Újak

 

 

 

 

Szellemek utcája*

Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat,
Olyat nem tudsz mutatni pajtás, – nem, olyat a knídoszi táncmesterek se tudtak feltalálni,
Sem zenét, – minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány dallamot
S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el,
A mélyen elrejtező, néma férfikort.
E sugallat hűvös. – Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka
És abban minden lobogásban volna, – hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait
A semminek… mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez!
S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű leszel magad is
És régi, kipróbált szived kutyáknak vettetik.
Igen, – szerettem egykor sokmindent: hajósok énekét,
Széditő, teljes napsütés: aranyrózsáidat…
Mi mindent szerettem, már nem tudom.
Boldog forróság volt nékem ez a földi tüz,
Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát
Képzeltem hozzá… S ma már éjszakám:
Egyetlen teljességem. – Ne higyjétek, nem sohajtok,
Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban,
Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem.
Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? – Sötét vagy-e?
Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmulás!

 

 

 

Szózat az aggastyánhoz*

Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség
S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele,
Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl egy-egy emberarc,
Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted
S úgy űlsz előtte, mint a hegy.
Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban netán lányt ölel,
Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek az eszményképeid
S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, – egy nagy leves,
Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet körül
S te lassan ingatod a fejed erre – s titkaidat magad elhallgattatod:
Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád,
Mely érdekelne, – néha tompán sírsz. S a háztetőiden
Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem figyelsz,
Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt,
Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj.
Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni – s gyász és átok elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz,
Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára bízd magad,
Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít,
Hogy megszeresd új társaid
S barátokként fogadd, kik rég barátaid,
S akikhez máris tartozol:
Az elfeledtek árnyait.

 

 

 

Tél*

Fagyos és sötét a föld. S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd lassu ütembe’ fordúl
Az Orion-csillagzat ködképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, azok is porosak, ridegek
S képzeld el: még egyre porosabb lesz minden. Mindétig szürkébb lesz a világ, – mintegy a ridegség
Elönti majd a dolgok leglényegét, lehatol s a por is itt fenn
Mindegyre elhatalmasodik…
S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott, megállt, megúnta vándorlását, megmeredt, –
S már itt harsog feletted az apokalypszis száraz kőförgetege, melyben
A fagyott göröngy majd úgy repül, akár a vak madár,
Veri a szél, a forgó-szél veri, tölcsérben forog, avagy a rohanó szélvihar
Lökéseiben csapdos, szárazon kopog és megver…
S képzeld el ezután, hogy itt jártam én, vedd szívem melegét,
Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem s míly dallamokat! Földnek fekete göröngye felszállottam
Mélységes éjszakámból sáppadt arccal, fel a nap elé, a fény alá…
S himnuszaimat zengettem feléd! – és harsogtam
S rajtad feledtem szomoru szemeimet: vígasztalan örökkévalóság!
Kakasviadal volt itt s ó minő! Még emlékeznem is! A földnek két röge feltámadt
S egymásnak eredt… Ezernyi pár párviadalban öklözött s hirtelen visszahullt.
Időnként rádmeredtek: Megfoghatatlan! – s kiáltának: íme a megfoghatatlan! S vérben forgó szemeik
Kimeredtek az iszonyattól… Lobogás volt itt, lázas vacogás, – lélek, ó árva vándor,
Pornak vándora, – lassan vond ki magad innen, úgy akarom. Ne figyeld a lobogást. Várj.
Amíg majd befordulunk valamerre valahányan s a felejtés szürke köpenye s a kőzivatar
Betemet s beborít.

 

 

 

A jelenés*

„És hallám az ő szárnyaik zúgását.” Ezékiel, I., 24.

 
Az angyalok sötétek. Nem látod-e kezükben a kardot?
Amint megvillan a fényben, akkor repülik át a napot és fekete fényköreit
S a nap kinyílik előttük. Mert ők karddal a kezükbe’ repűlnek
S elfödvén szegény szemüket: – szent, szent, szent, – kiáltják odafenn a sugaraknak.
S a sugarak megtorpannak előttük, igen.
S mint a kiskutyák, úgy hunyászkodnak meg előttük a Nap meg a Hold
S mint a pulykák, kurrogva reppennek fel előttük a csillagok is
S menten szét is pattantja őket a rettenetes alázat.
S ők mégis míly komorak! No de mert csontokon átal volt repülésük
A csontok mezején. S e csontok is oly komorak voltak,
Elárasztotta őket a víz, megette a tűz, hogy csupa fehérség sandított fel a mezőkön,
Mondom, a csontok mezején. S mégis, még ott is visszhangzott a kiáltás, –
Mert: – szent, szent, szent, – felelének nékik e csontok is a mezőkről, igen.
Pedig eláztatta őket a víz, megette a tűz
S holott porhanyó házukban is a gyerekeik emléke forog még…
Oh hát ilyen nagy az Eszme, mondd Vladimir Iljics, ilyen?
Hogy életen, halálon, hogy csontokon megyen átal s marad meg a csontok velejében, ami nincs már?
Mondd, ki tanítja meg a lényeket a hüségre, hogy, ha szomorún is, komoran is és végleg elkeseredve
De még a veleje se felejti, hogy, bár rettenetes is, de szent a neve, mert háromszor szent az Úr?
Oh felelj hát, aki vajszivü voltál s mégis rettenetes, mert tudtad, mi az Eszme,
Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de mert jót akar, azért annyira kegyetlen,
Mert, ami eredendő: a rosszal kell megküzdenie, minden kor mélyén a sötéttel, ahogy foltjait legyőzi a nap
Büntettél, aki jó voltál, – mint a hegység oly nagy volt benned a jószándék
S mint a felhő, amely megűli hegyét, a borúlat is oly nagy volt homlokodon.
Oh Vladimir Iljics, vajjon lehet-e segíteni az emberi lényen? Hiába idézlek, –
Tavasszal még mélyebb a borúlat s az éjszaka mélyebb
És nincs felelet e világ völgyeiben.
S hiába ülök itt s várok már oly régen jelenést, itt semmise mozdúl
Csak a képed bólogat olykor s szomoru szemed int
És gígászi munkád.

 

 

 

Öregség*

Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?
S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtozatos dalolása?
S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!
Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni.
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, – ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé.
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. – – Ámde az Istenség
Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna…
S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…
S a feje körül tompa derengés.

 

 

 

Oh holdözön!*

A hídon batyuval megy át egy ember,
Ki bejárta Dániát… –
Az úton vénasszony fut át
És némán járkál egy komondor.
S ki titkot tud s fiakra gondol:
’Szürke kandúr lassan pislog,
Fénybe’ fürdik és dorombol.
És én és én? Hajó ha volnék, bóbitás,
Megállnék most a lusta fényen
S ringatnám magam kevélyen.
Elomlanék, mint senki más,
Megnyílnék Néki, mint a nő
És hallgatnék, akárcsak Ő.
Oh holdözön, te végtelen!
Nem ér fel hozzád értelem.
Miféle bűn a léted mélye,
Hogy jussod földünk annyi kéje? –
Sugárzik ott fenn s én hagyom.
Nem szólok semmit, ő se szól
S a hátam borsódzik nagyon.
Te felfaló, te bűvölő,
Vagy férfi-e, vagy lusta nő?
Anyám vagy-é, vagy kedvesem?
Bagoly vagy-é, vagy kerecsen?
Szépséggel étetsz, megzavarsz,
Fejemben mérgeket kavarsz.
Így jár, no lásd, megannyi nép,
Ki véled hold-viszonyba lép.

 

 

 

Önarckép*

Horgaselméjű s szikár
Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…
Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
S a szomjuságtól majd jajongok-e?
S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?
S minden tudásban kerestem egyre új tudást
S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…
Ugy látom, öregember én már nem leszek.
S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán
De gúnytól félek s elbuvok magamba.
Négy izzó fal mered reám csupán, –
Az Úristennek vörhenyes haragja, –
Majd bólogatva, lassan elmegyek.
S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
S ki birót ment el keresni, de nem talált.

