Kossuth Lajos

I. A forradalom előtt

Beöthy jogügyigazgató bal kezével intett az őrnek, hogy húzódjon hátra, azután hideg szemét a fogolyra meresztve, az asztal előtti székre mutatott.

– Üljön le, domine! Megkezdem kihallgatását. Adatai felvétele előtt jóindulatúan figyelmeztetem helyzete súlyosságára. Ismerjük meggondolatlan és indulatos karakterét, de ismerjük minden tettét… és minden sorát is. Mindent tudunk, mindent, nincs itt helye a tagadásnak. A makacskodás nemcsak hiábavaló, hanem főbenjáró veszedelmet is jelent önre nézve. Kihallgatását hamarabb is megkezdhettük volna, de épp ezen körülmények tudatában időt akartunk adni önnek…

Felállt az asztal mögül, és sétálni kezdett a fogoly háta mögött. A sarokban ülő írnok a jog és a törvény kiválasztott férfiújának járó csodálattal figyelte a rekedt hangon magyarázó Beöthyt. A királyi jogügyek direktora azonban közönyösen darálta mondatait, mint aki tisztában van azzal, hogy a letartóztatott összetörése nem annyira a corpus juris érveinek, mint inkább a kérlelhetetlenül őrlő időnek dolga lesz.

– …Néhány hetet akartunk adni egy kis meditációra. Vannak, akik szerint ön egy teljesen javíthatatlan és az államra nézve nagyon veszedelmes individuum… de én bízom az ön talentumaiban. Meg fogja érteni, meg kell értenie, hogy végérvényesen veszített. Fejjel ment a falnak, sebet kapott, s ebben a sebben el is lehet pusztulni. De töredelmes megbánással és vallomással reményt szerezhet arra, hogy őfelsége bírái megkímélik életét, és a megérdemelt büntetés után megtérhet családjához, amelyet oly vétkes könnyelműséggel vetett kockára. Bár ön szerint „a polgári kötelesség mindenek felett áll, melyekért még a fiúi s testvéri kötelességeket is fel kell áldozni”… Pontosan idéztem? Ne csodálkozzék. Szokja meg a gondolatot: mi még a leveleit is ismerjük. Igazi leveleit is, nem csupán a levelezéseknek nevezett felforgató hírlapjait… Hol is tartottunk? Igen, a fiúi és testvéri kötelességeknél. Én biztos vagyok abban, hogy e kötelmek jelentőségére ráébredend ön, s nem akarja majd kora sírba dönteni oly bánatos szüleit.

Visszament az asztalhoz, s egykedvű mozdulatokkal rendezgetni kezdte az aktákat. Löttyedt zsírpárnák közt mozgó apró szemét még egyszer a fogolyra emelte, mintha szavai hatását szeretné leolvasni a sápadt arcról. Intett az írnoknak, hogy kezdetét veszi a kihallgatás, s felolvasta az első kérdést:

– Quod est nomen, cognomen, aetas, religio et quae conditio?

Egykedvűséget erőltetett magára, de türelmetlenül várta a fogoly első szavát, amely elárulja, mire kell készülnie őfelsége jogügyi képviselőjének, mennyit puhult ez a konok rebellis a fogság első harmincöt napja alatt.

– Mielőtt a kérdésre felelnék – hangzott az érezhetően előre elkészített válasz –, el nem mulaszthatom úgy lefogattatásomra, mint annak módjára s eddigi, már öthetes tömlöcöztetésemre nézve ünnepélyes óvást tenni.

A fogoly kihívóan ünnepélyes modora egy pillanatra felingerelte Beöthyt, de aztán felelet helyett gúnyosan elmosolyodott. Óvás… itt, a József laktanyában… fegyveres őröktől körülvéve… Ezzel itt nem sokra mégy, cimbora! Mint ahogy azzal sem, hogy magyarul felelsz a hatóság latin kérdéseire. Majd kikúrálunk ezekből a kuruc hangulatokból!

– Quod est nomen, cognomen… – Beöthy felemelt hangjával jelezte, hogy őfelsége jogügyi direktora válaszra sem méltathatja az óvásban kifejeződő oktalan dacoskodást.

– Nevem Kossuth Lajos, Zemplén vármegyei születésű vagyok.

– Quod est aetas?

– Harmincötödik évét élem életemnek.

A fogoly arcán nem látszódott az indulatnak semmi nyoma. Beöthy elégedetten figyelte a készségesebbnek ígérkező foglyot, s meggyorsította szavait:

– Quod est religio?

– Vallásom evangelica.

– Et quae conditio?

– Ügyvéd vagyok, s több nagyságos vármegyének táblabírája.

– A quo tempore habitationem suam Pestinum transtulit?

– A múlt országgyűlés berekesztése óta lakom Pesten.

Beöthy szünetet tartott, s lassan tagolva olvasta a következő kérdést:

– Domine Vestrane compillavit Pagellas sub titulo Törvényhatósági Tudósítások edi solitas, sub quibus Conditionibus pro quibus? Pro quali pretio? Et cuius indultu?

Kossuth szintén várt egy pillanatig, aztán rezzenetlen arccal, visszafojtott indulattal, szinte minden szavát külön-külön mérlegre téve, beszélni kezdett:

– A Törvényhatósági Tudósítások című írott levelezést én szerkesztettem, s én adtam ki, miként annak előtte hasonló módon az Országgyűlési Tudósításokat is szerkesztettem és kiadtam. A Törvényhatósági Tudósítások közlésének feltétele az volt, hogy akik írás és egyéb költségek fejében 25 pengő forintot mint félévi díjat előre lefizetnek, azoknak minden két hétben egy-egy levéllel szolgálok a vármegyei közgyűlésekről. Azon kérdésre, hogy kinek engedelmével tettem ezt, feleletem: a törvény engedelmével, mely a vármegyék gyűléseinek nyilvánosságát biztosítja, azon törvény engedelmével, mely a szabad levelezést a törvény oltalma alá helyezi.

A júniusi meleg megszorult az alacsony teremben. Előbb Beöthy kezdett izzadni, majd Kossuth homlokán is megjelentek a verejték cseppjei.

– Amikor az Országgyűlési Tudósításokat a nagy érdeklődés kielégítése végett nyomtatni kezdtem, őfelségétől parancsolat érkezett a főlovászmesterhez, meghagyva, hogy a litográfiai műszert őexcellenciájának adjam ki. E legfelső parancsolat sem tiltotta meg azonban leveleim írását, csupán kinyomtatását. Huszonkét megye támogatott e munkámban, némelyek szerint a nemzet köszönetére is érdemesnek tettem magam azzal, hogy tudósítottam a közgyűlések nevezetes eseményeiről. Mindenesetre én felséges királyom- és hazámnak akartam szolgálatot tenni e munkával.

Beöthy felkapta a fejét, s valami csípőset szeretett volna válaszolni a felségsértőnek, aki lojális szolgálatnak akarja feltüntetni a lázítást. De meggondolta magát – hadd rakja ki minden kártyáját Kossuth!

A fogoly arcán halványvöröses foltok ütköztek ki, beszéde felgyorsult, mintha minél hamarabb szeretne túl lenni egy kellemetlen közjátékon.

– Én a titkos összeesküvő társaságoknál nagyobb közszerencsétlenséget nem ismerek. A józan, törvényes haladás barátja vagyok. Erős hitem, hogy miként a napfény s a fáklyavilág a sötétséget elűzi, a titkos társaságok mérges dudvája sem terem ott, ahol a nyilvánosság előtt zajlik a köz élete. Frankhonban épp a nyilvánosság elfojtása vezetett a revolúcióra, a borzasztó királygyilkosságra, míg Angliában a szabad, nyilvános, olykor talán féktelenül szabad szó óvja meg az országot a tettbeli féktelenségektől.

Beöthy csak hallgatott. Amíg Kossuth a francia forradalom szörnyű királygyilkosságának okait ecsetelte, a jogügyi igazgató az aktákban lapozgatott. Kossuthot elöntötte az indulat.

– Ezért vagyok én a nyilvánosság híve, a szabad szó embere. Ha minden három ember közül egy bérbe fogadtatnék is, hogy a másik kettőről jelentést tegyen, a kormány akkor sem kaphatna oly biztos képet a közvéleményről, mint a nyilvánosan terjesztett újságokból.

A bérért fogadott jelentéstevők említésére Beöthy is kizökkent nyugalmából.

– Ön elferdítette a közgyűlési beszédeket, hogy őfelsége ellen lázítson! Azt állítja, hogy a törvény tisztelete vezette, de leveleiben – Beöthy rácsapott az egyik aktára – a „törvénytelen hatalmat” szidalmazza. „…ha felelevenítik is a spanyol inquisitio minden ijedelmeit, szenvedni megtaníthatnak, de félni nem, és soha nem vihetnek oda, hogy gyáván megtagadjam nemzeti jussainkat…” „…ha eltipor is a hatalom, a nemzet lelkesebb része eltipratásomnak tanúja nem lesz…” Így ír az, aki a felséges uralkodónak akar szolgálatot tenni?

Kossuth összeszorította ajkát. Ez a második magánlevél, amelyet elébe raknak. Dicső Ausztria, szolgáid még kérkednek is a levéltitok megsértésével!

– Én célom megvalósítására – furcsa fények villantak fel szemében – a nyilvános és törvényes utat választottam, s íme, mégis fogva vagyok!

– Fogva is marad, domine. A Törvényhatósági Tudósításokban megmutatkozó „felségszolgálatot” az érvényes jog nyelvén összeesküvésnek és felségsértésnek nevezik.

Gúnyosan elhúzta a száját, s intett az őrnek: vezessék el a foglyot.

A cella ablakát befalazták, csak a felső részén juthatott be egy kis fény. Kossuth az ablak alá tolta a priccset, felkapaszkodott a párkányig, s a szűk résen át kidobta a gondosan összehajtogatott levelet. Ma az olasz őr van szolgálatban, remélhetőleg ő fogja megtalálni az üzenetet, s lesz benne annyi becsület, hogy továbbítani fogja. Hiszen Itália jó része éppúgy Habsburg-elnyomás alatt szenved, mint Magyarország; a magyar bánatra az olasz szívnek is meg kell dobbannia.

Visszaereszkedett a padlóra, s a priccset óvatosan a helyére nyomta. Lihegett, levegő után kapkodott. Mi lesz itt pár hónap múlva, ha már ez a csekély erőfeszítés, ez a félperces kapaszkodás is ennyi gondot okoz a szívnek és a tüdőnek? De nem is szabad ilyesmire gondolni, lehetetlenség, hogy még hónapokig fogva tartsanak egy embert, aki a tételes törvényt meg nem sértette. Az ország nem fogja némán tűrni az önkényt. A megyei urak már Lovassy Lászlóék lecsukatása ellen is felszólaltak, most pedig sokkal nagyobb tét forog kockán: a Törvényhatósági Tudósítások szerkesztőjének személyében a szólásjog támadtatott meg. Azon az éjszakán, az 1837. május ötödik napjára virradó éjjelen – ezt a dátumot már soha nem lehet elfelejteni, mint ahogy a viharos szélben lobogó fáklyák kísérteties fényét sem –, amikor a királyi fiskus emberei egy egész csapat gránátos élén lecsaptak „Az Isten Szemé”-hez címzett vendéglőre – ó, az Isten szeme jobban is vigyázhatott volna az igazság védelmezőjére! –, azon az éjszakán nyíltak ki az orgonák… Most már a hársak virágoznak, izgató-vigasztaló illatukat be-besodorja a szél. Mi lesz, mire a lomb lehull? Nem, nem és nem! Ez az őrültség nem tarthat addig.

Felállt, az ablakhoz lépett, tele akarta szívni tüdejét a hársak szagával, de az illat eltűnt, mintha felszívódott volna, az újabb és újabb szippantásokra már csak zárkája bűzét érezte. Megfordulhatott a szél… Minek is az orr a rabnak, ha csak néha-néha szerez örömöt, el-elkapva a Duna-parti fák terjedő illatának egy-egy vonulatát vagy legalább a folyón lezúduló zöldár páratelt szagát, máskor azonban, és legtöbbször, csak a dohos falak, a pállott takarók s az undorító szennycsöbör bűzét szedi föl? S minek az izmos láb is, ha a rab hétszámra el sem hagyhatja celláját, ha az ablakok közé szorult légy módjára örökké csak maga körül foroghat, az ablaktól az ajtóig, az ajtótól az ablakig vagy körbe-körbe, a piszkos falak mentén? S minek a szem, ha nem is olvashat, ha nincs mit néznie, mert a hajnal első, beszivárgó világosságától az alkonyat utolsó, csendben elbujdosó fényeiig mindig csak ugyanazt láthatja: a négyzetcentiméterenként feltérképezett falakat… Egyetlen szerve van a rabnak, ami sohasem pihen, ami pótolja és kiegészíti a szemet, a kalodába zárt végtagokat, ami összeköti a világgal – s ez a hallás szerve. A rab az ajtó vasára tapasztja fülét, és figyel, figyel, sétál kicsit, és újra az ajtóhoz tapad, figyel, figyel. A hideg vas gyógyító kézként simogatja a forró halántékot, felér egy enyhítő borogatással. S a zajok beszélnek, a magányba taszított fogolynak elhozzák a világ, egy ellenséges világ üzenetét.

A percenként szabályosan felerősödő, majd elhalkuló csizmacsattogás az őr monoton baktatását jelzi. (Vajon megtalálta-e a levelet? És továbbítja-e?) A folyosói ajtó csikorgása valamelyik szemléző felettes, talán éppen Sebes kapitány közeledését ígéri. (Ő fogja hozni a hírt egy napon – ki tudja, talán már ma: „Uram, ön szabad!”) S ha az udvar kövein hintó zörög, báró Lederer főhadparancsnok érkezik vagy távozik…

Azt mondják, Lederer a nagy Széchenyi István barátja, sőt házassági tanúja volt, amikor a gróf oltárhoz vezette özvegy Zichynét, a szép Crescence-ot. Vajon mit mondhat egy báró Lederer egy gróf Széchenyinek Kossuth Lajosról, aki nem gróf, még csak nem is báró, ámbár ősei már akkor nemesek voltak, amikor a Széchenyiek még a rögöt túrták? Igaz, amikor a Széchenyiek nemesek lettek, meg is hálálták az udvarnak: a gróf anyaági ősei labanchajlamaikkal tűntek ki. Ellentétben a rabnak azzal az anyaági ősével, aki már százötven évvel ezelőtt megismerkedett őfelsége jogrendjének képviselőivel: ugyanis Caraffa vésztörvényszéke vétette le a fejét… De nem szabad igaztalannak lenni. A Hitel írója nagyon is cáfolni látszik udvarpárti elődeinek vonzalmait.

Csak… csak éppen Kossuth Lajossal szemben tartózkodó, sőt, mit szépítsük, ellenséges. Egy Wesselényinek jó volt Kossuth Lajos arra, hogy tagul ajánlja Széchenyi István kaszinójába, de a gróf ingerülten tiltakozott a jelölés ellen. Sőt még korábban, amikor… bizony, maholnap már öt esztendeje lesz… amikor először került szóba Pozsonyban egy diétai újság terve, azt mondják, Széchenyi is orrát fintorgatta a kiszemelt szerkesztő nevének hallatára. Ellentétben a lángszavú Wesselényivel, aki mennydörgő hangját emelte fel érte, s ellentétben a törékeny testű, de erős lelkű Kölcseyvel, ki fél szemével is első látásra fel tudja ismerni a tehetséget. „Kossuthnak rossz a híre Zemplénben…” – ezzel érveltek Széchenyiék, anélkül, hogy egyáltalán el akarták volna választani a valót a rágalomtól. Mert az való, hogy a könnyelmű ifjúság éveiben könnyen megbotolhat az ember, kivált ha a nagyurak pártfogása alá kényszerül, de az is való, hogy ahol a botlás csekély, ott a rágalom hozzátoldja a magáét. S honnan táplálkozik a fensőbbséges ítélkezés joga nagyurainkban? Az ő fiatalságuk talán a makulátlan erény jegyében telt el? Mi nagyobb bűn: az ördög bibliájának rabjaként pénzzavarokba kerülni, vagy elcsábítani a sógornőnket? És különben is: mindenki tudhatja, hogy Kossuth Lajos fél Zemplén megyét is elkártyázhatta volna büntetlenül, senki nem fordult volna ellene, de egyszerre gyanús ember lett, amikor a megyei urak visszaéléseit kezdte piszkálgatni. Eh, Wesselényi szerint nem is az elefántnyi rágalmakká felfújt bolhányi hibák táplálták Széchenyi ellenszenvét, hanem az a közönséges, mindennapi tény, hogy az Országgyűlési Tudósítások szerkesztője nem hódolt eléggé a nemes grófnak, sőt különcnek merte nevezni a Hitel íróját, s bármennyire dicsérte is diétai beszédeit, nem titkolta, hogy e szónoklatok nem tartoznak „azon osztályba, melyben a Wesselényié első helyütt díszlik, úgy, mint a tömött, élénk logikai rendszerű beszédek osztályába”. Ki sejthette volna, hogy Wesselényi és Széchenyi ifjúkori barátságának kőfalain már megjelentek az első repedések. Az ifjú szerkesztőnek saját kárán kellett megtanulnia, hogy ne dugja körmét az ilyen repedésekbe… De érdemes-e ilyen leckéket tanulnia az embernek? S egyáltalán, ilyen nagy ember ilyen hiúsági csekélységektől engedheti-e befolyásoltatni magát? Mégiscsak és mindenekelőtt arról volna szó, hogy egy sárvári és felsővidéki gróf, Széchenyi István eleve csak bizalmatlanul tekinthetett egy olyan emberre, aki pénz és pártfogás nélkül, „távollevők követeként”, ismeretlen senkiként érkezett Pozsonyba, s elveszett volna a jelesek tengerében, mint a porszem, ha nem élvezheti Wesselényi… éppen Wesselényi támogatását.

Ki láthat itt tisztán? S talán kár is tépelődni az egészen, hátha azóta Széchenyi gróf is megtanulta tisztelni Kossuth Lajost… Különben nagyobb dolgokról van most szó, mint arról, mennyire érti meg Széchenyi István egy, pár éve még ismeretlen szerkesztő céljait: talán magáról az életről. Lovassy Lászlót tízesztendei börtönre ítélték néhány heves szóért… Mit akarhat a hatalom attól, aki lapjával az egész ország nemességét forrongásba hozta? Csakugyan a vérpad és a bakó vár az út végén? Megállni akkor sem szabad. Aki oly büszkén idézgette a császárral dacoló öreg Wesselényi jelszavát, most meg nem hátrálhat: szenvedni megtanulhat, félni nem. De mi lesz a családdal? A megtört anyával, aki már a házkutatás izgalmaitól is eszméletét vesztette? Az öreg, beteg apával? A védtelen leányokkal, kikre a sors azt a csapást mérte, hogy épp egy lázadó legyen a bátyjuk? A hű barát, Wesselényi megígérte, hogy gondot visel rájuk. De ellene is folyik már a per évek óta. Bármelyik pillanatban fogságra vethetik, mint egykor apját. Hiszen napnál világosabb a fiskus szándéka: Lovassytól Kossuthon át Wesselényiig egy gigantikus összeesküvés tagjaiként akarja elítéltetni mindazokat, akik a hatalom önkénye ellen szót emelni merészeltek…

Kiszáradt a torka, tompa marást érzett a gyomrában. Rá akart gyújtani, de nem volt kedve a pipához. Az ajtóhoz lépett, hogy kopogtasson, s hívassa Sebes kapitányt. Ahogy azonban kezét felemelte, meghallotta a folyosói vasajtó csattanását.

Egy perc sem telt, a zárkaajtó is kivágódott.

– Jó, hogy jön, kapitány uram! – Kossuth csakugyan örült, mint minden olyan eseménynek, ami megtörte az egyhangú napok unalmát. – Itt van egy ezüsthúszas, legyen szíves, hozasson nekem szivart. Meguntam már ezt a büdös pipát.

Sebes kapitány kun arcán komor árnyék húzódott végig. Visszaadta a pénzt, s megcsóválta fejét.

– Hja, uram, azt nem lehet!

– De miért nem? Azt mondták, szabad dohányoznom.

A kapitány kihúzta magát, s parancsnoki öntudatának csúcsairól oktatni kezdte a rabot:

– Tetszik tudni, hogy én katonaember vagyok. Nekem a parancsolathoz kell tartanom magam. Az úr dohányozhat, ez való, de ez nem jelenti azt, hogy szivarozhat is.

– Nem? – Kossuth szemét elhomályosították a hirtelen indulat felhői. – Nem? Nesztek hát ez is!

S falhoz vágta a pipát.

Csend lett, nehéz csend. Kossuth észrevette, hogy haragjának kitörése túl nagyra sikerült az ügy jelentéktelenségéhez képest, s lecsillapodva vissza akart vonulni könnyen nevetségessé válható helyzetéből.

A kapitány megelőzte, lehajolt a pipáért.

– Tegye el, uram. És szedje össze a holmiját. A könyvek kivételével.

Kossuth arcáról eltűntek a harag vörös foltjai. Mi ez? Hát mégis? Igaz lenne? Ütött a szabadulás órája?

– Mit jelentsen ez? – kérdezte palástolhatatlan izgalommal.

– Csak azt, hogy ordnungot kaptam az úr másik zárkába való átkísérésére. Udvari cellába fog menni. Ahonnan nem dobálhat ki leveleket. És büntetésül… könyveit sem viheti magával.

Az olasz őr az ajtóban állt. Nem látszott az arcán sem érdeklődés, sem megbánás. De amikor Kossuth ráemelte szomorú szemét, az őr lassan elfordult, s igazgatni kezdte puskája vállszíját.

…Bármint vizsgáljuk a felperesi okleveleket, közöttük nem találunk egyebet, mint olyan dolgokat, melyekkel… annak kellene bebizonyítva lenni, hogy alperes a pozsonyi ifjak casinójával és Kossuth Lajossal öszveköttetésben volt… Alperes és K. jól ismerték egymást: azt az egész világ tudja; de K. számtalan más emberekkel is állott ismeretségben, talán éppen azzal a kir. fiskálissal is, ki e jelen pörön dolgozik. Arra, hogy alperesnek a K.-tali ismeretség vétségül tulajdoníttathassék: három lenne múlhatatlanul szükséges. Mert:

1. Felperesnek azt kellene bebizonyítani, hogy kárhozatos célokra törekedő titkos társaság valóban létez.

2. Azt, hogy ezen titkos társaságnak K. tagja volt.

3. Pedig azt, hogy alperes tudja, miképen K. ezen társaságnak tagja volt, s vele mint olyannal állott viszonyban.

Mindezekből felperes egy szót sem bizonyít… Hiszen magok azon levelek közt, melyek e jelen pörhöz maga a felp. által csatoltatvák, vagynak, hol ily titkos társaság létezése egyenesen tagadtatik. Ilyen az R. alatti levél Deáktól Kossuthhoz, hol ez olvastatik: Nyilvánosság mellett a vétek lehetetlen; titkos szövetkezések pedig, miket a kormány minden ártatlan dologban is gyanítgat, szentül hiszem, hogy hazánkban nincsenek…

Íme, tehát ezeket írja Deák Kossuthhoz; azon Deák, kit a k. fiskus a maga replicájában a titkos társaság tagjai közé számlál, azon K.-hoz, kinek titkos társasági tagságáról kir. fiskus kételkedni sem látszik. S milyen levélben írja ezeket? Olyanban, mely biztos alkalommal küldetett; melyről írója nem hitte, hogy valaha mástól, mint akiknek írva volt… fog olvastatni. Mert törvényes alkotmányunk oltalmában, maga és levelezője ártatlanságáról teljes meggyőződésében, soha még csak álmában sem képzelhette azt, hogy K. elfogassék, s ítélet előtt tömlöcre vettessék… Nyúljon a kir. f. kebelébe, s vallja meg: oly levelekkel, melyekben a titkos társaságok létezése kereken tagadtatik, lehet-e azok létezését bebizonyítani?…

…Miután kir. f. annak, hogy titkos társaság létezik, s annak, hogy K. a társaság tagja volt, bebizonyítására semmit sem tett: mi módon képzeli alperest a K.-tali öszveköttetéséért terheltetni? Vegyük sorba minden okleveleit… Az I. alatti levélke mit keres itt? Bajos lenne meghatározni. Alp. azt írja K.-nak, hogy egészségére vigyázzon. Ezt talán csak nem tartja bűnnek kir. f.?… Ezen egészséget tárgyazó intésen kívül a rövid cédulában egyéb nem áll, mint ez: K. minden lépése borstörés volt a német orr alá… Kérdenünk kell: a magyar Szent Korona ügyvédének figyelme a német orra mi joggal terjed ki?

„Talán ha többé nem leszek, e magamnak írott sorok valamely hű kezekbe vetődnek – Beöthy megszakította az olvasást, s összehúzott szájjal elmosolyodott –, s látni fogja majd a boldog időkor, mi körülmények közt éltünk mi, kik elsők valánk a küzdésben, hogy törvényes úton kaput nyissunk elbékélni százados vétkeinket, s megadni a népnek, mit százados igazság tőle elragadott…” Nos, domine, a napló csakugyan hű kezekbe vetődött, mármint őfelségéhez, a mi hőn szeretett V. Ferdinándunkhoz hű férfiak kezébe. Mit tud mondani a felolvasott passzushoz?

– Ebben is az áll – felelte Kossuth komoran –, hogy a törvényes úton akartam haladni.

Beöthy rácsapott egy másik aktára.

– „Kész vagyok mindenre, még a fejvesztésre is, mintsem engedjek!” – A jogügyigazgató diadalmas képpel vigyorgott a fogolyra. – Saját kijelentése igazolja, hogy tisztában volt vele, mennyire bűnös úton tévelygett, amikor a tilalmak ellenére folytatta tudósításait. Ha csakugyan tisztelte volna a törvényeket, miért is jutott volna eszébe, hogy a fejvesztést emlegesse?

Azért, mert ismerlek benneteket. Mert ismerem a bírósági szolgahadat, amely magyar létére nem restell az idegen önkény hitvány eszközévé aljasodni… Ezt kellene válaszolni… De nem lehet, nem szabad. Nincs értelme.

– Én ilyet sohasem mondtam. – Büszkén felszegte a fejét. – Követelem, állítsák elém a rágalmazót, ki szavaimat így kiforgatta.

– Arról a királyi fiskus dönt, hogy az alperest kivel szembesítteti.

– Közmegvetésre lennék méltó, ha szótlanul tűrném, hogy hazám szolgálatáért jutalmul hamis vádakkal illessenek.

– A haza elboldogul az ön szolgálatai nélkül is. Túl sokat képzel magáról, domine.

– Az én személyemben a nyilvánosság és az írás szabadsága ellen sérelem követtetett el, jogom van követelni az igazságot.

Beöthy ismerősnek találta a mondatot, s turkálni kezdett az akták között.

– Gúnymosollyal lehet letekinteni rám – folytatta Kossuth –, mondván: nyomorult porszem, miről nem álmodsz? De én tudom, hogy a hon hű fiai közt egy-két téglát a nagy épülethez hordani nekem is megadatott.

Beöthy megtalálta az aktát, s lassan tagolva olvasni kezdte.

– „Kossuth Lajos hazánkfia személyében fennálló törvényeink, polgári jussaink ellen sérelem követtetett el…” Avagy kivonat Szatmár megye feliratából. Amelyet persze nem a megye derék nemessége fogalmazott, hanem egyes-egyedül bizonyos Kölcsey Ferenc úr, kinek a diétáról való kényszerű távozását ön oly meghatóan elsiratta. S akinek feliratából az elébb akaratlanul is idézett. Nagyon egymás malmára hajtották önök a vizet, domine, s közben az egész királyi fiskust vaknak képzelték. Kossuth úr pártolja Kölcsey urat, Kölcsey úr pártolja Kossuth urat, kölcsönösen a haza megmentőinek titulálva egymást. De kik ezek a megmentők? Kölcsey Ferenc, Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós? Ez utóbbit kivéve még tekintélyes nevük sincsen. Amikor őfelsége oldalán olyan kiváló magyar férfiak állnak, mint…

A jogügyigazgató elhallgatott, mert homályosan úgy érezte, tiszteletlenség volna egy mondatban említenie olyan jelentéktelen embereket, mint Kölcsey, Deák, Kossuth, olyan fényes nevekkel, mint gróf Pálffy Fidél, gróf Nádasdy Lipót és a többiek…

– …mint amilyenek az ország kormányát tartják kezükben. Akik ismerik a nemesség igazi érzületét, s nem kártékony, külhoni utópiákra, hanem a státus való érdekeire akarják fundamentírozni a jövőt.

Fél szemmel az írnokra nézett, mintegy ellenőrizni akarván szavai hatását.

Kossuth önérzetesen, de hideg nyugalommal vágott vissza:

– Én haszontalan, üres utópiákkal soha nem foglalkoztam, mert tudom, hogy a státustudomány a legpozitívabb dolog a világon. A faktorokat, melyekkel számolnunk kell, ki nem találhatjuk. Balgatag magyar politikus, ki azzal vesződik, mi volna jó in abstracto, azzal kell törődnünk, mi jót tehetünk azon országban, amely olyan, amilyen.

– Önnek semmivel sem kell törődnie már, domine, legkivált azzal, hogy mi jót tegyen ezen országban. Önnek már csak saját magával kell törődnie, mert ez így tovább nem mehet. – Beöthy ropogtatni kezdte reszkető ujjait. Dühösen tapasztalta, hogy a fogoly ismét kihozta sodrából. – Én nem azért vagyok itt, hogy önnel disputákat folytassak a státustanról. Önnek az a kötelessége… és egyetlen joga, hogy védekezzék a súlyos váddal szemben.

– Én nem védekezhetem, mert befogattatásom sem ismerhetem el törvényesnek. A huszonnyolc királyi eskü által megerősített Aranybulla s negyvenegy világos törvénynek ellenére nemesembert ítélet nélkül fogva tartani nem lehet.

Beöthy nem akarta elölről kezdeni a Kossuth nemességéről folytatott vitákat. A fogoly okleveleivel szemben sokat nem érvelhetett.

– Az ön ősei közt akadhattak nemesek, de ön birtoktalan, márpedig az 1687: XIV. törvénycikk szerint birtoktalant ítélet nélkül is befogathat a királyi fiskus.

– Közönséges, de nem politikai vádak miatt.

– Őfelsége ellen összeesküdni még a rablásnál is nagyobb vétek. Egyébként nekem mindegy. A fiskus keresetlevelével szemben az ön elleniratai vagy szóbeli tiltakozásai akár az egész törvénykönyvet citálgathatják, ezzel semmire sem megy. A törvényt mi értelmezzük, s nem ön.

Kossuth tudta, hogy Beöthynek ebben igaza van, de nem akarta elismerni, hogy a hatalom kiforgathatja a törvényt.

– Egyet elérhet makacsságával – folytatta Beöthy, megérezve, hogy a fogoly hallgatása gyötrődést takar. – Tagadhat, tiltakozhat, óvást tehet, kérheti szabadlábra helyezését. De mi a pert ennek ellenére végigvisszük… s tudja, mit fog elérni konokságával? Abban az esetben, ha őfelsége bírái kegyesen meghagyják életét, amire, nem hallgathatom el, jelen pillanatban sok reményt nem táplálhat, mondom, amennyiben életben marad… büntetésének első napja az ítélettel fog kezdődni… S akkor majd siratni fogja ön a vizsgálati időszak hiábavaló protestálásokkal elvesztegetett hónapjait!

Kossuth elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy a védekezés tényleges megkezdésével mintegy szentesítse fogságra vettetését. De egyre világosabban látta azt is, hogy az ítélet elodázásával csak saját szenvedésének idejét növeli.

– Követelem, hogy engedjenek ki az udvarra – tért át szándékosan más témára. – Négy hónap óta csak akkor hagyhatom el zárkámat, ha kihallgatásra visznek. És kérem vissza a flótámat is.

– A flótát vissza nem kaphatja… de azt örömmel közölhetem, hogy felsőbb helyen engedélyt adtak az ön sétáira.

Kossuth arca kipirult a váratlan hírtől. Aztán egyszerre elkomorult: micsoda élet, már annak is örülni kell, ha pár percre kiviszik az embert az udvar fái alá.

Az első, fogságban töltött ősz. S félni kell, most már félni kell, hogy nem az utolsó.

Érdemes-e, szabad-e ezek után is, továbbra is, csak azért is ellenállni?

A levél boldogság, a levél szomorúság, szorongás. Kezében tartotta az édesanyja reszketeg betűivel címzett borítékot, s nem merte felbontani. Hány lesújtó, szívet szorító hírt hozott már a posta! A reménytelen várakozásban őrlődő édesapa betegsége súlyosbodik… édesanyjának testi ereje érzékelhetően fogyatkozik… a drága barát és pártfogó, Wesselényi talán gyógyíthatatlan szembajjal viaskodik… Legjobb lenne ki sem nyitni az ilyen leveleket. De kívülről nem látszik, mit rejt magában a boríték. Hisz az élet megy tovább az ősi kerékvágásban, esküvők, keresztelők követik egymást, a kis hugák német levelek helyett már szép magyar üzeneteket küldenek, a levelek hoznak hírt arról, meg lehet-e szerezni ezt vagy azt a könyvet… s egyszer talán, a sorok közt, valami nagy-nagy örömről is tudósítást adhatnak…

Sebes kapitány sajnálkozva nézte a sápadt arcú rabot.

– Nagyon megszorult itt a levegő, uram. Kicsit nyitva hagyom az ajtót, addig itt maradok.

Kossuthnak olyan érzése támadt, mintha a kapitány tanúja akarna lenni, milyen érzést fog kiváltani belőle az annyira várt levél, ezért olvasatlanul zsebre tette a borítékot.

– Ilyenkor, nyár végeztével, már nagyon megromlik a folyam vize, kivált a kiöntésekben. Attól büdös az egész környék. Higgye el, kapitány uram – Kossuth felélénkült, mint mindig, ha valakivel egyáltalán beszélhetett –, addig még jó levegőt sem szíhatunk, amíg a Dunát nem szabályozzuk.

– Megvoltak ősapáink gátak nélkül – legyintett a kapitány –, mi is elleszünk. Kár lenne a sok pénzért.

– Ne gondolja! Megtérülne a pénz, ha a fővároson át hajózható kanálisban folyna a Duna. Kőházak… raktárak… hajógyár… Hej, ha én lennék a kormány helyében, tudnám, mit kellene tenni!

A kapitány képén megfagyott a sajnálkozó jóindulat. Hátrakapta fejét, nem hallja-e az őr a beszélgetést, de megnyugodva látta, hogy a silbak távolabb járkál. Micsoda bolond ez a rab, uramisten… Itt penészedik, lassan már másfél éve, oktalanul húzza-nyújtja a vizsgálatot, pedig talán fővesztés veszélye fenyegeti… s közben arról ábrándozik, mit tenne, ha ő lenne a kormány!

– Hát szedje össze a kiolvasott könyveket – vágta el a beszélgetés kellemetlen irányba tekeredő fonalát –, mert nem lehet tele a zárka papirossal. Én majd letétbe rakom mindet.

– Miért nem küldhetem haza édesanyámnak?

– Tudja azt az úr nagyon jól! Még hogy titkos üzeneteket küldhessen ki a könyveiben! El is csapnának engem azon minutában.

Még egy megrovó pillantást vetett a könyvek halmazára, s fejét csóválva, katonásan elbaktatott.

Kossuth elmosolyodott, mert nem először tapasztalta, hogy a kapitányt milyen szent borzadály fogja el a betűtenger láttán. Jókedvűen húzta elő a levelet, s ledobta magát a priccsre.

Úgy ugrott fel, mintha valami iszonyú erő feltépte volna a helyéről, s bele akarná vágni a végtelen semmibe.

Ezt is meg kellett érnie, itt kellett megérnie, az egyre kilátástalanabb fogságban… Elveszteni a tanácsadót, az eszményi társat, az egész nemzet prófétáját… Hány éves is lehetett? Hirtelen egészen tisztán maga előtt látta a törékeny testet, őszbe vegyült kevés hajszálától el nem takart tar koponyáját, színtelen arcát, melyen ezernyi átvirrasztott éjszaka tikkadtsága ült, fél szemét, melyben a nemzet minden múlt s jövő bánata tükröződött. S a hangot is hallani vélte, azt a mély és érctelen hangot, mely az indulat hevében még mélyebbre szállt, még tompább, még érctelenebb lett, még síriasabb. Látta, mint ahogy akkor látta, Pozsonyban, a tiszai követek asztalánál, ökölbe szorított jobbját felemelve, úgy állott ott, mint egy túlvilági lény, kinek szellemszavát nem az érzékek segítségével, hanem közvetlenül lelkünk lelkével lehet felfogni… Már akkor is túlvilági lény volt, amikor még élt, s most végleg és visszavonhatatlanul azzá vált.

Hány évet élt is? Negyvenhetet? Negyvennyolcat? Fiatal ember volt. Tele tervvel, a keserű tapasztalatok ellenére is makacsul kitartó hittel. S elég volt egy könnyű zápor, hogy meghűtse a testet, s kioltsa a lelket. Egyetlen zápor mennyi reményt mosott a semmibe! Mert minden a semmibe hullik. Nincs értelme a harcnak, a küzdelemnek. Az idő észrevétlenül halad, az ember megállíthatatlanul hanyatlik a sír felé, senki nem tudná megmondani, melyik nap szökken át élete mutatója a délvonalon.

Megállt az ajtó előtt. Mint annyiszor az utóbbi időben, szédülni kezdett, belekapaszkodott a vasalásba. Dörömbölni kellene, hívatni a kapitányt. Kérni, üvölteni: legyen vége már! Bűnös vagyok, ítéljetek el! Csak legyen vége már!

Forró homlokát a vaspántnak nyomva, zúgó fejjel állt az ajtónál. Felemelt kezét visszaejtette, s csak állt, állt mozdulatlanul.

Pillanatok múltak el? Percek? Nem érzékelte. Lélegzése lassan megnyugodott, szíve lecsillapodott. Mint zápor után az esőverte növények, a meggyötört lélek magához tért.

Nem szabad engedni. A halottak nem gyengíthetik az élőket. Kölcsey Ferenc örökre elköszönt a küzdőktől. De Kossuth Lajosnak még dolga van ezen a földön.

Nádasdy: Én az egész pert nem akarok megtaglalni, csak annyit mondok, hogy nincsenek némelyek világosan bizonyítva… de ellenben igen sok van, amit imputálni kell, annyira, hogy én a három esztendőt keveselek, hanem legalább öt esztendőre szavazok…

Zalai: …Társasági consociatio, bár a fiscus egész per alatt ezt persequálja… nézetem szerint tökéletesen próbálva nincsen, de nagyon gyanús… Azért állottak össze, hogy az országot felpiszkálják… Én tehát öt esztendőre ítélem…

Noszlopy: Valamint országgyűlésre összejönni szabad, de azon kívül minden összejövetel tilos… úgy a diaeta alatt szabad volt írni, diaeta után tilalmas és vétkes lesz… Én őt… három esztendőre ítélem…

Kelemen: Szükségtelen róla többet beszélni, én is azon módon három esztendőre ítélem…

Just: Harum eztendu.

Ocskay: Három esztendő.

Jeszenszky: Három.

Gyurcsányi: Három.

Reviczky (az asztalra ütve): Úgy van!

Personalis: A notabilis többség praeter imputationen perpessae detentionis három év. Én szavamat a többséghez adom…

Zsineget erősített a kis kalitka felhúzott ajtajára, s a madzag végét az ablak párkányához kötötte. Egy darab száraz kenyeret gondosan összemorzsolt, s úgy szórta végig a morzsát, hogy a nyom egyenesen a kalitka közepéig vezesse az éhes vendégeket.

Elégedetten ült vissza könyveihez, fél szemmel fel-felpislogva az ablakra. Shakespeare összes művei, Webster angol szótára, Rotteck és Welcker Staatslexikonjának kötetei az O betűig… Schiller drámái, Jósika és Cooper regényei… Van mit olvasni. Még jó, hogy idő is jut ennyi betűhöz…

A Macbethnél ütötte fel Shakespeare-t, többször is nekikezdett már a dráma lefordításának. Az ötödik felvonás ötödik jeleneténél nyílt ki a könyve. Megpróbálta szavalni a százszor olvasott sorokat: „To-morrow and to-morrow and to-morrow…” Holnap és holnap és holnap… Az élet csak egy eltűnő árnyék… Egy szegény komédiás, aki egy órán át tombol, s aztán elnémul… Egy félkegyelmű meséje, melynek semmi értelme sincs…

Kapirgálás hallatszott az ablak felől. Megdobbant a szíve, mint amikor gyerekkorában tilosba tévedt. Lassú, óvatos léptekkel a falhoz lopódzott, s kezébe fogta a lecsüngő zsineg végét. A madarak csakugyan megjelentek, a kis csoport élén egy tarka tengelice volt a legmerészebb. Csőrével fürgén kopogtatott a párkány fáján, sebesen csipegetve a morzsát. Pár pillanat alatt a kalitka ajtajához ért. Itt azonban gyanakvóan megállt, s fejét tekergetve, bizalmatlanul nézegette a nyitott ketrecet.

Kossuth oldalt húzódott, még a lélegzetét is igyekezett visszafojtani. Szabad foglyul ejteni egy másik élőlényt? Tarthat-e a rab rabot? Nem, nem szabad. De lehet-e egyedül élni? Huszonkettedik hónapja magányosan járni körbe-körbe egy zárkában?

A tengelice egyre gyorsabban kapkodta jobbra-balra a fejét, aztán hirtelen mohósággal belibbent a kalitkába, melynek közepén a csábító morzsahalom sárgult. Kossuth ösztönös mozdulattal lerántotta a zsineget. A kis ajtó lecsapódott. A tengelice – fogva maradt.

Leszedte a kalitkát az ablakból, s a priccs végébe állította. Mellé ült, s markába vette a reszkető madarat. Olyan boldogság fogta el, hogy majdnem elsírta magát. Elérzékenyülve simogatta új társát, s közel volt ahhoz, hogy hangosan megszólaljon. De arra gondolt, hátha figyeli a porkoláb a nézőkén át, s nem akarta azt az örömöt megszerezni rabtartóinak, hogy bolondnak vélhessék. Kossuth Lajos nem fogja eszét veszteni a börtönben. Nem fog megvakulni. Nem engedi, hogy a dohos falak közt mellbaj támadja meg tüdejét. Ha a Hétszemélyes Tábla urai azt hiszik, hogy Kossuth Lajos összeroppan attól, hogy még egy esztendővel megtoldták a Királyi Tábla által kiszabott három évet, ha azt hiszik, hogy Kossuth Lajos meggebed ennyi idő alatt, vagy legalábbis annyira tönkremegy, hogy megtört vázként vánszorog majd ki a börtön kapuján… négy esztendő múltán… 1843. március másodikán… ha ezt remélik a Hétszemélyes Tábla urai, hát akkor rettenetesen tévednek… Stiglicmadár… Kossuth Lajos nem fog megtébolyodni, nem lesz félkegyelmű, mint amilyen félkegyelmű őfelsége, pedig sohasem volt bezárva, azért hülye, mert hülyének született, de erről senkinek sem szabad beszélni… Stiglicmadár… Nem kell örökre itt maradnod… Csak még egy kicsit… Négyszer háromszázhatvanöt napig… Nem nagy idő… Látod, engem huszonkét hónapja őriznek itt, ebben a büdös lyukban, ahová ötven gránátos segítségével hurcoltak el, és most még négyszer tizenkét hónapig akarnak itt tartani… Nem nagy idő… Másfél ezerszer felkel az ember, másfél ezerszer visszafekszik… százötvenezerszer elsétál az ajtótól az ablakig… és máris kész az egész… Végig fogjuk csinálni.

De lehet, hogy elolvad még az a négy esztendő. Ha őfelsége bírái nem merték a bakóra bízni az ügyet, annak nyomós oka lehet. S ez a nyomós ok még összébb zsugoríthatja a másfél ezer nap iszonyú-félelmetes-felőrlő seregét. Lám, egy nap máris elmúlt.

