| Rongy-alak – szalad a hold után. |
| Álld utját áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen szaladását, |
| Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly, |
| Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen benne a lélek… |
| Parancsold meg néki a csendet… |
| Hisz égi országutadon te vagy az úr |
| S néked népes az éjszaka. |
|
| Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása… s akiknek nem telik olajra, |
| Szegény varrónők tűje az éjben néked táncol az ablak előtt, – |
| Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe |
| Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, – |
|
| S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, – a másikat, a varrónőt, lásd, megtagadom… |
| Édesanyám a hold… nálad születtem én, létem titka ez: a te öledből, – |
| Te dajkáltál éngem… s innen a fekete fény, mely szivemből szüntelen árad, |
| Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, – sugárkévéim éjszaka |
| Ezért oly feketék. – S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem |
| S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor kiáltottatok utánam szívtelenek, |
| Ím’ elhagylak benneteket, – mert felléptem a sötétség csúcsára, édesanyámhoz, oda |
| Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom, |
| Hol enmagam részege lengek… vagy ringatom magam és áradok, |
| De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom. |
|
|