| Fagyos és sötét a föld. S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd lassu ütembe’ fordúl |
| Az Orion-csillagzat ködképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, azok is porosak, ridegek |
| S képzeld el: még egyre porosabb lesz minden. Mindétig szürkébb lesz a világ, – mintegy a ridegség |
| Elönti majd a dolgok leglényegét, lehatol s a por is itt fenn |
| Mindegyre elhatalmasodik… |
|
| S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott, megállt, megúnta vándorlását, megmeredt, – |
| S már itt harsog feletted az apokalypszis száraz kőförgetege, melyben |
| A fagyott göröngy majd úgy repül, akár a vak madár, |
| Veri a szél, a forgó-szél veri, tölcsérben forog, avagy a rohanó szélvihar |
| Lökéseiben csapdos, szárazon kopog és megver… |
|
| S képzeld el ezután, hogy itt jártam én, vedd szívem melegét, |
| Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem s míly dallamokat! Földnek fekete göröngye felszállottam |
| Mélységes éjszakámból sáppadt arccal, fel a nap elé, a fény alá… |
| S himnuszaimat zengettem feléd! – és harsogtam |
| S rajtad feledtem szomoru szemeimet: vígasztalan örökkévalóság! |
|
| Kakasviadal volt itt s ó minő! Még emlékeznem is! A földnek két röge feltámadt |
| S egymásnak eredt… Ezernyi pár párviadalban öklözött s hirtelen visszahullt. |
| Időnként rádmeredtek: Megfoghatatlan! – s kiáltának: íme a megfoghatatlan! S vérben forgó szemeik |
| Kimeredtek az iszonyattól… Lobogás volt itt, lázas vacogás, – lélek, ó árva vándor, |
| Pornak vándora, – lassan vond ki magad innen, úgy akarom. Ne figyeld a lobogást. Várj. |
| Amíg majd befordulunk valamerre valahányan s a felejtés szürke köpenye s a kőzivatar |
|
|