| Alszol, mialatt az éjszaka |
| Ködköntösét vagdossa szablyával… |
| S felhőbe lövi nyílát a Garázda Vadász is, |
| Miután a nedves, éjjeli réteken tobzódva csatangolt. |
| Minden táncol s villódzva pörög körülötted, – egy mámoros, éji világ… |
| S a hold is karikába gyürűzve, őrjöngve forog, |
| Mert érzi, hogy közeleg a hajnal. |
|
| S mi sötétbe’ tenyészik, most pendűlve feléled |
| S ez egyszer még elmélyül az éj is. Sok holdi poronty |
| Ilyenkor nyeri létét s a hold alá szalad nyavalyássa melegedni. |
| S ott rí megbabonázva, míg a többi bolond |
| Zabolátlan veti bukfenceit, karikáz, |
| Gurúlva nevet és mégegyszer fellobog élete. |
|
| S te mindeközben alszol s homlokod köríti gyenge csillogás. Egy titokzatos élet |
| Ölel át s szivedbe, mint a permeteg, esőznek édes álmai, |
| Hogy elborítanak, benned s körűled jár az álom végeláthatatlanúl, – hanyatlasz el, – |
|
| S amellett mosolyogsz, akár a boldogok. Hát jól esik a kűzdelmet feladnod álmodó? |
| S az éj zenithjén, mikor minden tombol, hagynod, hogy lehúzzon a nemlét |
| Órjás mágnese… s tünékeny alakzatokkal csalogasson, ami nincs? |
|
| Mosolyogsz… s tán vissza se jönnél? Megóvom fénykoszorúd |
| S dédelgetem álmod. Oh tünékeny ez a lét s nincs benne semmi maradandó! |
| Hisz úgy látlak máris ködön át, mely a fájdalomé, hogy elindúlsz |
| S mégy húnyt szemeiddel sose járt utakon. S hogy nélkülem jó neked ott. |
| S a szívem is bucsút int. S akár a multakért, úgy zokog érted, |
| Máris felmérné, ami neki voltál – s úgy vezetne kezeden |
| Remegő szeretettel s vendégeként vissza magához, |
| Mint legdrágább látogatóit: a téveteg szellemeket. |
|
|