Szellemek utcája*
| Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat, |
| Olyat nem tudsz mutatni pajtás, – nem, olyat a knídoszi táncmesterek se tudtak feltalálni, |
| Sem zenét, – minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány dallamot |
| S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el, |
| A mélyen elrejtező, néma férfikort. |
|
| E sugallat hűvös. – Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka |
| És abban minden lobogásban volna, – hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait |
| A semminek… mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez! |
| S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű leszel magad is |
| És régi, kipróbált szived kutyáknak vettetik. |
|
| Igen, – szerettem egykor sokmindent: hajósok énekét, |
| Széditő, teljes napsütés: aranyrózsáidat… |
| Mi mindent szerettem, már nem tudom. |
| Boldog forróság volt nékem ez a földi tüz, |
| Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát |
| Képzeltem hozzá… S ma már éjszakám: |
| Egyetlen teljességem. – Ne higyjétek, nem sohajtok, |
| Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban, |
| Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem. |
| Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? – Sötét vagy-e? |
| Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmulás! |
|
|
Szózat az aggastyánhoz*
| Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség |
| S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd. |
| S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele, |
| Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl egy-egy emberarc, |
| Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted |
| S úgy űlsz előtte, mint a hegy. |
|
| Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban netán lányt ölel, |
| Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek az eszményképeid |
| S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, – egy nagy leves, |
| Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet körül |
| S te lassan ingatod a fejed erre – s titkaidat magad elhallgattatod: |
|
| Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád, |
| Mely érdekelne, – néha tompán sírsz. S a háztetőiden |
| Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem figyelsz, |
| Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt, |
| Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj. |
|
| Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni – s gyász és átok elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz, |
| Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára bízd magad, |
| Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít, |
| Hogy megszeresd új társaid |
| S barátokként fogadd, kik rég barátaid, |
| S akikhez máris tartozol: |
|
|
Tél*
| Fagyos és sötét a föld. S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd lassu ütembe’ fordúl |
| Az Orion-csillagzat ködképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, azok is porosak, ridegek |
| S képzeld el: még egyre porosabb lesz minden. Mindétig szürkébb lesz a világ, – mintegy a ridegség |
| Elönti majd a dolgok leglényegét, lehatol s a por is itt fenn |
| Mindegyre elhatalmasodik… |
|
| S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott, megállt, megúnta vándorlását, megmeredt, – |
| S már itt harsog feletted az apokalypszis száraz kőförgetege, melyben |
| A fagyott göröngy majd úgy repül, akár a vak madár, |
| Veri a szél, a forgó-szél veri, tölcsérben forog, avagy a rohanó szélvihar |
| Lökéseiben csapdos, szárazon kopog és megver… |
|
| S képzeld el ezután, hogy itt jártam én, vedd szívem melegét, |
| Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem s míly dallamokat! Földnek fekete göröngye felszállottam |
| Mélységes éjszakámból sáppadt arccal, fel a nap elé, a fény alá… |
| S himnuszaimat zengettem feléd! – és harsogtam |
| S rajtad feledtem szomoru szemeimet: vígasztalan örökkévalóság! |
|
| Kakasviadal volt itt s ó minő! Még emlékeznem is! A földnek két röge feltámadt |
| S egymásnak eredt… Ezernyi pár párviadalban öklözött s hirtelen visszahullt. |
| Időnként rádmeredtek: Megfoghatatlan! – s kiáltának: íme a megfoghatatlan! S vérben forgó szemeik |
| Kimeredtek az iszonyattól… Lobogás volt itt, lázas vacogás, – lélek, ó árva vándor, |
| Pornak vándora, – lassan vond ki magad innen, úgy akarom. Ne figyeld a lobogást. Várj. |
| Amíg majd befordulunk valamerre valahányan s a felejtés szürke köpenye s a kőzivatar |
|
|
A jelenés*
|
„És hallám az ő szárnyaik zúgását.” Ezékiel, I., 24.
| Az angyalok sötétek. Nem látod-e kezükben a kardot? |
| Amint megvillan a fényben, akkor repülik át a napot és fekete fényköreit |
| S a nap kinyílik előttük. Mert ők karddal a kezükbe’ repűlnek |
| S elfödvén szegény szemüket: – szent, szent, szent, – kiáltják odafenn a sugaraknak. |
| S a sugarak megtorpannak előttük, igen. |
| S mint a kiskutyák, úgy hunyászkodnak meg előttük a Nap meg a Hold |
| S mint a pulykák, kurrogva reppennek fel előttük a csillagok is |
| S menten szét is pattantja őket a rettenetes alázat. |
|
| S ők mégis míly komorak! No de mert csontokon átal volt repülésük |
| A csontok mezején. S e csontok is oly komorak voltak, |
| Elárasztotta őket a víz, megette a tűz, hogy csupa fehérség sandított fel a mezőkön, |
| Mondom, a csontok mezején. S mégis, még ott is visszhangzott a kiáltás, – |
| Mert: – szent, szent, szent, – felelének nékik e csontok is a mezőkről, igen. |
| Pedig eláztatta őket a víz, megette a tűz |
| S holott porhanyó házukban is a gyerekeik emléke forog még… |
|
| Oh hát ilyen nagy az Eszme, mondd Vladimir Iljics, ilyen? |
| Hogy életen, halálon, hogy csontokon megyen átal s marad meg a csontok velejében, ami nincs már? |
| Mondd, ki tanítja meg a lényeket a hüségre, hogy, ha szomorún is, komoran is és végleg elkeseredve |
| De még a veleje se felejti, hogy, bár rettenetes is, de szent a neve, mert háromszor szent az Úr? |
|
| Oh felelj hát, aki vajszivü voltál s mégis rettenetes, mert tudtad, mi az Eszme, |
| Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de mert jót akar, azért annyira kegyetlen, |
| Mert, ami eredendő: a rosszal kell megküzdenie, minden kor mélyén a sötéttel, ahogy foltjait legyőzi a nap |
| Büntettél, aki jó voltál, – mint a hegység oly nagy volt benned a jószándék |
| S mint a felhő, amely megűli hegyét, a borúlat is oly nagy volt homlokodon. |
|
| Oh Vladimir Iljics, vajjon lehet-e segíteni az emberi lényen? Hiába idézlek, – |
| Tavasszal még mélyebb a borúlat s az éjszaka mélyebb |
| És nincs felelet e világ völgyeiben. |
| S hiába ülök itt s várok már oly régen jelenést, itt semmise mozdúl |
| Csak a képed bólogat olykor s szomoru szemed int |
|
|
Öregség*
| Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? |
| S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől? |
| S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is? |
| S hol vagy te mellemnek oly irtozatos dalolása? |
|
| S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben? |
| Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak… |
| Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve… |
| Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem? |
| Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is: |
| Mikor döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor |
| Leborúltam a sötétben elétek! |
|
| Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor |
| Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén |
| Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni. |
| Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, – ősz haját verte a szél is |
| S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé. |
| S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok |
| S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. – – Ámde az Istenség |
|
| Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek. |
| Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot |
| S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger… |
| Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. |
| Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel |
| S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna… |
|
| S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken. |
| De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem… |
|
| S a feje körül tompa derengés. |
|
|
Oh holdözön!*
| A hídon batyuval megy át egy ember, |
| Az úton vénasszony fut át |
| És némán járkál egy komondor. |
| S ki titkot tud s fiakra gondol: |
| ’Szürke kandúr lassan pislog, |
| Fénybe’ fürdik és dorombol. |
|
| És én és én? Hajó ha volnék, bóbitás, |
| Megállnék most a lusta fényen |
| S ringatnám magam kevélyen. |
| Elomlanék, mint senki más, |
| Megnyílnék Néki, mint a nő |
| És hallgatnék, akárcsak Ő. |
|
| Oh holdözön, te végtelen! |
| Nem ér fel hozzád értelem. |
| Miféle bűn a léted mélye, |
| Hogy jussod földünk annyi kéje? – |
| Sugárzik ott fenn s én hagyom. |
| Nem szólok semmit, ő se szól |
| S a hátam borsódzik nagyon. |
|
| Vagy férfi-e, vagy lusta nő? |
| Anyám vagy-é, vagy kedvesem? |
| Bagoly vagy-é, vagy kerecsen? |
| Szépséggel étetsz, megzavarsz, |
| Fejemben mérgeket kavarsz. |
| Így jár, no lásd, megannyi nép, |
| Ki véled hold-viszonyba lép. |
|
|
Önarckép*
| Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr… |
| S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet, |
| Megvetéssel fordítom el akkor a fejem… |
|
| Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár, |
| Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, – |
| Úgy indultam el én is egykor biztos útamon. |
| És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét, |
| Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, – |
| De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el? |
| S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e? |
| S a szomjuságtól majd jajongok-e? |
| S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e? |
|
| S minden tudásban kerestem egyre új tudást |
| S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket |
| S hol világos volt az ég, nagyobb világolást |
| S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet… |
|
| Ugy látom, öregember én már nem leszek. |
| S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán |
| De gúnytól félek s elbuvok magamba. |
| Négy izzó fal mered reám csupán, – |
| Az Úristennek vörhenyes haragja, – |
| Majd bólogatva, lassan elmegyek. |
| S mint ki régen hordja már szivében a halált, – |
| Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga |
| S ki birót ment el keresni, de nem talált. |
|
|
A holdhoz*
| Rongy-alak – szalad a hold után. |
| Álld utját áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen szaladását, |
| Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly, |
| Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen benne a lélek… |
| Parancsold meg néki a csendet… |
| Hisz égi országutadon te vagy az úr |
| S néked népes az éjszaka. |
|
| Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása… s akiknek nem telik olajra, |
| Szegény varrónők tűje az éjben néked táncol az ablak előtt, – |
| Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe |
| Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, – |
|
| S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, – a másikat, a varrónőt, lásd, megtagadom… |
| Édesanyám a hold… nálad születtem én, létem titka ez: a te öledből, – |
| Te dajkáltál éngem… s innen a fekete fény, mely szivemből szüntelen árad, |
| Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, – sugárkévéim éjszaka |
| Ezért oly feketék. – S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem |
| S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor kiáltottatok utánam szívtelenek, |
| Ím’ elhagylak benneteket, – mert felléptem a sötétség csúcsára, édesanyámhoz, oda |
| Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom, |
| Hol enmagam részege lengek… vagy ringatom magam és áradok, |
| De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom. |
|
|
Este van*
| Mire rám mutatnál: nem vagyok. |
| Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem. |
| Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét… |
| Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság, |
| E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér. |
| S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz. |
| Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt. |
| Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld |
| S mi apró-cseprő volt: felszívatik. |
| S egyetlen hang donog: hogy este van. |
| S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, |
| Mert rossz nem tudtam lenni… ama nagy parancsokat |
| Nem törtem meg, ha ingadoztam is… |
| Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz. |
| S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, – |
| Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem… |
|
| A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán |
| S mint órjás cet csillog a tenger háta, |
| Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, – |
| Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el |
| A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. |
| Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán |
| Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott… s ez jól esik. |
| Igy lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz. |
|
|
Copperfield Dávidhoz!*
| Dávid: ama hegedűs az, ki most a holdban űl s pipál. |
| Copperfield: rézföldeket jelent, tán gyöngyszin, szikes mezőt, |
| Amelynek mélyeiről a szerencsefiak hirtelennőtt, nagy indulatával, |
| Emelted volna ki s mutattad volna fel a nagy Isten előtt |
| Gyarapodásod biztos zálogát: a barackszín, sárga fémet. |
|
| S olybá tüntél vón’ akkor magad előtt is, mint az oroszlán… |
| Rettenthetetlen szigor, de méltányod is ott ült vón’ összeszoritott ajkaidon |
| S képzelmed előtt sok ezer munkásod lágy alázata, egyszobás, tiszta lakások, |
| Vasárnapi orgonaszó a tiszta téren, – de mindenekfelett: önnön szíved megtörhetetlen hidege, – |
| Kergetőznek vala, mint képek, sokszinü változatokban. |
|
| S az én nevem is, lásd: apám egy víg királytól lopta nékem. |
| Képzeld el a feslett kép-királyt, amint a játékkártyából kilép… |
| Vihogni kezd előbb, majd borospalackokkal vervén szamarát |
| A vásárba siet… hol is a kofanépet megcsipdesi rútul, csak úgy bizsereg az újja… |
| Öregasszonyt kerget a sikátorokon, – ám gyermek ha jő eléje: leguggol |
| És sorra gurítja feléje önnön képével vert, királyi aranyát. |
|
| Így képzelgek én is a nevemmel, lásd Dávid! S mi voltam én is itt? árva fiú! |
| A sértődöttség vontatott dallamát hagyták rám örökül: semmi mást! |
| S miből a zsidónak oly bőven jutott ki minden időben: gúny és magány: – e kettő volt örökrészem e földön! |
| Idegen vagyok én itt, idegen nékem ez a Föld s idegen minden népe! |
| A felhőket kergetem én – s az úgy van jól! – de emberfia hozzám többé be ne tegye lábát!! |
| S mint ama nagyúr, ki járt pórul a vásáron s ha jő a böjt keserve, egy szomszédos kolostorba mén: |
| Úgy én is: nem tűrök látogatót!! – S ha ki azt akarod még világnak valaki rongya, hogy szeresselek, – |
| Bízd a szivemre magad, – az még él! – de szemtől-szembe velem többé ne kerülj! |
|
|
„Ha csontjaimat meg kelletik adni”
(Arany)*
| Vad iramban fut e vad fogat. |
| És mintha biztos célba vinne, jó födél felé: |
| Befut az aggság, kórság, a foghíjjasság öveibe |
| S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll. |
| Nem baj, nem sirok. – Oh fussatok hát vad lovak |
| S úgy száguldjatok vélem, hogy az emberek erdeje zúgjon, |
| Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a vadászé, |
| Ki ölni megy el, nem fél, – nem tekinti fenn a Teremtőt, |
| Nem lesi arcát, borus-e s hogy mint itél, mikor kirepül majd ama golyó?… |
| De így szól: ez a rend! – Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell halnom, |
| Ki voltam éhes, mint a kigyók, |
| S pusztitó kedvű, mint az apokalipszis sárga lovasa |
| S a mohóság vad foltjai mozdúltak meg a szememben. |
| Hát ennen balsorsodat siratod? |
| Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt? |
| Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban, |
| Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik |
| És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé… |
| S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is hymnoszodat e világon s arról, |
| Hogy szebbnek itéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó. |
|
A névtelen iszik*
| Tégy poharat az asztal végire, |
| Tölts bort neki s ne nézz oda, – |
| Egy szegény koldús érkezik a légen át, |
| Ki tévelygett a tengerek s hegyek felett és nem is látható… |
|
| Most hajts fejet! – S te második Éliás, |
| Az ajtó mögött ki ott leselkedel és rajtamütnél onnan, állj elő! |
| S ha sánta volnál netán: tudós púpos, aki mindig fázik, egyre didereg… |
| Ülj le tehát a kályha mellé. Csend van ott. |
| Hamvába hull a tűz ugyis, már lobbanása sem zavar |
| S mi meg se moccanunk a némaságban: kortyod is hogy hallható legyen… |
| S lehúnyjuk szempilláinkat, mert tudjuk azt, hogy mi a szenvedés. |
|
| Igyál hát értünk Láthatatlan, örök bolygó, kinek neve sincs! |
| S tág sátort vonjon fölénk e képzelt látomás, hogy megvédjen a kínoktól – igyál! |
| Mi nem kívánjuk garasodat érte, koldusa e földnek, úgy is tudjuk, nincs neked… |
| S hogy hajad koronája lángban áll talán, – úgy képzelem, – hisz évezredek óta hordod ugyanazt: – |
| Hogy mit tesz: mindig ablakokból nézni másik ablakot… |
| S mi visszatükröz: mindig szembenézni véled végtelen… |
| S mi nem hagy nyugtot: kérdéssel felelni szomjas kérdezőnek… |
|
|
Köd előttem, köd utánam…*
| Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt, |
| Nem tudja, mint kerűlt oda, |
| Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is… |
| Ugy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok… |
| Ahonnan jöttem, – jobb dolgom volt ennél, esküszöm. |
| Lehettem bármiféle, tetszésem szerint s nem volt szivem, |
| De táncolhattam itt és ott… megértitek? Szeszélyes voltam, illanó |
| S ha elfáradtam, kis körömben bárhol bujtam el, – lappangtam titkosan. |
| Több rejtély volt a lét nekem s több édesség: oly jó volt álom mélye meleg köpenyed! |
| S időnként lengedezni zúzmarák felett, vagy lenni sajátmagam jégvirág |
| S pattogva, kerengőzve kivirágzani egy sötét ablakon. |
| Homályos udvar ez, amelyre gondolok. |
| Itt éltem én e lét előtt, tudom. E helyt rejtőzött álmatag’ |
| Függőleges és lassú életem. |
| Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott… |
|
Levél Kanadából*
| Széles az út odalenn, messzi a vidék |
| Lélek se moccan erre mifelénk |
| S némán áll a levegő tengere… |
|
| Ám ősszel… mikor lejönnek végre a hegyi vadászok, |
| – Oly jól ismerem őket! – egyikök piros sipkával integet |
| S akkorát kurjant odafenn a hegyi temetőnél, hogy beledermed a lélek, |
| Ugy megkongatja véle, ami tátong, hogy az hánytorogva felindul |
| S a kopárság szélei habzanak… |
|
| Fut a kiáltás, – minden kiáltás fut erre mifelénk s olykor |
| Házunk ajtajánál olykép kavarog, mint a hózivatar… |
| Bambán mozdul meg tőle a piszkos, fekete víz is, |
| Mely készül a fagyra már – s azért oly álmatag… |
|
| Nálunk szigorú a tél, irgalmat itt semmi sem ismer s ha mikor |
| Pattogni kezd a jég is a messzi sikon s szanaszét repedez, |
| Ilyenkor a fagy, – jóelőre remegünk, – odalenn |
| Pozdorjává töri a kosaras gátakat. |
|
| S máris mint tavaszi gyikocskák, fényesen futnak a kis vizek |
| S gyilkos gyorsasággal telik meg az ártér |
| S lobogva, pattogva éji tüzek mozdulása |
| Vérvörös alakokat kerget fel mifelénk. |
| Csóka lépeget ilyenkor a házunk tetején… |
| Míg odalenn az ártéri szigeten keselyük |
| Lassan ereszkednek alá… s a tar fák koronáin sorra megűlnek… |
|
| S hogy mit várnak? – én tudom. Még él valamennyi vadállat, |
| Ki ott rekedt az iszap szigetén: egész jól hallom szükölésük, |
| Még könyörgő jajjuk is elhallik néha idáig |
|
| Ám máris ott űlnek a keselyük… oly jól ismerik ők a halált! |
| S a jussukat épp úgy számontartják oh emberek gyermekei, mint ti… |
| S félálomba’ tünődnek. S mire felkel a hold is s megindul véle a felszél, |
| Hónuk alá dugva meztelen fejüket inganak. |
|
| Így élünk errefelé… Én a hold ködét nem szeretem. |
| Huzódnám mindjobban ilyenkor afelé, ami melenget… |
| S mihelyt az alkonyatra rázuhant nagy sullyal a hegység: – |
| Még jobban melengetném édes álmaimat! |
|
| Így élem világom, – borokra gondolok némely estén… |
| Vagy azt lesem: felgyúl-e vajjon ama sárga, téli fény… |
| Tavasszal a rügyek éji pattogását figyelem… |
| S mire az éji képek sorra elvonultak s itt a hajnal, |
| A lovak édes csengetyűi nékem csengenek. |
|
| Úgy mondják, odalenn a Nagy Rabszolga Tónál |
| Boldogabb a világ… a nép sokat nevet |
| S gyakran látnék gyereket, amint agyagfazékkal karikáz, |
| Vagy rézgombbal fúrt fülében mosolyogva tünődik… |
| S még az öszvér is nyerít ott, úgy mondják, ha forrás szaga üti orrát… |
| Hogy hó porában hengergőzik ember, állat… |
|
| Mifelénk azonban minden szomorú. S mégis, ha meghalok, |
| Annyi gyengeségem akkor mint pajzsot emelem fel |
| S tudom: remegve sírok majd utánad életem! |
| Költő vagyok, oh jaj, kiáltanám váltság után jajongva, – |
| S a sárkány torkában majd mégis eltünök. |
|
| S tán rád gondolok akkor, édes nagyanyám! |
| Mazsolás szemeidre, kulcsaidra… de a levesszürcsölésről is biztosan |
| Majdcsak eszembe jutsz te odaát… s tán ott nevetni tudok. |
| Ó, jöjj már, légy itt, boldogabb vigasság – s bár elmúlna már tőlem ez az élet |
| S e világ is: mint a csillagképek rendje, vajha lassan elfordulna szememtől… |
| És tagadón se kéne megőszült fejemet megráznom |
|
|
A Mississippi*
| Hány hét a világ? Vagy siketnéma lettél? |
| Ott dörög melletted három mértföldnyire, |
| Fekete hullámai megtörvén a Rocky Mountains |
| Legyező-formájú záró-szirtjein. – Zúgnak a ligetek, |
| Amerre halad, – ám te meg se billensz vén csont, még a fülcimpád se mozgatod, |
| Dohányzol Isten igazába’ – s mégcsak feléje se köpsz a folyónak… |
|
| Árjában nem uszol, zátonyain nem pihensz, |
| Varsát sem eresztel, hogy rózsaszín halait |
| Megmetszve hasukon, kipeckeld a forró, jó nyári napon! |
| Vaj’ annyira kibékít az eredmény: megszerzett bungalow-d gyönyöre s a hónapok egyforma futása, |
| Hogy Jupiternek s kilenc holdjának sem örülnél, ha lejönne a kutadhoz inni? |
| (Lásd Ábrahám is felállt ám az angyal előtt, megmosta lábaikat s ledöfött nékik egy gödölyét |
| „S ízes ételt készít vala nékik”, – ej ugyan, mit is magyarázgatom annyit? |
| Hisz megszoktál te angyalt és ördögöt egyaránt, – ismerem a fajtád.) |
|
| De lásd én máskép vagyok ezzel, – én, mint Ábrahám, |
| Még lelkesedem Istenért. S a messzi, nagy folyókról álmodom. Én, lásd, ha meghalok |
| S szivemre teszi majd kezét a földöntúli, jó bíró |
| S jutalmam kérdezi tőlem, megillető igényemet, hogy szívszakító munkám béreként mit gondolok?… |
| Én majd a Mississippit mondom cimbora, mert ott és akkor kinyitom ám a szám |
| S nem hallgatok, de nem is szégyenkezem többé, ahogy eddig. – Vigyetek a Mississppi mellé, messzire |
| Oh nagyon messzire. Mert ott az én hazám, hol minden csak szeret, mert senki sem ismer |
| S amit nem ismerek, – látod, már én is csak azt szeretem. |
|
| Fekete nap volt az életem. – Kinek panaszoljam? Elmult. |
| Oh mintha sose láttam volna napfényes szép egeket… |
| Ó távoli folyam s ó Ámerika zordon és messzi vadonjai! – félek… |
| Hogy nincs is jó bíró s én sose látlak meg benneteket. |
|
|
Egy magános lovas*
| Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén |
| Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rádköszönt az alkonyat s az árny elédbe lép, |
| Te nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat felé. |
|
| Tán az álombéli lángoknak ama tájékát figyeled, hol a nap |
| Aranyabroncsokat ereget, sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan kavarogva |
| Füstöt vet a fény s eliramlik… S ami túl van az alkonyaton, |
|
| Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt. |
| Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj |
| S akár a tenger mélye, hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy túl az égő messzeségeken |
| S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? És mért oly ismerős? |
| Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? – A néma mozgalom |
| S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, – |
| Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel. |
|
| Így élsz most egymagad. S el-elcsodálkozol, ha este van. Majd lőporos-táskádból estebédedet |
| Előszeded… S a hatalmas, nagy némaságban, mint a csontvázé, mely enni kezd, |
| Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap. |
| És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan: – |
| Hogy réges-rég, az évezredek mélyén volt-e gyermeked? |
|
|
A mélyen alvó*
| Alszol, mialatt az éjszaka |
| Ködköntösét vagdossa szablyával… |
| S felhőbe lövi nyílát a Garázda Vadász is, |
| Miután a nedves, éjjeli réteken tobzódva csatangolt. |
| Minden táncol s villódzva pörög körülötted, – egy mámoros, éji világ… |
| S a hold is karikába gyürűzve, őrjöngve forog, |
| Mert érzi, hogy közeleg a hajnal. |
|
| S mi sötétbe’ tenyészik, most pendűlve feléled |
| S ez egyszer még elmélyül az éj is. Sok holdi poronty |
| Ilyenkor nyeri létét s a hold alá szalad nyavalyássa melegedni. |
| S ott rí megbabonázva, míg a többi bolond |
| Zabolátlan veti bukfenceit, karikáz, |
| Gurúlva nevet és mégegyszer fellobog élete. |
|
| S te mindeközben alszol s homlokod köríti gyenge csillogás. Egy titokzatos élet |
| Ölel át s szivedbe, mint a permeteg, esőznek édes álmai, |
| Hogy elborítanak, benned s körűled jár az álom végeláthatatlanúl, – hanyatlasz el, – |
|
| S amellett mosolyogsz, akár a boldogok. Hát jól esik a kűzdelmet feladnod álmodó? |
| S az éj zenithjén, mikor minden tombol, hagynod, hogy lehúzzon a nemlét |
| Órjás mágnese… s tünékeny alakzatokkal csalogasson, ami nincs? |
|
| Mosolyogsz… s tán vissza se jönnél? Megóvom fénykoszorúd |
| S dédelgetem álmod. Oh tünékeny ez a lét s nincs benne semmi maradandó! |
| Hisz úgy látlak máris ködön át, mely a fájdalomé, hogy elindúlsz |
| S mégy húnyt szemeiddel sose járt utakon. S hogy nélkülem jó neked ott. |
| S a szívem is bucsút int. S akár a multakért, úgy zokog érted, |
| Máris felmérné, ami neki voltál – s úgy vezetne kezeden |
| Remegő szeretettel s vendégeként vissza magához, |
| Mint legdrágább látogatóit: a téveteg szellemeket. |
|
|
Mózes számadása*
| Miután lejöttem a hegyről Uram… |
| Hol is Veled beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság! – |
| Ők tobzódtak a völgyek alján. – El nem mondhatom, hogy ott mi volt. |
| Magának hamisságból épített fel várakat a nép, |
| De még az inge szövetét is csalafintaságból szövé. |
| Nem bíztam én ott semmiben se, – nem a gyermekben ki megfogant… |
| (De már ahogy megnéztek a nők is… ama kőtáblákat cipelő öreget, |
| Egy már haragra is erőtlen aggastyánt, aki akkortájt valék… –) |
