| „Oidipúsz! – kiáltottuk s a kezünk felemelve sírtunk hangosan. |
| Mert megtörte az ércbe s emberszívbe vésett szent törvényeket. |
| Majd kürtök harsantak s utánuk mint a tűzpatak |
| Omlott alá a hegyoldalból Mithrasz évszázados átka. Ifju és komoly anyák |
| Aggódva nézték önnön keblükön az alvó kisdedet. |
|
| Parázs szaladt körül a földeken, – a nap lement. |
| Fekete lett a domboldal és lombjai, – döglött lovak |
| Hevertek rajta szanaszét… mert vad futás volt ez, izgalmas, végső, vad futás, |
| A hirhozóké, ők is, mint a zsák, úgy estek el, úgy dőltek el a fák alatt, |
| Mihelyt a lovakról leszálltak s elmondták, hogy Oidipúsznak vége van. |
| Odébb a tér sarkán a bölcsek s még odébb egy kis csoport, átszurt dudákkal, |
| Ezek is jajongva, gyászban érte, – úgy jajongtak, mint az árva gyermekek… |
| A bűnös, nagy király öreg dudásai… |
|
| Ám egyes könnyű, dajna nők, mint akik mit se hallanának, |
| Ajkukat megnedvesíték nyelvecskéikkel és úgy néztek körűl… |
| A fürtjeik, akár a felhők, bodrosak s tevékeny kis kezük remeg… |
| Csak tettek-vettek egyre s papucsaik csattogása közben |
| Azok mellé szegődtek inkább, akik ittmaradtak, élnek még, kik megkűzdtek a vad lovakkal, |
| S most aléltan elhevernek s női kéz, vagy suttogás nem édesíti fáradt álmaik. |
| – Ah komoly a törvény! – mondogatták ők is, ámde nem hitték. Hogy mit gondoltak? |
| Nem tudom, oh nem tudom. – Úgy vélem, nincs e földön oly parancs, |
| Mely megfékezhetné tüzük s elméjük rúdját megfordítaná a gondjaink felé. |
| Övék a föld, mivel a bűn övék. Mit nékik tavasz szenvedése s mit a fájdalom! |
| S az elhagyottak nagy sirása lenn a völgyek alján? |
| Egyeseknek fel volt tüzve kontyuk, mint a szemtelen, |
| A kotnyeles kislányoké… S az egyik végül még felém is fordította szép fejét… |
|
| És várt. Hogy mint a szomjas állat, amely forrást lel, igyam a szeme fényiből. |
| A kárhozat volt ez, oh Oidipúsz király! Míg átkozódtunk, átkoztuk a kéjt s letéptük volna férfidíszeink… |
| Épp aznap, mikor sírtunk érted: elmerültem én is. Végeláthatatlan |
| Gyönyörök szolgája lettem. Sötét tengerek fedik már tiszta ifjuságomat. |
| Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem. Nem tudok már lenni nélküle. |
| Mert mindig meztelen s mindig nevet. Az ujjain gyűrűk… |
| Ó hagyjatok! nincs már szavam… és mindörökre feledjétek társatok.” |
|
|