| Lassú e vén világ. S hiába ostromoltam én is. Rest lett torzonborz füled. |
| Oly lassan mozdulsz, mint az ősvilági szörnyek… álmosan |
| Mozdítod nagy fejed, fordúlsz a törpe nép felé, ki |
| Dárdáidat husodba döfte s bambán győzelmet kiált. |
| Haki pedig odaállna füled mellé s énekelne néked |
| S bár úgy dalolna lantja lázas pengetése közben, hogy majd megszakad… |
| S szerelme bár pacsírtaként szökellne fel melléből s ki az égmezőkre s ott esengne mindhalálig: |
| Semmit el nem érhet nálad, – ásitasz… Mindez mivégre van? |
| Vagy én sem értem már az életet? Minek van hangom, nem tudod? |
| Mint aki kincses zsákkal jár és folyvást elveszít belőle – s mindhiába… |
| Senkinek se kell a kincs… így jártam én. Oh végtelen e lét és tárgytalan! |
| S akármit mondanék, hatástalan! S ha átkozódom is, vagy ráznám ökleim, |
| Ordítanék, hogy megbomoljatok… mindez hiába van! |
| S ha majdan olvadott tűzcsepp gyanánt lehullok fenn a lázas firmamentumon… |
| Ti mit tehettek arról is? ti nép! álomszuszékok, tisztességesek! – Oh nagy világ! |
| Én bezzeg rosszul jártam itt! |
|