz olajt, |
| Hadd csapjon fel magasra s lobbanva égjen el s hirdesse kínjaid |
| Mi Urunk előtt, ki bús felhők mögül halál képében ránk leselkedik |
| És nézi szörnyü szenvedéseink egykedvűn s réveteg mosollyal. |
|
|
| Hős, ki a láthatár peremén a sötétbe zuhantál, |
| Mint csúcsokról a mélybe köd-görgeteg gomolyog, |
| Mint csúcsokról fenyő lezuhan és gyökérkoronája rútan |
| A sivár és szomorú égre meredve megáll, |
|
| Hős, ki most egy fínomabb s komoly közegben szállasz, szállasz |
| És elfödött az éj a rádleselkedőktől és kik rád haragvók, |
| Elfödé véres, gennyes szemök, hogy édes lelked elpihenhet, |
| S hogy üldözött vad sohajtva megnyugodhatol, |
|
| Hős, szívem szakad, ki látom drága homlokod a síró templomi kincsek |
| Ódon fénye mögül s ki nem tudom, mi tartson vissza itten |
| Ifjút, még töretlen életűt, míg eltörődve végre menni kell… |
| S mért élni, élni, jajgató tömeg falatján még tovább |
|
| S mély sírba majd leszállani végűl?! |
|
|
| Ó játékos ujjaid, ó fínom szíved képzeletem könnyü serlege, |
| Ó lágy ágyékod, álmatag vidék! és kies-ékes, leglágyabb hasad, |
| Ó fogaidnak fényes bujdosása lágy és olvadó száj rejtekén |
| És ereidnek kék futása tested habfehér terén |
| S ó kényes, fínom titkaidnak egész ékes bársonytokja te! |
| S ó fínomult anyag te, sokkal fínomabb, mint az, |
| Ki már csak benned lel vigaszt! |
| S ó drága bor, amelyből ittam én, de meg is részegedtem tőle s ittas, részegűlt, |
| Folyvást csak rólad énekeltem, égek, s mint ki végkép elmerűlt |
| Az éjszakában s mit se lát, de messzi tűz |
| Ingerli s egyben bátorítja árva két szemét: |
| Már én is úgy vagyok, – hogy futnék bár feléd… |
| Olykor megállok téveteg’ a féluton, |
| Mert féltem álmaim javát és nem tudom, |
| Hogy nem a messzeség-e az, mely véled egybefűz?… |
|
| Ebédnél ülsz, vagy látlak, kolmizod hajad, |
| Vagy semmit sem csinálsz, csak ringatod magad… |
| S én nézlek s gondolom, ki tudja, merre tévelyegsz? |
| És álmodom, hogy asszonytársad máris hívogat… |
| S ki tudja: beléd vette tán magát egy gondolat… |
| S a szemeim kitárva leslek, min nevetsz? |
| És látom, földre ejted fátyladat |
| S szemed sötét, – talán már mást szeretsz… |
| S már térdepelnék is, hogy el ne hagyj… |
| Eszméletem fénylő halála vagy! |
|
|
| A bús bölcselemnek vége: a bús részleteket élem… |
| S hogy ez érdes világon símán és szabály szerint |
| Nem engedelmes emberkéznek titkos őserő: rég jól tudom. |
| S most mégis fáj szivem és megrendűlten állok: |
| Lám szorgalmas kezem dúsan munkálta meg a barna föld ölét, |
| (Ó asszonyok öle, mért vagy termékenyebb!) |
| S ím’ sírva látom: barna lányok kosarába’ szőlőm |
| Nem dús, nem szép s nem elsőrendű mustja. |
| Ó így csalódni mért s mért hinni: elcsitúlt a harc… |
| …Termékeny béke jő… balgán remélni mért mindegyre még tovább?… |
| Ahogy a messzi, déli tájakon kalandozó, ha meddőn |
| A lelke nyugtáért eseng, mihelyt lehajlott hozzá már az alkonyat, a mély-borúlatú: |
|
| Indiában a városokra ráfekszik az éj s a pestis |