Visszatette a tengelicét a kalitkába, a kalitkát az ablakba, s számolgatni kezdte, hány csillag tűnt már elő az égen. Valami homályos örömöt érzett, amit csak titkos nagy szorongások megszűnése szerezhet az embernek. A bakó szerencsésen kiiktatódott a történetből. Most már csak tűrni kell, tanulni kell, edződni kell. És remélni.

– Mit olvas a csillagokból, uram? – kérdezte a zárkába lépő kapitány.

– Csupa jót, kapitány uram – válaszolta kék szemét ravaszkásan összehúzva –, csupa jót. Olyannyira, hogy ma még egy kis tékozlást is megengedek magamnak. Vacsora utánra hozasson nekem egy adag lekváros fánkot.

És összefutott szájában a nyál, míg tárcájából előkotort egy húszast.

József nádor borúsan figyelte a királyi leirat felett bólogató Deákot. Kedvetlen volt, mert a tavaszt alcsúti birtokain szerette elmúlatni, s rég volt olyan pompás a tavasz, mint épp az úr 1840. esztendejének április végi napjaiban, s neki mégis itt Pozsonyban kell disputálnia a magyar urakkal. S kedvetlen volt, mert amióta Bécsben kitalálták, hogy Kossuthék letartóztatásával fognak „rendet csinálni”, Magyarországon nagyobb a nyugtalanság, mint valaha. Milyen indulattal tud szónokolni ez az ázsiai fajta, mihelyt fórumot kap sérelmei felhánytorgatására! Bár ez a Deák egészen más, mint a többiek. Nem veri az asztalt mennydörögve, mint az a fékezhetetlen Wesselényi tette még befogattatása előtt is; nem lángol és szaval, mint a jelentéktelen vidéki jogászból pár év alatt országháborítóvá növekedett s az üldözés által, sajnos, még inkább megdicsőített Kossuth; nem is szórja a gúnyvillámokat, mint a kiszámíthatatlan, szeszélyesen epés Széchenyi; csak hallgat, bólogat, kimérten magyarázgat, érvel, fejteget, bizonygat – s ez néha ingerlőbb száz tirádánál is. Ha már egyszer arra szánták el magukat az udvarban, hogy erős kézzel kormányoznak, maradtak volna a kezdett úton. Vagy ha már az adó- s újoncügyek miatt mégis a rendekhez folyamodtak, akkor látták volna be, hogy engedményeket kell tenni, s a lázongók lecsillapításának jelenleg, úgy látszik, egy a feltétele: érvényteleníteni kellene Wesselényi, Kossuth és a többiek ítéletét.

Deák befejezte az olvasást, az asztalra tette a leiratot, de nem szólt semmit.

A nádor még jobban elkomorult. Micsoda képtelen helyzet! Lipót császár fiának, József főhercegnek, Magyarország ősz nádorának, aki négy és fél évtizede képviseli az uralkodót Magyarországon, aggódva kell lesnie, mit szól a királyi leirathoz Deák Ferenc, aki még nem is élt akkor, amikor ő már nádor volt, s aki nem főherceg, de még csak nem is gróf vagy báró, de valami érthetetlen hatalomnál fogva még a főrendek döntéseit is befolyásolni tudja.

– Fenség – kezdte Deák csendesen, kimért, nyugodt határozottsággal –, ez a leirat minden eddiginél rosszabb. Őfelsége hajlandó arra, hogy kegyelemből elengedje a jogerős bírói ítéletek következéseit. Kegyelmet kap tehát Wesselényi, az ifjak is elengedtetnek, s aminek nagyon örülünk, a Kossuth szabadon bocsátása körül tapasztalható vonakodás is megszűnt. Csakhogy… – Deák szünetet tartott, mintha a helyes kifejezést keresné – csakhogy mi a kegyelmet el nem fogadhatjuk, mert ezzel magukat az ítéleteket is elismernénk. Márpedig, miként e most folyó országgyűlésen ismételten elmondtuk, mi tagadjuk az egész bírói eljárás törvényességét. Ha a királyi leiratot s a benne foglalt kegyelmet elfogadnánk, hűtlenné válnánk az alkotmányhoz és saját meggyőződésünkhöz.

Mit lehet válaszolni minderre? A nádor keserűen ismerte el magában, hogy jogi érvekkel semmire sem megy Deákék ellenében. Mondja azt, hogy a látszat megmentéséről van szó? Hogy az udvar kész engedni, de azt szeretné, ha ezt nem a magyar nemesség ellenállásának érdeméül tudnák be Pozsonyban és az egész országban… hanem az atyai király kegyességének.

– Én öreg ember vagyok – mondta egy idő után –, többet nem tehetek. Máris magamra haragítottam a bécsieket. Ha tovább kardoskodom a lecsukottak érdekében, tekintetes urak, ez az ügy teljesen holt emberré fog tenni engem.

Deák úgy tett, mintha elmélyülten töprengene, pedig kezdettől fogva tudta, mit kell mondania az új leirathoz. Kell, ha nem akarja, hogy elvbarátai tovább viseljék a törvénytelen ítéletek következményeit, s kell, ha nem akarja, hogy az alsótábla vérmesebbjei árulással s az alkotmányos jogok feladásával vádolhassák.

– Egyetlen olyan megoldás van, fenség – Deák széttárta a kezét –, már bocsánat a parlagi szólásért, amellyel a kecskét is jóllakathatjuk, de a káposztát is megmenthetjük. Ha fenséged a királyi leiratot örökre félreteszi, sőt senkinek meg sem mutatja, de holnap az országgyűlésben oly módon ismerteti tartalmát, hogy a királyi kegyelemről egy szót sem szól… csupán a foglyok szabadon bocsátását jelenti be… Nos, akkor mi olyan értelmet tulajdonítunk a királyi elhatározásnak, ami megfelel az alsótábla többször kifejezett óhajának… és akkor teljes lesz a korona és a nemzet közt a béke.

Már amennyiben ez a béke teljes lehet – gondolta, de ezt már nem akarta mondani.

A nádor egy pillanatig eltűnődött azon, hogy mit is jelentenek Deák szavai, s aztán egyszerre felderült az arca.

Deák megkönnyebbülten látta, hogy a nádor örül a megoldásnak, amely lehetővé teszi az udvar és az országgyűlés nyílt összeütközésének elkerülését, s mégis kitárja a börtönkapukat. Lám, a vádlottak férfias helytállása, a legbátrabb nemesek ellenállása, no meg egy kis fogalmazási készség véget vethet a terrorizmus időszakának.

– Engedje meg fenséged – Deák beszéde egy árnyalattal gyorsabbá, lendületesebbé vált –, hogy most mindjárt megfogalmazzam azt a latin szöveget, amelyet holnap fenséged az országgyűlés elé fog terjeszteni.

– Legyen hát úgy, ahogy jónak látja – mondta a nádor, s fáradt, megadó mosollyal a csengő után nyúlt, hogy az írnokot hívassa.

Öt, tíz, száz, ezer… Mennyei érzés! Az embernek nem kell ötlépésenként megfordulnia, csak megy, megy, rakja a lábát, előre, mindig előre, míg zihálni nem kezd a tüdő, remegni nem kezd a térd.

Leült a Vár-domb oldalában, a májusi szagokat terelgető lombok alá. Május, május. Harminchat májusában küldte szét az Országgyűlési Tudósítások utolsó számát, akkor írta meg a Törvényhatósági Tudósításokat meghirdető Előzetes Jelentést is. Egy évvel később, harminchét májusában nyúlt utána a hatalom, 1840 májusában engedte ki börtönéből. Egy fél életre máris elegendő esemény, s ki tudja, nincs-e végén már az egész útnak? Az orvos is azt mondta, feltétlenül el kell hagynia a poros Pestet, pihenni, új levegőt szívni, itt a városban teljesen tönkre fog menni. Ma is egymásnak adták a kilincset a látogatók, felvonult az ifjúság, üdvözletek, köszöntők minden percben. De ez érthető. Szegény Lovassy testi-szellemi roncsként került ki a fogságból, Wesselényi összetörten, félig vakon idegenben ápoltatja magát; akik „látni akarják” az önkény áldozatait, akár bámész vágyból, akár titkos megbízatásból, akár – reméljük, ők alkotják a többséget – őszinte részvétből és együttérzésből, Kossuthot keresik meg. Elvesztette édesapját, aki nem tudta megvárni szabadulását, talán saját egészsége is jóvátehetetlenül megromlott, de cserében az ország legjobbjainak bizalmát szerezte meg. Ez is valami.

A József laktanya felől kürtszó hallatszott, fújták a takarodót. Kossuthnak eszébe jutottak madarai. Elmegy holnap egy tarisznya maggal, hátha visszatérnek az elbocsátott madarak, találjanak ennivalót az ablakban. Egy darabig, reméljük, úgysem igen lesz fogoly abban a zárkában. Az udvar engedni kényszerült, s ezért nincs igaza szegény Wesselényinek, aki épp most akar visszavonulni. Kossuth Lajos mint a Wesselényi-birtok jószágigazgatója… Húzódjunk félre „csendes elvonultságban s falusi magányban”… De ki örülne ennek? Csak a hatalom. A nemesség nagy része előtt megnőtt azok tekintélye, akik áldoztak a nemzet jussaiért. E tekintélyt az ország javára kell fordítani. Lám, Deák megérti ezt. Ő is hívta birtokaira, de tudta, hogy Kossuth, ha le is megy – nem fog lemenni –, csak pihenni mehet, de a küzdelmet fel nem adja. Barátságunkat „idő, szenvedés, hatalom meg nem törik – ezt írta Deák –, sőt nem is csökkentik soha”. Jóleső szavak, szép szavak, soha nem szabad megfeledkezni róluk.

A feltámadó szél elfújta a felhőket, előtűntek a csillagok. Innen a szabadból még a csillagok is mások, mint egy szűk odúból. Azt mondják, egyetlen másodperc alatt nyolcvanezer mérföldet halad a fénysugár, mégis három évig tart az útja, míg a legközelebbi csillagról ideér. Mérhetetlen, elképzelhetetlen messzeségek. Hidegen, némán ragyognak a csillagok, üzenetüket senki nem érti, fel nem foghatja. De az ember mégis valami örök végtelenség részének érzi magát, ha rájuk tekint. És úgy érzi: nem szabad meghátrálni. Menni kell, menni, mindig a fény felé.

Széchenyi összehúzta szemét, ajkát lebiggyesztette, s úgy tett, mintha nem is figyelne a szónokra. Miért is izgatja annyira ez az ember? Ki ez a Kossuth Lajos? Ha a kormány nem követ el ostobaságot, hogy mártírkoszorút fon a feje köré, ma nem hallgatnák olyan bűvölten őt Pest megye közgyűlésének oly sok tirádától megcsömörlött s lám, a Kossuth szavait mégis áhítattal leső résztvevői. De úgy látszik, a mártírt meglehetősen megviselte az elmúlt három esztendő, nagyon elesett hangokat penget. Már másodszor köszöni meg a rendeknek, hogy szabadulásáért küzdöttek, de ő maga nem kelti valami elszánt küzdő képzetét.

– Én már megettem kenyeremnek jobbját – hangzott Kossuth szava az emelvény felől –, sok testi-lelki szenvedés velőben rázta meg csontjaimat, és idegeim elgyöngültenek, s ha majd leszállok síromba, melyhez naponként észrevehetőleg érzem hanyatlásomat…

Csend lett a teremben. A karzatok felől női szipogást lehetett hallani.

– …s akkor összecsap felettem a feledés tükörárja, mint tengerbe vetett parányi kavics felett az óceán, mert alig teheték valamit, ami megérdemelné, hogy nemzetem emlékezetében egy nappal túlélje a temetést.

Túlzott szerénység. Széchenyi felemelte fejét, hogy a szónokot mégiscsak szemügyre vegye. Szép, majdnem nőies arcvonások, élénk szem, komolyság, mélabú. Túlzott szerénység… vagy komédiázás? Egy nagy színész szónoki fogása? Beszélik, hogy a kisebbik Kossuth lány, Zsuzsanna, nagyon mesterkedik, s férje húgát, Meszlényi Terézt össze akarja hozni Kossuthtal. No, akkor erős kezekbe kerül… ez a szegény tatár. Egyszer, egy hajókiránduláson megismerkedett Terézzel, érdekes és csinos nő volt, most már persze harminc körül van, ami leánynak nem éppen kevés. Ha megszerzi Kossuthot, nagyravágyásával majd felkorbácsolja férjében a kialudni látszó érvényesülési szenvedélyt.

– A sötétséget utálni megtanultuk – Kossuth egyenesen Széchenyi felé nézett, majdnem rámutatott – ama férfiútól, kinél nagyobb magyart nemzetem évkönyveiben nem ismerek, s kinek nevét, a Széchenyi István nevet csak buzgó hálával s hő lelkesedéssel emlegeti minden magyar, amíg lesz magyar.

A hallgatóság, amely minden alkalmat megragadott túláradó érzelmeinek kifejezésére, ismét, ki tudja már, hányadszor e beszéd alatt, éljen-rikoltással, tapssal, dobolással ünnepelte… kit is ünnepelt? A mártír által kitüntetett elődöt vagy a nagylelkű mártírt? Vagy mindkettőt – egymás mellett? Széchenyit azért, mert másfél évtizede áldoz, tesz, épít a hazáért, s Kossuthot azért, mert könnyelmű heveskedéseivel kiverekedett magának háromesztendei börtönt? Széchenyi égő arccal meredt előre, nem akart se jobbra, se balra tekinteni. Egyszerre olyan érzés ragadta el, amit nem is tudott volna megmagyarázni, még saját magának sem.

– Isten áldja meg a tekintetes rendeket – Kossuth hangja felerősödött, sápadt arcán piros foltok ütköztek ki –, de ha elkövetkeznének a viszontagság napjai, melyekben e honnak szüksége lenne férfiakra, kik tegyenek és áldozzanak, tegyenek mindent, mit ember tehet, áldozzanak mindent, mit ember becsülhet az életben, életet, vagyont, családi örömöt, s ami ennél is több, ha kell, a becsületet is, ha elkövetkeznek a tettek és áldozatok napjai… tartozásom érzetében elfelejtem erőtlenségemet, s ez az érzés óriásira feszíti e kebelben a törpe erőt, s én, ki egyike vagyok a leggyöngébbeknek, versenyre kelek a legerősebbekkel, nem hírért, nem jutalomért, nem dicsőségért, hanem versenyezve tettben és áldozatban a rendekért, a nemzetért…

A többit már nem lehetett hallani, a taps és az éljenzés elnyomta a szónok szavait.

Széchenyi csak most nézett szét a teremben. Elvarázsolt, kicserélt arcokat látott mindenütt. A zsíros, bajszos ázsiai arcokon valami érthetetlen, felfoghatatlan, átszellemült lelkesedés ragyogott.

Kossuth fejét lehajtva, nyitott szájjal lélegzett. Pár napon belül Metternich asztalán lesz a besúgók jelentése. De így is van ez rendjén. A kancellárnak tudnia kell, hogy Kossuth Lajost nem törte össze a fogság. Ellenkezőleg.

Megállt a Zrínyi utca sarkánál, a nemrég emelt palota előtt. Ide költözött hát a gróf, hogy közvetlen közelről irányíthassa a híd építését… Szép hely. Azt mondják, háromezer forintért bérli a második emelet öt szobáját. Szép összeg.

A lakáj nyitott ajtót, bevezette az előszobába, s elvette a kalapját és a kabátját. A falakon mindenütt képek: hidakat ábrázoló metszetek, épületek rajzai, vadászatok, lóversenyek emlékét őrző vízfestmények. Átmentek az ebédlőn. Az angol divat szerint készített bútorokat és az ezüsteszközök tömegét meg sem nézhette, mert a lakáj máris nyitotta a jobb kézre eső ajtót.

Belépett a gróf dolgozószobájába. Széchenyi felállt hatalmas íróasztala mellől, amely egy léghuzattól védett ablakmélyedésben állt, s hellyel kínálta vendégét. Az üdvözlő szavak után Széchenyi mindjárt áttért arra, hogy az amnesztiát a sorsforduló egyik jelének tekinti.

– Új időszak derül hazánkra az utolsó országgyűlés óta. Amikor Deákkal beszéltem erről, ő is elismerte, hogy megszűnt a terrorizmus keserű és veszedelmes epochája, s nincs többé szükség kormány elleni agitációra.

Kossuth nem volt meggyőződve a gróf derűlátásának jogosságáról, de nem akart vitatkozni. Szomjas szemmel itta magába a szoba látványát: a falon függő díszes fegyvereket, az üvegburák alá rakott miniatűr hajókat, a drágakövekkel borított és keleti meggyfaszár pipák gyűjteményét.

– Megsemmisült ez az álvélekedés – folytatta a gróf, miközben egy elefántcsont fogantyús pecsétnyomóval játszott, amelyen a Széchenyi-család címere díszlett –, miszerint a magyar alkotmány épületéből egy téglát sem szabad kiemelni, nehogy romba dőljön az egész. De kapkodnunk sem szabad, nehogy mi magunk rontsuk el a dolgot. Ám minek köszönhetem kegyed látogatását?

Kossuth tiszteletteljes, kicsit patetikus hangon szólalt meg:

– Méltóságod tanácsát szeretném kérni. Nemes lelkek fogságom alatt pénzt gyűjtöttek családom számára, én azonban házam népét saját szorgalmammal is eltarthatom. Ezért óhajtanám tudni méltóságod véleményét, milyen célra fordítsam ezt az összeget. Én a magyar ipar fejlesztése érdekében egy politechnikum felállítására gondoltam…

Széchenyi összeráncolta amúgy is redős homlokát.

– Tekintettel arra, hogy mi Ausztriával mintegy vegyes házasságban élünk…

Kopogtatás hallatszott. Széchenyiné lépett a szobába. Úgy volt öltözve, mint aki kocsikázásra készül.

Kossuth felállt, gálánsan meghajolt az asszony felé. A gróf bemutatta feleségét, aki kedves mosollyal közölte, hogy nem szeretné zavarni az urak tárgyalását, de szüksége lenne férjére a délelőtt folyamán.

Kényelmetlen helyzet. Kossuth azonnal felajánlotta távozását. A gróf udvariasan, de bágyadtan tartóztatta. Tömören közölte, hogy az iparfejlesztést kényes ügynek tartja, s azután néhány közömbös szót ejtve, kezét nyújtotta.

Kint az utcán ólmos eső csapott Kossuth arcába. Kedvetlenül baktatott hazafelé. Finoman, de félreérthetetlenül kidobták. A gróf nem akarja méltányolni közeledési kísérleteit. Talán Wesselényinek van igaza, s az Országgyűlési Tudósítások némely kitételén sértődött meg Széchenyi? Vagy a mágnásgőg teszi ilyen tartózkodóvá? Talán féltékeny lenne egy kis újságíróra, irigyelné népszerűségét? Vagy a családalapítással, a sok gyerekkel járó gond és az öregedés óvatosabbá tette, s nincs kedve olyan emberekkel tartani, akik túlságosan is gyanúsak a kormány szemében? Majd kiderül.

Kossuth növekvő izgalommal s csak nehezen palástolt bizalmatlansággal hallgatta Landerer Lajos fejtegetéseit. A nyomdatulajdonos bécsi kapcsolatai legalábbis gyanúsak, mostani javaslata pedig egyenesen meghökkentő. Lap szerkesztésére szólítani fel azt a Kossuthot, akit a most búcsúzó év májusában engedtek ki abból a fogságból, amit éppen egy lap szerkesztése miatt mértek ki reá… Ez több mint különös. E mögött valami kormányzati csel rejtőzhet. De milyen nagyszerű lenne a kézzel másolt, kis példányszámban terjesztett tudósítások után hetente kétszer megjelenő igazi hírlapot szerkeszteni!

– Meggondolta ön, hogy a Kossuth név bizonyos helyeken nem a legjobb ajánlólevél? – Kossuth jónak látta, ha még élesebb formában is megismétli a kérdést: – Magyarán szólva, nem tart ön attól, ha lapjának szerkesztését reám bízza, ez egyet jelent azzal, hogy lapja soha nem látja meg a napvilágot?

Landerer szélesre húzta a száját, mosolyával is jelezve, hogy nem kell őt félteni.

– Természetesnek fogja ön találni, hogy mielőtt e felszólítást tettem volna, erre nézve magamat biztosítani el nem mulasztottam.

– És mi a biztosíték?

– Tegnap este érkeztem Bécsből, ahol, megvallom, egyenesen avégett voltam, hogy megtudjam, nem veszélyeztetném-e lapom, a Pesti Hírlap legfelső királyi engedményezését azzal, ha szerkesztőnek önt kérném meg. És örömmel értesítem, hogy volt módom tapasztalni, miszerint a kormány jelenleg azon meggyőződésből indul ki, hogy Magyarország alkotmányos ország, másképpen kell kormányozni, mint az ausztriai örökös tartományokat… Vagyis minden véleménynek a méltányosság, törvényesség és illendőség határai között szabad kifejezést akarnak engedni.

– A cenzúra ellenőrzése alatt. Amelynek törvényességét én el nem ismerhetem. Nem hiszem, hogy a könyvvizsgálat és az én tollam összeférhessen.

– A kormánynak megvan a garanciája a cenzúrában, én mint kiadó tartom magam az előírásokhoz, ezen belül senki be nem avatkozhat lapom belső ökonómiájába, tehát az ön szerkesztői munkájába sem…

Ha pedig a szerkesztő túl messzire merészkedne – ezt hozzátehette volna –, végtére is Landerer Lajos kapta a lapengedélyt, nem Kossuth Lajos. És Landerer Lajos a megfelelő helyen ígéretet tett arra, hogy Kossuth Lajos rakoncátlankodása esetén tudni fogja a kötelességét… De minek az ilyesmit idő előtt a szerkesztő orrára kötni?

A kijelölt szerkesztő makacsul hajtogatta a magáét:

– Én megértem azt, ha tollam nem is írhat meg mindent, mit gondolok, de mást nem írhat, mint amit érzek és gondolok.

– Ezt nem is kívánja öntől senki.

Kossuth hosszan, fürkészőn figyelte Landerer arcát. De jó lenne tudni, mi bujkál e fénylő, sima homlok mögött!

– Megtisztel az ajánlat, Landerer úr, s gondolkodni fogok fölötte.

Amikor a nyomdász elment, izgatottságában legszívesebben azonnal a lap tervének megfogalmazásához látott volna. De mérlegelni kell a dolgot. Szerencsére Deák épp Pesten időzik. Ha a csavaros eszű, de egyenes tisztességű kehidai bölcs helyesli a tervet… s ha, mondjuk, egy lapindító cikk próbáján kiderül, hogy a cenzúra csakugyan engedékenyebb lett… akkor érdemes belevágni.

Asztalhoz ült, papírt vett elő. Félreérthetetlenül ki kell fejezni, már az első számban, hogy Kossuth Lajos meggyőződése soha nem lesz eladó, hogy észnek és oknak mindig hódol, de sem a hatalmasok komor tekintete, sem a polgárok heve el nem tántorítja választott útjától…

Negyedóra sem telt el, s már sűrű soroktól feketéllett az egész árkus papiros… Ha ezt átengedi a cenzor… akkor bele kell vágni.

Most, midőn e lapokat megnyitom, örömmel van szerencsém értesíteni a közönséget, hogy semmit el nem mulasztottam, mi által a lap érdekességét emeljem, és szíves szándékomat, a közkívánatnak megfelelni, tettleg bizonyítsam. Úgy vélem, e szándékomnak fényesb tanúságát nem adhatnám, mint az által, hogy a szerkesztés vezérlésére Kossuth Lajos urat kértem meg, kit ezennel a t. közönségnél mint e lapok szerkesztőjét bemutatni hazafiúi szíves örömömre szolgál.

Landerer Lajos

Széchenyi eleinte ösztönösen is idegenkedett Orosz Józseftől, mint afféle alázatos embertől, aki folyton a hatalom és a hatalmasok körül sündörög, de újabban egyre nagyobb élvezettel hallgatta a pozsonyi Hírnök szerkesztőjének pletykázásait.

– Annyian gyűltek össze a Belvárosi-templomban – Orosz nyelve sebesen pergett, hogy minél többször körülnyaldoshassa a grófot –, mint búcsúkor. De a násznépet egy kis szobába terelték, már aki befért, nem volt se áldás, se szertartás, csak beírták őket az anyakönyvbe.

Széchenyi ismerte Kossuth házasságának részleteit, de most újra elgondolkodott azon, milyen különös sors szövődik növekvő ellenszenvvel szemlélt vetélytársa körül: lám, még a szerelmi ügyeiből is országos bonyodalom támadt azzal, hogy az ostoba papok eleinte nem akarták engedni a katolikus Meszlényi Teréz és az evangélikus Kossuth frigyét. Megyék gyűlésein tárgyalták Kossuth panaszát, s mi lett a vége? Mégiscsak neki lett igaza, egy levéllel több a mártírkoszorún.

– Bérfogaton vitte új lakásába a menyecskét… mert persze a szerkesztői jövedelemből nem telik sajátra… S úgy látszik, az egyéb forrásokból – Orosz gúnyosan megnyomta a szót – még nem csorog elég bőven… Pedig már kellőleg megszolgálta eddigi írásaival…

– Mire céloz, szerkesztő úr?

Orosz előredőlt a karosszékben, körülnézett, mintha még Széchenyi lakásán is titkos kémek leselkednének.

– Szomorú időket élünk, gróf úr. De vannak még jó emberek is… Méltóságod megbízhat bennem, s én becsületbeli kötelességemnek tartom, hogy megvilágítsam méltóságod előtt e dolog okait…

Széchenyi elmosolyodott.

– Felix qui potuit rerum cognoscere causas…

Orosz gyanakodva nézte a grófot. Mit akar ez Vergiliusszal? „Szerencsés, ki megismerhette a dolgok okait…” Gúnyolódik Széchenyi? Vagy csupán csapong félelmetes agya? Mindegy. Határozottnak kell lenni.

– Akkor én elmondhatom magamról, ego sum felix, hisz szerencsés vagyok leleplezhetni méltóságodnak a sötét rejtélyt, miért merészel oly féktelen cikkeket írni Kossuth… Mert ezt az utasítást kapta… megbízóitól!

Széchenyi arcán keserű fintor jelent meg. Levette szemét Oroszról, s kelletlenül az ablak felé fordult. A tél utolsó rohamaként sűrű hó záporozott, a kora délutáni idő ellenére semmit sem lehetett látni a szemközti budai Duna-partból. De ha az ember nem is látja, tudja, hogy ott a part. Ezt az arcot viszont látja, de nem tudja, mi rejtőzik mögötte: jóindulatú alázat vagy sunyi hátsó szándék? Biztos, hogy a rendőrség ügynököket tudott bérelni az ellenzék soraiból is, de az is biztos, hogy nem lehet annyi ügynöke, amennyi ember gyanúban áll. S talán épp ez lehet a sötét erők fő célja! Elérni, hogy ha három magyar egy asztalhoz ül, ne merjenek őszintén szólni, hogy az általános gyanakvás eleve elfojtson minden merész tervet… Hátha éppen Orosz a policáj embere, s az a feladata, hogy befeketítse Kossuthot? Hisz évek óta gyűlöli, s a népszerű szerkesztő személyes riválisa is… De ha fordítva van?

– Mi lehet magasabb körök célja azzal, hogy Kossuthot ilyen bő pórázra eresztik? – kérdezte, mintegy hangosan gondolkodva.

– Így akarnak hasadást előidézni az ellenzék kebelén belül! Kossuth vad cikkeitől majd megijed a józanabb elem, a szélsőségesek és a mérsékeltek egymás ellen fordulnak, egymást tépik majd, ahelyett, hogy a kormányt támadnák.

Ostoba terv – gondolta magában Széchenyi. – Elképzelhetőbb, hogy legfelső helyen… mert hogy legfelső helyen adták a lapengedélyt, nem is lehet kétséges, hiszen maga a nádor a megjelent lapból értesült arról, hogy mit főztek ki a feje fölött… elképzelhető, hogy a cenzúra segítségével akarták ellenőrzés alatt tartani Kossuthot, azt hívén, hogy egy cenzor alá tartozó újság szerkesztése mégiscsak kontrollálhatóbb, mint ha Kossuth egyéb ellenzéki tevékenységet fejtene ki… De akkor miért nem cenzúrázzák komolyan a lapot? Azt beszélik, hogy a cenzúrahivatal főnöke kétségbeesetten jelentgeti a Helytartótanácsnak, nem tud mit kezdeni Kossuth „vezércikkeivel”… ezt a szót is hogy kiagyalta: vezér férfiú vezércikke… Mednyánszky szerint megfelelő cenzúra esetén tíz cikkből egy ha maradna, nem lehet húzással, törléssel mérsékelni, az egész lapot kellene törölni… De ha egyszer maga Metternich engedélyezte, ki meri javasolni a lap betiltását?

– Én mindenesetre nem nézem tétlenül Kossuth izgatását – Széchenyi felállt a karosszékből, s az íróasztalhoz lépett –, egy munkába kezdtem… Lélekharang vagy Kelet népe lesz a címe, még nem tudom… Érdekelné néhány passzus?

Visszaült a karosszékbe. Orosz elképedve nézte a tekintélyes kéziratcsomót. Még két hónapja sincs, hogy a Pesti Hírlap első száma megjelent, s Széchenyi már ennyit írt a lap ellen… Eh, gróf úr, önnek már nincs szüksége sok uszításra…

– Végtelen megtiszteltetésnek fogom tekinteni – Orosz arcán olyan mosoly jelent meg, amelyet csak a csigák tudnának produkálni, amennyiben egyáltalán mosolyognának –, ha méltóságod szellemszikráinak bájtüzét éldelhetem…

…mert Kossuth Lajos kezében egy, az ország legtávolabb részeibe és rögtön elható hetenkénti hírlap nem lehet egyéb, mint a lehető legélesebb fegyver; de ez, fájdalom, nem operálni, nem mirigyeiből kitisztítani, de meggyilkolni fogja a hazát, ezzel nem dicső jövendőbe vezérli, de okvetlen sírba dönti a magyart, s pedig szoros tudományilag azért, mert az érzelem s nem az értelem köréből emeli roppant hatású szózatát, és ekkép az országlásnak vagy az abbai beavatkozásnak nem azon rendszerét követi, mely a legegyszerűbb helyzetben is az egyedüli üdvös és annál elkerülhetetlenebb felette szövevényes körülményeinkben; de e helyett egyenesen franczia modor szerint működik, mely modor – bármily különösnek és szokatlannak tessék is állításom – az érzelem köréből működik, és nem más, mint az, mely után indultak Mirabeau-tól kezdve Camille Desmoulins, Danton, St.-Just, Marat, Robespierre egész a mai franczia propaganda hőseig szívandalgó Lamennais-vel, Père Enfantinnel stb., kik egyenként jobbadán jók, sőt többen közülük megvesztegethetetlen becsületűek és cynikai egyszerűségűek valának, de a szív és érzelmek tévutaiba keveredvén, hol megállapodás többé nincs – és ez a legfőbb szempont –, s melyeken történetesen senki nem állotta útjokat, végre oly vakbuzgó tébolyságba estek, hogy nyavalygó ábránduk szerint az emberiség díszére, felebarátaik jóllétére felcsordultig fertőzteték embervérrel a hazai oltárt, és most jobbadán mint embervért szomjazó szörnyetegek említtetnek átokként, holott politikai pályájuk kezdetekor – és ezt megmutathatni – mindenekfelett felebarátaik s az emberiség iránti szeretet szomja hevíté keblüket.

Teréz szótlanul figyelte a férfiak beszélgetését. Időnként borral kínálta a vendéget, de Deák nem ivott. Az asszony összekulcsolta kezét domborodó hasán, mozdulatlan szeme egy képbe fogta a két férfit. Micsoda különbség, már külsőre is! Férje arca sápadt, szelíd, szinte nőies, a vendégé barnáspiros, s a hatalmas bajusz alól duzzadt ajak látszik ki. Deák széles vállához és melléhez képest Kossuth felsőteste majdhogynem törékeny. Csak a magas homlok és a kék szem közös a két arcon, de Kossuth szeme hol álmodozóan, hol zaklatottan kéklik, míg a Deáké szürkésbe hajlik, s erőt, nyugalmat áraszt.

– Soha nem bántottam, sőt a tisztelet érzetével mesteremnek vallottam – Kossuth az asztalra csapta a Kelet népét –, honnan hát ez a kíméletlenség, ez a denunciáló düh benne?!

Deák bal keze a térdén, jobbja az asztalon nyugodott. Ha ezzel a jobbal falusi ereszkedőkön megmarkolta a kerékküllőket, a szekér engedelmesen lefékeződött. De hol az a kéz, amely Kossuthot és Széchenyit vissza tudná tartani a bőszült egymásnak rohanástól?

– Legjobban az fájhatott neki, amit egyik februári cikkedben írtál az arisztokráciáról: „…a nemzetnek rendeltetése… teljesülni fog – velök és általok, ha nekik tetszik, nélkülök, sőt ellenök, ha kell…” Hadüzenetnek tekinthette ezt, s ha neked igazad is van…

Kossuth türelmetlenül vágott közbe:

– Amikor a „nyavalygó ábránd” megszállottjának titulál, s a „francia propaganda hőseihez” hasonlít, ugyanazt mondja, mit egykori bíráim… Ennyi erővel már azt is hozzátehette volna: tartóztassátok le újra ezt a tébolyult izgatót!

Kossuthné döbbenten nézett Deákra, mintha az ő arcáról akarta volna leolvasni: fenyegeti-e ilyen veszély a férjét?

– Ezt az ördögöt azért ne fessük a falra – Deák biztató mosollyal tekintett Terézre –, nem olyan időket élünk. A baj inkább ott van, hogy a Kelet népe nyomán el fogják önteni lapjainkat a személyeskedő viták, s a komoly diszkusszió helyét a keserű gyanúsítgatások foglalják majd el… s ez ürügyet szolgáltathat a kormánynak arra, hogy a kissé szabadabb, de még korántsem szabad sajtóra visszarakja a zablát.

– Én megállottam az eszmék felénél – Kossuth nem tudott lecsillapodni –, megállapodtam az igazság negyedrészénél, gondolván, jőnek majd jobb idők, amikor az egész igazságot világgá kiálthatom, de Széchenyi féktelen indulatában már olyasmivel is vádol, amire álmomban sem gondoltam soha: kommunisztikus törekvésekkel és hasonlókkal.

– Csak magának ártott ezzel a taktikával, s én ezt előre meg is mondtam neki. Hosszú levelet írtam, kérlelve, ne adja ki ellened szerkesztett könyvét, de válaszul a kinyomtatott munkát küldötte meg nékem… Szívében, azt hiszem, engem is azok közé sorozva, kik megölik a hazát, s iszonyú zendülést, véres forradalmat hoznak a békés polgárokra…

Deák kidüllesztette boltozatos mellkasát, s dörgő hangon tréfára fordította a szót:

– Vigyázzon, Teréz, mert egy vérivó barricadeur ül kegyed előtt… Erről jut eszembe: a kis barikádharcost… mert remélem, fiú lesz, mikor tarthatom a keresztvíz alá?

Teréz elpirult. Szigorú arca egy pillanatra ellágyult.

A nyitott ablakon át hirtelen erősödő zaj tört be a szobába. Mindhárman az erkélyajtóhoz siettek. A Szép utcába ekkor fordult be a tömeg utolsó része. Az embereket nem lehetett látni, csak a fáklyák lobogó fényét. Mint egy tüzes, lángoló áradat, dübörögve közeledett a menet, az élen haladó zenekart is elnyomva a zúgó kiáltásokkal:

– Vi-vát Kossuth! Él-jen Kossuth!

A házigazda arca halvány maradt, de szemében váratlan tüzek gyúltak ki. Ledobta házikabátját, atillát és nyakravalót vett fel, s lesietett az utcára.

A mintegy hat-hétszáz fiatalból álló tömeg diadalmas éljenzéssel fogadta. Magasra emelték a lampionokat, meglengették a fáklyákat, a cigánybanda rázendített. A Rákóczi-induló végakkordjainál előállt egy fiatalember, jobb kezét kardja markolatán tartva beszélni kezdett, de oly izgatott lehetett, hogy a kardhüvely vége minden mondat befejezése után mulatságos rángásokkal jelezte a szónok lámpalázának meredek görbéjét.

– Az ifjúság hittel hiszi, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz – mondotta –, még akkor is, ha politikailag immár halott az a férfiú, ki e jövendölést először tette.

A Széchenyit támadó célzásra füttyök válaszoltak, majd újabb vivátok csaptak fel Kossuth tiszteletére, a sorok felbomlottak, mindenki közelről akarta látni az ifjúság kedvencét.

Deák a második emeleti erkélyről hallgatta Kossuth válaszát. Tisztán ki lehetett venni a szavakat: nemzet… hazafiúi kötelességek… az ifjúság nemes hivatása… A fennkölt szavak csodálatosan csengő mondatokká álltak össze, de Deáknak egy pillanatra az volt az érzése, hogy az ifjúság akkor is ilyen révült áhítattal csüggne Kossuthon, ha e varázslatos hangon elzengett szólamok értelem nélkül sorakoznának egymás után.

Széchenyi jutott eszébe, a Kelet népe. A gróf gúnyosan kérdezte Kossuthtól, mit használt a nemzetnek azzal, hogy lecsukatta magát… Íme, ezt használta: az ifjúságnak máris van eszményképe, van kiért rajongania. Mert mindig kell valaki, aki mások helyett is szól. Mert a nemzetnek a megalázottság korszakában is tudnia kell, hogy vannak bátor férfiai. S a gróf félelme oktalan: a merész szótól még nem fog lángba borulni Magyarország. Széchenyi ott téved, hogy a haladás szerinte túl kihívó követeléséből máris a lázadás előjeleit olvassa ki, pedig milyen messze vagyunk még attól, hogy ez a lomha test egyáltalán mozgásnak induljon. A nemesség sokasága még vakon bókol a megszokottnak, a nép pedig sötéten hallgat.

Vagy talán csakugyan épp ezt, a népszerűség szédítő növekedését irigyli Széchenyi Kossuthtól? Deák arra gondolt, hogy neki is féltékenynek kellene lennie Kossuthra, hiszen ahogy Wesselényi kezdte háttérbe szorítani Széchenyit, őt, aki Wesselényi helyére lépett a diétai vezérségben, nem fogja-e holnap épp Kossuth félreszorítani? Elkedvetlenítette a gondolat, hogy egy pillanatra is kicsinyes szempontokból nézhesse a haza dolgait, de nem az húzódik-e meg abban a feltűnő és buzgó tiszteletben, amelyet Széchenyi tanúsít iránta, hogy Deák Ferencben szeretné megtalálni Kossuth ellensúlyát, ha már önmagát nem ítélheti eléggé alkalmasnak erre a szerepre?

Arra riadt fel, hogy a nevét kiáltozzák. A tömeg ismerte-e fel, ki áll az erkélyen, vagy politikusi tapintatával Kossuth figyelmeztette a fiatalokat? Mindenesetre most az ő neve csattogott a levegőben, mint valami harci jelszó:

– Vi-vát De-ák!

A cigánybanda tust húzott. Kossuth elköszönt a fiataloktól. De a fáklyatenger nem mozdult.

Kossuth megérezte, mire vár a tömeg. Amikor ismét megjelent az erkélyen, kezet fogott Deákkal, s átölelte. A két férfi egy ütemre integetett az ifjúságnak. A két név is együtt repült a magasba:

– Vi-vát Kossuth! Vi-vát Deák!

Érezni lehetett: a fiatalok örülnek annak, hogy testvéri egységben látják egymás mellett a megfontolt erélyű diétai vezért és a közvélemény lángszavú izgatóját.

A zene elhallgatott. A fáklyák sorra tűntek el az utca kanyarulatánál. Egyszerre sötét lett, csak a házak közt terjengő füst jelezte még, mi játszódott le néhány perccel ezelőtt.

Deák lépett vissza elsőnek a szobába, nem szerette elárulni érzelmeit. Kedélyesen átfogta Kossuthné vállát.

– Ott tartottunk, kedves Teréz, hogy mikor is tarthatom keresztvíz alá a kis barikádharcost…

A férj felelt a feleség helyett:

– Novemberben, Ferenc, ha az ég is úgy akarja.

Czech János megtörölte izzadó homlokát, s letette a ceruzát az asztalra. Össze kell szednie gondolatait, ha nem akar szarvashibát véteni. Sokan azt hiszik, hogy nincs könnyebb dolog a cenzori tiszt ellátásánál: az ember fogja a plajbászt, s kitörli mindazt, ami őfelsége magas érdekeit, a tekintély és a mérséklet elvét sérti. De mit tegyen egy becsületes könyvvizsgáló akkor, ha felettesei bizalmából és a balsors szeszélyéből épp a Pesti Hírlap ellenőrzésével bízatott meg? Hiszen könnyebb egy zsák bolhából kiválogatni a hímeket, mint ebből a betűrengetegből azt kiszűrni, ami „különösen veszélyes magasabb érdekekre nézve”. Mert ez a lap teljes egészében kész veszedelem, az egészet kellene betiltani, nem részenként eldobálgatni. De nem merik vagy nem akarják betiltani, ehelyett a szegény cenzor kapja szüntelenül az intést: legyen szemfülesebb és éberebb. S közben a lapot kiadó Landerer úr meggazdagszik, új kiadást nyomatott az első fél év számaiból – előfordult-e már ilyesmi a napi sajtó történetében? –, s a szerkesztő Kossuth úr jövedelme is szépen növekszik, most vásárolt magának birtokot Tinnyén… Csak a szegény cenzor gebedjen meg, ő mindig ugyanazt a szűkös bért kapja, bármennyi veszedelemtől menti is meg a magasabb érdekeket.

Elővette a Hírlap bekötött számait. Lapozgatta az újságot, s valami különös melegség fogta el, amikor azokhoz a cikkekhez ért, amelyeket már ő cenzúrázott. Kitett az asztalra egy dagadt irattartót is, abban őrizte a törlésre ítélt levonatokat. Ez a lobbanékony izgató már rég felgyújtatta volna a bécsi Burgot is, ha a kötelességét tudó s példásan higgadt cenzor le nem fogja kezét, azaz tollát.

Minél tovább lapozgatott azonban, felváltva nézegetve a megjelent és kitörölt írásokat, egyre inkább elfogta a komor sejtés, hogy igazában nincs is nagy különbség a nyomtatott és az eldobásra ítélt írások között. Havas kolléga például kihúzta az egyik cikkből e gonosz sorokat: „Hol alkotmányos élet nincs, ott nem lehet nemzeti műveltség, ott büntetlenül, s mint mondani, fölemelt fővel jár a bűn.” De mennyivel jobb az az átengedett s több ezer példányban olvasható fejtegetés, mely szerint Magyarország a „bot és koplalás és sötét magánytömlöc” országa, „a bak és gúzs és csavaros gyűrű” országa, amelyben rátaposnak „a nagy patkós csizmával a faggatottnak lábujjára”?! Hisz ez féktelen izgatás a jogrend ellen! „…az ősiség mint szörnyeteg áll őrt, s nem enged a bajhoz orvosló kezekkel közelítenünk…” Hát szabad így írni érvényes, századok által megszentelt törvényekről? A 33. számból kihúzták azt a részt, amely a jobbágyok „jogait” bizonygatja, „szabad földet” kíván a parasztnak, „örökös kiváltságot, emancipációt”, de előtte és utána hányszor jelentek meg ugyanilyen szólamok?

Kopogtattak. Czech eltette az irattartót, mert tudta, hogy Kossuth érkezett meg.

– Magyarázatot kérek, tisztelt uram – kezdte Kossuth, a legfrissebb vezércikket lobogtatva, amelyen Czech aláírása felett immár magyarul díszlett az eddig latinul használt formula: „A törlöttek kihagyásával nyomathatik.” – Tudni kívánom a törlés okait, hogy a jövőben tudjam magam mihez alkalmaztatni.