 

 

 

A holdhoz*

Rongy-alak – szalad a hold után.
Álld utját áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen szaladását,
Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly,
Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen benne a lélek…
Parancsold meg néki a csendet…
Hisz égi országutadon te vagy az úr
S néked népes az éjszaka.
Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása… s akiknek nem telik olajra,
Szegény varrónők tűje az éjben néked táncol az ablak előtt, –
Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe
Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, –
S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, – a másikat, a varrónőt, lásd, megtagadom…
Édesanyám a hold… nálad születtem én, létem titka ez: a te öledből, –
Te dajkáltál éngem… s innen a fekete fény, mely szivemből szüntelen árad,
Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, – sugárkévéim éjszaka
Ezért oly feketék. – S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem
S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor kiáltottatok utánam szívtelenek,
Ím’ elhagylak benneteket, – mert felléptem a sötétség csúcsára, édesanyámhoz, oda
Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom,
Hol enmagam részege lengek… vagy ringatom magam és áradok,
De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom.

 

 

 

Este van*

Mire rám mutatnál: nem vagyok.
Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét…
Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz.
Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang donog: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni… ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is…
Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, –
Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem…
A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint órjás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, –
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott… s ez jól esik.
Igy lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz.

 

 

 

Copperfield Dávidhoz!*

Dávid: ama hegedűs az, ki most a holdban űl s pipál.
Copperfield: rézföldeket jelent, tán gyöngyszin, szikes mezőt,
Amelynek mélyeiről a szerencsefiak hirtelennőtt, nagy indulatával,
Emelted volna ki s mutattad volna fel a nagy Isten előtt
Gyarapodásod biztos zálogát: a barackszín, sárga fémet.
S olybá tüntél vón’ akkor magad előtt is, mint az oroszlán…
Rettenthetetlen szigor, de méltányod is ott ült vón’ összeszoritott ajkaidon
S képzelmed előtt sok ezer munkásod lágy alázata, egyszobás, tiszta lakások,
Vasárnapi orgonaszó a tiszta téren, – de mindenekfelett: önnön szíved megtörhetetlen hidege, –
Kergetőznek vala, mint képek, sokszinü változatokban.
S az én nevem is, lásd: apám egy víg királytól lopta nékem.
Képzeld el a feslett kép-királyt, amint a játékkártyából kilép…
Vihogni kezd előbb, majd borospalackokkal vervén szamarát
A vásárba siet… hol is a kofanépet megcsipdesi rútul, csak úgy bizsereg az újja…
Öregasszonyt kerget a sikátorokon, – ám gyermek ha jő eléje: leguggol
És sorra gurítja feléje önnön képével vert, királyi aranyát.
Így képzelgek én is a nevemmel, lásd Dávid! S mi voltam én is itt? árva fiú!
A sértődöttség vontatott dallamát hagyták rám örökül: semmi mást!
S miből a zsidónak oly bőven jutott ki minden időben: gúny és magány: – e kettő volt örökrészem e földön!
Idegen vagyok én itt, idegen nékem ez a Föld s idegen minden népe!
A felhőket kergetem én – s az úgy van jól! – de emberfia hozzám többé be ne tegye lábát!!
S mint ama nagyúr, ki járt pórul a vásáron s ha jő a böjt keserve, egy szomszédos kolostorba mén:
Úgy én is: nem tűrök látogatót!! – S ha ki azt akarod még világnak valaki rongya, hogy szeresselek, –
Bízd a szivemre magad, – az még él! – de szemtől-szembe velem többé ne kerülj!

 

 

 

„Ha csontjaimat meg kelletik adni”
(Arany)*

Vad iramban fut e vad fogat.
És mintha biztos célba vinne, jó födél felé:
Befut az aggság, kórság, a foghíjjasság öveibe
S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll.
Nem baj, nem sirok. – Oh fussatok hát vad lovak
S úgy száguldjatok vélem, hogy az emberek erdeje zúgjon,
Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a vadászé,
Ki ölni megy el, nem fél, – nem tekinti fenn a Teremtőt,
Nem lesi arcát, borus-e s hogy mint itél, mikor kirepül majd ama golyó?…
De így szól: ez a rend! – Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell halnom,
Ki voltam éhes, mint a kigyók,
Lusta, mint a krokodílus
S pusztitó kedvű, mint az apokalipszis sárga lovasa
S a mohóság vad foltjai mozdúltak meg a szememben.
Hát ennen balsorsodat siratod?
Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt?
Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban,
Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik
És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé…
S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is hymnoszodat e világon s arról,
Hogy szebbnek itéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó.

 

 

 

A névtelen iszik*

Tégy poharat az asztal végire,
Tölts bort neki s ne nézz oda, –
Egy szegény koldús érkezik a légen át,
Ki tévelygett a tengerek s hegyek felett és nem is látható…
Most hajts fejet! – S te második Éliás,
Az ajtó mögött ki ott leselkedel és rajtamütnél onnan, állj elő!
S ha sánta volnál netán: tudós púpos, aki mindig fázik, egyre didereg…
Ülj le tehát a kályha mellé. Csend van ott.
Hamvába hull a tűz ugyis, már lobbanása sem zavar
S mi meg se moccanunk a némaságban: kortyod is hogy hallható legyen…
S lehúnyjuk szempilláinkat, mert tudjuk azt, hogy mi a szenvedés.
Igyál hát értünk Láthatatlan, örök bolygó, kinek neve sincs!
S tág sátort vonjon fölénk e képzelt látomás, hogy megvédjen a kínoktól – igyál!
Mi nem kívánjuk garasodat érte, koldusa e földnek, úgy is tudjuk, nincs neked…
S hogy hajad koronája lángban áll talán, – úgy képzelem, – hisz évezredek óta hordod ugyanazt: –
Hogy mit tesz: mindig ablakokból nézni másik ablakot…
S mi visszatükröz: mindig szembenézni véled végtelen…
S mi nem hagy nyugtot: kérdéssel felelni szomjas kérdezőnek…
Hát igyál!

 

 

 

Köd előttem, köd utánam…*

Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt,
Nem tudja, mint kerűlt oda,
Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is…
Ugy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok…
Ahonnan jöttem, – jobb dolgom volt ennél, esküszöm.
Lehettem bármiféle, tetszésem szerint s nem volt szivem,
De táncolhattam itt és ott… megértitek? Szeszélyes voltam, illanó
S ha elfáradtam, kis körömben bárhol bujtam el, – lappangtam titkosan.
Több rejtély volt a lét nekem s több édesség: oly jó volt álom mélye meleg köpenyed!
S időnként lengedezni zúzmarák felett, vagy lenni sajátmagam jégvirág
S pattogva, kerengőzve kivirágzani egy sötét ablakon.
Homályos udvar ez, amelyre gondolok.
Itt éltem én e lét előtt, tudom. E helyt rejtőzött álmatag’
Függőleges és lassú életem.
Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott…
S én néztem őt.

 

 

 

