| Mint a kedves után, ki szép volt és kegyetlen, |
| Könnyű és fájdalmas pillantást vetek majd a dombok felé s feléd is ó gyönyörű élet, |
| Ki meggyötörtél s most a rideg sírba küldesz, elviselhetetlen |
| Éjszakáim bús engeszteléseűl. |
|
| Nem szemrehányás ez! Mert nincs az én szívemben semmi már, |
| Mi igazam keresné. Lelkendezés voltam, mondhatatlan |
| Vágyakozás s olyas után, amit nem ismerhetek… Hajoltam-hajladoztam, mint szélben a fák, |
| És nyújtogattam nyakam, mint a struccmadár, – sovány nyakam… |
| S nem tudtam, mitévő legyek a sovárgástól, olyakkora volt bennem a néma fájdalom… |
|
| De most az esengés sirjába tér. Sokáig ingott, remegett, titokba’ sírt, |
| Majd elfordúlt mindattól, ami vonzza s elcsitúlt. |
| Még nem tudom, hogy mire mén? vaj’ nem ordít-e fel a sírban is, akár az éhes farkasok, |
| Melyek vad tél-időn a havas falvakat környékezik – és mindhiába! |
| Elhalóban van a lelkendezés, – nemsokára lehúnyt jóbarátaim! |
| Oly ívet futott meg… egy vonzás irányában elhajolt, de célt nem ért soha. |
|
| Ne nevessetek rajtam. Csillag voltam, szerencsétlen siető! |
| S ha nektek más nem voltam is, – egy gyengéd pillantás talán, mely egyre csak bucsúzik tőletek, |
| És azért símogat, hogy emlékekép elvihesse, mílyen volt az arcotok? |
| S ha nem voltam egyéb itt, mint a bús mosoly, amelyet elviseltetek, |
| Vagy tán a vad, fájdalmas szó, amelyre megdobbant a szív és felhorkant: |
| Hogy vaj’ miféle fájdalom beszél magában így? Mely Isten-adta, Isten-küldte átok az, mely így zokog? |
| Akkor is, ó akkor is, megérdemeltem egykor barátságotok. – Szív voltam, tört szív, emberek! |
| S hogy feledni fogtok, az a vígaszom. |
|
|