Czech hellyel kínálta a szerkesztőt, s engedékeny mosollyal válaszolt:

– Tudja ön azt, redaktor uram. Ez a cikk megint olyan hangot üt meg Magyarország státusával kapcsolatban, ami az olvasóban azt a tévképzetet keltheti, mintha önállásunk csorbítva volna az ausztriai ház uralma által. És azok a kitörések, poétai túlzások, hogy inkább a „nemzethalál”, mint a szolgaság… ugyan, redaktor úr, minek ez a fölös indulat? Csendes szóval többre lehet jutni.

Kossuth lecsillapodva figyelte a cenzort. Czech legalább érvelni próbál, ellentétben azzal a kollégájával, akinek egyetlen válasza: „Nem mondok semmi okot, elég, hogy a cikket ki nem eresztem.”

– Csodálkozom önön – váltott hangot Kossuth –, hisz önnek legalábbis van annyi esze, mint némely minisztériumnak testületileg…

– Redaktor uram szájából… ismerve a minisztériumokról alkotott véleményét… túl nagy dicséretnek nem vehetem ezt az elismerést.

Kossuth eredetileg azt akarta megkérdezni, miként süllyedhet okos ember annyira, hogy a magyar cenzúra piszokszekerének vontató barma legyen… De Czech hajlékony modorához nem illett volna e hang, s így inkább komolyra fordította a szót:

– Ön nem hiheti, hogy önállásunk csakugyan csorbítatlan.

Czech felállt, s Kossuth mellé lépett.

– Nem is hiszem. Sőt tudom, hogy nem az. De azt is tudom, hogy szegény népünket a balvégzet két hatalmas néptörzs közé szorította itt a Duna mentén, s nekünk csak a közt lehet választanunk, hogy e két erő közül melyikhez simulunk…

Kossuth nem először hallott ilyen elmélkedéseket. Csendes szomorúsággal válaszolta:

– Nem úgy, uram. Nem csak az a két eshetőség áll fenn, hogy itt gyarmattá vagy ott tartománnyá leszünk. Van még… lennie kell egy harmadik állapotnak is, s ez: önálló nemzet, két roppant néptörzsök között. Önálló nemzet, mely maga is cél, s ezért puszta eszközzé alacsonyulni nem fog, magát akaratholtan vontatóra kötni sohasem engedi…

Nem akart vitatkozni erről, épp egy cenzorral. Pár szóval megtárgyalta még a lap folyó ügyeit, aztán fogta a kalapját, s elment.

Czech még órák múlva is azon vette észre magát, hogy gondolatai vissza-visszatérnek látogatójához. Ez az ember csakugyan a nyavalygó ábránd hősei közé illik, ahogyan Széchenyi gróf írta róla. S a másik gróf, Dessewffy Aurél, úgy látszik, nagyon is joggal gúnyolta azt az „ábrándhazát”, amelyet Kossuth szeretne megvalósítani…

A cenzor elővette Dessewffy bekötött lapját, mintha csak ösztönösen is a Világ hasábjairól akarna erőt meríteni az ábrándkergető veszélyes hatásával szemben. Micsoda gőggel leckézteti „Első Lajost” az arisztokrácia lapja! De nincs igaza? Magyarország csakugyan „arisztokratikus ország”, s „megbocsáthatatlan politikai bűnt” követ el az a „szegénylegény”, aki „a birtokosok ellen agitál”… Azt képzeli egy vagyontalan szerkesztő, hogy a vagyon uraival szemben magához ragadhatja a vezéri szerepet, pusztán tolla segítségével? „Miképp gyanítható józan ésszel és helyes tapintattal személyének állását hazánk arisztokratikus helyzetével egybevetve, hogy neki fogna sikerülhetni hírlapi szózat által egyesítni, egyesülésre bírni a nemzetet?”

Igen… bizony… redaktor úr, személyének állását vesse egybe hazánk arisztokratikus helyzetével, s egyszerre nagyon csendes ember lesz önből. Azt mondják, Dessewffy gróf magánkörben már a Pesti Hírlap indulásakor megjövendölte, hogy „a tekintetes szerkesztő úrból még jó konzervatív lesz…” Tekintetes úr… ezt egy méltóságos úr jósolta meg, térjen hát eszére!

Czech gondolatai különös utakra kóboroltak. Maga sem tudta volna megmondani, miért, de lelke mélyén talán örült volna annak, ha ezúttal, egyetlenegyszer, a méltóságosokat cáfolná meg a sors. De aztán eszébe jutott, hogy Kossuth – szerencsére elképzelhetetlen – győzelme esetén cenzorokra sem lesz többé szükség.

Ez a felismerés visszaterelte a helyes ösvényre. És Czech János, a Helytartótanács kebelén belül működő tanulmányi és központi könyvvizsgáló bizottmány másodülnöke, a história könyörtelen törvényeiben megnyugodva, engedelmesen folytatta áldásos napi munkáját.

Ferike szeretett volna még tovább lovagolni a papa nyakában, már csak azért is, mert Sarolta nagymama, Zsuzsa néne és édesanya elragadtatva tapsolt a kis huszárnak. De Kossuth már nem tudta leplezni érzéseit a család előtt, letette a gyereket, s kiment az eperfák alá, hogy egyedül maradhasson gondjaival.

Milyet fordulhat az ember élete egyetlen perc alatt! Négy hónapja még minden ragyogónak ígérkezett: a Hírlap tekintélye évről évre növekedett, s vele együtt gyarapodott a család is. Az újság születési esztendejének novemberében a kis Ferike is megszületett (Deák tartotta keresztvíz alá), másfél évvel utána Vilma következett, s már útban van a harmadik gyerek (őt meg Wesselényi vállalta keresztfiának). Sarolta mama szeme büszkén fénylett, valahányszor a Lajos dicsőségét emlegették előtte, s Zsuzsa, aki a négy nővér közül a legkisebb s legkedvesebb, s a Hírlapnak is üdvöskéje volt, már gyűjtögette az országos hírre emelkedett testvér életrajzi adatait… a jövő számára.

De ezt a jövőt most tönkretette a vakeset. Vagy talán az ármány? Már az gyanús volt, hogy Landerer szüntelenül halogatta az új szerződés aláírását, amely pedig végre anyagilag is tisztes helyzetbe hozta a szerkesztőt. De arra mégsem lehetett számítani, hogy az új esztendő előestéjén Landerer a szerkesztői díj leszállításával fog előállni.

– De hiszen szerződésünk még öt évre szól! – ez volt Kossuth első szava meglepetésében.

– Igen, csakhogy még nincs aláírva – felelte a kiadó sunyi mosollyal.

Kossuthot úgy elragadta a düh, hogy még négy hónap múltával is elöntötte a forróság, ha arra az estére gondolt.

– Az úr egy alávaló gazember, hálátlan imposztor – ordította magánkívül –, takarodjék szobámból, ilyen emberrel egy pillanatig sem leszek összeköttetésben, még milliókért sem!

S január másodikán fel is mondott, június végéig vállalva még a szerkesztést. A kiadók azonban még aznap új szerkesztőt találtak, egyetlen szóval sem könyörögtek annak a redaktornak, aki a legnagyobb hatású magyar újságot csinálta a Hírlapból…

Kossuth lassan baktatott a tinnyei tanya kertjében. Ezt a birtokot is az újság jövedelméből meg adósságra vette; ha nem tud új lapot szerezni, el kell adni Tinnyét. Vagy fel kell hagyni a politikával, s itt kell a rögöt túrni, veszekedni a tolvaj cselédekkel, belefulladni a kisbirtokosi élet sarába-porába. S közben Landerer, aki a Hírlapon gazdagodott meg, cifra lovakat, négy-öt kocsit tart fészerében! De miért akarja betömni a forrást, amelyből oly bőven buzog a pénz? Hiszen az új szerkesztő, lett légyen bármily okos ember is Szalay László, nem fogja megőrizni az előfizetők ezreit, ezt Landerernak is tudnia kell. S ha mégis vállalta a veszteséget… annak csak egy oka lehet: Bécsből így parancsolták. Egyre többen suttogják, hogy Landerer is egyik nyomorult eszköze a kamarilla fekete seregének. Ha így van, minden világos. Megengedték neki, hogy alkalmazza Kossuth Lajost, azzal a feltétellel, hogy meg is szabadul a szerkesztőtől, ha az túlságosan kényelmetlenné válik a kamarilla számára.

Kossuth egyszerre megértette, hogy hirtelen haragjában és önérzeti kitörésével épp a kamarilla kezére játszott: megkönnyítette Landerernak a szakítás lebonyolítását… S ráadásul a látszat nem is a kiadó, hanem a mohó szerkesztő ellen szól. Máris hallani olyan hangokat, hogy Kossuth Lajos pénzvágyától vezettetve az ellenzék politikai orgánumát is feláldozta…

De még talán nincs minden veszve. A kormány nem tagadhatja meg a lapengedélyt, ha Kossuth Lajos folyamodik érte. Miért legyen Kossuth Lajos a Landererék igavonó barma, amikor saját maga is kiadhat lapot? S a kormány is dönthet, mi jobb: ha Kossuth egy hírlappal foglalja el magát, vagy… vagy ha a nyilvános politikai agitáció terére lép?

Visszasietett a szobába.

– Utazom, Teréz – mondta feleségének –, mire a második fiunk megszületik, újra itthon leszek.

A külföldi követek csodálkozva nézték, ki az az ismeretlen magyar, akinek kedvéért máskorra kéreti őket a nagy hatalmú kancellár. Még jobban bámultak, amikor a titkár szavaiból azt is megértették, hogy Metternich feleségét is elküldte, pedig a hercegné már lent várakozott a hintóban.

De Metternich is meglepődve méregette Kossuthot. A pár év alatt félelmetesen elhíresedett magyar rebellis finomabb jelenség volt, mint a jelentések és pletykák alapján képzelte. Elégedetten rakta le aranykeretes lornyettjét az íróasztalra, s ontani kezdte tekervényes mondatainak áradatát.

– Lehet engem gyűlölni, lehet szeretni, de mindenkinek ismernie kell azt az embert, akit a sors Európa történetének homlokterébe tolt – mondta egyebek közt. – S ha ön ismerne engem, tudná most, hogy engem csak egy cél vezet: minden hasznos erőt utilizálni szeretnék az állam javára. Meg kell változtatni Magyarország irányában követett politikánkat, amely nem is annyira azért volt hibás, mert rosszat tett volna, hanem hogy jót nem tett. De mondja meg nekem, Kossuth úr, miként számítsunk sikerre, ha a közvélemény bizodalommal nem pártol bennünket. Azt kérdezi, mit tud ön tenni a dolgok ilyen állapotában?

Kossuth persze semmit sem kérdezett. A hetvenéves politikus szózuhataga megnyugtatta, valahogy ösztönösen is jó jelnek érezte, hogy a kancellár ilyen hévvel töri magát egy olyan ember megnyeréséért, aki épp négy éve még a státus foglyaként csücsült egy budai laktanyában.

– Főméltóságod tudja, hogy az ellenzék szerény munkása vagyok – szólt közbe végre, amikor elérkezettnek találta a pillanatot. – A nyugati országokban az ellenzék hatalomra akar jutni. Nálunk erről nem lehet szó, csak azt szeretnénk ellenőrizni, hogy megtörténjék, ami jó, ami kívánatos. Az ilyen ellenőrzésnek egyik leghatékonyabb eszköze az időszaki sajtó, amelyben szerkesztőként tovább működni hivatásomnak érzem. Ezért kértem lapengedélyt… s mert családomról is gondoskodnom kell.

Metternich megértő mosollyal hallgatta, mint akit nem lep meg az éretlen ifjúság semmilyen meggondolatlansága.

– Lássa, én nyíltan akarok szólni önnel, sem rokon-, sem ellenszenv nem vezet. Én magam szoktam beretválkozni, s a tompa borotvát nem állhatom; így vagyok az emberekkel is… nekem olyan ember kell, ki éles eszköz, sokat árthat, de sokat is használhat… Én az ön pályáját nagy figyelemmel kísérem évek óta, s megmondom egyenesen: az urat Magyarország első politikai írójának tartom! Miért vesződne ön hírlap kiadásával? Kár erre vesztegetni az idejét! Én az úrnak független pályát mutatok…

Kossuth halvány arca még sápadtabbra vált. Kezdte megsejteni, merre tart a kancellár csapongó beszéde.

– Legyen ön független író – ismételte Metternich –, s ha meggyőződése a kormány szándékaival találkozik, ne vonja meg pártolását. S én megértem, hogy az ilyen munkához szükséges kedély-nyugalmat az élet gondjainak elhárításával kell biztosítani… ez már a mi kötelességünk lesz…

Látva, hogy vendége sápadt arcán vörös foltok ütköznek ki, sietve tette hozzá:

– Ez nem vesztegetés. Nem kívánom, hogy olyat tegyen, ami becsületével ellenkeznék. De ha van olyan tér, hol nézetei megegyeznek az enyémmel, a kormányéval, ne titkolja ezt el, s határozza meg fáradsága jutalmát… biztosítom önt, hogy a legegyszerűbb módon, harmadik személy közbejötte nélkül teljesítem kívánságát.

Kossuth elnézett a kancellár mellett, nem akarta elárulni izgatottságát. Az íróasztal mögötti kandalló aranyozott figurái vadászjeleneteket mintáztak, azokra szegezte szemét. Vajon minden valamirevaló magyarral végigcsinálják ezt a kisded játékot? S hányat sikerült már tőrbe csalni a nagy vadásznak? Hányan hagyták itt a becsületüket, trófeaként a szórakozó nagyúr gyűjteményébe? Fel kellene állni, s szó nélkül kimenni ebből a teremből, ahol, úgy látszik, portékának tekintik a polgári erényt és a hazafiságot. De ha a gonoszság sima szavakkal leplezi magát, az erénynek is alakoskodnia kell.

– Szeretném biztosítani hercegségedet – kezdte szerepét –, hogy ahányszor a kormány jót akar, az ellenzékben fogja fellelni legállhatatosabb támaszát… Ami pedig személyemet illeti, ha hercegséged csekély tehetségemnek a közvéleményre némi hatást csakugyan tulajdonít, szavamat adom, hogy valahányszor a kormány hazám boldogítására cselekvőleg fellép, legszentebb kötelességemnek tartom számot vetni lelkiismeretemmel… s a kormány szándékait minden kitelhető energiával pártolni. De ha hercegséged tőlem semmi mást nem kíván, mint azt, hogy ily esetben pártoljam a kormányt, én azért semminemű jutalmat el nem fogadhatok…

Mert én, uram, hercegem, nem vagyok eladó… Ezt kellene a szemébe vágni… De vigyázzunk a szavakkal!

– Ha pedig hercegséged valami többre célozna – folytatta Kossuth –, de hiszen excellenciád határozottan mondta, hogy vesztegetni nem akar… s ezért nincs is egyebet mit szólanom, mint azt, hogy egy ilyen törekvés, amilyen sértő, éppoly haszontalan volna.

Metternich igazában nem számított arra, hogy Kossuth az első szóra hajlani fog. Időt kell hagyni a puhulásra. Hosszas fejtegetésbe kezdett az állam szerepéről, a kormány messze tekintő terveiről. De amikor kikísérte Kossuthot az előterembe, hozzáhajolt, s nyomatékkal visszatért az igazi témára:

– Legyen ön független író… fontolja meg ajánlatomat… s ha valami mondanivalója lesz, Wirkner tanácsos révén adja tudtomra… Én bízom az ön bölcsességében.

S hetven évét meghazudtoló fürgeséggel, a hiú öregek tettetett férfiasságával lépkedett Kossuth mellett, egészen az ajtóig.

A kancellária előtti téren Kossuth megállt, szemközt a palota szürkés márványhomlokzatával, s elővette zsebóráját. Elégedetten állapította meg, hogy Metternich-Winneburg Kelemen Lotár hercegnek és kancellárnak sebesen fogyó idejéből három órát ért meg egy pesti lapszerkesztő.

Kényelmesen sétálgatott a derűs jólétről tanúskodó paloták között. Wirkner kellő diplomáciai választ fog kapni, hogy a kancellár úrban egy pillanatig se maradhasson kétely, Zsedényi tanácsosnak pedig magyarul megírja, hogy Kossuth Lajos koplalni tud, de nem eladó.

Még mindig bízott abban, hogy megadják a lapengedélyt. És ha nem? A pálma is a teher alatt nő, az újabb megterheléstől tovább fog emelkedni Kossuth Lajos is. Nyílik még tér és alkalom, nem fog heverni, de még csak vesztegelni sem. Akinek hírlapja nincs, még azért sem szája bedugva, sem keze megkötve nincsen. Mit szólna például Metternich kancellár ahhoz, ha Kossuth Lajos országos agitációt indítana a magyar ipar érdekében? Ha a hazai ipart védelmező egyletek megszervezésével nyíltan Bécs ellen fordítaná a nemzet erejét? Ez lesz a legjobb válasz arra, ha a kicsinyes vesztegetési kísérlet kudarca miatt a hatalom továbbra is elzárkózik Kossuth Lajos lapjának engedélyezése elől. Egy lap agitációja helyett a védegyletek százai fogják folytatni a küzdelmet.

Széchenyi azt üzente, hogy reggel kilenc és déli egy óra között várni fogja a lakásán. Kossuth megnézte zsebóráját, tizenegyet jelzett a mutató. Van hát még idő. Nem kell úgy rohanni a grófhoz, csak azért, mert a Kelet népe szerzője időközben valóságos belső titkos tanácsossá és az éppen az ő kedvéért felállított országos közlekedési bizottság elnökévé… vagyis magyarul, egykori ellenzékiből kormányhivatalnokká avanzsált elő… Épp egy hónapja már a váratlan fordulatnak.

Kossuth fél füllel a vegyészeti gyár ülésének előadóját hallgatta, de közben jegyzeteit is lapozgatta. Amióta a védegyleti mozgalmat megindította, ezek a jegyzetek egyre inkább rövidülnek, de a jegyzetelő tevékenysége egyre kiterjedtebb.

Újra olvasgatta az elmúlt hetek rövid mondatokba rögzített történetét, mintha meg akarná nyugtatni magát afelől, hogy a dolgok csakugyan rendben mennek.

„1845. sept. 12. Gyáregyleti választmányi ülés… Sept. 13. …beszélgetés a fiumei vasút iránt…” Aznap üzent Széchenyi is, hogy találkozni óhajtana. „Értekezés Pejacseviccsal a fonógyár iránt. Batthyány Kázmérral a vasút és védegyleti közgyűlés iránt.” Hogy rajongott az egész ország, amikor az első védegyleti bálon színmagyar ruhában jelent meg a gróf felesége, ahogy ez az egyleti elnök hitveséhez illik! „Sept. 14. Gyűlés a fiumei vasút tárgyában. Értekezés gróf Rádayval a színház átengedése iránt a védegyleti lakomára.” A legkisebb dologban is grófokkal kell parolázni, diplomatizálni, és Metternich még azért reszket, mert szerinte Magyarország a forradalom tornácába érkezett… Sebaj, a karaván végre valóban halad! Jósika, kinek regényeit nem is olyan régen még a börtönben olvasgatta, azt mondja, „nincs az a miniszter, akinek előszobája oly folytonosan tele volna mindenféle emberekkel, mint a Kossuthé”. Ki ne tudná, hogy csakugyan így van? A védegylet irodája valóságos kereskedelem- és iparügyi minisztérium en miniature. De ez a minisztérium nemcsak papírt gyárt, nemcsak szólamokat szállít szét a hazában, hanem új életet hoz az ájult lézengés helyébe. Megszégyenültek a kicsinyhitűek, akik nem bíztak a nemzet erejében. Hiába jövendölte Széchenyi – vajon mit akarhat ezzel az annyira sürgetett találkozóval? –, hogy a Védegylet az ország végegylete lesz, hiába hümmögött Deák, hogy a magyar jellem össze fog roskadni a teher alatt, a legjobb fők az ügy mellé álltak. Ez a prókátorhajlandóságú nemesség kezdi végre megérteni, hogy industriális függetlenség nélkül a politikai önállásnak sincs támasza, sőt reménye sem. Végre megmozdult az álmos, lankadt vidék is: a két Madarász, Perczel, Szemere, Csány, a legderekabb ellenzékiek példát adó szavára alakultak meg a megyei fiókok is. Metternichnek persze nem tetszik az egész lelkesedés, mert azt szeretné, hogy monopolizált gyarmat maradjunk az idők végtelenségéig. A nyugtalan zavargás szégyenbélyegét ütni a legkisebb haladási szándékra is – ebből áll Bécs bölcsessége. De miért állnak a kormány mögé olyanok is, akiknek feje nemigen fájhat az osztrák gyáriparosokért?

„Sept. 15. Reggel vettem Valero Antal által gr. Széchenyi Istvánnak üzenetét, hogy reggel 9-től 1-ig várni fog.” Mire ide jutott jegyzeteiben, épp delet harangoztak.

Fél egyet mutatott zsebórája, amikor Széchenyi lakája bevezette a gróf dolgozószobájába.

Széchenyi házikabátban fogadta a vendéget. Felállt, és kezét nyújtotta. Kossuthnak eszébe jutott, hogy a gróf most nyújtja másodszor a kezét. Biztos akar valamit, ha ilyen adakozó hangulatban van. Mert Széchenyi – Kossuth erről meg volt győződve – még az öltönyét is bizonyos számítással veszi magára.

– Mint becsületes embernek kínálom a jobbom – kezdte Széchenyi, tőle kissé szokatlan pátosszal. – Remélem, tudja ön, hogy szándékai felől legkeserűbb vitáinkban sem volt kételyem. Arra kérem, higgyen nekem, mert én mindenekelőtt magyar vagyok.

– Ez egyről sohasem kételkedtem – felelte Kossuth kimérten.

Elhelyezkedtek a dohányzóasztal mellett, s a grófból áradni kezdett a szó. Kossuth arra gondolt, hogy Széchenyi csapong, röptiben kap fel és ejt el egy-egy témát, logika és összefüggés nélkül. Még az Országgyűlési Tudósítások idejében megszokta, hogy velős kivonatokba foglalja a leghosszabb beszédeket is, de most úgy érezte, Széchenyi mondatait akkor sem tudná elismételni, ha kínpadra vonnák. De a szóözönből lassan kezdett kibontakozni a cél.

– Én naplót viszek harminc év óta – magyarázta a gróf –, s meg tudom bizonyítani ebből, hogy már akkor felfigyeltem önre, amikor ön talán még nem is sejtette hatását. És azóta én temérdek bántalommal illettem önt, kérem, higgye el, ezt sohasem ellenszenvből tettem, mert istenemre mondom, én önben nemcsak a szép tehetségeket becsülöm, de bámulom azt a törhetetlen aktivitást is, melyet esztendők óta kifejt. Ha én önnel és Wesselényivel időben kezet fogok, szegény hazánk már új kormány alatt állna. De nem tehettem, most azonban már nyíltabban szólhatok. Még most sem hiszem, hogy elérkezett már az oroszlán ideje, még most is a kígyó szerepét kell játszani, de már nyíltabb lehetek. Eddig hajlongtam, megaláztam magam, mit gondol, miért? Azért, hogy udvari tanácsos legyek? Ugyan, mit tehet hozzá a Széchenyi névhez egy hofrati cím? De lássa, én beteg vagyok, java éveim elrohantak, kevés időm maradt, használni szeretnék. Használni és felhasználni minden jó erőt. Oly kevés a magyar, annyi ellenség közt utilizálnunk kell magunkat. Ezt mondtam én Bécsben is, amikor legutóbb a hatalmasokkal értekeztem…

Megállt egy pillanatra.

– Megmondtam Lajos főhercegnek is – vágta ki hirtelen –, hogy azt a temérdek energikus erőt, amely a magyar ellenzékben buzog, vagy meg kell semmisítenünk, vagy fel kell használnunk.

Észrevette Kossuth arcán, hogy a vendég többet is tud ezekről a tárgyalásokról? Vagy saját jószántából is többet akart még mondani? Kossuth nem tudta megállapítani. De közbe sem szólhatott, Széchenyi már tovább csapongott:

– A főherceg azt mondta, hogy ők is utilizálni akarják az ellenzéket, legalábbis ezt próbálják. Az ördögbe próbálják, feleltem én, ezek az emberek becsületesek, nem lehet megvásárolni őket, teret kell nyitni előttük. Itt van például Herr Kossuth, mondtam neki, egy ilyen embert muss man entweder hängen oder utilisieren…

Na, végre kibökted! – gondolta Kossuth. Már úgyis minden tájékozott ember tudja Pesten, mit fecsegett Bécsben Széchenyi gróf, most már hiteles forrásból is ellenőrizni lehet a finom tanácsot.

Széchenyi megkönnyebbülten dőlt hátra karosszékében.

– Látja, milyen őszinte vagyok. Vagy felakasztani, vagy felhasználni, harmadik út nincsen, s én amellett vagyok, hogy az ön fényes talentumát fel kell használni. Én nem vagyok csábító, és ön becsületes ember, hiába is csábítanám. De ellentéteink, civakodásaink további gerjesztése helyett… azt ajánlom… utilizáljuk egymást… a hon javára.

Kossuth a megfelelő válaszon töprengett, amikor bejött egy komornyik:

– Wollen Eure Excellenz sich anziehen?

Mint egy színdarabban, máris jött a másodkomornyik:

– Obergespan Czindery!

A nyitott ajtón át csakugyan Czindery főispán mentéjét lehetett látni.

Széchenyi a szalonba rendelte a látogatót, s Kossuthnak kezet nyújtott.

– Látja, kicsit későn jött, most sok a vendégem. Látogasson meg újra, cigaro mellett elbeszélgetünk, s akkor önt is hosszan kihallgatom. Nekünk érintkeznünk és értekeznünk kell!

Kossuth feldúlva távozott a palotából.

Hát mégis igaz. „Entweder hängen oder utilisieren…” Felakasztani vagy felhasználni. De ha valaki nem hagyja magát a hatalom tetszése szerint utilizáltatni? Az ő baja. Akkor fel kell akasztani. Ez a tanácsadó csakugyan kígyó, nem ember.

Ha ezt Teréz megtudja, még jobban fogja gyűlölni a grófot.

Egy osztrák költő még akkor sem viselkedhet magyar módra, ha bölcsőjét valamikor Baján ringatták. Karl Beck kigombolta mellénye felső gombját, de nem merte társa példáját követni, aki zsinóros kabátját hanyagul a szomszéd székre dobta, s elégedetten terpeszkedett a júniusi este fülledt gőzeiben.

– Tessék talán e bécsi szivarra gyújtani – kínálta Beck magyar költő barátját, amikor látta, hogy az szivarostárcájában keresgél.

Petőfi megcsóválta fejét.

– Oly féktelen dohányzónak, mint én vagyok, a kevésbé izgató növényhez kellene fordulnom, de hazafiságom a honi dudva mellé köt…

Szegény magyarok – nézett rá Beck –, a védegyleti mozgalom még a jó külföldi füstölnivalótól is megfosztja őket.

– Látom, ön Kossuth híve.

– Csodálom Kossuth tehetségét – Petőfi hatalmas füstfelhőt bocsátott a magasba –, de személyesen nem bírhatja rokonszenvemet. Egy igazi demokratának nem volna szabad oly gyermekien belebőszülve lennie arisztokratikus kedvtelésekbe… Caesar hírszomja van benne, de hiányzik belőle, kell gyanakodnom, egy Brutus és Cassius önmegtagadása…

– Azt mondják, csodálatos szónok. Magam is hallottam nemrég, sírtak a hölgyek, amíg áhítatos szemeiket rámeresztették.

Petőfi félrehúzta a száját.

– Nem kedvelem a sallangos dagályt. Föl nem érem ésszel, hogy vannak a nem mindennapi emberek közt is olyanok, kik nem tudják, vagy nem hiszik, hogy az egyszerűség az első és mindenekfölötti szabály…

Cigánybanda vonult be, nagy zajjal.

– Liszthez mennek, köszöntik a nagy mestert – mondta Beck. – Mit gondol, ne jelentkezzünk mi is nála? Ha már Pestre jött…

– Minek? – Petőfi arca elsötétült. – Ha Liszt minket nem keres fel, mi sem keressük fel őt!

Beck elmosolyodott. Széchenyiben arisztokrata dölyf ágál – Kossuth szerint. De Kossuth is arisztokrata – Petőfi szerint. Ám úgy látszik, egy kis gőgért még Petőfi sem megy a szomszédba. Magyarok, magyarok…

Miért kell a kötelességérzet örökös bolondjaként szüntelenül a mások javáért élni? Még akkor is, ha testben-lélekben kifárad az ember, s lelke a magány és elvonulás után vágyódik?

Kossuth az íróasztalnál ült, félretolta kéziratait, könyveit, s átengedte magát a reménytelenség lankasztó hangulatának. Igaza lenne Wesselényinek, s csakugyan leáldozott az ellenzék csillaga? A szikkadt és fonnyadt szívű, kocsonyás vérű, bükkfafejű arisztokraták csordája végleg letaposta volna annyi küzdelmes év vetését? Rosszul indult az 1846-os esztendő, s úgy látszik, rosszul is fog véget érni, ellobbant bizakodások hamuját hagyva maga után. A védegyleti mozgalom a kezdeti sikerekre nem tudott újakkal felelni, sőt a vidéki egyletek munkájában egyre szembeötlőbb a hanyagság, a fellobbanó hazafias tűz néhol még egyetlen esztendő csökkentő s meghűtő hatalmát sem állotta ki. Az elhamvadó szalmaláng példázná mégis a magyar jellemét? Vagy túl nagy volt a követelmény, hogy csak magyar árut vásároljanak egy olyan országban, amely valóban még csak az első lépéseket teszi a gyárprodukció kiépítésében? S az eszme kovácsa, mint ellenei mondják, a költői ömlengés, ábránd és dagály hőse, szükségképpen elbukott hőse? Nem, ha a mozgalom lendülete alább is hagyott, s ha puszta lábdobbantással nem is lehetett új ipart teremteni, új nemzeti szellem mégis született, s ezt az eszmei erőt már semmilyen hatalom meg nem semmisítheti… Ha tettre tudjuk váltani az eszmét. De épp ott a bökkenő, hogy még az ellenzék legjobbjai sem értik: nincs halogatni való idő! Itt vannak az asztalon ennek a naiv Stancsicsnak^* a könyvei: Sajtószabadságról nézetei egy rabnak, Népkönyv… Külföldön nyomtatták ki őket, s ha most szerzőjüket elfogják, az ügyből jó ürügyet lehet kovácsolni az ellenzék felszámolására. A kormány rászabadította adminisztrátorait a megyékre, pénzzel, erőszakkal máris sikerült eltántorítani az ellenzék nem egy hívét, s ha most egy látványos perrel politikailag sikerül megbélyegezni a „fő izgatókat”, Wesselényi jóslata beteljesedik – az oppozíció csatát veszt már az új országgyűlés összehívása előtt.

Újra lapozgatni kezdett Stancsics könyveiben. „Elhatározám megmutatni, hogy a magyarnak szabadsága nemcsak nincs, de még a szabadság eszméje sem szülemlett meg náluk; mert midőn éj van, nappal nem lehet: a cenzúra éj, a szabad sajtó nap…” Nincs ebben semmi új… Lassan már másfél évtizede lesz, hogy egy fiatal zempléni táblabíró egyik első közgyűlési beszédében merészen kijelentette: „…a cenzúrának előttem rettenetes ideája az, amely ellen harcolok, s történjen vélem akármi is, míg csak élek, utolsó erőmmel is harcolni meg nem szűnök, hacsak törvény által meg nem tiltatom…” Ami hamar be is következett… mármint a törvény általi megtiltatás… Stancsics Mihály is oda akar kerülni, abba a budai laktanyabörtönbe? De az az igazság, hogy ez a jobbágyizgató már másként beszél, mint a nemesi oppozíció akár legkeményebb vezetője is… Másként és mást. Az ő könyveiből a tűrés erényébe belefáradó jobbágyok dühös fogcsikorgatása hallik… ezt kell meghallani… amíg nem késő.

Mert holnap már késő lehet. Ennek a baljós esztendőnek épp ez az intő tanulsága. A bécsi kormány a lázadó lengyel urakat a saját jobbágyaikkal verette agyon Galíciában… ez a sors vár a magyar nemesekre is, ha nem tudják érdekeiket a parasztokéval egyesíteni. Az érdekegyesítés feltétele viszont: a feudalizmus maradványaiból, a boldogtalan úrbéri viszonyból ki kell bontakozni. Különben a nemesség a fellázadt jobbágy kaszájára kerül, s e halotti tor a magyar függetlenségnek is halálnapja lesz… Ezt nem tudták megérteni, még Wesselényiék sem… A derék báró a nemesség tönkremenésétől retteg, pedig a magyar nemesség akkor fog tönkremenni, ha továbbra is vonakodik szabaddá tenni jobbágyait. Ha megmaradnak a jobbágyterhek, ha fennmarad a nemesi adómentesség – elvész a nemzet. Ilyen egyszerű az egész! S milyen nehéz ezt elfogadtatni azokkal, akik nem tudnak továbblátni az orruknál. Még a felégetett galíciai kastélyok lángoló világánál sem…

Teréz lépett be, kopogtatás nélkül, Fiáth István jött mögötte. Az asszony szó nélkül egy székre mutatott, s hidegen távozott. Úgy látszik, Terézt csúnyán megviselik az események, már minden vendégben új veszélyek hozóját gyanítja. Ki tudja, most talán igaza is van, ebből a históriából könnyen baj támadhat.

– Mindent előkészített? – kérdezte Kossuth.

Fiáth ösztönösen is körülnézett, s lehalkította hangját:

– Minden rendben. Ha emberünk beleegyezik, holnap leviszem a hantosi pusztára… Mivel valószínűleg figyelik már, ladikon áthozza a holmiját a Dunán, én a Sáros fürdőnél fogom várni.

Kossuth bólintott. Fiáth ügyes ember. De ha valami közbejönne, Hantosról tovább lehet menekülni Bródra, gróf Batthyány Kázmér birtokára. Horvátországig talán nem oly könnyen nyúlik el a titkos policáj hosszú keze.

Kopogtattak. Teréz most már be sem jött, csak kitárta az ajtót. A darócatillás, ápolatlan szakállú vendég, akit maga elé engedett, annyira riasztotta, hogy csak szomorú-szemrehányó pillantást vetett férjére, de szótlanul be is csukta az ajtót.

Kossuth felugrott, s meleg kézszorítással üdvözölte a látogatót.

– Barátom, Stancsics, azonnal menekülnie kell!

A vendég sejtette, miért hívatta Kossuth, s kész ellenérvekkel válaszolt.

– Nehéz szívvel mennék el – kezdte lassan, akadozva. – Míg külhonban jártam, két gyermekem halt meg, a még egyetlen élő betegen fekszik, s ha most hirtelen távozom, testi nyavalyájához még a lelki baj is hozzájárul, s ennek okvetlenül halál lesz a következése.

Azt már nem akarta mondani, hogy nem is nagyon hiszi a terjengő híreket: nem mer a kormány olyan égbekiáltó igazságtalanságot elkövetni, hogy igaz véleményéért lecsukassa az embert.

Kossuthot azonban nem lehetett meggyőzni.

– Legalább rövid időre távozzon… – mondta többek között. – Az események egymást szorítják le a napirendről; ha most eltűnik a szem elől, a hatalmasok haragja lecsillapul. S ha a gyermek állapota netán nem javulna, jó orvost küldünk hozzá… bízzon bennem…

A látogató előtt felrémlett a kép: éjjel katonaság rohanja meg lakását, s gyermeke szeme láttára verik láncra… Fájdalmában talán szörnyet is halna az a sorvadó gyermek.

– Megnyugszom a távozás kényszerűségében – felelte hosszú hallgatás után. – Csak arra kérem, viseljen gondot családomra.

Kossuth kikísérte vendégeit.

Megkönnyebbülten ült vissza íróasztalához. Stancsics álmodozó ember, mintha a fellegekben járna. De tiszta, becsületes… s milliók nevében beszél. Isten legyen irgalmas, ha egyszer ezek a milliók kaszával fogják hirdetni a Stancsics igazságát! Ezt nem szabad megvárni. A halogatásnak véget kell vetni. Az ellenzéknek egyesülnie kell, s a reformok akadozó szekerét ki kell ragadni a kátyúból.

Papírt vett elő, s a kalamárisba mártotta tollát. Amióta a Hetilap révén újra rendszeresen szólhat az országhoz, olyan kemény cikket még nem jelentetett meg, mint amilyen ez lesz.

S felírta a címet: Adózzunk. És higgadtan, nyugodtan, mintha csak ebédre szóló meghívást körmölne valami nagyúrnak, szabályos betűivel róni kezdte a sorokat.

A végére érve, hangosan felolvasta azt a passzust, amelyet a legfontosabbnak érzett:

– Menjünk, különben menettetünk!… Kell lenni pártnak, amely meg ne hajoljon semmi áron, mely az egész igazságot akarja, szilárdul, megtörhetetlenül. Legyünk mi e párt. Vessünk vállat vállhoz. Legyünk bár kis sereg, de határozott… Legyünk, mint a sas szárnya, mely a sas testétől el nem válik, hanem külebb nyúlik. Tudja meg a sas teste, hogy nélkülünk, e szárny nélkül, nem tud repülni. De érezze a hollók serege, hogy így együtt a sas vagyunk…

– Nem lesz baj ebből… édes uram?

Kossuth riadtan fordult hátra. Észre sem vette a nagy deklamálás közben, hogy az ajtó kinyílt.

Persze hogy baj lett belőle.

Kossuth a pesti Vármegyeháza ablakán könyökölt kifelé, amikor eszébe jutott ez a tavalyi jelenet. Teréznek igaza lett, mert vizsgálat indult a cikk nyomán, főleg amiatt, hogy a cenzúra megkerülésével jelentették meg. De először is: egy ilyen vizsgálat még nem nagy baj ahhoz képest, ami szegény Stancsics fejére hullott, akit március elején nehéz vasban hurcoltak el abba a budavári kaszárnyába, ahová épp tíz évvel ezelőtt ötven gránátos kísérte be az Országgyűlési Tudósítások volt szerkesztőjét. Aki azóta már nemcsak a Pesti Hírlapnak, hanem a Hetilapnak is csak volt szerkesztője, noha a derék Fényes Elek, az új redaktor jóvoltából most is azt ír a Hetilapba, amit akar. És amit nem lehetett átverekedni a cenzúra akadályain, azt megjelentették Lipcsében. Stancsics lefogása sem rémítette meg az ellenzéket, sikerült végre… hiába halogatta Deák… sikerült végre kiadni az Ellenzéki Nyilatkozatot, amely méltón válaszolt azoknak, akik fontolva haladóknak titulálják magukat.

De itt most már többről van szó, mint bármily heves cikkekről vagy nyilatkozatokról. Ezen a mostani országgyűlésen, ahol… ha minden jól megy… Kossuth Lajos lesz Pest megye követe, arról kell végre dönteni, hogy mi történjék ezzel a néppel itt, a népnek e millióival. Adózzék-e egyedül tovább is, vagy együtt a nemességgel? Robotozzék tovább, vagy legyen szabad ember?

Az Újvilág utcai udvar felől egyszerre felharsant a pecsovicsok korteseinek nótája. Gyakorolnak a holnapi választásra:

Keserűen nevetett az ostoba kortesdalon. Lehet, hogy így van, nagyurak. De ebből a nagy szájból nem egy kiváltságos osztály önző érdeke, hanem egy egész nemzet szava szól, s ezt többé elhallgattatni nem lehet.

Hirtelen felharsant a Rákóczi-induló, s egy csapásra elnyomta a konzervatívok rikoltozását. Kossuth előrehajolt az ablakban, hogy jobban lássa a közelgő menetet, amely most fordult be a megyeháza elé.

„Éljen Szentkirályi, Kossuth!” – ezt hirdette a hatalmas nemzetiszínű lobogó, amely a menet élén lengett. Az első sorban aranysallangos, bogláros lován gróf Batthyány Lajos kocogott, pörge kalappal fedve be kopasz fejét, kifordított fekete szőrű subájával Bakony-erdei kanásznak öltözött… A gróf, mit tagadjuk, nagy summa pénzt ölt ebbe a választásba… Valóban annyira kell neki Kossuth Lajos az országgyűlési ellenzék soraiba? Vagy csak azt nem szeretné, hogy az országgyűlésen kívül rekedt Kossuth önálló agitációba kezdjen? Báró Podmaniczky lovagol mellette, hosszú nyelű baltáját magasba emelve, patyolat ingének sípujját lobogtatva… Gróf Ráday az áporkai bocskorosok öltözékét vette magára… a kanászok és bocskorosok ruházatával akarják jelezni ezek a nagyurak, hogy a szegény nép érdekeit is védelmezik. Adja az ég, hogy szándékukat tettekkel bizonyíthassák.

Kossuth lesietett a megyeház elé, a másik jelölttel, Szentkirályival együtt.

Batthyány lekapta fövegét, melyre vörös szalag volt kötve, s hatalmasat kiáltott:

Asztalt raktak ki a kapu elé, arra ugrott fel Kossuth, az éljenző nemesek segítségével. Éjszaka írt beszédét többször is átolvasta már, de az első szavakat oly csendesen ejtette ki, mintha abban a pillanatban gondolná ki őket.

– Itt e hazában – miután megköszönte jelölőinek a megtisztelő bizalmat, egy fokkal feljebb emelte zengő hangját – csak két párt lehet. E két pártot régi históriai névvel hazafipártnak és udvari pártnak nevezik. Aki egyikkel nincs, a másikkal van. Itt választani kell, mert nincs középút!… És önök, uraim, választottak… midőn Szentkirályi Móricot és csekély érdemtelen személyemet tűzték ki Pest megyei követjelöltjeikül…

Zászlók lengetése, buzogányok csattogása, éljenek harsogása volt a felelet. Kossuth hangja átforrósodott, alakja megnyúlt, szeme átszellemülten ragyogott. Hangja perzselt, amikor a kormány és a konzervatívok mesterkedéseiről beszélt, lágyan búgott, amikor saját érdemtelen személyét emlegette.

Batthyány már sokszor hallotta a szónokot, ismerte azt a fogását is, hogy tüntető szerénységével mintegy ellenkezésre hívja fel a hallgatókat. Micsoda fegyver lesz ez az ember a kormány ellenében! Addig jó az ellenzéknek, amíg Kossuthot a saját sorai közé tudja szorítani. Egyszerre megszűnt minden kételye: végzetes hiba lett volna, ha Széchenyi tanácsát fogadja el, s nem támogatja ezt a bűvös szavú izgatót.

– Nem adózunk! Nem kell birtoktalan követ! – Az Újvilág utcai udvar felől fehér tollas kortesek tűntek fel.

Az áporkai bocskoros nemesek közül kiugrott egy fiatalember, majd az odébb álló egyetemisták csoportja is meglódult. Ólomfejes buzogányok kerültek elő a menték alól.

A fehér tollasok jobbnak látták a visszavonulás dicstelen útját követni.

Kossuth a gyűlés után kezet szorított a fiatal áporkai nemessel.

– Görgey István vagyok – mutatkozott be az ifjú –, görgői és toporczi Görgey.

Pirosló arccal gondolt arra, hogy fog irigykedni Artúr bátya, ha megírja neki a prágai egyetemre, milyen élményekben és megtiszteltetésben volt része…

És másnap, 1847. október tizennyolcadikán még fel sem kelt a nap, amikor a nemzetiszín tollas ellenzéki szavazók cigányzenére bevonultak a megyeháza nagytermébe.

És nem sokkal azután, hogy lement a nap, örömrivalgással fogadták az eredményt: 2948 szavazattal 1314 ellenében nemes Pest vármegye követévé választották Kossuth Lajost az 1847. november tizenkettedikén megnyíló országgyűlésre.

Földváry főispáni helytartó, aki megígérte Apponyi kancellárnak, nem engedi végbevinni Pest megyén azt a gyalázatot, hogy egy nem igazán megyebeli, sőt birtoktalan embert válasszanak meg, olyat, aki egész életében izgatott, Földváry főispáni helytartó bánatában részegre itta magát, amikor a pesti polgárok, fiatalok s az oppozíció fejei fáklyászenével köszöntötték a diadalmas izgatót.

