| Miután lejöttem a hegyről Uram… |
| Hol is Veled beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság! – |
| Ők tobzódtak a völgyek alján. – El nem mondhatom, hogy ott mi volt. |
| Magának hamisságból épített fel várakat a nép, |
| De még az inge szövetét is csalafintaságból szövé. |
| Nem bíztam én ott semmiben se, – nem a gyermekben ki megfogant… |
| (De már ahogy megnéztek a nők is… ama kőtáblákat cipelő öreget, |
| Egy már haragra is erőtlen aggastyánt, aki akkortájt valék… –) |
| De minden egyéb is, mi ottan élt, rajzott, vagy sarjadott a tág mezőn, |
| A gyűlölettől volt annak förtelmes az ereje. |
| S egy új világ épűlt fel így világod ellen, amíg távol volt szemem |
| S megdönthetetlen állt előttem, mint az éj maga. |
| Meg kellett törnöm végül is, így volt megírva rólam, fáradt voltam én! |
| S a vállaimmal kellett vón kivetnem négy sarkából mind e nagy világot, úgy, mint egykoron, – |
| S jajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát… |
| S bizony már ehhez vén valék Uram. – |
| S így törtem hát el szegény kőtábláidat |
| S ígéretednek földjét is majd így nem láthatom. |
|