| De minden egyéb is, mi ottan élt, rajzott, vagy sarjadott a tág mezőn, |
| A gyűlölettől volt annak förtelmes az ereje. |
| S egy új világ épűlt fel így világod ellen, amíg távol volt szemem |
| S megdönthetetlen állt előttem, mint az éj maga. |
| Meg kellett törnöm végül is, így volt megírva rólam, fáradt voltam én! |
| S a vállaimmal kellett vón kivetnem négy sarkából mind e nagy világot, úgy, mint egykoron, – |
| S jajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát… |
| S bizony már ehhez vén valék Uram. – |
| S így törtem hát el szegény kőtábláidat |
| S ígéretednek földjét is majd így nem láthatom. |
|
Henrik király!*
| Igaznézők ti, csillagos fövegeitekkel a város tornyain, |
| Hiába hajbókoltok kinn az éjszakában a kék holdtányér előtt… |
| S néztek az éji láthatár borus messzeségeibe… S mi nem embernek való látomás: |
| Hiába fürkészik agg, néma szemeitek az örök elmulást, |
|
| Oh semmi sem segít. Hogy itt élt egykor Henrikem, a király, itt vérzett a szíve, |
| Ki tanusítja? S itt jártam én is, – hogy lennék utolsó kürt, amely megfuvatik néki, |
| Szegény porai hogy attól megremegjenek valahol… |
| Hisz még annyi se voltam, – gyenge gyertyafény csak az arca előtt, pislákoló lángomat a fuvalomtól |
| Egy finom kéz óvta… s már végem is van, nemsokára elmulok, |
| Ó hogy panaszlom én még mindig e világi futásom, – minek is jöttem ide? |
| Hogy porba ejtettem a könnyem is itt… De megbántam én az életemet. |
|
| Isten veled Henrik! – Zsufolva fut emlékeivel |
| E kis világ. Oly terhes már. Egy végeláthatatlan tölcsér |
| Vár reá az útak végén. S amellett semmije sincs. |
| Hol a múltja? Egyetlen egy nap a zsákmányod dicső emberiség. |
| Mint lángokból az oroszlán, kikelsz, felépülsz pillanatonként, még a hangod is hallik, |
| E roppant morgás… és visszaesel. |
| De minek a szó? Nincs többé dolgom itt. |
| Akár az álmodó, a másik oldalamra fordulok, |
| De nem álmodom már tovább. Mert nincs is mit. Minek a szó? |
| Hiába mondjátok, én sosem éltem. |
|
|
Cantus firmus*
| s mint a megőrült csillag |
|
| sírna de nincs ki hallja… |
|
|
Barátaimhoz!*
| Mint a kedves után, ki szép volt és kegyetlen, |
| Könnyű és fájdalmas pillantást vetek majd a dombok felé s feléd is ó gyönyörű élet, |
| Ki meggyötörtél s most a rideg sírba küldesz, elviselhetetlen |
| Éjszakáim bús engeszteléseűl. |
|
| Nem szemrehányás ez! Mert nincs az én szívemben semmi már, |
| Mi igazam keresné. Lelkendezés voltam, mondhatatlan |
| Vágyakozás s olyas után, amit nem ismerhetek… Hajoltam-hajladoztam, mint szélben a fák, |
| És nyújtogattam nyakam, mint a struccmadár, – sovány nyakam… |
| S nem tudtam, mitévő legyek a sovárgástól, olyakkora volt bennem a néma fájdalom… |
|
| De most az esengés sirjába tér. Sokáig ingott, remegett, titokba’ sírt, |
| Majd elfordúlt mindattól, ami vonzza s elcsitúlt. |
| Még nem tudom, hogy mire mén? vaj’ nem ordít-e fel a sírban is, akár az éhes farkasok, |
| Melyek vad tél-időn a havas falvakat környékezik – és mindhiába! |
| Elhalóban van a lelkendezés, – nemsokára lehúnyt jóbarátaim! |
| Oly ívet futott meg… egy vonzás irányában elhajolt, de célt nem ért soha. |
|
| Ne nevessetek rajtam. Csillag voltam, szerencsétlen siető! |
| S ha nektek más nem voltam is, – egy gyengéd pillantás talán, mely egyre csak bucsúzik tőletek, |
| És azért símogat, hogy emlékekép elvihesse, mílyen volt az arcotok? |
| S ha nem voltam egyéb itt, mint a bús mosoly, amelyet elviseltetek, |
| Vagy tán a vad, fájdalmas szó, amelyre megdobbant a szív és felhorkant: |
| Hogy vaj’ miféle fájdalom beszél magában így? Mely Isten-adta, Isten-küldte átok az, mely így zokog? |
| Akkor is, ó akkor is, megérdemeltem egykor barátságotok. – Szív voltam, tört szív, emberek! |
| S hogy feledni fogtok, az a vígaszom. |
|
|
Levél Oidipúsz haláláról*
| „Oidipúsz! – kiáltottuk s a kezünk felemelve sírtunk hangosan. |
| Mert megtörte az ércbe s emberszívbe vésett szent törvényeket. |
| Majd kürtök harsantak s utánuk mint a tűzpatak |
| Omlott alá a hegyoldalból Mithrasz évszázados átka. Ifju és komoly anyák |
| Aggódva nézték önnön keblükön az alvó kisdedet. |
|
| Parázs szaladt körül a földeken, – a nap lement. |
| Fekete lett a domboldal és lombjai, – döglött lovak |
| Hevertek rajta szanaszét… mert vad futás volt ez, izgalmas, végső, vad futás, |
| A hirhozóké, ők is, mint a zsák, úgy estek el, úgy dőltek el a fák alatt, |
| Mihelyt a lovakról leszálltak s elmondták, hogy Oidipúsznak vége van. |
| Odébb a tér sarkán a bölcsek s még odébb egy kis csoport, átszurt dudákkal, |
| Ezek is jajongva, gyászban érte, – úgy jajongtak, mint az árva gyermekek… |
| A bűnös, nagy király öreg dudásai… |
|
| Ám egyes könnyű, dajna nők, mint akik mit se hallanának, |
| Ajkukat megnedvesíték nyelvecskéikkel és úgy néztek körűl… |
| A fürtjeik, akár a felhők, bodrosak s tevékeny kis kezük remeg… |
| Csak tettek-vettek egyre s papucsaik csattogása közben |
| Azok mellé szegődtek inkább, akik ittmaradtak, élnek még, kik megkűzdtek a vad lovakkal, |
| S most aléltan elhevernek s női kéz, vagy suttogás nem édesíti fáradt álmaik. |
| – Ah komoly a törvény! – mondogatták ők is, ámde nem hitték. Hogy mit gondoltak? |
| Nem tudom, oh nem tudom. – Úgy vélem, nincs e földön oly parancs, |
| Mely megfékezhetné tüzük s elméjük rúdját megfordítaná a gondjaink felé. |
| Övék a föld, mivel a bűn övék. Mit nékik tavasz szenvedése s mit a fájdalom! |
| S az elhagyottak nagy sirása lenn a völgyek alján? |
| Egyeseknek fel volt tüzve kontyuk, mint a szemtelen, |
| A kotnyeles kislányoké… S az egyik végül még felém is fordította szép fejét… |
|
| És várt. Hogy mint a szomjas állat, amely forrást lel, igyam a szeme fényiből. |
| A kárhozat volt ez, oh Oidipúsz király! Míg átkozódtunk, átkoztuk a kéjt s letéptük volna férfidíszeink… |
| Épp aznap, mikor sírtunk érted: elmerültem én is. Végeláthatatlan |
| Gyönyörök szolgája lettem. Sötét tengerek fedik már tiszta ifjuságomat. |
| Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem. Nem tudok már lenni nélküle. |
| Mert mindig meztelen s mindig nevet. Az ujjain gyűrűk… |
| Ó hagyjatok! nincs már szavam… és mindörökre feledjétek társatok.” |
|
|
Levél a rémületről*
| „Mellemen a lovagrend keresztje, |
| Panyókára vetett köpenyemen violaszínű sújtás, |
| S a lovasok könnyű bánatával arcomon |
| Kocogtam nemrég társaimmal, hogy a békekötés első híre jött, Madrid felé. |
| Amerre jártunk, szinte visszahúzódtak a vizek is. |
| A nép bezárta ajtaját előttünk, – vad kutyáimat |
| Szidták a faluvégeken. – Nem tudta persze más a titkomat, |
| Hogy nincs mit félniök, mert dúrva kezek közt is lágy maradtam. |
|
| Lám. Akár az erdők vadja, mikor megmozdúl, |
| Vagy zizzen lábaid alatt a gally. – Hát íly nagy itt a félelem? |
| Hogy sáppadozók tőle éjszakáitok s kinn házatok előtt az őr, |
| Hogy rémülete meg ne lássék rajta, rémitőt kiált? |
| Hát ebből áll? – Hogy még egy napot csensz magadnak ember, |
| Még egy csókot, kortyot, csillagtüzeket? És elmenekülsz véle, mint a tolvajok? |
|
| Szabályosabbnak hittem ezt a létet eddig. – Ma már megvetem. |
| Sietni kell? – És félni? emberek! – Nem nézhetem a holdat lassan is? |
| E szép világ hát nem enyém?… ó hagyjatok! hadd sírok még ezen… |
| Mert tegnap ifju voltam még, – szivem oly ifju volt… |
| S mint álmos, nehéz hajnalon alvó vizek, |
| Ma már olyan. Sötét és hallgatag. Kifordúlt sarkából az életem… |
| Oh némely látomás felér egy ezredévvel! Mindegy. Semmi baj. |
|
|
Ballada az elrabolt leányról*
| Angyalok söpörték műhelyem, |
| Szerszámaim az útból félrerakták… |
| Üveggyártó valék… És volt egy lányom is, |
| A kontya, mint a vas, – de őt már elragadták… |
| S volt úgy, hogy este lett nagy fergeteg… |
| A szélben vén emberek perlekedtek… |
| Egy részeges ajtóm elé vizelt, |
| S azt hajtogatta, hogy ő nagybeteg. |
| A halál meg akart keríteni egy kis lovat |
| S űzőbe vette… Mit mesélhetek? |
| Én mindezt láttam, mélabús öreg |
| S nem vállalkoztam többé kűzdelemre… |
| Fanyar volt sorsom íze, mint az álomé |
| S a gondolatom mind: halálomé. |
| Nem hagytam el kemencém, bárki jött is, |
| Csak épp letettem forró eszközöm, |
| Az emberekhez nem volt már közöm… |
| Csak azt vigyáztam, el ne fogyjon kis borom |
| S evégből olykor kiszóltam az ablakomon… |
| Szemben egy korcsma volt… S odébb egy gyűlölt kastély… |
| Ki tudja, kit őriztek ott s mely titkokat? |
| – Oh sokat integettek onnan egykoron! |
| Ám utóbb néma lett, akár egy nagy lakat! |
| S négy sarkán négy torony. |
|
Részeg éjszaka*
| Nehéz sötét. – S hol felhőid osonnak el, |
| Egy kis csillag dereng ott s oly szelíd… |
|
| Súlyos teher e földi lét nekem. |
| Úgy mondják, mély-álmomban meggyógyulhatok… |
| De nem lehet, aludni nem tudok. |
| S a lelkem gőgjén nem változtatok. |
|
| Oh némely ember alszik zsákokon, |
| Befal, ledől s horkolván sose lát |
|
| Mint tófenéken furcsa limlomok |
| S a furcsa népség, mely ott imbolyog: |
| Olyan vagyunk. – A nyelve hogy pörög |
| Egynémely utcalánynak s hogy röhög, – |
| Az udvarlója nem nem tetszik neki. – |
| Bandzsít, kancsal, kopasz görög. |
|
| S egy katona megy ott, a lábait veti, |
| A bátorságát mind mellén viszi |
| S az árokparton ördög ráncigál zsidót |
|
| Oh nagypénteki részegek, dicsők, |
| Hogy belefeküsztök a szélbe, – nők |
| Nem kellenek már néktek s földi fények, |
| Úgy száguldoztok, mint a vőlegények. |
|
| És feltámadni megint részegen… |
| Részeg király volnék egy nagy hegyen. |
|
| E hegynek én vagyok királya, – mondanám… |
| S az özvegyasszony dolga jó legyen, |
| S anyámra gondolnék a sírba’ lenn. |
|
| E részeg éjszakán hadd jósolok: |
| Hiába futsz ott fenn aranygolyó, |
| E föld súlyos-beteg, mint én vagyok. |
| Az inség itt a törvény, sírjatok, |
| Mert sírni kell ám nektek mindezen, |
| Hogy nincs termésetek e földeken, |
| S ha néha van, – elönti öt folyó. |
|
|
Oh latin szerelem!*
| Borág s borostyán közt, hol ama fürtösfejű |
| Arcán kis ágyának s álmának minden melegével |
| Megjelenik reggel s ittasan bámúlja világod: |
| Kérlek Venusz, küldd el ez egyszer galambjaid arrafelé… |
|
| Csattogva fénylő, szép nyaka mellett: ők |
| Súgják meg neki titkom, hogy régen szeretem |
| S hogy nem mertem mindeddig szólni neki, mert féltem az anyjától |
| S hogy biz’ Isten mondom, félek tőle ma is. |
|
| De sose búsúljon azért, mert most aztán elviszem ám, eltépem és elrablom, |
| Amíly biztos, hogy élek, oly biztos, hogy megszöktetem onnan, – |
| Csak aztán jól készüljön a kedves, mert nincs Isten, aki tervem megakasztja! – |
| Mivelhogy, – énekeljetek ti szép mezők! – én elviszem őt… |
| S a vén zsugorit majd ketten kinevetjük. |
|
|
Az egyik agg levele Zsuzsannához*
| De ne mondd meg senkinek, |
|
| Míly istentelen vagy és vakmerő! |
| Recsegsz, ha jő a zivatar |
|
| Hogy jönnek nyájasabb napok, |
| Itt nincsen kegyelem a vénnek. |
|
| S hogy hallottál búgó nevetést |
| És könnyű szót, amely libeg |
| S hogy kezed a szivedre tetted, |
| Mert titkos mosolyát is észrevetted, |
|
|
A fegyenc fia*
| – „Mit akarsz itt Almandól?” |
| – „ „Én vagyok a Szégyen-Király.” ” |
|
| – „Azt ígérted, hogy elkerűlsz, |
| Úgy esküdtél, hogy elmerűlsz |
| S ím’ itt vagy újra s szertezilálod álmaim…” |
|
| – „ „Sutba vetem érted, mit te tettél a fejemre, bronzból vert szégyen-koronám, |
| Elvetem palástomat is, mit varrt valamely szeleverdi szeretőm, |
| Elhagyom lakomat érted: rászáll a felhő, megűli köd, – |
| Jer menjünk, hiszen szabad az országút… |
| Nem jobb neked, királyod én, ha újból cimborád vagyok? |
| Nem jobb volt néked vándorolni vélem?” ” |
|
| – „S ha mint csillag dörögnél is el az arcom előtt |
| S ha mint Kerubim futnál is nagy fénnyel előttem… |
| Nékem fegyenc volt az apám s az anyám koldusasszony – |
| S inkább kínáld a poklokat, mondom, az örökös kárhozatot |
| S a poklok minden kénkövét, inkább a fekete gyehennát, |
| Semhogy véled járjam az országútat újra, |
| Semhogy sorsuk szégyenét még egyszer vállaltasd velem.” |
|
| – „ „Akkor itt hagylak hát, – jól van, elmegyek. |
| Csak aztán kamrád sarkaira jól vigyázz |
| S nehogy patkányt kiálts megint, ha este van. |
| S a sötétet se panaszold a fények alján, – |
| Mert mindez én vagyok. Hisz én lappangok néked minden árnyban… |
| Oh boldogabb, ki mint a szarvasok |
| Az anyja méhében tanul félelmet és futást |
| S a sorsát vert aranyként, mélyen meghajolva úgy fogadja, |
| Akár a szolganép a tallért s nem perel.” ” |
|
|
Az igaztevőhöz*
| Úgy léptél át a tél fénysávos éjszakáiba… |
| Az erdőszélen álltál s jött a tél. |
| A tájat szemlélted, komor világodat, majd sárga csillagod |
| Nagy reszketését lested, míg alant a sötét földeken boldog komondorok |
| Járták az éjszakát s fel-felugattak hozzád, mint a kócos szellemek. |
|
| A tél van itt megint. Ki tudja? tán az utolsó neked. |
| Hírek kovácsa, titokmester, őzikék őrzője, régi csősz, |
| Hát itt kell hagynod enciánvirágos szép hazád? |
| A messzi tülköket, hideg hegyed, kiszáradt vermeid… |
| Öreg puskádat átadod? meghalni mégy? |
| Ki életében annyit hazudott, nehéz meghalnia. |
| Úgy tartod két kezedben fejed, mint a részegek… a halál részegségét nem birod? |
|
| Csak bátran, bátran, régi csősz, ott fenn is csősz leszel. |
| Igaztevő, mint én, ki minden ellen kikel, acsarkodhatsz… a semittevő, pimasz gazdagok |
| S a hűtlen, hálátlan szegény vessződ egyformán rettegi… |
| Se fatolvaj, se vadorzó nem állhat meg szemöldököd előtt, |
| S haki a város másik végéről gonosz tervekkel jön és folyót átugor… |
| Megtorpan futásában s azt kiáltja: itt a csősz. – S ahol majd elhaladsz, |
| A csirkefogó többé nem nevet, madárka sem csipog… Szegény igaztevő! |
| Ki életében annyit hazudott, nehéz meghalnia. |
|
|
A magyarokhoz*
| Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok |
| S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatalan lángolás |
| Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod: |
| Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is. |
| Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott |
| E nemes-szép alakzat… Rossz idők futottak el feletted, |
| Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak, |
| Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték világodat, |
| Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid, – majd a vad burjánzás |
| Mindent ellepett utána, – oly termés volt ez e térségeken emberek! |
| Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie… |
|
| De légy türelmes, – szólok hozzád, – vedd a Libanon |
| Ös cédrusát, e háromezeréves szűzet, – rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre |
| Tekintsed őt, – türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong, |
| De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben |
| Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt. |
| Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel, |
| Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam! |
| Én prófétáktól származom. |
|
|
Egy csillaghoz!*
| A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj. |
| Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert |
| Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz |
|
| Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott, |
| Hol az égnek annyi más kevélye tündököl… |
| Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő boltozaton, – |
| Hogy önnön viharzásod köde már-már végkép elborít… |
|
| Vaj’ mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek? |
| Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket |
| Tárják feléd?… Egy egész nép, mely éjjel vándorol, |
| Téged kiáltson s tán az országúton néhány misztikus lovas, |
| Nem is három, de négy király, |
| Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, – erre vársz? |
|
| S ha mind ott állna is, – mert sok van itt boldogtalan, – |
| S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén elmulasztott életéről |
| Néked énekelne, míg betelt az idők nagy futása, – egykorig… |
| Oh kellenek-e még neked? Felelj. – A megtörténtet semmi jóvá nem teszi. |
| S ki úgy szeretted már az elmulást, |
| Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz. |
| S bevonván fekete tüzeid, |
| Lassan fordúlsz el e vidékről. |
|
|
Madrigál*
| Mit ér, mit ér, végezned tisztán? |
| Az életedet elmulasztád Trisztán. |
| Szerelmed már nem kell neki, |
|
| Ő világát már mással éldeli. |
| S mit ér, mit ér az égnek tornyait |
| Meghóditanod, – mérned e föld minden dolgait? |
| Szerelmed már nem kell neki |
|
| S a lelked vigaszát majd hol leli? |
| Ha megöregszel azzal, hogy ő nem ölelt, |
| A sírban lesz-e nyugtod odalent? |
| Szerelmed már nem kell neki… |
|
| E város minden kölke régen ismeri |
| Botod, monoklid s fehér keztyűd |
| És tudja már, hogy öreguras vagy és elnyűtt, – |
| Szerelmed már nem kell neki, |
|
| Ha verset írsz, nem kedveli, |
| Kedvét már abban nem leli… |
| Mondd, hol jajongjak hát mégegyszer érted, |
| A szegény lelked üdvössége végett?… |
|
|
Reménytelenül*
| Oh gondolataim, gazverte kert, |
| Hol minden nemes hajtást megtört, földrevert |
| A vad vihar és oly korán… |
|
| De jól tenyész a bűvös, zöld bürök, |
| Ásitó zsállya s mint a kis bünök, |
| Úgy pislog ott a mécsvilág reám… |
|
| A könnyben termő burjánnal talán? |
| Csak árnyak vannak itt is, semmi más… |
| S a karjaival itt is átölel |
|
|
Katonák éneke*
| Hát mindennek a levét én igyam meg? |
|
| A fák közt volt egy kecskebak, |
| Amiatt volt a nagy harag. |
| Berengár király arra ment |
| És meglátta a szemtelent. |
| Mert megmekegte őt a bak, |
| Amiatt volt a nagy harag. |
|
| Hát mindennek a levét én igyam meg? |
|
| A fák közt volt egy k.....áj, |
| Oda járt Berengár király. |
| Egy vastag kislány kell neki, |
| S most lármát csap a kerge bak, |
| Emiatt volt a nagy harag. |
|
| Hát mindennek a levét én igyam meg? |
|
| Egy csillag fénye rásütött, |
| Hogy nagy kardjával ráütött. |
| Hát felfordúlt a kerge bak, |
| Csorrant a vére, mint patak. |
| S a véres karddal benyitott |
| S a benyilón igy orditott: |
| „Töröld meg véres kardomat, |
| Így jár, ki ellenem kiáll, |
| A nevem Berengár király!!” |
|
| Hát mindennek a levét én igyam meg? |
|
|
Gúnydal Pergolára*
| Az édeságyú-vágyú Pergola |
| Busásan issza ám a sört nagyon, |
| Hogy oly széles lett tőle tompora: |
| Ha ráül, hordókat lapít agyon. |
| S az öle négyölnyi mély, mint a tenger, |
| Nem leli mélyét semmi utazó, |
| Ott míly veszélyben vagy, nincs arra szó! |
| Ki tudja, megjössz-e majd onnan ember? |
|
| Így mulattunk mi hajdanán. |
|
| Az édeságyú-vágyú Pergola |
| Úgy csókol téged, mint a kancsó, |
| Vagy vederből ha iszol cimbora |
| S úgy megtelsz tőle, mint a kan ló. |
| Papot hozass és nincsen semmi baj, |
| Meggyónsz előbb és nincs mit félni, |
| Ha elfogysz is, mint napfényen a vaj… |
| A Fanti-utca tudna mit beszélni. |
|
| Így mulattunk mi hajdanán. |
|
| Óh édeságyú-vágyú Pergola, |
| Én néked köszönöm most minden üdvöm, |
| Ha borba vagyok mártva éjszaka |
| S az eszem nem tudja, hogy merre küldjön |
| S mint sarkcsillag, úgy villog és rezeg |
| A házacskád zöld, éji mécse nékem: |
| Akkor a bor nevet. Mert tudja mit teszek: |
| A Fanti-utcába én nem megyek. |
|
| Így mulattunk mi hajdanán. |
|
|
A völgyben*
| Mindvégig szomjuhoztam itt. |
| Az egek tőgyét meg nem szoptam én |
| S hol békesség csorran a hegy alatt, |
| Ez áldott völgyet én nem ismerem. |
| Hol zöld levélen űl az elmúlás, |
| (Mint holmi békaporonty űl és nem szól, csendbe’ van,) |
| És lappanganak az árnyak is, bár minden árnyban olvad el |
| S az árnyak járnak jó helyen és puha talpakon, |
| Akár az óriás macskák. – Hej, micsoda tánc foroghat ott |
| S micsoda élet pezsdülhet azért a téres partokon, |
| Mert ott a béresnek is sarkantyúja van! |
| A folyó pedig csillan s széles hátán |
| Apró halfiak ugrálnak fel az ég felé |
| S a jó csillag csak hunyorgat rá, mint a huncut gyermek |
| S akár a duda szól az éj maga. |
| Mert nem kell muzsika, ott minden muzsika, megértesz engem kandi nép? |
| Egy szóval mondom: hol a szív pihen |
| S a láz elült, a láznak vége már |
| S a hajnaloknak nem kell prédikátor, |
| Mert rémek nem leselkednek a mélyükön. |
| De hol van ilyen ország s hol a párja? |
| Hiába fakgatsz, nem tudom, én arra sose jártam, |
| Ha kérdezed, én nem felelhetek. |
| Egy szóval mondom: én nem ösmerem. |
|
Álom az ifjúságról*
| Fogja lámpását s az arcomba világít… (oh jól tudom, hogy ezt teszi, |
| Mert mindent tudok én, ha alszom is.) |
| S akárha szemeimre szállna rá a nap, a látás is megédesűl, |
| Hogy csupa báj és fény borítja tőle, illeti |
| Elfáradt lelkemet s a gyötrő hév is szinte felmagasztosúl, – |
| A gyötrő hév bizony! Óh emberek! |
| Ti nem tudjátok ám, ki voltam én! |
| A láng… oly esztelen, akár a láng, |
| Mert nincsen kérge s eszi önmagát vadúl |
| Sír és viháncol önmagának, aztán visszahull. |
|
| Vagy voltam tán, akár a trombiták szava, |
| Mely téli hajnalon riadva száll tova, |
| S a táj, szegény, eszmélni kezd, |
| Holott pihenne még és nem akarja ezt |
| És aki bandukol, félénken néz oda, |
|
| Hát ilyen voltam én. Az élet így telik, |
| Hogy csendesűl az ember estelig, – |
| Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom, |
| Egy öreg úr vagyok, akinek nincs neve |
| S ki bottal jár ugyan, de nem suhint vele. |
|
| Csak még az álmaimat nem adom. |
| Hogy adnám? Óh nem adhatom. Az még enyém. |
| A régi lázról álmodom. Vegyétek ezt: ez mindenem. |
| A régi hév, a régi gyötrelem. |
| Szememre száll a tűz, napfényben áll a tér – |
| És látom magamat, egy ifjut gondokkal teli… |
| Oh tépd ki hát a szívemet és add neki. |
|
|
Motetta*
| Oh hol találok majd nyugalmat? |
| Nem hiszek a kinyilatkoztatásban |
| S hogy így néz ki megváltása után mind e nagy világ, – |
| Hadd dalolok a megaláztatásban: |
| Minden gondolatom, mint az ótvar |
| És átok minden emlékem és nyomoruság. |
| Sós a vérem a keserüségtől, |
| Csak a veszett kutya lehet az én rokonom |
| S az árok széle ékes, szép honom, – |
| Oh nincs e földön egy barátom… |
| S mi sistereg és csikorog, |
| Mi hempereg és úgy forog, |
| Mennydörgetős ménkűvel barátkozom. |
|
Habok a köd alatt*
| A folyón… uszályhajók süllyedtek el a héten, |
| Senki se tudja, merre, senki se tudja, mikép, – |
| Kiváltak a ködből, majd eltűntek benne nyomtalan! |
|
| Csak orruk látszott ki a köd alól, míg elhaladtak – s ki vontatta őket? |
| Senki se tudja. – Az egyiken a kapitány reggelizett, |
| A másikon épp vödörrel mert vizet a matróz… s hogy még koppant is a vödör |
| És megcsörrent a lánc is, – így állítja ezt egynéhány jó tanú. |
| S hogy lenn a víz sárgán lapúlt, sunyított és figyelt, |
| Hogy alattomosan világított a sűrű köd mögűl. |
|
| S hogy aztán minden egyebet elborított a sötét mozgalom. |
| Mert még odébb a folyó is füstöt vetett s a környező világot mintegy elkeríté |
| S csak e csekély részletek sűrűje állott helyt a többiért és sejtteté mikéntjeit… no lám! |
| Mily valószinűen tud hatni némely vallomás! |
|
| És mégis állítani merem, hogy mind e tanú hazudik. Félálom játszadoz |
| Érzékeikkel. De még be is csempésznék közénk, kik való-igaz emberek vagyunk, |
| És húsunk is van, mely körömmel téphető, |
|
| E gazok azt szeretnék, hogy félálom és e sárga derengés között |
| Úgy fusson el kis életünk is, mint a hab fut el, amelynek nyoma vész |
| A köd alatt, a gomolygás alatt és vissza többé nem idézhető… |
|
| Ott álltak ők hegyes kis csónakjaikon és figyelték a folyót, – oh jól ismerem őket! |
| Kétes derengés nékik ez a lét, a teljes valóságot ők csak nevetik… |
| De mit is várhatunk az íly halásztól, aki fenhéjázó s önnön halálával is cicáz |
| S az életét is hányszor veszti el üres reményekért? A létező világ mit érhet már neki? |
| Játékon nyerte mindenét s azt játszva dobja el. |
|
| Oh igen, ők azok, kik szemébe röhögnek a vénasszonynak is, |
| Ki köztük kosarával reggelente jár s lepényt kinál nekik |
| S az édesanyjuk eszükbe se jut. De mint a vérszomjas király, ki egyben zsugori, |
| A kőbakokon ülvén, még a morzsákat is felcsippentik eldurvúlt kezökkel, |
| Semhogy veszni engednék e drága élet legkisebb parányát, porszemét, |
| S magát a létet viszont, mint a fityfiringet megvetik. |
|
| No nem, mi hozzájuk hasonlók nem leszünk. Legyünk csak béketűrők, akár őseink, |
| Mivel a tébolytól minékünk óvakodni kell. |
| Az ajtókat pedig jó lesz zárva tartani. |
| És ne kiáltozzatok mindétig olyas után, ami nincs, vagy rémlátás csupán, – |
| De békességgel és a gabonának dícsérete közben |
| Végezzétek el e kétes térségen futásotok… |
|
| E hajók sose léteztek, ti jó Urak! |
|
|
Panasz*
| Lassú e vén világ. S hiába ostromoltam én is. Rest lett torzonborz füled. |
| Oly lassan mozdulsz, mint az ősvilági szörnyek… álmosan |
| Mozdítod nagy fejed, fordúlsz a törpe nép felé, ki |
| Dárdáidat husodba döfte s bambán győzelmet kiált. |
| Haki pedig odaállna füled mellé s énekelne néked |
| S bár úgy dalolna lantja lázas pengetése közben, hogy majd megszakad… |
| S szerelme bár pacsírtaként szökellne fel melléből s ki az égmezőkre s ott esengne mindhalálig: |
| Semmit el nem érhet nálad, – ásitasz… Mindez mivégre van? |
| Vagy én sem értem már az életet? Minek van hangom, nem tudod? |
| Mint aki kincses zsákkal jár és folyvást elveszít belőle – s mindhiába… |
| Senkinek se kell a kincs… így jártam én. Oh végtelen e lét és tárgytalan! |
| S akármit mondanék, hatástalan! S ha átkozódom is, vagy ráznám ökleim, |
| Ordítanék, hogy megbomoljatok… mindez hiába van! |
| S ha majdan olvadott tűzcsepp gyanánt lehullok fenn a lázas firmamentumon… |
| Ti mit tehettek arról is? ti nép! álomszuszékok, tisztességesek! – Oh nagy világ! |
| Én bezzeg rosszul jártam itt! |
|
Kutyák*
| Hajnalodik. S ki fekete kutyáiddal együtt-üvöltve |
| Vonúltál el az ablak alatt, – magad is állati rém, – most végre csendesűlsz. |
|
| Nem nézem vándorlásodat s tudom, |
| Nagy ívben fordúlsz el, mégy innen arrafelé, hol egy kétesen szürke világ |
| Fekete ködeiből lép majd elő a nap. |
|
| De addig is te nem pihensz: a láthatáron lassan áthaladsz… |
| A láncokat megoldod. S kutyáid szerte-vadásznak. |
|
| S majd lobot vet a tornyokon |
| S a dicsőség nyugalma, mint az áradás fog elömölni ég és föld között |
| És döng a tömkeleg, amely világnak mondatik |
| S a harsány valóság kiteljesűl, kitárúl és megáll. Sok hajnalt láttam én! |
| Lovast a hídra léptetni… Megállt szemközt a napkoronggal. Állt s fütyölt szegény |
| És este vége volt. S hány büszke nép a sivatagba szállt csatázni, mint a fergeteg, |
| Hogy riadozva menekültek el a remeték s a puszták vadjai… És este vége volt. |
| Lobogva forrsz világ és minden reggel újra. Oh ez nem panasz. De mégis nem tanúlsz? A csillogó szerszámot felveszed? |
| Mikor lesz már, hogy, mint a dacos állat, mely az ostort egyszer s mindenkorra megjegyezte, |
| Ellenállsz és nem fogsz fényleni. De felindúlsz és mégy a vonítás után, |
| Mely nem panasz, de melyben mégis minden dolgok lelke szól. Oh voníts nagy világ! |
| S vonítva fusson majd veled a gondolat s oszoljon el. |
| S mi ostoroz, elhamvadsz abban s ott a napba dőlve, nagy sereg, |
| Amely kiállta megpróbáltatásait és bátorságát megmutatta már, |
| S nem érdemel meg büntetésül még egy holnapot. |
|
|
Hajnal előtt*
| A nyírfák kérgében a csend… |
