| „Mellemen a lovagrend keresztje, |
| Panyókára vetett köpenyemen violaszínű sújtás, |
| S a lovasok könnyű bánatával arcomon |
| Kocogtam nemrég társaimmal, hogy a békekötés első híre jött, Madrid felé. |
| Amerre jártunk, szinte visszahúzódtak a vizek is. |
| A nép bezárta ajtaját előttünk, – vad kutyáimat |
| Szidták a faluvégeken. – Nem tudta persze más a titkomat, |
| Hogy nincs mit félniök, mert dúrva kezek közt is lágy maradtam. |
|
| Lám. Akár az erdők vadja, mikor megmozdúl, |
| Vagy zizzen lábaid alatt a gally. – Hát íly nagy itt a félelem? |
| Hogy sáppadozók tőle éjszakáitok s kinn házatok előtt az őr, |
| Hogy rémülete meg ne lássék rajta, rémitőt kiált? |
| Hát ebből áll? – Hogy még egy napot csensz magadnak ember, |
| Még egy csókot, kortyot, csillagtüzeket? És elmenekülsz véle, mint a tolvajok? |
|
| Szabályosabbnak hittem ezt a létet eddig. – Ma már megvetem. |
| Sietni kell? – És félni? emberek! – Nem nézhetem a holdat lassan is? |
| E szép világ hát nem enyém?… ó hagyjatok! hadd sírok még ezen… |
| Mert tegnap ifju voltam még, – szivem oly ifju volt… |
| S mint álmos, nehéz hajnalon alvó vizek, |
| Ma már olyan. Sötét és hallgatag. Kifordúlt sarkából az életem… |
| Oh némely látomás felér egy ezredévvel! Mindegy. Semmi baj. |
|
|