És Széchenyi gróf fanyar gúnnyal nyújtotta kezét báró Podmaniczkynak, a Kossuth-párt főkortesének.

– Gratulálok, báró! Ezt a feketelevest remekül kifőzték. Mit gondol, öcsémuram, hová fognak önök jutni azon az úton, amelyen Kossuth úr megválasztása nyomán elindultak?

De választ nem is várt, hidegen elfordult a bárótól. Azon tűnődött el, hogy vajon csakugyan mi lesz a vége: átok vagy áldás fog-e Kossuth nevéhez fűződni? Vagy talán egyik sem… éppúgy, mint a Széchenyi névhez? Mindkettő elmerül majd a históriának keresztelt megfejthetetlen semmiben?

Ez a legvalószínűbb… De azért… addig is… Keményen elhatározta, hogy mindenképpen követté választatja magát, hogy személyesen ellensúlyozza Kossuth országgyűlési hatását. Mielőtt minden lángba borul. Mielőtt a biztos vereséget hozó revolúció útjára szédül ez a szerencsétlen ország.

A március eleji napsütés ajándék. Kivált ha a rabnak olyan szerencséje van, hogy séta közben élvezheti a napot.

Amíg a bástya felé ballagtak, a porkoláb éktelenül káromkodott. Stancsicsot meglepte e váratlan lelki feltárulkozás, s az őr rosszkedvének okozója iránt érdeklődött.

– Mindennek az az átkozott Kossuth az oka! – fakadt ki a porkoláb, olyan jelzőket szórva az ellenzéki vezérre, amelyek minden becsületes ember ajkát bepiszkolnák. De egy börtönőr szájából természetesen mindez dicséretként hangzott.

Stancsicsot már maga az a puszta tény is csendes boldogsággal töltötte el, hogy őrét ilyen feldúlt állapotban látta. De ösztöne azt súgta, hogy a porkolábi bánat mögött még rejtőzik valami.

– Egyetlen ember csak nem okozhat annyi galibát, hogy még kendnek is fájjon tőle a feje – kezdett puhatolózni, mintha valójában nem is érdekelné a dolog.

– Az igazat megvallva nemcsak Kossuth a hibás, hanem az az átkozott francia revolúció is… Párizsban patakként folyik a vér, az az istentelen, nyugtalan nép elkergette a királyt, és respublikát kiáltott ki… Mi lesz még ebből?!

Stancsics megkapaszkodott a lépcső korlátjában. Ennél boldogítóbb hírt nem is hallhatott volna. Az örömtől szinte részegen lépett ki a bástyára.

– Be felséges idő! – kiáltotta, amikor letekintett a Dunára és a pesti házakra.

– De még csak akkor lesz igazán szép, amikor a fák is kizöldellnek… Akkor tessék majd kérvényezni, hogy hetenként többször is kijöhessen sétálni.

Stancsics derűs-ártatlan szemét a porkolábra emelte.

– Nem leszek én már itt akkor!

A porkoláb kíváncsi lett.

– Tud már valamit, uram? Megvan talán az ítélet? Más börtönbe viszik tőlünk?

– Nem tudok én semmit. Csak úgy sejtem.

S nagy léptekkel sétálni kezdett, mélyen magába szíva a friss márciusi levegőt.

II. A forradalom és a szabadságharc évei

Arcok, szemek. Fáradt és bizakodó, féltékeny és baráti szemek. Legtöbbjüket még a harminckettes országgyűlés óta ismeri, már azt is ki tudja találni, amit ezek a szemek el akarnak leplezni.

A Győr megyei követ beszélt, de Kossuth épp csak annyira figyelt rá, hogy saját szónoklatát majd hozzákapcsolhassa, maguk a bankügyek nem elsőrendűen fontosak most. Tizenhat esztendeje folyik a vita, most már határozni kell. Tizenhat év óta tárgyalják a királyi „feladásokat”, a rendek kívánalmait és a sérelmeket, küldik az üzeneteket a főrendeknek, összevesznek a válaszüzenet felett, tartanak kerületi ülést, vegyes ülést, megegyeznek a királyhoz intézett feliratban – s ezzel kész, vége, mintha semmi sem történt volna: a kormány marad Bécs zsoldjában, a paraszt meg tovább robotol. És vannak emberek, még az ellenzék sorai közt is, akik inkább ezt a véget nem érő huzavonát szeretnék tovább erőltetni, csak hogy kitérhessenek az elhatározó döntés elől. Félnek is persze, amin nem lehet csodálkozni. Amióta feltűnt Pozsonyban Wirkner tanácsos, az intrikák és fenyegetések egymást érik. Sokan tudják úgy, hogy illetékes helyen már eldöntötték az országgyűlés szétzavarását, sőt azt is rebesgetik, hogy némelyeket „Kufsteinba fognak utaztatni”. S aztán olyanok is akadnak, akik megsokallták „Kossuth Lajos vezérkedését”… Fáj nekik, hogy egy jöttment zempléni fiskális dirigálja az ellenzéket, s irigységükben még arra is kaphatók voltak, hogy a kormány embereivel paktáljanak – „a diktátori” Kossuth ellen. Hát diktáljanak ők, ha mernek, csak mozduljunk már!

Arcok, szemek. Széchenyi, akinek a főrendek közt volna helye, de megválasztatta magát, csak hogy közelről akadályozhassa „Kossuth urat”, álmatlannak látszik. Nem csoda, még éjszaka is azon töri fejét, hogyan rakhatna követ az ellenzék szekere elé. Szemere jobbra-balra mosolyog, most barátilag idekacsint. Jól van, barátocskám, de én azért tudom, amit tudok, te is azok közt voltál, akik két hónapja még hajlandók lettek volna néhány reformocska fejében lemondani a legfontosabbról: az idegen érdekeket szolgáló kormány megbuktatásáról.

A győri követ befejezte felszólalását.

Mozgás, suttogás, székek csikorgása, majd a karzat felől mennydörgő éljenzés: Kossuth Lajos kíván szólni.

Egyszerű fekete ruhája még inkább kiemeli arca halványságát. Az év eleji betegség nyomai látszanak fáradt szemében. A követek döbbenten nézik a karzatot: Kossuth még ki sem nyitotta száját, de fent a kiöltözött hölgyek és kardos jurátusok magukon kívül vivátoznak.

Batthyány Lajos szomszédjához, Teleki Lászlóhoz hajol. Ők is részt vettek azon az éjszakai megbeszélésen, amelyen megállapodtak a nemzet követeléseiben. Széchenyi maga elé mered: Dessewffy gróf azt szerette mondani, még a Pesti Hírlap megindulásakor, hogy Kossuth politikáját csak egy európai revolúció tudja diadalra vinni. Hát itt a revolúció – Szicíliától Párizsig megindult a föld.

Kossuth felemelt kézzel vet véget az ünneplésnek. Szokása szerint csendesen kezdi beszédét. A győri követhez kapcsolódik, de a bankcsőd veszélyétől percek alatt eljut a válság igazi okához – a kormány politikájához. S amikor az európai viszonyokban bekövetkezett fordulatra tér át, hangja már zúg, az egész termet áthatva éleszti, ösztönzi, izgatja és magával sodorja a lelkeket.

– Híres bölcsességgel támogatott trónusok dőltek össze, s népek nyerték vissza szabadságaikat, miknek ily közel jövőjét három hónap előtt alig álmodtuk, mi pedig három hónapon át gördítjük fáradhatatlanul Sysiphus kövét. S az én lelkemre epesztő aggodalommal borul a mozdulatlanság fájdalma. Vérző szívvel látom, miként izzad annyi nemes erő, annyi hű tehetség egy háladatlan munkában, mely a taposómalom kínjaihoz hasonlít. Igenis, tisztelt rendek, egy fojtó gőznek nehéz átka ül hazánkon, a bécsi kabinet csontházából sorvasztó szél fú ránk, mely idegeinket megmerevíti, és lelkünk röptére zsibbasztólag hat.

Az országgyűlés megnyitása óta Kossuth szinte naponta támadta a kormányt, de ilyen hangot még nem ütött meg diétai beszédben. A hallgatóság érzi, hogy a szónok évek óta felgyülemlett indulattal végre azt mondja, amit egy egész nemzet akar hallani: a halálos ítéletet egy pusztulásra érett rendszer felett.

– Kimondom erős meggyőződésemet – mondja beszédét, a tegnap még elképzelhetetlenig fokozva ítéletének hevét –, miként a birodalombeli nyugalom bomladozásának és ebből eredő minden balkövetkezéseknek valódi kútfeje a kormányrendszerben fekszik. Természetelleni politikai rendszerek is soká tarthatják fenn magukat, mert a népek türelme s a kétségbeesés között hosszú út fekszik, de vannak politikai rendszerek, melyek azáltal, hogy sokáig tartottak, erőben nem nyertek, hanem vesztettek, s végre elkövetkezik a perc, midőn azokat tovább tartogatni akarni veszélyes volna, mert hosszú életük megérett arra, hogy meghalhassanak. Halálban pedig osztozni lehet, azt kikerülni: nem. Tudom én, hogy elvénhedt rendszernek, elvénhedt embernek nehéz megválni egy hosszú élet eszméjétől, tudom, hogy fáj darabról darabra összetörve látni, mit egy hosszú élet építgetett…

Az elvénhedt emberre vágó félreérthetetlen célzástól felhorkantak a hallgatók. A szomszédos Bécsben, hatalma teljében, egy birodalom óriási megtorló gépezetének parancsol a hetvenöt éves Metternich herceg – mi lesz, ha holnap megtudják Bécsben mindazt, ami ma Pozsonyban elhangzik?

– …de midőn az alap hibás, a dőlés fátuma kikerülhetetlen, s mielőttünk, kikre a gondviselés egy nemzet sorsát bízta, halandó ember gyarlóságai befolyást nem gyakorolhatnak. A nép örök, s öröknek kívánjuk e nép hazáját!…

Ismét kitört a felszabadult, ujjongó öröm. Hát így is lehet? Mostantól kezdve csakugyan férfiként beszél a magyar?

Széchenyi izgatottság és levertség közt hányódva, szótlanul nézte a tomboló tömeget. Eszébe jutott, hogy még évekkel ezelőtt megmondta Metternichnek, a kormány négyszeres hibát követett el Kossuthtal szemben: azt, hogy letartóztatta; kiengedte; lapot adott neki; majd elvette tőle. Nem lett volna szabad lecsukni; de ha már bebörtönözték, nem kellett volna kiengedni; s ha elbocsátották kezükből, nem kellett volna lapot adni neki; de ha már hagyták, hogy írjon, nem kellett volna elvenni tőle a lapot. A kormány minden egyes tette csak újabb levelet rakott ahhoz a mártírkoszorúhoz, amely Kossuth őszülő halántéka körül e percekben alakul át glóriává…

A szónok a nemzet és a dinasztia kapcsolatáról beszélt. Diplomatikus szavakkal választotta szét a kormányt és a koronát, bizalmat mutatva ez utóbbi iránt, ha az megtagadja az előbbit.

– Dinasztia iránt – mondta –, mely népeinek szabadságaira támaszkodik, keletkezni mindig fog lelkesedés, mert szívből hű csak szabad ember lehet, de bürokráciák iránt lelkesedés nem keletkezhetik… Dinasztiánk jövendője a birodalom különféle népeinek egy szívben-lélekben való egyesüléséhez van csatolva – ezen egyesülést nemzetiségeik respektálása mellett csak az alkotmányosság érzelemrokonító forrasztéka teremtheti meg. Büró és bajonett nyomorult kapocs…

A konzervatív követek megdermedtek székeiken, amikor Kossuth egyértelmű szavakkal figyelmeztette őket, milyen következménye támadhat annak, ha a rendek továbbra is a halogató politikát védelmezik.

– Ki gondolhatna borzadás nélkül amaz eszmére, hogy a nép áldozatokba bonyolíttatik, szellemi és anyagi kárpótlás nélkül? Ha mi ez országgyűlésről szétoszlanánk anélkül, hogy megvinnők a népnek, mit a törvényhozástól annyi joggal és oly méltán vár, ki merné magára vállalni a felelősséget?

A parasztforradalommal ily módon kellően megfenyegetett konzervatívok némán hallgatták az ellenzéki követek és a karzat diadalmas harsogását. Amikor Kossuth sorra vette, hogy milyen követeléseket kell a királyhoz intézendő feliratba venni, minden pontnál dübörgött a terem, de a legnagyobb lelkesedés akkor tört ki, amikor a nemzeti kormány eszméjét kifejtette.

– Kormányrendszerünknek magyar felelős minisztériummá alakítását minden reformjaink alapföltételének és lényeges biztosítékának tekintjük…

A beszéd végén, mikor Kossuth kimerülten székébe akarta vetni magát, elvbarátai hozzárohantak. Az ölelgetések, kézfogások s a szüntelen vivátok hangulata mindenkit elsöpört. Senki nem mert tiltakozni.

– Bécsben úgysem hagyják jóvá ezt az arcátlan feliratot – mondta az egyik kormánypárti követ Széchenyinek.

A gróf nem válaszolt. Az egyik pillanatban olyannak látta Kossuthot, mint valami prófétát, akit magasabb hatalmak támogatnak, a másik pillanatban úgy érezte, már fellobbantak a lángok, amelyek elemésztik ezt a szerencsétlen országot. S tatár hevével Kossuth szándékosan ragadja tűzbe a nemzetet, itt már megállni nem lehet.

A követek sorban távoztak. Kezet nyújtottak a házigazdának, az egyik hidegen, a másik szomorú-cinkos mosollyal, mintha pillantásával azt akarná mondani, hogy osztja Széchenyi aggodalmait, de a megbolydult hangulatban nem mer nyíltan fellépni. De volt olyan is, aki nem fogta meg Széchenyi kezét, csak kimért biccentéssel távozott.

Széchenyi fáradtan, letörten köszöngetett a búcsúzkodóknak. Háromszor is felszólalt, de nem sikerült meggyőzni a diéta hangadóit. Pedig azért hívta őket épp a saját lakására, mert azt remélte, hogy itt a házigazda közvetlenségével és bizalmasságával nyíltabban feltárhatja, milyen veszélyek zúdulhatnak a nemzetre, ha Kossuth szavát követve épp most áll elő követelésekkel.

– Ha most nem követelünk, de minden díjkikötés nélkül a szorongatott dinasztia segélyére sietünk, még megérhetjük, hogy Bécs helyett abból a piszkos budai Várból fogják kormányozni a Monarchiát, de ha Kossuthtal tartunk, elpusztulunk – ezt hajtogatta, különböző formában ismételve a két lehetőséget.

– Én pedig inkább agyonveretem magam Kossuthtal együtt, de őt meg nem tagadom! – pattant fel Szentiványi Károly.

Ezekkel nem lehet a logika nyelvén beszélni, hát menjenek.

Batthyányt és Teleki Lászlót visszatartotta még egy kicsit.

– Be fognak csukni titeket, ha így folytatjátok – próbálta megfordítani őket.

De Batthyányékat nem lehetett megtántorítani.

– Te pedig vasvillát kaphatsz a hasadba, ha idejében nem látod be, hogy most nem könyörögni, hanem követelni kell! – mondta Batthyány. Úgy látszik, mégiscsak jobban gyűlöli Bécset, mint amennyire a harmincezer birkáját félti.

Teleki még hozzátette:

– És a diplomatizálgatásnak is lehet olyan foka, ahol az már a becsületbe vág.

Széchenyi arca megrándult. Kár volt Bécsbe rohannia Kossuth felirati javaslata után. A hatalom eszét vesztette. Még a veszély órájában is annyira rettegnek a Hitel írójától, hogy amikor felajánlotta a kormánynak, királyi biztosként hajlandó rendet csinálni, nem fogadták el jelentkezését. A másik oldalon az ellenzék sem akar hallgatni az okos szóra. Hát akkor döntsön a sors!

Egy pillanatig sem volt kétséges számára, hogy bécsi és pozsonyi kísérleteinek csődje után a katasztrófa immár feltartóztathatatlan. Az udvar szét fogja kergetni az országgyűlést. Bécs nem tűrheti tovább Pozsony kihívó arcátlanságát.

Minden város két várost rejt magában. Azt kérdezzük például, hogy mit fog ehhez szólni Bécs, s azt értjük rajta, mit mondanak majd a Burgban. S ez az értelmezés jogos ötven évig, száz évig. De egy napon megszólal a másik város is…

A két Görgey izgatottan ült a bécsi Haidvogel vendéglőben. A máskor nyugodt, békés, kényelmes főváros csatatérré változott. A fiatalabb Görgey – kalapja mellett magyar nemzetiszínű tollal – ki-kirohant az utcára; az idősebb, Artúr, hidegvérrel figyelte a történteket, hallgatta a percről percre áradó, egymást cáfoló híreket. Fegyveres diákok ugrottak be egy-egy korty italra, azután ismét eltűntek az alkonyatban. Lövöldözések hallatszottak, de senki sem tudta, hogy pontosan mi történik.

– Nieder mit Metternich! Le a kormánnyal! – kiáltozta egy csapat fiatalember. S amikor meglátták Görgey Istvánt, magyar nemzetiszínű tollával és fekete atillájában, hozzátették: – Éljen Kossuth! Éljenek a magyarok!

– Ezt sem gondoltam volna fél évvel ezelőtt – mondta az ifjabb Görgey bátyjának, visszatérve az asztalhoz –, mikor Kossuth megválasztásakor először tűztem ki ezt a tollat.

Görgey Artúr hallgatott. Mint volt katona s mint leendő vegytantudós méltatlannak érezte magához az érzelmek túláradását. És nem szerette az alaktalan, rendezetlen tömeget. Az emberek szabályos sorokban, egységes parancsra és egy ütemre menetelve – kezelhető sereg. Az összevissza szaladgáló, felizgatott és kormányozhatatlan tömeg – csőcselék.

Az ifjabb Görgey nem tudott nyugton maradni a váratlan s tegnap még elképzelhetetlen események sodrában.

– Revolúció a császárvárosban… Ki hitte volna?! Mit csinálhat most Kossuth?

– Ha most Pozsonyban mérsékletet és erélyt tanúsítanak – mondta bátyja –, Magyarország javára fordíthatják a történteket…

– És ha odahaza is kitör a revolúció?

Görgey Artúr már jó ideje a müncheni Fliegende Blätter új számával játszadozott az asztalon. Most odalökte öccse elé az újságot.

A lap két rajzot közölt egymás mellett. Az egyik emlékszobrot ábrázolt, melyet a nép a szabadsághősnek emelt. A másik képen egy bitófát lehetett látni: az iménti szabadsághős lógott rajta. S a két rajzot egybefogta a felirat: Entweder… oder… Vagy – vagy.

– Ha kitör a revolúció, akkor majd mi is válaszút elé kerülünk… Entweder… oder… De Metternich nem fog engedni a tömegnek.

Hazafelé indultak. Kint az utcán sötétség fogadta őket, a felkelők szétverték az utcai lámpákat. Alig tettek pár lépést, amikor fáklyás csapat tűnt fel a Grabenon. Távoli fegyverek ropogása adott kísérőzenét jelszavaikhoz:

– Metternich mondjon le! Vesszen Metternich!

A hajó tíz órakor indult el Pozsonyból. Nemsokára két óra. Már látni Bécs tornyait.

Az országgyűlési küldöttség vezetői feljöttek a hajófülkéből, miután megegyeztek a király elé terjesztendő kézirat szövegében.

Kossuth a fedélzeti korlátnak támaszkodott, s bal kezét a szeméhez emelte, mint a hajós, ki szárazföldet keres. Csakugyan a nép volna az úr a császár városában? És ha katonák fogadják a magyar követeket? És mindenkit elutaztatnak a napok óta megint oly gyakran emlegetett Kufsteinba? Pozsonyban felséges szivárványív feszült a folyam fölé, míg a Ferenc Károly pöfögve tört előre az esőtől felkavart vízen, mintha a természet is ünnepelni akarta volna a magára talált magyar nemzet újjászületését. De milyen idő lesz Bécsben?

A Ferenc Károly mögött egy másik hajó is szeli a vizet, fedélzetén háromszáz országgyűlési ifjúval. És háromszáz karddal. De mit ér néhány kard az ágyúk ellenében? Mit fog csinálni a küldöttség hetvenkét tagja, ha Bécsben kenyértörésre kerül sor?

Kossuth fáradtan mosolyogva nézett végig a fedélzetet ellepő díszruhás tömegen. Arcok, szemek. Kimerült arcok, bizakodó szemek. Batthyányt tegnap este úgy mutatta be a pozsonyi népnek, mint leendő miniszterelnököt, de az lesz-e csakugyan? Széchenyi elégedetten sétálgat gróf Telekivel, nyilván érzi, hogy az utóbbi időben visszanyert valamit hajdani népszerűségéből. El kell ismerni, délelőtt jó ötlete támadt, amikor azt javasolta, hogy a királyt csak arra kell rávenni, adjon teljhatalmat István nádornak, hiszen a fiatal nádorral könnyebb lesz szót érteni, mint az ármánykodó kamarillával.

Néhány asszony is elkíséri a küldötteket. A főúri hölgyek tüntető leereszkedéssel és kíváncsian méregetik Terézt.

A várakozás bizonytalan izgalma egyetlen pillanat alatt felszabadult örömbe csapott át, amikor a hajó a bécsi kikötő elé ért, s a követek meglátták a parton gyülekező hatalmas tömeget. Nem katonaság, hanem kokárdás, zászlót lengető, derűs Hoch!-okat kiáltozó fiatalok, polgárok, fegyveres népfelkelők fogadták a magyar országgyűlés küldöttségét.

Az első hintóba Batthyány és Kossuth szállt. Teréz Széchenyi mellé ült, jobbjával egy óriási magyar zászló rúdjába kapaszkodott, baljával a tomboló tömegnek integetett. Diadalmenet… Ez csakugyan a forradalom népe.

A Jägerzeile fáinak és az ünneplő bécsieknek sorfala között lassan haladt a menet. A kapuknál egy kis csoport állt az első hintó elé. Lelkes arcú, szenvedélyes fiatalember lépett elő, s bemutatkozott Kossuthnak és Batthyánynak:

– Doktor Alexander Bach vagyok, a forradalmi Bécs polgárságának nevében mély tisztelettel üdvözlöm önöket.

S mintha Kossuth máris vezetője volna egy új magyar kormánynak, áradó szavakkal dicsőítette a népszabadság hősét, a március harmadiki felirati javaslat szerzőjét, aki Bécs népét is a forradalmi tettre lelkesítette.

– Kossuth! Unser Erlöser! – kiáltotta egy könnyező öreg, ki munkásruhát viselt, s a hintóhoz rohant, hogy kezet szoríthasson a megváltóval.

Mások ahhoz a hintóhoz futottak, amelyben Kossuthné ült, hogy kezet csókoljanak a megváltó hitvesének. A magyar főurak előtt nem volt titok, milyen népszerű Kossuth Bécsben is, de a látvány megdöbbentette őket: a lelkesültség ilyen kitöréseire senki nem számított.

…Kossuth – azon férfiú, ki ezelőtt 10 évvel hazaárulónak volt kikiáltva, s kinek neve akkor Bécsben csak iszonyattal említteték, most oly végtelen lelkesedés közt, oly nagyszerű diadalmenetben vezetteték be a birodalmi főváros ős falai közé, melyben csak egy világhírű hős részesül, és melynél fényesebb, dicsőbb elégtételt annyi szenvedésért Bécs nem adhatott. – Négyen kivont karddal a zászlót fogván körül, az ezernyi üdvkiáltásokat, a tömött ablakok és erkélyekrőli szakadatlan kendő- és zászlólobogtatást, mely részben a szép nem, e lelkes hölgyek, oly meghatólag tünteték ki magokat, csak folytonos kardhajlongással voltunk képesek viszonozni, repültek fejünkre a virágkoszorúk, a virágkötetek azon isteni hölgyek kezeiből, ha félreestek, felvette a nép, és kezünkbe adá, kalapot emelt minden, mosolygott reánk az ősz öreg úgy, mint a legkisebb gyermek… hangzott a Kossuth név úgy, hogy Bécs falai rengettek belé. Így értünk el a „Károly Főherceg” című fogadóhoz, hol Kossuth úr szállása volt kijelölve…

Kossuth megszemlélte a bécsi polgárőrség sokezres seregét.

Ismét fényben úsztak az utcák, a szétvert lámpák helyén mindenütt gyertyák, lámpák, fáklyák lobogtak. Csak a Burg ablakai sötétlettek. Vajon min törik a fejüket a szerencsétlen bábkirály trónjába kapaszkodó főhercegek? Azt mondják, két dragonyosszázad őrzi őket. Kossuthnak arra kellett gondolnia, hogy egyetlen szónoklattal kisöpörhetné őket a palotából: ha most az élő szó szikráját veti abba a puskaporos aknába, amit e forradalmi tömeg képvisel, lángba borul a császári palota. De ragaszkodni kell a törvényességhez. A nádor kibontakozást ígér.

Déli egy órára rendelték a magyar küldöttséget a Burgba.

A bécsi nép lelkesedését nem hűtötte le az éjszaka. Minden ablakban zászló lobogott, tíz- és tízezrek álltak sorfalat a magyar követek menetének. A bogláros kalpagok, az aranypaszományos menték, a drágaköves kardok egzotikusnak érzett pompája elkápráztatta a takarékos iparosokat és kereskedőket.

Selyemtrikolór alatt, dobpergés ütemére legelöl az országgyűlési ifjak kardos csapata haladt. A bécsi polgárőrség díszszázada tört utat a menetnek, de az ünneplő nép minduntalan megállította az oszlopot. A Mehlmarktra érve, ahol újabb torlódás keletkezett, egy fiatal polgárasszony nyújtotta át karon ülő gyermekét Kossuthnak; azt kívánta, hogy a szabadság hőse csókolja meg a kisfiút.

Kossuth magasra emelte a gyereket.

– Íme, a szabad Ausztria jövendő polgára – mondta magyaros kiejtéssel, de ellenállhatatlan tűzzel. – A mi hivatásunk, hogy küzdjünk a szabadságért, gyermekeink hivatása lesz e szabadságot élvezni, de azt fenn is tartani. Nézzétek e gyermeket! Ha férfiúvá nő, akkor a szabadság már régen az egész emberiség közös birtoka lesz. Övé a jövő! Éljen hát a jobb jövő!

A Bécsben még soha nem hallott Rákóczi-induló dallama szinte megmámorosította a főváros népét. A lóci cigányok és a polgárőrség zenekara felváltva játszotta a forradalmi marsot.

A császári palota előtt elcsendesedett a menet.

A nagy udvaron ágyúk sorakoztak, égő kanócokkal álltak mögöttük a tüzérek. A nép és az országgyűlési ifjúság kinn maradt. A küldöttséget az első emeleti trónterembe vezették.

Itt már a bizalmatlanság és a félelem csendje uralkodott. A császár néhány barátságos szót motyogott, azokat is csak papírról tudta magyarul elmondani. Érdemi feleletet nem kapott a küldöttség. De elutasítást sem. Majd délután lesz döntés. Mintha nem lenne máris délután.

Kossuthék mérsékelt éljennel fogadták a király szavait. István nádor kinyitotta a trónterem ablakát, s odavezette Ferdinándot. A lent álló tömeg jó jelnek vette a császári megjelenést, a magyarok zajosan csörtettek kivont kardjaikkal, felzúgott az éljenzés lent is. Ferdinánd együgyű mosollyal viszonozta alattvalói jóindulatát.

A küldöttség már elhagyta a tróntermet, de az udvarról még nem mozdult a nép. Ferenc Józsefet akarták látni, a gyermektelen császár testvérének fiát.

Mintegy tíz perc telhetett el, amíg végre sikerült előkeríteni az ifjú főherceget. Közömbösen bámult ki az ablakon. Háta mögött két testőrtiszt sugdolózott:

– Az a sápadt arcú, a kopasz Batthyány mellett, az Kossuth.

Az ifjú főherceg úgy találta, hogy a hírhedt magyaron semmi különös jegy nem árulkodik izgatói tehetségéről.

Alighogy távoztak a kellemetlen vendégek, a Burgban megkezdődött az alkudozás. A főhercegek értekeztek. És persze a magyar küldöttség vezetői is értekeztek. Egymással és bécsi barátaikkal is, külön-külön.

A követek többsége türelmetlen tehetetlenséggel figyelte a fejleményeket.

– Kossuthék jönnek-mennek, de hogy hová, arról sejtelmünk sincs – mondogatta bosszúsan Madarász László somogyi követ.

Néhány óra múlva megérkeztek az első hírek Pestről: a március tizenötödiki robbanásról.

Éjszaka a nádor magához hívatta a küldöttség vezetőit. Egyetlen szót mondott csak, de ez kétnapi huzavonának vetett véget:

– Megvan!

…Széles jókedvünk s mégis mindig nemes viselkedésünk már most annyira meghódítá a kedélyes bécsieket, hogy ha egyes ember ment az utcán, amint a kardcsörgést hallották, azonnal ablakban termettek, különösen a felejthetetlen hölgyek, már készen tartott virágkötetkéket, koszorúkat, drága csipke – sat shawlokat hánytak le számunkra… már ekkor nem „hoch” vagy „vivat”-tal, hanem mindig „éljen”-nel üdvözlének bennünket… egyesek kinyilatkoztaták, mily kedvesek vagyunk a hölgyeknek, hogy náluk annyi rokonszenvre találtunk, miszerint szüntelen, egész az ábrándozásig csak a magyar fiúkkal foglalkoznak…

…természetes, hogy ennyi fényes derünkre ború is következett; ez est setét óráival beállottak a mi setét perceink is… a várva várt k. k. rendelvény kiadása ugyanis aznap du. 3 órára lévén határozva, innen bizonyos körülményeknél fogva esti 6 órára, ekkor pedig… esti 11 órára lőn halasztva. Bónis S. követ úr esti 6 óra táján megjelent tanyánkon, és türelemre, bizalomra csillapítván bennünket, komolyan meghagyá, hogy együtt maradjunk, és a küldöttséget szemmel tartva készen legyünk. Erre mi a küldöttség szomszédságába, a casinóba vonultunk. A dolog még mindig függőben lévén, időszakonkint egyik vagy másik küld. tag megjelent körünkben csillapító, vigasztaló, de még mindig meg nem nyugtató nyilatkozattal… nem volt talán köztünk egy is, ki a végsőre elszánva nem lett volna; és ez elszántságban kardjainkat méregetve virrasztottunk, ittunk s pipáztunk, ezúttal igazán a hazáért, míg végre éjfél után Bónis azon megnyugtató tudósítást hozá, hogy nádorunk őfensége írt, s holnap reggel 8 órára minden megvan. Mi békén eloszlánk, s másnap tudtunkra esett, hogy a nagy kérdés szerencsésen eldöntve… minélfogva du. 2 ór. egyetembe indulunk vissza Pozsonyba…

…Hogy itt végre ezen eléggé meg nem becsülhető szíves fogadtatásunk és kitüntetésnek főindokát megemlítsük: a bécsiek ezen bámuló átalakulást, a lázadás kitörését, magoknak vajmi kevés vagy ép semmi érdemet nem tartva fenn, egyedül a magyaroknak – kiknek, mint ígérték, világhírű emléket is fognak emelni –, jelesen Kossuth mart. 3. nevezetes beszédének róják fel, mely Fischhof egyetemi tanuló által az egész ifjúság előtt felolvastatván, azonnal megadá a lökést…

Pozsony felett 4 óra tájban megérkezvén… a Duna-partról sokezernyi ember sűrűn tömörült állásban lepte el a partot, kiknek, mint mondák, felséges látványul szolgált repülni szemlélni a szőke Dunán e két gőzöst, melyek, főleg az elsőn a fedezet minden pontja annyira felpántlikázott s felbokrétázott ifjú sereg által kivont kardokkal, tömérdek zászlót lobogtatva lepetvén el, dicső diadal hírnökeiként tűnhettek fel; harsogtak az éljenek kívül úgy, mint belül, lobogtak a kendők, és lebegtek a kalapok, hová csak pillantánk, szakadatlanul; míg a parthoz érve Bónis, ki hajónkon volt, elkiáltá: „Éljen Batthyány L. első magyar miniszter!” – és visszhangul dörgött hatalmasan a sokezernyi ember éljene. Kilépve az országgy. díszöltözetű ifjúság és polgári katonaság sorai közt vonulánk, elöl a küldöttség, a Zöldfa fogadó előtti térre, hol és a sétatéren Pozsonynak talán összes lakossága volt egybegyűlve; gr. Batthyány L., Kossuth L. és némelyek elfoglalván az erkélyt, következett azon pillanat, mely mindezen leírhatatlan nagyszerű események közül ritka magasztosságra nézve kivált, melynek minden érző és gondolkozónál a kebel legmélyebbjéig kellett lehatni, s mely, reméljük, hű ábrákban leend örökítve az utókor számára. Az ég, mely csak egy negyed óra előtt jeget hullatott, most kiderülvén, Kossuth csendet intve az erkélyről, s ennek azonnali beálltával tekintélyes komolysággal leemelé kalpagját, és oly hangon, melynek ereje az ország legtávolabb pontjára volt számítva, megkezdé beszédét: „Az isten szabad ege alatt üdvözlöm Magyarhon szabadságának napját!” Kitört e szavakra az annyi ezer népnek kifejezhetetlen örömzaja oly hatalmas viharban, mely az egeket verdesé, és mely megragadva az érző keblet, a szív legbensőbbjéből olvasztá fel azon örömkönnyeket, melyek annyi századokon át dermedeztek e nemzet jegesült érzelemtengerében.

Kossuth rosszkedvűen hallgatta Vasvárit. Rettenetesen kimerültnek érezte magát. Épp hogy kicsikarták Bécstől a királyi jóváhagyást, s most „Pest nevében” az ellenkező oldalról akarják ráncigálni az országgyűlést. És milyen beképzeltek! Azt hiszik, velük kezdődik a történelem. Mert „kikiáltották” a sajtószabadságot. Mintha a sajtó- vagy bármilyen más szabadságot ki lehetne kiáltani. Igaz, ő biztatta a fiatalokat, adjanak egy kis nyomatékot az országgyűlés követelésének, de ennek az izgága Petőfinek a vezetésével ugyancsak túllépték a számukra előírt szerepet. És most azt akarják, hogy a diéta költözzék le Pestre. Hogy ott tetszésük szerint terrorizálják a követeket…

– A magyar népet a forradalmi Pest küldöttsége jogszerűbben képviseli – Vasvári büszkén felemeli hangját –, mint az egész pozsonyi országgyűlés, melynek tagjai nagyrészt csak önmagukat és saját érdekeiket képviselik!

Kossuthot ingerli a fiatalember kihívónak érzett magatartása. Huszonkét éves ez a kölyök, s már diktálni akar az országgyűlésnek!

Elveszti a türelmét, s hevesen kifakad Vasvári ellen:

– Ki Pesten nem engedelmeskedik, függni fog!

A lángoló szemű fiatalember gúnyosan elmosolyodik. De legbelül csalódottságot és fájdalmat érez. Nem a kötéltől fél, tudja, hogy Kossuth csak fenyegetőzik. Attól tart, hogy az ellenzéki arisztokraták nyomása alá kerülve Kossuth megalkuvó politikát követ majd, s akkor a forradalomnak vele is szembe kell fordulnia.

Az országgyűlésben Kossuth már higgadtabban beszél. A pesti forradalmi küldöttség szónokának válaszolva nem hajlandó ugyan elismerni a márciusi fiatalok történelmi érdemét, de általánosságban méltatja a város hatalmas nemzeti mozgalmát.

– Örömmel állapítom meg – ennyi engedményt még szükségesnek tart –, hogy a pesti küldöttség által előterjesztett tizenkét pont nagyrészt szerepel az országgyűlés programjában. A többi felől pedig a hamarosan összeülő népképviseleti országgyűlés jogosult intézkedni. – És keményen teszi hozzá: – Én Buda-Pest lakosságát e hazában kimondhatatlan nyomatékosnak tartom, de urának tartani soha nem fogom… Csak a nemzet az, akit illet a nemzet sorsának eldöntése… s ez a nemzet jogainak, hivatásának s rendeltetésének érzetében oly erős, miszerint mindenkit, kinek olyas gondolat jutna eszébe, letiporni tudna…

Az elnöki székben éppen Széchenyi ül. A követek boldogan helyeselnek. Kossuth – talán az utóbbi napok egymást követő szónoklataitól, talán a kínos témától – egészen elrekedt, de a rendek szívéből szólt. A Pestről érkező forradalmi hírek hatása alatt az alsó- és felsőtábla tegnap megszavazta a robot, a kilenced és a tized örök időkre szóló megszüntetését, de ezeknek a hányaveti fiataloknak még ez sem elég? Közéjük kell csördíteni, legalább szóval, ha már erőszakkal nem lehet. S milyen jó, hogy ez a szó épp Kossuth Lajos szájából hangzik el…

Kossuth komoran hallgatja a tapsokat. Úgy érzi, igaza van, mert a forradalmi Pest elijesztheti a nemességet, és ürügyet szolgáltathat a kamarillának a visszakozásra, s ezért meg kellett inteni a pesti küldötteket. De vannak pillanatok, amikor az értelem sima logikája megtorpan, s az ember nem tud örülni a saját igazának… Tegnap, a késő éjszakába nyúló ülésen csak néhány mondatot vetett oda a káptalanoknak: „Urak, a földesúri dézsma megszűnt. Természetes dolog, hogy a papi dézsmának is meg kell szűnnie. Szerezzék meg önök a magyar klérusnak azt a dicsőséget, hogy lemondanak róla. Ne várják, hogy én tegyem meg az indítványt…” – s egy szál faggyúgyertya pislákoló világánál pár perc múlva már írhatta is a jegyző a határozatot. Az is fenyegetés volt, az a pár mondat, de olyan, ami növelte népszerűségét. Ez a mostani beszéd azonban a legjobb esetben is csak kínos kötelességnek tekinthető. Nehéz napok következnek még, ha sokáig kell manőverezni az erélyes haladástól rettegő mérsékeltek és a fékezhetetlen fiatalok között.

Az ülés után, most már higgadtabban, magához kérette Vasvárit, hogy részletesebben is kifaggassa a pesti március tizenötödikéről.

Amikor belépett Batthyány tanácskozószobájába, már az első pillanatban rossz sejtelme támadt. Körülnézett a jelenlevőkön: Teleki László, Szemere, Eötvös, Szentkirályi, Perényi, Pázmándy… az ellenzék vezérférfiai… Batthyánytól nem várta volna, hogy előzetes megbeszélés nélkül hív össze ilyen fontos tanácskozást.

A kijelölt miniszterelnök, szakállát babrálva, zavartan beszélt:

– Barátaim… a minisztérium alakítása iránt kívánok értekezni veletek… Íme, az én kandidátusaim…

És elkezdte olvasni a neveket. Némelyik tárcára több jelöltet is megemlített.

Kossuth komoran meredt maga elé. Széchenyi… Deák… Eszterházy… Szemere… A pesti radikálisok szemében maholnap már Kossuth Lajos neve is vörös posztó lesz, s Batthyány ilyen mérsékelt emberekkel akar tábort szerezni a kormánynak? Deáknak kétségtelenül vannak érdemei… a múltból. De évek óta csak fékezte az ellenzék minden kezdeményezését, a tavalyi csatározások idején állandóan betegeskedett, külföldön utazgatott, s most, amikor a történtek után végre elfogadta a követi megbízatást, támogatja ugyan a fordulatot, de milyen alapon? Széltében-hosszában azt mondogatja, hogy az országgyűlés olyan, mint a részeg ember, s részeg emberrel nem lehet okosan beszélni… Széchenyi az elmúlt napokban igyekezett segíteni a kamarilla megpuhításában, de el lehet-e felejteni ezért a Kelet népét?

Teleki László, kit Batthyány a király melletti miniszterségre jelölt, de másik két kandidátus társaságában, talán sértődésből, talán azért, mert ellenzékbe akar vonulni az új kormánnyal szemben, kereken kijelentette, hogy nem vállal hivatalt.

– Nem leszek miniszter Széchenyi és Deák mellett – hajtogatja.

Perényi sem vállalt tárcát. Szentkirályi lemondott Eötvös javára. Folyt az alkudozás, úri előzékenységgel.

A szünetben Kossuth félrehívta Batthyányt. Alig tudta palástolni felindultságát.

– Nagy hibát követett el ön az értekezlet összecsődítésével. Egy minisztérium alakítása nem megyei tisztújítás. Egyenként megkérdezhette volna politikai barátait, ez rendjén lett volna. Akkor én is megmondtam volna, hogy például Nyáry Pált sokkal alkalmasabbnak tartom a miniszterségre, mint Szemerét. De miután ön ezen az értekezleten egyedül és nyíltan Szemerét indítványozta, s ő el is fogadta, minő arc kellene ahhoz, hogy én nyíltan szemébe mondjam, milyen tartózkodóan viselkedett ő az egész válság alatt, sőt bizalmasan levelezgetett a kancelláriával, értekezett a bécsi körökkel, magyarul: ármánykodott. Legyen most veszekedés abból, hogy ezt a szemébe mondom itt?

Batthyány engedékeny hangon, de a lényegben határozottan és elutasítóan felelt:

– Lehet, hogy hibát követtem el, de most már nem lehet változtatni a dolgon.

Visszaültek az asztal mellé. Kossuth tovább füstölgött magában. Legjobb volna elmenni. Bécsben úgyis tiltakozni fognak Kossuth Lajos pénzügyminisztersége ellen. És megígérte, számtalanszor kijelentette, hogy nem óhajt miniszteri tárcát.

Amikor rá került a sor, pártolta Eötvös jelölését, Mészáros ezredest javasolta hadügyminiszternek, de a saját jelöltetését elutasította.

Batthyány tudta, hogy Kossuth neve nélkül egyetlen kormánynak sem lehet tekintélye, amikor az egész ország forradalmi lázakban ég. Nem is beszélve arról, milyen nehézséget okozna a kormánynak, ha az országgyűlésben egy Kossuth Lajossal szemben kellene politizálnia…

– Ha ön nem vállalja a fináncminisztériumot, akkor én fogom a kalapomat, s megyek egyenesen a nádorhoz – jelentette ki Batthyány –, s tudtára adom, hogy lemondok a minisztérium alakításáról. Önnek vállalnia kell a tárcát… ez politikai kénytelenség!

A kormányt még mindig nem hagyták jóvá. A minisztertanács úgy oszlott szét, hogy senki sem tudta, mire ébrednek holnap. Széchenyi leverten fordult Deákhoz, akivel újabban ismét jól megértette magát.

– Nem fogják elfogadni Kossuth miniszterségét. És csak egy bizonyos… hogy minket vagy fent, vagy lent… felakasztanak. S én úgy kerülök belé, mint Pilátus a credóba. Mert Kossuth és társai legalább saját vélekedésükért fognak meghalni, én viszont olyan tanért, amely ellen folyvást küzdöttem.

Deák tudott volna mondani egyet s mást arról, hogy Széchenyi túlságosan is szeszélyesen csapong egyik hangulatból a másikba, de most ő is olyan sötéten látta a dolgokat, hogy nem volt kedve ellenkezni.

– Minden pillanatunk bizonytalan… Vagy ismét elnyom bennünket az ausztriai hatalom… vagy az oroszok törnek ránk… nagyobb veszedelemben talán soha nem volt hazánk. És mit tehetünk? Mehetünk megint könyörögni Bécsbe…

Egyikük sem tudta, hogy Kossuth ekkor már üzenetet küldött Pestre: lépjenek közbe ismét a fiatalok…

Degré Alajos jött Pestről, még a kora reggeli órákban jelentkezett Kossuthnál mint a főváros forradalmi bizottmányának küldötte.

– Egy hét óta nem alszom – panaszkodott Kossuth Degrének, kiben örömmel ismerte fel azt a fiatalembert, aki egy fáklyászene alkalmával… mikor is volt? Lassan már nyolc esztendeje… igen, ez az ifjú tartotta az üdvözlő beszédet, amikor kezet fogott Deákkal a fáklyák fényében… – A jobbágyságot eltöröltük, a nemzet tizenötmillió polgára jogot nyert… a kormány ügyében sem fogunk engedni.