|
| S minek halnék meg ily korán, |
| Ha még egy pirkadatot láthatok? |
| Majd rózsaszín leszek s áradni fog |
| Szívemből énekem, akár a nagy vizek |
| Máris ringatná habjaim, – nem érzitek? |
|
| Oh kár fáradnod vélem égi dajka, – lásd |
| S nem érdemlek már annyi gondozást, |
| De ott, de ott, az ablakokba’ fenn |
| Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen |
| Már gondolom, – légy gyengéd égi lány, |
| Ott gyermek született talán… |
| Oh én öreg csavargó, látod, hogy sirok. |
|
|
Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez*
| Vaj’ mit akartok tőlem, ti lányfejűek, |
| Oh keselyűk ti, őrjöngők, habos alkonyatban kik elűltök |
| S csakis akkor hagytok némi nyugtot az öregnek, |
| Ha már mindenki neveti, mert négykézláb mászik a bortól, – |
|
| Én vagyok ez az öreg, mondom, én vagyok, igen. |
| S mit vijjogtok a fülembe még mindíg, ti vicsorgók |
| S vad riogással kergetitek fáradt lelkemet egyre a célja felé? |
| S mi a célja? Sírjának barna pereme, igen az, |
| Mert Tesszáliában barna az anyaföld. |
|
| Ott majd megállok s szembefordulok véletek, igen. |
| S ott majd megkérdem, hogy mit is nevettetek annyit s oly hevesen, |
| Oly hangos csivogással, amely felverte az alvó földmivelőt, hogy azt kérdezte: |
| – Hol a feleségem? S vaj’ itt vagyok-e még, vagy már repülök? – |
| S hogy mért átkoztatok egyre? Igen, majd ezt kérdezem ott. Tán ti vagytok azok a lányok, |
| Akik oly rég számonkérik tőlem elmulasztott, bús életemet? |
|
|
Intelem az aggastyánhoz*
| Lám ezt a pírt a nap csókolta rá |
| S az éj ölelte könnyű termetét |
| Táncokra őt a szél tanítja és a rét |
| Sok vadvirága hűs mosolyra szép szemét, – |
|
| Két rossz szemed a fényük megvakítaná, |
| Ne nézz hát rá öreg. Szived is oly sötét… |
| Szépség már nem való neked. A hant alá |
| Ne menj nehéz búcsúval. Abba’ nem hiszek |
|
| Hogy fáj a távozás, ha szomja nincs, – |
| Mondd azt: örömmel jöttem, |
| Az Áron hegye van mögöttem, |
| Hol százezer kigyó sziszeg. |
|
|
Végrendelet feleségemnek*
| Oh lomha századok, ti szálltok majd felettem, |
| Mint szunnyadó pásztor felett a felhők nyája. |
| Kihúllt szájából rézzel vert pipája |
|
| Mert pásztor voltam én is hajdanán, |
| Már nem emlékszem hol, sok gyermeké |
| S az én számból is kihúll majd pipám… |
| Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek-é? |
|
| Ki tudja? Nem tudom. Én már csak arra vágyom, |
| Hogy minden évszázadban felvessem fejem |
| És megkérdezzelek: oh édes, mondd, az álom |
| Vaj’ jól esik-e itt, e bús helyen? |
| Hol régen elfeledted már, ki volt e bús alak, |
| Hogy mit szenvedtél érte s mit ríkattalak, |
| De rád is néztem olykor csupa könny között… |
| Hol minden elmúlt: árny s a fény, |
| Hol mind eloszlott: bűn s erény, |
| Mert a Teremtés ős-álmába öltözött, |
| Hol mindent elborít az ősi köd… |
| Hogy ezt az öröklétet mint tűröd? |
|
|
Barokk elégia: Búcsú mesterségemtől*
| Végül is versem, légy hát az utolsó! |
| Mondd meg a lányoknak: csak őket szerettem! |
| S hirdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem én. |
|
| Nagy urak órája egy kastély felett, havas éjszakán, |
| Végsőt kongattam még egyszer, éji időben, mutattam az időket s megálltam |
| S hogy nincs oly órás e világon, aki szóra bírhatja kedvemet újra. |
|
| S hogy sötét udvaron lenn, vörösen ragyogó istállók s kocsiszínek |
| Suttogó népe lesi hangomat s hallom a szót is: |
| Rólam tanácskoznak odalenn. „Az óra megállott.” – De hiába! |
|
| Megúntam én, hogy szüntelen álljam az őrt, |
| Figyeljem az éjfelet s kongassam a vihart, – |
| Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjogatás is… |
| S hogy én voltam az évszázadok őre, de megúntam, – |
|
| Megúntam, mondom, igen e keserűt |
| A mesterségem megútáltam: rohanó bábákat az éjben, |
| A sok születést én lessem s ami megelőzi? |
| Elkésett lánykát, oh a szegényt, – vad sikátorokon katonát, |
| Amint bajszát feni fennen s előző sikerén böffenve mosolyg? |
| Oh hát a banyákat! őket talán feledem? e sötét művészeket s a sok kapualjat? |
| Ahonnan így-úgy, akár a fürge halál, oly gyorsan s kecsesen |
| Surrantak elő s pörögtek el az éjben? |
|
| S hogy a lelkek órája is én voltam a sok között s ha sodorta őket a szél, |
| Gyakran megűltek a párkányon s halkan hozzám |
| Lehajolva hallgatták a beszédem, megnézték az időt… |
| S hogy némaságomtól e gyengédek most réműlnek igen s tovaszállnak: |
| „Az óra megállott” – De hiába! |
|
| Megúntam én, hogy szüntelen álljam az őrt, |
| Figyelnem az éjfelet s kongatnom a vihart, – |
| Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjogatás is, |
| Mert én voltam az évszázadok őre, de megúntam… – |
|
| Elfáradt szivét ezentúl pihenteti, ója, |
| Csendet akar most már az öreg óra. |
|
| Únja ő már figyelni az időket! |
|
|
Emlékezetűl*
| Nincs ereje a lábatoknak többé, |
| Hogy a József-körúton sétáljon. Rég meghaltatok. |
| És veletek halt el a Nevetés barátaim s a szív |
|
| Hogy bugyborékolt tőletek az utca! – mindig is úgy képzelem: |
| Hogy lejjebb hajoltak a háztetők s a vén |
| Csókák is, ötvenévesek felűltek fészkükön az éjben |
|
| A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva, |
| Sírván mutattam némely utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt, |
| E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben |
| Egy tréfakedvelő lotyónak, – |
|
| S amott hányt cigánykereket Frigyes, a Hős |
| S a langy Dezső emitt panaszra ment |
| Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt |
| És éppen én, ki legbúsabb valék, – |
|
| Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt, |
| De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett |
| S a könnyetekből őszi felhő, – |
|
| Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek, |
| De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben. |
| Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok? |
| Mely alagútba bújtatok előlem hűtlenűl? |
| Bujósdit játsztok-e s félszemmel néztek éppen engem? |
| Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve |
| S oly hosszan néz utánatok? |
|
| Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elagott ember ő, |
| A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel, |
| De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon |
| Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában |
| S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt. |
| És jobbról is, meg balfelől |
| A hiábavalóság dalát zengték a kórusok. |
|
|
Egy hellenista arab költő búcsúverse*
| S ó én szép, barna feleségem, |
| S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat, |
| S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek, |
| S félelmek anyja, te hármas Hekaté, – |
|
| Én elmegyek, én elmegyek, örökre búcsúzom, |
| S nincs gyermeki báj, amely kicsalna siromból |
| S barna lánynak édes panasza, mely mosolyra késztetné ajakam, |
| Mert néma lettem, mint a föld, |
| S néhány évszázad múlva felszánt a földmüvelő |
| S csontjaim porát a szél összeakavarja. |
|
|
Levél az ifjúságról*
| „Nagy csöndesség volt és nehéz sötét eső után, |
| S egyszerre, mint az átkozottak látomása, |
| Úgy került elé az Alpesek mögűl |
| S a békességet menten felkavarta s boros lelkünket, mely rég pihent: |
|
| Ily félelmes még sose volt. |
| Akár a fényes kanca, nyugtalanul s gőzt lehelve |
| Vágtatott a völgy fölött s a szíveket |
| Vad izgalom futotta tőle rögtön át meg át, |
| Egyik se lelte már helyét, – párját kereste mind a hány |
| És íme: nem volt párja senkinek… |
| És erre most eszméltünk csak e furcsa éjszakán… |
| S a futkosás oly nagy lett végül és a zűrzavar: |
|
| Hogy négy vad-erős lovat kellett befogni sebtiben s egy nagy szekéren |
| Hajszolva felhőt, csillagot |
| Mi máris száguldoztunk élen-völgyön át és nagy kiáltozással felverők |
| Az éj kábúltjait. – De mégis oh hová? |
| Hová visz mind e tűz? – Az éj határtalan! |
| S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye űz: |
| Köztünk sok ember sírt, sok már halála napját emlegette |
| S némelyik szivéhez tartá már a pisztolyát: |
|
| Oh ifjuság, tennen hangodtól mámoros és társtalan |
| S oh kedves, régi polgármesterünk, akár az álmok kék királya, oly szelíd… |
| A város elmaradt már, – álmos madarakkal is találkozánk, |
| Felverte őket is a holdözön, amely a fészket is süti, – azt hitték, nappal van megint… – |
| S e madarak is elmaradtak aztán, el a rév és kontyos őre |
| És ott volt már a gát előttünk s lenn a szakadó vizek, a vad folyam |
| S hiába vágtatott utánunk annyi nép, – |
| A messzi kastélyokban ébredő cseléd: |
| Megréműlt kukták, katonák gyertyákkal, mint a szentek, |
|
| S utóbb dobszó is hallaték, |
| Komor, nyugodt – és fennen hangzó, éber trombita, |
| Köröttünk zengett-zúgott már a lég |
| S a fák… S hiába esdekeltem én |
| A többi, mint a beteg, aki testi kínjait |
| Nem bírja már tovább s ugorni kész: |
| A tajtékos négy állatot mindegyre verte |
| S a vad folyó felé terelte énekelve… |
|
| Ám a gátakon épp ott járt polgármesterünk, a gyermekarcu, ősz, |
| Hódprémes agg, – szelíd volt, mint az ősz… |
| Ismertük őt: amellett bölcs, – nemes és büszke fő, – |
| S akár egy réveteg szobor, örök elmélkedő… |
| De épp zenitjén állt az éj is s minden, ami benne hánytorog, |
| Ilyenkor, tudjuk, elpihen… |
| Fölöttünk súlyosodtak már a csillagok |
| S a folyón túl feltündökölt tündéri fény: egynéhány sárga lámpa… |
| S fenn halványúlt a hold – – – |
| S az ének íme elhangzott és vége volt. |
|
| A polgármester! – kiáltottam én, – de már ez nem is kellett, |
| Megállt a had magától is az öreg férfi mellett… |
| (A nagy ének után fülünkbe’ még elébb |
| Bezzeg süket, nagy csend következék…) |
| Majd köszöntöttük őt, ahogy mint gyermekek apánkat hajdan |
| És nevettünk sokat, hogy azt ne higyje tán, hogy baj van… |
| Elmondtuk azt, hogy mulattunk kicsit s a bor |
| Fejünkbe szállt. – S a bölcs így szólt: „a kor!” |
| „Az ifjukor, bizony…” – S mi megöleltük volna ősz fejét |
| És sírtunk volna tán, akár a bűnbánó cseléd… |
| S a hold eközben ment az útjain tovább – – – |
|
| Oh teli hold borús, nagyszemű, éji báb, |
| Tán asszony voltál egykor s visszajársz a tág |
| Mezőkön fenn, hol örök csönd honol… |
| S bús pillantásodtól az ifjuság |
| Borzongni kezd és szinte megbomol… |
| Ki tudja, mért is nézel ránk oly szemrehányón? |
| S hogy más vidékre némán mért is távozol?” |
|
|
Részlet az „Aggok a lakodalmon” című verses színdarabból*
Kajetán beszéde a Királyhoz
| Felség, aggok vagyunk, mint látható, a nevem Kajetán s ez régi társam és barátom, Bohemund… |
| S mindketten, lantosok, Arméniából származánk, hol kopár, vörös hegyek |
| A tenger partjait szegélyezik s hol sötétebb egen |
| Másfajta csillagok járása van. Király, csodás e táj… |
| Ott sokkal több a csillag s mind sugárzóbb és kövér… |
| S e messzi világnak oly sok szokása más, – a nép ott halkszavú és búskomoly, – |
| De mért is szólni minderről, hisz vége van. |
| Bizony, hogy szegény lelkünk elszakadt az ágról, amely hordozá s akár a túlérett gyümölcs, |
| Amely egy éjszakán lehull és már csak önmagának van és vár… sötétben ílykép rejtezünk |
| S hogy mit várunk e tartós éjszakában még? – azt nem tudom. |
| Nehéz a vándor sorsa, nagy Király! |
| Voltunk megváltó vídámság kietlen pusztaságokon, |
| Vagy másutt: lenge, könnyü tűz, mely nyomtalan vonúl… |
| S volt úgy, hogy országutakon az éj ikránkba mart |
| S bizony nem volt tanyánk… s holott kopogtunk, szinte felindúlt a küszöb ellenünk… |
| Felbokrosodtak még a falak is… az emberszív gyakran kemény, ha szólitod, – |
| Ezt bezzeg megtanúltuk akkor vándorok. Továbbá: mivel mulattassalak? |
| Gazdák mi nem voltunk sosem. |
| S íly szóval sem köszöntött minket senki: vidd a lányomat! szeresd! |
| De mint az átkozottak jártunk-keltünk, elmerűlve, sóhajtozva, őgyelegtünk, hízelegtünk, |
| Téboly volt e lét nekünk! És mit sem érő lomha gaz, |
| Amely burjánzik: annyi volt az ember s minden cselekménye, fényes napja, – ám az éj |
| S a hold bizony megejtett mákonyával s fenn a fürtösfejü csillagok, |
| Az édesek voltak meghittjeink. – Nem volt szelíd kis szép menyasszonyunk, |
| Mosolygó, ledér szomszédnét sem ismerénk… Banyák és ringyók voltak társaink, |
| Panaszkodó parasztok voltak nyűgeink… s akár az épülőben lévő városok, feltúrt utak, |
| Mi ollyanok valánk, hogy csak jövőt akartunk, semmi mást és elfeledtük érte napjaink’… |
|
| Egy télen aztán nagy városba érkezénk, volt éppen gyertyaszentelő |
| S a víz mellett járt fel s alá sokféle lány meg asszony, kezét tördelé… |
| Gyertyákat vitt a nagy folyónak, koszorúkat hajigált belé, majd hajladozott is meg suttogott… |
| S mi megtudtuk, hogy náluk így szokás: az öngyilkosok kedvesei tartják így az innepet, – |
| A folyót kérlelik, hogy adná nyugtát annak, aki most is nyugtalan talán, |
| Még ott a mély halálban is… S mi ámuldozva néztük őket árva vándorok: |
| Hogy íme, lám, – e föld íly hű tehát? S nem nyomtalan tanyázott itt, ki erre járt? |
| Tünődve néztük lenn a vad folyót… |
| S e naptól csendesebbek lettünk. – Úgy lehet: |
| Háborgó ifjuságunk akkor s ott letelt. |
|
|
Egy régi költő műve: Óda a Fejedelemhez!*
| Magas Fejedelem! Fenkölt személyed |
| Nem tudja tán, míly rosszul megy sorom! |
| Egy költő vagyok én a nép közül, – bús szolgád! |
| Ki dicsőséged zengem folyton s búsan |
| Egyre búsabban Tiédet és a magas Istenét! S szavam |
| Nem hallod meg ó jaj nekem, soha! |
|
| Ezüst trónusodon naphosszat gondolkodva űlsz s komoran |
| Vívódol is, hogy mi jót tégy e népen, mivel enyhítsd |
| Büntetéseit, miket az Isten mért ki rá! |
| S hogy mikép oldanád meg kemény ostora csomóit! |
| Vidúlj fel kérlek és nevess: tekints énreám, a szegényre, |
| Ki lantomat jajgatva pengetem, |
| S ki nevetséges már, hogy mennyit szenvedék! |
|
| Tán púpos vagyok én, hogy megvet minden asszony s egyik szemem kancsalít? |
| Féllábam görbe tán, hogy egyre botlik, merev már s húz a sír felé? |
| …Ó jaj, megütöttek engemet, mint egy szegény vak állatot! |
| …Ó jaj, hallgass reám, a vádolóim hazugok: lelketlen némberek mind s kegyetlen zsidók! |
| Ó jaj… de kifáradtam már! A szenvedés |
| Eloltja jajgatásom rőt tüzét, eloltja |
|
| Való: az asszonyok aranyba foglalt gyöngyök! És való: |
| Ezüsthabos aranyszövetbe’ járnak s kebleikre |
| Tűzszinű virágot tűznek estelente. – Mérges kútból, |
| El nem tagadhatom: irígy bánatból kelt e sok panasz! |
| Ámde az én derekam is Isten remekműve asszonyok! |
| S mint aki mély-álmában fázik, mint a mécses lángja úgy diderg, lobog |
| Megpróbált lelkem! – Vörös fenn a hold sarlója éjjelente |
| Szenvedéseim forró lehelletétől! S pokoli két vörös szem repűl |
| A magasságba’ fenn és nézi fájó életem… Nagy Király! |
| Ne gondolj rosszat énfelőlem s üldözőimet |
| S a rémeket, kik hátam megett sugdosódnak, |
| S kik hátamat már régen csiklandozzák sugdosásaikkal… |
| Légy igazságos, nagy Király!!! |
|
|
Óda egy elképzelt művészhez*
| Sok lovas poroszkált már e gömbölyű földön, Borzippa szülötte, Menénusz! |
| Kis sárga lován ment lassacskán némelyik Mekka felé, (árva zarándok!) – másik |
| Északibb tájon sárga szántóföldek közt ballagott aratáskor. – Ki látta? |
| Ezek közül többet, mikor éppen erős napsütés volt s hullott |
| Az arany fényesség s a csoportos nép tétlenűl ődöngött a forró tereken, |
| Ezek közül néhányat hirtelenűl s nagy kiáltással a magasba, |
| A fény örök központja felé kiemeltél, hogy mindenki elámúlt… |
| S a sok, sok ember, (aki nem láthatja másikát, lévén feketén összetömörűlve a szinten,) |
| Mind ujjongva dícsérte neved, hogy van, aki nagylelkű, aki forró délben |
| Tündérszép látványosságot, tüzijátékot tartogat néki, |
| Ünnepi káprázatokul eltikkadt szivének e tikkasztó vidéken, |
|
| Nagy művész! Rád gondolva töltöttem el az éjt s keserűn |
| Idéztem tétlen s busongó életemet is, amelyben nincsen erő és izzás |
| Színes képeket vetíteni, csupán feketéket s éjjel! |
| Sáppadtabb fény ez, betegebb, mint a holdé, nem vetekszik ez a nappal, |
| Oly holdé, milyet álmodtam egyszer, hogy volna végtelen messzi, |
| Volna csupán akkora, mint egy forint s zöld éjszakában |
| Halkan fénylene végtelen távolból s körötte sokkal szebb csillagok |
| Szikráznának táncolva szép rendben s kerengve, mint a rakéták. |
|
| Volna kedvem lenni erősnek, mint te! Lásd az anyám, |
| Ha csak az ő szeme látná művészetemet oly szépnek, mint a tiéd! – |
| Az anyák szörnyű mesterségét, mondd, nem ismered? |
| Adják az életet és elveszik. Oly ősz a haja már, szintiszta ősz |
| S oly megtört már szegény s fiát ha látja, akkor sem derűl |
| S a művészetem néki nem vigasság… |
| Oh boldog az, ki hárfájával hegységet megingat, |
| Ki konok nagyságokat térdre kényszerít |
| És úgy vezeti kézen őket aztán, mint a gyermeket. |
|
|
Őszi sötétség*
| Ősz van, korán sötétül és künn esik. |
| Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek. |
| Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg, |
| S csak ködös hajnalidőbe’ derül, mikor rohanó, |
| Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan |
| Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivü szellem, |
| Idegen szellem közeleg s tengerzöld |
| Szőlőfürtöt tart bús arca elé. |
|
| Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik. |
| Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek. |
| Ó mily boldogság is esős időkbe’ aludni! |
| Zúghat a szél most távol temetőknek |
| Nedves sirjai közt és távoli erdők |
| Bővizü, hüs csurgója bugyogva patakzik. |
| S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi |
| Bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül, |
|
| S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt |
| Sok zöldszemü vadmacska s néhány veres ordas… |
| S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény, |
| Karcsú égi leány zöld fátylat vont szép, lángoló arca elé: |
| Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora |
| S mint szőlőfürt, oly áttetsző, szép, édes mellegyümölcse!… |
|
| …Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre, |
| S reggel elhagyom ezt a gonosz, kegyetlen várost, ahol annyit szenvedék: |
| Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán… De jaj halaványan, |
| Sírván jön elém lelkemnek alázata újból… |
| S mint gyenge koró, amelyre leszállt az éjszaka baglya, |
| Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik… |
|
|
| Szállnak a felhők és útközbe’ megállnak. |
| (– Látja a hajnalt, aki nem tud elaludni. –) |
| Lassan hajnalodik. S két izmos kovács |
| Súlyos pőrölyökkel kezdi üzletét. |
|
| Sötét a tér még, de halkúl a tenger. |
| S hol az éji halász már útjáról visszatért, |
| A sötét öbölből kolduló barátok |
| Hosszú kosarakban hordják a halat. |
|
| Sötét a tér még, de halkúl a tenger. |
| S az égő forrásoknak vörös tüze sárgúl. |
| S a derengő világnál sötét tömegeknek |
| Borzasztó uralma kezdetét veszi: |
|
| Ki állandóan figyelt egy csillagot, |
| Egy háztetőn zord érckatona áll, |
| Szembe’ van a felkelő nappal, |
| S ha lemegy a nap: sötétbe’ marad. |
|
|
| Beteg, bús lelkem rokona, bús alvó kikötő, hol derengő fénynél |
| Halkan, halovány kísértetek járnak: éber hajósok és sárga tüzek, |
| S őrt áll egy fekete katona magosan, s mint fekete angyal az égre mered, |
| S két átkozott patak forr a hegyekről, dörgő patak párhuzamosan… |
| …De jaj, rendületlen áll a sötét látomás, mint fekete angyal, ki zajtól sem riad, |
| És eljövendő bajokat sejtet, állván komoran, |
| És őrködik a táj felett, mert ő a változások őre: |
|
| Arménia! Lelkem bölcsője, beteg vagyok én s szörnyűket álmodom, |
| S a sötétség lassan, mint meleg nehezék ereszkedik szivemre alá, |
| S a bántott lélek menekűl s vidékeid vánkosára lehajtja fejét, |
| S míg kék, világos egeden megűlnek fekete felhők, |
| Hol nincs fény, csak keskeny sárga tüzek, – álmatlan szegény szeme lecsukódik, |
|
|
|
| A ködben két banya szidott egy részegest. |
| S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér. |
| S vitt két bohó parasztot: egy vaskos legényt, |
| S mellette űlt a nyájas holdvilága… |
|
| Kezdetben vélem akkor láthatatlanúl |
| Civódtak démonok, de később megsürűdve |
| Mind kivált a légből és testetlen ütlegekkel |
| Ütni kezdtek engemet és szidtak is: |
|
| Az egyik répát hámozott s haját felém hajítá, |
| A másik egy kerek toronyból sandított reám, |
| S amíg sok rémeset hadart, mit rég tudok, |
| Oly testrészét mutatta, mely már ki sem mondható: |
|
| „Jaj földdel van teli a holtak szája! |
| S kik ettek Szilveszterkor májat és diót, |
| És puttonyból kik ettek szép gyümölcsöket: |
| A lelkük vizfenéken alszik, mint a hal.” |
|
| „Hegyes sipkám volt egykoron s kalmár valék, |
| De vastag lábaim mártottam hajdanába’ hóba, |
| S meghűltem részegen Szilveszter éjjelén… |
| Rég megdögölt, ki látta szégyenem.” |
|
| Bárhogy futottam is, még soká üldözött, |
| S hogy miket súgott, én már nem emlékezem. |
| „Ej, ej, te selyma, adj e híradásért némi pénzt, |
| Avagy szagolj meg engemet, ha jó az orrod!” |
| Ez volt bucsúja. És beszítta őt a föld. |
| És megitták a részeg, éji fellegek. |
|
|
Egy bánatos kísértet panasza
| Épp egy rigó fütyült a téli fán. |
| Gyönyörű volt a téli világ s én eltöprengtem éppen: |
| Ki égeti vaj’ a havas útak sárga tüzét? |
| S hogy sötét nyaram elaludt már s magasztos éji csendbe |
| Fúlt s a bús fenyők sötétje régen eltakarja: |
|
| S mint a rabló kullogott mögöttem boros, nagy bánatom. – |
| S: „Barbárok ők, a téli szenvedések,” – éppen gondolám, |
| S hogy: „Fagyosabb s kristályosabb a téli szerelem”… |
| …Mikor hazaérkezének várurunk dús szekerei éji időben |
| Elemózsiával s a kofáknak hideg zöldségeivel nehézre rakottan… |
| S a világos, karácsonyi kapún beözönlött szekerük serege… |
|
| Mihály volt a nevem s a várfal alatt korcsmából jöttem épp’, |
| S útban valék éjfél után s ők elgázoltak engem, |
| S meghaltam ott, világos-szürke fellegek alatt, |
| S amíg a vidám kocsisok kurjongatása messzi hallék: |
|
| S a téli fagyban elszállt pőre lelkem s most bolyong, |
| S meghaltam egy világos kőszobor tövében, zord országuton, |
| Míg a várúr drága s habos husú almákat evett, |
| S amíg egykedvűn kártyázott egy bús lovaggal, |
| S fehér macskája lustán nyújtózott egy színes szőnyegen. |
|
|
| Hidd el: egy kovácsra már régen gondolok! |
| Ki magános s egy országútnál tartja műhelyét |
| És patkolván a sziklás hegyvidék sok zömök állatát: |
| Ha jő valaki, alázatos ő, de elméjében rátarti és ravasz |
| S ha fáradt, lepihen és sárga almabort iszik… |
|
| Barátja alig van, csupán egy hórihorgas pék… |
| Két korcsmáros arra megyen, rájok sem hederít… |
| S ha borús az ég és villog a víz, pisztrángot fog a hegyi patakban… |
| Rablókkal szigorú… S hová a hollók leűlnek, |
| Kószál hajadonfővel az alkonyi mezőkön: |
|
| E kovácsnál, gondoltam, veretek egy hárfát, |
| – Mert megvolt bennem a vágy, hogy muzsikát tanúljak, |
| De ennek vége már… – s ezért, ki szobrászi kalapácsért, régi kovács, |
| A pőrölyöd sutba vetetted: a kedvemért felejtsd el ez egyszer busongó világodat s készíts |
| Tréfás csoportokat inkább, – tar kedvemhez ami illőbb… |
| Teszem azt: kék kányák fecsegő népét fűzfa koronáján! |
|
| Mert szép a kidolgozott kőnek nagy tömege – s terved: |
| Két tüzes ifjú, pallossal levegőben vívó, – szép terv! |
| De ki lesütött szemmel jár, apró vizeket lel az erdőn: |
| S ha megitatja vele lelkét, így alkothat kedves remeket! |
| Lásd most egy méla dallam fuvolára jobban meghat, |
| Erősebb zenéknek hangos dallamánál… |
| Tedd meg tehát a kedvemért: a lánykám mostanában oly borús… |
| Álmodd meg őt e kedves arcot, tengerszín szemét |
| S éjszín haját, amint gyürűzve kibomlik, akár a forró füst karikái… |
| S képzeld el könnyű kezét s készítsd el aranyból. |
|
|
| Az édes és végtelen tengeren, |
| Melynek tisztasága hűs s átjárja a lelket, |
| (Átjárja a lelket s lebegteti szél: – |
| Bástyákon is szabad lobogót ami lenget,) |
| S didergő szívet ahol napsütés melenget, |
| S a kiáltás hol úgy csapong a széllel, zöld, zuhogó vizeken, |
| …S zöld üveglapon ahol áramlik és úszik, |
| Leng a magány, jár ragyogón, hidegen… |
| A kezdődő homályba zuhan s eltünik… |
|
| Az édes és végtelen tengeren, |
| Lobogj én lelkem, mint a kósza szél… |
| Mint a hajnali kiáltás, amely messze bolyong |
| S hirdesd, hogy végbevitted, amit sors és szenvedély |
| E földön rádszabott. Leróttad tartozásodat |
| S csak magadat mulatni tombolsz még a tágas ég alatt, |
| Aztán indúlj a messzi vidékre, hol megérkezel éjjel |
| S hol sötét hegyek alján piroslik a tűz, |
| Mert zöld fenyőfát éget az északi pásztor |
| S a fenyőknek édes és gyantás illata terjeng… |
|
| Légy vendég köztük, láthatatlan, |
| Kósza szellem, mely tüzet |
| Keres, hogy megtisztúljon abban |
| S illesd szemök, hogy álmuk jó legyen… |
| S ott várj, amíg majd völgyön és hegyen |
| A végső pirkadat köszönt reád |
| S a végtelenbe virrad éjszakád. |
|
|
|
Halottak éneke*
| Élő Isten, mért haltam meg ártatlanúl, |
| Hisz mint liliom, tiszta volt szivem. |
| És bámúlt nagy-szelíden akarattalan
|
| Mély, szomorú állatszemem kerek két ablakán… |
| Mért kellett elmúlnom hát s lennem semmivé?… |
| Oh mért nem nézhetem többé a nap tüzét s játékos tükreit |
| S az árnyék mélyen, átlátszón sötét üvegjét, |
| Ha ártalmára senkinek sincs bús tekintetem |
| És senkit meg nem bántok, rontok azzal, még hogy élek? – – |
| Mi bűnöm volt, mely elfödött, a csend, felelj |
| S a szende szemlélet, mely elbüvölt? |
|
| Ki síromhoz méla dudaszóval eljön, |
| Ki sírkövemre bágyadt gyermeket lerajzol, |
| Az holtomban megérti életem: |
| Az megholt lelkem mélységes és titkos |
| Tengerszemére rátalált és áhitatos szájjal |
| Nesztelenül megcsókolta tükrét. |
|
| Ti élők sírom felett pedig |
| Gondoljatok reá, hogy testem már a haragos és tisztelnivaló |
| Romboló erőknek rossz hatalmát sínyli itt alant |
| S a törvények rútabb, másik felét most éli át! |
| E domb felett kik fenn megálltok! |
| S hogy bár itt mélyen rejtezem, pudvás és korcsosúlt alak, |
| Szivemből mégis, ismét édes csend fakadt: |
| Egetverő magány sarjadt belőlem, |
|
|
| Beteljesedék énrajtam Uram. |
| Vagyok kedvük szerint való |
| Borús, s ha kellett, mint a kés, |
| S mint vendégük: beszédes |
| S a mesterségemben nem alkuvó… |
| Uram, felékesítettél a földi téreken |
| S mindez hiába volt. Elfogytam, mint a hó… |
| És semmivé lett drága életem. |
|
| Ha meggondolom, mindez tévedés: |
| Vaj’ Szent Ferenc mit ért el nálatok, |
| Hogy volt az állatokhoz jó? |
| Hisz tovább szenvednek az állatok! |
| Mivel garázda vagy s mi voltál mindig is: kegyetlen! |
| S minek van köztetek oly sok biró? |
| Ha mintakép egy évezredben van talán egyetlen |
| S hogy minek volt az is, mi végre tündökölt, |
|
| Oh szállj meg hát nagy látomás! |
| Hadd tudnám meg, mi végre voltam? |
| S mivégre volt a bölcsesség, vagy lázadás, |
| Vagy azt, hogy mire megyek itt magamba’ holtan? |
| Megérdemelnék már egy jelenést, |
| Türelmemért. – Vagy tán a feledést… |
|
| Ha bűnös voltam is. S ha kérdenéd, |
| Tudd meg, mert gazdátlan pimasz, |
| Megbolygattam az élet kényes felszinét |
| S a titkait kutattam, mint a rossz cseléd. |
|
|
|
Elégia*
|
Atyám emlékének!
| Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, lefeküdtél a sírba, |
| S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is paráznaságomat |
| S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét! |
|
| Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja mulatozását! |
| Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tünődik! |
| S szájára teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet! |
|
| Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis visszahőkölök, |
| Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekűlök el, |
| Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva-elalélva, de végre pihennék! |
|
| Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét az éjközép! |
| Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt-ott tengve-lengve |
| Boldogan tanyázott s ím’ az idő nyomtalan múlt el felette, mint a fellegek, – de jaj a látomás, |
| Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, amelyre felijedve riadt: |
|
| Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon! |
| Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos-bús alvó is, ki messze rejtezel! |
| S te kövér zsombék is, mély völgybe futó! |
| S két haragos patak is, hegyekről rohanó! |
| S te nagy magánosság is, a szívemig ható! |
|
|
Egy egiptomi sírkövön…*
| Élek és kiáltok, hogy halld, – de vajjon még meddig kiáltok én? |
| S vajjon kinek kiáltok én? |
| S meghallják-e vaj’ a századok, hogy egy ember élt itt? |
| S vajjon elbolyong-e jajszavam a századok rengetegében – s nem hal-e el? |
| S vajjon tovább hullámzik-e a századok fekete tengerében, |
| Ha majd oly gyengén lejt is egykoron tovább, |
| Mint nagy viharban kis hullámfodor? |
|
| S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg, |
| Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó? |
| S hiába hallja, – ész nem éri fel, hogy mit tanultam én, |
| Hogy mit szenvedtem és mit láttam én? |
|
| Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el? |
| S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat |
| S hogy szenvedéseteknek őse én valék! |
| S mért kell alamizsnát kérnem tőled Átkozott Utókor, |
|
| Hogy tekints vissza majd reám az Idők és Szenvedések |
| S Nagy Viharok rengetegéből, – át hullámon és ködön, |
| Gondolj egy másodpercre rám, – akár a mord hajós, |
| Ki nagy viharban siklik át az örvény feketeségén |
| S szellemszemekkel látja társát ott alant, |
| Amint az lágy mohára hajtja elfáradt fejét |
| S gyengéden úgy öleli elfáradt szivéhez |
| Egyetlen kincsét: az örök éjszakát! |
|
|
Álmatlanok kara*
| Éjjel, mikor az árnyék már két részre oszolt: |
| A völgynek öble döbbentő, mély verem |
| S a hegy nem domború, de sötét lap kék egen |
| És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a hold: |
|
| Ó ha most, ha most aludni tudna égő két szemünk |
| S a nehéz gondolat oszolna könnyü köddé |
| S a borús homály alakzatja mind álom-gomollyá! |
|
| Járunk s a távoli lámpa s a könnyesszemü csillag vet fényt nekünk, |
| De a zord fenyő torz árnyait elénkbe önté… |
| Ó boldog az, ki nyomorára gondol s válik az ajka komollyá |
| S komoly sóhajjal alszik el s a bús halál maszkját felölté! |
|
| Ó jöszte édes hajnal, magasság édes tükre! |
| S te roppant csöndes angyal, ki most a sírokat őrzöd |
| És reggel a rétet s a csendes, reggeli lombot! |
|
| Mert lásd, nem múl az éj s a hold gyötör! ki fenn a tébolyúlt, a bomlott, |
| Jajongó fák között az ágakon tán megakadt örökre! |
| Ó jőjj, könyörülj meg: álmos vándoraid |
| Nehéz szemhéjját érintsd meg s árnyak közt bolygó utait |
| Áldd meg!… Símogasd a fejünk, ó ringass el, |
| Mig az éj köd-vára leomlott! |
|
|
Objektiv kórus*
| Órjás boltívek homályán siránkozó mécs alatt ki térdelsz |
| S zokogsz elhagyottan, míg az orgona búg, mint a kiszakadó sírás, |
| Látom bűnöd innen kósza lélek én, ki véletlen, hogy erre járok |
| S kinek szíve tiszta és magános, mint templomi csengetyű lézengő bánata: |
|
| Jaj, jaj elfeledted, honnan származol: vídám valál s öt percig gondtalan, |
| Jaj, jaj, míly elbizottan s önfeledten éltél, könnyelműn párosodván, |
| Jaj, jaj és visszadönt a szélvész magas csúcsairól most örömödnek |
| Szörnyüséges, feneketlen bánatok mély, földalatti völgyeibe! |
|
| Sáppadtan önts tehát a reszkető láng bíborába még kevés, nehéz olajt, |
| Hadd csapjon fel magasra s lobbanva égjen el s hirdesse kínjaid |
| Mi Urunk előtt, ki bús felhők mögül halál képében ránk leselkedik |
| És nézi szörnyü szenvedéseink egykedvűn s réveteg mosollyal. |
|
|
| Hős, ki a láthatár peremén a sötétbe zuhantál, |
| Mint csúcsokról a mélybe köd-görgeteg gomolyog, |
| Mint csúcsokról fenyő lezuhan és gyökérkoronája rútan |
| A sivár és szomorú égre meredve megáll, |
|
| Hős, ki most egy fínomabb s komoly közegben szállasz, szállasz |
| És elfödött az éj a rádleselkedőktől és kik rád haragvók, |
| Elfödé véres, gennyes szemök, hogy édes lelked elpihenhet, |
| S hogy üldözött vad sohajtva megnyugodhatol, |
|
| Hős, szívem szakad, ki látom drága homlokod a síró templomi kincsek |
| Ódon fénye mögül s ki nem tudom, mi tartson vissza itten |
| Ifjút, még töretlen életűt, míg eltörődve végre menni kell… |
| S mért élni, élni, jajgató tömeg falatján még tovább |
|
| S mély sírba majd leszállani végűl?! |
|
|
| Ó játékos ujjaid, ó fínom szíved képzeletem könnyü serlege, |
| Ó lágy ágyékod, álmatag vidék! és kies-ékes, leglágyabb hasad, |
| Ó fogaidnak fényes bujdosása lágy és olvadó száj rejtekén |
| És ereidnek kék futása tested habfehér terén |
| S ó kényes, fínom titkaidnak egész ékes bársonytokja te! |
| S ó fínomult anyag te, sokkal fínomabb, mint az, |
| Ki már csak benned lel vigaszt! |
| S ó drága bor, amelyből ittam én, de meg is részegedtem tőle s ittas, részegűlt, |
| Folyvást csak rólad énekeltem, égek, s mint ki végkép elmerűlt |
| Az éjszakában s mit se lát, de messzi tűz |
| Ingerli s egyben bátorítja árva két szemét: |
| Már én is úgy vagyok, – hogy futnék bár feléd… |
| Olykor megállok téveteg’ a féluton, |
| Mert féltem álmaim javát és nem tudom, |
| Hogy nem a messzeség-e az, mely véled egybefűz?… |
|
| Ebédnél ülsz, vagy látlak, kolmizod hajad, |
| Vagy semmit sem csinálsz, csak ringatod magad… |
| S én nézlek s gondolom, ki tudja, merre tévelyegsz? |
| És álmodom, hogy asszonytársad máris hívogat… |
| S ki tudja: beléd vette tán magát egy gondolat… |
| S a szemeim kitárva leslek, min nevetsz? |
| És látom, földre ejted fátyladat |
| S szemed sötét, – talán már mást szeretsz… |
| S már térdepelnék is, hogy el ne hagyj… |
| Eszméletem fénylő halála vagy! |
|
|
| A bús bölcselemnek vége: a bús részleteket élem… |
| S hogy ez érdes világon símán és szabály szerint |
| Nem engedelmes emberkéznek titkos őserő: rég jól tudom. |
| S most mégis fáj szivem és megrendűlten állok: |
| Lám szorgalmas kezem dúsan munkálta meg a barna föld ölét, |
| (Ó asszonyok öle, mért vagy termékenyebb!) |
| S ím’ sírva látom: barna lányok kosarába’ szőlőm |
| Nem dús, nem szép s nem elsőrendű mustja. |
| Ó így csalódni mért s mért hinni: elcsitúlt a harc… |
| …Termékeny béke jő… balgán remélni mért mindegyre még tovább?… |
| Ahogy a messzi, déli tájakon kalandozó, ha meddőn |
| A lelke nyugtáért eseng, mihelyt lehajlott hozzá már az alkonyat, a mély-borúlatú: |
|
| Indiában a városokra ráfekszik az éj s a pestis |
| Szörnyű dúlása most elpihen talán. De lám, de jaj, a vad, vérengző koldusok |
| Rémes csoportja máris vonítani kezd az ég felé s a jajszó |
| Lomhán gomolyg az istenekhez a magasba fel, |
| Mint a tragikus áldozatok szállongó, gyenge füstje. |
|
|
| Ó mikor lesz, hogy kezemben tiszta könyv |
| S testben, lélekben tisztán s vidoran csillogva… sűrű |
| És vad ködök után, kilépek majd a napsütött világra, mint a gyűrű, |
| Mely síkos üvegládikójából urnője drága ujján |
| Rövid sétára megy és visszajön. |
| És ó mikor lesz már, mikor lesz, áhitozva várom, |
| Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsu, tiszta ujjaim |
| Majd nem fertőzi meg a sárló munka zsíros szennye rútan |
| S hogy mindétig vasárnap lesz már mindegyik napom?! |
| Bársonykalapba’ lépdelek, tollam fülem mögött |
| S az ajkamon önhitt mosoly, – ez egyszer végre megnézem a tornyokat, |
| Miket nem láttam eddig… minek építették s nyújtózkodnak azok fel a magas ég alá, |
| Ha én nem láthatom… Ha gyönyörködni bennök nem tudok? – Fáradt vagyok |
| És nincs időm, ti emberek… s a bánat is, |
| Nehéz madár a gyenge ágon, úgy lehúz, úgy megvisel… |
| Oh nem a szépségnek való már ingerült szemem! |
| De majd! – Majd akkor tán a napba nevetek, mint őseim |
| És szellős lesz a lelkem, mint a virradat |
| S pihétlen-tiszta és magasztos lesz az életem! |
| Oh nem úgy testvérek, – az nem lehet, hogy csakis sírni, átkozódni |
| S két kezed tördelni vagy az ég alatt… És anyád árnyékán tűnődöl, mint az eszelős, |
| Mert nem mersz bús szemébe nézni… Nincs kenyér! – Oh ne kérdezzetek, |
| Hogy néma tekintete jajszavamra mit felel?… |
| Jobb nem beszélni, – erről is hallgatni kell… |
| …Sok ember örök fájdalomban süllyed el!! |
|
Kérés a hatalmasokhoz: Epilógus
| Ha élnem s lélekzenem szabad, engedd megkérdenem, |
| Ó mért borúlt ma el dicső, szép homlokod? |
| Tán rám haragszol: s ó miért? |
| Tán nem végeztem dolgomat elég nagy szorgalommal? |
| Vagy mert mulatni mertem én az éjjel, |
| Nevetni vígan és nőket csábítani? |
| Kihívó, durva szókat visszaverni egyszer… |
| Én, kihez csak nagy alázat illik |
| S ki néked köszönöm ajándokom, bús életem…? |
| Én, ki nyomorúlt s beteg vagyok, |
| Ki a búbánatból élek és kinek |
| Szegény kis életem kiérdemelnem illik?! |
| Ó bocsáss meg! én: garázda kérkedő! |
| Hogy én, hogy én még lázadozni mertem |
| S nőkről énekelni hitvány éneket?! |
| Meglásd: szerény lesz életem ezentúl |
| S bágyadtabb, szelíd, szerény lesz bús dalom. |
|
|
Zsoltár*
| Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket, |
| Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret, |
| Megadod majd, megadod máskor… |
|
| Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd |
| S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, – |
| Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veri |
| S Feléd tárom ki két karom… |
|
| S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam… De megismersz-e még? |
| Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed |
| Elnehezűlt szivemre többé nem teszed? |
| S már lázas felhőid közt sincs lakásod |
| S hiába várom onnan késő jeladásod?… |
|
| Ki teremtettél s megátkoztál, |
| Ki megcsókoltál és eltaszitottál, |
| Uram, én nem tudok már szólani Hozzád! |
| Néma lettem én s a szívem nem talál. |
|
| De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt |
| S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: „miért fiam s hogyan?” |
| S e hangra, mint a gyermek, felfigyel az alélt fájdalom s e szózatod |
| Majd húnyt szememből ismét előcsalja régi könnyeim, |
| Hogy ami néma már, – hová tünt, nem tudom, de érzem, él, – |
| Az esengés Uram… mivoltod nagy fényétől új életre kél: |
| Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem… |
| …Mi más valék, mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed |
| És nem szerettem senkit s voltam átkozott, akit az emberszív kivet… |
| Taníts meg rá, hogy újra áldjalak |
| S feledjem el, hogy nem találtalak… |
| Oh add, hogy elfeledjem ezt az életet! |
|
|
Messzi fény*
| Ha jön az alkony, gyászinduló bátran felzendűl, |
| A döbbenetes sötétségű széles árnyak nőnek, |
| Olvadt ólom-csöppecskéket hullat el az árnyék, |
| S a végtelen és nagytömegű tenger mélye pirosan tükrözik. |
|
| Hajó megy el, a szörnyen messzi partok felé lendűl, |
| S a nap is, lángban álló gálya megy mögötte más égtáj felé… |
| Elmúlt a nap. És minden dicsősége, mint a jeladás |
| A nyugodt láthatáron áll. És hirdeti, hogy nincs megújhodás… |
|
| Mert vissza nem tér többé, ami távozott. – Ó messzi fény! |
| Az örök változás mivégre van? Vagy minden veszendőbe mén? |
| Az egek tornyai s az égő tűzzel teli árkok? |
| S mi őt dorgálja, feddi? S vak erők |
| Vonúlnak itt, mint órjás látomások? |
| S lobbannak el? Hisz úgyis téli álom már nekem e földi lét, |
| Amelyből felriadok olykor s mint a fák, |
| Az ég felé jajongok s messzi fény, feléd, |
| S az Urat hívom tanuságomúl, hogy itt vagyok… |
| Ó fényből árnyba változó világ! |
|
| Az életed fölötted ellobog. |
|
|
A kalandor*
| Még néha lobban s egy barát neve |
| Ilyenkor lobban el zsarátnokán. |
|
| Nem tudja ő, hogy merre tart |
| S nem emlékezik: – mit akart |
| S nem kérdi többé, hol pihen… |
| Néz felhőt, lombot és kiken |
| Egy hűsebb élet fénye ott világol: |
| A téli csúcsok felé néz a vándor… |
|
| És óhajtana lenni téli hó, |
| Vagy vágyna lenni pusztán délibáb |
| És mindaz: mi e földi lét fele, – |
| Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele… |
| Mi eltünik – s nem mondta: élni jó! |
| S vidáman múlik el s nem éri vád |
| Az Alkotót, hogy mit művelt vele. |
|
| Az úton mendegél és egyre jobban |
| – Hogy erről álmodik, – a szíve dobban: |
| Ha nem üldözné többé vér szaga… |
| Ha szél volna, a holdmezőbe’ hálna… |
| S ha ő volna az örök éjszaka: |
| Az emberszívekben tanyázna… |
|
|
Örökélet*
| Tűzvész elől van menekvés, |
| Rablók elől futhatsz messze, |
| Hogy őszi nap víg nép temesse, |
|
| De jaj, magadtól menekvésed |
| Nincs e földön s föld alatt! |
| Magad vagy elméd ős-talánya, |
| Örökre társad, síri mécsed… |
| S jaj, bús szerelmed vagy magad… – |
|
| Ember, bűnös, bús kalandor, |
| Elbujsz dús asszonyi ölbe, |
| Kígyó vagy te, majd madár… |
|
| Bizony, lemégy a síri földbe |
| S még alább, a sír alá is |
| Számodra nincs örök halál. |
|
|
Zsoltár*
| Ó Uram, engem bántanak – – – |
| Csendes vagyok, félek, kis helyre, sarokba meghuzódom |
| És utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyű módon, |
| Fázékony testemmel jeges vizbe rántanak – – – |
|
| Ó Uram, én mozogni nem kivánok – – – |
| Én pici helyen dideregve űlni akarok, én komplikációktól félek: |
| S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok |
| És kijövök és piszokban élek – – – |
|
| Én sírni sem akarok: és szemeim |
| Mély kútjai a vizet zuhogva ontják – – – |
| Én más lehelletét útálom s gyakorta mosom kezeim – – – |
|
| Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják |
| Hűs, tiszta, örök-ágyam tiszta angyalok? – – – |
| Vagy mért, hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok? – – – |
|
|
Intelem*
| Ó rég’ idők ajtója: emlék! |
| Betenném az ajtót, – pihennék! |
| Ó én életemnek kesernyés ize! |
|
| Akit szerettem, rosszul szerettem, |
| Akit szerettem, hiába szerettem, |
| Barátaimat mind megúntam, |
| Sokat beszéltem, mit se szereztem… |
| Ó régi éjszakák emléke, – unalmas |
| Éjszakák fájó emléke, – nyugalmas |
| Semmittevés gyötrő emléke, – fájdalmas |
| Ó én életemnek egyetlen tartalma! |
|
| Diák vagyok én még most is, |
| Egyedül élek, mint a kóró most is… |
| Minek is annyi szó? Légy lelkem hallgatag |
| S konok, magadbamélyedő, akár a rab, |
| Kit mélyen sért a napfény is, hogy él, |
| De majd elvégzi ő és nem beszél… |
| A sírodat is hagyd tehát. Mi gondod erre? |
| Taláncsak elvégzed majd te is valamerre. |
|
|
Repülj!*
| Igyekezz, ó igyekezz lélek |
| E föld körén repülni túl! |
| Nézz feljebb: ott tisztább az ének… |
| Lásd: – hol csattogó harc hangja dúl: |
| E föld-világon nem szivesen élek. |
|
| Itt múlnak el, itt repülnek az évek |
| És fellázadnod, sírnod oly nehéz, |
| Oly gyorsan zátonyára fut az ész |
| S a szív az égre ellankadva néz… |
|
| Nézz feljebb: ott az égi mértan |
| Szabálya fénylik és oly egyszerű! |
| S nem kérded többé, mi miért van, |
| Mert nincs kérdés több ott, hol a derű, |
| Honában már a gondolat örök! |
|
| Ott fenn öröktől tündököl a Törvény |
| S ahogy holdak és napok kerengnek, |
| Ne hidd, nem fáj az: közben ők merengnek, |
| S mosollyal múlnak el a századok… |
|
| Óh árva lélek én! E földön én elfáradok |
| S nincs kedvem többé keresni a kulcsot, |
| Mit zúgva elmerít az örök örvény |
| S mit Isten tengerébe elhajított, |
| Hogy nyissam véle majd a titkok ajtaját… |
|
| Te szőke égi lánynak símogasd haját |
| S ott fenn építs magadnak tiszta házat, |
|
| Ott fenn, – ott int a Magyarázat! |
|
|
Óda pártfogómhoz!*
|
|
Horatius: Maecenas atavis edite regibus |
|
O et praesidium et dulce decus meum. |
|
| Pártfogóm ím’ szörnyű hálától görnyedten |
| Hajolok le lábaid elé és esdekelve kérlek: |
| Töröld cipőd sarát fenkölt homlokomhoz! |
|
| Hisz néked köszönöm én, hogy vagyok még, hogy lettem, |
| Vaj’ hogyan bókoljak a jótettért, hogy élek? |
| Kérlek: légy legalább nemesebb testrészimhez illetlen! |
|
| Ha gyöngéd volnál, a szégyentől hová kéne lennem? |
| Alázatom pénzét ó fogadd fizetségűl, |
| Légy kicsapongó, mulass, légy velem pajkos, légy kegyetlen: |
|
| Használd homlokomat zsámolyodúl, tobzódj a királyi díszen |
| S ne félj, nem töröd el reszkető, ájuldozó, érzékenyke szívem |
|
|
Tavaszi dal, vándordal*
| Tavaszi szél fújja már a varga kötényét, |
| Ki görbe utcában, kicsi boltja elé |
| Kiűlt, kirakta műhelyét is és alkonyi órán |
| Lámpafénnyel a sötétet melegíti. |
|
| Hej, szeszélyes még az idő s a lánykáknak pajkos |
| Szél hulláma mossa csiklándó nyakát!… |
|
| Hej, elfeledem én is búskomorságomat… |
| Föltettem életem egy lenge levélre |
| És én is elmegyek, hová a szél sodor!… |
|
|
Útra kelni, messzi menni…*
| Útra kelni, messzi menni… |
| Hol találja őt a tél, a nyár? |
| A fű is felvídúl talán, amerre jár… |
|
| S az út mentén köszöntik őt a fák |
| Füttyent a szél, biccent az ág |
| S örökre búcsút int az égnek kósza népe, |
| Körűlrepdesvén sáppadt homlokát… |
| Úgy nézi mind e balga fütyörészőt, |
| Úgy megbámulja, mint a távozó csodát, |
| Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt |
| S a dúrva végtelenben ver tanyát… |
|
| Őt meg kell nézni, mert az ég alatt |
| Nincs több találkozás s a messzeségben |
| Ki tudja, merre lesz a sírja majd? |
|
|
Oh nincs vigasz!…*
| Nehéz szekerek dübörögnek éjszakai órán… |
| Álmában éjjel így zúdúl fel a tó és elnyugszik. |
| S az idő sűrű, bizonytalan, fekete vízben lomhán tovaúszik… |
| A hold pedig most minden fényét világoskék-páncélú felhő-lovasokra szórván: |
|
| Így orgyilkosságról a sötétben senki se tud s kihalt utcákon rohan a lator… |
| S a jajszóra, bezárt ablakokon zörgetőre, visszhangzóra senki se válaszol, |
| Csak az út dobog, nem nyughatik, a nappalok kínjáról álmában beszél… |
|
| És nincs vigasz, oh rég tudom. Mert mindennek, mi él, |
| A sorsa meg van írva, el kell múlnia. |
| Oh hol vagytok hát, kik szerettetek? |
| Mert elmennék, de nincs hova… |
| Vagy hol van most a lány, kit felneveltetek, |
| Szelíden-szépnek, titkosan s nekem? |
| Oh Gyula szerzetes, ne késlekedj, adj össze minket, |
| Kösd össze betegen sovárgó szíveinket… |
| …Szerettem őt, szerettem emberek, |
|
|
Kántorbőjt*
| Uram, ez az éved is de furcsa! |
| Úgy látszik, rosszul bőjtölünk. Az évszakok |
| Zordak: – a nap, a hold s a Merkúriusz |
| Tán rosszul bolyg a híg világi űrbe’? – Kérünk, |
| Add meg a mi boldogságunk’ is, hogy énekünket |
| Szelid ősszel, a sárga és szelíd lomb alatt, |
| A hűs fasorban, üres templomodból messzire hallják |
|
| És áldd meg a mi idős anyánkat is! csúnya őszön |
| Oly bús-borús a lelkem: halálát beszéli szüntelen… |
| Tekintsd a jó anyót, ki türelmesen vár a padba’, – |
| Ájtatos szegényke! s lelke csüng a fia énekén! |
| Áldd meg a gyülekezet népét gabonával, fordúljon a kedved, |
| Adj jó évszakokat s meglásd, a harangozó is |
| Boldogan kongatja majd a messzeségbe sovárgó, |
|
| És büszke lesz szegény, hogy lám Urunk hivó szavától, – mely Tiéd, |
| A tiszta ég alatt hogy visszhangzik a messzeség! |
|
|
Sirató*
| S ma korhadó sírjában porladoz. |
| De élveznéd megint az ősz |
| Pirosló színeit és újborát |
| S az enyészet karjába dőlsz! |
| Megint virúl minden szined: |
| A százados dió s kökörcsined |
| Mindegyre megujúl… De te nem |
| Csak te nem újulsz már meg sohasem. |
|
| Hogy voltál itt és éltél hirdetem! |
| De meddig vagyok én még híradó? |
| Hisz örökké nem tart az életem! |
| S ki tudja, mint itélt a bősz biró? |
| Időm a sír felé, öreg barát |
| Oly csendbe’ lépked, mint az áruló, |
| Mint ahogy földanyánk is nekilát |
| S felölti lassacskán a ködruhát. |
|
| Most hideg házikódba bújtál. |
| Mi lelt? Hisz voltál féktelen |
| És nem volt benned semmi félelem. |
| – „Nagyot ugrani! Az élet árja |
| Habjai tornyosulván elragad!” – |
| Szóltál és nagyot kortyintott nyakad |
| És voltál gőgös fönség, mint a rossz gyerek |
| És megdőlt szőke fejed, mint az anyaölben, |
| Oly lágyan símogatták látatlan kezek. |
|
| Lásd, én szerettelek bizony |
| S ma épp a kedvedért iszom |
| És ősz is van megint, muszáj ma inni bort |
| A szívem, lásd sírással van tele |
| S az őszi erdőség nyögése zord… |
| S az is elhallik ám errefele… |
| S a szív nagyon sunyít és füleli, |
| Hogy menni jelt ad-e már valami? |
|
| Szerettelek bizony, amért az őszi csendbe’ |
| Úgy űltél köztünk olykor elmerengve, |
| Mintha várnád őket: e föld szűzeit, |
| Hogy jőjjenek Eléd s bánkódva mind |
| Oh bontsák csak meg őszi koszorúikat s remek |
| Hajzatuk csudáit, – úgy kérleljenek… |
| Amért epedni hagytak s íly sokáig társtalan… |
|
| S te hallgatóztál akkor, láttalak |
| S úgy nyúltál ferde poharadhoz álmatag |
| S úgy mosolyogtál, mint akinek fülmile |
| Dalol egy szebb jövőt s ő oly merész, |
| Hogy mindörökre várni kész, |
|
|
Az igaz bíróhoz!*
| Ki egyformán osztod szemeidnek fényét, – mint a nap, |
| S hisznek-e benned, vagy sem, szidnak-e, szeretnek-e, – nem bánod! |
| És látják-e, hogy életet oszt fénylő melege szemeidnek: |
| Te csak derűsen mosolyogsz s elrévedve osztasz |
| S két jó kezed osztva mozog, mint a szorgalmas magvetőé, |
| Kit bárgyú szomszédja gennyes ajakakkal hiába szidalmaz: |
|
| Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk: Igazság! Hatalmas nemtő! |
| Te voltál mindig a bölcsek képzelete! S mint a foszfor |
| Úgy világít tenéked a dolgok lelke éjszaka! – Jóság |
| És okosság: tebenned egyesűlvén vannak! |
| S téged dicsőít szavam először, hogy szólalok s nem halkan többé, |
| De önérzettel, – mert fennhangon szóljon a hívő: |
|
| Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat! |
| Néki dícsérem a fényt, mert ő tudja, hogy van s várom |
| Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre… |
| …Én az életet már láttam, nem félek és nem várok s ki megszólít, megvetem… |
| De szilárdan s szépen állani akarok s élni, mint az elfáradt oszloptartó leányok, |
| Szeretni, kit eddig megláttam, derék ha volt és menni mind-előre daccal |
| S meghalni azután, – meglátni végül is a fényt, mint aki eltévedt |
| És sokáig botorkált egy vak alagútban, a sötétben, |
| S feljutott végül a napfényre, |
| Gyönyörüszép hajnalidőben! |
|
|
A szőlőműves*
| Lám, a Medve ragyog s fiát veri: csöndre tanitja. |
| S lejjebb lassan, valamint tavirózsa, leúszik a Hattyú. |
| Alant sötétül a kékség s a dús domboldalt beboritja, |
| Melyre fehér házat, kicsikét, százat egy óriás parittya |
| Fekete, tar venyigék közt össze-vissza szórt… |
|
| S tiszta éjjelen, mélyen a hold alatt repűl |
| És fénylő, gyors felhőket űz az őszi szél… |
| …Csak épp megnézi még hegyét, kicsit még jár körűl |
| S aztán bucsúzik ő is, ki a súlyos fürtöt óvta: ím’hogy itt a tél, |
| A szótlan szőlőműves is pihenni tér. |
|
| Jön, leballag a hegyről s hol borpincék nehéz szaga terjed, |
| Puttonyát s számos szerszámait hűs kamarába teszi vissza… |
| S míg felenged a tél s a hordók kotyogó bora erjed, |
| Vídáman heverész és derüs kedvvel borocskáit issza |
| S tiszta bölcsességnek örűl, amíg kívül hull a hó. |
|
|
A pásztor*
| Tört szívvel, melyből fájdalom csordúl, |
| Lejti táncát a szél s közben búskomor… |
| Felhők szállnak el felette zordúl |
| S már az alkony éjszakába fordúl. |
|
| S a barna hegyről rég lejött a nyáj |
| (Mint barna fejről göndör fürt lehull,) |
| S a nedves réten sír a vízmadár |
| S a pásztor botra támaszkodva vár, |
|
| Míg az éji falura a barna ősz |
| Kietlen csöndje űlt, s már hűs verem |
| Az égnek boltja. Melyre nesztelen |
| Szállong a sötét föld alól a gőz. |
|
| Kunyhójának akkor lángja éled |
| S míg nem egy félszeg gondján bíbelődik, |
| Magános asztalán hosszú időkig |
| Még a hűvös gyertyalángba réved. |
|
| S míg éji úton lándzsás éji csősz |
| Korhol duhajt, ki csendjét felveré, |
| A kövér, sötét föld alól a gőz |
| Békésen száll a csillagok felé. |
|
|
Gyertyafénynél* *
|
K. Havas Géza drága emlékének!
| Változtatnod nem lehet. E világ dolgai |
| Csak úsznak egyre álmosan tovább. Oh rest e föld felszíne, jól tudom. |
| S itt nincs oly földrengés, oly fekete forradalom, |
| Mely minket, nyolcszázezer földfia-sáppadozót kihajítson a lyukakból, |
| Hogy a fehér naptányér felé víjjogva dobna fel |
| S a tiszta fény felé, a boldogabb csodálkozásra megtanítván. |
|
| Nem, nincs ilyen a széles ég alatt. S most mért is tünődnöd e bánaton, |
| Hogy mely városból kelt fel ez a köd megint, vonúlni minden fény elé? |
| De szóljatok is igazán! mely átok leng az ember életén? Kamrám sarkában tán az ördög űl? |
| Különben honnan ez a vad hühó, e halelúja, mely a jó bukásán mindíg hallatik? |
| S ezt mind felmérni? oh mivégre mind e forró kín s e szótalan |
| És vad acsarkodásaink az alkonyatok alján? Mért leselkedünk? |
| Lelkeddel akarsz gáncsot vetni tán, vagy mit akarsz? vagy azt hiszed, |
| Hogy haragodtól megtorpan majd kinn a bűn, akár a vad folyók? |
|
| És mégis, mégis, látjátok, fáj ám az embernek az anyja éneke. |
| Hogy értem őszült meg, tudom, mert aggá tette gondja. Jaj, húsz éve lesz bizony, |
| Hogy elapadt torkában az ének, – oh hadd panaszlom, – fáj ez emberek! |
| Ez egyszer hadd beszélek erről is! elszántam rá magam, kimondom hát, hogy fáj nekem |
| E bús kis öregasszony dolga, úgy bizony. S vigasztalást ezért most hol lelek? |
| Mert nincs és nincs sehol s a lányok énekében sem, ezt érzem én. Oh társaim, |
| Ti bús anyáknak gyermekei valahányan, szóljatok hát: nem úgy igaz-e, hogy a szívnek |
| Csakis az anya éneke súlyos és fájdalmas, |
| Ahogy fájdalmasok a terhes fának |
| Tartalmas szépségei ősszel? |
|
|
| A lányok éneke könnyű! tűnő hang az övék s vándor, |
| Vak csillag a reménység, mely egyre közelít, |
| Egy tar szikla mögül közelít és egyre növekedvén |
| Szétpattan fájó szíved előtt! |
| Nincs hát mit várni honnan s minek e huza-vona, örökös készületed? |
| Nem jó-e aludni? S aki meghalt, gondold meg, jól aluszik. |
| S nem édes-e az álom? S lásd, ha jön az este, |
| Mégsem akarsz te soha lefeküdni. |
|
| Pedig lusta vagy ám! Jól ismerlek! Hej, ha feküszöl már, |
| Nem akarsz majd felkelni soha többé! |
| Ám, ha nem hinnél szavaimnak, kérdezd meg a tovatűnteket is! |
| Legyenek szent tanuság szavaimnál, mondják meg e gyengédek s hallgatagok, – |
| Mondják meg eskü alatt: mi emlékük ez a lét? – Lásd, fekve tünődik |
| S félénken hallgat valahány: az életet ő már feledé. |
| Holt királyfit kérdezz meg akár, vajjon emlékezik-e? |
| S szerelme énekére van-e kedve felkelnie csendes |
| Kriptahelyéről s feljárni a kétes hold oly hamiskás fénye alá, |
|
| Magánosan és búsan hallgatózni? |
|
|
|
Epilógus: O beata solitudo! O sola beatitudo!*
Szózat egy igaz művészhez.