Levél Kanadából*

Széles az út odalenn, messzi a vidék
S olykor, ha lenézek,
Lélek se moccan erre mifelénk
S némán áll a levegő tengere…
Ám ősszel… mikor lejönnek végre a hegyi vadászok,
– Oly jól ismerem őket! – egyikök piros sipkával integet
S akkorát kurjant odafenn a hegyi temetőnél, hogy beledermed a lélek,
Ugy megkongatja véle, ami tátong, hogy az hánytorogva felindul
S a kopárság szélei habzanak…
Fut a kiáltás, – minden kiáltás fut erre mifelénk s olykor
Házunk ajtajánál olykép kavarog, mint a hózivatar…
Bambán mozdul meg tőle a piszkos, fekete víz is,
Mely készül a fagyra már – s azért oly álmatag…
Nálunk szigorú a tél, irgalmat itt semmi sem ismer s ha mikor
Pattogni kezd a jég is a messzi sikon s szanaszét repedez,
Ilyenkor a fagy, – jóelőre remegünk, – odalenn
Pozdorjává töri a kosaras gátakat.
S máris mint tavaszi gyikocskák, fényesen futnak a kis vizek
S gyilkos gyorsasággal telik meg az ártér
S lobogva, pattogva éji tüzek mozdulása
Vérvörös alakokat kerget fel mifelénk.
Csóka lépeget ilyenkor a házunk tetején…
Míg odalenn az ártéri szigeten keselyük
Lassan ereszkednek alá… s a tar fák koronáin sorra megűlnek…
S hogy mit várnak? – én tudom. Még él valamennyi vadállat,
Ki ott rekedt az iszap szigetén: egész jól hallom szükölésük,
Még könyörgő jajjuk is elhallik néha idáig
S olykor totyogásuk…
Ám máris ott űlnek a keselyük… oly jól ismerik ők a halált!
S a jussukat épp úgy számontartják oh emberek gyermekei, mint ti…
S félálomba’ tünődnek. S mire felkel a hold is s megindul véle a felszél,
Hónuk alá dugva meztelen fejüket inganak.
Így élünk errefelé… Én a hold ködét nem szeretem.
Huzódnám mindjobban ilyenkor afelé, ami melenget…
S mihelyt az alkonyatra rázuhant nagy sullyal a hegység: –
Még jobban melengetném édes álmaimat!
Így élem világom, – borokra gondolok némely estén…
Vagy azt lesem: felgyúl-e vajjon ama sárga, téli fény…
Tavasszal a rügyek éji pattogását figyelem…
Lesem a füstöt…
S mire az éji képek sorra elvonultak s itt a hajnal,
A lovak édes csengetyűi nékem csengenek.
Úgy mondják, odalenn a Nagy Rabszolga Tónál
Boldogabb a világ… a nép sokat nevet
S gyakran látnék gyereket, amint agyagfazékkal karikáz,
Vagy rézgombbal fúrt fülében mosolyogva tünődik…
S még az öszvér is nyerít ott, úgy mondják, ha forrás szaga üti orrát…
S ha jő a tél, –
Hogy hó porában hengergőzik ember, állat…
Mifelénk azonban minden szomorú. S mégis, ha meghalok,
Annyi gyengeségem akkor mint pajzsot emelem fel
S tudom: remegve sírok majd utánad életem!
Költő vagyok, oh jaj, kiáltanám váltság után jajongva, –
Mint a téli fák, –
S a sárkány torkában majd mégis eltünök.
S tán rád gondolok akkor, édes nagyanyám!
Mazsolás szemeidre, kulcsaidra… de a levesszürcsölésről is biztosan
Majdcsak eszembe jutsz te odaát… s tán ott nevetni tudok.
Ó, jöjj már, légy itt, boldogabb vigasság – s bár elmúlna már tőlem ez az élet
S e világ is: mint a csillagképek rendje, vajha lassan elfordulna szememtől…
És tagadón se kéne megőszült fejemet megráznom
Soha, soha többé!

 

 

 

A Mississippi*

Hány hét a világ? Vagy siketnéma lettél?
Ott dörög melletted három mértföldnyire,
Fekete hullámai megtörvén a Rocky Mountains
Legyező-formájú záró-szirtjein. – Zúgnak a ligetek,
Amerre halad, – ám te meg se billensz vén csont, még a fülcimpád se mozgatod,
Dohányzol Isten igazába’ – s mégcsak feléje se köpsz a folyónak…
Árjában nem uszol, zátonyain nem pihensz,
Varsát sem eresztel, hogy rózsaszín halait
Megmetszve hasukon, kipeckeld a forró, jó nyári napon!
Vaj’ annyira kibékít az eredmény: megszerzett bungalow-d gyönyöre s a hónapok egyforma futása,
Hogy Jupiternek s kilenc holdjának sem örülnél, ha lejönne a kutadhoz inni?
(Lásd Ábrahám is felállt ám az angyal előtt, megmosta lábaikat s ledöfött nékik egy gödölyét
„S ízes ételt készít vala nékik”, – ej ugyan, mit is magyarázgatom annyit?
Hisz megszoktál te angyalt és ördögöt egyaránt, – ismerem a fajtád.)
De lásd én máskép vagyok ezzel, – én, mint Ábrahám,
Még lelkesedem Istenért. S a messzi, nagy folyókról álmodom. Én, lásd, ha meghalok
S szivemre teszi majd kezét a földöntúli, jó bíró
S jutalmam kérdezi tőlem, megillető igényemet, hogy szívszakító munkám béreként mit gondolok?…
Én majd a Mississippit mondom cimbora, mert ott és akkor kinyitom ám a szám
S nem hallgatok, de nem is szégyenkezem többé, ahogy eddig. – Vigyetek a Mississppi mellé, messzire
Oh nagyon messzire. Mert ott az én hazám, hol minden csak szeret, mert senki sem ismer
S amit nem ismerek, – látod, már én is csak azt szeretem.
Fekete nap volt az életem. – Kinek panaszoljam? Elmult.
Oh mintha sose láttam volna napfényes szép egeket…
Ó távoli folyam s ó Ámerika zordon és messzi vadonjai! – félek…
Hogy nincs is jó bíró s én sose látlak meg benneteket.

 

 

 

Egy magános lovas*

Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén
Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rádköszönt az alkonyat s az árny elédbe lép,
Te nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat felé.
Tán az álombéli lángoknak ama tájékát figyeled, hol a nap
Aranyabroncsokat ereget, sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan kavarogva
Füstöt vet a fény s eliramlik… S ami túl van az alkonyaton,
Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt.
Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj
S akár a tenger mélye, hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy túl az égő messzeségeken
S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? És mért oly ismerős?
Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? – A néma mozgalom
Nem tudja, nem felel…
S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, –
Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel.
Így élsz most egymagad. S el-elcsodálkozol, ha este van. Majd lőporos-táskádból estebédedet
Előszeded… S a hatalmas, nagy némaságban, mint a csontvázé, mely enni kezd,
Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap.
És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan: –
Hogy réges-rég, az évezredek mélyén volt-e gyermeked?

 

 

 

A mélyen alvó*

Alszol, mialatt az éjszaka
Ködköntösét vagdossa szablyával…
S felhőbe lövi nyílát a Garázda Vadász is,
Miután a nedves, éjjeli réteken tobzódva csatangolt.
Minden táncol s villódzva pörög körülötted, – egy mámoros, éji világ…
S a hold is karikába gyürűzve, őrjöngve forog,
Mert érzi, hogy közeleg a hajnal.
S mi sötétbe’ tenyészik, most pendűlve feléled
S ez egyszer még elmélyül az éj is. Sok holdi poronty
Ilyenkor nyeri létét s a hold alá szalad nyavalyássa melegedni.
S ott rí megbabonázva, míg a többi bolond
Zabolátlan veti bukfenceit, karikáz,
Gurúlva nevet és mégegyszer fellobog élete.
S te mindeközben alszol s homlokod köríti gyenge csillogás. Egy titokzatos élet
Ölel át s szivedbe, mint a permeteg, esőznek édes álmai,
Hogy elborítanak, benned s körűled jár az álom végeláthatatlanúl, – hanyatlasz el, –
S amellett mosolyogsz, akár a boldogok. Hát jól esik a kűzdelmet feladnod álmodó?
S az éj zenithjén, mikor minden tombol, hagynod, hogy lehúzzon a nemlét
Órjás mágnese… s tünékeny alakzatokkal csalogasson, ami nincs?
Mosolyogsz… s tán vissza se jönnél? Megóvom fénykoszorúd
S dédelgetem álmod. Oh tünékeny ez a lét s nincs benne semmi maradandó!
Hisz úgy látlak máris ködön át, mely a fájdalomé, hogy elindúlsz
S mégy húnyt szemeiddel sose járt utakon. S hogy nélkülem jó neked ott.
S a szívem is bucsút int. S akár a multakért, úgy zokog érted,
Máris felmérné, ami neki voltál – s úgy vezetne kezeden
Remegő szeretettel s vendégeként vissza magához,
Mint legdrágább látogatóit: a téveteg szellemeket.