– Ön mellett állunk… Tegnap népgyűlést tartottunk Pesten. Vasvári mindannyiunk nevében mondta ki: ha arra kényszerítenek bennünket, még egyszer megrázzuk a bécsi bűncsarnok oszlopait, mint Sámson az izraeliták idején, s Metternich minden fajzata örökre el lesz temetve…

– De nem fognak-e szétszaladni az első ágyúlövésre?

– Látni kellene önnek azt az elszántságot, harci kedvet, azonnal meggyőződnék, hogy a legkomolyabb vállalkozásra kész hívekkel van dolga!

Kossuth fáradtan mosolygott.

– Mondja hát meg barátainak… ha Bécsben ügyünk hajótörést szenved, lemegyek, s magam állok a fiatalság élére.

Így történt, hogy huszonnyolcadikán este, amikor Deák és Széchenyi még kétségbeesett hangulatban tépelődött a haza sorsán, a pesti forradalmárok értekezletén már az ellenállásra készülődtek.

Batthyány először le akart mondani, amikor megérkezett a királyi leirat. Mit ér egy felelős kormány, ha a bécsi udvari kancelláriának rendelik alá? Mit ér egy független kormány, amelynek hadügyeit és pénzügyeit az országon kívül intézik? Szerencsére a nádor közbenjárást ígért. Újabb várakozás következik hát.

A miniszterelnök után Kossuth szólalt fel. Úgy, ahogy az országgyűlés java része várta tőle.

– Ez a királyi leirat lázító gúny és könnyelmű játékűzés a trónnal és a hazával… Az egészen átlengő szellem nem más, mint hogy a gyűlöletes bürokrácia ezentúl is maradjon meg Bécsben, s a magyar független minisztérium Budán ne legyen egyéb, mint alacsony postahivatal, mint volt a Helytartótanács.

Széchenyi dermedten hallgatja a szónokot. Már Lajos főherceget sem kíméli. „Nem fog vérontás nélkül távozni…” Ha Apponyi bukott kancellár továbbra is beavatkozik Magyarország ügyeibe, követelni fogja, állítsák bíróság elé mint hazaárulót… Így még nem beszéltek ezen az országgyűlésen. Széchenyi egyszerre megint minden reményét veszni érzi. Olyan vérfürdő lesz itt, amelyhez képest a francia forradalom ártatlan vígjátéki csíny volt…

És Kossuth modora! Maga a forradalom. Batthyány is panaszkodott nemrég, hogy Kossuth minden további nélkül szivarozni kezdett a gróf lakásán. Most meg már azt is elhagyja, hogy „tekintetes rendek”, egyszerűen „uraim”-ot mond. Milyen romboló! Nyilvánvaló, hogy máris ő a vezér, nem Batthyány. Hová jutunk?! Hajótörést fogunk szenvedni egy békalyukban.

Amikor a rendek elegyes gyűlésén megjelent az ifjú nádor, a megkönnyebbülés és felszabadulás boldog hangulata öntötte el az egész termet. Ha a nádor személyesen hozza az új királyi leiratot, akkor megtartotta szavát, akkor végre örülni lehet a győzelemnek.

A lelkesedés akkor sem csökkent, amikor a főherceg szavaiból kiderült, hogy a király egyben-másban tovább akadékoskodott. Legyünk boldogok, hogy a lényegben engedett. Erről beszélt Deák is, aki szintén most tért meg a bécsi tárgyalásokról:

– A leirattal minden meg van adva, amit papíron adni lehet, a többi a nemzet gondja.

Sorra szólaltak fel a követek: Kubinyi, Madarász, maga a miniszterelnök. De az országgyűlés elsősorban arra volt kíváncsi, mit fog mondani a nagy izgató.

Kossuth bevezetőben emlékeztetett arra, hogy hatalmában állt volna fegyverbe hívnia a népet.

– Egyike voltam azoknak, kik ha a rezolúcióra kimondják, hogy nem kell, a hazában polgárvér foly… de én visszaborzadok azon gondolattól, hogy polgárvér folyjék e hazában… aki szükség nélkül polgári vér kiontásához nyúl, oly bűnt követett el, melyet istennek minden átkai nem bosszulhatnak meg eléggé… Vannak mindenféle egyének, kik pár hét előtt az abszolutizmus hívei voltak, most pedig rajtam túlmennek, s én, ki a szabadság elveiért egy életen át küzdöttem, szenvedtem, mérsékeltebb vagyok náloknál. De éppen azt hiszem, hogy szavamnak lesz némi hatása, midőn azt kérem, hogy a nemzet… tartsa meg az erőnek azon nemes mérsékletét, melyben fekszik a szabadság diadala…

Madarász László, a komor arcú somogyi követ összehúzott szemmel figyelte a gyűlést és a szónokot. Persze vannak újsütetű radikálisok is, akik még Kossuthon is túl akarnak tenni. De a pesti forradalmat nem ők vitték végbe, hanem olyan írók, akik évek óta küzdenek a szabadságért. Kossuth érvelése róluk le fog pattanni.

Amikor pedig azt is hallania kellett, hogy másnap a rendek tisztelegni fognak István nádornál, akit Kossuth a nemzet megváltójának nevezett, Madarász úgy találta, hogy a lelkesedés túlbuzog az indokolt mértéken.

Nehezen emésztenek a császári palotában.

Nagy üggyel-bajjal belenyugodtak az önálló magyar kormányba, sőt a király személyesen is kegyeskedett megjelenni az országgyűlés előtt, kedves magyar népe és a hű rendek körében. De alig tette ki a lábát Pozsonyból, s alig érkezett meg a kormány Pestre, máris minden újra elborult. Csak tettetés az a nagy jó szándék Bécs részéről, a kulisszák mögött fondorlatos cselt szőnek a magyar forradalom elbuktatására?

Kossuth kitétette a kertbe kedvenc karosszékét, s behunyt szemmel, hátradőlve süttette magát az április végi nappal. Azokban a hetekben, amikor minden egy hajszálon függött, sőt még a minisztérium megindításának első pesti napjaiban is, így szokott aludni, karosszékben ülve, két órát a huszonnégyből… De most már nem bírta tovább. Kiköltözött ide, ebbe a csendes budai villába. Gyógyulni kell, pihenni. És gondolkodni.

Bécsben tudják, hogy üres a magyar kincstár, miért követelik mégis az osztrák államadósságok nagy részének átvállalását? Miért akarnak újoncot a fellázadt olaszok ellen? Miért nevezték ki horvát bánná épp Jellasicsot, aki hírhedt magyarfaló? Vagy mindebben enged a magyar kormány, s akkor apránként feladja oly nehezen kivívott jogait. Vagy tiltakozik, ellenáll – s akkor maga szolgáltat ürügyet az udvari cselszövők beavatkozására. Batthyányék azt mondják, diplomatizálni kell, kerülni az összeütközéseket, várni a jobb időkre. Széchenyi retteg, hogy felfalnak minket a nemzetiségek. Pedig ez a Jellasics nekünk, magyaroknak csak egy früstükre való. De hát fő a törvényesség. Kezdjék ők. Mi meg diplomatizáljunk! Amíg lehet. De csak módjával. Itt van például ez a fiatal nádor, máris elhiszi, hogy csakugyan ő a nemzet megváltója, mert Kossuth Lajos diplomáciából csakugyan így nevezte. Ideje lesz leszoktatni arról, hogy ő parancsolhat itt.

Bement a dolgozószobába, az asztalon hagyta szivarjait. Csendben lépkedett, mert ha Teréz észreveszi, mindjárt kezdődik a sápítozás: „Édes Lajosom, megölöd magad azzal a büdös szivarral.” Széchenyi is milyen éllel mondta a minap: „Ha ön beteg, miért szivarozik annyit?” Ha ön beteg… S ezt épp ő mondja, aki évek óta az egész ország nyilvánossága előtt szüntelenül haldoklik… De el kell ismerni, hogy a gróf férfiasan bevallotta: alulmaradt ellenfelével szemben. Őszintének látszott, amikor tanúk előtt ki merte mondani: „Én csak sejtelemképpen írtam, hogy Magyarország lesz, de ti meg is valósítjátok.” Ti… Batthyány és Kossuth. Mert persze Széchenyi gróf nem beszélhet Kossuth Lajossal per tu, csak akkor keveredik ilyen közvetett tegezésbe, amikor gróf Batthyányval együtt kénytelen emlegetni egykori vetély-, most minisztertársát. Nem, ne legyünk rosszindulatúak. A napokban is, amikor rosszul lett a minisztertanácson, Széchenyi kísérte haza, s egész úton ömlött belőle a követhetetlen logikájú, mégis megragadó mondatok szövevényes áradata. Széchenyi legalább nem tetteti magát. Deák azonban hideg, visszahúzódó, bizalmatlan. Soha nem szól egykori barátja ellen, de hévvel, tűzzel mellette sem.

Pedig most kellenének a hű társak. A pesti radikálisok csak látszatra azok. Kell nekik Kossuth, mert a kormányban nincs más, kiben bízhatnának, de ők szeretnék diktálni a tempót. Felelőtlenül. Mint az a vad költő, aki március tizenötödikén felforgatta Pestet. A „hős ifjúság vezéreként”. Igaza van Wesselényinek, aki még a lázas napokban megírta, hogy az ifjúságnak „lelkes és buzgó eszköznek” kell maradnia, de ezek nem eszközöknek, hanem önálló tényezőknek hiszik magukat. Egyik nap azt írják lapjukban, hogy Kossuth „imposszibilis emberré teszi magát”, másik nap verik a dobot, hogy fináncügyeinket „csak Kossuth” rendezheti. Ha legalább erejük lenne! De nincs. Csak addig tudták megmozgatni a pesti népet, amíg a Batthyány-kormányért harcoltak; azóta, hogy az udvar elfogadta a minisztériumot, a pesti radikálisok sereg nélküli vezérek veszekedő csapata. Ha szavuk érvényesülne, a nemességet eltántorítanák az ügytől, a birtokaikat féltő urak Bécsnél keresnének menedéket a szélsőséges izgatók elől… s akkor örökre vége lenne a magyar függetlenségnek.

Diplomatizáljunk hát! Könnyű a Pilvax hőseinek hangosan követelni az olaszországi magyar katonák hazahívását. Nem Kossuth Lajos mondta ki elsőnek, hogy vezényeljék haza a magyarokat a Monarchia minden tartományából? Nem Kossuth indítványára fogadta el a minisztertanács, hogy Galíciából magyar ajkú ezredeket kér hazarendeltetni? De Olaszország más dolog. Ha az új magyar kormány nyíltan megtagadja az udvar által kért segítséget, ha kivonja a magyar fiúkat az olaszok ellen küzdő császári seregből, maga teremt ürügyet az udvari reakció magyarellenes mesterkedéseihez. Húzni kell az időt, elvben nem tagadni meg a segélyt, de a gyakorlatban elodázni a végtelenségig.

Csakhogy… Csakhogy az idő múlásának következményei veszedelmesen kiszámíthatatlanok. Ha magyar segítséggel leverik az olaszokat, a hálás kamarilla nem fogja-e felszabadult erőit azonnal a „magyar lázadók” leverésére fordítani?

Kossuth eloltotta a szivart. Köhögni kezdett. Rosszkedvűen indult vissza a kertbe.

Az ajtóban állította meg a futár. Batthyány üzent. Holnap megint minisztertanács, de most a grófnál. Legutóbb egyszer-kétszer kijöttek ide a villába, de most őt is Batthyányhoz hívják. Dolgozni kell.

Átöltözött, s lapozgatni kezdte az íróasztalon egymásra rakott jelentéseket, aktákat, tervezeteket. Azt hitte, betegségéből legalább annyi könnyebbsége lesz, hogy megszabadul az üres szócsépléstől, de úgy látszik, minél sűrűbb a baj, minél több rossz hír érkezik Bécsből vagy a horvátok felől, annál hígabban ömlik a szó. Ülés ülés után, kemény és határozott döntések nélkül.

Külön kötegben sorakoztak a kérvények. Mennyi folyamodó! 1350 ember pályázta meg azt a néhány állást, amely a pénzügyminisztérium megindításához szükséges. Mennyi buzgó honfi, mihelyt győzelemre van kilátás. De hány marad belőlük, ha netán vakra fordul a kocka?

A futár Pesti Hírlapot is hozott. Az újság, mely az évtized kezdetén Kossuth Lajos vezércikkeivel hódított az országban, most egyre többször árulja el, hogy a kormány mérsékelt tagjaihoz húz. Jó lenne saját újságot alapítani… „Kossuth Hírlapja”, nem is hangzana rosszul. S abban ismét azt mondhatná, amit akar, nem kellene diplomatizálnia. Sőt talán az lenne a legjobb, ha kiválna a kormányból, és egy független lap, egy erős ellenzék élén arra kényszerítené a kormányt, hogy legyen végre erélyes és kemény. Hamarosan új választásokat tartanak, hiszen a rendek gyűlése nem képviselheti a nemzetet, s egy kossuthi természetnek talán jobban meg is felelne a parlamenti ellenzék vezéri szerepe, mint a miniszteriális politizálgatás.

Kézbe vette a lapot, de mindjárt le is tette. Iszonyodva olvasta, hogy Nagykikindán a fellázadt szerb nép megvakította, megcsonkította azokat a szerb tanácsosokat, akik a magyar közigazgatást szolgálták. A horvát mozgolódások után elkezdték a szerbek is… Ha így haladunk, hamarosan minden oldalról égni fog az épület…

De mit lehet tenni? Elküldenek majd valakit könyörögni a nádorhoz vagy az udvarba. S addig, amíg egyértelműen nem utasítják el a kérést, csakugyan nem tanácsos követelni s önhatalmúlag intézkedni. De a kérincséléshez nem kell Kossuth Lajos. Elhatározta, hogy holnap mégsem megy el a minisztertanács ülésére. Pihennie kell. Gyógyulnia. Hamarosan ismét beállhat a napi kétórai alvások időszaka.

De nem tudott megnyugodni. A szerb lázadás híre eszébe juttatta Sztratimirovics kirohanását. Még április elején történt, Pozsonyban, amikor az újvidéki szerb gyűlés küldöttsége megjelent a magyar országgyűlés előtt. Hivatalosan csak vallási, nyelvi panaszokról szóltak, azok orvoslását senki nem akarta megtagadni, de amikor bizalmasra fordult a szó, Sztratimirovics kibökte, hogy a szerbek valójában elszakadásra gondolnak. S amikor látta, hogy a magyarok megrökönyödnek, kihívóan hozzátette:

– Ha kívánságaink szó szerint nem teljesíttetnek, akkor másutt fogjuk keresni azok kielégítését.

Nyílt zsarolás volt ez, arcátlan fenyegetőzés. Kossuth még most is úgy érezte, elönti az indulat, ha Sztratimirovics képét maga előtt látja. Haragosan vágott vissza:

– Akkor hát döntsön köztünk a kard!

Diplomatizáljunk… De a diplomatizáláshoz modor is kell, s lehet, hogy erről akkor, első dühében, megfeledkezett. De ki hinné, hogy bármiféle sima szó visszatarthatná a nemzetiségeket, ha a háttérben a kamarilla ügynökei uszítják őket? Homályosan egy pillanatra eszébe jutott, hogy a horvátok és szerbek igazában azt a politikát követik, amit a magyar kormány mérsékeltjei az olasz ügyben ajánlgatnak: ezek hajlandók lennének támogatni Bécset az olaszok ellen, hogy így biztosíthassák a magyar függetlenséget, azok készek lesznek a magyarok ellen fordulni Bécs egyetlen intésére, csakhogy a horvát és szerb nemzeti érdekeket kiküzdjék… Reménytelenül összebonyolított gubancot kellene itt felfejteni… A nemzetiségek, ez nem is cáfolható, jogokat érdemelnek. De ebbe a jogba nem férhet bele Magyarország feldarabolása. Ugyan hol az a kormány, amely ilyen döntéssel merne az országgyűlés, sőt a nemzet elé állni? S hol az az ország, amely a történelem során valaha is önként szétszaggatta volna határait? Bécsben most mindent ígérnek, ezt tették márciusban a magyarokkal is. Olyan vakok volnának a nemzetiségi vezetők, hogy üres ígéretekért feladnák azokat a valóságos jogokat, amelyeket a magyaroktól kaphatnak? Akkor csakugyan döntsön a kard!

Hűvös kezet érzett a homlokán. Teréz állt meg mögötte.

– Pihenned kell – mondta az asszony –, megint lázad van.

Görgey Artúr alig egy hónapot töltött toporci birtokán, amikor ismét előkerültek a hatalmas útibőröndök. A gazdagságot még csak úgy-ahogy hozta rendbe, az ifjú feleséggel meg tervezgetésekkel ment el az idő, s tessék, máris vége az idillnek.

Öccse hozta a hírt, hogy a kormány tízezer fős rendes nemzeti őrsereget állít fel a fenyegető vész elhárítására. Közadakozásból teremtik meg az önvédelem alapjait. A Nemzeti Kaszinó minden ezüstjét felajánlotta. Széchenyi gróf több mint egy mázsa ezüstöt áldozott a haza oltárára. Petőfi Sándor a könyveitől vált meg, hogy pénzt adhasson a honnak. És felszólították a császári had tisztjeit is: jelentkezzenek az új magyar seregbe!

A család is úgy látta jónak, hogy Artúr nem maradhat most a birtokán. Ha egyszer a haza szólítja!

Lőcséig saját szekerén ment, onnan Rozsnyóig gyorskocsin folytatta útját. A Sajó völgyében, a folyó fölé emelkedő sziklák közt pihent meg először.

A május végi tavasz a béke szelíd derűjét árasztotta. Görgey nem kedvelte az érzékeny hangulatokat, de most egy pillanatra elmélázott. Egyetemi tanár szeretett volna lenni, azért hagyta el a hadsereget, hogy vegyészetet tanuljon. Tizenhárom évig tartott, amíg főhadnagy lett, s most a magyar forradalom egyetlen tavasz alatt századost fog csinálni belőle. S ha egy forradalmi hadseregben a vagyontalanabb nemesek is karriert csinálhatnak, Görgey Artúrból is lehet egykettőre, ki tudja, talán még őrnagy is.

El is határozta, hogy cikket fog írni a túlságosan is fényűző tiszti viselet ellen. Nem illik az ilyesmi egy nemzeti szellemű sereghez. Nem is beszélve arról, hogy a fényűzés és a pompa megkövetelése épp a tehetséges, de aránylag szegény nemesek előtt zárná el a karriert.

Öccse barátságban van a pesti forradalmi fiatalok hangadóival. Majd az a lapjukban, a Március Tizenötödikében fogja közöltetni cikkét. Ha egyszer forradalom van, a forradalmárokkal tartson az ember.

Arcok, szemek. A régi arcok, a régi szemek.

Kossuth egész éjjel dolgozott beszédén, s betegségétől is kimerülve, fáradtan nézegette a nemzetgyűlés követeit. Igaza van Nyáry Pálnak, aki azt mondogatja, hogy Magyarország csak az eszméiken alakult át, a valóságban szinte ugyanazok képviselik a népet, akik azelőtt a rendek megbízásából mentek el az országgyűlésre. A kormány mérsékeltjei elégedettek lehetnek, ez a nemzetgyűlés nem fog sok borsot törni az orruk alá.

Egy pillanatra megpihent tekintete a nádor nőies képén, melyet a bajusz sem tudott férfiassá tenni. A király nem volt hajlandó Pestre jönni, a nádor nyitotta meg a nemzetgyűlést. Hatlovas, aranyozott díszhintón érkezett, királyi leirattal és ígéretekkel. De mi lehet a fejében? Mit forralhat a titkos kamarilla? Merthogy a király elmaradása jót nem jelent, aligha lehet kétséges.

Széchenyi sárgás arcán most is komorság ül. Vagy búsul, vagy gúnyolódik. Deák ül mellette, mostanában nagyon összetartanak. Csak törvényesen! A legalitás minden második szavuk. Mintha a törvény puszta betűi bárkit is megvédelmezhetnének a törvénytelenséggel szemben. Erő kell ide, nem üres jogi fejtegetések, szurony kell, nem szüntelen szócsavarás.

Amikor az elnöklő Pázmándy Dénestől nevét hallotta, lassan, majdnem botorkálva indult el az emelvény felé.

– Uraim! – kezdte halk zengéssel.

– Üljön le! – kiáltottak többen is a képviselők soraiból, látva, mennyire elgyötört.

– Engedelmet kérek – köszönte meg Kossuth a biztatást –, ha majd ki fogok fáradni.

Csend lett. Egyetlen mocorgás, csikorgás, köhögés nem hallatszott. Senki nem akarta elveszteni a szónok egyetlen szavát sem. Amikor tegnap, július tizedikén az elnök bejelentette, hogy Kossuth indítványt fog tenni a haza védelme iránt, mindenki tudta, hogy fordulatnak kell bekövetkeznie a nemzet életében.

– Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, mentsék meg a hazát, e percnek nagyszerűsége szorítva hat le keblemre. – Kossuth még mindig csendesen beszélt, de a mondatok zenéje egyre több visszafojtott erőt éreztetett. – Úgy érzem magam, mintha isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltja a halottakat, hogy ha vétkesek vagy gyengék, örök halálába visszasüllyedjenek; ha pedig van bennük életerő, örök életre ébredjenek. Önöknek, uraim, isten kezükbe adta a mai határozattal, melyet indítványomra hozandnak, határozni a nemzet élete és halála felett. De éppen, mert e perc ily nagyszerű, feltettem magamban nem folyamodni az ékesszólás fegyveréhez…

Széchenyi alig tudta visszafojtani gúnyos mosolyát. „Nem folyamodik az ékesszólás fegyveréhez…” Minden szavát kiszámítja, minden hangja búg, zeng, süvít, ahogy kell, s közben el akarja hitetni, hogy mindez egy beteg ember fáradt, utolsó üzenete… Pontosan ismerte már Kossuth szónoki fogásait, a beteges-vánszorgó kezdéstől az erdőzúgásig fokozódó szárnyalás kottáját, s mégis, újra és újra azt vette észre magán, hogy még őt is elragadja ez az ellenállhatatlan muzsika.

– …bármiben különbözzenek is a vélemények e házban – folytatta Kossuth –, a haza szent szeretete, a haza becsületének, a haza önállásának, a haza szabadságának oly érzete, hogy azért csepp vérét is kész e ház feláldozni, mindnyájunkkal közös.

Éljenzés csapott fel, de Kossuth nem tartott szünetet, mint akit idő előtt akarnak megállítani. Hangja most már forrón és teljes erővel áradt:

– És ahol ezen érzés közös, ott a buzdításnak helye nincs, ott csak a hideg észnek kell az eszközök között választani. Uraim! A haza veszélyben van!

Az előzőleg négyszer megismételt haza most ötödször hangzott el, lázra gyullasztva a hallgatókat.

Az első csúcsról visszaereszkedett a szónok. Tények, adatok következtek. A horvát pártütés története. A szerb lázadás eseményei. S közbe-közbe a mesterien irányított szenvedély hevével, a gúny pontosan kimért csapásaival zúdultak az ütések a titkos kamarillára is. Nyílt célzással a nemzetiségi lázadás és a kamarilla leplezett cinkosságára, Kossuth megindokolta, hogy miért nem ismerteti a kormány katonai terveit:

– Úgy gondolom, az ily strategicus tervek nem a nyilvánosság elé valók, mert nem akarjuk, nem akarhatjuk visszaidézni azon kort, midőn a magyarországi török táborozás harcainak menetelét a bécsi Hofkriegsrat aluszékony pamlagon intézgette, minek következtében vagy megverettünk, vagy ha meg nem verettünk, csak azért nem verettünk meg, mert volt hadvezér, ki az ütközetről rendelkező parancsot bontatlanul zsebre tette, és a törököt megverte.

Az udvari haditanács megfricskázása után maguk az udvari hatalmasságok kerültek terítékre. A hallgatóság hol éljenzett, hol nevetett – a szónok már tetszése szerint ragadta hallgatóit egyik hangulatból a másikba.

– Én igazságosnak akarván lenni, természetesnek találom, hogy a bécsi falakban létező hatalomnak fáj Magyarország felett nem rendelkezhetni többé. De azért, mert valamely fájdalom természetes, nem minden fájdalom jogszerű, és még kevésbé következik, hogy valamely fájdalom iránti könyörületből egy nemzet a maga jogait megnyirbáltatni hajlandó legyen.

(Nagy tetszés és éljenzés.)

– Igenis, uraim, megvannak, kétségtelenül megvannak azon mozgalmak, hogy ha egyebet nem, tehát legalább a pénz- és hadügyi tárcát ismét a bécsi minisztérium számára visszaszerezni sikerüljön. Mert hiszen a többi majd elkövetkezik. Akinek keze egy nemzet zsebében s kinek kezében egy nemzet fegyvere van: az ezzel a nemzettel rendelkezik.

(Felkiáltások: „Igaz! Igaz!”)

– Világos összeköttetésben látszik lenni ezzel a horvát mozgalom is; mert Jellasics azt nyilatkoztatta, hogy neki nem kell szabadság, hanem az, hogy Magyarország had- és pénzügyi tárcája a bécsi minisztériumra bízassék. És a legutóbbi percekben, június utolsó napjaiban lehullott a nyilvános titkok fátyola. A bécsi minisztérium jónak látta az ausztriai császár nevében megüzenni a magyar királyi minisztériumnak, hogy ha mindenáron meg nem alkuszik a horvátokkal, fel fogja mondani ellenünkben a neutralitást. Mintha mondaná, hogy az ausztriai császár a magyar királynak, azaz magamagának hadat üzent.

(Kacaj.)

– Lehetnek, uraim, a minisztérium iránt ilyen vagy amolyan véleménnyel; hanem azt hiszem, hogy annyi honfiúi szíves becsülésükre számíthatunk, miszerint ne kelljen hosszasan mutogatnom, miként ezen fenyegetésre akként feleltünk, mint a nemzet becsülete megkívánta.

(Tapsvihar, általános helyeslés és hosszantartó éljen.)

– Hanem éppen midőn ezen jegyzék hozzánk és a mi feleletünk hozzájuk útban volt: ismét jött egy másik, melynek tartalma az, hogy mily rettenetes ember az a magyar pénzügyminiszter, miszerint ő a pártütő Jellasicsnak nem akar pénzt adni. Mert természetes, hogy amint Horvátország nyílt pártütésre lépett, azonnal a zágrábi hadiparancsnokságnak megszüntettem a pénzküldést; s valóban nem érdemelném, hogy szívjam a levegőt, hanem megérdemelném, hogy szembeköpjön a nemzet, ha ellenségének pénzt adtam volna.

(Általános tetszés és zajos helyeslés.)

– Fogták tehát magukat, s ők küldtek a kedves pártütőnek – mint írák – százezer, de valósággal százötvenezer forintot.

És így tovább.

Minden mondat vágott, minden hangsúly bántott, sértett, ha az ellenségről volt szó; minden mondat hízelgett, biztatott, bátorított, ha a nemzet önvédelmi esélyeire került a sor.

Széchenyi csak akkor tudta ismét kritikusabban figyelni a szónokot, amikor az kicsinyelni kezdte az ellenséget. Nem szerette, hetvenkedésnek érezte Kossuth modorát, de megértette, hogy a nagy izgató szándékosan becsmérli a lázadókat, így akarja felkelteni a harci kedvet. Az azonban semmivel sem magyarázható, hogy Kossuth mindvégig úgy beszél, mintha ő lenne a kormány feje, s önmagát mint pénzügyminisztert szinte már kívülről, harmadik személyben szerepelteti. Semmivel sem magyarázható… csak eggyel: Kossuth azért viselkedik vezér módjára, mert igazában már az is. Csak a vak nem látja, hogy a habozó Batthyány mellett egyre inkább Kossuth kezébe kerül a gyeplő.

A szónok áttért Magyarország szövetségeinek kérdésére. Anglia? Liberális ország, de az angol csak ott és annyira fog bennünket pártolni, amennyiben saját érdekével megegyezőnek találja. Franciaország? Messze van. Lengyelország is a francia rokonszenvre támaszkodott – a rokonszenv megvolt, de Lengyelország nincs többé.

– Tehát mert a veszély nagy – hangzott a következtetés –, annak elhárítására önmagunkban kell az erőt keresnünk mindenekfelett. Élni csak azon nemzet fog, melyben magában van életerő; kit nem saját életereje, hanem csak másoknak gyámolítása tartogat, annak nincs jövője. Én, uraim, ezennel egy nagyszerű határozatra hívom fel önöket.

– Halljuk! – visszhangzott a terem. Még a karzaton is kiabáltak, megfeledkezve arról, hogy oda csak nézőnek-hallgatónak hívják az embert.

– Felhívom önöket azon határozatra: mondják ki önök azt… hogy a nemzet el van határozva: koronájának, szabadságának, önállóságának védelmére a legnagyobb áldozatot is meghozni, és hogy e tekintetben oly alkut, amely a nemzetnek önállóságát, szabadságát legkevésbé is sérthetné, senkitől semmi áron el nem fogad… Hogy pedig ezen komoly határozatát valósítsa, miszerint becsületes békét eszközölhessen, ha lehet, vagy győzedelmes harcot vívhasson, ha kell, felhatalmazza a kormányt arra, hogy az ország hadseregét kétszázezer főre emelhesse.

A lelkes felkiáltások zavarták meg? Vagy a kimerültség tette? Amikor a folytatásban arról beszélt, hogy negyvenkétmillió forintnyi adó kell a kétszázezer katona felállításához, ezer helyett milliót mondott. Széchenyi elnevette magát, s Deákhoz fordult.

– Annyi kellene, kétszázmillió katona. Akkor megvalósíthatnánk Kossuth ábrándjait.

De a képviselők többsége nem is figyelt a szóbotlásra. Az a tény, hogy Kossuth a királynak adandó választól elkülönítette a nemzeti hadsereg felállítását, félreérthetetlenül jelezte, nem akar alkut az önvédelem dolgában. S szavainak hatása alatt még azok is megmámorosodtak, akik ezt a sereget nem annyira a harc, mint az egyezkedés eszközének szerették volna látni. Már csak a kellő alkalom hiányzott, hogy ez a mámor közlelkesedésbe csapjon át.

– Ma mi vagyunk a nemzet miniszterei, holnap mások lehetnek – Kossuth a hosszú beszéd végén már csak nagy erőfeszítéssel tudta megtartani hangja csengését –, ez mindegy, a minisztérium változhatik, de neked maradnod kell, ó, hazám, s a nemzetnek erőt kell teremtenie! Azért minden balmagyarázatok kikerülése végett egyenesen, ünnepélyesen kinyilatkoztatom, hogy midőn azt kérem: adja meg a képviselőház a kétszázezer főnyi katonát s erre szükséges pénzerőt…

Nem tudta befejezni a mondatot. Az ellenzék soraiból hirtelen felugrott Nyáry Pál. Minden szem a herkulesi termetre szegeződött. Mit akarhat a baloldal vezérférfia?

Csak egyetlen szót. Jobbját esküre emelve, megindultan kiáltotta:

– Megadjuk!

Akárha láthatatlan hatalom vezényelt volna, az egész Ház felugrott. A Vigadó nagyterme megdördült a hangorkántól:

– Megadjuk!

Kossuth keresztbe fonta karjait mellén, szeme elhomályosult, azután előrehajolt, mintha meg akarna fogódzni a szónoki emelvényben.

– Uraim, mondani akartam még: ne vegyék e kérést a minisztérium részéről olyannak, mintha maga iránt bizalmat kívánna szavaztatni; kérni akartam még önöket, uraim, hogy ha van valahol a hazában egy sajgó kebel, mely orvoslásra, ha van egy kívánság, mely kielégítésre vár: szenvedjen még egy kissé e sajgó kebel, és várjon még egy kissé e kívánság; ne függesszük fel ezektől azt, hogy a hazát megmentsük… Ezt akartam még kérni, uraim, de önök felállottak mint egy férfiú, s én leborulok a nemzet nagysága előtt. S csak azt mondom, annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem döntendik meg.

Széchenyi egy pillanatra eltöprengett azon, van-e értelme e kifejezésnek: „a poklok kapui sem döntik meg”. Kapuk nem dönthetnek, legfeljebb a kapukat lehet dönteni. De ő maga is érezte, hogy itt a logika gáncsai eltörpülnek, ebből az emberből egy nemzet élni akarása szól az élet olyan szenvedélyével, amit feltartóztatni nem lehet.

Kossuth még egyszer meghajolt. De már nem tudott kiegyenesedni. Perczel Mór ugrott mellé, az ő karjára támaszkodva lépett le a szószékről.

S a képviselők tapsai közben ment vissza a helyére. Az ülést fel kellett függeszteni, mert a lelkesedés olyan fokra hágott, hogy a hangzavarban, az érzelmek áradásának közepette úgysem figyeltek volna senkire.

Jellasics már hangosan csörteti a kardot. A biztatást – ki ne látná? – Bécsből kapja. Még néhány intés, s minden oldalról megrohanják a hazát a fellázított nemzetiségek.

Kossuth megint kertjében sétálgatott, az elmúlt hetek eseményeit mérlegelte. Szép beszéd volt az a július tizenegyediki, mindenki lelkesedett, de mit érünk a szép beszédekkel, ha már a fegyverekre került a sor? Most kellene elszántan visszavágni, de a kormány jobban fél, mint valaha. Egyre csak a „törvényes formákat” emlegetik. Hadd vesszen a haza, csak a formák maradjanak! Batthyány nem szánja el magát a harcra, Széchenyi és Deák reszket a horvát és szerb mumustól. Széchenyi már oda jutott, hogy pusztulásunkat nyíltan jósolgatja. Megfövünk a forró vízben, mint a rákok? Eh, nemes gróf, csakugyan megfövünk, de csak akkor, ha rákok módjára viselkedünk. Most csakugyan olyan a kormány, mint a rák. Visszafelé lépeget, amikor előre kellene rohanni. Könyörög, amikor ütni kellene.

Meddig lehet jó képet vágni egy ilyen politikához?

A kormány persze mindig megkapta a többséget a nemzetgyűlésben. Épp arra kellett nekik Kossuth Lajos, hogy ezt a többséget biztosítsa. Valahányszor nehéz akadályok elé kerültek, kéznél volt a kormány vezérszónoka, s kitalált valami közvetítő megoldást, amely a minisztereket is kielégítette, az udvart sem sértette… csak éppen haszonnal sem járt. Ha le kellett mennydörögni az ellenzéket, megtette. Ha le akart mondani, nem engedték. Szüntelenül azon fáradoztak, hogy a királyt Budára csalják, hogy őfelsége a budai Várból intse nyugalomra azokat a lázadókat… akiket az ő udvara uszított fel. Hogy a királynak kedve legyen Pestre jönni, katonasággal tartották féken Pest forradalmi tömegeit – annyi fegyveres vesztegel a fővárosban, amennyivel az összes lázadót ki lehetne irtani…

Besötétedett. A felhős égen egyetlen csillagot sem lehetett látni. Jó lett volna még sétálni, de lába rogyadozott, ismét forró szédület fogta el. Felöltözve feküdt le dolgozószobája pamlagára. Nem aludt, és nem gondolkodott, csak nézte a mennyezetet, az idő múlását sem érzékelve.

Hintózörgésre riadt fel. Igen, megint minisztertanács. Batthyány és Deák Bécsben kilincsel, hogy a július tizenegyediki határozatokat jóváhagyassa a királlyal; nyilván Széchenyi fog érkezni elsőnek.

Valóban a gróf jött. Kossuth megdöbbenve nézte, mennyit fogyott Széchenyi az utolsó napokban. Sárgás, csont-bőr arcával olyan volt, mint a hulla. Azt beszélik, feleségét már elküldte Pestről. Csak nem akar megszökni?

Széchenyi szinte önkívületben beszélt:

– Negyvennyolc órán belül minden tűzben, lángban áll, higgyen nekem!

Kossuth a pamlagon feküdt, jobbja lelógott. Széchenyinek David képe jutott eszébe: Madame Récamier a pamlagon. Nem, mégis inkább a Marat halála, annak is így csüngött le a keze a kádból. De ez egy élő Marat, még hallgatni is rettenetes, miket beszél:

– Én paktálok bár az ördöggel is, de Béccsel és a dinasztiával nem!

De még egyszer, utoljára, megpróbált azért paktálni a dinasztiával is, vagy legalábbis annak egyik tagjával.

Batthyányék még Bécsben időztek, utánuk ment az a száztagú küldöttség is, amelyet az országgyűlés bízott meg azzal, hogy az udvart a márciusi törvények tiszteletben tartására bírja. Kossuth nem várt eredményt e kísérletektől, de azért javasolta a küldöttség elindítását, hogy ez az utolsó próba végleg kinyissa a habozók szemét.

A várakozás nehéz óráiban jött az üzenet a nádortól: kéreti a fináncminiszter urat.

Éjszaka volt, ismét csillagtalan éjszaka. Kossuth azonnal a Várba hajtatott.

István főherceget zaklatott állapotban találta.

– Bocsásson meg – kezdte a főherceg –, hogy ily későn felzavartam. Nem tudok aludni. Nagyon nyugtalan vagyok. Még mindig semmi hír Bécsből. Mit tud ön? Van remény?

– Semmilyen örvendetes fejleményről nem tudok, fenség.

– Én istenem! Hová fog ez vezetni? Mivé lesznek szép reményeink?

Kossuth nagyon is átérezte a főherceg helyzetét. A nádor március óta az új magyar kormány támogatójaként lépett fel. Most, hogy a király leirata lényegében érvénytelenítette a márciusi törvényeket, a főherceg nem folytathatja tovább az udvar és a nemzet közötti közvetítő szerepét: ha a kamarilla intését követi, örökre elveszti becsületét a nemzet előtt, ha viszont a nemzet mellé áll, saját dinasztiájával kerül szembe…

– Mi lesz, fenséges uram? – Kossuth megemelte hangját. – Harc lesz, harc a késig, mert hazánk feldarabolását nem tűrhetjük.

A főherceg kezébe temette arcát, majd az asztalra borult. Hosszan, leverten hallgatott. E pillanatban nem is gondolt arra, hogy a fejlemények pontosan az ő március végi tanácsai szerint alakulnak. Akkor azt javasolta a királynak, hogy próbáljanak egyezkedni Batthyányékkal, amíg lehet, s csak akkor nyúljanak erőszakhoz, a harmadik módozathoz, ha erre erő kínálkozik. Most, úgy látszik, megvan az erő… Az olaszokat, épp e bolond magyarok segítségével, leverték.

– Tehát harc! – A főherceg elgyötörten nézett Kossuthra. – Meggondolta ön, hogy a harc mit helyezhet kilátásba?

– Meggondoltam, fenség. Az egyik oldalon koronát, a másikon talán vérpadot.

A nádor elborzadt, a vérpadnak puszta említése is rémülettel töltötte el.

– A vérpad persze csak nekünk juthat – nyugtatta meg Kossuth –, s mi, ha a sors ezt méri ránk, a hazáért zúgolódás nélkül ezt is vállaljuk. Fenségednek csak a korona juthat.

A főherceg megütközést mutatott, de igazában nem lepte meg Kossuth ajánlata: tudott arról, hogy a hangadó magyarok a szerencsétlen Ferdinánd helyett szívesen látnák őt a trónon. S mi tagadás, ez a bizalom hízelgő is volt, hisz elvben már eddig is teljhatalommal rendelkezett Magyarországon, s ha a helyzetet sikerült volna megszilárdítani, a valóságban is csaknem királyi hatalmat szerzett volna magának itt Budán. De hogyan képzelik ezek az ábrándkergetők, hogy az udvar valaha is beleegyezne ilyen megoldásba? Hisz ez Magyarország teljes elszakadásával volna egyenlő!

– Csak nem teszi fel ön felőlem, hogy én unokatestvéremet trónjától megfosztani képes lehetnék?

Kossuth tűzbe jött.

– A kérdés nem így áll. Nem fenséged fosztaná meg őt a tróntól, azok fosztják meg, akik, visszaélve lelki-testi állapotával, az ő császári palástjába burkolózva szétszakítják azokat a kapcsolatokat, melyek közte és a magyar nemzet között fennállanak.

Kossuthból most már fenntartás nélkül ömlött a szó. Álljon a nádor az önvédelmi harcot vívó magyarság élére! Ezzel menti meg a dinasztia számára Magyarországot! Sőt magát a dinasztiát is, amelyet különben menthetetlenül elsodornak a forradalmi változások.

A főherceg felállt az asztaltól, nem akarta, hogy Kossuth a szemébe nézzen. Soha nem volt még ilyen kínos jelenet részese: füle hallatára becsmérlik az osztrák udvart, s tűrnie kell, sőt kitüntetésnek veheti, hogy épp őt tekintik kivételnek.

Fel-alá járkált a nagy teremben. Aztán hirtelen megállt Kossuth előtt.

– És ön azt gondolja, hogy egy ilyen indítvány nem találna ellenvetésre az országgyűlésen, a nemzet előtt?

Kossuth elmosolyodott.

– Fenséges úr, nekem szerencsém volt fenségednek nádorrá választását az országgyűlésen indítványba hozni. Hatalmazzon fel engem fenséged… s én fejemmel állok jót, hogy huszonnégy órával azután, hogy a bécsi udvari konspiráció újabb cselszövése erre alkalmat kínál, az országgyűlés örömrivalgás közt egy emberként fogja kiáltani: „Éljen VI. István magyar király!”

A nádort valósággal megbabonázta Kossuth perzselő, igéző, egyszer lágyan olvadó, máskor ostorként pattogó hangja. Egy pillanatra már látta magát, fején a magyarok ősi koronájával, királyi palástban, a koronázódombon… De nem, ez őrültség… Egy osztrák főhercegnek csak addig van ereje és hatalma, amíg Bécsre, az udvarra, a kamarillára támaszkodik… ezek az eszelős magyarok csak a pusztulást zúdíthatják a nyakába.

Nem mondta meg, igazában miért utasítja el Kossuthot. Mint aki álomból ébred, komoran maga elé meredt, azután összeszedte magát, és színpadiasan felkiáltott:

– Nem teszem! Nem tehetem! Haldokló atyám kezére borulva esküdtem meg, hogy ezt semmi körülmények közt tenni nem fogom. Eskümet meg nem szegem. Jöjjön, aminek jönnie kell!

– Hát jöjjön! – Kossuth arcán megfagyott a lelkesedés, amelybe önmagát is belelovalta. Egy osztrák főhercegből, úgy látszik, soha nem lehet magyar hazafi. De akkor nincs is más kiút – a magyarnak kell végre magyarrá válnia…

Amikor a fővárosban elterjedt a hír, hogy az országgyűlés küldöttsége eredménytelenül tért meg Bécsből, a Duna-parton, a Vigadó előtt gyülekezni kezdett Pest népe. Az Egyenlőségi Társulat szónokai tűntek fel a tömegben, tájékoztatták a diákokat, kézműveseket, céhlegényeket, munkásokat, milyen szégyenletesen bántak a magyar országgyűlés képviselőivel az udvarban.

A tömeg morajlott. Fenyegető hangjai a március végi napok forradalmi hangulatára emlékeztettek.

Bent a Vigadó nagytermében annál dermedtebb volt a csend. Pázmándy Dénes, a Ház s egyszersmind a küldöttség elnöke, beszámolóját befejezve, néhány pillanat szünetet tartott, majd monoton hangon olvasni kezdte a nádor átiratát. Miután a miniszterelnök hivataláról lemondott… az összes minisztérium és annak egyes tagjai működése megszűnt… „A törvény értelmében gyakorlandó kormány gyeplőit kezembe veszem…”

Kint zúg a tömeg. Bent félelmetes csend. Ez lett hát a diplomatizálás vége. Hónapokat vesztett Magyarország, nem szállt szembe az udvari cselszövőkkel, csak hogy megőrizze a béke lehetőségét, s most az ellenség kihívóan ledobja az álarcot – köszönjük, kába magyar, hogy nyitott szemmel rohantál a saját vesztedbe!