| Sokféle az ember, ó költőm, van fenséges is gyengéden élvező, |
| S van olyan, ki létét egy másikkal úgy olvasztja eggyé, |
| Mint a szobor, kiről azt hallottam, érce megolvadt |
| S ellágyulva omlott le a tóba a víz iránti nagy szeretettől: |
|
| Nékem kín a szépség s fáj minden szeretet, titkomról sose szóltam ezért, |
| Csak, mint a régi pap, ki állig gombolkozva s ünnepélyesen, |
| Dühvel ordítva rázza ökleit, hogy visszhangzik a vidék s furcsa kézmozdulatokkal is őrjöngve hazudoz: |
|
| Fájt az élet nekem is, nem voltam érzéketlen sohasem. |
| Ám torkom összeszorúlt, hangom rekedt vala s félve félszegen |
| Csak hadonásztam képtelen kinomban s kettős fájdalommal, hogy szivem szerínt már sohse szólhatok: |
|
| Ezért is régen elhatároztam, magamba szállanom s hogy végkép’ |
| Elhagyom barátaim, szerelmem is s kezembe véve igaz könyvedet |
| A nagy magánynak áldozom az életem. |
|
| Nehéz a valóság nekem: elmenekülni tőle |
| Ó míly boldogság, míly révület lesz s elmerülve fájva |
| Reád emlékeznem vágyak harsány vásártere, nagy piarc |
| És abban is: magános, bús kiáltozásaim… |
|
| Nehéz a valóság nekem, futni segíts hát s feledni, oh isteni jóság, |
| Ki a paripáknak gyors lábakat adál és szárnyat a madárnak |
| Segíts hát nékem is, egy sziklát adj, fölötte csillagot, ellágyuló szivet, |
| Síráshoz könnyeket, multakhoz bágyadást: |
|
| Add a kezdetet lennem úgy, mint a halottnak, kiről álmodék! |
|
| Egy nagy csarnok felét láttam egyszer világosan ciprusokkal, |
| Onnan ment egy temetési menet szótalan, imbolygó zászlókkal legelől |
| S a halottat egy kis fekete kocsin hat fehérbe burkolt, néma |
| Lélek kísérte el – s velök én is fogvacogva, reszketőn, |
| (Szólítani, leplöket felfedni nem merém, mert tudtam, hogy mérgesen ugatnak, |
| Féltik a zsákmányt, akit elragadtak s rám vicsorítanak csúnya kutyafejekkel:) |
|
| Ámde a halott is halkan sírt, – |
| Szelíd volt: átengedte magát egészen, vigyék el már, vigyék el! |
| (Még nem ébredt fel másik életére s lelke, mint a csecsemőké, derengett.) |
| Vegyék őt át a rossz hatalmak, – múljon e kicsi fény emléke szeméből, |
| Múljon a szerelem emléke, palotáé, ahol élt és cipruságé, |
| S vegye át gyengéd testét, elbágyadt szivét az alvó végtelen! |
| Lelke zengve változzék meg, olvadjon a fénybe: |
| Ó alvó fények áhitott hazája: végtelen! |
| Ó végső koppanás a szíven, végső döbbenet: halál! |
| Ó minden szédületek mélye: régen várt magány! |
| Ó hallgatásnak jóleső zenéje: emlékeket súgó! |
| Ó jóleső hang a fülnek örökkévalóságé, búgó! |
|
|
Kísérletek, elhagyott versek
Álom előtt*
| Ez a szív már régen és örökre elárvult |
| De a gondolat bátor s odafönt |
| Bús felhők fölött vörös csóva tovaszáguld, |
| Mignem elaltat, elringat a csönd |
| S érzékeim álmodva zsonganak s mind ami már múlt |
| Lassan bókol felém s bágyadt bánattal köszönt |
| S mint élénk mécstüzek, az elhagyott templomban kedvökre ha égnek: |
| Apró látomások közelednek színesen s meghitten örülnek az éjnek… |
|
| Hűs szél indul eközben s nyilt éjre kibomlik az alkony |
| S a csillagtárs pislákolva neveti odafenn bús gyönyöröm |
| S a kövér árnyak közelembe huzódnak, mielőtt elalszom. |
|
|
Szétforgácsolt erők*
| Sötét felhők és sötétlő lombok. |
| Ligetekben járok, néma alkonyat van. |
| Vajjon társtalanúl mért bolyongok? |
| Az elnyúló árnyék megriaszt utamban. |
|
| A csend megejt: áradozó szívvel |
| Nehezebben vágok át a nagy homályon: |
| Apró göröngyök közt megbotol a lábom. |
| Költészet, csönd, árnyék velem még mit mível? |
|
| Göröngyök és apró szenvedések. |
| Nagy hegyekre vágytam, hogy jutok odáig? |
| Ligetekből fáradtan felétek |
| Egyedűl, tévuton, bágyadt szemmel nézek. |
|
| Hát rózsákban gázolva bokáig |
| Itten a völgyben lesz a halálom? |
| Egyedül vagyok. A kiutat se látom. |
| Felriadok. Félek. Meggörnyed a vállam. |
|
|
Hajó megy el*
| Ha jön az alkony, gyászinduló bátran felzendűl. |
| A monumentális sötétségű, széles árnyak nőnek. |
| Olvadt ólom-csöppecskéket hullat el az árnyék. |
| A végtelen és nagy tömegű tenger mélye pirosan tükrözik. |
|
| Hajó megy el: a szörnyen messzi partok felé lendűl. |
| A nap is elmegy: hajnali fény szemébe süt egy idegen nőnek. |
| Mi, – én s a vén várrom itt maradunk s fáj vágyó szivünknek e játék. |
| Mi nem mehetünk: lekötve, igázva az életünk őrzik. |
|
| Óriás koporsók szállnak a nap felé: az ég a robajtól megrendűl. |
| Merev királyok bronztrónusukon, nagy ravatalok fáklyákkal jönnek. |
| „Szép ifjú, ki felhőre térdelsz s a szálló naptól elbúcsúzol, várj még! |
| Hős ha vagy, jusson el pillantásod az alvó, távoli, távoli nőig.” |
|
|
Notturno*
| Nehéz szekerek dübörgése éjszakai órán… |
| Álmában, éjjel így zúdúl fel a tó és elnyugszik. |
| Az idő sűrű, bizonytalan, fekete vízben lomhán tova-úszik… |
| A hold pedig most minden fényét világoskék páncélú felhő-lovasokra szórván: |
|
| Így orgyilkosságról a sötétben senki sem tud s kihalt utcákon rohan a lator |
| S a jajszóra, bezárt ablakokon zörgetőre, visszhangzóra senki sem válaszol, |
| Csak a kocsiút dübörög, nappali kínjáról álmában beszél |
| S a gyanús: égésszagú-éjszakában nem vígasztalódik senki a gondolaton: hogy elmúlik ez éj, |
|
| Hogy megint csak, újra és biztosan reggel leszen… |
|
| Nézd, így elhagyottan a szivemet kitépem s a tenyeremre elédbe teszem… |
| Most, most, most meghalnék érted… |
| De jön a reggel, a gond s elhalványúl a képed… |
|
|
Meghaltam*
| Élő isten, mért haltam meg ártatlanúl, |
| Hisz, mint liliom, tiszta volt szivem |
| És bámúlt nagy-szelíden, akarattalan
|
| Mély, szomorú állatszemem kerek két ablakán… |
| Mért kellett hát elmúlnom s lennem semmivé?… |
| Ó én mért nem nézhetem többé a napfény kedves tükreit |
| S az árnyék mélyen, átlátszón sötét üvegjét, |
| Ha evvel ártalmára senkinek sincs bús tekintetem |
| És senkit meg nem bántok, rontok avval, még hogy élek |
| Az édes csendbe, szende szemléletbe elmerűlten? |
|
| Ki síromhoz méla dudaszóval eljön, |
| Ki sírkövemre bágyadt gyermeket lerajzol, |
| Az holtomban megérti életem: |
| Az megholt lelkem mélységes és titkos |
| Tengerszemére rátalált és áhítatos szájjal |
| Nesztelenűl megcsókolta tükrét. |
|
| Ti élők sírom felett pedig |
| Gondoljatok reá, hogy testem már a haragos és tisztelni való |
| Romboló erőknek rossz hatalmát sínyli itt alant |
| S a törvények rútabb másik felét most éli át! |
| Holttestem dombján ó kik álltok! |
| Mindnyájotok hát nyújtsa karjait a magasság felé |
| És énekeljen el a domb fölött egy Ave Máriát! |
|
|
Szőlőhegyen*
|
|
Hamlet: Nincs semmi, amit szívesebben adnék, mint |
|
az életem, az életem, az életem. |
|
| Most nagy fekete virággá nőtt meg a sötétség magja. |
| Óriások a nap után még fáklyákkal rohannak ijedten, |
| A világ szeme aztán végleg elborúl. |
| Eszméletem pedig határain már túlröpűl, |
| Mint mikor éjszakai ragadozó fészkét elhagyja, |
| Ha este élni kezd s az alkonyi fény szemébe tolúl, |
| Előbb csöndesen neszez s pihenten néz körül, |
| Végül a sötétbe zajtalan ívbe’ kilebben, |
|
| És otthonosan a naptalan, de fénylő szürkületben |
| A denevérekkel csapongott, majd szertelen mélybe s szörnyű magasba |
| A szellemem szállt, szállt: mígnem gödörre leltem |
| A sötét föld szinén és lyukra a tökéletes mennynek boltozatján: |
| Hol is, ha ügyesebb és fürgébb, a túlvilágra besiklik a lelkem, |
| A túlvilágra becsúszik: ám már vége, vége volt, a könnyű búcsut elszalasztám, |
| Míg tünődtem: melyik az én utam s az igaz út e ez, míg késlekedtem, |
| Örökre szememből őket elveszítém s maradtam szörnyen egymagamba! |
|
| Te örökre eltűnt csöndes este, |
| Csöndes, tiszta tükre életemnek, |
| Mézédes derű, ó régi ünnep, |
| Ki elmúltál és vissza nem jöhetsz! |
|
| Nagy voltam és elmúlt: elfeledtem. |
| Elfeledtem hogy’ volt: válogattam. |
| Válogattam s közben semerre se mentem. |
| Nem mentem és ó most itt maradtam. |
| Lemaradt utas én élek s halni nem tudok, de ülök |
| Bambán nézvén: az égen a nyílás merre, merre tűnt, |
| Melyen elmegyek, e földön hagyva mindent: vídám erényt és nehéz szörnyű bűnt. |
| Melyen át e földről a közömbös mennybe fölrepülök! |
|
|
Ülvén…*
| Én, ki komoly diófák lágy árnyékában ülök, |
| Most alkonyatkor megenyhülök. |
| És ülök könnyes és bánatos szemmel… |
| És a sírás őrjöngése, mellyel |
| Szegény elfáradt mellem éles késsel felhasítni, |
| Szegény, lihegő tüdőmet kitépni akartan, |
| Most elűlt, elszenderűlt csöndbe takartan… |
| …És ülök könnyes és bánatos szemmel, |
| Mint a göndörfürtű kis fiúcska hajdan, |
| Kit az anyja asszonykézzel símogatni kezd el… |
|
| S élte egyszerű poharát még senkinek össze nem zúztam, |
| Száz rabszolgát vizbe nem öltem, |
| Bosszúm hogy csendesűljön… |
| Mindezt nézem, látom most tisztúltan, |
| Remegő szívvel és elfáradtan ülvén |
| Hol minden sértetlen maradt, de én, én elpusztúltam |
| S most örülök a csend, a béke elterűltén |
| S nem kérdem ki fizet majd a nagy szomorúságomért… |
|
| Nemes, nagy játék zengett ám el itten… |
| Száz vágyam, szomjazó csapat, mely folyton inni kért |
| S elégedetlenűl jajongott azért a csöpp, a csöpp vizért, |
| Mit pusztában lelve vittem |
| Gyönge vezér nekik, most elúnt, itt hagyott, |
| Zajos lovascsatában elvonúlt előttem… |
| S már csak a fínom, távoli neszöket hallom |
| És egyre több és több csend vesz körül |
| És még nagyobb csönd jön, jön és emel |
| S a fejem nagy búsan félrebillen és örül |
| A legnagyobb békének, mely hozzá már közel |
| S a melyet egyedül vár még e földi jók közül… |
|
| S a nap százezermértföldes lángjaival |
| Letűnt s én itt ülvén, e kis bolygó csillagon, |
| E kis szőlőhegyen nézem a kék éjszakát |
| S a szótlan tőkék ezrét s a mozdúlatlan, néma mákvirágot, |
| Amint rájuk száll, özönlik most a holdvilága… |
|
|
Epigramma*
| Elnyugszik már hűs föld alatt a nagybátyám s pihen |
| Nyolcvankétéves aggastyán gazdag s gonosz-szivű. |
| Az átka sok deréken, lágyszivűkön megfogant, kiken |
| Sosem fogott szitok, hiszen mind jámbor volt s igazhitű… |
|
| Egyszer még láttam őt, nagy búsan ült nemrégiben |
| Borús szemekkel nagy setét szobán, setét üveg mögött |
| S csak sárga arca s meghaló roppantúl bánatos szeme |
| Világított felém: de én kevély mosollyal arcomon, – mintha nem értene |
| Szivem megtört, öreg szivének bánatához, – mentem mind tovább s láttam: megütközött |
| Az ifjúságom dölyfén: ó szegény agg ő nem tudhatá, hogy víg szemem mögött, |
| – Ha nem sír is az, – mi ég, mi forr: hogy készülök a sir mögé, a sír alá, könnyű szívvel a sírba le. |
|
|
A nő dícsérete*
| Ó játékos ujjaid, ó finom szíved: picinyke serleg, |
| Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad, |
| Ó fénylő fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes műszere. |
| S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden, |
| S ó finom belső szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!! |
| S ó finom anyag te, sokkalta, sokkalta finomabb annál, |
| S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes, |
| Kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!! |
| Ebédnél ülsz és látlak én: eszel |
| S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó, szép szemed… |
| Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak |
| S most elhiszem: te átesel az életünk nem egy csúf állapotján |
| Kecses, nemes mozgással így: felejthetetlenül… |
| Ó látlak én és lásd és lásd: szeretlek én |
| Im könnybe lábadt bús szemem amig dícsérlek!!! |
|
Kívánság*
| Ó mikor lesz, hogy kezemben tiszta könyv |
| S testben, lélekben tisztán, miként a gyűrű, |
| Kilépek majd a napsütötte útra én, miként a gyűrű, |
| Mely síkos üvegládikából úrnője drága ujján |
| Kicsiny sétára megy és visszajön. |
| És ó mikor lesz már, mikor lesz már, epedve várom, |
| Ó mikor lesz már, hogy karcsú, tiszta ujjaim |
| Majd nem fertőzi meg a sárló munka zsíros szennye rútan, |
| Hogy síma, szép kabáton s bőrömön és lágy fehérneműben |
| Megfürdő síkos testemen nem lesz majd földi pornak |
| Semmi, semmi csúf nyoma. S ó mért kell élnem így |
| S éreznem: az életem s minden napom hogy híg mocsár |
| S írtóznom tőle úgy, miként ha viszkető, hideg mocsárba esném?! |
|
Gyász*
| Régi szenvedések ujra bántanak. |
| Egy viharfelleg rohanva halad. |
| A hátam mögött elalvó tavak… |
| …Hagyjuk aludni a régi időket… |
|
| Néha csöndbe fulnak gyötrő, tört szavak: |
| Hagyjuk, ó hagyjuk a régi időket… |
|
| Gyorsan sipot ide, dobverőket… |
| Üzzük el, üzzük el a régi időket… |
| Semmi se’ mozdul, minden a régi marad. |
|
|
Tanitó vers*
| Afrika lankáin nagy, lándzsás pásztorok űzik a délszaki vadkant. |
| Félig meztelenűl, dús bokrok közt, nagy léptekkel sisakos nép járja’ hegyoldalt. |
| S gyors agarakkal, rút, agyaras szörnyet szép, izmos, barna fiúk sora űzi |
| Ősi bozótokon át, hol a zord harctól menekűl riadozva a kis vad. |
| Ámde a mély szakadékba a szörny behúzódik, s eb ha feléje közelg, |
| Tajtékozva fehér, szeles állatokat felhány a magas levegőbe. |
| (Messzi ha nézed, olyan, mint északi tájak népe, ki könnyü lapáttal |
| Hányja magasra a völgyi havat hóboglyák hűs tetejébe.) |
| Ámde a pásztornép ezalatt a fehér, órjás, patakágyi kövek közt futva közelg már |
| S csak néhány fura görbületű, terebélyes fát kikerűlnie kell még |
| S egyszerre dobni a dárdát s úgy, hogy a szörny nyaka-húsán rengve megálljon… |
|
| Mint mikor északi szél barlangjaiból tőr elő, úgy támad a sebzett szörnyeteg-állat. |
| (Ötméter nagy s dupla patás. Füle szőrös. Vén foga kettős görbületű; szeme szennyes.) |
| S két, szép, barna legényt szörnyen sebesít, de a harmadik ugrik |
| Elhajlik s célozva egyengeti súlyát… |
| Döf s a dárda repűl és vad, sunyi kan-szemiben rendűlve megáll az… |
| Elbámúlva mereng még pillanatig sandán a vadállat (s áll a szemében a dárda) |
| S hirtelenűl suta mód eldől s szeme vérzik… |
|
| Nézd, sisakos, karcsú alakok kuporodnak a hűvös éjben a tűzhöz… |
| (’Délszaki fák sora jó sátor: s koszorúzza a dombot s kék, mély csillagos égbolt…) |
| S messzi a dombról látni tüzet, hol dús lakomán datolyás kosarakkal |
| Sok szép, barna legény gyülekez, ki a földbe leszúrja a dárdát |
| S míg lepihen nagy, éji vad-állatok árnyai settenkedve lopóznak a tűzhöz. |
|
|
Az „Aggok a lakodalmon” című verses tragédia prológusa*
| Vajjon mit szólnak ehhez a parasztok, |
| Kik a földet görnyedve, napestig művelik, |
| Hogy mi henyélünk s e földi lét fölöslegén élősködők |
| Erőink javát fínom szavak henye faragásán, |
| Vidám nászdalok kigondolásán: |
| Pepecselő, drága munkákon töltjük el! |
| Gyászdalt még szívesebben komponálok. |
| De mért örűlni néked ember s hazug ünnepidnek |
| S mért az ünnepi fénytől elkáprázva mondani dalt: |
| „Lám, mégis mily dicső az ember” kezdetüt! |
| S mért is évődjünk komor öregek mi, titkon, |
| Egymás közt, hamiskás nevetéssel: |
| „Lám ugye mondom, mily formás csípejű ez a kislány |
| S a kópénak bizonyára van örülni oka…” |
| Hajnalban dörgő szekereken viszik a barmokat ölni! |
| S naponta ezerével a hidakon vérzenek el |
| S tán senki sincsen is ez átkos föld felett, |
| Ki meghallja e szörnyű szenvedések jajszavát… |
| (Mert meg kell vallanom: vallásos nem vagyok…) |
| És mégis: ugy-e csoda ez az élet, melyre ébredénk |
| S ki tudja: egykor épp ilyen csodára ébredők |
| Nem folytatjuk-e másutt vak, tudatlan életünk…! |
| S ó jaj nekünk, ha ott sem jő elénk, hogy megnyugtassa szívünk’, |
| Hogy jajongva panaszkodjunk néki, aki lenne |
| Látná és tudván így akarná mind e nyűgöt s fáradalmakat… |
| …Hisz néha álmomba’ látom: |
| Szenved és bőg és vérzik és viszket e fekélyes világ |
| Hiszen megtelik e föld jajjal és sebekkel, |
| Hiszen forrón tapad a füst a kovácsok műhelyén |
| Vérző szemek szörnyű sebére! |
| Végtelen e földön a testi szenvedés! |
|
| Ó káldeai, őskori művész, |
| Ki a sírkőre keselyűket véstél, |
| Lásd: végigkisérnek ezek az életen |
| S megtépik még az aggnak is szivét! |
| Bizony Bohemund, ilyenkor én is érezem, |
| Hogy fáj bizony s nehéz is már e vén szivem. És mélyen elpirúlva |
| Szégyellem is magam, ki karvezető vagyok |
| S ki kényelemben élem át még hátralévő napjaim, |
| Míg fínom lelki kínokat s lelkem nem egy |
| Ápolt panasszait érzékeny versben elbeszélem |
| S megríkatok: vele tetszelgő, lusta nőket… |
| Festett bohócnak érzem én magam, |
| Ki szemfényvesztő, szép csalfaságaimmal |
| Tétlenül lopom e lázas földön szenvedők elől |
| E bús és szivettépő földi élet minden édes, |
|
| S e büszke fejedelem lakodalmán, hol a hazug pompa, |
| Virág, arany és asszony tartja ékes ünnepét, |
| Ó mit mondhassunk vének reszkető ajakkal |
| S hogyan köszöntsük e menyegzőn a mátkát, |
| Hogy megindúljon: henye életében aki sosem szenvedett |
| S nem látott embert tönkremenni rútan |
| És szenvedőket halni igazságtalan! |
| Hiszen rohan az átkozott s e földön sehol sincs maradása |
| S nincsen olyan éjszakai, zúgó, fekete víz, |
| Mely feneketlen sötétjét szivének elérje! |
| És éhes is szegény és ó pincékben sorvad élete |
| S a dúsak hulladékait kerülgeti, miként az eb |
| S gyötrelmes éhhalál leselkedik reá!… |
| …S tán e dúsak közt itt senki sincs, |
| Ki hallott ily nyomorról, Kajetán! |
| A gazdagok hajléka ez! S mit mondjak itt?… |
| …E mátkát mégis felköszönti ajkam, |
| De tudd: amíg majd ünnepélyesen ömöl szavam, |
| Amíg dicséretet szavallok: átkozódom! |
|
| Hidd el: szegénynek jó dolgoznia: így csendesűl szive! |
| S csak éjjel legyen éber s néha gyújtson halk világot |
| S nézvén gyertyafényinél s lábujjhegyen az alvók |
| Sáppadt ábrázatát: hallgassa ennen szíve dobbanásait! |
| Ez jó neki!… De mért is néznie |
| A dúsak vídám inyenckedéseit, kik fényűzők |
| S kik mernek még fölöslegessen, fényűzésből ölni |
| Állatot s a mezőknek élő, szép teremtményeit!… |
| …Veled érezek én agg Bohemund, |
| Mint e hosszú életen mindvégig együtt érezénk, |
| Két jó barát, kik ifjak hajdan egy bölcs mester oktatásain |
| Tanultuk elmélkedve, békességben végig-élni |
| Távol tőled ó zajgó, rossz világ e kis városba’ lenn |
| Bölcs, hosszú s munkás életünk! |
| …De nézd, vonúljunk félre tán: |
| Agg méltóságunkkal nem egyező |
| E lakájhad közzé vegyűlnünk… |
(A prológusnak vége. Megkezdődik a színjáték.) |
|
|
Egy úri hölgyhöz!*
|
Egy hölgy: „A szerelem pedig, majd csak megérkezik hozzám is. Mért hagyna ki éppen engem? Talán Frankfurtban ér utol, vagy Barmenben, vagy ahol éppen énekelni fogok…” |
| Éj van most s a föld egyenletesen gőzöl, – |
| Hogy fáj a szived értem, hölgy: most mentegetőzöl, |
| S hogy úgy elhagytál menni, mint a hontalant! |
|
| Hiába, hej! Nehéz szivűnek jobb alant! |
| Egy szemmel nézlek majd, hogy kergetőzöl, |
| Hol engem nem csábít vídám kaland! |
|
| …Én, a szívszakadásig bánatos: szerettelek! |
| S a szívszakadásig is: be gyakran néztem arcod! |
| S hogy meg ne hűlj, ne bántsanak, pólyába tettelek! |
| S hogy ne zokogj, lélekzetemmel dédelgettelek! |
| És hogy nevess: – komoly szivű, – be megnevettelek! |
|
| Én, a szívszakadásig bánatos: be aludnék! |
| Mit is kíván a lélek! Ó ha tudná! |
| Legjobb is volna: életét ha átaludná! |
|
| Ó gyermekkorom! Gyermekkorom! S te is busongó, régi, |
| Alvó s bennem halkan sírdogáló gyermekszeretet! |
| Rád emlékezem! S a rég-időre is, mit rég a sír temet! |
|
| …Hölgy! Nem látsz te többé engemet! |
|
|
|
Óda Móricz Zsigmondhoz!*
| Sok lovas poroszkált már e gömbölyű földön, Móricz Zsigmond! |
| Kis sárga lován ment lassacskán némelyik Mekka felé, (árva zarándok!) Másik |
| Északibb tájon sárga szántóföldek közt ballagott aratáskor. – Ki látta? |
| Ezek közűl többet, mikor éppen erős napsütés volt s hullott |
| Az arany fényesség s a csoportos nép tétlenűl ődöngött a forró tereken |
| Ezek közűl néhányat hirtelenül s nagy kiáltással a magasba, |
| A fény örök forrása felé kiemeltél, hogy mindenki nézhesse!… |
| S a sok, sok ember, (ki nem láthatja másikát, lévén feketén összetömörűlve a szinten,) |
| Újjongott és tapsolva örűlt, hogy van, aki nagylelkű, aki forró délben |
| Remekszép látványosságot, tűzijátékot tartogat néki, |
| Gyönyörű mulatságúl eltikkadt lelkének e tikkasztó vidéken: … |
|
| Nagy művész! Hogy ünneped van ma, szívemből felköszöntelek s keserűn |
| Gondolok tétlen s busongó életemre is, melyben nincsen erő és ízzás |
| Színes képeket vetíteni, csupán feketéket s éjjel! |
| Sápadtabb fény ez, betegebb, mint a holdé, nem vetekszik ez a nappal |
| Oly holdé, milyet álmodtam egyszer, hogy volna végtelen messzi, |
| Volna csupán akkora, mint egy forint s zöld éjszakában |
| Halkan fénylene végtelen távolban s körötte sokkal szebb csillagok |
| Szikráznának táncolva szép rendben s kerengve, mint a rakéták! |
|
| Volna kedvem lenni erősnek, mint Te! Lásd egy leány, |
| Ha csak az ő szeme látná művészetemet oly szépnek, mint a Tiéd! |
| De hagyjuk e busongást! Ünneped van ma s borral |
| Kedvezni akarok Néked s érezni ünnepi, zavartalan örömet! |
| Látni és mondani: az Isten áldása Terajtad! S kérni: |
| Ne hagyja ellankadni soha remekelő jobbkezedet! |
| S balkezedbe, míg munkába merűlsz, tegyen talán boros serleget aranyból! |
| Néha pénzt, vagy színaranyat, vagy amire épp vágyol! De úgy hiszem én: gyengéd |
| Feleséged vezesse inkább gyermekednek kis kezét simogatóan |
| S míg a munkába merűltél, simogassa ő a gyereked kezével |
| Az asztalon kinyújtott balkezedet! |
|
|
A teli hold…*
| Incselkedjék véled, álmodban, kedves! |
| Kedves! Ki messzi nyugszol innen, elhagyott! |
| Álmodj velem, lelkemnek derűsebb fele |
| S a fénymezőn, mely ablakodra süt |
| Láss járni engemet, selyemruhában, gazdagon! |
|
| Vetítse most elmédbe csalfa képeit, |
| Ki messzi nyugszol innen, kedves elhagyott! |
| Kérlellek! Álmodj velem! – Most minden elhagyott, |
| Most boldog az, ki végtelent szeret! |
| …Ó boldogabb, nálam sokkalta boldogabb |
| Holdfényes alakom, ki jár előtted messzi |
| Szép holdvilág-mezőn s mosolygó |
| Sugár-bokrétát nyújt feléd! |
|
|
Elégia: búcsú mesterségemtől!*
|
Karinthy Frigyesnek szeretettel
| Végre is kis versem, légy te az utolsó! |
| Mondd meg a lányoknak: csak őket szerettem! |
| S hírdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem én! |
|
| Nagy urak órája, egy kastély felett, havas éjszakán |
| Végsőt kongattam még egyszer, éji időben, mutattam az időket s megálltam, |
| S nincs oly órás e világon, ki zengésem megújítaná! |
|
| S hogy sötét udvaron lenn vörösen ragyogó istállók s kocsiszínek |
| Suttogó népe lesi hangomat s hallom, |
| Hallom: tanácskoznak lenn: „az óra megállott”… – De én megúntam, |
|
| Megúntam őrizni az éjt s napot is! |
|
| Őrizni az éjt s mutatni az éjféli rémes időket |
|
| A magános órákat, kiknek feleltem az éjben, e zengőket. |
| Tiszta zenéjüknek örüljön a vándor s örüljön a távoli |
| S hogy üdvözölöm itt barátomat, a két templomi órát, mindennél |
| Mélyebb zengésűt, kinek hangja erős és ünnepi fényű! |
| Szép volt, mikor ők kezdték s – ki-ki hangján – kóborló |
| Rablóknak együtt ütöttük az éjfélt sorra |
| Felzendülvén zordon karácsonyi viharban! |
|
| S hogy a lelkek órája is én voltam a sok között s ha arra sodorta a szél |
| Gyakran leültek a párkányon s halkan hozzám |
| Lehajolva hallgatták a beszédem, – megnézték az időt… |
| Ámde most némaságomtól e gyengédek rémülnek igen s tova szállanak: |
| „Az óra megállott!”… – De én megúntam, |
|
| Megúntam figyelni az éjt s napot is! |
|
| Őrizni az éjt s mutatni az éjféli rémes időket |
|
| Fáradt szerkezetét most pihenteti, ója, |
| Élvezi a csendjét a kastélyi óra! |
|
| Megúnta ő figyelni az idők járását! |
|
|
Gyertyafénynél*
| Változtatnod nem lehet. A világ dolgai, |
| Csak usznak, usznak ólmosan tovább. |
| (Sietve él az élő!) S nincs oly földrengés, oly fekete forradalom, |
| Mely minket, nyolcszázezer fekete patkányt kihajitana a lyukakból, |
| S feldobna minket a fehér naphoz közelebb, |
| S vinne ujjongva melegedni! |
|
| Ó miért is nézed: mely városból kelt fel ez a köd, |
| Ó te halálraszánt: kérdelek, miért mélázol mégis, mégis? |
| Ó te halálrakárhozott: esdve kérdelek, mondd meg, |
| Mit vársz még, miért is merengesz, |
| Mire emlékeztet téged a rég mult idő? |
|
| Talán anyád éneke jár a lelked előtt s megválni tőle nehéz? |
| S hogy anyád husz éve nem énekelt már: nyomja a lelked? |
| S hogy nincs lélek a lányok énekében és a szivnek |
| Csakis az anya éneke sulyos és fájdalmas, |
| Amint fájdalmasok a terhes fának |
| Tartalmas szépségei ősszel? |
|
| A lányok éneke könnyü! Tünő hang az! – S vándor, |
| Bus csillag a reménység, mely egyre közelít, |
| Egy vén szikla mögül közelít és egyre növekedvén |
| Szétpattan fájó szived előtt.... |
| Aludni jó! – Kérlek, ne félj a haláltól! |
| Aludni jó! – S aki meghalt, az jól aluszik! |
| Ugye jó aludni? – S lásd, ha jön az este, |
| Mégsem akarsz soha lefeküdni! |
|
| Lusta vagy te! Jól ismerlek! Hej, ha feküszöl már, |
| Nem akarsz majd felkelni soha többé! |
| Ámde, ha nem hinnéd, – kérdezd meg a holtakat is! |
| Legyenek szent tanuság szavaimnál s mondják meg a hallgatagok! |
| Mondják meg eskü alatt: jó volt-e élni. – Lásd: fekve tünődik, |
| S hallgat mind félénken: az életet ő már feledé! |
| Holt királyfit kérdezz meg akár, emlékezik-e? |
| S lánykája énekét hallani felkelne-e csendes |
| Kriptahelyéről s járna-e a rut holdnak fénye alá |
|
|
Egy hegedűművészhez!*
|
À Monsieur Manén avec grande admiration! |
| Isten, ha nagy szemeiddel keresnél, |
| Lenn találhatnál a bogarak között. |
| Itt telik életem s nyüzsgő feketeségben |
| Futkosok s végtelen szerelmem |
| Itt telik, múlik – kis holdam |
|
| Keresd azután őt, ki fenn, az égi fényességben |
| Szerelmeinek tornyáról néz le reánk. |
| Nézd őt, aki sugárzik, a csudaszépet, aki boldog, |
| Ki a hangok értékét is ösmeri – muzsikál, |
| Gyönyörűen muzsikál, mint telihold – és hallgatag |
|
| Ó, én folyton fecsegek, muzsikához sem értek, bús is vagyok én!… |
| Őt nézd, gyönyörű hegedűjét, sugárzó szemeit és fekete haját, |
| S hallgasd ki karcsu beszédét: e szerencsés suttog éppen, |
| Egy leánykához hajlik éppen s halkan, mint a hold |
|
| Hej, az idei must, de keserű! Mért is teremtettél engemet! |
| Uram, az én életem hiábavaló! Egy görcsös keserűség, |
| Egy fuldoklás az egész!… Ó nagy szabadító! Kiáltok! |
| Ó nagy szabadító! Szabadíts meg engem! |
|
| Lásd, vakultan a porba hullanék nagyságod előtt, |
| Lásd, hinném, hogy az égi fénynek én is részese vagyok, |
| Tréfás is volnék talán – s fogyva, telve |
| Kis dolgomon kontárkodva, – élnék, mint a hold! |
| Fuldoklás az egész: – Én csak egyet kértem, |
|
|
A hold*
|
Mártonffy Máriusznak
| Nagy csöndesség volt és sötétség eső után |
| S egyszerre, mint egy átkozott tünemény, |
| Úgy tünt fel az Alpesek mögül |
| S a békességet menten megzavarta: |
|
|
Az óriási hold – mint egy nyugtalan paripa, gőzt lehelve |
| Rohant a völgyön át s a szíveket |
| Izgatott meleg futotta menten át meg át |
| S nem lelte senki helyét, kereste a párját |
| S a futkosás oly nagy lett végül és a zűrzavar: |
|
| Hogy négy erős lovat kellett befogni s egy nagy szekéren |
| Ülvén hajtottunk erre, arra, mint az éji bolondok, kilencen, |
| Köztünk sok ember sírt, sok halála napját emlegette |
| S némelyik már szívéhez tartá pisztolyát: – |
|
| Ó hogyan megyünk mi s hová, mint az őrült gomolyag, |
| Mint az olvadt tűzgolyó mely végig gurúlna dübörögve e világon: |
|
| Kicsinyek vagyunk mi, társaim – jobb lesz elaludni! |
| – A réz hasonlít az aranyhoz, az álom a halálhoz, a szerelem az üdvösséghez: |
|
| Jobb lesz elaludni s felkelvén, mint a kripták fuvolása |
| Fujdogálja tovább kicsiny bánatát kiki melankolikusan |
| Melankolikusan s egyedül. |
|
| Vagy jobb e tán a föld alatt sinylődvén fájó érc |
| Várni, amíg eloszol a súlyos réteg s felszabadúlván a ragyogó felszinen |
|
| Eloszolni boldog füstté, felolvadni boldog habbá: |
| Koldusok a bunkósbottal fenyegetők – várjatok! |
| Ó, hogy mért is veritek a szegény lovakat! |
|
| …S te is torz látomás, égi ördög – nagyszemű, te menj el útadon! |
| Csend lett az ének után az éneklők fülében – menj el útadon, |
| Hagyj el minket, férfiakat, ne zavarj, gyíkokat áldozunk mi, |
| Mint a holdkóros, hogy nyerjen szép éji nyugodalmat… |
|
| …De a többi, mint a beteg, ki testi kínjait |
| Nem bírja el tovább s ugorni kész: |
| A tajtékos lovakat hajszolván véresre verte |
| S a vad Mura folyó felé kormányozá… |
|
| Ekkor én a kocsiban felálltam s szavaimmal mint az apostol |
| A holdfényen a szíveket lecsendesítém – osztottam békét, |
| Tettem, hogy csendesség legyen ismét – s az őrjöngők |
| Szégyenkezve, halaványan leszálltak – s némán |
| Szomorúan mentünk egyenkint haza. |
|
|
Halotti zsoltár*
|
| Hagytatok meghalni engem, |
| Nem hallottátok esdekelő szavam, |
| Nem fogtátok meg a fuldokló kezét |
| Ó nem vettétek kézbe haldokló szívem. |
|
|
| Beteljesedék én rajtam Uram. |
| Lehúnytam a szememet s reámjönnek haragosaim. |
| S amiért mozdúlni többé nem tudok: |
| Tebeléd vetettem immár minden bizodalmamat. |
|
|
|
| S magános lelkemet kezénél vezesd Te
|
| A vak úton, melyen eddig nem járt még soha |
| S szent lehelleteddel Te védd meg őt |
| A nyüzsgő lelkek ártalmaitól is. |
|
|
|
| Ó hogy virúlt a világ, mikor elmentem |
| Be jó volt megösmerni csodáit, |
| Be jó volt megnézni, milyen a jég, |
| Milyen a hó, milyenek a fák és a hegyek. |
|
|
|
| Minden él, csak én, csak én |
| Várom a sötétben vezető jó Kezed, |
| Ne szeresd őket, kik nevetnek káromon |
| S kik rossz hírem terjesztik, hogy semmire se vittem. |
|
|
|
| Ki gyűlölöd ellenségeimet s szereted barátaimat, |
| Ó mint szeretlek én tégedet Uram. |
| Rossz volt ez az élet, de jő egy jobb reménység: |
|
Jóság és barátság talán visszatérnek, |
| S talán átölel az égi szerelem.