 

 

 

Mózes számadása*

Miután lejöttem a hegyről Uram…
Hol is Veled beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság! –
Ők tobzódtak a völgyek alján. – El nem mondhatom, hogy ott mi volt.
Magának hamisságból épített fel várakat a nép,
De még az inge szövetét is csalafintaságból szövé.
Nem bíztam én ott semmiben se, – nem a gyermekben ki megfogant…
(De már ahogy megnéztek a nők is… ama kőtáblákat cipelő öreget,
Egy már haragra is erőtlen aggastyánt, aki akkortájt valék… –)
De minden egyéb is, mi ottan élt, rajzott, vagy sarjadott a tág mezőn,
A gyűlölettől volt annak förtelmes az ereje.
S egy új világ épűlt fel így világod ellen, amíg távol volt szemem
S megdönthetetlen állt előttem, mint az éj maga.
Meg kellett törnöm végül is, így volt megírva rólam, fáradt voltam én!
S a vállaimmal kellett vón kivetnem négy sarkából mind e nagy világot, úgy, mint egykoron, –
S jajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát…
S bizony már ehhez vén valék Uram. –
S így törtem hát el szegény kőtábláidat
S ígéretednek földjét is majd így nem láthatom.

 

 

 

Henrik király!*

Igaznézők ti, csillagos fövegeitekkel a város tornyain,
Hiába hajbókoltok kinn az éjszakában a kék holdtányér előtt…
S néztek az éji láthatár borus messzeségeibe… S mi nem embernek való látomás:
Hiába fürkészik agg, néma szemeitek az örök elmulást,
Oh semmi sem segít. Hogy itt élt egykor Henrikem, a király, itt vérzett a szíve,
Ki tanusítja? S itt jártam én is, – hogy lennék utolsó kürt, amely megfuvatik néki,
Szegény porai hogy attól megremegjenek valahol…
Hisz még annyi se voltam, – gyenge gyertyafény csak az arca előtt, pislákoló lángomat a fuvalomtól
Egy finom kéz óvta… s már végem is van, nemsokára elmulok,
Ó hogy panaszlom én még mindig e világi futásom, – minek is jöttem ide?
Hogy porba ejtettem a könnyem is itt… De megbántam én az életemet.
Isten veled Henrik! – Zsufolva fut emlékeivel
E kis világ. Oly terhes már. Egy végeláthatatlan tölcsér
Vár reá az útak végén. S amellett semmije sincs.
Hol a múltja? Egyetlen egy nap a zsákmányod dicső emberiség.
Mint lángokból az oroszlán, kikelsz, felépülsz pillanatonként, még a hangod is hallik,
E roppant morgás… és visszaesel.
De minek a szó? Nincs többé dolgom itt.
Akár az álmodó, a másik oldalamra fordulok,
De nem álmodom már tovább. Mert nincs is mit. Minek a szó?
Hiába mondjátok, én sosem éltem.

 

 

 

Cantus firmus*

Mindennek el kell múlni
elébed járúl Jézus
fejet hajt aztán elmegy
élő parázs a talpán
némaság űl a nyelvén
béna szivében kétely
siket agyában átok
így fut a semmiségbe
lobogni kezd az úton
bomolni kezd a pályán
s mint a megőrült csillag
okádja fájó lelkét
forog és nincsen társa
dühöng és nincs ki lássa
százszor is megfiadzik
magát emészti falja
vak ember lesz a végén
sírna de nincs ki hallja…

 

 

 

Barátaimhoz!*

Mint a kedves után, ki szép volt és kegyetlen,
Könnyű és fájdalmas pillantást vetek majd a dombok felé s feléd is ó gyönyörű élet,
Ki meggyötörtél s most a rideg sírba küldesz, elviselhetetlen
Éjszakáim bús engeszteléseűl.
Nem szemrehányás ez! Mert nincs az én szívemben semmi már,
Mi igazam keresné. Lelkendezés voltam, mondhatatlan
Vágyakozás s olyas után, amit nem ismerhetek… Hajoltam-hajladoztam, mint szélben a fák,
És nyújtogattam nyakam, mint a struccmadár, – sovány nyakam…
S nem tudtam, mitévő legyek a sovárgástól, olyakkora volt bennem a néma fájdalom…
De most az esengés sirjába tér. Sokáig ingott, remegett, titokba’ sírt,
Majd elfordúlt mindattól, ami vonzza s elcsitúlt.
Még nem tudom, hogy mire mén? vaj’ nem ordít-e fel a sírban is, akár az éhes farkasok,
Melyek vad tél-időn a havas falvakat környékezik – és mindhiába!
Elhalóban van a lelkendezés, – nemsokára lehúnyt jóbarátaim!
Oly ívet futott meg… egy vonzás irányában elhajolt, de célt nem ért soha.
Ne nevessetek rajtam. Csillag voltam, szerencsétlen siető!
S ha nektek más nem voltam is, – egy gyengéd pillantás talán, mely egyre csak bucsúzik tőletek,
És azért símogat, hogy emlékekép elvihesse, mílyen volt az arcotok?
S ha nem voltam egyéb itt, mint a bús mosoly, amelyet elviseltetek,
Vagy tán a vad, fájdalmas szó, amelyre megdobbant a szív és felhorkant:
Hogy vaj’ miféle fájdalom beszél magában így? Mely Isten-adta, Isten-küldte átok az, mely így zokog?
Akkor is, ó akkor is, megérdemeltem egykor barátságotok. – Szív voltam, tört szív, emberek!
S hogy feledni fogtok, az a vígaszom.

 

 

 

Levél Oidipúsz haláláról*

„Oidipúsz! – kiáltottuk s a kezünk felemelve sírtunk hangosan.
Mert megtörte az ércbe s emberszívbe vésett szent törvényeket.
Majd kürtök harsantak s utánuk mint a tűzpatak
Omlott alá a hegyoldalból Mithrasz évszázados átka. Ifju és komoly anyák
Aggódva nézték önnön keblükön az alvó kisdedet.
Parázs szaladt körül a földeken, – a nap lement.
Fekete lett a domboldal és lombjai, – döglött lovak
Hevertek rajta szanaszét… mert vad futás volt ez, izgalmas, végső, vad futás,
A hirhozóké, ők is, mint a zsák, úgy estek el, úgy dőltek el a fák alatt,
Mihelyt a lovakról leszálltak s elmondták, hogy Oidipúsznak vége van.
Odébb a tér sarkán a bölcsek s még odébb egy kis csoport, átszurt dudákkal,
Ezek is jajongva, gyászban érte, – úgy jajongtak, mint az árva gyermekek…
A bűnös, nagy király öreg dudásai…
Ám egyes könnyű, dajna nők, mint akik mit se hallanának,
Ajkukat megnedvesíték nyelvecskéikkel és úgy néztek körűl…
A fürtjeik, akár a felhők, bodrosak s tevékeny kis kezük remeg…
Csak tettek-vettek egyre s papucsaik csattogása közben
Azok mellé szegődtek inkább, akik ittmaradtak, élnek még, kik megkűzdtek a vad lovakkal,
S most aléltan elhevernek s női kéz, vagy suttogás nem édesíti fáradt álmaik.
– Ah komoly a törvény! – mondogatták ők is, ámde nem hitték. Hogy mit gondoltak?
Nem tudom, oh nem tudom. – Úgy vélem, nincs e földön oly parancs,
Mely megfékezhetné tüzük s elméjük rúdját megfordítaná a gondjaink felé.
Övék a föld, mivel a bűn övék. Mit nékik tavasz szenvedése s mit a fájdalom!
S az elhagyottak nagy sirása lenn a völgyek alján?
Egyeseknek fel volt tüzve kontyuk, mint a szemtelen,
A kotnyeles kislányoké… S az egyik végül még felém is fordította szép fejét…
És várt. Hogy mint a szomjas állat, amely forrást lel, igyam a szeme fényiből.
A kárhozat volt ez, oh Oidipúsz király! Míg átkozódtunk, átkoztuk a kéjt s letéptük volna férfidíszeink…
Épp aznap, mikor sírtunk érted: elmerültem én is. Végeláthatatlan
Gyönyörök szolgája lettem. Sötét tengerek fedik már tiszta ifjuságomat.
Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem. Nem tudok már lenni nélküle.
Mert mindig meztelen s mindig nevet. Az ujjain gyűrűk…
Ó hagyjatok! nincs már szavam… és mindörökre feledjétek társatok.”