| Szörnyű dúlása most elpihen talán. De lám, de jaj, a vad, vérengző koldusok |
| Rémes csoportja máris vonítani kezd az ég felé s a jajszó |
| Lomhán gomolyg az istenekhez a magasba fel, |
| Mint a tragikus áldozatok szállongó, gyenge füstje. |
|
|
| Ó mikor lesz, hogy kezemben tiszta könyv |
| S testben, lélekben tisztán s vidoran csillogva… sűrű |
| És vad ködök után, kilépek majd a napsütött világra, mint a gyűrű, |
| Mely síkos üvegládikójából urnője drága ujján |
| Rövid sétára megy és visszajön. |
| És ó mikor lesz már, mikor lesz, áhitozva várom, |
| Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsu, tiszta ujjaim |
| Majd nem fertőzi meg a sárló munka zsíros szennye rútan |
| S hogy mindétig vasárnap lesz már mindegyik napom?! |
| Bársonykalapba’ lépdelek, tollam fülem mögött |
| S az ajkamon önhitt mosoly, – ez egyszer végre megnézem a tornyokat, |
| Miket nem láttam eddig… minek építették s nyújtózkodnak azok fel a magas ég alá, |
| Ha én nem láthatom… Ha gyönyörködni bennök nem tudok? – Fáradt vagyok |
| És nincs időm, ti emberek… s a bánat is, |
| Nehéz madár a gyenge ágon, úgy lehúz, úgy megvisel… |
| Oh nem a szépségnek való már ingerült szemem! |
| De majd! – Majd akkor tán a napba nevetek, mint őseim |
| És szellős lesz a lelkem, mint a virradat |
| S pihétlen-tiszta és magasztos lesz az életem! |
| Oh nem úgy testvérek, – az nem lehet, hogy csakis sírni, átkozódni |
| S két kezed tördelni vagy az ég alatt… És anyád árnyékán tűnődöl, mint az eszelős, |
| Mert nem mersz bús szemébe nézni… Nincs kenyér! – Oh ne kérdezzetek, |
| Hogy néma tekintete jajszavamra mit felel?… |
| Jobb nem beszélni, – erről is hallgatni kell… |
| …Sok ember örök fájdalomban süllyed el!! |
|
Kérés a hatalmasokhoz: Epilógus
| Ha élnem s lélekzenem szabad, engedd megkérdenem, |
| Ó mért borúlt ma el dicső, szép homlokod? |
| Tán rám haragszol: s ó miért? |
| Tán nem végeztem dolgomat elég nagy szorgalommal? |
| Vagy mert mulatni mertem én az éjjel, |
| Nevetni vígan és nőket csábítani? |
| Kihívó, durva szókat visszaverni egyszer… |
| Én, kihez csak nagy alázat illik |
| S ki néked köszönöm ajándokom, bús életem…? |
| Én, ki nyomorúlt s beteg vagyok, |
| Ki a búbánatból élek és kinek |
| Szegény kis életem kiérdemelnem illik?! |
| Ó bocsáss meg! én: garázda kérkedő! |
| Hogy én, hogy én még lázadozni mertem |
| S nőkről énekelni hitvány éneket?! |
| Meglásd: szerény lesz életem ezentúl |
| S bágyadtabb, szelíd, szerény lesz bús dalom. |
|
|
Zsoltár*
| Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket, |
| Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret, |
| Megadod majd, megadod máskor… |
|
| Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd |
| S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, – |
| Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veri |
| S Feléd tárom ki két karom… |
|
| S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam… De megismersz-e még? |
| Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed |
| Elnehezűlt szivemre többé nem teszed? |
