| Igaznézők ti, csillagos fövegeitekkel a város tornyain, |
| Hiába hajbókoltok kinn az éjszakában a kék holdtányér előtt… |
| S néztek az éji láthatár borus messzeségeibe… S mi nem embernek való látomás: |
| Hiába fürkészik agg, néma szemeitek az örök elmulást, |
|
| Oh semmi sem segít. Hogy itt élt egykor Henrikem, a király, itt vérzett a szíve, |
| Ki tanusítja? S itt jártam én is, – hogy lennék utolsó kürt, amely megfuvatik néki, |
| Szegény porai hogy attól megremegjenek valahol… |
| Hisz még annyi se voltam, – gyenge gyertyafény csak az arca előtt, pislákoló lángomat a fuvalomtól |
| Egy finom kéz óvta… s már végem is van, nemsokára elmulok, |
| Ó hogy panaszlom én még mindig e világi futásom, – minek is jöttem ide? |
| Hogy porba ejtettem a könnyem is itt… De megbántam én az életemet. |
|
| Isten veled Henrik! – Zsufolva fut emlékeivel |
| E kis világ. Oly terhes már. Egy végeláthatatlan tölcsér |
| Vár reá az útak végén. S amellett semmije sincs. |
| Hol a múltja? Egyetlen egy nap a zsákmányod dicső emberiség. |
| Mint lángokból az oroszlán, kikelsz, felépülsz pillanatonként, még a hangod is hallik, |
| E roppant morgás… és visszaesel. |
| De minek a szó? Nincs többé dolgom itt. |
| Akár az álmodó, a másik oldalamra fordulok, |
| De nem álmodom már tovább. Mert nincs is mit. Minek a szó? |
| Hiába mondjátok, én sosem éltem. |
|
|