Barokk elégia: Búcsú mesterségemtől^*

Végül is versem, légy hát az utolsó! Mondd meg a lányoknak: csak őket szerettem! S hirdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem én. S hirdesd: Nagy urak órája egy kastély felett, havas éjszakán, Végsőt kongattam még egyszer, éji időben, mutattam az időket s megálltam S hogy nincs oly órás e világon, aki szóra bírhatja kedvemet újra. S hogy sötét udvaron lenn, vörösen ragyogó istállók s kocsiszínek Suttogó népe lesi hangomat s hallom a szót is: Rólam tanácskoznak odalenn. „Az óra megállott.” – De hiába! Megúntam én, hogy szüntelen álljam az őrt, Figyeljem az éjfelet s kongassam a vihart, – Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjogatás is… S hogy én voltam az évszázadok őre, de megúntam, – Megúntam, mondom, igen e keserűt A mesterségem megútáltam: rohanó bábákat az éjben, A sok születést én lessem s ami megelőzi? Elkésett lánykát, oh a szegényt, – vad sikátorokon katonát, Amint bajszát feni fennen s előző sikerén böffenve mosolyg? Oh hát a banyákat! őket talán feledem? e sötét művészeket s a sok kapualjat? Ahonnan így-úgy, akár a fürge halál, oly gyorsan s kecsesen Surrantak elő s pörögtek el az éjben? S hogy a lelkek órája is én voltam a sok között s ha sodorta őket a szél, Gyakran megűltek a párkányon s halkan hozzám Lehajolva hallgatták a beszédem, megnézték az időt… S hogy némaságomtól e gyengédek most réműlnek igen s tovaszállnak: „Az óra megállott” – De hiába! Megúntam én, hogy szüntelen álljam az őrt, Figyelnem az éjfelet s kongatnom a vihart, – Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjogatás is, Mert én voltam az évszázadok őre, de megúntam… – Hirdesd: Elfáradt szivét ezentúl pihenteti, ója, Csendet akar most már az öreg óra. Únja ő már figyelni az időket! Múljanak el felette!