 

 

 

Levél a rémületről*

„Mellemen a lovagrend keresztje,
Panyókára vetett köpenyemen violaszínű sújtás,
S a lovasok könnyű bánatával arcomon
Kocogtam nemrég társaimmal, hogy a békekötés első híre jött, Madrid felé.
Amerre jártunk, szinte visszahúzódtak a vizek is.
A nép bezárta ajtaját előttünk, – vad kutyáimat
Szidták a faluvégeken. – Nem tudta persze más a titkomat,
Hogy nincs mit félniök, mert dúrva kezek közt is lágy maradtam.
Lám. Akár az erdők vadja, mikor megmozdúl,
Vagy zizzen lábaid alatt a gally. – Hát íly nagy itt a félelem?
Hogy sáppadozók tőle éjszakáitok s kinn házatok előtt az őr,
Hogy rémülete meg ne lássék rajta, rémitőt kiált?
Hát ebből áll? – Hogy még egy napot csensz magadnak ember,
Még egy csókot, kortyot, csillagtüzeket? És elmenekülsz véle, mint a tolvajok?
Szabályosabbnak hittem ezt a létet eddig. – Ma már megvetem.
Sietni kell? – És félni? emberek! – Nem nézhetem a holdat lassan is?
E szép világ hát nem enyém?… ó hagyjatok! hadd sírok még ezen…
Mert tegnap ifju voltam még, – szivem oly ifju volt…
S mint álmos, nehéz hajnalon alvó vizek,
Ma már olyan. Sötét és hallgatag. Kifordúlt sarkából az életem…
Oh némely látomás felér egy ezredévvel! Mindegy. Semmi baj.
Én futni nem fogok.”

 

 

 

Ballada az elrabolt leányról*

Angyalok söpörték műhelyem,
Szerszámaim az útból félrerakták…
Üveggyártó valék… És volt egy lányom is,
A kontya, mint a vas, – de őt már elragadták…
S volt úgy, hogy este lett nagy fergeteg…
A szélben vén emberek perlekedtek…
Egy részeges ajtóm elé vizelt,
S azt hajtogatta, hogy ő nagybeteg.
A halál meg akart keríteni egy kis lovat
S űzőbe vette… Mit mesélhetek?
Én mindezt láttam, mélabús öreg
S nem vállalkoztam többé kűzdelemre…
Fanyar volt sorsom íze, mint az álomé
S a gondolatom mind: halálomé.
Nem hagytam el kemencém, bárki jött is,
Csak épp letettem forró eszközöm,
Az emberekhez nem volt már közöm…
Csak azt vigyáztam, el ne fogyjon kis borom
S evégből olykor kiszóltam az ablakomon…
Szemben egy korcsma volt… S odébb egy gyűlölt kastély…
Ki tudja, kit őriztek ott s mely titkokat?
– Oh sokat integettek onnan egykoron!
Ám utóbb néma lett, akár egy nagy lakat!
S négy sarkán négy torony.

 

 

 

Részeg éjszaka*

A szél lengeti széleid,
Nehéz sötét. – S hol felhőid osonnak el,
Egy kis csillag dereng ott s oly szelíd…
Súlyos teher e földi lét nekem.
Úgy mondják, mély-álmomban meggyógyulhatok…
De nem lehet, aludni nem tudok.
S a lelkem gőgjén nem változtatok.
Oh némely ember alszik zsákokon,
Befal, ledől s horkolván sose lát
Bozontos mellű éjszakát.
Mint tófenéken furcsa limlomok
S a furcsa népség, mely ott imbolyog:
Olyan vagyunk. – A nyelve hogy pörög
Egynémely utcalánynak s hogy röhög, –
Az udvarlója nem nem tetszik neki. –
Bandzsít, kancsal, kopasz görög.
S egy katona megy ott, a lábait veti,
A bátorságát mind mellén viszi
S az árokparton ördög ráncigál zsidót
S egy sékelt ad neki.
Oh nagypénteki részegek, dicsők,
Hogy belefeküsztök a szélbe, – nők
Nem kellenek már néktek s földi fények,
Úgy száguldoztok, mint a vőlegények.
Oh elhamvadni volna jó
És feltámadni megint részegen…
Részeg király volnék egy nagy hegyen.
E hegynek én vagyok királya, – mondanám…
S az özvegyasszony dolga jó legyen,
S anyámra gondolnék a sírba’ lenn.
Oh elhamvadni volna jó,
Buzgón álomba kezdeni…
E részeg éjszakán hadd jósolok:
Hiába futsz ott fenn aranygolyó,
E föld súlyos-beteg, mint én vagyok.
Az inség itt a törvény, sírjatok,
Mert sírni kell ám nektek mindezen,
Hogy nincs termésetek e földeken,
S ha néha van, – elönti öt folyó.

 

 

 

Oh latin szerelem!*

Borág s borostyán közt, hol ama fürtösfejű
Arcán kis ágyának s álmának minden melegével
Megjelenik reggel s ittasan bámúlja világod:
Kérlek Venusz, küldd el ez egyszer galambjaid arrafelé…
Csattogva fénylő, szép nyaka mellett: ők
Súgják meg neki titkom, hogy régen szeretem
S hogy nem mertem mindeddig szólni neki, mert féltem az anyjától
S hogy biz’ Isten mondom, félek tőle ma is.
De sose búsúljon azért, mert most aztán elviszem ám, eltépem és elrablom,
Amíly biztos, hogy élek, oly biztos, hogy megszöktetem onnan, –
Csak aztán jól készüljön a kedves, mert nincs Isten, aki tervem megakasztja! –
Mivelhogy, – énekeljetek ti szép mezők! – én elviszem őt…
S a vén zsugorit majd ketten kinevetjük.

 

 

 

Az egyik agg levele Zsuzsannához*

„Szeretlek,
De ne mondd meg senkinek,
Mert vén vagyok
S az emberek nevetnek.
És mord vagyok.
Oh agg fenyő,
Míly istentelen vagy és vakmerő!
Mondd, mit akarsz?
Recsegsz, ha jő a zivatar
És elszakadsz.
Oh mord vagyok, igen.
Mit képzel az ilyen?
Hogy jönnek nyájasabb napok,
Talán egy új tavasz?
Oh míly bolond dolog!
Vagy nem tudod, mi az?
Az élet oly pimasz
S hiába minden ének,
Itt nincsen kegyelem a vénnek.
Akár az Istenség,
Maradj hát oly rideg…
S hogy hallottál búgó nevetést
És könnyű szót, amely libeg
S hogy kezed a szivedre tetted,
Mert titkos mosolyát is észrevetted,
Ne mondd meg senkinek.”

 

 

 

A fegyenc fia*

Ballada
Fordúl a kulcs a zárban…
– „Mit akarsz itt Almandól?”
– „ „Én vagyok a Szégyen-Király.” ”
– „Azt ígérted, hogy elkerűlsz,
Úgy esküdtél, hogy elmerűlsz
S ím’ itt vagy újra s szertezilálod álmaim…”
– „ „Sutba vetem érted, mit te tettél a fejemre, bronzból vert szégyen-koronám,
Elvetem palástomat is, mit varrt valamely szeleverdi szeretőm,
Elhagyom lakomat érted: rászáll a felhő, megűli köd, –
Jer menjünk, hiszen szabad az országút…
Nem jobb neked, királyod én, ha újból cimborád vagyok?
Nem jobb volt néked vándorolni vélem?” ”
– „S ha mint csillag dörögnél is el az arcom előtt
S ha mint Kerubim futnál is nagy fénnyel előttem…
Nékem fegyenc volt az apám s az anyám koldusasszony –
S inkább kínáld a poklokat, mondom, az örökös kárhozatot
S a poklok minden kénkövét, inkább a fekete gyehennát,
Semhogy véled járjam az országútat újra,
Semhogy sorsuk szégyenét még egyszer vállaltasd velem.”
– „ „Akkor itt hagylak hát, – jól van, elmegyek.
Csak aztán kamrád sarkaira jól vigyázz
S nehogy patkányt kiálts megint, ha este van.
S a sötétet se panaszold a fények alján, –
Mert mindez én vagyok. Hisz én lappangok néked minden árnyban…
Oh boldogabb, ki mint a szarvasok
Az anyja méhében tanul félelmet és futást
S a sorsát vert aranyként, mélyen meghajolva úgy fogadja,
Akár a szolganép a tallért s nem perel.” ”