| S már lázas felhőid közt sincs lakásod |
| S hiába várom onnan késő jeladásod?… |
|
| Ki teremtettél s megátkoztál, |
| Ki megcsókoltál és eltaszitottál, |
| Uram, én nem tudok már szólani Hozzád! |
| Néma lettem én s a szívem nem talál. |
|
| De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt |
| S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: „miért fiam s hogyan?” |
| S e hangra, mint a gyermek, felfigyel az alélt fájdalom s e szózatod |
| Majd húnyt szememből ismét előcsalja régi könnyeim, |
| Hogy ami néma már, – hová tünt, nem tudom, de érzem, él, – |
| Az esengés Uram… mivoltod nagy fényétől új életre kél: |
| Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem… |
| …Mi más valék, mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed |
| És nem szerettem senkit s voltam átkozott, akit az emberszív kivet… |
| Taníts meg rá, hogy újra áldjalak |
| S feledjem el, hogy nem találtalak… |
| Oh add, hogy elfeledjem ezt az életet! |
|
|
Messzi fény*
| Ha jön az alkony, gyászinduló bátran felzendűl, |
| A döbbenetes sötétségű széles árnyak nőnek, |
| Olvadt ólom-csöppecskéket hullat el az árnyék, |
| S a végtelen és nagytömegű tenger mélye pirosan tükrözik. |
|
| Hajó megy el, a szörnyen messzi partok felé lendűl, |
| S a nap is, lángban álló gálya megy mögötte más égtáj felé… |
| Elmúlt a nap. És minden dicsősége, mint a jeladás |
| A nyugodt láthatáron áll. És hirdeti, hogy nincs megújhodás… |
|
| Mert vissza nem tér többé, ami távozott. – Ó messzi fény! |
| Az örök változás mivégre van? Vagy minden veszendőbe mén? |
| Az egek tornyai s az égő tűzzel teli árkok? |
| S mi őt dorgálja, feddi? S vak erők |
| Vonúlnak itt, mint órjás látomások? |
| S lobbannak el? Hisz úgyis téli álom már nekem e földi lét, |
| Amelyből felriadok olykor s mint a fák, |
| Az ég felé jajongok s messzi fény, feléd, |
| S az Urat hívom tanuságomúl, hogy itt vagyok… |
| Ó fényből árnyba változó világ! |
|
| Az életed fölötted ellobog. |
|
|
A kalandor*
| Még néha lobban s egy barát neve |
| Ilyenkor lobban el zsarátnokán. |
|
| Nem tudja ő, hogy merre tart |
| S nem emlékezik: – mit akart |
| S nem kérdi többé, hol pihen… |
| Néz felhőt, lombot és kiken |
| Egy hűsebb élet fénye ott világol: |
| A téli csúcsok felé néz a vándor… |
|
| És óhajtana lenni téli hó, |
| Vagy vágyna lenni pusztán délibáb |
| És mindaz: mi e földi lét fele, – |
| Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele… |
| Mi eltünik – s nem mondta: élni jó! |
| S vidáman múlik el s nem éri vád |
| Az Alkotót, hogy mit művelt vele. |
|
| Az úton mendegél és egyre jobban |
| – Hogy erről álmodik, – a szíve dobban: |
| Ha nem üldözné többé vér szaga… |
| Ha szél volna, a holdmezőbe’ hálna… |
| S ha ő volna az örök éjszaka: |
| Az emberszívekben tanyázna… |
|
|
Örökélet*
| Tűzvész elől van menekvés, |
| Rablók elől futhatsz messze, |
| Hogy őszi nap víg nép temesse, |
|
| De jaj, magadtól menekvésed |
| Nincs e földön s föld alatt! |
| Magad vagy elméd ős-talánya, |
| Örökre társad, síri mécsed… |