A baloldali képviselők törik meg a csendet. Morajlás, majd dübörgés közepette Madarász László siet a szószékre. Elérkezett az ő ideje. Az ellenzéki minoritás, amelyet másfél hónapja még Kossuth Lajos is elnémulásra szólított fel, most végre úgy szólhat, hogy aki hallani akar, végső válaszút elé kerül.

– A nádor átiratát törvénytelennek jelentem – mondja ki teketória nélkül –, mert az 1848. évi III. törvénycikk 3. szakasza értelmében a király vagy a nádor bármely rendelete csak miniszteri ellenjegyzés által lép életbe.

Kossuth már az ellenzék padsoraiban ül, mert tegnap este, a Bécsből visszatért miniszterek beszámolója után szintén lemondott. Fájdalmas komolysággal nézi Madarászt – nekik lett igazuk, nekik, akik sem az olaszok elleni segély dolgában, sem a magyar hadsereg vezényletének kérdésében, semmiben sem akartak gyáva kompromisszumot. Most színt kell vallani: aki a bukott többséggel tart, elárulja a nemzetet.

Még egyszer végignézett a képviselőkön, a százszor látott arcokon, szemeken. Hogyan fognak most dönteni? Széchenyi már nincs köztük, összeomolva vitték Döblingbe. Deák teljes lehangoltságba süllyedt már hetek óta. Batthyány kopasz fejéről izzadságcseppek hullanak.

Kossuth felállt a helyéről, és beszélni kezdett:

– Az elnöki előadásból értették, uraim, miszerint ő császári-királyi hercegsége, a nádor egy iratot bocsátott ide… s a kormány gyeplőit kezébe veszi. Én, aki őfelsége által neveztettem ki ezen ország egyik miniszterévé, tagadom, hogy István főhercegnek joga legyen miniszteri ellenjegyzés nélkül parancsolni ezen országban. Ha ő ezt tenné, megszegné esküjét…

Madarász logikája… De Kossuth Lajos szájából, az ő szenvedélyével kimondva…

Kossuth megállt néhány másodpercre, majd – mintha abban a pillanatban jutott volna eszébe – kilépett a sorok közül, a Ház elnöke előtt húzódó miniszteri asztalhoz ment, s megragadott egyet az üresen sorakozó székek közül.

– Íme, én, ki lemondtam hivatalomról, e széket ideteszem és ráülök…

Ide teszem és ráülök… Soha ilyen prózai szövegnek ekkora hatása még nem volt. A képviselők, mintha sziklát hengergettek volna el mellükről, végre fellélegezve tapsoltak. Dübörgött a karzat. S hamarosan zúgni kezdett az utca is, ahová villámgyorsan lefutott Kossuth fellépésének híre. A Képviselőház ablakain beáradt a pesti nép követelő szavának orkános áradata:

– Éljen Kossuth! Le az árulókkal!

Kossuth visszafojtott szenvedéllyel, szinte a sistergő káromkodás hangján kiáltotta:

– Ide ülök, és azon erőnél fogva, melyet nem egyéniségem gyöngesége, hanem melyet nekem a törvény nyújt, akarom látni azon embert, ki tagadni merje, hogy itt, abban a körben, melyet a törvény a pénzügyminiszterre ruházott, én parancsolok.

Mindenki megértette: ez már a lázadás szava, innen már nincs visszaút. Az elnök megkérte Nyáry Pált, az erkélyablakból csillapítsa le az ujjongó tömeget, de a nép nem hallgatott el.

Kossuth és Madarász is az ablakhoz sietett. Madarász László az ellenzékiek vörös tollas kalapját Kossuth fejére tette, mire minden eddigit túlharsogó éljenzés tört ki: a nép boldog volt, hogy szíve szerint legkedvesebb emberén a harc jelvényét láthatja.

– Éljen Kossuth mint diktátor! – Bent a karzat, kint a tömeg most már szüntelenül Kossuth nevét kiáltozta.

Most Batthyány lépett a szószékre.

– A közbizodalom, íme, nyilatkozott – mondta lelkesültség nélkül, de határozott férfiassággal –, s mert ilyen percben felelős ember kell, legyen ez az ember Kossuth Lajos!

Kossuth érezte, hogy ebben a mámoros pillanatban mindent megszavaztathat a képviselőkkel. De azt is tudta, hogy másnap, a józan mérlegelés reggelén sokan visszariadnának a végleges kenyértörés gondolatától. Késznek nyilatkozott hát arra, hogy megfeleljen a Ház bizalmának, jóváhagyatta a nemzeti bankjegyek kibocsáttatását mint a nemzeti önvédelem nélkülözhetetlen eszközét – de a hatalmat nem akarta magához ragadni. Hadd mondja ki a végső szót a dinasztia! Ha a nádor szavára veszi át a hatalmat, a dinasztia hívei is mellé állnak. Ha a nádor végleg nem hajlandó a nemzet mellé állni, a dinasztia hívei közül is sokan ki fognak ábrándulni a főhercegből. S akkor végleg szabaddá válik az út a cselekvés előtt…

…Az országgyűlés azon melegében összeállított küldöttsége tüstént elindult a nádorhoz.

Ekkor még nem tudták, hogy Jellasics bán harmincötezer emberével, osztrák főtisztekkel és erős tüzérséggel átkelt a Dráván.

Ötezer magyar katonának kellett volna megállítani őket.

Május harmincegyedikén lépte át a magyar határt a württembergi huszárezred Lenkey János kapitány vezette százada. Hazajöttek Galíciából, a hadügyminiszteri tilalom ellenére. És augusztus nyolcadikán, a szenttamási véres ütközet napjának estéjén már hiányzott a század fele – elestek a szerb felkelők elleni harcban.

S most, ezen a szeptember végi napon a felénél is kevesebb huszár sorakozott Lenkey kapitány sátora előtt. A kapitány a Kossuth Hírlapjának legfrissebb számát tartotta kezében.

– Huszárok, fiaim – kezdte csendesen –, felolvasom nektek Kossuth Lajos üzenetét.

„Jóslatot mondok, hazámfiai, szegény elárult magyarok!… És jóslatom ez: Jellasics beütéséből Magyarországba, Magyarország szabadsága fog következni. Szegény, hitszegőn elárult magyar hazánk nevére kérlek, higgyetek a jóslatnak; ha hisztek, teljesedni fog. Miből áll ennek a Jellasicsnak hatalma? Egy kis anyagi erő, 50–60–70 ezer ember, pillanatnyilag hatalmasnak látszó… De mi van a háta megett? Mire támaszkodik? Hol van a nemzet, mely az igazság lelkesedésével támogassa őt?… Nincs sehol, sehol. Egy ilyen sereg csak pusztítani képes… Az ilyen Jellasics-féle expedíció legföljebb sáskajárás. A sáskasereg mindig előrenyomul, de mindig fogy, végtére kivesz.”

A huszárok már ismerték a báni sereg előrenyomulásának híreit, a megveszekedett rablások, gyilkosságok rémségeit. Komoran hallgatták kapitányukat, kinek szájából magának a legendás Kossuthnak szava szólt.

– „Minél beljebb nyomuland Jellasics az országba, annál biztosabb, hogy egy embere sem látja többé a Száva vizét. Mi, magyarok, csak akarnunk kell, elegen vagyunk, hogy kővel is agyonverjük… A magyarnak tehát most csak két teendője van. Egyik: felállani tömegben a haza földét megszállott ellenség agyonnyomására. A másik: »Emlékezni!« Ha a magyar e kettőt nem teszi, akkor oly gyáva, nyomorult nép, melynek neve a világ históriájában ugyanazonossá lesz a szégyen s gyalázat nevével; akkor a magyar oly gyáva, nyomorult nép, mely megfertőztette ősei szent emlékét… akkor a magyar oly istentől elátkozott nép, melytől a levegő meg fogja tagadni éltető erejét, melynek kezei alatt a televény búzaföld sivatag homokká fog változni, mely közelítésekor kialszik a szomjat enyhítő forrás, ki hontalan bujdosandik a föld hátán, ki hiába kérendi az irgalomtól az alamizsnának száraz kenyerét, kit alamizsna helyett arcul csap az idegen faj, mely őt saját hazájában vándor koldussá teendi, kit, mint a gazdátlan ebet, büntetlenül verend agyon bármely gazember, olyanná lesz…”

Lenkey kapitány elfáradt a szörnyű átok olvasásában, s pihenőül behunyta szemét. Azután megrázkódott, és folytatta az olvasást:

– „…olyanná lesz, mint a bélpoklos, kit minden ember kerül, mint az indus pária, kire az ebeket uszítják. Hiába forduland a vallás malasztjához, neki nem adand az vigasztalást. Isten! kinek teremtési mívét gyáván meggyalázta, nem bocsátandja meg bűneit sem ezen a világon, sem a másikon; a leány, kihez szemeit felemelendi, seprűvel hajtandja el a küszöbről, mint a rühös állatot, neje utálattal köp gyáva szemei közé, s gyermekének első szava az lesz, hogy apját megátkozza…”

A huszárok megkövülten hallgattak. Soha ilyen szavak nem nehezedtek lelkükre.

– „Borzasztó! borzasztó! de így lesz… így leszen, ha a magyar faj oly gyáva, hogy tömegestül fel nem kel Jellasics szolga poroszlóit és a szerb rablókat és minden árulót, ki a magyar ellen karját emelni meri, összezúzni, mint zúzza a fergeteg az útjába vetett kötetlen szalmakévét, s ha gyáva lesz a magyar faj, hogy szétzúzván ellenségeit, meg tudna bocsátani vagy egy percig is elfelejteni az árulókat és az árulást.”

A kapitány kimerülten abbahagyta. A huszárok fellélegeztek, mintha elvonult volna felettük valami fenyegető vihar. De nem, még csak most kezdett igazán tombolni!

– „Fegyverre tehát, aki férfiú! Az asszonyok pedig Veszprém és Fejérvár között ássanak egy irtózatos sírt, melybe vagy a magyar nevet, magyar becsületet, a magyar nemzetet – vagy ellenségeinket eltemessük; s melyen vagy a magyar név szégyenoszlopa álland ilyen felírással: »Így bünteti Isten a gyávaságot«, vagy álland a szabadság örökzöld fája, melynek lombjai közül Isten szava szóland, mint szólott Mózeshoz az égő tüskebokorból: »A hely, melyen állasz, szent, így jutalmazom a bátorságot! Szabadság, dicsőség, jólét és szabadság a magyarnak!«

Fegyverre tehát, magyar! életedért, becsületedért, hazádért, ősi tűzhelyedért, a földért, mely táplál, melyet véres verejtékkel míveltél… Fel, fel fegyverre, magyar… Akinek egy faluban, akinek egy megyében legkisebb hatása van, ragadjon zászlót! Ne halljunk más zenét Magyarhon terein, mint Rákóczinak búskomor indulóját, gyűjtsön maga körül 10–20–50–100–1000 embert, ki mennyit tud, s vigye Veszprém felé; Veszprém táján gyűljön össze az egész magyar nép, mint összegyülend ítélet napján a feltámadott emberiség, s rajta – az ellenségre!”

Lenkey elhallgatott. Összehajtotta az újságot, s hosszan nézte huszárait.

– Esküdjetek meg, fiaim – szólalt meg újra –, esküdjetek, hogy utolsó csepp véretekig harcoltok édes hazánkért!

És Lenkey százada, a harcokban felére roncsolt század kivont karddal zúgta kapitánya után:

– Esküszünk!

István főherceg megdöbbent, amikor a magyar országgyűlés küldöttei megjelentek előtte, s közölték, hogy Kossuth és Szemere visszavonta a lemondást, s hogy a Ház törvénytelennek tekinti a nádori átiratot. Ebben a percben megértette, hogy a dinasztia és a nemzet között kikerülhetetlenné vált a háború, s ő nem állhat többé két egymás ellen zúduló áradat közé. De mielőtt végleg elhagyná az országot, hajlandó még egy utolsó békítési kísérletre.

Ha Jellasics hajlandó békülni.

De a bán, úgy látszik, nagyon erős biztatást kapott Bécsből, mert elutasította a főhercegi kérést – nem jött a hajóra.

A nádor a Kisfaludy fedélzetén állt, messzelátó nélkül is megfigyelhette a bán sátrát, amelyet a Balaton partján vertek fel.

– Mit mondott a bán? – kérdezte a csónakkal visszatérő őrnagyot.

– Kéri, hogy őfensége kegyeskedjék hozzá fáradni… Nyilván attól fél, hogy elragadjuk őt a hajóval.

A főherceg összeharapta száját. Hát így állunk? Már egy osztrák főherceget is emberrablónak nézhet… egy horvát rabló? A császári család tagja menjen egy felkapaszkodott zsoldos vezérhez könyörögni?

Zichy őrnagyot küldte vissza, még egyszer felszólítva a bánt, jöjjön a hajóra.

De Zichy is a bán nélkül tért vissza.

– A bán – jelentette a gróf – tisztjeihez fordult, s minden szót megnyomva azt kérdezte: „Tisztjei a császári seregnek! Szabad-e elhagynom a partokat?” Mire a tisztek kardjukat rázva, csákójukat emelgetve kiabálták: „Nem, nem engedjük!”

Hozzá akarta még tenni, hogy csupa magas rangú osztrák tiszt veszi körül a bánt, de jobbnak látta, ha hallgat.

Hallgatott a főherceg is. A piros-fehér-zöld zászlóval díszített hajó visszafordult a kikötőbe. S estére már Budán volt a nádor. Hívatta Batthyányt, s közölte, hogy legfelső parancsra el kell hagynia az országot. Batthyány, aki a ház támogatásával ismét elvállalta a miniszterelnöki megbízást, de királyi jóváhagyást nem kapott, tudta, mit jelent ez. Maradásra szólította fel a herceget.

– Fenséged távoztával a nemzet és az uralkodóház között megszakad az utolsó kötelék is – próbált érvelni.

A nádor megígérte, hogy gondolkodik még.

De szeptember huszonharmadikán, éjfél előtt udvari hintó állt meg a nádori palota kapuja előtt. Az éjszaka leple alatt elmenekült Magyarország utolsó nádora.

Ugyanezen az éjszakán vidám zaj verte föl Jellasics bán sátrát. Az osztrák főtisztek tartózkodó utálattal figyelték, milyen alakok jönnek-mennek a fővezéri sátorban.

A seregről nem is beszélve. Egy előkelő családból való osztrák főtiszt csak borzadva nézheti ezt a rablócsordát. Meztelenre vetkőztetik az embereket, hogy tetves rongyaik helyett a magyarok ruháiba öltözzenek. Nemcsak a birkát, sertést, a bort lopják, istenem, háború van, az ellenség földjén vagyunk, de ezek a védtelen polgárt is agyonlövik, meggyalázzák… De hát mit tegyünk? A trón veszélyben, s nem lehet válogatni az eszközökben.

A sátorban csak a bán beszél horvátul, amikor egy-egy bizalmas embere jelentést hoz, a főtisztek németül csevegnek. Ha a sereg szedett-vedett is, a hadjárat jól alakul. Csupa jó hír mindenfelől.

– Gróf Teleki Ádám nem fog harcolni ellenünk! – magyarázza az egyik tábornok.

– Pedig a testvére a lázadók egyik főembere.

– Csakhogy nem László gróftól kapja a parancsot, hanem őfelségétől… mert ő is a császár katonája, nem ezeké a felkapaszkodott „királyi minisztereké”.

Úgy ejtik a miniszter szót, mintha haramiát mondanának.

Jellasics megelégeli a vidám csevegést. Nem tetszik neki, hogy a magyar országgyűlés ismét Batthyányt erősítette meg. Ha Kossuthék ragadják magukhoz a hatalmat, könnyebb lenne arra hivatkozni, hogy törvénytelen lázadókkal állnak szemben. De mindegy. Itt úgyis a pénz és a kard dönt. Apropó, pénz…

– Uraim, elnézésüket kérem, még dolgom van.

Csak a segédtisztje marad a sátorban. És Jellasics tábornagy diktálni kezd:

– Írja, őrnagy… Baillet de Latour gróf ő excellenciája, cs. kir. hadügyminiszter, táborszernagy, a katonai Mária Terézia- és több érdemrend lovagjának, valóságos belső titkos tanácsos és aranykulcsos vitéznek… Főhadiszállás Kiliti… – Eszébe jutott, hogy Latour nem köteles ismerni ezt a kis falut, s nem minden büszkeség nélkül teszi hozzá: – A Balaton mellett… 1848. szeptember 23.

Tizenegyedikén kelt át a Dráván, hogy felszabadítsa a magyarokat lázadó kormányuk alól, s huszonharmadikán már több napja a Balaton mellett táboroz. Valósággal napóleoni mars volt ez. Az ilyen tett jutalmat érdemel… S katonás hangon diktál tovább:

– Bármennyire is hálás vagyok kegyes gondoskodásáért és minapi pénzküldeményéért, éppoly sürgősen kénytelen vagyok felkérni excellenciádat egy kellő költségalap küldésére… Számításom szerint… összesen 600.000 forintra van szükségem… Az általam Ausztria jogainak érvényesítésére megkezdett hadműveleteknél… e támogatásra számolni jogosítva vagyok…

Amíg Jellasics a Dunántúlon akadálytalanul vonult felfelé, az ország agya, a főváros felé, Kossuth Lajos a Dunán innen lefelé haladt – az ország szíve, az alföldi parasztság felé.

Aznap, amikor István főherceg elódalgott Budáról, s amikor Jellasics bán újabb pénzeket kunyerált Latour hadügyminisztertől, a bécsi Wiener Zeitung közzétette őfelsége kiáltványát, amely a béke megbontásáért a magyarságot tette felelőssé, s Kossuthot rövid úton már csak lázítónak nevezte. Jellasicshoz pedig külön udvari futár vitte a pénzt és a buzdító kiáltványokat.

Kossuth ezekre a hírekre felelt a nemzetgyűlés szeptember huszonnegyediki ülésén:

– Lelkemben fel vagyok indulva azon gondolattól, hogy az ármánynak, árulásnak nevetséges szatírája, egy nemzet feletti győzelme csaknem sikerül, hogy 40–50 ezer potom ember bejő az országba, s úgyszólván kardvágás nélkül foglalja el a hazát.

Én nem érzek magamban annyi erőt, hogy ezt tűrjem; egy fél óra múlva mint a miniszterelnök által kiküldött biztos, de ha nem volnék kiküldve, azon megbízásomnál fogva, melyet saját érzetem s a haza veszélye nyújt, megyek vasúton, s megkezdem Ceglédnél felhívni a népet, hogy tömegestül fegyverbe szálljon; és így megyek tovább faluról falura, és vagy nem látnak önök többé, vagy látnak mint utócsapatát oly seregnek, amely maga is képes lesz semmivé tenni azon gyalázatos rablócsordát…

S fél óra múlva csakugyan vonatra szállt.

Az ifjú Jókai, aki csatlakozott Kossuthhoz, huszonhatodikán este egy négylovas kocsiban ült – a kiválasztottnak tűnő férfi mellett. Csodálattal figyelte ezt az embert, aki épp kétszer annyi idős, mint ő, e napokban töltötte be negyvenhatodik évét, apja lehetne, de aki bármelyik fiatalt megszégyenítené bámulatos szenvedélyével és erejével. Ez az ember, aki egész nyáron betegsége miatt panaszkodott? Aki csak pár napja is újságban közöltette, hogy visszavonul pihenni, gyógyulni? S közben a szeptemberi fergeteges napokban egyik szónoklatot a másik után tartotta, hatalmas cikkei jelentek meg, tárgyalt, szervezett, s most harmadik napja egyfolytában beszél, beszél, szónoklatokhoz nem szokott parasztok előtt, és soha nem ismétli önmagát, mindig mást mond, aszerint, ahogy belső hang sugallja neki… Jókai behunyta szemét, hogy maga elé képzelje s egy életre emlékezetébe vésse e férfit, aki itt ült mellette, karnyújtásnyira. Kerek fekete kalapot visel, hátralengő fekete tollal, egyszerű öltöny rajta, mint mindig. De amikor megszólal, mintha bíbor és arany ragyogná körül. És Cegléd és Kőrös és Kecskemét népe sír, amíg hallgatja. Úgy sír, ahogy csak a bőszült oroszlánok sírhatnak. Századok óta itt senki sem kérdezte a parasztot, de jött Kossuth, s így szól hozzájuk: „Eljöttem, hogy megkérdezzem a magyar nemzettől, hogy igaz-e hát, hogy meg akar halni gyalázatosan, vagy élni akar dicsőségesen.” S egy órával e kérdés után Cegléd minden fegyverfogható férfia csapatokban állt…

– Ismeri-e, ifjú szerkesztő uram, azt a sápadt csillagot a Göncöltől balra, felfelé?

A hirtelen kérdés úgy meglepte Jókait, hogy nem is tudott felelni. Kossuth, mintha csak magának beszélne, nem is várt választ.

– Száz között kilencven olyan ember van, ki nem kérdi a távol magasból pislogó csillag nevét. De én ismerem őket. Ha megkérdezem csillagaimat, növényeimet, virágaimat, sokat megmondanak ezek annak, ki velük társalogni tud. Beszóltam a csillagvilágok végtelenségébe.

A misztikus szavak nem lepik meg Jókait. Ezen az éjszakán magától értetődő számára, hogy Kossuth így beszél. Hogyan is szólhatna másként a sors választott embere?

Kossuthnak egy régi éjszaka jár az eszében. Több mint tíz esztendeje már, hogy először nézte a csillagos eget a várbörtön félig befalazott ablakából. Azokért a reménytelen, kietlen éjszakákért is fizetni kell egyszer… fenséges uraim… Azokért az éjszakákért, amikor csak a végtelen messzi csillagok fényüzenete kínált, ígért reményt a rabnak.

A kocsi mögül felhallatszott az új dal, amelyet ezen a toborzó úton daloltak először. Az al-dunai harctérről Kossuthhoz csatlakozott önkéntesek énekelték, fáradtan, szomorúan, de csak azért is konok bizakodással:

Amióta férje elment, Kossuthné nem leli helyét. Az ellenség közeledik. A város zaklatott. Senki sem tud pontos hírekkel szolgálni. Azt mondják, a király Lamberg altábornagyot nevezte ki főparancsnoknak, akkor pedig mindennek vége… Az országgyűlést szétzavarják, s következik a megtorlás. Mielőtt férje elrohant volna, kierőszakolta, hogy a képviselők Honvédelmi Bizottmányt állítsanak a habozó Batthyány mellé, akinek még mindig nincs kormánya, de a bizottmány sem tud semmit, csak beszélnek, egyik ülés a másik után, s közben az ellenség közeledik. A főváros népe sáncot ás, még előkelő dámákat is látni az ásós-kapás seregben, persze csak módjával, de az ellenség közeledik, s Batthyány talán még Lamberggel is tárgyalni akar… Igaza van Lajosnak, el kell menekülnie innen, ez már a férfiak dolga.

Összecsomagolta a legszükségesebbeket. Készen állt arra, hogy menekül a három gyerekkel. De estefelé futár érkezett. S Teréz megnyugodva olvasta a lázas sorokat:

„Kedves Angyalom! Vettem kedves kezed sorait; de lelkemnek mondhatatlanul fáj az aggodalom s roskadozó csüggedés, mely soraidon végigömlik. Irtsd ki lelkedből, Angyalom. Engem nem veszély, engem érdemtelen dicsőség veszen körül, szavaim szárnyán a honnak védangyala látszik lebegni, s utamban ezrenkint kel fel a magyar. Még csak négy helyen voltam, s e négy helyről tizenegyezer férfiú kelt fel szavaimra, gyalog és lovon tömegestül, s három nap alatt a Dunánál lesz. Én ha végigmegyek a magyar hazán, egy népvándorlás lép fel utamban, melynek híre maga meg képes állítani az ellenséget… Áldásom s örök szerelmem, életedhez kötött életem, veled. Áldás gyermekeinkkel. Hű imádód, Lajosod.”

Az asszony még újra és újra olvasgatta a levelet, amikor a város másik pontján a frissen befutott vonatból egyenesen a nemzetgyűlésbe rohant Kossuth Lajos. Abonyban értesült a Lamberget kinevező királyi leiratról.

Amikor a terembe lépett, porosan, útiköpenyben, karddal az oldalán, a szószékről épp Madarász László tüzelt a királyi leirat ellen. Meglátva Kossuthot, Madarász sietett átadni az emelvényt.

– Egyszerűen szólok – mondta Kossuth –, mert nincs idő dikciózni. S röviden csak annyit mondok, hogy gróf Lamberg Ferencnek miniszteri ellenjegyzés nélkül Magyarország hadseregének és fegyveres csapatjainak főparancsnokává történt kinevezése annyi, mint a magyar alkotmány eltörlése… A cél: Magyarországot kitördelni az élő nemzetek sorából.

S felolvasta tiltakozó indítványát, amelyet még útközben vetett papírra.

Ez történt huszonhetedikén este tíz órakor.

Forradalmi időkben is megesik, hogy hónapokon át szinte semmi sem történik – gyűlések, határozatok, küldöttségek követik egymást, de a dolgok nem mozdulnak. A história szekere nem tud kivergődni a régi kerékvágásból. De egy napon közbeszól a nép, s a szekér egyszerre száguldani kezd.

A szeptember huszonhetedikéről huszonnyolcadikára virradó éjszaka már nyomták a nemzetgyűlés határozatát, amely Kossuth indítványára kimondta, hogy „aki Lambergnek engedelmeskedni merészkedik, az a nemzeti szabadság és alkotmány fölforgatásának bűnébe esik”…

És másnap, huszonnyolcadikán a pesti hajóhídon a felbőszült tömeg felkoncolta Lamberg altábornagyot.

És harmadnap, szeptember huszonkilencedikén Pákozd mellett a fellelkesített nép megállította és menekülésre késztette Jellasics altábornagy osztrák tábornokok vezette seregét.

És negyednap Csepel szigetén a Jellasics menlevelével utazgató Zichy Ödön grófot halálra ítélte és felakasztatta egy magyar hadbíróság. A bíróság elnöke – Görgey Artúr őrnagy…

Ötödnap, október elsején Batthyány Lajos végleg lemondott.

Október harmadikán Ferdinánd király feloszlatta a magyar országgyűlést, s – nem tudva Jellasics vereségéről – a horvát bánt Magyarország teljhatalmú királyi biztosává nevezte ki. Latour hadügyminiszter parancsot adott osztrák csapatoknak, vonuljanak be Magyarországra.

De október hatodikán a bécsi nép ismét fölemelte fejét – felkeléssel akadályozta meg az osztrák csapatok elindítását. A népítélettel kivégzett hadügyminiszter teste már az Am Hof piactér egyik kétágú lámpavasáról lóg le, Jellasics serege menekülőben, s a hadügyminiszter íróasztalán egy katonai jelentés fekszik. Még a pákozdi csata előtt írták, de csak nemrég érkezett Bécsbe. Egyebek közt ez olvasható benne:

„…Seregeim a legcsekélyebb ellenállás nélkül, diadallal vonulnak előre. Néhány nap múlva Pesten leszek. S innen, a lázadás fészkéből aztán mi diktáljuk a megadás feltételeit… Jellasics altábornagy.”

Katonák és testvérek! Jellasics Bécs felé nyomul! Gyilkolás, sarcolás, erőszaktevés jegyzi úját. Ha ő győz, akkor az összes monarchia Bécsben felhalmozott tulajdon kincse a rablócsordák zsákmánya lesz, akkor 100.000 ember élete van fenyegetve, akkor Magyarország és Ausztria szabadsága egy közös sírba lesz eltemetve… Hogy ily veszélyeknek gátot vessen… fölkelt a bécsi nép. Megakadályozá azon ezredek elmenetelét, melyek járom alá vetéstekre voltak küldve, a legsűrűbb golyózápornak tette ki magát, hősi bátorsággal vívott… De a drága polgárvér patakjai hiába omlottak, ha ti elszántsággal és gyorsan segítségünkre nem siettek. A szabadság nevében szólítunk fel titeket, hazátok és hazánk nevében, okt. 6-ika fiainak nevében, hogy minden habozás nélkül, hogy birtoksértés színes okára való tekintet nélkül, mely ily nagy percben gyermekies és illetlen, lépjetek ausztriai földre, hogy tenmagatokat és minket megváltsatok.

Bécs polgárai szorongó kebellel néznek rátok, és tárt karokkal fogadnak…

Móga tábornok vezéri sátrában, a tábori asztalon két pecsétes üzenet hevert. A tábornok fel-alá sétált sátrában, időnként belenézett valamelyik iratba, hátha közben megváltozott volna a szöveg. De nem, ezek a mondatok már az idők végezetéig nem fognak megváltozni. „A nemzet nevében legszorosabban meghagyatik és rendeltetik Önöknek, hogy a nemzet képviselői határozata értelmében Jellasics táborát, akármerre fordul, nevezetesen Ausztriába is kövessék, űzzék és kergessék, és ne nyugodjanak, míg őt semmivé nem teszik…” Ezt mondja az egyik üzenet. A másik pedig az ellenkezőjét: „…felszólítom, hogy seregével együtt haladéktalanul térjen vissza a hűtlenül elhagyott császári zászlók alá…” Az első levelet Kossuth Lajos írta, október nyolcadika óta a Honvédelmi Bizottmány elnöke, de facto tehát kormányfő. A király nevében és a nemzet nevében parancsol. De Windischgraetz herceg, a másik üzenet szerzője, a császár nevében rendelkezik… s ez még akkor is nyomós különbség, ha a király és a császár ugyanaz a személy…

Homályos alkotmányos érvelések szerint – gyötri magát Móga generális – Kossuthéknak lehet igazuk. De ebben az igazságban még ők maguk sem túlzottan biztosak. Harcolni is akarnak, meg tárgyalni is, Kossuth üzenget, de miért nem jön ide, személyesen vállalni a felelősséget? Mert itt már nem egyszerűen Jellasics üldözéséről van szó; a horvát bán ellen, ha kedvetlenül is, még lehetett verekedni. De Jellasics után Bécsbe bevonulni… annyi, mint a bécsi forradalmárok segítségére menni, ők pedig őfelsége kormánya ellen is felkeltek, mindenképpen lázadók, velük szemben Windischgraetz herceg a trónt védi, azt a trónt, amelynek Móga generális is hűséget esküdött.

Amíg Móga sátrában járkál fel és alá, a parndorfi tábor katonái alvásra készülődnek. Kétszer lépték már át az osztrák határt, mind a kétszer visszavezényelték őket. Mit akar a fővezér? S mit akarnak ezek a fényes ruhákban feszítő tisztek, akik nyíltan uszítanak a Honvédelmi Bizottmány ellen? Kinek a katonái vagyunk végtére is?

Pisztori tüzértiszt néhány társával előőrsöt állt a brucki hídfőnél. Ott, a Lajtán túl Windischgraetz serege. Pisztori fülét a földre tette, hallgatta, mit üzen a sáros őszi rög.

– Már csak ritkán robban egy-egy bomba – mondja búsan –, meglássátok, még talán egy nap, s a felkelőket leverték…

Másnap, október huszonegyedikén megérkezett a táborba Kossuth is. Nem jött üres kézzel, a népfelkelők ezrei vonultak utána.

De már több mint két hét telt el az október hatodiki bécsi felkelés óta. S amíg akkor, az elején, Jellasics menekülő seregét könnyen szét lehetett volna verni, szövetségben a felkelőkkel, most, a forradalmárok barikádjainak szétbombázása, Windischgraetz hatalmas seregének felvonulása után óriási túlerő várta a magyar támadást.

Kossuth sejtette, milyen veszedelmes következményei lehetnek a késésnek, látta a császárhoz húzó tisztek magatartásának romboló hatását. Megpróbálta fanatizálni a sereget.

– Amíg mi itt veszteglünk – mondta szállása erkélyéről tartott beszédében –, s táborunk körül, mint éhes farkas, az árulás ólálkodik, azalatt a szegény bécsi nép, kitéve a szörnyű ostromzárnak, ezer sebtől vérzik.

De még mindig nem indult meg a támadás. Kossuth felolvasott egy hosszú-hosszú ultimátumfélét, amely újra, ki tudja hányadszor, felsorolta a magyar nemzet sérelmeit, s felszólította Windischgraetzet, hogy a béke, a birodalom és a trón érdekében fegyverezze le Jellasicsot, szüntesse meg Bécs ostromát… mert különben…

Szép volt az üzenet. Hosszú, alapos és lendületes.

Windischgraetz herceg csak egyetlen gőgös és primitív mondattal válaszolt a parlamenternek:

– Sagen Sie Ihren Mandatars, mit Rebellen unterhandle ich nicht! Mondja meg ön megbízóinak, lázadókkal nem tárgyalok!

De ennek a kurta mondatnak egy nyolcvanezer főnyi hadsereg és kétszáz ágyú adott nyomatékot.

Kossuth lázasan feküdt pozsonyi szállásán.

A schwechati vereség lidércnyomása lelkére telepedett, a megfeszített hajszában kimerített test nem akart engedelmeskedni, de Kossuth tudta, hogy épp most nem engedheti ki kezéből az ügyek intézését.

Görgey részvétet és tiszteletet sugárzó arccal állt a betegágy előtt. Micsoda ember ez! Ábrándok lovagja, nem ezen a földön él. S mégis a nemzet java része megbűvölten hallgat rá. S tőle függ, kinek a vállára kerül tábornoki aranyrojt… S ezt meg kell becsülnie annak, aki pár hónapja még kvietált főhadnagy volt, de ma már tábornok…

– Megköszönöm az ön bizalmát – mondja mélyen meghajolva –, s ismét csak azt mondhatom, katona vagyok, nem politizálok, teszem, mit a Honvédelmi Bizottmány parancsol.

Kossuth megelégedetten bocsátja el az újdonsült generálist. Móga a vereség után szerencsére lemondott, ez a fiatal tiszt keménynek és határozottnak látszik. S van egy roppant előnye: felakasztatta az udvar kedves emberét, Zichy grófot. Ezek után nincs visszaút számára, ez a katona nem fog egyezkedni a császáriakkal. S bizonyára sohasem fogja elfelejteni, hogy Kossuth Lajos tette tábornokká és a fel-dunai sereg vezérévé…

Gondolatai vissza-visszatértek a vereségre. Iszonyú volt látni, hogyan tud menekülni egy bomlott sereg… Hej, ha hamarabb indulunk meg Bécsnek… mielőtt Windischgraetz ostromgyűrűbe fogja a felkelőket!… A bécsi felkelésről Bem jutott eszébe, ki kocsisruhában menekült át az ostromvonalon. Tegnap ő is itt tisztelgett, ennél a betegágynál, alkalmaztatását kérte a honvédseregben. De meg lehet-e bízni benne? Ezek a lengyel emigránsok egymást rágalmazzák, mindegyik a másikat tartja cári ügynöknek… valamelyik… talán nem is egy… csakugyan ügynök lehet. S olyan jelentéktelen embernek látszik ez a Bem! Senki nem nézné ki belőle, hogy annak idején Osztrolenkánál tíz ágyúval tartotta fel az előretörő orosz hadsereget. Hát majd meglátjuk… Valamilyen kisebb megbízatást neki is lehet adni. A többi majd kiderül a tettek mezején… Addig is… majd Görgey… benne bízni lehet.

Az íróasztalra nézett. Jelentések, akták, levelek tömege várta ott. Még jó, hogy az ember lázas. A riadót doboló szív legalább nem hagyja pihenni a beteget.

Kossuth felkelt az ágyból, és íróasztalához ült.

Deák komoran hallgatta a pesti szállására gyűlt képviselőket. Igazuk van, persze hogy igazuk van. Minden elveszett. Ferdinándot lemondatták, az új uralkodó csak puszta eszköze lesz a kamarilla bosszújának. Ferenc József kiáltványa és Windischgraetz feltartóztathatatlan előnyomulása nem hagy kétséget a tekintetben, hogy ez a bosszú máris a küszöbön áll. Görgey hátrál, még csak ütközetbe sem bocsátkozik, s jól teszi, ezt az óriási sereget nem lehet legyőzni. Kossuthtal tartani – annyi, mint heteken belül elveszni, a hazával együtt. De Kossuth ellen fordulni, amit ezek a szerencsétlenek akarnak, annyi, mint a bosszúálló önkény eszközévé aljasodni.

– Ez már nem az a Kossuth, akit mi kedveltünk – heveskedik az egyik képviselő. – Úgy táncol, ahogy ezek az eszeveszett Madarászék fütyülnek.

– Hát szabad így írni az udvarról? – A másik képviselő újságot kap fel az asztalról, s dühöngve olvassa: – „…az udvar elég szemtelen azt színlelni, hogy nem ő, hanem mi lázadtunk fel! Botrány, gyalázatos botrány… Juhokról, juhnyájakról lehet akként traktálni, hogy Ferdinánd odaadja Ferenc Józsefnek, ha tetszik; de a magyar nemzet nem juhnyáj, Magyarország nem juhakol, Szent István koronája nem hálósipka, melyet a nemzet megegyezése nélkül egy fejről más fejre lehet tenni…” Ha így beszélünk, széttaposnak minket!

Hangzavar, kusza szavak, dühödt indulatok. Kétségbeesés szülte vad ötletek.

– Ferkó! – hajol előre egy kövér, vörös arc. – Félre is lehetne szorítani őt… Neked kell az élre állni, veled az udvar is hajlandó tárgyalni.

Deák hallgat. Szerencsétlen emberek. Márciusban még tapsoltak Kossuthnak.

– Vagy legalább állj be a kormányba, és fogd vissza a gyeplőt! – sürgeti egy másik elégedetlen. – Másképp a szakadékba rohanunk.

Deák megunja a sötét pusmogást.

– Egyszer egy barátommal kikocsiztunk – kezdi nyugodt, anekdotizáló modorában –, és a lovak megbokrosodtak. Kétségbeesve kapkodtam a gyeplő után, amit barátom tartott a kezében. „Ha most összevissza rángatjuk a lovakat – mondta ez a barátom –, biztosan felfordulunk, de ha csak egy vezet, megmenekülhetünk…”

Az erdélyi honvédsereg szilágysomlyói főhadiszállásán megütközve néztek össze a tisztek, amikor a rozoga parasztkocsi megállt a kapu előtt. A felsorakozott székely zászlóalj katonái csalódottan horgasztották le fejüket – ilyen madárijesztőt küld Kossuth a székely honvéd nyakába? Atyámfiai, máris mehetünk haza, ez ugyan nem véd meg bennünket az ellenségtől!

A kis termetű férfi nehezen kászálódott le a szekérről. Bal kezében kopott bőröndöt fogott, jobbjában botot tartott, arra támaszkodott, de így is bicegett. Duzzadt orra kellemetlenül csúffá tette sebhelyes arcát.

Bem megérezte az ellenséges hangulatot. A parancsnoki szobában maga elé rendelte a tiszteket. Szeme élettelenül meredt előre.

– Uraim – mondta tört németséggel, s az első szóra átalakult arca, szeme hirtelen villámlani kezdett –, föltétlen engedelmességet kívánok önöktől. Aki nem engedelmeskedik, azt főbe lövetem. Én tudok jutalmazni, de tudok büntetni is. Elmehetnek.

December harmincadikán még látszott valami halvány reménysugár: Görgey üzenetet küldött, hogy megütközik az ellenséggel. Kossuth fellélegzett. Végre! A több hetes visszavonulás, az egyre sürgetőbb elnöki felszólításokra adott egyre kihívóbb vezéri válaszok után – végre! Perczel már árulással vádolta Görgeyt, s lám, Görgey mégiscsak megembereli magát… És Erdélyből is most érkezett a futár, nagyszerű hírrel: érdemes volt bízni Bemben is, lám, a kis lengyel megverte Puchnert, visszafoglalta Dést és Kolozsvárt. És Damjanich is, ez a derék szerb, oroszlánként harcol a délvidéki szakaszon; felvirrad még a magyarnak!

Másnap érkezett a futár a gyászos hírrel: Görgey elindította seregét Buda felé… harc nélkül.

Szilveszter estéjén ismét összeült a nemzetgyűlés.

Az utcán, a karzatokon, a nemzetgyűlés lépcsőin komor, ingerült tömeg gyülekezett. Rejtelmes csatornákon át eljutott a néphez is a hír, hogy az urak egy része már nem akar tovább harcolni, csak az alkalmat várja, hogy térdre vethesse magát Windischgraetz előtt.

– Le az árulókkal! – zúgja a tömeg. – Éljen Kossuth!

A márciusban kiszabadított olasz szabadsághősök csapata fáklyásmenetben vonult Kossuth lakása elé, hogy harci szándékát így is bizonyítsa. A nemzetgyűlést körülvevő tömeg úgy ünnepli a bevonuló Kossuthot, mintha győzelmes csatából érkezett volna. De a képviselők közül néhányan már tettetni sem akarják a lelkesedést. Sunyítanak, a megbabonázott tömeg megbénítja őket.

– Használni akarom az alkalmat – mondja Kossuth, s a máskor csodálatosan zengő hang most rekedten zilál –, hogy nyilvános ülésen is megmondjam, miképpen én magam szólítottam fel zárt tanácskozmányban a tisztelt Házat arra, hogy az országgyűlésnek és a kormánynak ideiglenes székhelyét máshová tegye által…

Hát mégis igaz! A karzatok felől kétségbeesett morajlás. A padok közt itt-ott gúnyos arc. Ideiglenesen máshová… Hát ez az ábrándkergető még mindig azt hiszi, hogy ő és kormánya valaha is visszateheti a lábát Pestre?

Kossuth fáradtan, elgyötörten beszél, de mint mindig, most is fel tudja korbácsolni előbb önmaga, azután hallgatósága szenvedélyeit. Egy-két vagy tíz csatavesztés sem jelenti a haza elveszését. A nemzetnek igazságos ügyéről lemondani mindaddig nem kell, amíg annak védelmére van erő és van akarat a nemzetben. S utalva Batthyányra, ki azt javasolta, menesszenek békeküldöttséget Windischgraetzhez, kijelenti, hogy a sikerben nem hisz, de a delegáció kiküldését nem ellenzi.

Batthyány áll fel. Hullámos barna szakálla csak még jobban kiemeli arcának fehérségét. Tört hangon, de határozottan beszél:

– A legcélszerűbb volna, ha az országgyűlés mindaddig itt maradna, míg úgyszólván maradhatásának végperce el nem érkezik. A kormány pedig menjen Debrecenbe, s intézkedjék azokra nézve, mik a nemzet védelmére kívánatosak…

Egy-két csendes éljen hangzik fel a terem felső szögletéből, de senki sem támogatja a javaslatot: nagyon is kilóg a lóláb. Mindenki tudja, mit céloz az indítvány: menjen Kossuth a Honvédelmi Bizottmánnyal Debrecenbe, s a nemzetgyűlés ily módon kapjon szabad kezet az egyezkedő tárgyalásokra… Ki meri védeni ezt az eszmét a nemzetgyűlésbe nyomult tömeg jelenlétében? Ezért kellett hát Kossuthnak a nyilvános ülés…

Éjszaka tizenegy felé járt az idő, amikor a Ház szétoszlott – senki nem állt fel Kossuth javaslata ellen. A nemzetgyűlés elhatározta, hogy az ország gyűlése és a kormány Debrecenbe tétessék át…

…És éjfél előtt érkezett meg a pályaudvarra Kossuth Lajos. Teréz kézen fogta a hétéves Ferencet, karjában tartotta a négyéves Lajos Tódort. Az ötesztendős Vilmát a nevelőnő hozta. A Honvédelmi Bizottmány tagjai már ott várakoznak. Madarász László, Nyáry Pál és a többiek. Jósika Miklós báró, a híres író, kinek könyvei boldog perceket szereztek a rab Kossuthnak, s akit a főrendek küldtek be a Honvédelmi Bizottmányba, a csarnok sarkából figyeli a lesújtó zűrzavart.

Fáklyás, gyertyás emberek szaladgálnak, látszólag teljesen értelmetlenül. S a futkosó emberekkel együtt vészes hírek is járnak körbe. A vasút alkalmazottjai Habsburg-érzelműek, szándékosan késleltetik az indulást – mondja az egyik hírhozó –, hogy Windischgraetz még itt érhesse az egész díszes kompániát. Nagy a hó, nem lehet indulni – jelenti az indóház főnöke.