|
|
|
|
| Itt fekszem önző most, ki tévedtem sokat |
| Sok mindent műveltem sírva és kacagva, |
| S némák az én társaim, kik mondtak sok bolondot |
| S meghatottak ők, kik rosszúl perlekedének: |
| Facta hominum! – tudja a temető! |
|
|
|
Verseim rendezésekor*
|
Peterdi Istvánnak
| Ó rég’ idők ajtója: emlék! |
| Betenném az ajtót – pihennék! |
| Ó én életemnek kesernyés íze! |
|
| Akit szerettem, rosszúl szerettem, |
| Akit szerettem, hiába szerettem, |
| Barátaimat mind megúntam, |
| Sokat beszéltem, kevés pénzt szereztem. |
| Ó régi éjszakák emléke – unalmas |
| Éjszakák fájó emléke – nyugalmas |
| Semmittevés gyötrő emléke – fájdalmas |
| Üldögélés pocsék hatalma: … |
| Ó én életemnek egyetlen tartalma! |
|
| Diák vagyok én még most is, |
| Egyedül élek, mint a kóró, most is, |
| Sok lim-lom, írás – mi végre? Gimnazista! |
| Hej térj magadhoz! – Hej, a kést elő! |
| …Mi végre nyögsz még most is – nem tudom!!!… |
| …Rád is gondoltam ma, ballagván e bús uton |
| S a sok régi évre! Jó barátom! Meddő bölcselő! |
| Fáj az út… Elég!… De hagyjuk! Ne gondoljunk erre
|
| Talán csak elvégezzük valamerre. |
|
|
Virágvasárnapi ballada*
|
Győri Ernőnek
| Dicsérem én valamennyi virágot! |
| De mindük közt a rózsa: legszebb! |
| Tavaszi rózsák, ti úgy ültök a fán, |
| Mint a kanári madár, ki hűvös tavasszal |
| Leült a rügyellő rózsatőre s fázván |
|
| Virágvasárnapi felhő, messzire szállasz!… |
| Hahó, ott repül egy tépett rózsakosár! |
| Szép a világ ma! – Szép vagy ó vasárnap! Vívják |
| Éneklő tornyaid az ittas egeket! |
| S leánykáid éneke, bástyáid koszorúja, délceg katonáid |
| A mennyei lakósok csudálatára vannak! |
|
| Felülének angyalok szekérre utazni, |
| Holdas országúton járni, nézni a völgyeket, |
| S nézve a völgyeket, tóba fürödni. |
|
| Hol üres az éji tér s két torony áll magában, |
| S hol egy vad folyamnak zsilipjei zúgnak, |
| S fenn a hidegben, hol két csillag búgva melegszik: |
| A hegyekről egy alvajáró jött szegény! |
|
| Ki nem köszönti őket: csudálkozva nézik, – |
| Angyalnak nem köszönt és búsan ment tovább? |
|
| S virágvasárnap éjszakáján alvó |
| Réteken jár és reájuk nem figyel. |
| És rózsákat szoritva jó szivére szüntelen |
| Csak feltekint a szelid holdvilág felé! |
|
| Ki messzi ment és vissza sose nézett: |
| Sokáig megcsudálták még az álmodót |
| Amig alakja az árnyba olvadó, sötét |
| Két torony között a messzeségbe tűnt. |
|
| Akkor megpróbálták fényes szárnyaik! |
| S a két torony felett csattogva fényesen |
| Négy arkangyal repült a holdvilág alatt, |
| Négy szőke angyal szállt az álmodó után |
| A két torony között a messzeség felé! |
|
|
Gyász*
| Régi szenvedések újra bántanak. |
| Egy viharfelleg rohanva halad… |
| Ti hegységek és hallgató tavak: |
| Hagyjuk, úgy-e hagyjuk a régi időket! |
| …Az ágak némán bólogatnak, ringanak… |
|
| A lomha ágak mozdulatlan inganak, |
| Nehéz csöndbe fúlnak gyötrő, tört szavak: |
| Hagyjuk, ó hagyjuk a régi időket! |
|
| Gyorsan sípot ide, dobverőket! |
| Űzzük el, űzzük el a régi időket! |
| …Semmi se’ mozdúl, minden a régi marad. |
|
|
A sötétség*
|
| Lám ott megy egy katona s mellén viszi bátorságát… |
|
| Nehéz szekerek dübörögnek éjszakai órán… |
| Álmában, éjjel így zúdúl fel a tó és elnyugszik. |
| …Az idő sűrű, bizonytalan, fekete vízben lomhán tovaúszik… |
| A hold pedig most minden fényét világoskék páncélú felhő-lovasokra szórván: |
|
| Így orgyilkosságról a sötétben senki sem tud s kihalt utcákon rohan a lator |
| S a jajszóra, bezárt ablakokon zörgetőre, visszhangzóra senki sem válaszol, |
| Csak a kocsiút dübörög, nappali kínjáról álmában beszél |
| S e gyanús éjszakában nem vigasztalódik senki a gondolaton: hogy elmúlik az éj, |
|
| S hogy megint csak újra és biztosan reggel leszen… |
|
| S mire virrad, éji félelmeit feledé: nem gondol senki ezen, |
| S hogy mi történt az éjjel, kérdeni szeretőjét egy se meri, |
| Csak nézi bámészan, hogy az ablakokat most is ólmos eső veri. |
|
|
Az elhagyott vadász*
|
A szellem: Erre repült a fiam s te egy mogyoróhéjjal agyonütötted. Ezért lakolsz. (Ezeregy éj.) |
| Mikor még a nádi vizekben tanyáztam, |
| S lélek a ringó nádakon hintáztam, |
| S boldog, vídám lélek ropogtattam nádi mogyorót: |
| Történhetett vélem e nagy baleset. |
|
| Azóta boldog vagyok, hogyha beborúl, |
| S ha esni kezd, a szívem felderűl, |
| Lámpát gyújtok s púposra görbűlve hallgatom: |
| Hogy kotyog kinn a csizma s kopog a kő: |
| Mennek a vadászok a hideg erdőbe. |
|
| Kotyog a csizma és kopog a kő, |
| Sárgúl odafenn az erdő teteje! |
| Hajrá! Fel a vaddisznóra a csúcsok felé! |
| Hajrá! Át a völgyeken, vad-füvön, úti lapún! |
| Hajrá! Át a vizeken, patakon, csöndes esőn!… |
|
| …Nekem nagyobb öröm űlni idelenn! |
| Lenni elhagyottan s olyan egyedűl: |
| Hogyha hideg kezemet véletlen’ megfogom |
| Megborzongok s ijedten, mint az őrült |
| Körülfutok három-négyszer a szobában. |
|
| Lenni egyedül, hallgatni az esőt, |
| Örülni a rossz időnek s ami másnak kín: |
| Adtad a bölcsőben nékem, istenem! |
| Egyszer csak meghasad s az üdvösség |
| Sárga tüze az elhagyott vadásznak |
|
|
|
Kántorok:*
| Uram, ez az éved is de furcsa! |
| Úgy látszik rosszúl bőjtölünk. Az évszakok |
| Zordak: – a nap, a hold és a Mercurius |
| Tán rosszúl bolyong e világi űrben? – Kérünk, |
| Add meg a mi boldogságunk’ is, hogy énekünket |
| Szelíd ősszel, a sárga és szelíd lomb alatt |
| A hűs fasorban, az üres templomból messzire hallják |
|
| S áldd meg a mi idős anyánkat is; csúnya őszön |
| Oly borús szegény – fél a haláltól! |
| Áldd meg az anyókát, ki a padokból hallgatja, |
| – (Ájtatos szegény!) – a fia szép énekét! |
| Áldd meg a hitközség népét gabonával, fordúljon a kedved. |
| Adj jó évszakokat s meglásd a harangozó is |
| Boldogan kongatja majd a messzeségbe sovárgó |
|
| S büszke lesz szegény, hogy urának hívó szava: a Tiéd
|
| A tiszta napsütésben oly messzire hallik! |
|
|
Karnevál*
| Vidám csapat jött láncos botokkal |
| Egy palotából, – mint hideg kövekből indúl |
| Meleg forrásnak áradó vize! |
|
| Lánykák selyem bugyogóban s felöltözött urak: |
| Szép foguk közt gyöngyözött a bor! |
|
| S egy aggastyán jött dideregve, (– hideg volt az inge, –) |
| S egy táncos lánykát vitt, kinek bokája szép, |
| Selyem bokája puha, mint a körte! |
|
| Ez estén meleg szél fújt: – táncolt rokolyája |
| S nyelve fénylett, amint énekelt! |
|
| Mint hideg kőből indúl meleg forrás: |
| Egy palotából jött ez áradó csapat! |
|
| S ekkor én, vendég közöttük, folyvást szenvedőn |
| Magamban átkozódtam: sülyednének el! |
|
| Gyötrődvén szüntelen, éreztem: elkövetkezik |
| S ez őrjöngőknek lelke más vidékre száll! |
|
| Elcsendesedtem aztán: sírás fojtogat |
| S az örvény elragadott engem is! |
|
| Templomhoz értünk: néztem szobrait |
| S az irígy bánata halkan beszélt: |
|
| Sárga mécs világít rátok is, ti ünnepelt kövek! |
| Szobrok a magasban, sötét, kövült alakok, ti szentek! |
| Mért oly borús az én életem! |
|
| Lám, ezek fényben úsznak s a vihar farka |
| Én hozzám hajlik folyton s elborít! |
|
| Ha tudtok változtatni s valóban van befolyásotok |
| Arra, ki e táncot intézi, mert mulattatja őt: |
|
| Mondjátok meg, ó mondjátok neki, |
| Én is, én is jó táncos vagyok! |
|
| Vegyen engem is e táncolók közé |
| S adja, hogy az mulattasson engem is, |
| Ami mások szíve-csendjét felveri, |
|
| Mutasson erdőt, hol a hegyek szakálla |
| Tréfásan int nekem s incselkedőn: |
|
| „Jer, hozz leányt s játsz bujócskát vele: |
| Hisz nincsen szebb a játszi szerelemnél!…” |
|
| …S ó gazdag hölgyek is, akinek élete |
| Miként rakéta forrón s színesen repül! |
|
| Vegyétek számba, kérlek, borús életem, |
| S egy percig eltűnődvén, vigadjatok tovább! |
|
|
Epigramma*
| Ki komoly képpel gabonát őrölt eddig, |
| Kő alá vitte s formátlan kenyeret sütvén, (istentől ez a forma) – |
| Házakat épített aztán szótlanúl – s megkoszorúzta, |
| Mikor elkészült – s kurjantott a fennálló falaknak, énekelt: |
|
| Az ember most komolyan (istentől ez a komolyság) |
| Istentől ez a bús komolyság: kést a kezébe vett |
| S rombolni indúlt véle lovakon s megölni, aki zavarná: |
| Házait óvni, őrlő kövét s gabonáját: – |
| Nem értem minő dolog ez, de látom, ez ősi komolyság, – |
| – Mint mikor a nő teherbe esik s ki kacagós volt eddig, komolyan |
| S elmélyedve készíti a bölcsőt s terhével járván |
| Kést is vesz maga mellé, védekezni a szelíd, vagy mikor: |
|
| A haldokló ágyán végképen megkomolyodván |
| Rendeli: tegyetek kést a siromba védekezésül, |
| Hogy elűzzem a gonoszt a siromból s ottan is éljek:
|
| Az életnek, oly mélyebb szava ez, látom, (származik ősi időből) |
| Hogy bámulom, mint a fellegeket, mint a felhős eget, hol |
| Változik fény és árny, – véletlen kergeti úgy látszik, |
|
| Ámde fölötte egy mélyebb törvény sugallata sejlik, |
| Amelyet érzek én s tisztelnem rendel az ösztön. |
|
|
Óda*
|
Aischylos: „Jobb lett volna meg sem születni.”
| Oh szomorúság! A végtelen térben |
| S végtelen időn megálló egyetlen támasz, |
| Az óriás óceánon lengő kis ladik, |
| Otthonom, hol jól érzém magam, |
|
| Köd, amely körülvett s nem hagyott |
| Látnom soha kis körömön túl |
| Sokszorosan színes párázat, |
|
| Párna, amelyen nyughatott |
| A sziv, ha helyét nem lelé |
| E világi térben: Fantáziám te! |
| Könnyeimtől boldogan terhes, |
|
| Szomorúság, ó szomorúság, kiáltok utánad |
| Tűnő szép bánat: borodtól mámoros |
| Szemem már józanodni kezd. |
|
| S úgy állok itt látván ridegen magam |
| Az óriási lét kietlen vidékén |
| Tengődni, mint istentelen füszálat, |
|
| S düh fog el és kegyetlen öröm |
| Úgy számolni már ennen életemmel, |
| Mint a mészáros méri a húst: |
|
| Mérni kis örömöt és latolni bánatot, |
| S a kis helyet becsülni, mely nékem jutott, |
| S hinni, hogy az önzésem az isten, aki megvéd, |
| S tudni józanúl, mit ér az életem… |
|
| Oh szomorúság, mi voltál, most tudom. |
|
| S a világnak örök óceánja! |
| Rideg istenség! Ősi szilaj! Barbári nyers elem! |
| Nem félek többé átadni magam, – |
| Jőjjön acélhullámod és sodorjon arra, |
| Amerre hajtja majd dúrva Véletlened. |
|
|
Zsoltár*
| Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket, |
| Munkát, amely boldogít, s nőt, aki szeret, |
| Megadod majd, megadod máskor… |
|
| Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd |
| S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, – |
| Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veri |
| S kitárom Előtted karjaim… |
|
| S mégsem tudok már szólani Hozzád Uram! |
| Néma lettem én – s a szívem nem talál! |
|
| Talán a dolgok végén! Talán majd megtalállak! |
| Ha majd megkérded tőlem: „miért fiam – s hogyan?”… |
|
| S a hangod úgy zeng majd felém, mint jó apámé… |
| És mélyről hangzó szavad lehúnyt szemem mögűl |
| Majd ismét előcsalja régi könnyeim… |
| Hogy ami rejtett s nem tudom hová tűnt, de érzem, él: |
| A forró vágy, – szeretni Téged Alkotóm, |
| Fényednek varázsától ujra éled: |
|
| Akkor majd lelkemet örökös derűd |
| Fiatal tavaszában fürdetem |
| És áldalak, hogy vagy! És elfelejti szívem |
| Hogy nem talált sehol e földön és egen… |
|
|
Régi dallam*
| Borág s borostyán közt, hol a fürtös kis, |
| Nyájas arcocska megjelenik reggel |
| S álomittassan nézeget szét: |
| Küldd el Venus arra galambjaid. |
|
| S csattogva fénylő, szép nyaka mellett: ők |
| Súgják meg titkom, hogy szeretem szívét |
| S hogy kis levélkét kap ma tőlem |
| S elviszem őt mihamar atyjától. |
|
|
Naenia*
|
(Egy jóbarát emlékére.)
| S ma porhanyó sírjában porladoz… |
| Ó, ó, hogy élveznéd az ősz |
| Pirosló színeit s újborát! |
| S az enyészet karjába dőlsz! |
| Még itt díszlik ablakod alatt |
| A százados dió s az őszi kökörcsin |
| Egyre megújul… De te nem, |
| Csak te nem újulsz meg sohasem. |
|
| Hogy itt voltál és éltél, hirdetem! |
| De vaj’ meddig vagyok még hiradó! |
| Hisz időm nékem is letelik, |
| És minden napom a sír felé |
| Oly biztos lépéssel közelít, |
| Mintahogy a meleg földanya |
| Felölti lassan a ködruhát. |
|
| Könnyelmű te! Nem olyan az ének, |
| Mióta nedves házikódba bújtál: |
| Nyers énekeket teli szívvel fújtál |
| És nem volt benned semmi félelem. |
| „Nagyot ugrani! – Az élet árja |
| Habjai tornyosulván, elragad.” |
| Szóltál és nagyot kortyantott nyakad |
| S megdőlt, szőke fejed, mint az anyaölben, |
| Oly lágyan simogatták láthatatlan kezek. |
|
| Én szerettelek! Hidd el: hisz e földi térből |
| Pajtás, megyek én is már kifele! |
| S hiába, szívem hogy rád emel |
| Színes pohárban opál-bort! |
| Az őszi erdőség kopár, zord |
| Nyögése elhallik errefele! |
| S a szív sunyít, – megáll és füleli |
| Jelt ad-e, menni már valami? |
|
| Én szerettelek, mert az őszi csendben |
| Úgy űltél részeg trónusodon, mint a gőgös |
| Szerelem istene s az Értelmes Mámoré! |
| Mintha várnád e föld zsenge s tudatlan szüzeit, hogy bánkódva, |
| Amiért hagytak egyedül epekedni s hosszú sorokban, |
| Gyönyörű hajkoronájukat megbontván – jőjjenek |
| S őszi koszorújokat meghajtván Jóságod előtt |
| Esengve borúljanak le Nagy Lelked elébe! |
|
| S vártál… S úgy nyúltál aztán poharadhoz, |
| Oly sunyi mosollyal, mint kinek titka van!… |
| S örökre várni kész, hogy álma teljesűl-e? |
|
|
Upaniszada*
| Éjszaki szél! Repülj az éjben, |
|
| Hej, te hold, te rejtelmes, |
| Ki a rejtelmes élet felett úszol, |
| A mélység felett s a kérdések chaoszán ellejtesz!… |
| Hej, te hold, te sejtelmes, – tudod-e, |
|
| S tudod-e, hogy úszol, mint a hajók és ringatod magad! |
| S hogy itt mélyen alant a messzeségben, mosolyod őrjít |
| S hogy talán sugárzó uszályod e mély csend a szívem fenekén! |
|
| A néked járó tisztelet: az álom mélyűlt tisztasága |
| S a hódolat: a néma szív káprázata! |
| Szeretünk, mert te megcsalsz minket |
| S szépséggel megétetsz, mint az édesanyánk! |
|
| Szólítlak holdszelet, te álomjáró! Álmok kék királya te! |
| Míly szerelemmel áhítunk téged, ó elérhetetlen, – |
| Mi szegények, elbűvöltek, a halál gyermekei! |
| Úszol … pompázol s felhőkkel cicázol |
| S hogy idelenn a poklok katlanja ég |
| S hánytorogva ordít a zűrzavar, |
| Ki hinné külvilági lény, ki látja fénymezőid? |
|
| Ó holtak lámpája, szellemek napja! |
|
| S a csalogány is bódultan repül feléd |
| És énekel neked, – fényedben fürdik |
|
| Hold-özön, ó mélabús derű! |
| Miért, ó miért halok meg oly hamar |
| S ó mért nem nézhetlek örökké! |
|
|
Az elmúlás kórusa*
| Még sugárzik szemed – a lélek ép… De menni kell! – |
| Ó ne hidd, hogy fájdalmas lehet |
| Ha a bölcs természet bevégzi müvét |
| S a halál sugárzó koronájával tetézi |
|
| Repülj tehát, – én hű és bízó szívvel elbocsátlak! |
| Dagassza szíved és vitrolád új szél – s ne késlekedj! |
| Menj! S lépj oly bátran a sírba, ahogy kimérten s méltóságosan |
| A mértékletesség diktálta földi lépteid! – |
| Lépj bátran hűs sírodba jóság! – Meleg szív büszkén lépdelj! |
| S ó ne hidd, hogy áldásom |
| Sirod földjét ne tenné porhanyóbbá! |
|
| Áldásom vidd majd magaddal: alvó |
| Örökkévalóságodat derítse; – s egy végső hang: |
|
| Minden szent, ami él – s a szentséget magadba hordod… |
| S talán erős, új szentség fénye derül majd rád az elmulásban: |
|
| Mert végső perced múlik el s nem életed! |
| A régi fény van elmulóban; – s mielőtt lehúny, |
| Fürössze lelked boldoggá a tisztaság reménye |
| Mit lágy ölén kinál a végtelen. |
|
|
| Ó élet, örök tenger, mely szirtre csapod szenvedő cseppjeidet!… |
| Ó örök Mozgás te… amely körbe fut, helyben áll, semmire se mén… Átok!! |
| Átka a paránynak, de hiú dicsőség annak, aki nézi művét |
| S beteljesülve látván, nem törődik |
| A szenvedés zúgásával, mely a teret betölti. |
|
| A te akaratod, hogy a nemes elpusztúljon és a Hit jajongva, – |
| S újjáéledjen aztán s elpusztuljon ismét, – |
| Hogy haragudjék, aki megbékél s éljen előbb, aki meghal –: |
| Halál! – Te vagy a mi atyánk… |
|
| Ó Egyetlen Principium, egyetlen fény, amely int! |
| Téged dicsőít a fáradt, téged hív a szenvedő e szomorú lány szemében |
| Úgy reszket szép arcod, mint az örökké várt jó vendégé, aki ajándékot: |
| Az örök jegyesség koszorúját hozza. |
|
| …Elmúlás!… bús szépség és szomorú öröm te! – E sötét szemek |
| Rólad beszélnek nekem s hogy itt talán hamis a játék és hiba van valahol!… |
| – Ó vigasztalásom! – s hogy erre egyszer én még ráébredek… |
|
| Mert bús hangjából vigaszod is csendül felém, mely a Nirvana |
| Himnikus hangjaival úgy tölti be a messzi teret, mint a kettős égi szó: |
| Melynek dorgálása dícséret, zokogása nevetés s amely |
| A múlás örök dicsőségét hirdeti! |
|
| Ó Kettős Arc! – ki a fellegek fölött |
| Az éter tisztaságában nem ismersz irgalmat s kihez e vajúdó világ |
| Hiába nyujtogatja megváltásodért esengő karjait! |
| …Ki a mélybe nézel s nem látsz, ki mindent hallasz süketen… |
| …Ki a múltakat neveted s a jövőben kétkedni nem átalsz… |
| Ó kettős szépség: élet és halál: – egy testben férfi-nő, – egymással várandósok, |
| Egymás szülői és felfalói… Kettős Átok!… Segíts, hogy megnevezzelek |
| S ez lesz jutalmam földi vándorlásomért. |
|
|
|
Lelkek kórusa*
| A szív megállt… S hogy mi a kósza szélben |
| Merre tartunk? – hogy mondjam el neked? |
| Ám tudj meg annyit: szótalan haladnak |
| A lelkek seregei, – hangtalan pataknak, |
| Örök pataknak vándorlásaként. |
|
| Volt látomástok arról ami fekete? |
| S megérted-e, mi lassan tovafolyó árnyék? |
| S hogy ezzé leszel, hinni mered-e? |
| S hogy hosszú út, csillagtalan mi reád vár még… |
|
| Vonúlni éjen át, vonúlni szüntelen… |
| Tátong az űr eléd s az óra már közel… |
| S ó mégse sírj, – kitárt két karja fénylik: |
| Anyád az ott, ki végre átölel… |
|
| Mert maga ő az örök éjjel mélye… |
| Mert maga ő az örök feketeség… |
|
| S a ringató, a nyugató, örök sötét. |
|
|
Magyar könyörgés*
| Ó mért nem küldöd sugárodat, |
| Ó mért nem küldöd sugárodat, |
|
| Ó mért nem küldöttél látnokot, |
| Húnyt szemmel ki vezetni szokott, |
|
| Mit mutassunk? nyitott sebeket, |
| Sáros, szeges, nyűves sziveket, |
| – Megalázottat ki szeret. |
|
| Emeld fel mégegyszer a főnket, |
| Gyűjtsd össze megtört kis erőnket, |
| Könyörögeni hogy tudjunk előtted. |
|
|
A mélyen alvó*
| Alszol, mialatt az éjszaka |
| Ködköntösét vagdossa szablyával… |
| S felhőbe lövi nyilát a Garázda Vadász is, |
| Miután a nedves, éjjeli réteken tobzódva csatangolt. |
| Minden táncol s villódzva pörög körülötted, – egy mámoros, éji világ |
| S a hold is karikába gyürűzve, őrjöngve forog, |
| Mert érzi, hogy közeleg a hajnal. |
|
| Már pirkad nemsokára s minden pendűlve éledni akar, |
| Minek rövid élte szakadna, mihelyt a sürű holdi korong |
| Halványan borul el s lehanyatlik a hajnali bolton… |
| Minden zabolátlan veti bukfenceit, karikáz, |
| Gurúlva nevet s mégegyszer fellobog élete. |
|
| De te alszol… s homlokodat köríti gyengülő csillogás. |
| Egy titokzatos élet körülölel ragyogással s bágyadó, |
| Lankadó szivedbe édes, permeteg álmait öntözi… |
| S mint a mézé: úgy vonja le súlya magával szegény, lelankadó fejedet. |
|
| Mosolyogsz, mialatt az éjszaka tombol s a bomlott holdi gyürűzet |
| Sose látott káprázatot ontva, kerengve küzd még maradásért. |
| S te feladod a küzdelmet, álmodó? S a rejtélyes, éji időszak |
| Zenithjén engeded-e, hogy az álom mágnese lehúzzon a nemlét |
| Egyre mélyülő rétegeibe – s a rajzos, álombeli képek |
| Rajbafutó, csalékony alakzataival? |
|
| Szegény! Gyengéden kell téged ölelni, mint a halottat, |
| Ki átengedi szivét titkos örök-élte tünékeny látomásainak… |
| Ugyanígy téged is: megóva fénykoszorúdat vajszinű homlokodnak övén |
| Dédelget tekintetem alvó! – S szívem a fájdalom legmélyebb ködébe merít el |
| S mintha elvesztene: úgy zokog máris kincse után s felméri, ami neki voltál |
| S úgy vezetne kezen, remegő szeretettel: vendégeként vissza magához, |
| Mint legdrágább látogatóit: a téveteg szellemeket. |
|
|
Üres templom*
| Ott, ahol szög alatt fut be a sugár, – |
| S búg, búg, – búg és brummog, bicsaklik, nyekereg |
|
| Ott, ahol a Krisztus arca sáppad |
| És sáppadtsága felissza a meleg fényt s a vért… |
| A szikrázó por kisded világain lépked a Megváltó elé |
| Fenn a magasban, mint parány csillagokon egy leányalak. |
|
| Haja, mint a sárga kötél, |
| Nyitott ajkain megáll a lehellet |
| S köpenyét csaknem belepi a hószínű köd. |
|
| Fehér az arca, mint az Övé és magasztos |
| És sáppadt, mint az Övé, – királyi vértelenség |
| Áll ajkain őrt! S a titokra ügyel, mely ide hozta Eléje. |
|
| Ő-e az isteni mátka?… vagy ő-e az a Másik? |
| A másik Egyetlen, aki méltó, hogy kilépjen e zajból, fel a csendbe? |
| S meglátom-e végre ha figyelek, általuk sarkait e világnak, amelyeken forog? |
| A szívem rejtett élete vagy-e tán, odafenn, akit kivonszolt az Óriás Mágnes |
| A kőcsipkék erdein át, amelyek merevek és hallgatagok, mint a téli |
|
| Ujjait előrenyújtja s máris eloszlik. |
| Barna gomoly a derűt viaskodva veri onnan, |
| Hol alig-alig csillan még valami aranyja… |
| Tán fülbevalója volt, ami mozdúlt?… s lassú lépteitől? |
|
|
A többi mellett egy álló-csillagocska*
|
E-nek!
| Megszólitalak a kövér Szaturnusz mellett kis álló-csillagocska. |
| A kutya sem ösmer, feléd se vonit, – csak én láttalak meg egy hüvös éjszakán, |
| Mikor amannak csillagzó, veszett dühe éppen elpihent. |
|
| Álló-csillagocska nem forogsz… a fényed is kékes. |
| Fekete tüzet szórsz: szent haragot a mennynek sötétkék boltozatán… |
| Nem látnak, – de hogy vagy: én tudom! – s mondd, beéred-e velem? |
| Mosolyogsz s igent intesz parányi tüzeddel. |
|
| Lásd: vannak még pásztorok, akik jobban ismerik az eget, |
| Mint sok tudósa… Hátha ily magános valahol akad még, |
| Ki felgyujtván éji tüzét s a fanyar és kanyargó füstszalag |
| Mennyfelé törtető utjait követve szemével, – utóbb lepihen?… |
| Heverész… s majd álmodik éjjel a napfényes égi sikokról, |
| Hol a madarak élik aranyos világukat: mulatozva halálig |
| Légben, fényben s a messzi tengereken… |
|
| Téged néz: annélkül, hogy tudná s az északi földek |
| Dércsipte, sárgás hajnalai is majd ott libegnek előtte… |
| S lásd, – énekelni szeretne… feledvén henye testét, |
| Nyujtózva rongy testtel a végtelen semmi felé. |
|
| S a többi a bolton, – erre az is mind tán még oda sereglene köréd… |
| S felriadva nem egy, még forditaná oda rátarti fejét! – |
| De te hallgatsz… s ki az elmulást ugy szereted, – |
| Hol régen és mélyen rejtezel, még jobban elmerülsz. |
| Bevonván fekete tüzeid, – lassan fordulsz el e vidékről. |
|
|
Anya és fiú*
|
– Szeretnék elkallódni az emberek között… Ha talán felkapna a szél, belesodorna közéjük s én végre könnyű szívvel: beletörődve eltünnék magam elől… Nehéz nekem ez a kiváltság…
– Mit hallok? – Ki lesz akkor honfoglalóm e földön?
– Még most sem tudsz elbocsátani? – Azt hiszed, az vagyok, aki régen?
– Nekem? – Te vagy a nap, a hold s a bolygó csillagok…
– Ó te… ki a sír mélyén még most sem nyughatol…
S aggódó szemeid engem keresnek, kisérik lépteim s feljajdúlsz
Mihelyt a fáradtságtól tántorogva, bánattól részegen
Terhem elejteném…
Mélyen rejtező! – Anyám vagy-e, hogy kergetsz?…
– Elhagyatott voltam, senkim sem volt, fiam… Senki sem segített nekem… Talán még gúnyoltak is, hogy piszkos vagyok a nagy munkától… Egy barátod volt, – nevetett, – nem emlékszel reá? S egy másik szempárra, mely gyanusított, – hogy öreg boszorkány vagyok, ki kincseket ás el s kinek nincs lelke… Hagyhatod ezt fiam? – ki lelkem örököse vagy?
– Kinek bizonyítsak? A gúny elnémult – s ki rossz volt: elfeledte, – vagy nem messze tőled: porlad már szegény a föld alatt… Most szólj! – még van annyi erőm, – megrázzam a sírját?
– Nem azt… de lobogj! Bonts lelket… Emeld fel lelkemet, amely nyomorgott, úgy nyomorgott itt benn, hogy dühömben halálos ágyamról is leugrottam volna még… Nincs ez befejezve, – hova gondolsz? – Gyűjts lelket fiam… S ha halálos fáradsággal is: addig gyűjts, tömöríts lassan, – míg megfülled belül a sűrűség, füstöt vet s már-már világít… S ha majd fellobog: az lesz az egyetlen fény, amely még nékem világol az éjszakában…
– Szegény!
– Az vagyok! De úgy is bocsátottalak világgá. Kezemet a szívedre tettem és azt mondtam neked: fiam, szegény vagyok!
|
A Genezis új könyve*
|
Szilágyi Gézának!
|
l. Vala az Ür, mely vagyon e világon bévül. Tudniillik, a semmiséget ne másutt keresd, hanem itt. S mint rabok a ketrecből, innen ki nem szabadultok.
2. És semminek nem vala tartóssága. Azazhogy csakis az egésznek vala fene tartóssága, egyéb benne minden növekedék és elfogya nagy hirtelenséggel. Vedd úgy, valamint a mohó tüzet, mely ég és elalszik, ég és elalszik és ennek nincs vége. Se célja, se tartóssága semminek nem vala.
3. Hanem mint a bolond-kerék pörög vala minden, mikor a Teremtő elfáradott volna. És szólt: Imhol a vizek eloszlának. Nincs köd.
4. Szétvált a víz a tűztől s most már a tűz megbujva ég. Van, ami eloltja s van, ami éleszti. S a fehér a feketétől is elvált, mondom. – S a bolond pörgés is lassan megcsendesedék.
*
5. És támada gonosz szél, mely felborzolta a vizeket.
6. És szólott a vízcsepp: Imé a csoda, édes lettem a naptól.
7. Van egy kis tartósságom és mért hogy nem örülnék néki s fordítanám hasznomra?
8. Te, ki mindenha láttál fehéret és feketét, – mi öröm az néked már? De én, aki kisded vagyok s mely igen kicsiny a tartósságom is, – imé megkóstoltam valamit. Így fohászkodék s igen örül vala.
9. Bennem az ég kékje tükröződik s egy mécses lobog éjjel is bennem, amely melenget.
10. És látá a vízcsepp, hogy ez jó volna.
11. És különvált vala a tengertől testvéreivel. És kihasználá kisded tartósságát. És a Teremtő mosolyog vala. És elfordula.
*
12. És kihasítának egy darabot abból, aminek vége nincs. És vala ez az első határ.
13. És szólának: örüljünk addig is! Köd előttünk, köd utánunk.
14. Kisded hasznunk adódott, mért nem élhetnénk vele?
15. És szóltanak mintegy karban: Örvendezzünk, halléluja!
16. Mert mi öröm van a pörge futásban, mely vég nélkül való? Mi futunk a futóval, de van egy kis tartósságunk is.
17. Mert fölmegyünk és lemegyünk kicsinyég: valamint a nap. És nevezék azt örömnek.
18. És szóltanak: Ha már kelletik futnod a futóval, – kell lenned néked is mindamellett cél nélkül valónak, az ő törvénye szerint. Vagyis a nemzetségnek futása legyen, mint a futóé: cél és vég nélkül való.