| S jaj, bús szerelmed vagy magad… – |
|
| Ember, bűnös, bús kalandor, |
| Elbujsz dús asszonyi ölbe, |
| Kígyó vagy te, majd madár… |
|
| Bizony, lemégy a síri földbe |
| S még alább, a sír alá is |
| Számodra nincs örök halál. |
|
|
Zsoltár*
| Ó Uram, engem bántanak – – – |
| Csendes vagyok, félek, kis helyre, sarokba meghuzódom |
| És utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyű módon, |
| Fázékony testemmel jeges vizbe rántanak – – – |
|
| Ó Uram, én mozogni nem kivánok – – – |
| Én pici helyen dideregve űlni akarok, én komplikációktól félek: |
| S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok |
| És kijövök és piszokban élek – – – |
|
| Én sírni sem akarok: és szemeim |
| Mély kútjai a vizet zuhogva ontják – – – |
| Én más lehelletét útálom s gyakorta mosom kezeim – – – |
|
| Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják |
| Hűs, tiszta, örök-ágyam tiszta angyalok? – – – |
| Vagy mért, hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok? – – – |
|
|
Intelem*
| Ó rég’ idők ajtója: emlék! |
| Betenném az ajtót, – pihennék! |
| Ó én életemnek kesernyés ize! |
|
| Akit szerettem, rosszul szerettem, |
| Akit szerettem, hiába szerettem, |
| Barátaimat mind megúntam, |
| Sokat beszéltem, mit se szereztem… |
| Ó régi éjszakák emléke, – unalmas |
| Éjszakák fájó emléke, – nyugalmas |
| Semmittevés gyötrő emléke, – fájdalmas |
| Ó én életemnek egyetlen tartalma! |
|
| Diák vagyok én még most is, |
| Egyedül élek, mint a kóró most is… |
| Minek is annyi szó? Légy lelkem hallgatag |
| S konok, magadbamélyedő, akár a rab, |
| Kit mélyen sért a napfény is, hogy él, |
| De majd elvégzi ő és nem beszél… |
| A sírodat is hagyd tehát. Mi gondod erre? |
| Taláncsak elvégzed majd te is valamerre. |
|
|
Repülj!*
| Igyekezz, ó igyekezz lélek |
| E föld körén repülni túl! |
| Nézz feljebb: ott tisztább az ének… |
| Lásd: – hol csattogó harc hangja dúl: |
| E föld-világon nem szivesen élek. |
|
| Itt múlnak el, itt repülnek az évek |
| És fellázadnod, sírnod oly nehéz, |
| Oly gyorsan zátonyára fut az ész |
| S a szív az égre ellankadva néz… |
|
| Nézz feljebb: ott az égi mértan |
| Szabálya fénylik és oly egyszerű! |
| S nem kérded többé, mi miért van, |
| Mert nincs kérdés több ott, hol a derű, |
| Honában már a gondolat örök! |
|
| Ott fenn öröktől tündököl a Törvény |
| S ahogy holdak és napok kerengnek, |
| Ne hidd, nem fáj az: közben ők merengnek, |
| S mosollyal múlnak el a századok… |
|
| Óh árva lélek én! E földön én elfáradok |
| S nincs kedvem többé keresni a kulcsot, |
| Mit zúgva elmerít az örök örvény |
| S mit Isten tengerébe elhajított, |
| Hogy nyissam véle majd a titkok ajtaját… |
|
| Te szőke égi lánynak símogasd haját |
| S ott fenn építs magadnak tiszta házat, |
|
| Ott fenn, – ott int a Magyarázat! |
|
|
Óda pártfogómhoz!*
|
|
Horatius: Maecenas atavis edite regibus |
|
O et praesidium et dulce decus meum. |
|
| Pártfogóm ím’ szörnyű hálától görnyedten |
| Hajolok le lábaid elé és esdekelve kérlek: |
| Töröld cipőd sarát fenkölt homlokomhoz! |
