Öregség^*

Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől? S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is? S hol vagy te mellemnek oly irtozatos dalolása? S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben? Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak… Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve… Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem? Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is: Mikor döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor Leborúltam a sötétben elétek! Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni. Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, – ősz haját verte a szél is S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé. S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. – – Ámde az Istenség Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek. Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger… Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna… S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken. De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem… S a feje körül tompa derengés.