19. És elvégzed dolgodat e földön, de küldöd a te fiadat a messzeségben, amelynek vége nincs, a céltalannak az ő szabálya szerint. De te maradj itt és akaszkodjál.
20. Igyen rendezkedének és szaporodának és az még nagyobb öröm vala.
21. És aki éhen marada, körülnéz vala és amire igen vágyott volna, elnyelé. És nevezék ezt a dolgot szeretetnek. Ez is ama kisded tartósságnak a dolga.
22. És elnyelék a testvért s a jajt meg nem hallják vala füleikkel.
*
23. És szólott egy hang: Kik vagytok?
24. És ők felelének: Lehetséges vala élnünk.
25. És felele egyikök is, mindök helyett: Azelőtt is volt vad szél és valának cseppek is, – de azok mind nem én voltam. Hasonlókép most is vannak előttem és utánam, de azok sem én vagyok. De akkor támada szél – és imhol a te szolgád. Hát nem csoda ez?
26. És szólott a hang: Én vagyok a halál angyala.
27. Láttátok a fehéret s feketét, – de ennek vége leszen egyszer.
28. Vagy nem a testvéreiteket is elnyelétek? Hol vannak a ti testvéreitek?
29. De ők felelék: A testvéreink valának valamint a fény – és eltüntek.
30. És felele egyikök is mindök helyett: Nem is vagyok biztos benne, hogy valának ezen testvéreink.
31. És szólt a halál angyala: Én mondom nektek, valóban: a halottak sohse éltek! És az így van rendjén. Mivelhogy én teremtettelek benneteket.
32. Mivelhogy örömöt akartatok, de ez csak úgy lehet, ha vége is vagyon. De igazi vége.
33. Mert mi dolog az? Vagy tudnátok vajjon örülni ugyanannak vég nélkül?
34. Mi öröm annak látnia, aki mindig lát? S az éhség is, mondom, a kisded tartósságnak dolga.
35. Vagy inkább akartok-e lenni, mint annakelőtte magatok is végtelenek? És kiálta: akkor vakok legyetek megint!
36. És kiálta: Nincs völgy és nincs hegy és nincs a változások gyönyörűsége.
37. De ők könyörgének: Nem, nem, te csak hagyjál minket így!
38. Látók akarunk lenni s evégből alázatosak. És ahol vége leszen, ott legyen a vége s ha nem is több az öröm, mint egy géra.
39. Amire a halál angyala elmene szemeik elől.
40. És nevezék őt fájdalomnak. És összesúgának: védekezzünk testvéreim ő ellene.
*
41. És elkezdének csatázni Ő ellene, ki mindenben jelen vagyon.
42. És vala a harc: Valamint a hangya neki menne az erdőnek. És kiáltának: Sok itt az ellenség, mégse találjuk mi meg az igazit.
43. És egyikök kiálta: hogy-hogy? – Az én húsom is talán ellenségem nékem? És dühében megmetéli vala testét.
44. Sokan ismét csüggedének, mondván: Oly egyszerű vala minden azelőtt. Mi végre e sokféleség, mely kibomla az egyszerűből?
45. És ismét mások kiáltának: csatázzunk hajrá! A többiek a mi ellenségeink. Úgyis sokan vagyunk e földön.
46. Mivelhogy enni kell nekünk úgyis. És ez a kisded tartósság miatt van.
47. És vala nagy zürzavar: kardok csattogása s jajszó. S ők csatáztak mintegy sajátmagokkal.
48. Kiálta pedig az egyik: Talán-talán szünjünk meg mi is? Akkor vége a mi csatázásunknak. Hol van ő akkor, ha e világ kipusztul?
49. És mikor egy sem vala köztük, ki erősebb volna a másiknál, megállnak vala és elkezdének igen reszketni. És búsúl vala egyikök nagy fenszóval:
50. Én harcolok mintegy sajátmagammal. Mert a vér is nem hamar elfeledi, hogy ő ki és mi? S az én gyermekem megcsókolándja az én ellenfelemnek gyermekét.
51. S ha az én gyermekem gyenge lészen? Ő én leszek akkor, s nála leszek már szívem által is, mely sajnálandja őt.
52. Mint látszik tehát: bohó tünemény vagyok én s itt minden össze-vissza foly. Én csatázok Ő ellene, – holott bennem vagyon Ő. – Kivel csatázzak tehát?
53. S nagy csend vala akkor. És szólának mások is a csendben: Jaj nekünk.
54. Mi végre a mi tartósságunk, ha ily könnyen elveszünk?
55. Neveted a gyengét, mikor te vagy minden a változandóság által: a gyenge és az erős.
56. Mivelhogy a végtelenség megcsalta elmédet s te saját magadat metéled, gyarló! S mi csapdába esénk: ha egyszer Ő teremte minket és általa is veszünk.
57. És ismét mások tanácsolák: Gyertek, bújjunk mi össze Ő ellene.
58. És alakítának csoportokat és összebúvának. S minden reszket vala.
*
59. És szólott a halál angyala: Mi végre reszkettek ti úgy? Avagy nem magatok akartátok-é a kisded hasznot? Mondván: ahol vége leszen, ott legyen is a vége s ha nem több is az öröm, mint amit egy géra ér.
60. És ők felelének mégis: Jaj, jaj nekünk.
61. Hasítottunk a végtelenből végest.
62. Teremtettünk valót abban, ami nincs. S lehetőt abban mindazonáltal, ami lehetetlen. A cél pedig olyan vala előttünk, mint a nap. S kiáltozánk: halleluh, halleluja!
63. De kiáltozásunk siralommá lőn. A tartósság és mozgandóság együtt olyan, mint a szekér, amely elé a föld embere egyszerre fog lovat és szamárt. Holott ez állatok külömb-külömb valók. Az egyik húz, a másik tart.
64. Megcsalt minket ez a mi tartósságunk s meg a mozgandóság. Épúgy minden harc te ellened is csak hiábavalóság. – De mit csinálunk mi akkor, harc nélkül?
*
65. És szólott a halál angyala: Lágy vagyok, ne féljetek tőlem.
66. Ti harcolni fogtok a tartósságért, vagyis: futni fogjátok a kisded tartósság futását a nagy futáson bévül, melynek célja nincs! Mivelhogy megindultatok már.
67. S minden, ami megindult vala, futni fog tovább. S kedvelni fogja ezen futását.
68. És felmentek és lementek ti és nemzedékeitek, mint a nap, az örökkévalóságig, halléluja.
69. Ne féljetek és ne reszkessetek, mert örökkévalók vagytok úgyis, kisded futásotok újulásában, amelynek célja nincs.
70. Hisz ezt akarjátok, ne feledjétek, mivelhogy csakis ez a lehető itt.
71. S adatott célotok is kicsiny futásotokban. Mert ha megtagadtok is: én vagyok itt a cél s minden pillanatotoknak az íze.
72. Ti pedig keresitek majdan a kis futásnak másik értelmét a nagy futáson bévül.
73. Valamint a pályafutó, ki örvend a zöld füvön s futja a célt s feledi, hogy ezenközben lemegy a nap.
74. S vélem fogtok viaskodni oktalanok. Ellenem fogtok lázadozni, – ez a rendelés! holott én vagyok a Pusztító és Létrehozó ugyanegy személyben, – miáltal pusztítok, azáltal vagyok, – holott nélkülem nem volna egy ófor tartósságotok.
75. S kiáltjátok majd: nem te vagy a cél, megtagadunk. Mikor más cél nem is lehető itt.
76. Keress ott mást, hol nincs más, mint homok.
77. Mint a futó vagytok, ki örül a zöld füvön s nem látja a célt, amely felé halad. Holott topog mégis türelmetlenségében, hogy elérje.
78. Mi örömötök vagyon nélkülem s mi célotok? – feleljetek. De ők hallgatának.
79. Hol nincs cél, van-e futó, ki örülne a futásnak?
80. S hol nincs zár, mi végre ott a kulcs?
81. Én vagyok a cél és minden tartósságotok.
*
82. És szólott ismét a halál angyala: Elomlik a virág, aki voltál s nem lesz soha többé ugyanaz, aki volt.
83. De mint a futó a völgyben, ki álomra hajtja fejét, olyanok lesztek karjaimban.
84. Mi végre reszkettek? Mért nem mondjátok inkább magatoknak: imé, nagy hasznom vala.
85. Láttam jó darab eget és örvendtem neki, minek a Teremtő nem örvend szegény, mivelhogy véghetetlen ő és nincsen öröme.
86. Nem ő maga voltatok-e hajdan? emlékezzetek! de ti tartósságot akartatok.
87. És adatott néktek kivánságotok szerint. Mert ha nem is örül Ő és nem is bánkódik: benne vagyon az eredet, jól emlékezzetek erre.
88. S ha néktek adatott sziv: tán amiből vagytok, vajjon az merőben tompa-e? Csak ezt ne gondoljátok! S nem ugyanaz-e a könnyek forrása is, aki a tompaságé?
89. Kérnélek, ne feledjétek: Ti szóltatok egykor: édesek vagyunk a naptól. S adatott néktek az öröm itala. – S vajjon mely forrásból? Amelynek nincs vize?
90. Nyertetek örömöt ama fene-tartósság helyén, amelyben semmi öröm, annyi sem, mint amit egy géra ér.
91. S hiába fenekedtek: talán-tán Ő sokféle virágot akar s összekeveri magotokat az örökkévalóságig! haléluja! – Ne sírjatok tehát.
92. De ők mindazonáltal sírának. – Hogy tennők azt, hogy lennénk mi magunk is tartósabbak? – hangzott a jaj.
*
93. E lázadásra pedig haragot ölte arca s beszéle tovább imigyen:
94. Nem igy alkuvánk! – Avagy több néktek a száz, mint az egy, ha egyszer a végén vagytok? Hogy számoltok el a végén, ha nincs szavatok többé?
95. De ha összeadnád is e világ napjait, mi jönne ki abból? S minden mozdulást itt? Csak a semmi. S mihelyt örökké akarnál élni: kijönne ugyanaz! Én pedig durva leszek ahhoz, ki megtagad engem s épít magának mintegy az egekig.
96. De szelid vagyok, ha röpke léted nézed mosollyal és szólasz:
97. Az öröm, mint a nyerítés vala, – de a bánat bizony kemény.
98. Csak a bánat vala oly igazság, mely vala szilárd. Éreztem azt.
99. Veszem most már életemet tehát, valamint látszatot. – Dőre voltam és esendő, amig hittem magamat egészen szilárdnak.
100. Mivelhogy magam elé célt tettem az égmezőre s amelynek tartása nincs: a végtelenbe szúrtam nyilamat.
101. Mintegy: ki szöget ver belé, minek tartása nincs. S ki ily oktalant mívelt, várhat-e az okosabbat később? S várhat-e attól, ki az okosságot neveti?
102. S ki körülfutja azt, ami a messzeségbe megy, mit várhat az olyan?
103. Megcsalának tehát, igaz. De mégis, mondom, megcsalatásom is csak hasznom vala.
*
104. S e szóra megeredének az ég tüzei s ő szóla valamit harsonaszóban:
105. Négyféle halál van, ímé hallgassátok.
106. A negyedik halál a legmélyebb halál. Vegyétek az ólom nehezét: olyan az.
107. Vegyétek a semmiséget, mely vagyon e világon bévül, olyan az.
108. S amiben csak pirinyó élet van is: dobálja azt magától s rohan felém. S nevezi ezen dobálását örömnek.
109. S mind mélyebbre süpped ezenközben a negyedik halálig.
110. De ott megáll, mert a Teremtő szólítja őt: És ő csendbe burkolózik ott.
*
111. Van olyan, kit viszek magammal egészen odáig.
112. S van olyan, ki a második halálban megáll.
113. (Hol a középpont vagyon: amelyben a fehér metszi a feketét.)
114. S itt elfogja őt a kétség s mikor azt mondaná: nem lenni! – azt fogja kiáltani: élni!
115. És feledvén megcsalatását, egykori életét egészen, rohanvást megfordul vissza a nap alá. És újra feltör onnan s megint csak felém fut. – Ezt vegyétek mindnyájan észbe és válasszatok tehát.
116. Imigyen szólt a halál angyala. De a cseppek elhallgatának.
117. És nemsokára lőn egy nagy világ.
*
118. Ezekutána pedig levének emberek is, kik mindezt feledék.
119. És vala megint jajszó, de mennyi! – Olyik igy kiálta:
120. Mért eszed a gödölyét anyja tejében? S egy hang felele neki azonnal: Köd előttem, köd utánam.
121. Úgyis eltűnünk nyomtalan s ki veszi számba a falevelek életét?
122. S egy másik: Hah, okosságot papolsz? Mi okosság vagyon abban, ami hiában való? – az egészben?
123. S mások: Baj van mivélünk atyámfiai. Valami csalás van itt az eredetben.
124. Mivelhogy mi futjuk a körnek futását akörül, ami messzire megyen. S nem tudjuk hová?
125. S itt szívünkben vagyon az Ür. De a gyermekeink célokat mutatnak ujra.
126. S nékünk nincs erőnk azoknak igaz tanításokra.
*
127. S e szavakra ismét nagy csend kerekedék.
128. S szólának mások is, mintegy vidáman: Bármit mívelünk, valami hibája kiderül.
129. Mert kétféle dolog kalimpál mibennünk külömb-külömb s melyik kohó olvasztja eggyé.
130. Bármelyik oldaladra fordulsz: csak rosszul feküszöl testvérem.
131. Akár a kigyó, amelyre ráléptek s tekergőzik a láb alatt, olyan vagy. – Mindent tudok. – De ha kiáltok, – mégis: felét sem kiáltom a jajnak. Kinek van akkora szája?
132. S mig anyád küzdeni küld: teremts fiam nagyot!
133. Lelked legörnyed a semmiség sulyától időnek előtte.
*
134. Se élni, se meghalni nem tudunk. – S holott a nap süt mireánk: mi botorkázunk a fényben.
135. S ki örülhetne a fénynek, a ködöt keresi. Mivelhogy napjait megzabálta a félelem.
136. S mint a fedél, amely nem illik a belvilághoz s le-lefordul a fazékról, – olyanok a mi gondolataink.
137. S a cselekedeteink nem különben, csak nem fedik be soha, amit akarunk.
138. Felemás ez a mű: fazék és fedő, – nem illenek ezek össze! S ép ezáltal lettünk. Hát nem átkozottak vagyunk mindörökké?
*
139. Lám, úgy-e, a gabona magvai megszámoltatnak – de még hogy! S a mi életünkkel viszont pazarol a Zsugori!
140. És súgja ten lelked által: szedd meg magad te is s meglátod! – S mi a vége? Sírhatol teli zsákjaidon te magad.
141. Mit szeressek végül, ha olyan Ő, mint a rossz kőműves s dobálta belém a sarat: indulatjaimat? S mire megyek vélök magamra maradván? – Ki álmomban megöl, úgy látszik, az a jótevőm. A gyilkosom egyetlen jótevőm lett: odáig jutottunk.
142. Továbbá: az ostobának adatik elégtétel. S most kergessem-e őt is s valamennyit elégtételével a hátán?
143. S amit szántunk örökkévalónak szívünk végtelen vágya miatt: az ránk nevet.
144. S a szívünket neveti viszont a húsunk, mely, mint látszik, a fő dolog itt. Ezért a visszásság s a mohó karattyolás.
145. S amibe kezdek, az átfordul. – Ki játszadozni kezdett, – vére hullására ocsudik. Kérdezd a szeretőket.
146. A kéjnek világa mélyeláthatatlan szakadék. Örülj, ha megkapaszkodtál valahol. De mi légyen a forrósággal, amellyel még hívod is a gyermekeket oda, ahol sírásban telnek napjaid? – Hazug, hazug itt minden! – hazugságra épülének a hidak s paloták itt, bizony mondom, helyes e beszéd.
*
147. És ismét mások kiáltának hangos szóval, mellüket vervén: Mi gyilkosok vagyunk.
148. A megtört szemet imé jobb szeretjük, rohanván minden után, ami élő!
149. Mivelhogy becsesebb nekünk a megtört tükör, mint a hibátlan.
150. És akinek csak a mája kell, megöli az egész állatot.
151. És akinek csak a körme kell, megöli az egész embert.
152. De a teremtő is, – kövérre hizlal, lássátok, azután pedig levág. A Pazarló!
153. És farkasokat nevel szerető gonddal körülötted az erdőn.
154. (Ilyen az, ami eredetében hazug s aztán kibomlott mérges virággá! Mik ezen paloták!)
155. Szebb neki a megtört szem, ó jaj, mint az ép. S a lélek nem kell neki.
*
156. De mások kiáltának: Eh mit! Gyötörjem én magamat?
157. Hisz bárhogy teszek is – jó és rossz az egyaránt. Ne zavarjál vadászásomban. És valának dacosak.
158. És halászának és vadászának sötét képpel igen kegyetlenül.
159. És legázolák a gyengét s az özvegyet sanyargaták.
160. És támada belőlük hatalmas nép. Aki pedig közülök első vala: nagy király lett abból. S felhága mintegy az égig.
161. De támadának próféták is s a sanyargók figyelnek vala reájok nagy figyelemmel.
162. És ismét más próféták szólottak a néppel s lőn erre zendülés. A szivek feltámadának.
163. S a rohanó áradat ismét elseperte a bölcseket.
164. De a bölcsek félre állának önként s nem lőn próféta egyikükből sem soha.
165. Ők nem szabának törvényt. De mintegy szomoru arccal figyelének.
166. És szólának: Büszke emberiség! Hol vannak vajjon kincseitek?
167. Kérnélek, mondjátok meg, hol a multotok s a jövőtök is hol vagyon, melyik zsebetekben? Vagy rosszul látok talán, – hogy nem látok mást, mint egyetlen napot?
168. Avagy egy nap – mindenetek talán? S köd előttetek, köd utánatok? Ti szegények!
169. Szólának s a halál angyalának arcát figyelék. Ki áll vala ezalatt kardjával az áradat mentén féloldalt.
|
|
Az eltávozott*
| Hol sose voltál eleddig: az Arany Partok mentén |
| Most vidáman tanyázol… Ha pedig jő az alkonyat is, a mohón gomolygó: te nyergedben gyorsan felállasz |
| S merőn nézel napnyugat felé. – – |
| Tán az álombéli lángoknak ama vidékét figyeled, hol a nap |
| Sötét tűzkarikákat hajigál odafenn s hol gyorsan kavarogva |
| Füstöt vet a fény a mélybarna földeken. |
|
| Igy élsz ott te szegény… Lőporos táskádból ebédelsz, (ha van mit) s a hatalmas csendben |
| Ropogva mozdúlnak iszonyu állkapcsaid. – – |
| Szomorú nem vagy. – Ott állasz lóháton |
| S Eszterke felől tünődöl. |
|
|
Kutyák*
| Hajnalodik. S ki fekete kutyáiddal együtt-üvöltve |
| Vonúltál el ablakom alatt, – állati rém magad is! – most végre elcsitulsz. |
| Nem nézem vándorlásodat s tudom. |
| Lassan haladsz el arrafelé, hol egy kétesen szürke világ |
| Fekete ködeiből lép majd elő a nap. |
|
| De addig is… te nem állsz meg: a horizonton lassan áthaladsz… |
| A láncokat megoldod. S kutyáid szerte-vadásznak. |
|
| Még egy napot élnem ó minek? |
| Ó mért kell élednem újra, mért kell, hogy a sárga derengés |
| Egyre libegőbb tüzére mégegyszer rámeredjek, mint a tébolyúlt? |
| Mért, hogy ki kell majd nyitnom fáradt szemeim, |
| Gondoktól tüzes szemeim s mint a tájékozatlan gyermek |
| Utánad bámulnom újra vonító alak? |
|
| Még egy napsütés? megúnt napsütés! S átkozott vigasság annak, |
| Ki rámbízott, – ó lélek! Rosszúl sáfárkodik az, érzem, |
| Ki rámbízott. Itt láncra lánc csörög… hiába lobogó tűz, |
| Önmagának égő lámpa már az ember… S ahogy a kutyák megugatják a felszálló madarat |
| S az nevetve tűnik el… úgy bámulunk már utánad életünk! |
|
| A kutyák… igen! kik megtépnék gazdájukat előbb… |
| Ismered őket is? – s utóbb farkcsóválva sunyítanak: |
| Olyanok már az örömök. Meghökkennek előbb s habozva lépnek át |
| Csodálkozásomon. – Barátomnak, kit szerettem, vége van. |
| Minek élnem? – S én, ki dudorászva egykor |
| Lassan léptem be szobám ajtaján hány hajnalon!… |
| (– Ó mennyi bölcsességet összehordtunk!…) |
| S utóbb nevetve néztem eléd ablakomon túl acsarkodó nap! – |
|
| Ismerem, oly jól ismerem már íveiteket vadászó kutyák! |
| Vonításaitok’ is ismerem s nem félek azoktól. – Mint a vonuló tűz, |
| Mely egyes tájakon nyomtalan áthalad: – |
|
|
Régi rímek*
| Gondolsz-e reám is? – Beteg |
| Tanítja tudnia boldog alázatot. |
|
| A szenvedések pokla vár rám: |
| Elmúlasz életem: s kiállom. |
| Nem jössz majd segíteni a vég előtt |
| Ó messzi ifjúság! – A sír felém nevet |
| S születni többé nem lehet. |
|
|
A fegyenc fia*
| – „Mit akarsz itt Almandól?” |
| – „ „Én vagyok a Szégyen-király.” ” |
|
| – „Azt igérted, hogy elkerűlsz, |
| Ugy esküdtél, hogy elmerűlsz |
| S im itt vagy ujra s szertezilálod álmaim…” |
|
| – „ „Sutba vetem érted bronzból vert szégyen-koronám, |
| Elvetem palástomat is, mit varrt valamely szeleverdi Rózsi, |
| Elhagyom lakomat érted: rászáll a felhő, megüli köd, – |
| Jer, menjünk el vándorolni ketten.” ” |
|
| – „S ha mint csillag dörögnél is el az arcom előtt |
| S ha mint Cherubim futnál is nagy fénnyel előttem… |
| Nékem fegyenc volt az apám s az anyám koldusasszony |
| S inkább nyiljon meg előttem e fal s nyeljen el mindörökre magába, |
| Semhogy te még egyszer elémbe kerülj.” |
|
| – „ „Ugy hát itt hagylak akkor s elmegyek. |
| S felkeresem újra ködűlte lakom. |
| S felveszem hát újra királyi koronámat |
| S vállaimra vetem hát a királyi palástot |
| S ugy nézek onnan majd le nagy fenségemből reád.” ” |
|
|
Mojzes bucsúja*
| Miután lejöttem a hegyről, Uram… |
| Hol is Veled beszéltem a csendben ott, ki vagy a Jóság! – |
| Ők tobzódtak odalenn. – El nem mondhatom, mi volt. |
| Várakat épített fel magának hamisságból a nép, |
| S még az inge szövetét is csalafintaságból szövé. |
| Nem bíztam én ott semmiben, – nem a gyerekben, aki megfogant… |
| (S már ahogy megnéztek engem a nők, kőtáblákat cipelő öreget, |
| Egy haragra is erőtlen aggastyánt, aki valék… –) |
| De minden egyéb is, ami ott élt, vagy sarjadozott a messzi mezőn, |
| A gyűlölettől volt annak förtelmes ereje. |
| S egy világ épült fel így, világod ellen, míg távol volt a szemem |
| S megdönthetetlen állt előttem, mint az éjszaka. |
| Meg kellett hát törnöm, Uram, – így adatott, – már öreg is voltam én! |
| A világ négy sarkát kellett vón’ vállaimmal kiemelnem újra, mint egyetlenegyszer azelőtt |
| S jajonganom megint, mint a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát… |
| S ehhez bizony akkor nem is volt már erőm. |
| S így törtem hát el szegény kőtábláidat. |
| S az igéret földét is majd így nem láthatom. |
|
Az élet alkonya*
„Nehéz próba előtt állsz.” |
|
| Bandzsitani kezd a szemed, mert itt az időd: küszöbödön már az öregség |
| S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd. |
| Tombol majd a sötétség körüled, ám te meg se moccansz, mert nem alkuszol… |
| Nem igen félsz te már az éji hidegektől, nem is búslakodol s ha olykor álmaidban elédjárul egy-egy emberarc, |
| Te mozdulatlan várod őt, – nem biztatod, nem kergeted |
| S úgy űlsz előtte, mint a hegy. |
|
| Vérző fogakról álmodol s ha ki nyeríteni merne pitvarodban a nemi gyönyöröktől: gonoszúl neveted… |
| S nem fogadsz el tőle semmi indoklást. Mert rétesek az eszményképeid, – |
| Azt képzeled, hogy kövér nőknek hízelegsz az ételért, – egy nagy leves, |
| Hatalmas sűlt-tökök és répák, hízott medvék veszik olykor űltödet körül |
| S te lassan ingatod a fejed erre s nem beszélsz. |
|
| Így, így. Ez lesz a sorsod, ha megéred. – Olyan meleg már az éj |
| S oly részegítő volt ma még az alkonyatnak sötét napkorongja. – Félned nem szabad. |
| Légy buzgó s jószivű, amíg lehet. S akik majd ordítanak még az életért… |
| Légy papjuk, higgadt orvosuk talán. Ez most a dolgod itt. |
| És meg ne mondd nekik egész tudásod… Hallgasd el felét… |
| Légy hatalmas a hallgatásban. S ha majd olykor sírni kell, |
| Mert régi képek, ennen képed kezdett el a falon furcsán zengeni, – |
| Erről se szólj. – Isten segéljen útadon. – S ne hogy példázat légy nekik: |
| Hogy minden milyen rosszra fordul itt az ég alatt. |
|
|
Vándordal*
| Ki útrakelt és messzi megy, |
| Az út mentén a fák köszöntik őt |
| S a fű is felvidul, amerre lép… |
|
| S még bucsuként az égnek kósza népe |
| Körülszálldossa sápadt homlokát… |
| S ugy bámulják a lányok is, mint lábrakelt csodát. |
| Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt |
| S a durva végtelenbe’ ver tanyát… |
|
| Őt meg kell nézni, mert az ég alatt |
| Nincs több találkozás… s a messzeségben, |
| Ki tudja, merre lesz a sirja majd? |
|
|
Óda Helikon magyarjaihoz!*
Pályamű a helikoni ünnepségek alkalmából
| Az elvetett mag álmosan kelt ki belőlem… |
| Hangot hallék egykor, mikor még a láthatatlan Bölcselővel |
| Sorra jártam e föld népeit – s csak most eszmélek rá, hogy így szólt hozzám ez a hang: |
| Bús gondolataim, akár az őrködők, az őrző csillagok, úgy álljanak majd homlokod fölött… |
| Négy évtizedre ültettem beléd e hangot: vaspáncélban álljatok… |
| Állj talpig vasban és vigyázz, mert anyád nyelvét, akár egy marok tüzet |
| Kell megóvnod a pusztulástól: ez a dolgod itt. Egy láthatatlan lángolás |
| Teremté meg e nagy világot s néked is van lángocskád, – te vasedényben vidd e kis tüzet és meg ne állj, |
| Míg rejtett helyet nem lelsz, ahol megpihentek véle… |
| Szent e nyelv! Több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is, |
| Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott |
| E nemes, szép alakzat… Rossz idők futottak el feletted, |
| Megbontott a téli gond, – és romlásodat hozta, – megtapodtak, |
| Megbolygatták hitedet a nyelvben, megzavarták eszed, szavak áradatával ellepték világodat, |
| Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid, – majd a vad burjánzás |
| Mindent ellepett utána, – oly termés volt ez a térségeken, emberek! |
| Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kéne szöknie… |
| S a rontás-bontás zaja ma is duruzsol… |
|
| Légy türelemmel, – szólok hozzád, – vedd a Libanon |
| Ős cédrusát, – e háromezer éves szűzet, aki türelmes pártával hajladoz a szélben, – vedd remekszép koronával díszes homlokát… |
| Az bölcsen hallgat, nem jajong és vár… amíg a negyedik nagy évezredben |
| Kibonthatja gyümölcsét e világ elé… S ott áll sugározva, boldogan, akár a boldog asszonyok… |
| …Hallgass reám kemény magyar! – kívánom e mag elültetését s termésetek behordását, |
| Semmi mást! – S majd úgy mentek fel akkor célotok felé a túlsó oldalon… |
| Hol süt a nap: … feltűnik majd a nap aranyos teste… |
| Azt akarom, hogy ez így legyen. |
|
|
Köd előttem, köd utánam…*
| Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt, |
| Nem tudja, mint került oda, |
| Körötte pókok, donga-fák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is… |
| Ugy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok… |
| Emlékezem, oly jó volt álom mélye meleg köpenyed. |
| Zuzmarák felett lengedezni, lenni sajátmagam jégvirág |
| S pattogva, kerengőzve, kivirágzani egy sötét ablakon. |
| Homályos udvar ez, amelyre gondolok. |
| Itt éltem én, tudom, e lét előtt. Ott éltem álmatag, |
| Függőleges és lassu életem. |
| Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott |
|
A vagány esti éneke*
| Fel, fel, ne álmodozz hát, |
|
| S az alkony mennydörögne, mint |
| Papocskánk egykoron. S a sok biró |
|
| Zöldfarkú csillagot s mi mást, mi esti |
| Tünődéseid az égre festi. |
|
| Fel, fel az útra, légy merész, |
| A hölgyet készítsd hát ki jó Teréz, |
| Hogy telt kosárral holnap jőjj haza |
| Oh légyen földi jóknak abban halmaza! |
|
| Hogy telt kosárral menj a hegyen fölfelé |
| És énekelj – az ég szakadjon meg belé… |
| S ha majd felérünk, ott Teréz |
| Majd megpihenünk, meglásd, kézbe’ kéz… |
| S meglásd, panaszra nem lesz semmi ok: |
| Nem jársz majd úgy, mint egykor én s mint egyesek, |
| Kik bölcsek ám, csak épp szemük kopog… |
| S hogy mankójukkal téged megverhessenek |
|
|
A Hetvenéveshez!*
| Körülöttem tűz volt akkor. Itt is, ott is lángok törtek fel a föld alól |
| S a tűzből dorgálás és átkozódás hallaték. |
| S a város vérzett, ez a régi város, |
| Ahol hajdan megszülettem s megéltem annyi szenvedést. |
|
| – Már régen űlök itt, – gondoltam ekkor. – S lásd, szívós vagyok, akár a jó kötél: |
| Hiszen még mindig élek. S vaj’ minek? Mit várok még itt, hol az éjszakában |
| S a száraz szélben több s többféle téboly is forog és egymást kergeti? |
| S kinek beszéljek itt s miről? Mert hol van az, ki tanuimat meghallgassa végűl, |
| Derék tanúimat, akikről álmodom és nincsenek sehol? |
| És mit is tanusítsak vélök? Nem tudjátok? Mit akartok tőlem emberek? |
|
| Ágyúk doboltak messze kinn a város szélein s a föld búgott, repedt |
| S én akkor Rád gondoltam újra és megvallom, sírtam is. |
| Mert hányan voltunk akkor ollyanok, kik Hozzád beszéltünk a messzeségben s hittük is, |
| Hogy meg fogsz hallani. Én buzdítottalak |
| És azt susogtam: – tarts ki ott, ahol vagy, mint a szirt – és láttalak, |
| Amint gondterhelt arccal jársz szobádban fel-alá és így kiálték: – légy szilárd! |
| Mert nincs több lélek itten kívüled, e világ gondolattalan… |
| S a végső jószándék Te vagy, ezt jól gondold meg ott, ki kell hát tartanod. – S vaj’ emlékszel-e rá? |
| Hogy álmaidban átölelte két kezed egy öregember… |
|
| Én voltam az. – – E rossz városnak akkor vége volt. – Itt nincs feltámadás, – gondoltam én. |
| S e város íme újra él… de nem folytatom. Ezt elmondja más. Felálltam akkor ott |
| És messze néztem újra földön és egen. |
| S hogy hová mentem el az éjben aztán, ma már nem tudom. |
|
|
Egy lélek története
E kötet válogatott, régi verseimet viszi ujból az olvasó elé, – uj kisérlet alig néhány foglaltatik benne. – Elmúlt fiatalkoromat küldöm a mai fiatalság elé, azzal a reménynyel, hogy ma talán több érdeklődést kelthet szenvedélye, mint régen.
