Emlékezetűl^*

Nincs ereje a lábatoknak többé, Hogy a József-körúton sétáljon. Rég meghaltatok. És veletek halt el a Nevetés barátaim s a szív Ezernyi íze, bája, – Hogy bugyborékolt tőletek az utca! – mindig is úgy képzelem: Hogy lejjebb hajoltak a háztetők s a vén Csókák is, ötvenévesek felűltek fészkükön az éjben S nevettek rajtatok, – A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva, Sírván mutattam némely utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt, E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben Egy tréfakedvelő lotyónak, – S amott hányt cigánykereket Frigyes, a Hős S a langy Dezső emitt panaszra ment Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt És éppen én, ki legbúsabb valék, – Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt, De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett S a könnyetekből őszi felhő, – Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek, De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben. Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok? Mely alagútba bújtatok előlem hűtlenűl? Bujósdit játsztok-e s félszemmel néztek éppen engem? Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve S oly hosszan néz utánatok? Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elagott ember ő, A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel, De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt. És jobbról is, meg balfelől A hiábavalóság dalát zengték a kórusok.