Közben megszólalnak a város harangjai. Éjfél van. Véget ért a szabadító és lelkesítő, az elkeserítő és kétségbeejtő 1848-as esztendő.

Teástálcán puncsos poharakat hoz valaki. Kossuth állva emeli szájához a poharat, s csak ennyit mond:

– Köszöntöm az új esztendőt… és a szabad magyar hazát.

Szabad magyar haza… Ebből a szakadékból felemelkedni? A kavargás egyre nagyobb. A hírek egyre rémisztőbbek. Merénylet készül Kossuth ellen, jobb volna, ha nem is szállna vonatra – suttogják az egyik sarokban. Görgey győzött Pest előtt – vélik amott. A harmadik érkező mást tud: Windischgraetz már csak két óra járásra van a fővárostól.

És a vonat nem indul. Az órák meg múlnak. Éjfél után egy. Kettő. Nemsokára három. A tábornagy itt fog lemészároltatni mindenkit.

A hosszú terem sarkában egy kis asztalka áll. Mellette jár, fel és alá, az egyetlen nyugodt ember. A papírral megrakott asztal előtt a titkár ül, tolla sebesen karcolja a papírt. Üzenetek, rendeletek, parancsok. A küzdelmet nem szabad feladni. Kérem… Elvárom… Megkívánom… Követelem…

Jósika álmélkodva nézi Kossuthot. Szép vonásai, arcának nyugodt kifejezése sohasem terjesztett több tiszteletet, mint ebben a szörnyű órában. Nyugodt, higgadt, kimérten rendelkezik. Mint aki tudja, hogy most mindenki elvesztheti a fejét, de neki szilárdnak kell lennie.

Legalábbis látszania.

Hajnali három órakor mégiscsak elindult a vonat Szolnok felé. 1849 januárjának első napján.

De Windischgraetz herceg csak január ötödikén délben vonult be a városba…

– Lám, milyen hamar elpárolgott a Honvédelmi Bizottmány római bátorsága!

Görgey szájából sisteregtek a gúnyos szavak. Felindulása őszinte volt. Amikor az új év másnapján nem találta Kossuthot Pesten, hirtelenjében eszébe sem jutott, hogy nemrég ő maga ajánlotta, vonuljon a kormány a Tisza mögé. De ha emlékezete kihagyott is, egyebekben hideg pontossággal működött agya: ha a politikus urak elmenekültek, ő sem lesz bolond vásárra vinni a bőrét egy Pest melletti döntő csatában.

A Vetter tábornok által összehívott haditanács hamar döntött. Görgey vonuljon a Duna bal partjára, szorongattatás esetén húzódjon felfelé, a bányavárosokba. Perczel biztosítsa a visszavonulást, és védje a Tisza-vonalat. Erdély felől majd Bem védi Debrecent.

Görgey január negyedikén már Vácott volt. Szótlanul járkált katonái között. A sereg bomladozott. Több tiszt lemondott. Nem lesz itt már szükség katonákra.

Estére kialakult fejében a terv. Elérkezett a pillanat, hogy elkülönítse magát Kossuthtól. Az ámokfutó többé nem tér vissza Debrecenből, azoknak viszont tudniuk kell, hogy Görgey Artúr nem vak eszköze Kossuth Lajosnak… Mert lehet, hogy holnap már azok döntenek arról, ki megy a bitó alá.

Az összehívott tisztek előtt kellően becsmérelte a Honvédelmi Bizottmány menekülő tagjait, azután ismertette a fel-dunai hadsereghez intézendő kiáltványát, amely a vigasztalan, sőt kétértelmű helyzetért a Honvédelmi Bizottmányra hárította a felelősséget.

A tisztek nem mindenben értették a kiáltványt, s a nevükben már előre megfogalmazott választ sem, de annyit felfogtak, hogy olyan idők következtek el, amikor a szakadék szélére került polgári hatalomtól nem árt kicsit eltávolodni…

Maga mögött érezve tisztjeit, Görgey elhatározta, hogy az okmányokat nyilvánosságra hozza. S a megbeszélés végén – jó, ha az ilyesmi sok tanú előtt hangzik el – újra gúnyolni kezdte Kossuthot:

– Szüntelenül a nép rokonszenvéről álmodozik… de én ezt a rokonszenvet a Dunántúlon nem bírtam fellelni… Megírtam neki is, hogy nézetem szerint Magyarország lakosságának legnagyobb része nem érdemli meg, hogy egyetlen becsületes ember is feláldozza érte életét… Hát most majd meglátjuk, mire megy a külföldi kalandorlovagjaival.

Utálta Bemet. Hogyisne, egy lengyel, aki győzni mer, amikor a magyar tábornokok sorra vesztenek!

– Hát te nem vagy fogságban?

A Károlyi-palotában összegyűlt urak meglepetve bámulták gróf Batthyányt, aki oly váratlanul toppant be hozzájuk.

– Még nem – nevetett a gróf keserűen –, de a herceg aligha számot nem tart rám, ezért jó lesz továbbállnom.

Károlyiné a hosszú szalonban teríttetett vacsorára. Batthyány elmesélte, hogyan fogadta Windischgraetz a magyar országgyűlés küldöttségét. „Feltétel nélküli megadás…” – egyre csak ezt hajtogatta a herceg.

– Engem fogadni sem akart – folytatta Batthyány a beszámolót. – Deák azt ajánlotta, szökjek meg. De végül is mit csinálhatnak velem? Egypár hitvány évet csak kibírok a börtönben!

A vendégek kötelességszerűen vigasztalták, szidták kicsit a herceget, egy kicsit jobban Kossuthot. Károlyiné elkezdte mesélni, hogy nem volt hajlandó szóba állni a palota üres jobb szárnyába költöző Jellasiccsal.

Épp a teát szolgálták fel, amikor kintről fegyverek csörömpölése hallatszott, s a következő percben, bejelentés nélkül, egy dragonyostiszt lépett a szalonba. Köszönés nélkül Batthyányra mutatott.

– Önt, gróf, Windischgraetz herceg őmagassága parancsára fogolynak nyilvánítom, s utasításomhoz képest felhívom, kövessen azonnal. Különben erőszakot alkalmazok.

Az éjjelt Batthyány már az Újépületben töltötte. Hajnalban sortűz hallatszott a faraktárak mögül. Elkezdődtek a kivégzések.

És Batthyány számítgatni kezdte, hány évi börtönt kaphat az osztó igazságtól.

A debreceni városháza ablakaiban sorra hunytak ki a fények. Csak Kossuth rögtönzött irodájában pislákolnak a gyertyák. Az orvos fejcsóválva most ment el, a négy titkár közül három már kint alszik a fapadokon, de a negyediknek még körmölnie kell. Kossuth Görgeynek ír hosszú levelet, tele szemrehányó, feddő szavakkal.

– „Emlékezzék, Tábornok Úr, ígéretére, amelyet tőn, midőn a vezéri pálcával megkínáltam… a lelkemet nyomó kínok közt egy sincs mardosóbb, mint annak tudása, hogy ha rendeleteim pontosabban teljesíttetnek, most hazánk országos existentiája nincsen veszélyben…

Ön a nép szelleméről panaszkodik… Bemnek a legdesorganisáltabb, megfélemlített, lelketlen, szétbomlott 8000 embert adtam, ő kimondta e szót: »előre« – jól combinalt marschokkal győzelemre vezette, s nemcsak egy ember el nem szökött tőle, hanem most legjobb szellemű 18.000 embere van…”

Lehet, hogy mindez hiábavaló szófecsérlés? Maga elé képzelte Görgey hideg arcát, pápaszem mögé rejtőző szürkéskék szemét. E kiszámíthatatlan embert a semmiből emelte ki, tábornokká tette, s lám, most kiáltványokat vagdos a Honvédelmi Bizottmányhoz, mint valami hatalom. És sajnos az is, önálló hatalom, aki talán már csak az ürügyet keresi ahhoz, hogy nyíltan is árulója legyen az ügynek. Ezzel az emberrel még le kell számolnia a nemzetnek. Majd… ha a győzelem napjai ismét elkövetkeznek.

A titkárnak feltűnt, hogy Kossuth szokatlanul hosszú ideig gondolkodik. Felemelte fáradt fejét, s már ugrott is az orvosságos üvegért – Kossuth arcából kiszaladt a vér, teste előredőlt. Ez már a harmadik ájulása azóta, hogy Debrecenbe jöttek.

A kámforos dörzsölés magához térítette. Megnézte az órát, éjfél elmúlt. Egy óráig szokott diktálni, de most nem bírta tovább, elküldte a titkárt.

Hátradőlt a karosszékben, a képviselők listáját kezdte nézegetni. Deák eltűnt. Pázmándy sem érkezett meg. Hol van Batthyány? Másfél száz képviselő jött el Debrecenbe a több mint négyszázból. Kevés, nagyon kevés. S ha legalább mindegyik olyan harcias lenne, mint a Madarászok, de vannak itt olyanok, akik egy következő vereség hírére már készek lennének az ellenség lábai elé borulni.

Elalvás előtt még eszébe jutott a debreceni városkapu öreg kezelője. Amikor január hetedikén… milyen nap is volt?… igen, vasárnap délben megérkeztek a városba, a nyilvántartó nagykönyvbe, a 2265. sorszám alá ezt írta be: „Megérkezett Kossuth, a magyarok Mózese.” Gondolt-e vajon a derék öreg arra, hogy Mózes soha nem jutott el az ígéret földjére?

…Hajnalban érkezett meg a futár Deák jelentésével: Windischgraetz feltétlen megadást követel.

Kossuth megnézte az órát – sikerült csaknem háromszor hatvan percet aludnia. Megmosakodott, s még reggeli előtt összeállította napi teendőinek listáját. Kormánybiztosokat fog küldeni Görgey táborába… Üzenet Bemnek, aki szétverte Urban seregét… Utasítás a nagyváradi fegyvergyárnak: „Tegyék az éjet is nappallá…” Utasítás a honvédsereg felszerelési biztosának… Utasítás a debreceni fegyverjavító műhelynek… Utasítások… utasítások… Kell a puska, a lőszer, az egyenruha. És kell a lelkesedés. A legfontosabb tehát: össze kell hívni az ország képviselőit, s el kell utasíttatni velük Windischgraetz követelését.

Nem akarta még felkelteni egyik titkárát sem, írni kezdte beszédét. Látta maga előtt a fáradt, reménytelen, megadásra hajló képviselőket, a vert és menekülő seregeket, a vetélkedő, hiú vezéreket, de emlékezett azokra a szeptemberi estékre is, amikor az Alföld csillagos ege alatt a tábortüzek mellett daloló önkénteseket hallgatta: Kossuth Lajos azt üzente…

A reszkető kéz alig tudta követni a lázasan dolgozó agyat. Sorakoztak a fekete betűk, mint a népfelkelők századai, mint a honvédsereg új zászlóaljai. Kossuthot elragadta önnön lelkesedése, és a beszéd végét már hangosan olvasta saját magának: „Azon szó, amelyet herceg Windischgraetz a nemzet elébe szab: feltétel nélküli megadás! nem tesz egyebet, mint azt, hogy Magyarország megszűnjék Magyarország lenni… A halál, melyet itt elénkbe szabnak, bizonyos, de mely a harc végén reánk vár, nem bizonyos… Nem valamely formális, hanem önkéntes esküre hívom fel önöket, melyben nyilatkoztassák ki, hogy mi, Magyarország képviselői, a harcnak utolsó percéig együtt maradunk…”

Ha van még vér a szívükben, e szóra fel kell majd állniuk, hogy esküre tett kézzel, egy emberként kiáltsák: Együtt maradunk!

Vagy pedig üttessék le annak fejét, aki még mindig meg akarja menteni a hazát.

– Ki az a Dembinszky? Még a nevét sem hallottuk!

– Egy lengyel legyen a fővezér! Hallatlan! Hát ennyit ér a magyar katona?!

– Bemet persze nem rendelik alá… Mert az is lengyel!

– Ezek a debreceni firkászok sokat megengednek maguknak!

Görgey törzstisztjeiből ömlik a dühödt szó. Nagyon is jól tudják, hogy Dembinszky a harmincegyes lengyel szabadságharc főparancsnoka volt, de azt is érzékelik, hogy a hallgató Görgeynek jólesnek az indulatos kifakadások. S miért ne szereznének egy kis örömöt parancsnokuknak, az egyetlen tábornoknak, aki még Kossuthtal is szembe mer szállni? S aki a süllyedő hajóról a kellő időben tud majd távozni…

Görgey hallgat. Rezzenetlen arcáról senki le nem olvashatja, mit érez, mit gondol. De amikor tisztjei már határozatban is kimondják, hogy nem engedelmeskednek a Honvédelmi Bizottmány Dembinszkyt kinevező parancsának, mintha csak erre várt volna, feláll, s hideg mosollyal beszélni kezd:

– A katona fő erénye az engedelmesség… Én legjobban ismerem a kormány hibáit, de meghajlok a felsőbb parancs előtt. Lássuk meg, mire megy az altábornagy úr… Ünnepélyesen felszólítom hát az alattam álló törzs- és főtiszt urakat, hogy ezen látszólagos megaláztatást ugyanazon egykedvűséggel vegyék, aminővel én magamat az országgyűlés rendeletének és Dembinszky altábornagynak, mint mondják, harcban megőszült érdemes hadvezérnek, önként alávetem…

Mint mondják… Görgey olyan gúnnyal és megvetéssel ejtette ki e két szót, hogy leghangosabb tisztjei is megnyugodtak: a tábornok engedelmessége mögött valami zseniális terv húzódik meg…

– Előbb-utóbb – folytatta Görgey ismét szenvtelen arccal – az altábornagy úrnak módjában lesz képességeit Windischgraetz herceggel szemben bizonyítania… S akkor majd meglátjuk…

– Agyon fogom lövetni… Ez már nyílt árulás! Agyonlövetem Görgeyt! – Kossuth olyan makacsul ismételgette szándékát, mintha saját magát is meg akarná győzni arról, hogy elhatározása megmásíthatatlan.

Mészáros hadügyminiszter nem ellenkezett, Vetter tábornok sem tiltakozott. S amikor a Tiszafüred felé tartó négylovas hintóba felvették a Kossuth elé siető Szemerét, a kormánybiztos is helyeselte a tervet:

– Görgey nagyon veszedelmes ember!

Igen, de ha olyan veszedelmes, miért kellett engedni a Dembinszky ellen lázadó tábornoknak? Miért kellett éppen őt megbízni a vezérséggel, még ha ideiglenesen is? Kossuth haraggal mérlegelte, mennyire megnehezítette dolgát Szemere könnyelmű közbelépése.

Delet harangoztak, amikor a sártengerben kimerült lovak megálltak a tiszafüredi fogadó udvarán. A kora márciusi nap ragyogásában kigombolt köpennyel jártak-keltek a futárok, főtisztek s az elnyűtt, rongyos honvédek.

A tábornokokat azonnal összehívták. Kossuth maga mellé ültette Dembinszkyt, hogy ezzel is jelezze: a lengyel tábornok elleni tiszti lázadást elítéli. Görgey kapta meg a szót.

A lázadás főszervezője meglepően alázatos hangot pengetett meg:

– Beösmerem, hogy az alvezérek ily rendkívüli fellépése nem fér meg a hadi fegyelemmel… És ha én lettem volna Dembinszky, s irányomban így tagadta volna meg az engedelmességet Görgey, én agyonlövettem volna Görgeyt… De én életemet, s ami annál is szentebb, katonai becsületemet azért kockáztattam, mert lelkem legbensőbb meggyőződése azt sugallta, hogy a fővezér parancsai veszélybe dönthetik a hazát…

Görgey félelmetesen nyugodt volt, szerény, és csöpögött belőle a kormány iránti tisztelet. Dembinszkyt viszont elragadta szenvedélye, kiabált, indulatoskodott.

– Még nincs veszve semmi – Dembinszky igyekezett csökkenteni a kápolnai vereség súlyát –, Damjanich Szolnoknál megverheti az ellenséget, s akkor ismét Pest felé nyomulhatunk előre.

– Én olvastam azt a parancsot, amelyet ön Damjanichnak küldött – Kossuthot ingerelte Dembinszky féktelensége –, ez a parancs sokkal több óvatosságot ír elő, hogysem Damjanich támadni merészelne… Ön úgy intézte a dolgot, hogy ha a Szolnok elleni támadás sikerül, minden dicsőség önre háruljon, ha pedig kudarccal végződik, Damjanich viselje a felelősséget.

Dembinszky felpattant Kossuth mellől, s megragadta csákóját.

– Ez a vád igaztalan!

Sértett önérzetében még az ajtót is bevágta maga mögött.

Kossuth elbocsátotta a tiszteket, azzal térve ki a döntés elől, hogy előbb még tájékozódnia kell.

De valójában már nem sokat várt a tájékozódástól. Szemere kész helyzet elé állította, amikor leváltotta Dembinszkyt… Most már csakugyan Görgey agyonlövetésével vagy legalábbis haditörvényszék elé állításával lehetne példát mutatni… de nagy kérdés, hogy mi lenne a következménye egy ilyen döntésnek. S egyáltalán: végrehajtható-e egy ilyen szándék? Tisztjeinek többsége rajong Görgeyért… Dembinszkyt gyűlölik… s a lengyel csakugyan hibákat vétett Kápolnánál. Ha győzött volna, a vezéri ranghoz tekintélyt is szerzett volna. De a vereség talán végleg lehetetlenné tette e tekintély kivívását.

Bizalmas megbeszélésre kérette Görgeyt.

A tábornok ismét pozsonyi arcát mutatta. Megmagyarázta a váci kiáltványt:

– Szétfutott volna a tisztikar, ha akkor nem engedek a hangulatnak. De végül is sikerült együtt tartanom a sereget. S ma ez a sereg kész arra, hogy megverje az ellenséget… a Honvédelmi Bizottmány… és – Görgey szeme megint odaadást sugárzott – az ön utasításának szellemében… Csak magyar legyen a vezér! – És szerényen tette hozzá: – Ne értsen félre, elnök úr… Nem gondolok magamra… Kész vagyok bárki vezérletét elfogadni… még fiatalabbakét is… csak magyar legyen!

Kossuth egyre bizonytalanabbul hallgatta Görgeyt. Ott, a debreceni városházán a falra függesztett térképeken színes gombostűk jelzik az egyes hadtesteket, hadosztályokat és dandárokat: Görgey, Klapka, Bem, Damjanich, Vécsey és a többiek. Milyen könnyű a térképen ide-oda rakni egy gombostűt! S milyen nehéz ezeket az eleven tűket egyáltalán megérteni! Mit terveznek? Mit akarnak? Mennyi hiúság, vetélkedés, sértettség, mennyi önzés és kicsinyesség… De hát a politika a valóság tudománya, a valóság követelményeit kell felfogni. S a valóság az, hogy Görgey kezében hatalom van, amit elvenni tőle talán nem is lehet, talán csak a nemzeti ügy kárára lehet, fel kell használni a nemzet javára.

És ha mégis, most azonnal, itt a helyszínen el kellene fogatni? Ha épp a nemzet érdeke azt követeli, hogy az engedelmességet – nem is először – megtagadó tábornok félreállíttassék az útból… addig, amíg jóvátehetetlen engedetlenséget nem követ el?

A történészek, könyvtáraik csendjében vagy kényelmes karosszékeikben, majd ítélkezni fognak a tiszafüredi döntés felett. Mert már ismerni fogják a következményeket. De Kossuth Lajosnak a kiszámíthatatlan jövővel szemközt itt és most kell határoznia.

Görgey után Mészárost hívatta. A mindig vidám öregúr sajnálkozva nézte Kossuth elgyötört, vértelen arcát.

– Jóvá kell hagynom Szemere lépését – mondta Kossuth keserűen –, Dembinszkyt le kell váltanunk. Azt üzenem neki, legyen meggyőződve, hogy egészen másképp cselekednénk, ha erősek volnánk. De mi gyöngék vagyunk, igen gyöngék… Azért a tisztikart is dorgáltassuk meg a lázadás miatt.

Alig aludt az éjszaka. Ahogy kimondta a súlyos határozatot, minden ereje elhagyta. Megkapaszkodott az asztalban, hogy el ne essen. Úgy állt, mereven, fehér arccal, mintha már nem is élne.

Az ajtó kivágódott, s a titkárt félretolva, egy tépett-sáros ruhájú lengyel rontott be rajta. Tört magyarsággal kiáltotta:

– Győzelem Szolnoknál!

Kossuth arcán vörös foltok ütöttek ki. Legszívesebben megölelte volna a lengyel futártisztet.

Damjanich elégedetten simogatta széles szakállát. Tizenegy ágyú, tíz lőszeres kocsi, nyolcszáz fogoly, a hadipénztár, a teljes poggyász… nem rossz hadizsákmány.

Felkereste a sebesülteket. Az egyik lengyel őrnagy németül áradozott, amikor Damjanich kezet nyújtott neki.

– Tábornok! Én ott voltam a lipcsei csatában, küzdöttem Osztrolenkánál, ismertem Napóleon veteránjait, a lengyel dzsidásokat, de olyan katonákat… mint a harmadik és a kilencedik zászlóalj honvédei… még nem láttam.

Damjanich még aznap szemlét tartott Szolnokot visszafoglaló csapatai felett. Amikor a harmadik zászlóalj elé ért, levette vörös sapkáját a katonák előtt, akik szuronnyal támadtak az ellenség kartácstüzet okádó ágyúira.

– Fiaim! Megérdemelnétek, hogy mindannyian tisztek legyetek! De hová lenne akkor az én harmadik zászlóaljam?

A kilencedik zászlóalj előtt ismét megállt.

– A mindenit a prókátoros lelketeknek – korholta őket tettetett szigorral –, ez ugyan jól sült el… szuronnyal a lovasság ellen!

Prókátoroknak szerette becézni őket, mert sok volt köztük a diák.

– De többé ilyet ne próbáljatok! Mert másféle lovassággal is összeakadhattok, s akkor mind otthagyjátok a fogatokat. Ilyesmit Napóleon is csak egyszer tett meg.

Eszébe jutott a sebesült lengyel áradozása, s meghatott büszkeséggel tette hozzá:

– Igaz, hogy neki nem voltak ilyen katonái, mint ti vagytok… édes fiaim.

Az öreg Németh alezredes, átnyújtván az érdemjelet a szebeni győzőnek, csak ennyit mondott:

– Én nem vagyok szónok, s ha az volnék, sem tudnék most beszélni. Engedje meg ön, hogy megcsókoljam jobb kezét, mely az én hazámért vérzett.

A kis szobában gyülekező tisztek szemében könnyek jelentek meg, Bem zavartan elkapta csonka kezét, megköszönte a kitüntetést, és segédtisztjéhez fordult.

– Mon fils… mondjunk köszönetet írásban is Kossuthnak…

A fiam megszólításra Petőfi kapitány asztalhoz ült, irattartójából papírt vett elő, s gyöngybetűivel írni kezdte a levelet, amelyet Bem a maga lengyeles lágy francia szavaival diktált.

– „Tapasztalhatta azon óhajomat – mondta többek között –, hogy minden rendelkezésemre álló eszközzel segítsek Önnek a nemes feladatban, melyet azért vállalt magára, hogy visszaadja hazájának régi ragyogását, nagyságát, függetlenségét, és habár a kitüntetés, mellyel a nemes magyar nemzet megtisztelt ma engem, nem növelheti odaadásomat, mert az mindig határtalan volt, megragadom az alkalmat, hogy ismételten biztosítsam Önt, Elnök úr, hogy az Önök szent ügyéért utolsó csepp véremig harcolni fogok, mindaddig, míg vissza nem foglaltuk az ország egész területét; hogy az Ön akarata lesz tetteim egyetlen vezérlője, mert tudom, hogy az nemes és hazafias…”

Hatvan… Tápióbicske… Isaszeg… Az álmatlan éjszakák, a szervezéssel, tárgyalásokkal, tervek és utasítások légióival kitöltött napok meghozták eredményüket: az ellenség menekül!

Kossuth már hetek óta a sereggel élt, hogy jelenlétével is lelkesítse a honvédeket, s még inkább, hogy a viszálykodó tábornokok között, amennyire lehet, az egységet fenntartsa.

És sikerült. A csoda, az alig remélt, a sokszor már önmaga által is hitetlenül várt csoda megtörtént: az ellenség menekül.

Menekül, de még nincs megsemmisítve. Görgey derekasan működött, lám, mégiscsak érdemes volt bízni benne, de a győzelmet ki is kell használni.

Kossuth az ablakhoz lépett. A gödöllői kastély környékét soha nem érzett, különös illat ülte meg: Windischgraetz katonái feltüzelték a vén narancsfákat… A kialvó parazsak mellől még fel-felkapta az áprilisi szél a bográcsban sült őz- és szarvaspecsenye szagát. Mint egy rablócsorda dúlásának nyomai, a feldúlt épület és park minden szeglete a menekülő sereg esztelen pusztítását mutatta. Nem baj, a végső győzelem után mindent újjá lehet teremteni.

Visszament az asztalhoz, hogy megírja jelentését a Honvédelmi Bizottmánynak.

Legyen az első mondat a győzelmi mámor megnyilatkozása. „A dicsőség napjait éljük, melyeknek nemes hazafivérrel vásárolt babérjaiból e nemzet szabadsága fog felvirágzani.” A vezéreknek is meg kell adni, amit érdemelnek. „A nemzet hajoljon meg a határtalan hála áldásával hadvezéreink és hadseregünk előtt.” A szoba sarkában álló díszes ágyra nézett s elmosolyodott. Ennyi bizalmasságot talán megbocsátanak a bizottmány tisztelt tagjai. S jókedvűen írta le: „Késő éjjel van, s én fáradtan, de nyugodt kebellel azon nyoszolyában hajtom álomra fejemet, melyből ma reggel riadva szökött ki Windischgraetz, futásban keresve menedéket, az igazságos istennek hadseregünk vitézségében nyilatkozó bosszúja elől.”

S ruháját ledobva, csakugyan végigvetette magát a nyoszolyán. De nem tudott elaludni.

Ferenc József a kápolnai vereség után, amikor már végleg bukottnak látta a magyar ügyet, az egész birodalomra új alkotmányt kényszerített, tartománnyá degradálva Magyarországot.

Most az április eleji győzelmek után erre is válaszolni kell… Mikor, ha nem most? Még mielőtt az országgyűlés sunyi egyezkedői megbékélésre próbálnák kihasználni a fényes győzelmeket!

A tábornokokkal sikerült megegyezni a további haditervben – látszattámadás Pest ellen, miközben a hadsereg főerői Komárom felé nyomulnak előre, felszabadítják a szorongatott erődöt, elvágják az osztrákok visszavonulási útját… és megsemmisítik az ellenséget. A vezérek egyetértettek abban is, hogy annyi szenvedés és áldozat után a győzelem gyümölcsét le kell szüretelni, s ki kell nyilvánítani a harc végcélját, a magyar nemzet teljes függetlenségét. Görgey is határozottan színt vallott: az alkut Ferenc Józseffel ő is lehetetlennek tartotta, noha a lemondásra késztetett Ferdinánd uralkodásának visszaállítását, mint mondta, nem ellenezné. Amikor azonban Kossuth összehívta Gödöllőn a hadtestparancsnokokat, s a tábornokok lelkesen támogatták a függetlenségi nyilatkozat eszméjét, Görgey sem tett óvást.

Kossuth tehát sietett vissza Debrecenbe, hogy az országgyűlést és a Honvédelmi Bizottmányt is meggyőzze a függetlenségi nyilatkozat helyességéről.

Itt már makacsabb ellenállásba ütközött. Bizalmas embereitől megtudta, hogy amíg ő a táborban volt, az alku hívei igencsak működtek. Nem végleges még ez a győzelem – hajtogatták minden újabb diadalmi hírre. Nem szabad felégetni magunk mögött a hidat – érveltek, mintha ezt a hidat a Ferenc József-i alkotmány nem rombolta volna még le.

A bizottmány értekezletén és az országgyűlés titkos ülésén nem sikerült az áttörés. De hol van az megírva, hogy egy ilyen jelentőségű ügyben a képviselők titkosan döntsenek?

S április tizennegyedikén reggel szokatlanul nagy tömeg kezdett gyülekezni az országgyűlésnek helyet adó református főiskola előtt.

Bent a nagyteremben Dragos képviselő beszél. A helyiség szűk volta miatt menjen át az országgyűlés a Nagytemplomba. Az alku hívei összenéznek. Dragost Kossuth vette maga mellé, még a múlt év szeptemberében, pénzügyminisztériumi titkárnak. Aligha kétséges, ki beszél Dragos szájával.

– Maradjunk itt! – hangzik fel a békepárt soraiból.

Ekkor lép be Kossuth. Fekete díszruhát visel, oldalán kard.

Az esztergomi Besze, ki a télen Borsodban szervezte a népfelkelést, megvárja az éljenzés csillapodását, s megismétli Dragos indítványát. Minden tekintet az elnök arcát keresi. Kossuth határozottan bólint.

A többi már valóban a nép képviselőinek jelenlétében játszódik le. A debreceni Nagytemplomban megépíttetése óta nem tolongott ennyi ember.

Kossuth beszéde az ismert kottát követi. Fátyolos, halk kezdés, zengő folytatás. Ellenségei összenéznek, újabb bizonyítékot látnak arra, hogy Kossuth színészkedik. Nem is gondolnak arra, hogy ezen a beszéden egész éjjel kellett dolgozni. S hogy szeptember óta talán egyetlen éjszakát sem aludt végig Kossuth.

– Én nemcsak a hitnek szent hitével – mondja Kossuth a katonai diadalok felsorolása után –, hanem az észnek meggyőződésével mondom: elérkezett a perc, midőn Magyarországnak szabaddá, függetlenné kell lennie!…

Senki sem tudta később pontosan megmondani, mennyi ideig tartott az éljenzés és a taps, amely ezekre a szavakra tört ki. Öt percig? Tizenötig? Még el sem hangzott a törvényes javaslat, már eldőlt minden: a nép lelkesedése által elragadott vagy megfélemlített képviselők tudták, hogy ezen a napon senki sem mondhat ellent Kossuthnak.

A magyar törvényhozás fórumán még nem hangzottak el olyan szavak, amilyenekkel Kossuth a Habsburg-ház magyarellenes bűneit ostorozta:

– Velem rendelkezhetik az isten akármiként az életben, bocsáthat reám szenvedést, bocsáthatja reám a vérpadot… a bürökpoharat vagy a száműzetést, de egyet nem bocsáthat reám soha – azt, hogy én valaha az ausztriai háznak alattvalója legyek…

Ha valaha ezen ház Magyarország fölött uralkodnék, nem találkozhatnék bíró az országban, ki a gyilkost, a rablót, a tolvajt, a gyújtogatót büntetni merje, midőn a trónuson ül a rabló, gyújtogató, gyilkos és a tolvaj…

Kossuth elragadtatott szavai egy minden tekintetben önálló nemzet látomását vetítették a hallgatók elé:

– Nekünk, uraim, el kell foglalnunk Európában azon állást, hogy rólunk, nélkülünk senki ne rendelkezzék… Mondassék ki a nemzet nevében határozatilag: Először: Magyarország a vele törvényesen egyesült Erdéllyel és a hozzá tartozó minden országokkal, részekkel és tartományokkal egyetemben szabad, önálló és független európai státusnak nyilváníttatik… Másodszor: A Habsburg–Lotharingiai-ház a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyverfogása által, nemkülönben azon merény által, miszerint az ország területi épségének eldarabolását, Erdélynek és Horvátországnak magyarországtóli elszakítását s az ország önálló státuséletének eltörlését fegyveres erőszakkal megkísérteni… nem iszonyodott… ezen hitszegő Habsburg–Lotharingiai-ház… ezennel a nemzet nevében örökre kizáratik, kirekesztetik, és az ország területéről s minden polgári jogok élvezetéből számkivettetik…

Az első pillanat a meghökkenésé, a dermedt csendé volt. Kossuth is, mintha megrendült volna saját kimondott szavainak merészségétől, kezét az ég felé emelte, s mintegy ösztönös kitörésként hozzátette:

– Úgy legyen! Ámen!

A tömeg megbabonázva zúgta utána:

– Úgy legyen! Ámen!

Az indítvány harmadik pontjában Kossuth arról beszélt, hogy a magyar nemzet minden más státussal békét és barátságot kíván tartani, kivált azokkal a népekkel, melyekkel azelőtt közös fejedelem alatt állott. A negyedik pont az ország jövendő kormányzati rendszerének megállapítását a nemzetgyűlésre bízta, s addig is egy kormányzó-elnök megválasztását javasolta.

Amikor Madarász László felállt, hogy indítványt tegyen a kormányzó-elnök személyére, a nemzetgyűlés szinte belefojtotta a szót: mielőtt a radikálisok vezére kimondhatta volna Kossuth nevét, már egy emberként kiáltotta az ezres tömeg, a nép és a képviselők:

– Éljen Kossuth kormányzó!

Annyira természetes volt Kossuth megválasztása, hogy még leghevesebb ellenfelei sem tudtak volna hatással érvelni más jelölt érdekében. Legalább annyi örömöt akartak szerezni maguknak, hogy a forradalmisága miatt gyűlölt Madarászt megelőzhessék.

Kossuth köszönő szavait szinte mondatonként szakították meg az éljenek.

– Míg a veszély tart – mondta többek között –, akárhova fog velem parancsolni a nemzet, és a veszélynek akármely állását bizandja reám, én engedelmesen fogom elfogadni… De előre kikötöm azon feltételt, amint a veszély perce elmúlik: legyen szabad nekem egy jutalmat kérnem… bocsásson haza a nemzet, bocsásson vissza pihenni a magános polgárok körébe…

„Amint a veszély perce elmúlik…” De aznap, április tizennegyedikén, amikor a debreceni Nagytemplomban kikiáltották Magyarország függetlenségét, az osztrák minisztertanács is ülést tartott. Megtárgyalták a magyarországi hadszíntérről visszaérkező báró Kübeck jelentését. A báró lesújtó képet festett az osztrák seregek harci erejéről és hangulatáról, aztán határozottan kijelentette:

– A magyar forradalmat minden rendelkezésre álló eszközzel gyorsan és energikusan be kell fejezni. Amennyiben a hazai eszközök ehhez nem elégségesek… idegen segítséget kell igénybe vennünk.

Schwarzenberg miniszterelnök rejtélyesen mosolygott a báró fejtegetései közben. Ő ugyanis – kormánya tudta nélkül – már hetek óta fáradozott az idegen segítség megszerzésén…

Kossuth lehangoltan, eloszlathatatlan rossz érzéssel olvasta újra és újra Madarász László levelét. Minden sora vádol, minden betűje sért… és igaz:

„Barátom! Kényszerítve vagyok alkalmatlankodni… mint ember hívom fel benned az embert… olvasd el a Zichy-féle jelentésre a Ház határozatát, s ítélj magad: lehet-e így hivatalos lapodban szólani rólam? – Én nem tudom, mit teendesz: de Lajos! tégy valamit és rögtön – ily bántalom több, mint becstelenítő botozás. Lajos! Én nem hiszem, hogy a kormányzóban meghalt az ember, neked képzelni kell érzelmeim fájdalmát, egyetlen szavad megmenthetett volna az eddigi lealacsonyítástól… az lehetetlen, hogy előtted szent ne legyen az önérzet nyugalma, még mindig barátod… Madarász…”

Persze hogy egyetlen szóval tisztázni lehetne Madarászt a Zichy-ékszerek hűtlen kezelésének vádja alól… Csak ki kellene jelenteni, hogy a Honvédelmi Bizottmánynak szüksége volt az ékszerek egy részére, mert fedeznie kellett külföldi követeinek tevékenységét, akik a megállás nélkül mázsaszámra nyomott Kossuth-bankókból nem élhetnek sem Párizsban, sem Londonban… De akkor Madarászról Kossuth Lajosra, a független Magyarország kormányzójára lehetne átvinni a vádat. Zichy hazaáruló volt, Görgey joggal végeztette ki, de ékszereinek eltulajdonítását csak a forradalom nevében lehetne igazolni, Magyarországnak viszont… éppen most, a Függetlenségi Nyilatkozat után a törvényesség védelmezőjeként kell szerepelnie Európában.

„Én nem hiszem, hogy a kormányzóban meghalt az ember…” Nem, Madarász László, az ember nem halt meg a kormányzóban, de amikor a nemzet érdekei forognak kockán, a kormányzó hideg számítása többet nyom a latban, mint az ember még oly forró gyötrődése… Most egyik győzelem a másikat követi. Pestről kitakarodott az ellenség… Komárom felszabadult… Az osztrák hadsereg bomlott csordaként menekül. Most egy kis ideig megint diplomatizálni kell, majd a végső győzelem után Madarász Lászlónak is igazságot szolgáltat a nemzet…

Kicsit megnyugodott, de akármibe fogott, gondolatai makacsul vissza-visszatértek Madarászra. Azon kapta magát rajta, hogy már ellenszenvet érez a férfi iránt, aki pedig csakugyan leghívebb támasza volt a téli összeomlás heteiben. Hogy lehet valaki ilyen konok? Csak a maga becsületével bajlódik, amikor egy egész nemzet létéről van szó! A kormányzó és az ember… Ha az ember a szívére hallgatna, a szenvedélyére, az érzelmeire, Görgeyt például már régen agyonlövette volna, ha nem másért, a váci kiáltványért meg a tiszafüredi zendülésért. De a kormányzónak tudnia kell az érzelmek áradásának az ész fontoló taktikájával medret szabni. Görgeynek csak leváltása is forrongást idézne elő a tisztek egy része közt, aminek a nemzeti ügy látná kárát. Ezért találta ki azt a megoldást, hogy az új kormányba, amelyet Szemere vezetésével hozott létre, hadügyminiszternek Görgeyt hívja meg. Így senki sem mondhatja, hogy félre akarja szorítani a tábornokot… a győzelmek tábornokát, aki ugyan személyesen – furcsa véletlen – ritkán tündökölt a vész mezején, de mindig tudta, hogyan tüntesse fel a diadalt a saját tulajdonának. Hát érvényesítse ezt a tudományát itt a kormányban, az nem lesz veszélyes, a sereg élére olyan embert kell állítani, akinek harci szándéka felől nem lehet kétség. Mert az ellenség még mindig nincs megsemmisítve, Bécs még áll, s amit a nemzet októberben elmulasztott, most heteken belül pótolni kell… a fenevadat a saját fészkében kell elpusztítani. Az a tábornok, aki a váci kiáltványban ország-világ előtt dinasztikus érzelmeivel dicsekedett, ilyen haditettre aligha volna képes. Ha viszont elhagyja a sereget, hogy átvegye a minisztériumot, olyan embert lehet odaküldeni, aki nemcsak tud, akar is harcolni. Damjanich lesz az az ember, benne meg lehet bízni!

Görgey és Damjanich… Az élet bolond szeszélye, hogy épp ez a két név forgott a fejében, amikor futár érkezett a debreceni városházára.

Görgey futára volt. Damjanich megsérülésének hírét hozta. „E baleset által – írta Görgey Damjanichról, aki lábát törte – azon derék hazafi sok ideig mindennemű hivatalra, de hadi szolgálatra talán örökre alkalmatlanná tétetett…”

„A derék hazafi”… Mintha Görgey nem gyűlölné Damjanichot is. „Talán örökre alkalmatlanná tétetett…” Mintha a káröröm nevetése bújna itt a részvét álarcába. Igazuk volt a Madarászoknak, taktikázás helyett végezni kellett volna Görgeyvel.

Ahogy a Madarász név kerülő úton ismét gondolatai közé sompolygott, Kossuth megint elszomorodott. Elhatározta, hogy olyan elégtételt fog adni Madarásznak, amilyet ember még nem kapott. Ember még nem kapott embertől…

De a kormányzó megint csak megszólalt lelkében, s lemondóan tette hozzá: majd, a győzelem után.

Görgey azonnal megértette, mit jelent Kossuth „megtisztelő” ajánlata – a kormányzó mást akar a sereg élére küldeni. De miért ne lehetne Görgey Artúr hadvezér is, hadügyminiszter is? Elvállalhatja a hadügyi tárcát anélkül, hogy a sereget kiadná a kezéből, s akkor lássuk, mire megy Kossuth Lajos a maga hóbortos terveivel… A kettős hatalomtól nincs már messze a teljes hatalom, s ki tudja, holnap talán már erre is megérik a helyzet… Igaz, a tisztek egy része megszállott híve Kossuthnak, de egy hadügyminiszter és fővezér könnyen találhat módot arra, hogy a túlságosan nagyszájú főtiszteket elhallgattassa… Például az olyanokat, mint Nagy Sándor, aki nemrég, egy Damjanich hadiszállásán rendezett vacsora közben azzal verte a mellét, hogy ő pisztolyt szegezne arra, aki diktátorságra vetemedne. És Damjanich is fantaszta, épp a legjobbkor törte el a lábát. Ezek persze meg a kalandor Bem meg Guyon meg Wysocki, a külföldi lovagok, nem átallanák azt sem, hogy Bécs forradalmi csőcselékével fogjanak össze. Komáromtól Bécs csakugyan egy ugrás lett volna… de ugrás a forradalmi anarchia szakadékába! Vissza kell foglalni Budát – egy ilyen győzelem a könnyen mámorba szédíthető magyarok szemében csak tovább növelheti a fővezér tekintélyét –, s akkor a határig nyomulva s ott megállva, Bécset és Kossuthot egyszerre szólítani fel az alkura… ez az egyetlen terv, amely Görgey Artúr elveinek és érdekeinek megfelelhet. Ha Kossuth akkor sem akar megegyezni, ha nem hajlandó megtagadni a Függetlenségi Nyilatkozatot, ezt az ábrándos irományt, nos… akkor a hűséges hetedik hadtest, amely már korábban is hajlandó lett volna Debrecen ellen vonulni, majd megleckézteti a kormányzót. Nem, kormányzó-elnök úr, ne álmodozzunk, nem Bécs, Buda ellen támadunk!

Görgey hívatta segédtisztjét. Már több napja, hogy megkapta a kossuthi lázálmoktól elragadtatott Klapka levelét, de még nem válaszolt rá. Soha nem kell sietni a kényes válaszokkal. Klapka mint ideiglenes hadügyminiszter azt tanácsolja, hogy a sereg Bécs ellen vonuljon, hogy az ellenségnek ne legyen ideje összeszedni magát. De Görgey, a kijelölt hadügyminiszter, akinek kinevezését talán éppen ezekben az órákban hozza nyilvánosságra a derék kormányzó, nem köteles engedelmeskedni, ha pár óra vagy pár nap múlva már ő fogja dirigálni a vezéreket mint hadügyminiszter…

– Írja, őrnagy – Görgey nyugodt léptekkel mintegy mondatai ütemét is diktálta: – „Buda alatti tábor, május 7. 1849. Édes Klapka! Azon nézeteddel, hogy Buda ostromával fel kell hagyni, ez egyszer nem érthetek egyet, mert előre látható, hogy az ilyen lépést az egész világ olybá tekintené… – Görgey megállt egy pillanatra – mint gyöngeségünk kétségtelen önbeismerését…”

Elégedetten diktált tovább. Klapka tüzes-heves férfiú, érvnek elég lesz neki ennyi is, a többi nem tartozik rá.

Épp befejezte a levelet, amikor Hentzi ágyúi ismét megszólaltak. Ez a bolond osztrák még szétlöveti a főhadiszállást. Így hálálja meg Kossuthnak, hogy annak idején kegyelmet kapott tőle nyilvánvaló árulásáért… igaz, hogy le kellett térdelnie Kossuth előtt, s az ilyesmit nem szívesen bocsátja meg az ember.

Intézkedett, hogy a főhadiszállást helyezzék át a Sváb-hegyre. Még néhány napig lövöldözik Hentzi, s aztán elhallgat.

…De Hentzi még éppen két hétig lövöldözött. A főváros pusztult, a honvédsereg legjobbjai pusztultak. Csak az osztrák hadsereg erősödött közben. Nem a Budán körülzárt kis sereg, hanem a megvert és menekülésre késztetett főerő, amely az ajándékba kapott heteket az átszervezésre használhatta fel.