|
| Hisz néked köszönöm én, hogy vagyok még, hogy lettem, |
| Vaj’ hogyan bókoljak a jótettért, hogy élek? |
| Kérlek: légy legalább nemesebb testrészimhez illetlen! |
|
| Ha gyöngéd volnál, a szégyentől hová kéne lennem? |
| Alázatom pénzét ó fogadd fizetségűl, |
| Légy kicsapongó, mulass, légy velem pajkos, légy kegyetlen: |
|
| Használd homlokomat zsámolyodúl, tobzódj a királyi díszen |
| S ne félj, nem töröd el reszkető, ájuldozó, érzékenyke szívem |
|
|
Tavaszi dal, vándordal*
| Tavaszi szél fújja már a varga kötényét, |
| Ki görbe utcában, kicsi boltja elé |
| Kiűlt, kirakta műhelyét is és alkonyi órán |
| Lámpafénnyel a sötétet melegíti. |
|
| Hej, szeszélyes még az idő s a lánykáknak pajkos |
| Szél hulláma mossa csiklándó nyakát!… |
|
| Hej, elfeledem én is búskomorságomat… |
| Föltettem életem egy lenge levélre |
| És én is elmegyek, hová a szél sodor!… |
|
|
Útra kelni, messzi menni…*
| Útra kelni, messzi menni… |
| Hol találja őt a tél, a nyár? |
| A fű is felvídúl talán, amerre jár… |
|
| S az út mentén köszöntik őt a fák |
| Füttyent a szél, biccent az ág |
| S örökre búcsút int az égnek kósza népe, |
| Körűlrepdesvén sáppadt homlokát… |
| Úgy nézi mind e balga fütyörészőt, |
| Úgy megbámulja, mint a távozó csodát, |
| Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt |
| S a dúrva végtelenben ver tanyát… |
|
| Őt meg kell nézni, mert az ég alatt |
| Nincs több találkozás s a messzeségben |
| Ki tudja, merre lesz a sírja majd? |
|
|
Oh nincs vigasz!…*
| Nehéz szekerek dübörögnek éjszakai órán… |
| Álmában éjjel így zúdúl fel a tó és elnyugszik. |
| S az idő sűrű, bizonytalan, fekete vízben lomhán tovaúszik… |
| A hold pedig most minden fényét világoskék-páncélú felhő-lovasokra szórván: |
|
| Így orgyilkosságról a sötétben senki se tud s kihalt utcákon rohan a lator… |
| S a jajszóra, bezárt ablakokon zörgetőre, visszhangzóra senki se válaszol, |
| Csak az út dobog, nem nyughatik, a nappalok kínjáról álmában beszél… |
|
| És nincs vigasz, oh rég tudom. Mert mindennek, mi él, |
| A sorsa meg van írva, el kell múlnia. |
| Oh hol vagytok hát, kik szerettetek? |
| Mert elmennék, de nincs hova… |
| Vagy hol van most a lány, kit felneveltetek, |
| Szelíden-szépnek, titkosan s nekem? |
| Oh Gyula szerzetes, ne késlekedj, adj össze minket, |
| Kösd össze betegen sovárgó szíveinket… |
| …Szerettem őt, szerettem emberek, |
|
|
Kántorbőjt*
| Uram, ez az éved is de furcsa! |
| Úgy látszik, rosszul bőjtölünk. Az évszakok |
| Zordak: – a nap, a hold s a Merkúriusz |
| Tán rosszul bolyg a híg világi űrbe’? – Kérünk, |
| Add meg a mi boldogságunk’ is, hogy énekünket |
| Szelid ősszel, a sárga és szelíd lomb alatt, |
| A hűs fasorban, üres templomodból messzire hallják |
|
| És áldd meg a mi idős anyánkat is! csúnya őszön |
| Oly bús-borús a lelkem: halálát beszéli szüntelen… |
| Tekintsd a jó anyót, ki türelmesen vár a padba’, – |
| Ájtatos szegényke! s lelke csüng a fia énekén! |
| Áldd meg a gyülekezet népét gabonával, fordúljon a kedved, |
| Adj jó évszakokat s meglásd, a harangozó is |
