Levél Kanadából^*

Széles az út odalenn, messzi a vidék S olykor, ha lenézek, Lélek se moccan erre mifelénk S némán áll a levegő tengere… Ám ősszel… mikor lejönnek végre a hegyi vadászok, – Oly jól ismerem őket! – egyikök piros sipkával integet S akkorát kurjant odafenn a hegyi temetőnél, hogy beledermed a lélek, Ugy megkongatja véle, ami tátong, hogy az hánytorogva felindul S a kopárság szélei habzanak… Fut a kiáltás, – minden kiáltás fut erre mifelénk s olykor Házunk ajtajánál olykép kavarog, mint a hózivatar… Bambán mozdul meg tőle a piszkos, fekete víz is, Mely készül a fagyra már – s azért oly álmatag… Nálunk szigorú a tél, irgalmat itt semmi sem ismer s ha mikor Pattogni kezd a jég is a messzi sikon s szanaszét repedez, Ilyenkor a fagy, – jóelőre remegünk, – odalenn Pozdorjává töri a kosaras gátakat. S máris mint tavaszi gyikocskák, fényesen futnak a kis vizek S gyilkos gyorsasággal telik meg az ártér S lobogva, pattogva éji tüzek mozdulása Vérvörös alakokat kerget fel mifelénk. Csóka lépeget ilyenkor a házunk tetején… Míg odalenn az ártéri szigeten keselyük Lassan ereszkednek alá… s a tar fák koronáin sorra megűlnek… S hogy mit várnak? – én tudom. Még él valamennyi vadállat, Ki ott rekedt az iszap szigetén: egész jól hallom szükölésük, Még könyörgő jajjuk is elhallik néha idáig S olykor totyogásuk… Ám máris ott űlnek a keselyük… oly jól ismerik ők a halált! S a jussukat épp úgy számontartják oh emberek gyermekei, mint ti… S félálomba’ tünődnek. S mire felkel a hold is s megindul véle a felszél, Hónuk alá dugva meztelen fejüket inganak. Így élünk errefelé… Én a hold ködét nem szeretem. Huzódnám mindjobban ilyenkor afelé, ami melenget… S mihelyt az alkonyatra rázuhant nagy sullyal a hegység: – Még jobban melengetném édes álmaimat! Így élem világom, – borokra gondolok némely estén… Vagy azt lesem: felgyúl-e vajjon ama sárga, téli fény… Tavasszal a rügyek éji pattogását figyelem… Lesem a füstöt… S mire az éji képek sorra elvonultak s itt a hajnal, A lovak édes csengetyűi nékem csengenek. Úgy mondják, odalenn a Nagy Rabszolga Tónál Boldogabb a világ… a nép sokat nevet S gyakran látnék gyereket, amint agyagfazékkal karikáz, Vagy rézgombbal fúrt fülében mosolyogva tünődik… S még az öszvér is nyerít ott, úgy mondják, ha forrás szaga üti orrát… S ha jő a tél, – Hogy hó porában hengergőzik ember, állat… Mifelénk azonban minden szomorú. S mégis, ha meghalok, Annyi gyengeségem akkor mint pajzsot emelem fel S tudom: remegve sírok majd utánad életem! Költő vagyok, oh jaj, kiáltanám váltság után jajongva, – Mint a téli fák, – S a sárkány torkában majd mégis eltünök. S tán rád gondolok akkor, édes nagyanyám! Mazsolás szemeidre, kulcsaidra… de a levesszürcsölésről is biztosan Majdcsak eszembe jutsz te odaát… s tán ott nevetni tudok. Ó, jöjj már, légy itt, boldogabb vigasság – s bár elmúlna már tőlem ez az élet S e világ is: mint a csillagképek rendje, vajha lassan elfordulna szememtől… És tagadón se kéne megőszült fejemet megráznom Soha, soha többé!