| Vaj’ mit akartok tőlem, ti lányfejűek, |
| Oh keselyűk ti, őrjöngők, habos alkonyatban kik elűltök |
| S csakis akkor hagytok némi nyugtot az öregnek, |
| Ha már mindenki neveti, mert négykézláb mászik a bortól, – |
|
| Én vagyok ez az öreg, mondom, én vagyok, igen. |
| S mit vijjogtok a fülembe még mindíg, ti vicsorgók |
| S vad riogással kergetitek fáradt lelkemet egyre a célja felé? |
| S mi a célja? Sírjának barna pereme, igen az, |
| Mert Tesszáliában barna az anyaföld. |
|
| Ott majd megállok s szembefordulok véletek, igen. |
| S ott majd megkérdem, hogy mit is nevettetek annyit s oly hevesen, |
| Oly hangos csivogással, amely felverte az alvó földmivelőt, hogy azt kérdezte: |
| – Hol a feleségem? S vaj’ itt vagyok-e még, vagy már repülök? – |
| S hogy mért átkoztatok egyre? Igen, majd ezt kérdezem ott. Tán ti vagytok azok a lányok, |
| Akik oly rég számonkérik tőlem elmulasztott, bús életemet? |
|
|