Több mint tiz év előtt irtam e verseket. S azt az egoizmust, mely a lyrát, mint a lávafolyamot kidobta belőlem, ma már nem találom magamban, bármint próbálnám is életre hívni. Ma már nem tudok verset írni – s ha megpróbálkozom: hamar rájövök, hogy voltaképen a régi mondanivalókat higítanám – s ezt nem szabad tennem. Mert hazugság az olyan panasz, amelynek nincs meggyőző ereje s hazug és csinált az olyan forma, amelyet nem az indulat parancsol… Erős indulat és koncentrált kifejezés: e kettő nélkül nem lehetek lyrikus, – érzem… S csodálkozom fiatalságomon.
Hogyan volt vajjon lehetséges ezeket irnom, mikor fogalmam sem volt még róla, mi a mondat? Mintha Isten diktálta volna, – szenvedélyes, küzdelmes évek nyomorusága után, – lázadva, buzogva szakadt ki a lélekből a szenvedély és harag s a lezáruló formában megbocsátást és megváltást talált – s a lét minden értelmét meglelte benne. Néhány vers: akkor vigasztalás, – ma egy élet elmúlt fiatalságának minden emléke.
S talán szószólója annak az igazságnak, hogy ifjukorában mindenki lyrikus, ha nem is művész… De: – hogy az ifjuság multával aztán: sok művész sem lyrikus többé…
Úgy látszik, valóban vannak költők, akiknek életük során csak egyetlenegy lyrai mondanivalójuk van: s ez az ifjuságé!
S ezek a költők az elhidegülő lelkek.
Igen, – némely ember szive hirtelen kihűl. Az önzés egy nap megroppan – s az ember szégyenkeznék, únná, ha csak egy szót is kellene leirnia „szenvedéseiről”…
Még tegnap jajongott… hogy valakinek a szive mellől, ahol becézték, – kilökték őt a tömegbe, a harc közepébe, – védtelenül a halál elé… – s nem kiméli, nem védi, nem becézi őt senki többé…
Hogy nem gondoskodik róla senki…
Hogy íme, – ráébredt, hogy ő nem „Isten kiválasztott népe”, – mint ahogy egy régi hang igérte volt: az anyáé… Isten szeme – s a nap az égen nem őt figyeli… Mi lesz? Hiszen reszket…
Jajongott: – Én bennem itt élsz Uram, – érezlek, hatalmas, aki fenntartasz engem! – kiáltotta, – de hol talállak e világban lelkemen kívül… Azt akarod, hogy éljek? Vagy azt akarod, hogy meghaljak?… Hiszen beletaszítottál közéjük, ahol el akarnak ejteni – s ahol ez senkinek sem fáj többé…
S félénken nézett körül, – szeretet után.
Végül megtört.
Megadja magát most már a valóságnak, – sodorja őt magával! – tudomásul veszi s oly elszánttá fajult ezáltal, hogy nevet ő már minden panaszon… Ujra felegyenesedett és küzdeni hajlandó, – elszántan és hidegen, érzékenységeken nevetve s szembenézve viszontagsággal és halállal… S átadva magát az elmúlásnak s a múló nap örömeinek, – igenis azoknak, – amelyeket úgy megvetett valamikor.
S íme, – a lélek oly bátor most már, mint soha azelőtt: magában tudja a halált, – azt adja hírül neki minden fűszál, minden eliramló ragyogás – s mégis – mégis: mer az élet után kivánkozni…
Élni akar ismét – s minden áron!…
De a lyra megszünt.
El fogok pusztulni… – mondja néha még most is magának… S figyeli… – fáj-e? – de nincs az önzésnek, vagy hiuságnak oly fájdalma többé, mely úgy összefűzné az ember torkát, mint egy rossz szó azelőtt…
S ez jól van így! Mert végül is elmének és szívnek, hogy élni tudjon, hozzá kell törődnie az elmúlás gondolatához. S mennyire meg kell töretnie addig, amig az utolsó perc magányáig hűvösödik! Amig megtörve és kiszolgáltatva s végképen magára maradva, már egyebe sincs, csak ő, az egyetlen igazság, amelylyel akkor is, – mindig, felemelt fejjel akar szembenézni…
Mert nincs segitség más véle szemben: csak ami belülről jön… s ez: a hideg csend.
S mikor már így érez, mikor már azt hiszi: elkészült, – egy nap kezébe kerülnek a régi versek. – Gúnyosan mosolyog… – de aztán elkomolyodik.
És emlékezik… és ujra megkönnyezi fiatalságát.
És elküldi őket, a múlt hiradóit uj utjukra, mondván: – ez voltam, – de nem ez vagyok ma már…
Úgy látszik, sokat szenvedtem akkoriban, – de erre már nem jól emlékezem. – De nem is ezért mutatom meg ujra régi magamat.
Hanem azért, mert úgy vélem, hogy az önzés szenvedése akkor, e versekben az örök emberi tragikum szomoruságát is felveté…
S ha nem is uj formában… Eredeti gondolat, vagy világszemlélet nincs ezekben… De a hang uj volt s a tónus… S a szellemi magatartás karaktere…
S ha ez valóban így van, akkor talán megengedi ez az elmúlás felé rohanó világ, hogy tiz év elteltével még néhány évig éljenek.
Budapest, 1921. november.
Füst Milán.
[Az elmúlás kórusa, 7–11.]
Két vers
Azok közé tartozom, akik már megjelent munkáikat is kijavítják, amennyiben azok rászorúlnak és érdemesek arra.
E vallomást pedig abból az alkalomból teszem, hogy válogatott verseimnek újabb gyüjteményét adom ki nemsokára: ezek között ugyanis jó néhány olyan vers van, amelyet sikerült kedvem szerint egészen újjá teremtenem. Ílyen az alábbi két vers is. Az egyik huszonöt év előtt kapta első formáját, a másik öt év előtt s mindkettő csak mostanában alakult ki azzá, aminek látni szeretem. Ez a két vers is merőben új lett, azáltal, hogy teljesebb lett. Mutatóban közlöm e kettőt azok számára, akiket a művészi korrektúra látványa érdekel. Még azt is közlöm, hogy „Kutyák” című itt közölt versemet mai formájában még május közepe táján nyújtottam be a Nyugathoz közlés végett. Ezt megjegyeznem azért szükséges, mert valamely véletlen találkozás folytán a Nyugat júniusi számában megjelent egyik vers címe és némely mondanivalója hasonló volt, mint ezé a versemé.
[Előszó a Kutyák és a Kívánság című versek elé. – Nyugat 1934/II., július 1., 61.,]
[1.] Előszó
E kötetben régi és új verseim gyűjteménye van együtt. Az utóbbiakról csak annyit, hogy harminc egynéhány új versemet találtam alkalmasnak arra, hogy ide felvegyem.
A régiekről már valamivel többet kell mondanom. Ezeket azért adom itt ki újra, mert egykori versköteteim már nem kaphatók s tudok olyanokról, akik szívesen olvasnák e régieket is. Ezek számára s magamnak válogattam s javítottam ki tehát mégegyszer ifjúkorom lírai szerzeményeit. E javítás és rostálás most már, – magam is remélni merem, – végérvényes. Ami számomra azt jelenti, hogy amit nem vettem fel, azt ízlésem ma már elveti, azt úgy tekintem tehát, mintha nem én írtam volna.
A kérdés itt önként adódik: hogy hivatott bírája vagyok-e tulajdon munkáimnak? Nem kételkedem benne, hogy az vagyok. S többek között azért is, mert úgy vélem, hogy amit írtam, annak az én kedvemet kell betöltenie mindenekelőtt.
S ugyanezt gondolom a javításokat illetően is. El vagyok készűlve a szemrehányásokra, amelyeket egyesek érezni fognak, vagy talán majd nyílvánítanak is előttem, – amiért nem voltam a szokásos kegyelettel ifjúkorom és fogyatékosságai iránt. Az ő érzékenységük iránti tiszteletből és hálából annyi magyarázattal tartozom már most és itt: hogy a kegyelet ugyan nagy erő bennem is, a lehető művészi teljesség követelménye azonban még nagyobb. S az ő megnyugtatásukra közlöm azt is, hogy nem is minden régi versemet vetettem alá a bírálat s az új ihlet e munkájának, – akadt olyan is elég, amelyen ma sem találtam kivetnivalót. Amelyeken viszont már eleve akadt kifogásolnivalóm, azokat huszonöt év óta egyre javítgatom, csiszolgatom – s ezek már utolsó kötetemben is eredeti formájukhoz képest többé-kevésbé változott alakban jelentek meg. S ha netán egyesek úgy találják majd, hogy bizonyos verseimnek inkább ártalmára voltam, mint használtam azzal, hogy megbolygattam régi mivoltukat: ebbe is belenyugszom, annál is inkább, mert hisz magam is tudom, hogy nincs oly javítás, mely ne volna egyben rosszabbítás is – s mert tisztában vagyok vele, hogy tökéletesség nem adatik a férfikornak sem. S az én lelkiismeretemnek elég annyi, hogy előttem így, új formájukban jobban
megállják a helyüket.
S végül meg kell még azt is jegyeznem: – hogy a verseim fölébe egykor írt s barátaimhoz, vagy ismerőseimhez szóló összes névszerinti ajánlást, címzést, vagy megszólítást töröltem, mert azt kívánom, hogy ez legyen e versek végleges formája.
Budapesten, 1934., május havában.
Füst Milán.
[Válogatott versek (1934), 5–6.]
Második előszó
Válogatott verseim legutóbbi kiadása elfogyott, ezért szükségessé vált verseim új kiadása. De az elmúlt tizennégy esztendő alatt sikerűlt még jónéhány verset írnom, – tizenegy darabot, – s azokat természetesen szintén felvettem ide.
S mármost az újabb változtatásokról is hadd számolok be. Mondanom se kell, hogy most se vagyok több kegyelettel múltam iránt, mint azelőtt, – úgy látszik, művészi természetem legfőbb követelménye rajtam éppen az, hogy mindaddig csiszoljam-javítsam verseimet, amíg csak képes vagyok erre, – tehát bármennyire fogadkoztam is az előző kiadás lezárásakor, hogy ezek szövegét most már véglegesnek tekintem, nem voltam képes megállni, hogy jelen kiadás rendezésekor újból munkába ne vegyem azokat, már annálfogva is, mert időközben be kellett látnom, hogy egyes véglegeseknek hitt változtatások mégse voltak helytállók, el kellett ismernem, hogy, ha többségében nem is, de itt-ott mégiscsak volt rá eset, mikor a javítás inkább kárára, mint hasznára vált a versnek. E helyeken aztán a legrégibb szövegekhez tértem vissza, vagy igazodtam újra, – de van olyan versem is, ahol nem ezt tettem, hanem az újabb variánsot még újabbal váltottam fel.
Meg kell jegyeznem továbbá azt is, hogy:
Két néhai, kedves barátom azzal a szemrehányással illetett, hogy a Válogatott Versek kiadásakor jónéhány olyan régi darabot nem vettem fel, amely ilyen, vagy olyan oknál fogva, méltó lett volna erre. Szeműgyre vettem tehát ezeket is újra s némi változtatásokkal s mintegy az ő szeretett és drága emléküknek áldozva ezáltal, „Kísérletek” fejezete alatt felvettem ezeket is. Azt mondhatom tehát, hogy ez már nem is válogatott verseim kötete, mint az előző volt, – e gyűjtemény most már bízvást teljesnek is mondható.
De még valamiről is szólanom kell itt. A múlt kiadás alkalmával többen szememre vetették, hogy a könyv függelékében szemelvényeket mutattam be a verseimről szóló bírálatokból is, – úgy vélték, hogy ez reklámhatású dolog, – mintha azt akarnám vele bemutatni-dokumentálni, mennyire jelentékenynek tartották egyesek ezt a költői oeuvre-t. Ezek az urak tévedtek s arra kérem őket, bízzanak meg jobban az izlésemben, mint írói becsületemben. Különben is: ha velem együtt élték volna át a rosszindulatnak és értetlenségnek, a szándékos és önkéntes félreértésnek azt a harminc évét, amelyet oly nehéz volt rendületlenül elviselnem, akkor jobban megértenék e gesztus intencióit. Verseim, sajnos, nem olyan könnyen megközelíthető versek, hogy világuk új utazói vezetőkre ne szorúlnának, – e bírálatok szemelvényeinek összeválogatásában tehát legfőképen az a szándék vezetett, hogy segítségére legyek vele az olvasónak, hogy azok kalauzként szolgáljanak s főként olyanok számára, akik nem szeretik, ha valamely költői egyéniség megismerésekor túlsokat kell fáradozniok. Illetve hisz bizonyos osztentatív szándéktól se voltam én mentes ebben, még ezt se tagadom. A rosszindulatú elfogúltság előtt szivesen mutattam fel,
hogy nem éppen jelentéktelen emberek hallatták már szavukat e költészet ismertetésében és védelmében. Ezenfelűl pedig: – e tanulmányok és cikkek között nem egy olyan kiváló írásmű is akad, hogy már ezért is szívesen idézem itt fel újra, mert, – aki mindenkor annyira szerettem az írás szépségét, fájna, rosszúl esne nekem, ha még egy pillanatra se merűlhetnének fel még egyszer az irodalmi termésnek abból a tengeréből, amelyben idők és viharok folyamán oly gyönyörű szavak hanyatlottak már el előlünk a feledésbe. De a szeretet és hála is megerősít engem ebben az elhatározásomban: e vélemények ugyanis javarészt oly időkben hangzottak el, mikor e verseknek csak vajmi kevés barátja volt még, – mindezen sokféle oknál fogva e kritikai szemelvényeket és minden ebbéli finnyás intelem ellenére is újból felvettem e könyv függelékeként. Mert hisz egyszerű dolog ez: aki a költők kritikai jellemzését nem szereti, vagy aki azt hiszi, hogy nincs szüksége e költészet szakértőinek útmutatására, az ne olvassa el azokat.
S ennyi az egész. Hogy pedig mindez úgy történt, ahogy történt, belátom, javarészt csakis az én ügyem, csak nekem lehet igazán fontos. Mégis, a lelkem nagyobb nyugsága végett leírtam ide is.
Budapesten, 1947 év karácsonyán.
F. M.
[Szellemek utcája (1948), 7–9.]
[3. előszó]
Önök azt kérik tőlem, hogy verseimről nyilatkozzam. Nem könnyű és nem hálás feladat, mert egyhamar önhittnek tarthatna az olvasó. Ezen azonban nem tudok segíteni, mert hetven éves koromra nem kívánok ebben a legfontosabb ügyemben szerénykedni.
Ma már ugyanis tudom, hogy mik ezek a versek. Sokáig nem tudtam, minthogy igazi értékük felől a külvilágtól nem sok biztatás érkezett el hozzám ifjúkoromban, ezenfelül mindenféle gyenge legényeket tettek elém s az ilyesmi elsorvasztja az önérzetet. De ma már, oly gyakori tehetségtelen állapotomban csodálkozva tekintem azt a fiatalembert, aki huszonegy-huszonkét éves korában ezeket a verseket írta. Nem tudom, hogy írta, hogyan írhatta; az én életem ugyanis a líra dolgában feloszlik tehetséges és tehetségtelen periódusokra. A fiatalkor után volt ugyan még egy-két tehetséges periódusom is, de képtelen időszakom annál több. Épp ezért, mikor felszólítottak, hogy ezt vagy azt ünnepeljem, kénytelen voltam a következőket felelni:
– Én nem vagyok versíró, én költő voltam, de az se mindig, csakis akkor, mikor voltam.
Sok mindent tudnék erről mondani, de helyszűke miatt nem tehetem. Így tehát csak ennyit erről: hogy Macaulay szavai, úgy látszik, testet öltöttek bennem. Ő a líráról így nyilatkozott:
– Szép verset már sokat írtak ezen a világon, de olyat, amelyet alkotásnak lehet nevezni, csak keveset.
S az én szervezetem, lelkem, úgy látszik, azt követelte tőlem, hogy amit csinálok, alkotás legyen. S ez csak akkor következett be nálam, ha nem az akaratom vezérelt ebben, hanem az egész szervezetem. Ha nem egész mivoltom irányított, akkor rosszabbat írtam, mint bármelyik gyönge legényke. Mondok egy példát. Fiatalkoromban én nagyon szerettem Lenint, az energiáját, életre-halálra szóló bátorságát, az elnyomottakért való szívhezszóló szenvedélyességét s nagyon szerettem volna szívemnek ezt a mély rokonszenvét versben kifejezni. S ez harminc éven át sohasem sikerült nekem. Végre egyetlen kezdő sor megindította bennem ezt az áradatot s öregkorom egyik legszebbjét hozta létre.
De elég is ebből, unom én azt, hogy magamról kelljen beszélnem s főként akkor, ha legfontosabb dolgaimról kell beszámolnom, olyan dolgokról, amelyekről alig is lehet eleget mondani.
[Budapesten, 1958. év márciusában. – …csodálkozva tekintem azt a fiatalembert, aki …ezeket a verseket írta – Füst Milán összes versei. Könyvtájékoztató 1958. április, 2.; keltezés a kézirat alapján.]
Jegyzetek
Füst Milán életében megjelent verseskötetei
|
Változtatnod nem lehet
Athenaeum [Bp. 1914.], 123. – Modern Könyvtár 336–339.
Az elmúlás kórusa
Amicus, Bp. 1921., 68.
Füst Milán válogatott versei
Nyugat, Bp. 1934., 157. – Füst Milán munkáinak gyűjteményes kiadása I.
Szellemek utcája
Dante, Bp. 1948., 172.
Füst Milán összes versei
Magvető, Bp. 1958., 203.
[Füst Milán összes versei
Magvető, Bp. 1969., 267.]
|
|
A kötetek tartalomjegyzéke
A Változtatnod nem lehet című kötet tartalomjegyzéke
Ajánlás a 3. lapon: E szerény kötetet a legnagyobb szeretettel Osvát Ernőnek ajánlom
Tartalom
I.
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
|
|
Ódák
Osvát Ernőhöz!
Óda pártfogómhoz!
Egy régi költő műve: Óda a fejedelemhez!
Óda Móricz Zsigmondhoz!
Egy hegedüművészhez!
Egy úri hölgyhöz!
Epilogus: O beata solitudo!
O sola beatitudo!
Zsoltár
|
|
II.
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
|
|
Epodoszok
Őszi sötétség: Nyilas hava
Arménia!
A részeg kalmár
Egy bánatos kisértet panasza
Az uj szobrászhoz!
Egy beteg lélek búcsúja
A hold
Virágvasárnapi ballada
Bukolika: A szőlőműves
A pásztor
Tanitó vers
Tavaszi dal, vándordal
|
|
III.
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
|
|
Kardalok
Objektiv kórus: Gyászkar
Naenia egy hős halálára
A nő dicsérete
Szüretelők dala
Kivánság
Kérés a hatalmasokhoz: epilogus
Álmatlanok kara
|
|
IV.
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
|
|
Elégiák
Elégia
Ülvén…
Szőlőhegyen
Epigramma
A teli hold
Hajó megy el
Meghaltam, én szegény
Halotti zsoltár
Örökélet
Gyász
A sötétség
Gyertyafénynél
Verseim rendezésekor
Elégia: Búcsú mesterségemtől!
|
|
|
Aggok a lakodalmon. Sorstragédia |
|
Az elmúlás kórusa című kötet tartalomjegyzéke
Előszó – Egy lélek története
Versek
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
|
|
Egy egiptomi sírkövön
Repülj!
A kalandor
Zsoltár [Zenét és nyugalmat…]
Objektiv kórus
I. Gyász-kar
II. Naenia egy hős halálára
III. A nő dicsérete
IV. Szüretelők dala
V. Kívánság
VI. Kérés a hatalmasokhoz: epilógus
Álmatlanok kara
Zsoltár [Ó Uram, engem bántanak…]
Elégia
Meghaltam, én szegény…
Örökélet
Őszi sötétség
I. Nyilas-hava
II. Arménia!
III. A részeg kalmár
IV. Egy bánatos kisértet panasza
V. Az új szobrászhoz!
VI. Egy beteg lélek búcsúja
Bukolika
I. A szőlőműves
II. A pásztor
Tavaszi dal, vándordal
Kántorbőjt
Egy régi költő műve: Óda a fejedelemhez!
Óda pártfogómhoz!
Óda Móricz Zsigmondhoz!
Osvát Ernőhöz!
Epilógus: O beata solitudo!
O sola beatitudo!
|
|
A Füst Milán összes versei (1934, 1948, 1958) című kötetek tartalomjegyzéke
ÚJAK
Szellemek utcája
Szózat az aggastyánhoz
Tél
A jelenés
Öregség
Oh holdözön!
Önarckép
A holdhoz
Este van
Copperfield Dávidhoz!
„Ha csontjaimat meg kelletik adni”
A névtelen iszik
Köd előttem, köd utánam
Levél Kanadából
A Mississippi
Egy magános lovas
A mélyen alvó
Mózes számadása
Henrik király!
Cantus firmus
Barátaimhoz!
Levél Oidipúsz haláláról
Levél a rémületről
Ballada az elrabolt leányról
Részeg éjszaka
Oh latin szerelem!
Az egyik agg levele Zsuzsannához
A fegyenc fia (Ballada)
Az igaztevőhöz
A magyarokhoz
Egy csillaghoz!
Madrigál
Reménytelenül
Katonák éneke
Gúnydal Pergolára
A völgyben
Álom az ifjúságról
Motetta
Habok a köd alatt
Panasz
Kutyák
Hajnal előtt
Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez
Intelem az aggastyánhoz
Végrendelet feleségemnek
Barokk elégia: Búcsú mesterségemtől
Emlékezetül
Egy hellenista arab költő búcsúverse
|
|
1934
1934
1934
1948
1948
1948
1934
1934
1934
1934
1934
1934
1934
1934
1934
1934
1934
1934
1934
1934
1934
1934
1934
1934
1934
1948
1948
1948
1934
1934
1934
1934
1934
1934
1948
1948
1948
1948
1934
1934
1934
1934
1969
1969
1969
1948
1958
1958
|
|
RÉGIEK*
Levél az ifjúságról
Részlet az „Aggok a lakodalmon” című verses színdarabból: Kajetán beszéde a királyhoz
Egy régi költő műve: Óda a fejedelemhez!
Óda egy elképzelt művészhez
Őszi sötétség (I–VI.)
Halottak éneke (I–II.)
Elégia
Egy egiptomi sírkövön
Álmatlanok kara
Objektiv kórus (I–VI.)
Zsoltár: „Zenét és nyugalmat”
Messzi fény
A kalandor
Örökélet
Zsoltár: „Ó Uram, engem bántanak”
Intelem
Repülj!
Óda pártfogómhoz!
Tavaszi dal, vándordal
Útra kelni, messzi menni
Oh nincs vigasz!
Kántorbőjt
Sirató
Az igaz bíróhoz!
A szőlőműves
A pásztor
Gyertyafénynél [1948-tól]
Epilógus: O beata solitudo! O sola beatitudo!
KÍSÉRLETEK [1948-tól]
Az „Aggok a lakodalmon” című verses tragédia prológusa
Magyar könyörgés
Szőlőhegyen
Epigramma
A vagány esti éneke
Lelkek kórusa
Alkonyati számadás
KÉT FORDÍTÁS [1948-tól]
A rongyoli-bongyos cigánydalosok
Bantu-néger ballada
ELHAGYOTT VERSEK [1958-ban a Jegyzetek között]
Tanító vers
Virágvasárnapi ballada
Egy úri hölgyhöz
Halotti zsoltár
ÁTKÖLTÉSEK [1969-ben került az Összes versekbe]
Szavak az árnyékomhoz. Szántóné Kaszab Ilona versei [1934]
Bírálatok Füst Milán verseiről [1934-től]
A szerkesztő utószava az 1997-es kiadáshoz
Füst Milán költészetének többféle érvényes olvasata van, ám értelmezői mintha csak az egyiket, a költő által sugallt statikus képet vennék alapul, önmítoszát próbálnák igazolni. A Füst-filológia és -textológia újabb és sok izgalmas fölfedezést ígérő fejleménye a Füst-életmű történetiségének föltárása, mintegy a megtagadott életrajz „rekonstruálása”.
A Füst Milán-i oeuvre egyik lehetséges mozgatója egy valamikori „őslátomás” felidézésének („Ki voltam egykor tiszta Gondolat” – írta 1908-ban a Naplóban), minél pontosabb megírásának vágya. Innen válik érthetővé, hogy az író a Naplót tartotta főművének. Azt a Naplót, melyet teljességében immár nem fogunk megismerni eredeti formájában, ahogyan napról-napra jegyezte föl inkább ötleteit, műkezdeményeit, mint élményeit. Azonban minden munkáját fölfoghatjuk e főmű-napló lapjainak.
E fölismerésből táplálkozik az összes versek mostani kiadásának alapeszméje: e költészet csak a változatokkal együtt lehet teljes és érthető, tulajdonképpen minden változatát alap- vagy főszövegének kell tekintenünk, megírásuk sorrendjében.
Kötetünk új olvasatát kínálja Füst Milán költészetének, e költészet állandó mozgásának újabb állomásaként. (Füst Milán életében sem jelent meg kétszer ugyanolyan formában verseskötete.) Az áhított kritikai kiadás még nincs elérhető közelségben. Feltehetően ismert az életében megjelent versek döntő hányada, azok utánközlései is, de meglepetésekre mindig számíthatunk – a kritikai kiadás megjelenése után is.
Még mindig hozzáférhetetlen azonban a kéziratos hagyaték felbecsülhetetlen mennyiségű része. Vélhetően nincs közöttük kiemelkedő jelentőségű alkotás. A kutatható kéziratos versek többsége vagy fogalmazvány, félkész mű, vagy igen gyöngécske. Ezért a teljes anyag ismerete nélkül elhamarkodott lenne ezek fölvétele az összes versek közé. (Csupán egyetlen érdekes adalék: Füst Milán egyik kéziratának hátlapjára azt jegyezte föl, hogy még halála után sem adható ki. Valamiképpen azért mégis a saját gyermekeinek tarthatta ezeket a nem akármilyen rossz verseket is, hiszen nem semmisítette meg őket.) A tervezett kritikai kiadásban azonban mindenképp helyük kell legyen, s amennyire a kutatás lehetőségei megengedik: időrendi besorolásban.
Az összes versek jelen kiadása kizárólag a lírai termést közli. Az Aggok a lakodalmon című sorstragédiát azért nem vettük föl, mert a Kiadó Füst Milán sorozatának előző, (dráma)kötetében már megjelent. Szántóné Kaszab Ilona verseinek átköltését sem terjedelmi okokból hagytuk el. Zavaró lett volna ebben a szerkezetben ilyen mennyiségű idegen anyag közlése. Ezekkel az elhagyásokkal a költői életműre való figyelést igyekeztünk megkönnyíteni, ám ezen alkotások csak e kiadás erejéig maradnak ki az oeuvre-ből.
A leendő kritikai kiadás terveink szerint három részből áll majd: I. a versek, II. fordítások, átköltések, III. verses színmű(vek): az Aggok a lakodalmon, és a Lear-fordítás. A kritikai kiadás megjelenési formája a CD-ROM lenne. Ez az új technikai lehetőség – amennyiben kellő alázattal tudunk élni vele – forradalmasítani fogja a Füst-textológiát is, mivel egyszerre és könnyen kezelhetően tenné hozzáférhetővé az összes szövegváltozatot. Igaz, az új metódus a textológus feladatait csak növelni fogja, ám az olvasót megkíméli a jelenlegi, alig áttekinthető jegyzetapparátusban való keresgéléstől. A textológusnak pedig könnyebbé teszi a szövegek kérdéseire való figyelést. Nem kell a mai helyesíráshoz igazítania a művek gondosan kialakított szövegét. Ellenben meg kell fejtenie, miért írta őket a költő úgy, ahogyan.
Alapvetően érintetlenül hagytuk Füst Milán egyedinek és sajátosnak tekintett írásmódját (a magán- és mássalhangzók hosszúságának jelölése, központozás stb. – prózai szövegeiből lásd a Függelékben közölt „előszavakat”). Néhány sajtóhibát javítottunk. Föl kell hívnunk a figyelmet arra, amennyire helyénvaló az egyediséget hangsúlyozó megkülönböztetés (jogos külön Füst-textológiáról beszélni!), annyira kérdéses is, hiszen, ha más „összetételben”, „fölállásban” ugyan, de a korszak többi alkotójánál szintén hasonló nyelvi-helyesírási jelenségekkel, problémákkal találkozunk. Gondoljunk csak Babits Mihály sajátosnak tetsző „ékezéseire”, mely más ritmusképletet mutat, mint Füsté, de ugyanazon elv alapján működik: a századelő helyesírási gyakorlatának megfelelően – tehát nem kirívóan egyedien – a beszélt nyelvet, annak dallamát, ritmusát is próbálta lekottázni. A helyesírás alapja a kiejtés, a beszélt nyelv volt. Ebből pedig nagy mérvű ritmikai szabadság is származott, ezt azonban semmiképpen sem tekinthetjük önkényesnek. (Vessük össze egy-egy Füst-vers változataiban a rövid és hosszú magánhangzók
cserélődéseit.)
Szakítottunk az „utolsó kéz” elvének nevezett szövegkiadási gyakorlat kizárólagosságával is, mivel összeegyeztethetetlen a történetiséggel. Nem közölhetjük a pályakezdő évek verseit több évtizeddel későbbi átdolgozásban az első megjelenés helyén. Kötetünk – részben kényszerűségből – együtt alkalmazza az utolsó kéz (Újak, Régiek), valamint az első kéz elve (Kísérletek, elhagyott versek) alapján való szövegközlési módokat. Így az Olvasó egyszerre kapja kézhez Füst Milán költészetének kezdő- és végpontjait, s néhány esetben a közbülső állapot is megjelenik. A Kísérletek ciklusba fölvett költemények a jelenleg ismert legelső megjelenési formájukban szerepelnek. (Ezért számos helyen eltérnek az eddigi kötetekben közöltektől, mivel a variációkat is az első kéz elvének megfelelően adjuk közre.) Ez a rész egyesíti az 1988-as kiadás több helyre szétszórt, s ezért nehezen áttekinthető szerkezetét. Az Újak és a Régiek ciklus azért maradtak érintetlenül, mert egyelőre megoldhatatlannak látszik korrekt időrendbe illesztésük. A költő akaratát az eddigi
kiadások megfelelően tükrözik, ám azokból e líra alakulása nem olvasható ki. Szólni kell a Füst Milán-szöveghagyomány alakulásáról is. Az Újak és a Régiek ciklusok alapformája tulajdonképpen az 1934-ben megjelent válogatott versekhez képest változatlan. 1934-ben e két ciklus alkotta a kötetet. 1948-ban már bővült a Kísérletekkel (valamint a Két fordítással), s az 1958-as Összes versekkel pedig teljesen föllazult ez a szerkezet. (AZ 1988-as kiadással pedig folytathatatlanná vált.)
Füst Milán lényegében tehát „minden” versének „megbocsátott”, megkegyelmezett. Fontos figyelembe vennünk az elhagyott versek közlésénél, hogy Füst Milán ízlésének rostáján legalább egyszer átcsúsztak, amikor valamelyik lapnak közlésre kiadta őket a kezéből.
Nem lehetett idegen akaratától az összes változat közlése sem. Erre utalhat az 1958-as kiadásban az Ungvári Tamás által készített jegyzetapparátus. Az időrendi közlésre pedig „leghívebb tanítványa”, Somlyó György 1979-es válogatása szolgált példaként. E két kötet megoldásait próbálta egyesíteni az 1988-as kiadás, egyidejűleg több elvárásnak igyekezve megfelelni. (Az Unikornis Kiadó ezt a szükségképpen felemás és 1996-ra mindenképpen meghaladott kiadást közölte újra – érthetetlenül megcsonkítva – a szerkesztő tudta és hozzájárulása nélkül.)
Jelen kötet szerkezetileg az 1958-as kiadásból kinőtt 1988-as Összes versek egyszerűsített és egységesített változata, mely nem „váltja ki” a korábbi kiadások megoldásait és teljes szövegállományát. Előlegzi azonban a tervezett kritikai kiadás egységes, időrendi szerkezetét.
A Jegyzetek alapján egyszerre olvasható a Füst-líra a költő által kialakított, utolsó akaratát tükröző szerkezetben, valamint időrendben. A versek közti kisebb eltéréseket, azaz a változatok egymáshoz való viszonyát nem jeleztük, tartva az áttekinthetetlenségtől – mivel alig akad olyan mű, amelyiken Füst Milán ne javított volna. Kiadásunkban csupán az új versként is számba vehető változatokra voltunk tekintettel.
Számítottunk rá, hogy a Füst Milán-líra iránt érdeklődők e filológiai kalandban részt vesznek, és barátságosabban tekintenek a jegyzetelő kutatóra is.
Zsoldos Sándor
|