| Boldogan kongatja majd a messzeségbe sovárgó, |
|
| És büszke lesz szegény, hogy lám Urunk hivó szavától, – mely Tiéd, |
| A tiszta ég alatt hogy visszhangzik a messzeség! |
|
|
Sirató*
| S ma korhadó sírjában porladoz. |
| De élveznéd megint az ősz |
| Pirosló színeit és újborát |
| S az enyészet karjába dőlsz! |
| Megint virúl minden szined: |
| A százados dió s kökörcsined |
| Mindegyre megujúl… De te nem |
| Csak te nem újulsz már meg sohasem. |
|
| Hogy voltál itt és éltél hirdetem! |
| De meddig vagyok én még híradó? |
| Hisz örökké nem tart az életem! |
| S ki tudja, mint itélt a bősz biró? |
| Időm a sír felé, öreg barát |
| Oly csendbe’ lépked, mint az áruló, |
| Mint ahogy földanyánk is nekilát |
| S felölti lassacskán a ködruhát. |
|
| Most hideg házikódba bújtál. |
| Mi lelt? Hisz voltál féktelen |
| És nem volt benned semmi félelem. |
| – „Nagyot ugrani! Az élet árja |
| Habjai tornyosulván elragad!” – |
| Szóltál és nagyot kortyintott nyakad |
| És voltál gőgös fönség, mint a rossz gyerek |
| És megdőlt szőke fejed, mint az anyaölben, |
| Oly lágyan símogatták látatlan kezek. |
|
| Lásd, én szerettelek bizony |
| S ma épp a kedvedért iszom |
| És ősz is van megint, muszáj ma inni bort |
| A szívem, lásd sírással van tele |
| S az őszi erdőség nyögése zord… |
| S az is elhallik ám errefele… |
| S a szív nagyon sunyít és füleli, |
| Hogy menni jelt ad-e már valami? |
|
| Szerettelek bizony, amért az őszi csendbe’ |
| Úgy űltél köztünk olykor elmerengve, |
| Mintha várnád őket: e föld szűzeit, |
| Hogy jőjjenek Eléd s bánkódva mind |
| Oh bontsák csak meg őszi koszorúikat s remek |
| Hajzatuk csudáit, – úgy kérleljenek… |
| Amért epedni hagytak s íly sokáig társtalan… |
|
| S te hallgatóztál akkor, láttalak |
| S úgy nyúltál ferde poharadhoz álmatag |
| S úgy mosolyogtál, mint akinek fülmile |
| Dalol egy szebb jövőt s ő oly merész, |
| Hogy mindörökre várni kész, |
|
|
Az igaz bíróhoz!*
| Ki egyformán osztod szemeidnek fényét, – mint a nap, |
| S hisznek-e benned, vagy sem, szidnak-e, szeretnek-e, – nem bánod! |
| És látják-e, hogy életet oszt fénylő melege szemeidnek: |
| Te csak derűsen mosolyogsz s elrévedve osztasz |
| S két jó kezed osztva mozog, mint a szorgalmas magvetőé, |
| Kit bárgyú szomszédja gennyes ajakakkal hiába szidalmaz: |
|
| Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk: Igazság! Hatalmas nemtő! |
| Te voltál mindig a bölcsek képzelete! S mint a foszfor |
| Úgy világít tenéked a dolgok lelke éjszaka! – Jóság |
| És okosság: tebenned egyesűlvén vannak! |
| S téged dicsőít szavam először, hogy szólalok s nem halkan többé, |
| De önérzettel, – mert fennhangon szóljon a hívő: |
|
| Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat! |
| Néki dícsérem a fényt, mert ő tudja, hogy van s várom |
| Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre… |
| …Én az életet már láttam, nem félek és nem várok s ki megszólít, megvetem… |
| De szilárdan s szépen állani akarok s élni, mint az elfáradt oszloptartó leányok, |