 

 

 

Az igaztevőhöz*

Úgy léptél át a tél fénysávos éjszakáiba…
Az erdőszélen álltál s jött a tél.
A tájat szemlélted, komor világodat, majd sárga csillagod
Nagy reszketését lested, míg alant a sötét földeken boldog komondorok
Járták az éjszakát s fel-felugattak hozzád, mint a kócos szellemek.
A tél van itt megint. Ki tudja? tán az utolsó neked.
Hírek kovácsa, titokmester, őzikék őrzője, régi csősz,
Hát itt kell hagynod enciánvirágos szép hazád?
A messzi tülköket, hideg hegyed, kiszáradt vermeid…
Öreg puskádat átadod? meghalni mégy?
Ki életében annyit hazudott, nehéz meghalnia.
Úgy tartod két kezedben fejed, mint a részegek… a halál részegségét nem birod?
Csak bátran, bátran, régi csősz, ott fenn is csősz leszel.
Igaztevő, mint én, ki minden ellen kikel, acsarkodhatsz… a semittevő, pimasz gazdagok
S a hűtlen, hálátlan szegény vessződ egyformán rettegi…
Se fatolvaj, se vadorzó nem állhat meg szemöldököd előtt,
S haki a város másik végéről gonosz tervekkel jön és folyót átugor…
Megtorpan futásában s azt kiáltja: itt a csősz. – S ahol majd elhaladsz,
A csirkefogó többé nem nevet, madárka sem csipog… Szegény igaztevő!
Ki életében annyit hazudott, nehéz meghalnia.

 

 

 

A magyarokhoz*

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatalan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott
E nemes-szép alakzat… Rossz idők futottak el feletted,
Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték világodat,
Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid, – majd a vad burjánzás
Mindent ellepett utána, – oly termés volt ez e térségeken emberek!
Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie…
De légy türelmes, – szólok hozzád, – vedd a Libanon
Ös cédrusát, e háromezeréves szűzet, – rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre
Tekintsed őt, – türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong,
De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben
Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt.
Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel,
Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam!
Én prófétáktól származom.

 

 

 

Egy csillaghoz!*

A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj.
Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert
Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz
Magános csillagom.
Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott,
Hol az égnek annyi más kevélye tündököl…
Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő boltozaton, –
Hogy önnön viharzásod köde már-már végkép elborít…
Vaj’ mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek?
Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket
Tárják feléd?… Egy egész nép, mely éjjel vándorol,
Téged kiáltson s tán az országúton néhány misztikus lovas,
Nem is három, de négy király,
Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, – erre vársz?
S ha mind ott állna is, – mert sok van itt boldogtalan, –
S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén elmulasztott életéről
Néked énekelne, míg betelt az idők nagy futása, – egykorig…
Oh kellenek-e még neked? Felelj. – A megtörténtet semmi jóvá nem teszi.
S ki úgy szeretted már az elmulást,
Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz.
S bevonván fekete tüzeid,
Lassan fordúlsz el e vidékről.

 

 

 

Madrigál*

Mit ér, mit ér, végezned tisztán?
Az életedet elmulasztád Trisztán.
Szerelmed már nem kell neki,
Ő világát már mással éldeli.
S mit ér, mit ér az égnek tornyait
Meghóditanod, – mérned e föld minden dolgait?
Szerelmed már nem kell neki
S a lelked vigaszát majd hol leli?
Ha megöregszel azzal, hogy ő nem ölelt,
A sírban lesz-e nyugtod odalent?
Szerelmed már nem kell neki…
E város minden kölke régen ismeri
Botod, monoklid s fehér keztyűd
És tudja már, hogy öreguras vagy és elnyűtt, –
Szerelmed már nem kell neki,
Ha verset írsz, nem kedveli,
Kedvét már abban nem leli…
Mondd, hol jajongjak hát mégegyszer érted,
A szegény lelked üdvössége végett?…

 

 

 

Reménytelenül*

Oh gondolataim, gazverte kert,
Hol minden nemes hajtást megtört, földrevert
A vad vihar és oly korán…
De jól tenyész a bűvös, zöld bürök,
Ásitó zsállya s mint a kis bünök,
Úgy pislog ott a mécsvilág reám…
Mivel mulassak itt?
Mi az, mi felvidít?
A könnyben termő burjánnal talán?
Csak árnyak vannak itt is, semmi más…
S oh mély homály föd el
S a karjaival itt is átölel
Az elmulás.

 

 

 

Katonák éneke*

Hát mindennek a levét én igyam meg?
A fák közt volt egy kecskebak,
Amiatt volt a nagy harag.
Berengár király arra ment
És meglátta a szemtelent.
Mert megmekegte őt a bak,
Amiatt volt a nagy harag.
Hát mindennek a levét én igyam meg?
A fák közt volt egy k.....áj,
Oda járt Berengár király.
Egy vastag kislány kell neki,
De feleségét rettegi.
S most lármát csap a kerge bak,
Emiatt volt a nagy harag.
Hát mindennek a levét én igyam meg?
Egy csillag fénye rásütött,
Hogy nagy kardjával ráütött.
Hát felfordúlt a kerge bak,
Csorrant a vére, mint patak.
S a véres karddal benyitott
S a benyilón igy orditott:
„Töröld meg véres kardomat,
Megöltem vetélytársamat,
Így jár, ki ellenem kiáll,
A nevem Berengár király!!”
Hát mindennek a levét én igyam meg?

 

 

 

Gúnydal Pergolára*

Az édeságyú-vágyú Pergola
Busásan issza ám a sört nagyon,
Hogy oly széles lett tőle tompora:
Ha ráül, hordókat lapít agyon.
S az öle négyölnyi mély, mint a tenger,
Nem leli mélyét semmi utazó,
Ott míly veszélyben vagy, nincs arra szó!
Ki tudja, megjössz-e majd onnan ember?
Haj din, haj dán.
Így mulattunk mi hajdanán.
Az édeságyú-vágyú Pergola
Úgy csókol téged, mint a kancsó,
Vagy vederből ha iszol cimbora
S úgy megtelsz tőle, mint a kan ló.
Papot hozass és nincsen semmi baj,
Meggyónsz előbb és nincs mit félni,
Ha elfogysz is, mint napfényen a vaj…
A Fanti-utca tudna mit beszélni.
Haj din, haj dán.
Így mulattunk mi hajdanán.
Óh édeságyú-vágyú Pergola,
Én néked köszönöm most minden üdvöm,
Ha borba vagyok mártva éjszaka
S az eszem nem tudja, hogy merre küldjön
S mint sarkcsillag, úgy villog és rezeg
A házacskád zöld, éji mécse nékem:
Akkor a bor nevet. Mert tudja mit teszek:
A Fanti-utcába én nem megyek.
Haj din, haj dán.
Így mulattunk mi hajdanán.

 

 

 

A völgyben*

Mindvégig szomjuhoztam itt.
Az egek tőgyét meg nem szoptam én
S hol békesség csorran a hegy alatt,
Ez áldott völgyet én nem ismerem.
Hol zöld levélen űl az elmúlás,
(Mint holmi békaporonty űl és nem szól, csendbe’ van,)
És lappanganak az árnyak is, bár minden árnyban olvad el
S az árnyak járnak jó helyen és puha talpakon,
Akár az óriás macskák. – Hej, micsoda tánc foroghat ott
A gyepűs téreken
S micsoda élet pezsdülhet azért a téres partokon,
Mert ott a béresnek is sarkantyúja van!
A folyó pedig csillan s széles hátán
Apró halfiak ugrálnak fel az ég felé
S a jó csillag csak hunyorgat rá, mint a huncut gyermek
S akár a duda szól az éj maga.
Mert nem kell muzsika, ott minden muzsika, megértesz engem kandi nép?
Egy szóval mondom: hol a szív pihen
S a láz elült, a láznak vége már
S a hajnaloknak nem kell prédikátor,
Mert rémek nem leselkednek a mélyükön.
De hol van ilyen ország s hol a párja?
Hiába fakgatsz, nem tudom, én arra sose jártam,
Ha kérdezed, én nem felelhetek.
S minden hiába van.
Egy szóval mondom: én nem ösmerem.
Oh, jaj, nem ösmerem.

