| Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség |
| S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd. |
| S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele, |
| Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl egy-egy emberarc, |
| Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted |
| S úgy űlsz előtte, mint a hegy. |
|
| Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban netán lányt ölel, |
| Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek az eszményképeid |
| S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, – egy nagy leves, |
| Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet körül |
| S te lassan ingatod a fejed erre – s titkaidat magad elhallgattatod: |
|
| Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád, |
| Mely érdekelne, – néha tompán sírsz. S a háztetőiden |
| Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem figyelsz, |
| Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt, |
| Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj. |
|
| Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni – s gyász és átok elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz, |
| Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára bízd magad, |
| Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít, |
| Hogy megszeresd új társaid |
| S barátokként fogadd, kik rég barátaid, |
| S akikhez máris tartozol: |
|
|