| Mire rám mutatnál: nem vagyok. |
| Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem. |
| Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét… |
| Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság, |
| E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér. |
| S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz. |
| Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt. |
| Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld |
| S mi apró-cseprő volt: felszívatik. |
| S egyetlen hang donog: hogy este van. |
| S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, |
| Mert rossz nem tudtam lenni… ama nagy parancsokat |
| Nem törtem meg, ha ingadoztam is… |
| Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz. |
| S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, – |
| Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem… |
|
| A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán |
| S mint órjás cet csillog a tenger háta, |
| Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, – |
| Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el |
| A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. |
| Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán |
| Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott… s ez jól esik. |
| Igy lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz. |
|
|