 

 

 

Álom az ifjúságról*

Fogja lámpását s az arcomba világít… (oh jól tudom, hogy ezt teszi,
Mert mindent tudok én, ha alszom is.)
S akárha szemeimre szállna rá a nap, a látás is megédesűl,
Hogy csupa báj és fény borítja tőle, illeti
Elfáradt lelkemet s a gyötrő hév is szinte felmagasztosúl, –
A gyötrő hév bizony! Óh emberek!
Ti nem tudjátok ám, ki voltam én!
A láng… oly esztelen, akár a láng,
Mely lobog meztelen,
Mert nincsen kérge s eszi önmagát vadúl
Sír és viháncol önmagának, aztán visszahull.
Vagy voltam tán, akár a trombiták szava,
Mely téli hajnalon riadva száll tova,
S a táj, szegény, eszmélni kezd,
Holott pihenne még és nem akarja ezt
És aki bandukol, félénken néz oda,
Hát ilyen voltam én. Az élet így telik,
Hogy csendesűl az ember estelig, –
Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom,
Egy öreg úr vagyok, akinek nincs neve
S ki bottal jár ugyan, de nem suhint vele.
Csak még az álmaimat nem adom.
Hogy adnám? Óh nem adhatom. Az még enyém.
A régi lázról álmodom. Vegyétek ezt: ez mindenem.
A régi hév, a régi gyötrelem.
Szememre száll a tűz, napfényben áll a tér –
És látom magamat, egy ifjut gondokkal teli…
Oh tépd ki hát a szívemet és add neki.

 

 

 

Motetta*

Oh hol találok majd nyugalmat?
Senkise tudja,
Mit hordok?
S mikor az utcán járok,
Magamba’ mit morgok?
Se hitem, se nyugalmam,
Nem szeretek itt lenni
S magamba’ forgok.
Nem hiszek a kinyilatkoztatásban
S hogy így néz ki megváltása után mind e nagy világ, –
Hadd dalolok a megaláztatásban:
Minden gondolatom, mint az ótvar
És átok minden emlékem és nyomoruság.
Sós a vérem a keserüségtől,
Csak a veszett kutya lehet az én rokonom
S az árok széle ékes, szép honom, –
Ez lesz a vége látom.
Oh nincs e földön egy barátom…
S mi sistereg és csikorog,
Mi hempereg és úgy forog,
A keserű
Mennydörgetős ménkűvel barátkozom.

 

 

 

Habok a köd alatt*

A folyón… uszályhajók süllyedtek el a héten,
Senki se tudja, merre, senki se tudja, mikép, –
Kiváltak a ködből, majd eltűntek benne nyomtalan!
Csak orruk látszott ki a köd alól, míg elhaladtak – s ki vontatta őket?
Senki se tudja. – Az egyiken a kapitány reggelizett,
A másikon épp vödörrel mert vizet a matróz… s hogy még koppant is a vödör
És megcsörrent a lánc is, – így állítja ezt egynéhány jó tanú.
S hogy lenn a víz sárgán lapúlt, sunyított és figyelt,
Hogy alattomosan világított a sűrű köd mögűl.
S hogy aztán minden egyebet elborított a sötét mozgalom.
Mert még odébb a folyó is füstöt vetett s a környező világot mintegy elkeríté
S csak e csekély részletek sűrűje állott helyt a többiért és sejtteté mikéntjeit… no lám!
Mily valószinűen tud hatni némely vallomás!
És mégis állítani merem, hogy mind e tanú hazudik. Félálom játszadoz
Érzékeikkel. De még be is csempésznék közénk, kik való-igaz emberek vagyunk,
És húsunk is van, mely körömmel téphető,
E vértelen félálmokat.
E gazok azt szeretnék, hogy félálom és e sárga derengés között
Úgy fusson el kis életünk is, mint a hab fut el, amelynek nyoma vész
A köd alatt, a gomolygás alatt és vissza többé nem idézhető…
Ott álltak ők hegyes kis csónakjaikon és figyelték a folyót, – oh jól ismerem őket!
Kétes derengés nékik ez a lét, a teljes valóságot ők csak nevetik…
De mit is várhatunk az íly halásztól, aki fenhéjázó s önnön halálával is cicáz
S az életét is hányszor veszti el üres reményekért? A létező világ mit érhet már neki?
Játékon nyerte mindenét s azt játszva dobja el.
Oh igen, ők azok, kik szemébe röhögnek a vénasszonynak is,
Ki köztük kosarával reggelente jár s lepényt kinál nekik
S az édesanyjuk eszükbe se jut. De mint a vérszomjas király, ki egyben zsugori,
A kőbakokon ülvén, még a morzsákat is felcsippentik eldurvúlt kezökkel,
Semhogy veszni engednék e drága élet legkisebb parányát, porszemét,
S magát a létet viszont, mint a fityfiringet megvetik.
No nem, mi hozzájuk hasonlók nem leszünk. Legyünk csak béketűrők, akár őseink,
Mivel a tébolytól minékünk óvakodni kell.
Az ajtókat pedig jó lesz zárva tartani.
És ne kiáltozzatok mindétig olyas után, ami nincs, vagy rémlátás csupán, –
De békességgel és a gabonának dícsérete közben
Végezzétek el e kétes térségen futásotok…
E hajók sose léteztek, ti jó Urak!

 

 

 

Panasz*

Lassú e vén világ. S hiába ostromoltam én is. Rest lett torzonborz füled.
Oly lassan mozdulsz, mint az ősvilági szörnyek… álmosan
Mozdítod nagy fejed, fordúlsz a törpe nép felé, ki
Dárdáidat husodba döfte s bambán győzelmet kiált.
Haki pedig odaállna füled mellé s énekelne néked
S bár úgy dalolna lantja lázas pengetése közben, hogy majd megszakad…
S szerelme bár pacsírtaként szökellne fel melléből s ki az égmezőkre s ott esengne mindhalálig:
Semmit el nem érhet nálad, – ásitasz… Mindez mivégre van?
Vagy én sem értem már az életet? Minek van hangom, nem tudod?
Mint aki kincses zsákkal jár és folyvást elveszít belőle – s mindhiába…
Senkinek se kell a kincs… így jártam én. Oh végtelen e lét és tárgytalan!
S akármit mondanék, hatástalan! S ha átkozódom is, vagy ráznám ökleim,
Ordítanék, hogy megbomoljatok… mindez hiába van!
S ha majdan olvadott tűzcsepp gyanánt lehullok fenn a lázas firmamentumon…
Ti mit tehettek arról is? ti nép! álomszuszékok, tisztességesek! – Oh nagy világ!
Én bezzeg rosszul jártam itt!

 

 

 

Kutyák*

Hajnalodik. S ki fekete kutyáiddal együtt-üvöltve
Vonúltál el az ablak alatt, – magad is állati rém, – most végre csendesűlsz.
Nem nézem vándorlásodat s tudom,
Nagy ívben fordúlsz el, mégy innen arrafelé, hol egy kétesen szürke világ
Fekete ködeiből lép majd elő a nap.
De addig is te nem pihensz: a láthatáron lassan áthaladsz…
A láncokat megoldod. S kutyáid szerte-vadásznak.
S így kezdődik a hajnal.
*
S majd lobot vet a tornyokon
S a dicsőség nyugalma, mint az áradás fog elömölni ég és föld között
És döng a tömkeleg, amely világnak mondatik
S a harsány valóság kiteljesűl, kitárúl és megáll. Sok hajnalt láttam én!
Lovast a hídra léptetni… Megállt szemközt a napkoronggal. Állt s fütyölt szegény
És este vége volt. S hány büszke nép a sivatagba szállt csatázni, mint a fergeteg,
Hogy riadozva menekültek el a remeték s a puszták vadjai… És este vége volt.
Lobogva forrsz világ és minden reggel újra. Oh ez nem panasz. De mégis nem tanúlsz? A csillogó szerszámot felveszed?
Mikor lesz már, hogy, mint a dacos állat, mely az ostort egyszer s mindenkorra megjegyezte,
Ellenállsz és nem fogsz fényleni. De felindúlsz és mégy a vonítás után,
Amely neked való,
Mely nem panasz, de melyben mégis minden dolgok lelke szól. Oh voníts nagy világ!
S vonítva fusson majd veled a gondolat s oszoljon el.
S mi ostoroz, elhamvadsz abban s ott a napba dőlve, nagy sereg,
Amely kiállta megpróbáltatásait és bátorságát megmutatta már,
S nem érdemel meg büntetésül még egy holnapot.

