| Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat, |
| Olyat nem tudsz mutatni pajtás, – nem, olyat a knídoszi táncmesterek se tudtak feltalálni, |
| Sem zenét, – minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány dallamot |
| S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el, |
| A mélyen elrejtező, néma férfikort. |
|
| E sugallat hűvös. – Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka |
| És abban minden lobogásban volna, – hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait |
| A semminek… mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez! |
| S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű leszel magad is |
| És régi, kipróbált szived kutyáknak vettetik. |
|
| Igen, – szerettem egykor sokmindent: hajósok énekét, |
| Széditő, teljes napsütés: aranyrózsáidat… |
| Mi mindent szerettem, már nem tudom. |
| Boldog forróság volt nékem ez a földi tüz, |
| Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát |
| Képzeltem hozzá… S ma már éjszakám: |
| Egyetlen teljességem. – Ne higyjétek, nem sohajtok, |
| Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban, |
| Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem. |
| Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? – Sötét vagy-e? |
| Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmulás! |
|
|