| A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj. |
| Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert |
| Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz |
|
| Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott, |
| Hol az égnek annyi más kevélye tündököl… |
| Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő boltozaton, – |
| Hogy önnön viharzásod köde már-már végkép elborít… |
|
| Vaj’ mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek? |
| Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket |
| Tárják feléd?… Egy egész nép, mely éjjel vándorol, |
| Téged kiáltson s tán az országúton néhány misztikus lovas, |
| Nem is három, de négy király, |
| Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, – erre vársz? |
|
| S ha mind ott állna is, – mert sok van itt boldogtalan, – |
| S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén elmulasztott életéről |
| Néked énekelne, míg betelt az idők nagy futása, – egykorig… |
| Oh kellenek-e még neked? Felelj. – A megtörténtet semmi jóvá nem teszi. |
| S ki úgy szeretted már az elmulást, |
| Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz. |
| S bevonván fekete tüzeid, |
| Lassan fordúlsz el e vidékről. |
|
|