| Fogja lámpását s az arcomba világít… (oh jól tudom, hogy ezt teszi, |
| Mert mindent tudok én, ha alszom is.) |
| S akárha szemeimre szállna rá a nap, a látás is megédesűl, |
| Hogy csupa báj és fény borítja tőle, illeti |
| Elfáradt lelkemet s a gyötrő hév is szinte felmagasztosúl, – |
| A gyötrő hév bizony! Óh emberek! |
| Ti nem tudjátok ám, ki voltam én! |
| A láng… oly esztelen, akár a láng, |
| Mert nincsen kérge s eszi önmagát vadúl |
| Sír és viháncol önmagának, aztán visszahull. |
|
| Vagy voltam tán, akár a trombiták szava, |
| Mely téli hajnalon riadva száll tova, |
| S a táj, szegény, eszmélni kezd, |
| Holott pihenne még és nem akarja ezt |
| És aki bandukol, félénken néz oda, |
|
| Hát ilyen voltam én. Az élet így telik, |
| Hogy csendesűl az ember estelig, – |
| Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom, |
| Egy öreg úr vagyok, akinek nincs neve |
| S ki bottal jár ugyan, de nem suhint vele. |
|
| Csak még az álmaimat nem adom. |
| Hogy adnám? Óh nem adhatom. Az még enyém. |
| A régi lázról álmodom. Vegyétek ezt: ez mindenem. |
| A régi hév, a régi gyötrelem. |
| Szememre száll a tűz, napfényben áll a tér – |
| És látom magamat, egy ifjut gondokkal teli… |
| Oh tépd ki hát a szívemet és add neki. |
|
|