| Hajnalodik. S ki fekete kutyáiddal együtt-üvöltve |
| Vonúltál el az ablak alatt, – magad is állati rém, – most végre csendesűlsz. |
|
| Nem nézem vándorlásodat s tudom, |
| Nagy ívben fordúlsz el, mégy innen arrafelé, hol egy kétesen szürke világ |
| Fekete ködeiből lép majd elő a nap. |
|
| De addig is te nem pihensz: a láthatáron lassan áthaladsz… |
| A láncokat megoldod. S kutyáid szerte-vadásznak. |
|
| S majd lobot vet a tornyokon |
| S a dicsőség nyugalma, mint az áradás fog elömölni ég és föld között |
| És döng a tömkeleg, amely világnak mondatik |
| S a harsány valóság kiteljesűl, kitárúl és megáll. Sok hajnalt láttam én! |
| Lovast a hídra léptetni… Megállt szemközt a napkoronggal. Állt s fütyölt szegény |
| És este vége volt. S hány büszke nép a sivatagba szállt csatázni, mint a fergeteg, |
| Hogy riadozva menekültek el a remeték s a puszták vadjai… És este vége volt. |
| Lobogva forrsz világ és minden reggel újra. Oh ez nem panasz. De mégis nem tanúlsz? A csillogó szerszámot felveszed? |
| Mikor lesz már, hogy, mint a dacos állat, mely az ostort egyszer s mindenkorra megjegyezte, |
| Ellenállsz és nem fogsz fényleni. De felindúlsz és mégy a vonítás után, |
| Mely nem panasz, de melyben mégis minden dolgok lelke szól. Oh voníts nagy világ! |
| S vonítva fusson majd veled a gondolat s oszoljon el. |
| S mi ostoroz, elhamvadsz abban s ott a napba dőlve, nagy sereg, |
| Amely kiállta megpróbáltatásait és bátorságát megmutatta már, |
| S nem érdemel meg büntetésül még egy holnapot. |
|
|