| Tégy poharat az asztal végire, |
| Tölts bort neki s ne nézz oda, – |
| Egy szegény koldús érkezik a légen át, |
| Ki tévelygett a tengerek s hegyek felett és nem is látható… |
|
| Most hajts fejet! – S te második Éliás, |
| Az ajtó mögött ki ott leselkedel és rajtamütnél onnan, állj elő! |
| S ha sánta volnál netán: tudós púpos, aki mindig fázik, egyre didereg… |
| Ülj le tehát a kályha mellé. Csend van ott. |
| Hamvába hull a tűz ugyis, már lobbanása sem zavar |
| S mi meg se moccanunk a némaságban: kortyod is hogy hallható legyen… |
| S lehúnyjuk szempilláinkat, mert tudjuk azt, hogy mi a szenvedés. |
|
| Igyál hát értünk Láthatatlan, örök bolygó, kinek neve sincs! |
| S tág sátort vonjon fölénk e képzelt látomás, hogy megvédjen a kínoktól – igyál! |
| Mi nem kívánjuk garasodat érte, koldusa e földnek, úgy is tudjuk, nincs neked… |
| S hogy hajad koronája lángban áll talán, – úgy képzelem, – hisz évezredek óta hordod ugyanazt: – |
| Hogy mit tesz: mindig ablakokból nézni másik ablakot… |
| S mi visszatükröz: mindig szembenézni véled végtelen… |
| S mi nem hagy nyugtot: kérdéssel felelni szomjas kérdezőnek… |
|
|