| Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén |
| Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rádköszönt az alkonyat s az árny elédbe lép, |
| Te nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat felé. |
|
| Tán az álombéli lángoknak ama tájékát figyeled, hol a nap |
| Aranyabroncsokat ereget, sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan kavarogva |
| Füstöt vet a fény s eliramlik… S ami túl van az alkonyaton, |
|
| Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt. |
| Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj |
| S akár a tenger mélye, hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy túl az égő messzeségeken |
| S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? És mért oly ismerős? |
| Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? – A néma mozgalom |
| S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, – |
| Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel. |
|
| Így élsz most egymagad. S el-elcsodálkozol, ha este van. Majd lőporos-táskádból estebédedet |
| Előszeded… S a hatalmas, nagy némaságban, mint a csontvázé, mely enni kezd, |
| Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap. |
| És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan: – |
| Hogy réges-rég, az évezredek mélyén volt-e gyermeked? |
|
|