Barátaimhoz!*

Mint a kedves után, ki szép volt és kegyetlen,
Könnyű és fájdalmas pillantást vetek majd a dombok felé s feléd is ó gyönyörű élet,
Ki meggyötörtél s most a rideg sírba küldesz, elviselhetetlen
Éjszakáim bús engeszteléseűl.
Nem szemrehányás ez! Mert nincs az én szívemben semmi már,
Mi igazam keresné. Lelkendezés voltam, mondhatatlan
Vágyakozás s olyas után, amit nem ismerhetek… Hajoltam-hajladoztam, mint szélben a fák,
És nyújtogattam nyakam, mint a struccmadár, – sovány nyakam…
S nem tudtam, mitévő legyek a sovárgástól, olyakkora volt bennem a néma fájdalom…
De most az esengés sirjába tér. Sokáig ingott, remegett, titokba’ sírt,
Majd elfordúlt mindattól, ami vonzza s elcsitúlt.
Még nem tudom, hogy mire mén? vaj’ nem ordít-e fel a sírban is, akár az éhes farkasok,
Melyek vad tél-időn a havas falvakat környékezik – és mindhiába!
Elhalóban van a lelkendezés, – nemsokára lehúnyt jóbarátaim!
Oly ívet futott meg… egy vonzás irányában elhajolt, de célt nem ért soha.
Ne nevessetek rajtam. Csillag voltam, szerencsétlen siető!
S ha nektek más nem voltam is, – egy gyengéd pillantás talán, mely egyre csak bucsúzik tőletek,
És azért símogat, hogy emlékekép elvihesse, mílyen volt az arcotok?
S ha nem voltam egyéb itt, mint a bús mosoly, amelyet elviseltetek,
Vagy tán a vad, fájdalmas szó, amelyre megdobbant a szív és felhorkant:
Hogy vaj’ miféle fájdalom beszél magában így? Mely Isten-adta, Isten-küldte átok az, mely így zokog?
Akkor is, ó akkor is, megérdemeltem egykor barátságotok. – Szív voltam, tört szív, emberek!
S hogy feledni fogtok, az a vígaszom.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]