 

 

 

Hajnal előtt*

A nyírfák kérgében a csend…
S a hű csillag figyel…
Nem halljátok-e hát
A kis csillagok sóhaját?
Nekik már menni kell,
De én még itt maradhatok
S mért is ne tenném?
Sóhajra mindenkor van ok
S minek halnék meg ily korán,
Ha még egy pirkadatot láthatok?
Majd rózsaszín leszek s áradni fog
Szívemből énekem, akár a nagy vizek
S a hold alól a szél
Máris ringatná habjaim, – nem érzitek?
Oh kár fáradnod vélem égi dajka, – lásd
Öreg vagyok
S nem érdemlek már annyi gondozást,
De ott, de ott, az ablakokba’ fenn
Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen
S megállitott,
Vaj’ mi történik ott?
Már gondolom, – légy gyengéd égi lány,
Ott gyermek született talán…
Oh én öreg csavargó, látod, hogy sirok.

 

 

 

Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez*

Vaj’ mit akartok tőlem, ti lányfejűek,
Oh keselyűk ti, őrjöngők, habos alkonyatban kik elűltök
S csakis akkor hagytok némi nyugtot az öregnek,
Ha már mindenki neveti, mert négykézláb mászik a bortól, –
Én vagyok ez az öreg, mondom, én vagyok, igen.
S mit vijjogtok a fülembe még mindíg, ti vicsorgók
S vad riogással kergetitek fáradt lelkemet egyre a célja felé?
S mi a célja? Sírjának barna pereme, igen az,
Mert Tesszáliában barna az anyaföld.
Ott majd megállok s szembefordulok véletek, igen.
S ott majd megkérdem, hogy mit is nevettetek annyit s oly hevesen,
Oly hangos csivogással, amely felverte az alvó földmivelőt, hogy azt kérdezte:
– Hol a feleségem? S vaj’ itt vagyok-e még, vagy már repülök? –
S hogy mért átkoztatok egyre? Igen, majd ezt kérdezem ott. Tán ti vagytok azok a lányok,
Akik oly rég számonkérik tőlem elmulasztott, bús életemet?

 

 

 

Intelem az aggastyánhoz*

Lám ezt a pírt a nap csókolta rá
S az éj ölelte könnyű termetét
Táncokra őt a szél tanítja és a rét
Sok vadvirága hűs mosolyra szép szemét, –
Két rossz szemed a fényük megvakítaná,
Ne nézz hát rá öreg. Szived is oly sötét…
Szépség már nem való neked. A hant alá
Ne menj nehéz búcsúval. Abba’ nem hiszek
Hogy fáj a távozás, ha szomja nincs, –
Mondd azt: örömmel jöttem,
Az Áron hegye van mögöttem,
Hol százezer kigyó sziszeg.

 

 

 

Végrendelet feleségemnek*

Oh lomha századok, ti szálltok majd felettem,
Mint szunnyadó pásztor felett a felhők nyája.
Kihúllt szájából rézzel vert pipája
S ő alszik önfeledten.
Mert pásztor voltam én is hajdanán,
Már nem emlékszem hol, sok gyermeké
S az én számból is kihúll majd pipám…
Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek-é?
Ki tudja? Nem tudom. Én már csak arra vágyom,
Hogy minden évszázadban felvessem fejem
És megkérdezzelek: oh édes, mondd, az álom
Vaj’ jól esik-e itt, e bús helyen?
Hol régen elfeledted már, ki volt e bús alak,
Hogy mit szenvedtél érte s mit ríkattalak,
De rád is néztem olykor csupa könny között…
Hol minden elmúlt: árny s a fény,
Hol mind eloszlott: bűn s erény,
Mert a Teremtés ős-álmába öltözött,
Hol mindent elborít az ősi köd…
Hogy ezt az öröklétet mint tűröd?

 

 

 

Barokk elégia: Búcsú mesterségemtől*

Végül is versem, légy hát az utolsó!
Mondd meg a lányoknak: csak őket szerettem!
S hirdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem én.
S hirdesd:
Nagy urak órája egy kastély felett, havas éjszakán,
Végsőt kongattam még egyszer, éji időben, mutattam az időket s megálltam
S hogy nincs oly órás e világon, aki szóra bírhatja kedvemet újra.
S hogy sötét udvaron lenn, vörösen ragyogó istállók s kocsiszínek
Suttogó népe lesi hangomat s hallom a szót is:
Rólam tanácskoznak odalenn. „Az óra megállott.” – De hiába!
Megúntam én, hogy szüntelen álljam az őrt,
Figyeljem az éjfelet s kongassam a vihart, –
Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjogatás is…
S hogy én voltam az évszázadok őre, de megúntam, –
Megúntam, mondom, igen e keserűt
A mesterségem megútáltam: rohanó bábákat az éjben,
A sok születést én lessem s ami megelőzi?
Elkésett lánykát, oh a szegényt, – vad sikátorokon katonát,
Amint bajszát feni fennen s előző sikerén böffenve mosolyg?
Oh hát a banyákat! őket talán feledem? e sötét művészeket s a sok kapualjat?
Ahonnan így-úgy, akár a fürge halál, oly gyorsan s kecsesen
Surrantak elő s pörögtek el az éjben?
S hogy a lelkek órája is én voltam a sok között s ha sodorta őket a szél,
Gyakran megűltek a párkányon s halkan hozzám
Lehajolva hallgatták a beszédem, megnézték az időt…
S hogy némaságomtól e gyengédek most réműlnek igen s tovaszállnak:
„Az óra megállott” – De hiába!
Megúntam én, hogy szüntelen álljam az őrt,
Figyelnem az éjfelet s kongatnom a vihart, –
Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjogatás is,
Mert én voltam az évszázadok őre, de megúntam… –
Hirdesd:
Elfáradt szivét ezentúl pihenteti, ója,
Csendet akar most már az öreg óra.
Únja ő már figyelni az időket!
Múljanak el felette!

 

 

 

Emlékezetűl*

Nincs ereje a lábatoknak többé,
Hogy a József-körúton sétáljon. Rég meghaltatok.
És veletek halt el a Nevetés barátaim s a szív
Ezernyi íze, bája, –
Hogy bugyborékolt tőletek az utca! – mindig is úgy képzelem:
Hogy lejjebb hajoltak a háztetők s a vén
Csókák is, ötvenévesek felűltek fészkükön az éjben
S nevettek rajtatok, –
A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva,
Sírván mutattam némely utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt,
E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben
Egy tréfakedvelő lotyónak, –
S amott hányt cigánykereket Frigyes, a Hős
S a langy Dezső emitt panaszra ment
Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt
És éppen én, ki legbúsabb valék, –
Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt,
De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett
S a könnyetekből őszi felhő, –
Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek,
De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben.
Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok?
Mely alagútba bújtatok előlem hűtlenűl?
Bujósdit játsztok-e s félszemmel néztek éppen engem?
Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve
S oly hosszan néz utánatok?
Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elagott ember ő,
A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel,
De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon
Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában
S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt.
És jobbról is, meg balfelől
A hiábavalóság dalát zengték a kórusok.

 

 

 

Egy hellenista arab költő búcsúverse*

Ó én völgyem, hegyem,
S ó én szép, barna feleségem,
S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat,
S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek,
S félelmek anyja, te hármas Hekaté, –
Én elmegyek, én elmegyek, örökre búcsúzom,
S nincs gyermeki báj, amely kicsalna siromból
S barna lánynak édes panasza, mely mosolyra késztetné ajakam,
Mert néma lettem, mint a föld,
S néhány évszázad múlva felszánt a földmüvelő
S csontjaim porát a szél összeakavarja.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]