| Szeretni, kit eddig megláttam, derék ha volt és menni mind-előre daccal |
| S meghalni azután, – meglátni végül is a fényt, mint aki eltévedt |
| És sokáig botorkált egy vak alagútban, a sötétben, |
| S feljutott végül a napfényre, |
| Gyönyörüszép hajnalidőben! |
|
|
A szőlőműves*
| Lám, a Medve ragyog s fiát veri: csöndre tanitja. |
| S lejjebb lassan, valamint tavirózsa, leúszik a Hattyú. |
| Alant sötétül a kékség s a dús domboldalt beboritja, |
| Melyre fehér házat, kicsikét, százat egy óriás parittya |
| Fekete, tar venyigék közt össze-vissza szórt… |
|
| S tiszta éjjelen, mélyen a hold alatt repűl |
| És fénylő, gyors felhőket űz az őszi szél… |
| …Csak épp megnézi még hegyét, kicsit még jár körűl |
| S aztán bucsúzik ő is, ki a súlyos fürtöt óvta: ím’hogy itt a tél, |
| A szótlan szőlőműves is pihenni tér. |
|
| Jön, leballag a hegyről s hol borpincék nehéz szaga terjed, |
| Puttonyát s számos szerszámait hűs kamarába teszi vissza… |
| S míg felenged a tél s a hordók kotyogó bora erjed, |
| Vídáman heverész és derüs kedvvel borocskáit issza |
| S tiszta bölcsességnek örűl, amíg kívül hull a hó. |
|
|
A pásztor*
| Tört szívvel, melyből fájdalom csordúl, |
| Lejti táncát a szél s közben búskomor… |
| Felhők szállnak el felette zordúl |
| S már az alkony éjszakába fordúl. |
|
| S a barna hegyről rég lejött a nyáj |
| (Mint barna fejről göndör fürt lehull,) |
| S a nedves réten sír a vízmadár |
| S a pásztor botra támaszkodva vár, |
|
| Míg az éji falura a barna ősz |
| Kietlen csöndje űlt, s már hűs verem |
| Az égnek boltja. Melyre nesztelen |
| Szállong a sötét föld alól a gőz. |
|
| Kunyhójának akkor lángja éled |
| S míg nem egy félszeg gondján bíbelődik, |
| Magános asztalán hosszú időkig |
| Még a hűvös gyertyalángba réved. |
|
| S míg éji úton lándzsás éji csősz |
| Korhol duhajt, ki csendjét felveré, |
| A kövér, sötét föld alól a gőz |
| Békésen száll a csillagok felé. |
|
|
Gyertyafénynél* *
|
K. Havas Géza drága emlékének!
| Változtatnod nem lehet. E világ dolgai |
| Csak úsznak egyre álmosan tovább. Oh rest e föld felszíne, jól tudom. |
| S itt nincs oly földrengés, oly fekete forradalom, |
| Mely minket, nyolcszázezer földfia-sáppadozót kihajítson a lyukakból, |
| Hogy a fehér naptányér felé víjjogva dobna fel |
| S a tiszta fény felé, a boldogabb csodálkozásra megtanítván. |
|
| Nem, nincs ilyen a széles ég alatt. S most mért is tünődnöd e bánaton, |
| Hogy mely városból kelt fel ez a köd megint, vonúlni minden fény elé? |
| De szóljatok is igazán! mely átok leng az ember életén? Kamrám sarkában tán az ördög űl? |
| Különben honnan ez a vad hühó, e halelúja, mely a jó bukásán mindíg hallatik? |
| S ezt mind felmérni? oh mivégre mind e forró kín s e szótalan |
| És vad acsarkodásaink az alkonyatok alján? Mért leselkedünk? |
| Lelkeddel akarsz gáncsot vetni tán, vagy mit akarsz? vagy azt hiszed, |
| Hogy haragodtól megtorpan majd kinn a bűn, akár a vad folyók? |
|
| És mégis, mégis, látjátok, fáj ám az embernek az anyja éneke. |
| Hogy értem őszült meg, tudom, mert aggá tette gondja. Jaj, húsz éve lesz bizony, |
| Hogy elapadt torkában az ének, – oh hadd panaszlom, – fáj ez emberek! |
| Ez egyszer hadd beszélek erről is! elszántam rá magam, kimondom hát, hogy fáj nekem |
| E bús kis öregasszony dolga, úgy bizony. S vigasztalást ezért most hol lelek? |
| Mert nincs és nincs sehol s a lányok énekében sem, ezt érzem én. Oh társaim, |
| Ti bús anyáknak gyermekei valahányan, szóljatok hát: nem úgy igaz-e, hogy a szívnek |
| Csakis az anya éneke súlyos és fájdalmas, |
| Ahogy fájdalmasok a terhes fának |
| Tartalmas szépségei ősszel? |
|
|
| A lányok éneke könnyű! tűnő hang az övék s vándor, |
| Vak csillag a reménység, mely egyre közelít, |
| Egy tar szikla mögül közelít és egyre növekedvén |
| Szétpattan fájó szíved előtt! |
| Nincs hát mit várni honnan s minek e huza-vona, örökös készületed? |
| Nem jó-e aludni? S aki meghalt, gondold meg, jól aluszik. |
| S nem édes-e az álom? S lásd, ha jön az este, |
| Mégsem akarsz te soha lefeküdni. |
|
| Pedig lusta vagy ám! Jól ismerlek! Hej, ha feküszöl már, |
| Nem akarsz majd felkelni soha többé! |
| Ám, ha nem hinnél szavaimnak, kérdezd meg a tovatűnteket is! |
| Legyenek szent tanuság szavaimnál, mondják meg e gyengédek s hallgatagok, – |
| Mondják meg eskü alatt: mi emlékük ez a lét? – Lásd, fekve tünődik |
| S félénken hallgat valahány: az életet ő már feledé. |
| Holt királyfit kérdezz meg akár, vajjon emlékezik-e? |
| S szerelme énekére van-e kedve felkelnie csendes |
| Kriptahelyéről s feljárni a kétes hold oly hamiskás fénye alá, |
|
| Magánosan és búsan hallgatózni? |
|
|
|
Epilógus: O beata solitudo! O sola beatitudo!*
Szózat egy igaz művészhez.
| Sokféle az ember, ó költőm, van fenséges is gyengéden élvező, |
| S van olyan, ki létét egy másikkal úgy olvasztja eggyé, |
| Mint a szobor, kiről azt hallottam, érce megolvadt |
| S ellágyulva omlott le a tóba a víz iránti nagy szeretettől: |
|
| Nékem kín a szépség s fáj minden szeretet, titkomról sose szóltam ezért, |
| Csak, mint a régi pap, ki állig gombolkozva s ünnepélyesen, |
| Dühvel ordítva rázza ökleit, hogy visszhangzik a vidék s furcsa kézmozdulatokkal is őrjöngve hazudoz: |
|
| Fájt az élet nekem is, nem voltam érzéketlen sohasem. |
| Ám torkom összeszorúlt, hangom rekedt vala s félve félszegen |
| Csak hadonásztam képtelen kinomban s kettős fájdalommal, hogy szivem szerínt már sohse szólhatok: |
|
| Ezért is régen elhatároztam, magamba szállanom s hogy végkép’ |
| Elhagyom barátaim, szerelmem is s kezembe véve igaz könyvedet |
| A nagy magánynak áldozom az életem. |
|
| Nehéz a valóság nekem: elmenekülni tőle |
| Ó míly boldogság, míly révület lesz s elmerülve fájva |
| Reád emlékeznem vágyak harsány vásártere, nagy piarc |
| És abban is: magános, bús kiáltozásaim… |
|
| Nehéz a valóság nekem, futni segíts hát s feledni, oh isteni jóság, |
| Ki a paripáknak gyors lábakat adál és szárnyat a madárnak |
| Segíts hát nékem is, egy sziklát adj, fölötte csillagot, ellágyuló szivet, |
| Síráshoz könnyeket, multakhoz bágyadást: |
|
| Add a kezdetet lennem úgy, mint a halottnak, kiről álmodék! |
|
| Egy nagy csarnok felét láttam egyszer világosan ciprusokkal, |
| Onnan ment egy temetési menet szótalan, imbolygó zászlókkal legelől |
| S a halottat egy kis fekete kocsin hat fehérbe burkolt, néma |
| Lélek kísérte el – s velök én is fogvacogva, reszketőn, |
| (Szólítani, leplöket felfedni nem merém, mert tudtam, hogy mérgesen ugatnak, |
| Féltik a zsákmányt, akit elragadtak s rám vicsorítanak csúnya kutyafejekkel:) |
|
| Ámde a halott is halkan sírt, – |
| Szelíd volt: átengedte magát egészen, vigyék el már, vigyék el! |
| (Még nem ébredt fel másik életére s lelke, mint a csecsemőké, derengett.) |
| Vegyék őt át a rossz hatalmak, – múljon e kicsi fény emléke szeméből, |
| Múljon a szerelem emléke, palotáé, ahol élt és cipruságé, |
| S vegye át gyengéd testét, elbágyadt szivét az alvó végtelen! |
| Lelke zengve változzék meg, olvadjon a fénybe: |
| Ó alvó fények áhitott hazája: végtelen! |
| Ó végső koppanás a szíven, végső döbbenet: halál! |
| Ó minden szédületek mélye: régen várt magány! |
| Ó hallgatásnak jóleső zenéje: emlékeket súgó! |
| Ó jóleső hang a fülnek örökkévalóságé, búgó! |
|
|
|