Május huszonegyedikén azután elhallgattak az ágyúk. Több mint ezer halott és sebesült árán a magyar honvédsereg visszafoglalta Buda ősi várát.

Ugyanezen a napon minden oroszok cárjának varsói palotájában az ifjú Ferenc József hálás csókot nyomott Miklós cár jobbjára. Minden oka megvolt a hálálkodásra.

Egyszerű közhonvédruhában, családjával együtt egy nyitott kocsiban jött be azon férfi Budapestre, ki most Magyarország legelső embere.

Sem arany, sem ezüst nem volt kocsijára pazarolva. Az országnak szüksége van. Az elnök nem lett gazdagabb, mint azelőtt.

Előtte, utána nem vonultak diadalmenetét kísérő seregek. Azok most ellenség előtt állnak. Az elnöknek nincs szüksége magát kísértetni ott, hol a nép szeretete őrködik fölötte.

Egyetlen pompája volt a mindenünnen reá hulló koszorúk özöne…

Szabó Nándor alezredesnek hatszáz embere volt és három ágyúja. Dik tábornok nyolcezer katonával akart áttörni a szoroson.

– Üdvözöljük magyarosan a hívatlan vendégeket – mondta Szabó, és tüzet vezényelt. Az első golyó az élen lovagló kozákezredest terítette le.

Másfél órai védekezés után Szabó visszavonult a második torlasz mögé. Ekkor már tizenöt ágyú lőtte a védekezőket. Reggeltől estig tartott a hatszáz székely honvéd és a nyolcezer orosz katona viadala. De a torlasz a székelyek kezén maradt.

Kiss Sándor ezredes Bem katonája volt. Azé a Bemé, aki Osztrolenkánál már megmutatta, hogyan lehet tíz ágyúval nyolcvanat feltartóztatni. Kiss tehát három ágyúval és kétezer-hatszáz emberrel Tömös felé indult.

De addigra Lüdersz generális, aki dühöngve tapasztalta, milyen nevetségesen csekély erő állja útját, tíz ágyúval és hatezer katonával Dik tábornok segítségére sietett.

Június huszadikán fergeteges tűzzel kezdte támadását az ellenség. Az egymást követő szuronyrohamok visszaverését Kiss Sándor vezényelte. Az első sebet a bal karjába kapta. A második golyó combjába fúródott. Szíjakkal egy székre kötöztette magát.

– Emeljetek fel a sáncra! – hörögte.

Kardját kérte, s onnan, a sánc tetejéről, két sebből vérezve karddal vezényelte katonáit:

– Sorakozz! Tölts! Tüzelj!

A sánc alján ekkor már több mint négyszáz ellenséges katona holtteste hevert, s Dik tábornokkal együtt több mint hatszáz sebesültet vesztettek a támadók.

Lüdersz ekkor román pásztorok segítségével a védők hátába vezettette katonáit.

A székelyek menekülni kezdtek. Néhány huszár Kiss Sándor mellett maradt, de az ezredes parancsot adott a visszavonulásra.

Élve került az ellenség fogságába. De nem sokáig maradt fogoly. A honvédatilla gombjába rejtett méreggel megölte magát.

Lüdersz tábornagy, a császári orosz hadsereg ötödik hadtestének parancsnoka pedig tovább nyomult előre Magyarország földjén.

Görgey úgy látta, hogy Kossuthnak már csak a szeme a régi. Ez a vad lázban csillogó szem, amelybe kellemetlen belenézni az embernek. Kivált ha sok a takargatnivalója.

A sok éjszakázás, úgy látszik, felőrölte a kormányzót. Roskatag ember lett. Az orosz betörés után is tovább hajtogatja, hogy még van remény, egyik ábrándos tervét a másik után szövi, de hol van a hozzá való erő? A saját lábán alig tud már megállni…

– Perczel megtisztította a Délvidéket – érvelt Kossuth –, Bem dicsőn helyt áll Lüdersszel szemben, csapataink összes létszáma eléri a száznegyvenezer főt, és közben új és új zászlóaljak alakulnak, van gabonánk, lőporunk… ha gyorsan egyesítjük erőinket, a haza meg van mentve.

Szemere is támogatta Kossuthot, olyan hévvel, mintha nem is olyan régen titkos tárgyalásokon nem intrikált volna ellene.

Görgey nem akarta a minisztertanács orrára kötni, hogy a harcot már teljesen reménytelennek látja, s legfeljebb abban hisz, hogy egy osztrákok elleni érdemleges győzelemmel valamennyire is kielégítő feltételek mellett lehet letenni a fegyvert. Hosszas katonai fejtegetésekbe fogott, s a meghívott tábornokokat is meggyőzve, sikerült elfogadtatni, hogy ne a Duna–Tisza közén, hanem Komárom mellett összpontosítsák a seregeket.

De két nappal a június huszonhatodiki minisztertanács után az új osztrák főparancsnok, Haynau ötszörös túlerejével kiszorította Győrből Pöltenberget; a nyugat-magyarországi összpontosítás ezzel lehetetlenné vált.

A másnapi minisztertanácson már a meghívott tábornokok is belátták, hogy Kossuth eredeti terve volt a helyes. Ilyen szellemben küldtek parancsot Görgeynek is.

Görgey előbb engedelmességet ígért. Június harmincadikán délelőtt. De este visszaüzent Kossuthnak, hogy Komáromban marad, nem vonul a Duna–Tisza közére.

Kossuth ekkor már tisztán látta, hogy Görgey kirívó időhúzásának és arcátlan engedetlenségének politikai célja van. Július elsejei levelében keményen megleckéztette Görgeyt – és leváltotta a fővezéri posztról. „A tábornoktól, kit én tettem azzá, s tettem hadügyminiszterré, én, az ország kormányzója, engedelmességet követelek.”

Görgey tisztjei természetesen lemondással fenyegetőztek. És Kossuth, ingatag kormányára hallgatva s attól félve, hogy egy újabb Tiszafüred megnyithatja a frontot az előnyomuló osztrákok előtt, a fősereget meghagyta Görgey kezében, a korábban fővezérré kinevezett Mészárosnak továbbra is biztosítva az egész hadsereg vezényletét.

Mindebből Görgey megértette, hogy Kossuth nem tud vagy nem mer komolyan fellépni ellene. S amikor serege egy újabb komáromi csatában vereséget szenvedett Haynautól, azt is megértette, hogy az osztrákokat már nem tudja megverni, ennélfogva tisztes békére kényszeríteni sem. De egyvalamit mégis elért a hatvani, tápióbicskei, isaszegi győzelmeket követő több mint kéthónapos konok huzavonával és makacs engedetlenséggel: sikerült visszatartania a honvédsereget Bécs megtámadásától. Ez is szép siker. Annak, aki jobban fél a szélsőséges forradalmárok győzelmétől, mint a fegyverletétel szégyenétől.

Július tizenegyedikén tehát úgy döntött, hogy most már enged Kossuthnak, levonul a Maros vonalához.

Ki tehet róla, hogy közben az ellenség nem pihent, s a cári sereg elvágta az utat délkelet felé? Majd északról megkerüli az oroszokat, s a Tisza bal partján fordul lefelé. Ez persze újabb nagy időveszteség. De ha már úgysem győzhetünk, minek az a nagy sietség? Kossuthnak sürgős az egész magyar hadsereg összpontosítása, mert még nem nyugodott bele a vereségbe. De minek rohanjon Görgey Artúr? Csak azért, hogy az egyesített sereg élére Kossuth kinevezhesse valamelyik fanatikus hívét? Perczelt vagy Bemet vagy Dembinszkyt? Vagy még arra is képes volna Kossuth, hogy maga álljon a sereg élére? Nem, Görgey Artúr mint a legnagyobb sereg vezére – még valaki. De az egyesített sereg fővezérének alávetve – már semmi.

S Görgey hidegvérrel megindult – a Kossuth által követelt dél-magyarországi irány helyett – észak felé.

Kossuth nem akarta csata nélkül feladni Pestet. Az ellenállást szervezte, amikor Ludvigh kormánybiztos kétségbeesett jelentése megérkezett a seregtől: oly nagy a veszély, hogy az esetben, ha Kossuth nem akarna távozni, ültessék kocsira, és erőszakkal vigyék el… Ezt hajtogatták a miniszterek és a fővárosban tartózkodó összes tábornok is.

Szegeden ünnepélyes fogadtatás várta a kormányt, volt fáklyászene, szónoklat, díszebéd. Még lelkesedés is volt. De valami hiányzott: a bizakodás. Sötét, kétségbeesett lelkesedés lobogott a szemekben. Kossuth szenvedő arcán titkolhatatlan lelki szenvedések stigmái égtek.

– Hiszem, hogy Európa szabadsága Szegedről sugárzandik ki – mondta a fáklyákkal tisztelgő tömegnek, s komor szenvedéllyel tette hozzá: – És ha találkoznék oly nyomorult, ki a hazát leigázni s diktátori hatalomra törekedni igyekeznék, esküszöm az élő istenre, lesz bennem annyi erő, hogy vészes szándékában meggátoljam!

Nem volt titok, kire céloz a kormányzó. De a hallgatóság nem akarta érteni s főleg megérteni a keserű szavakban bujkáló vádat. Most bosszulta meg magát a taktikázó kímélet. Az ország népe szinte semmit sem tudott a hírhedt váci kiáltványról, az egység látszatának fenntartása érdekében eltitkolták előle Görgey engedetlenségeinek többi megnyilvánulását is; a tábornok a tavaszi hadjárat dicsfényében tündöklött, ő volt a budai győző, sőt, ki tudja, milyen forrásokból, most is terjedt a hír: a nagy hadvezér üti-veri a muszkát!

Kossuth viszont egy ideig megint nem tudta, merre jár Görgey, s mit akar. De nem bírt a többi vezérrel sem. Perczel rettenthetetlen, de nem tűri a parancsot. Dembinszky, amióta nem engedték, hogy áttörjön Galíciába, duzzog. Mészáros tehetetlen, s ráadásul újra és újra lemond. Damjanich még mindig beteg. Bem… Bem… ő a sokszoros túlerővel szemben is tartja magát, s hajlandó lenne vállalni a fővezérséget is… ha kéthónapi teljhatalmat kap. De a külföldiekkel szemben amúgy is bizalmatlan tisztek s a forradalmi önkénytől rettegő miniszterek egy lengyel diktatúráját nem fogadnák el.

Pedig a dolgok nagyon is a diktatúra felé fejlődnek. Kossuth kezében tartotta Szemere július huszonegyediki levelét. Nem is levél, „emlékirat”, önöző modorban. „Vezérekkel, kik közül fele nem engedelmeskedik… nem lehet a hazát megmenteni. Az ilyen apró dictátorok fölibe valódi dictátor kell… Az nem lehet más, mint aki a polgári vagy katonai világban első helyen áll. Tehát vagy Ön, vagy Görgey…”

Igen, elérkezett a kemény kéz időszaka. De miért kell ehhez lemondania Szemerének? Miért vagy-vagyol, amikor ő tudja legjobban, számtalan jelentése, levele tanúsítja, hogy Görgey kezében a diktatúra a forradalom felszámolására vezetne?

„Önben sokkal több tulajdon van, mint Görgeyben, de az bír néhány olyant, mi Önben hiányzik, pedig lényeges: szigor, következetesség, állhatatosság az egyszer választott ösvényen…”

Igen, de hová vezet az az ösvény?

Kossuth keményen elhatározta, hogy többé nem enged. Ha kemény kéz kell, ha egyetlen vezető kell, hát legyen! Görgeyt leváltja, s maga veszi kezébe a sereget. És az egész országot utolsó, hősi rohamba ragadja az ellenség kiűzésére.

Szemerének csak röviden válaszolt, nem fogadta el lemondását.

És elindult Karcagra, ahová találkozóra rendelte Görgeyt.

Görgey az ország másik végében, Szerencsen kapta meg Kossuth üzenetét. Nem tartott a találkozótól, tudta, a fősereg tisztikara mögötte áll. Nyíregyházán jelentették neki, hogy az oroszok átkeltek a Tiszán. Áttörhetett volna rajtuk. S fordulhatott volna Bem felé is, hogy egyesüljön a lengyel csapataival. De ekkor már elvégezte magában, hogy le fog számolni Kossuthtal és a kormánnyal. A forradalommal.

Óriási kerülővel, Debrecen–Nagyvárad–Arad irányában elindult Szeged felé, a kormány székhelye felé.

Kossuth jelentést kapott erről. Bónis kormánybiztos hírt küldött arról is, hogy Görgey kapcsolatot teremtett az oroszokkal, sőt az oroszok fegyverletételi felszólítását terjeszti is a tisztek között.

A kormány úgy döntött, megrója Görgeyt az engedély nélküli s ráadásul a Függetlenségi Nyilatkozat elveit is megtagadó tárgyalásaiért. Szemere miniszterelnököt és Batthyány Kázmér külügyminisztert bízta meg a minisztertanács azzal, hogy Görgey seregében érvényesítse a kormány álláspontját.

Közben, július huszonnyolcadikán ismeretlen okokból felrobbant a szegedi Lőporgyár. Megsemmisült a honvédsereg legnagyobb hadianyag-raktára.

És Haynau kétnapi járásra volt Szegedtől.

Éjfél felé járt már, amikor Görgey kopogtatott az aradi vár egyik vaspántos ajtaján. Biztosra vette, hogy Kossuth végre egyértelműen rá akarja bízni a fővezérséget, hiszen a kormányzónak nincs már más választása: Bemet megverték Segesvárnál, Haynau előretört Szegednél, a kormánynak Aradra kellett menekülnie.

Kinyílt az ajtó, Kossuthné gyűlölködő arca villant meg egy pillanatra, az asszony elsietett Görgey mellett, köszönését sem fogadva. A kis szobát szinte teljesen betöltő tölgyasztalon magányos gyertyaszál lobogott.

Kossuth halvány arca a gyertyafényben kísérteties árnyékot kap. Csak a szeme látszik tisztán, ez a most is lázban égő szem. De hangja már el-elfúl. Kapkod, régi dolgokat emleget. A váci kiáltványt. Az engedetlenségeket. Aztán átmelegszik a hangja. Mint aki magát is meg akarja győzni, a győzelem… vagy legalábbis a tisztes béke esélyeit sorolja. Komárom még áll… Görgeynek több mint harmincezer embere van… Bem Temesvárnál megfordította a csatát…

Görgey szája megrándul Bem nevének hallatára. A minisztertanácson már megmondta a véleményét arról, hogy Kossuth mégiscsak Bemet bízta meg a fővezérlettel. Most elegendőnek tart egy kurta visszavágást:

– Értesüléseim szerint a temesvári ütközet egyáltalán nem áll olyan fényesen.

Az augusztusi éjszaka fülledt, nehéz párája megüli a kis szobát. A nyitott ablakon át társzekerek, fogatos ágyúk kerekeinek zörgése hallatszik be. Görgey serege körülvette a várat…

– Ha Bem győz Temesvárnál – kérdi Kossuth, szemét szinte Görgey arcába fúrva –, s én nála hagyom a fővezérséget, mit szándékszik tenni ön?

– Lemondok… saját seregem vezérségéről is.

Görgey pattogva beszél, szavai sortűzként vágják el Kossuth fel-feltörő, önlelkesítő áradásait.

– És ha a temesvári győzelem után, melyben reménykednem kell, a két sereget az ön fővezérsége alatt egyesítem?

Görgey habozás nélkül válaszol:

– Akkor minden erők megfeszítésével megtámadom az osztrákot.

Kossuth csak most rukkol elő a legfontosabbal, a kérdések kérdésével, amiért Görgeyt magához hívatta:

– De ha mégis… ha Temesvárnál vesztenénk?

Görgey összeharapja a száját. Nem válaszol. De szemében ott a félreérthetetlen felelet.

…Jóval elmúlt éjfél, amikor Görgey távozott. Semmiben sem tudtak megegyezni. De Kossuth bizakodott. Bem tüneményes megjelenése Temesvárott jó jel. Bem győzni fog. És nem akarja elfojtani a forradalmat, mint Görgey. Ellenkezőleg. Bem győzni fog. És Bem lesz a fővezér…

Alighogy elaludt, felköltötték. Guyon egyik altisztje hozta a gyászos jelentést: „A temesvári csata elveszett. Az ellenség nagyon erős volt. A sereg teljesen szétszóratott… Bem vállperecét törte…”

Kossuth lerogyott a székbe. Szeme kifejezéstelenné dermedt, egy csapásra eltűnt belőle a hit lázas csillogása.

Görgey Csányt küldte Kossuthhoz az üzenettel: a kormányzó azonnal adja át a főhatalmat.

Kossuth összetörten hallgatta Csány érvelését. Látta, hogyan gyötrődik ez a derék ember, aki rendíthetetlen híve a magyar szabadságnak, de lám, még mindig, ennyi tapasztalat után sem ismerte meg, ki is Görgey.

Megígérte, hogy Görgeyre bízza a fővezérséget. De a tábornokot ennyi most már nem elégítette ki. Követelte a polgári teljhatalmat is. Csány, két másik miniszterrel együtt, lemondott, hogy ezzel is meghátrálásra késztesse Kossuthot.

Augusztus tizenegyedike volt, délután két óra, amikor Kossuth Vukovics miniszternek elküldte lemondó nyilatkozatát. Kikötötte, hogy lemondása csak este nyolc órakor lép életbe.

Görgey azonnal parancsot adott, hogy akadályozzák meg Kossuth távozását. Kossuth átadását bizonyára honorálni tudja az orosz főparancsnok.

De Kossuth ekkor már Lugos felé robogott, Damjanich tábornok kocsiján. Szakállát leborotváltatta, bajuszát megnyíratta. Két hamis útlevél volt a zsebében: az egyik James Bloomfield angol állampolgár nevére szólt, a másik Udvardi Tamás névre.

Az osztrák kormányelnök elégedetten húzta át a minisztertanács augusztus tizenhatodiki ülésére tett javaslatának engedékeny pontjait. Még hogy „szabad elvonulás” a fegyvert letevő lázadóknak! Ilyen puhaságra most már nincs szükség – Görgey minden feltétel nélkül tette le a fegyvert, így hát a magyarok nem fogják olyan könnyen megúszni, mint a lombard és a velencei lázadók. Görgeynek meg fog kegyelmezni a császár, de a többi tábornok megkapja méltó jutalmát…

Csak Batthyányval nehéz boldogulni. A haditörvényszék csupán három évre ítélte. Na persze, hisz szembefordult Kossuthtal. De mégiscsak ő volt az első magyar minisztérium elnöke… Schwarzenberg csücsörít egyet, mint mindig, amikor megoldást talál. Megvan! Utasítani kell a haditörvényszéket, tárgyalják újra az ügyet. S már fogalmaz is: „Batthyány gróf olyan magas állást foglalt el, hogy azon esetre, ha nem igazolta volna magát az ellene felmerült súlyos vádakkal szemben, egyedüli büntetése csakis a halál lehetett volna. De miután a haditörvényszék nem találta őt erre méltónak, a börtönbüntetésnek sincs helye. Az udvar nem is óhajtja a megbüntetését. A felmentésnek azonban a kegyelem színét kell magán viselnie. Ez pedig csak úgy érhető el, ha Batthyány gróf halálra ítéltetik. Ítélje tehát a törvényszék halálra Batthyányt, de… az enyhítő körülményeket figyelembe véve, ajánlja őt a császár őfelsége kegyelmébe…”

A hadbíróság nem mer ellentmondani a kormányelnöknek. Kivált ha ilyen humánus szempontok vezérlik… Arról pedig senki sem tehet, hogy a kegyelem dolgában Magyarországon báró Haynau az illetékes…

Damjanich fellépett a zsámolyra.

– Kérem – fordult a hóhérhoz –, vigyázzon a szakállamra, össze ne borzolja, mert az mindig kedves volt előttem.

Vécsey gróf maradt utolsónak. Mire nyolc társával végeztek, minden ereje elhagyta. Már nem is látta, mi történik körötte. Messzire nézett, mintha felesége közeledne, jön a falon át, a katonák sorain át… Lina… Aztán a kis öreg állt elé. Haragosan csapkodott az ostorával: „Szégyen, gyalázat!…” És Vécsey most tisztán látja maga előtt a facseti jelenetet. Odalép Bemhez, aki csontfogantyús botjára támaszkodik. „Altábornagy úr, mi Dobra felé nem megyünk. Mi Görgey felhívását fogjuk követni… Mi Görgey felhívását fogjuk követni…” Bem hátat fordít. „Szégyen, gyalázat!…”

A pribék megrázta a vállát.

– Gróf úr!

Vécsey felnyitotta a szemét, Damjanich hatalmas teste most rándult meg utoljára. A többi már nyugodt volt.

Ordítani szeretett volna. Ordítani, fel a süket égre. De nem jött ki hang a torkán. Odatámolygott Damjanich bitójához, s megcsókolta a halott merev, hideg kezét.

Az ember nagyot akar, szárnyalni szeretne, s a gyávák visszaráncigálják a sárba. S akkor még a sors is kicsúfolja… Ej, a mindenségit a mocskos világnak!

Haynau káromkodva gyűrte össze a jelentést. Össze kellett volna terelni az egész lázadó bandát, és kartáccsal közéjük lőni, amíg csak egy is mozog. A feleségeket pedig megvesszőztetni, mint Bresciában! De ezek az udvari tintanyalók, nincs bennük képzelet, ragaszkodtak a „törvényes ítélethez”. És tessék, most még ez a Lenkey is ki akar bújni az igazságszolgáltatás alól! Pedig ő a főbűnösök egyike, hiszen idegen földről szökött haza csapatával Kossuth hívó szavára.

Segédtisztje ismerte már a táborszernagy rohamait. Megvárta, amíg csillapodik kissé, s aztán megnyugtatta parancsnokát:

– Lenkey csakugyan megőrült, s ezért nem köthetjük fel. Több orvosi bizottság ellenőrizte… Tele van a teste szúrásokkal, merthogy kontrollálni kellett reagálásait, bajonettal piszkálgatták… Még néhány hét, és sebeibe belepusztul.

Haynau elmerengett. Tizenhármat a lázadók tábornokai közül egyetlen napon sikerült átvezényelni a másvilágra. Tizennegyediknek utánuk küldte Kazinczy Lajost. Azt mondják, annak már az apja is összeesküvő volt, az utolsó pillanatban kapott kegyelmet. S most itt ez a tizenötödik… Lehet, hogy ez is kegyelemre áhítozik, azért szimulál.

– Nem fog kicsúszni a kezünkből?

– Csak a sírba, táborszernagy úr.

…Lenkey János tábornok meztelen holttestét 1850. február hetedikén tették be egy korommal bemázolt ládába: lengyel katonák ásták meg a sírját.

– Én csak hazám és királyom iránti kötelességemet teljesítettem! – Csány László mindegyre ezt hajtogatta.

Nedelkovich törzsbíró elvesztette a türelmét. Neki ezt az embert a bitóra kell küldenie, az meg a törvényekről papol.

– Batthyány is így érvelt – vág vissza gúnyosan –, mégis a szemétdombra került!

Csány csendesen, inkább csak magának válaszolja:

– Az is magyar föld…

III. Száműzetésben

A test él és mozog. De a lélek eszméletlen. Nem bírja tovább. Csoda, hogy eddig is bírta.

– Allah nevében üdvözöllek! – A török főtiszt meghajol. – Tudjuk, ki vagy, tudjuk, hogy ellened fordult a szerencse.

Válaszolni kellene. De minek? „Tudjuk, ki vagy…” Ki is lenne, fekete díszruhában, karddal az oldalán, a világosi fegyverletétel után, ki lenne más, ki, mielőtt elhagyná, megcsókolja az anyaföldet?

A tiszt még mélyebbre hajolt.

– Kérlek, add át a kardod…

Kossuth lekötötte kardját, s szótlanul átnyújtotta. A török elvezette őket fekhelyükhöz, melyet a szabad ég alatt tákolt össze, azután elköszönt.

Két kísérője lepihent, Kossuth kiállt a meredek partra.

Arra, felfelé, hol párás ködök szállnak a folyó fölött, keselyűk kóvályogtak a magasban. Ott, felfelé, talán nem is a víz párája sűrűsödik a légben, hanem egy megtiport, megalázott nemzet könnyei párologtak szét.

Csak most riadt fel arra, milyen pokoli robaj veszi körül. Mintha csatazaj volna. Az is. A Duna csatázik a sziklatorlasszal, bőgve, üvöltve akar áttörni, mintha szitkozódna valami meg nem érdemelt végzet ellen. Persze, ez itt a Vaskapu. Itt küzdött Széchenyi az elvadult természet ellen, itt akart szabad medret nyitni a folyamnak. Neki sem sikerült.

De a folyam áttöri a sziklák védőgátját, a Vaskapu nem tudja elzárni útját. Aki előtt azonban talán örökre… nem talán… most már bizonyos… örökre bezárult a történelem vaskapuja, mit tehet még? Minek él? Miért vonszolja még tovább halálosan kimerült testét, miért élesztgeti dermedt lelkét? Lám, Széchenyi is feladta, itt küzdeni reménytelen, itt minden szép szándék szétfröccsen a sziklák mozdíthatatlan akadályán. De Széchenyinek legalább igaza volt: megjósolta a katasztrófát, s megjelölte a felelőst is… Nem írta-e meg a Kelet Népében, hogy „ha mostani állásában szoríttatik a magyar az újjászületési forradalom lombikába”, meg fog semmisülni e lombikban? S nem kérte-e „a Pesti Hírlap szerkesztőjét” – Kossuth nyolc év múltával is kívülről tudta a fenyegető jóslatot –, hogy „ne használja nimbuszát és népszerűségét Magyarországnak zavarba hozására”? „Még mindenre van idő… de nemsokára többé nem lesz, mert mindennek megvan bizonyos pillanata, mely ha lepergett, valamint örökre oda van erény s becsület, úgy oda van élet is és minden remény.”

S nincs-e oda csakugyan a becsület? Széchenyi idejében elmenekült. Deák birtokaira vonult, amikor megdördült az ég. És ők tiszták maradtak. De aki fel merte venni a kesztyűt az önkény kihívó támadásával szemben, az a végén mégsem tudta megmenteni hazáját, sőt a szenvedések, nélkülözések, a megaláztatás és reménytelenség szakadékába vezette… hogy azután álnéven… szégyenletesen megszökjön a bukás iszonyú színteréről…

A nap lebukott a fák mögött. Kossuth az ismerős csillagokra emelte szemét, de csak egy pillanatra. Hazudnak a csillagok is. A börtön után, amikor Wesselényi félreállt, ő nem roppant össze, ott folytatta, ahol abba kellett hagynia. Amikor a Hírlapot, hírnevének ezt a gerjesztőjét elvették tőle, megint csak nem adta meg magát. Aztán megbukott a Védegylet is. Akkor sem kért kegyelmet a sorstól, kihívta a végső párviadalra. De most már nincs tovább. Ez már a végső, a mindent bevégző vereség.

Megint az égre nézett. Fátyolos szemén át mintha az egész fényözönt magába akarta volna szívni. Hátha megint valami biztatót tudna meríteni üzenetükből. Hogy a nemzet szenvedni fog, irtózatosan, de nem pusztul el. S akkor neki sem kell elővennie a hetek óta magánál tartott mérget. Mert a nemzet csak akkor marad élve, ha vannak még, maradnak még olyanok, akik érte élnek.

De a csillagok egyszerre elhalványultak. Fényük nem tudott áttörni a nehéz férfikönnyek áradásán.

A hír lustán jött, és későn érkezett. Ha még Aradon megtudja, hogy Klapka tábornok merészen kitört Komárom várából, és visszaverte az ostromló osztrákokat! Ha ezt az augusztus harmadiki eseményt tizenegyedike előtt hozza honvédfutár! Akkor nem mondott volna le, nem lett volna Világos.

Még jobban elbúsította a hír, egyszersmind azonban magához is térítette. Komárom még áll… hatalmas sereggel, hónapokra elég lőszerrel és élelemmel. Akkor még nem szabad kétségbeesni. Nem lehet, hogy legyen valaki, aki Kossuth Lajosnál is hívebben tart ki a zászló mellett.

Az elkésett hír, az orosz–török ellentétről szerzett értesülések és a feltámadó önérzet daca készteti arra, hogy kormányzóként írja alá a török nagyvezérhez címzett levelét: Görgey a fegyverletételre használta fel a kikényszerített teljhatalmat, így hát a lemondás érvénytelen, semmis. Nyugatra kell mennie, nemcsak azért, mert Törökországban maradnia veszélyes, hisz az osztrákok kiadatását követelik, hanem azért is, mert a magyar ügy még nem bukott el végleg – az ország törvényes kormányzójának ott kell lennie, ahol Európa s a magyar nemzet jövőbeli sorsáról döntenek…

Megérkezett és sikeresen továbbszökött Szemere, ő a törvényes miniszterelnök, még ha most már nyíltan áskálódik is a kormányzó ellen. Perczel is hangoskodik, igaza van, erélyesnek kellett volna lenni Görgeyvel szemben, de nincs igaza, amikor nem érti, hogy most egységesnek kell lennie, s a kormányzó tekintélyének csorbítása a nemzet ügyének árt… Lám, Bemnek is van oka a haragra, mégis tudja, mivel tartozik a kormányzónak…

Minél jobban távolodott a szörnyű aradi éjszaka nyomasztó emlékétől, annál tisztábban látta, hogy nem a forradalom vállalása volt a hiba, ellenkezőleg, a forradalom árulói iránt tanúsított engedékenység. Nem az ellenség ereje győzött, de az árulás és alávalóság. Görgey sohasem mert volna árulásra vetemedni, ha magában az országgyűlésben nincsenek az alkunak, a tisztességtelen béke pártjának olyan hívei, akik mögéje sorakoznak. Magyarország dicsőségének fényes meteorja azért zuhant le az égről, mert engedték nagyra nőni a belső árulást.

Mindezt hosszú levélben is megírta gróf Andrássynak Konstantinápolyba, hadd továbbítsa nyugati barátaiknak, mindenekelőtt a kormány Párizsban maradt követének: Teleki gróf hű maradt a forradalomhoz, tudnia kell, mi vezetett a bukásra…

…A menekültek többsége sátrakban, gallyakból rakott kunyhókban táborozott, csizmájuk lekopott a lábukról, egyenruhájuk elrongyolódott. Az ötezer menekültet rövid idő alatt megtizedelte a mocsárláz. De amikor látták, hogy Kossuth magához tér a bénultságból, s hogy újra intézkedik, a tisztek levelet kezdtek körözni egymás között.

– Írd alá te is – adták tovább –, hívek maradunk hozzá. Vezessen vissza minket… fegyverrel… a haza felszabadítására.

És a rongyos, elcsigázott, éhező és kétségbeesett tisztek többsége támogatta az üzenetet.

És Kossuth a menekülés óta szeptember tizenegyedikén mosolygott először: amikor a tisztek levelét megkapta.

Teréz a több heti láztól és félelemtől elgyengülve, az ajtófélfába kapaszkodott. Mit akarhat ez a két idegen?

– Ha ön Lady Mary – a magasabbik férfi megnyomta a szót –, akkor ez önnek szól.

Kettétörte a jobbjában tartott botot, s az üregből összecsavart lila papirost vett elő. Átadta Teréznek. Mire az asszony észbe kapott, a két férfi eltűnt az éjszakában.

Teréz bezárkózott a menedéket adó kárpitos kis szobájába, s a gyertya pisla fényénél olvasni kezdte az üzenetet: „Viddin, november 1. 1849… A szultán és birodalmának kormánya oly nagylelkűséggel viseltetik az emigráció iránt, minőt alig lehetett volna találni más kormánynál. Kiadatásukról már szó sem lehet többé… Mindannyian, de különösen a kormányzó, nagy tiszteletben s megkülönböztetésben tartatnak. A pasa egy fényes battárdkocsit küldött a kormányzónak… Az angol és a francia kormányok… a legmelegebb szimpátiát tanúsítják… A kilátások igen harciasak… Senki sem hiszi, hogy Magyarország elveszett volna. A politikai horizont derül… A könyörület Istene, légy hazánkkal s velünk. L.”

Teréz felsóhajtott. Kinek írta a levelet ez a javíthatatlan, megtörhetetlen álmodó? A magyar népnek? Az országban szerte bujdosó, halálra keresett honvédeknek? A felakasztott Batthyánynak? És nincs egy jó szava feleségéhez, aki hetek óta faluról falura menekül a martalócok elől?

Elkeseredetten össze akarta gyűrni a papírt, amikor hirtelen eszébe jutott, miben is egyeztek meg a búcsú előtt. A gyertya cinkos lángja fölé tartotta a levelet, s szívdobogva kezdte olvasni a másik levél elővöröslő sorait. „Életem Angyala! Gyermekeim Anyja! Kimondhatatlanul szeretett Angyali Terézem!… Mikor szoríthatlak dobogó szívemre? Mikor törölhetem le könnyeidet? Mikor olvashatom szemedben, hogy nem átkozol azért, hogy enyém lettél?… Tíz hete nem tudok semmit sorsotokról, és mégis kibírtam az életet. De miért? Mert reménylek… csak egy sort tőled, s életem felét érte adnám… A téntával írott sorok mind igazak. Kevés hetek alatt Londonban leszek azon kilátással, hogy még hazámat megmentem. Terveimet, kilátásaimat nem merem leírni, nehogy kezébe kerüljön hazám hóhérainak. Ne átkozz meg engem, angyalom… Meddig bírom még sorsomat, nem tudom, s azért gyermekeinkről mindenesetre gondoskodni kötelességem volna. Ezért adtam Guyonnak (ki már Konstantinápolyban van) egy példányát az idezárt oklevélnek… Ölellek gondolatban forró érzelmével téged a világon mindennél forróbban szerető szívemnek. A síron túl is hű Lajosod.”

Teréz csak most nézte meg a lila papírba tekert másik lapot. Kossuth Lajos végrendelete…

Ez hát ő. Hintóval, a horizont derülésével dicsekszik abban a levélben, amely a hóhérok kezére is eljuthat… de a másikban, a titkosban, a halállal birkózó férfi sóhaját küldi el. S mindehhez mellékletnek… a végrendeletét. És kétszer is a könyörgés: „Ne átkozz el…” Kossuth ne tudná, hogy egy Meszlényi Teréz soha politikai hitét fel nem adja? Nem, ez a könyörgés nem a politikus lelkiismeret-furdalásából fakad… Így a hűtlenségbe esett férfiak szoktak könyörögni… bocsánatért.

A gyertya füstölve lobbant el Teréz nedves ujjai között. Aludni kell. És másnap utazni.

Ha valaki 1848 márciusában még Bécs forradalmi ifjúsága nevében köszöntötte Kossuthot, de másfél évvel később már a forradalmat leverő kormány minisztere, tartsa rendben a memóriáját: seperje ki a kellemetlen emlékeket. Alexander Bach az az ember, aki tökéletes ura emlékezőtehetségének. Most például pontosan tudja, hogyan áll Kossuth elraboltatásának ügye. Akták nélkül, emlékezetből is tájékoztatni tudja a miniszterelnököt.

– Jasmagy remekül dolgozik – magyarázza –, mindent előkészített. Amikor Kossuth hajója kifut Viddinből, nem lefelé fordul majd a Dunán, hanem felfelé. S ha az utazás elhúzódna, tíz-tizenkét merész fickó ki tudja emelni fészkéből „a kormányzót”… A szép Emília annyira elbódította, hogy nem is tudja, hol áll a feje… Remek ötlet volt Emília grófnőt küldenünk Kossuth vigasztalására!

A két miniszter kedélyesen nevetgél. Hiába, nincs az a mérget okádó kígyó, akit ne lehetne csapdába ejteni. S csak egyszer legyen itt a kígyó Bécsben, végleg el fogja veszíteni a fejét!

Regényt kellene írni, nagy, végzetes cselekményű regényt. De nem megy. Kemény Zsigmond ugyanis nem az az ember, aki parancsolni tud emlékezetének. Most, a bukás után, minden emlék váddá súlyosodik, s lelkére nehezül. Ha annak idején Széchenyire hallgat! Magyarország akkor is romba dől, de legalább ő nem került volna a romok alá.

Wesselényi halála a szokottnál is komorabb hangulatba lökte. Elővette leveles könyvét. Két éve sincs, hogy ezt írta a derék bárónak: „Én mélyen érzem, hogy sokkal tartozom a gondviselésnek s a gondviselés után legtöbbet Kossuthnak…” Ó, március, bolondító, mámorító, ábrándokat szülő március! Mindenért Kossuth a felelős. Ő kergítette meg az egész nemzetet.

És Kemény Zsigmond elhatározta, hogy regényterveit félretéve, röpiratot ír. A forradalom után – ez lesz a címe. Felszólítja majd a nemzetet, térjen meg a nagy Széchenyi eszméihez, s tagadja meg a szabadság ábrándhőseit s legfőképpen őt, a gerjedelmek kalandorát, a garabonciás diákot, ki a szörnyű zivatart hozta…

Újabb rézpénz pendült a szekrényre tett tálkán, kész, megvan a napi fél mérföld. Széchenyi kaftánja zsebébe seperte az érmeket, amelyekkel sétájának fordulóit számlálta, s kimerülten karosszékébe dőlt. Színes papírsapkáját is levetette, jóleső fáradtsággal törölgette izzó homlokát. A testi erőfeszítések után, ha csak percekre is, a lélek is megnyugszik.

De elég volt egy pillantást vetnie az Ost-deutsche Post új számára. Kossuth kiadatását követelik… Hát sohasem lesz vége? Egy része a magyarnak iszonyúan elveszett, más része tömlöcben sorvad, de a gyáva győztesek nem nyugszanak, míg a kintieket is haza nem ragadják végelszámolásra. S ezért is a Hitel írója lesz a felelős, hiszen ő ébresztette fel a nemzetet, hiszen ő idézte elő a katasztrófát.

S mint mindig, valahányszor az önvád kínozta, íróasztalához ült. Ömleni kezdtek tollából a sorok. „Kossuth és társai mind ártatlanok, mindent, mit tettek, lázban tettek… melyre én csigáztam fel őket… Kossuth – ó, mily egyenesen élt ő, mily emberien… Ő mindig vélem együtt, sőt az én irányításom alatt akart működni, én taszítottam vissza őt…”

Minél kegyetlenebbül ostorozta magát, annál boldogabb mosoly ragyogott az arcán.

Három hétig tartott az út Viddinből Sumlába. Az erősödő bizakodás, az újraéledő derű hetei voltak ezek. Amikor a Balkán félelmetesen szép hegyei között jobb útra értek, Kossuth kiszállt a hintóból, és előrelovagolt Emília grófnővel. Máskor sziklákra mászott, gyalogolt. Úgy érezte, ismét visszatér régi ereje.

De amikor közölték vele, hogy Sumlából nem mehet nyugatra, hanem a török hatóságok az ország belsejébe akarják internálni, egyszerre összeomlott. Lehetetlen… Megnézte a térképen Kütahyát. Kisázsia! Végtelen messzeségben az európai politika központjaitól!

– Csakis bilincsekben vihetnek oda! – kiáltotta, s hátat fordított a török hírhozónak.

Emília grófnő vigasztalta. A grófnő időnként hipnotikus álomba merült és jövendölgetett. Magyarország ismét szabad lesz… Ő fogja megszabadítani.

– Ki az az ő? – kérdezte a kíséretükhöz tartozó orvos.

– Kossuth – rebegte a grófnő, s kinyitotta bűvölő szép szemét.

Egy másik alkalommal azt is megjósolta, hogy Teréz és Kossuth hamarosan viszontlátja egymást. És bánatos pillantást vetett Kossuthra.

– De jó lenne – nevetett Kossuth –, csakhogy nem hiszem.

Nem is gondolta, hogy Emília nem álmában látta a közeledő Terézt, hanem Jasmagy főügynöktől tudta meg a hírt: Kossuthné már Belgrádon át elindult férje után…

Paszkevics szép összeget adományozott Világos tábornokának, de egyszer a legvastagabb tárca is lefogy.

Görgey elhatározta, hogy könyvbe foglalja emlékeit, és kiadja. A Görgey név bejárta a világot, Görgey emlékirata kelendő lesz, sok pénzt fog hozni a konyhára.

Kertjében ült, szemközt a karintiai hegyekkel. Eszébe jutott az a nap, amikor elindult Pestre, jelentkezni a honvédseregbe. Ha akkor ott, a Sajó völgyében, ahol ugyanúgy nézte a hegyeket, visszafordul, ma nem internált, hanem gazdag és neves vegytantanár valamelyik híres egyetemen. De ha még egyszer ott állna a Kárpátok tövében, visszafordulna-e?

Mindig csak a családot emlegeti, amikor felesége megkérdi, miért gyötri magát az írással. De hisz ez csak ürügy. A vádak ellen akar védekezni, a golyótól vagy kötéltől utolsót hörgő torkok vádjai ellen. A török földre menekült eszelős izgató rettenetes vádjai ellen… A saját gondolatai, az álmatlan éjszakák kínzó kérdései ellen.

Bement a szobába, s elővette a gondosan bekötött kéziratot. Mein Leben und Wirken in Ungarn in den Jahren 1848 und 1849. „Életem és működésem Magyarországon az 1848-as és 1849-es évben.” Hosszú a cím. Végtelen az ember szenvedése.

Mary Smith érkezett meg Belgrádba, de Kossuth Lajosné utazott tovább, s mint Teréz toppant be Sumlába 1850. január tizenötödikén.

Kossuth meghatottan vezette körül a táborban. Teréz megköszönte a fogadtatást, a fáklyászenét, mindenkihez volt egy meleg szava. Csak Emília grófnőnek nem nyújtott kezet. A grófnő hamarosan el is tűnt.

De Kossuthéknak is tovább kellett menniük. Bárhogy tiltakozott is, a háborútól félő törökök nem engedtek.

– Együtt érzek önnel – hajolt meg Ahmed pasa –, de utasításomat erőszakkal is végre kell hajtanom.

Kossuth szobájából a folyosóra hallatszott a török udvarias, de kemény hangja. Teréz és a tisztek döbbenten hallgatták Kossuth válaszát:

– Én pedig inkább megölöm magam, de nem megyek Kütahyába!

Teréz csak arra várt, hogy a török elmenjen, s azonnal férjéhez sietett. Most már nem hallatszott ki egy szó sem. De amikor Kossuth behívta híveit, szavak nélkül is világos volt, mit döntött a kormányzó.

– Azt hittem, uraim – Kossuth megtört hangja színtelenül, érctelenül csengett –, hogy ma temetés lesz. De nem szeretem annyira ellenségeimet, hogy örömet szerezzek nekik.

Azt kérte, hadd vihesse magával a tiszteknek legalább egy részét. Ahmed pasa huszonnégy fős kíséretet ígért meg.

Épp egy hónappal Teréz megérkezése után elkövetkezett a sumlai búcsú napja. Kossuth és felesége hatlovas hintón utazott, Batthyány Kázmér külügyminiszter szintén. A többieket tevék és bivalyos szekerek vitték.

Bach miniszter úr két lapot tart a kezében, s egyszerre örül is, meg bosszankodik is. Az egyik írás jó hírt tartalmaz. Kossuthot végre sikerült Kisázsiába vitetni, ott majd belefulladhat a porba és a sárba. Úgy látszik, maga is tudja ezt, mert sírva búcsúzott híveitől. „Reám Thököly meg Rákóczi sorsa vár…” „Az én pályám hamarosan bevégződik a földön…” Így siránkozott az oroszlán, kinek bőgése nemrég még Európa minden trónját megrémítette. De most végre az utolsókat rúgja. Bach még egyszer elolvasta a kémjelentés befejezését: „…a búcsú végén Kossuth annyira elerőtlenedett, hogy hintójába barátai emelték be… olyan beteg, hogy aligha él pár évnél tovább…” Úgy legyen!

Annál dühítőbb érzés volt a másik levelet olvasni. Schmerling kolléga küldte át okulásul. Ez a Schmerling nagy szamár, minek kellett Bécsbe hívni ezt a potrohos magyart?! S épp egy olyan értekezletre, amely „a magyar magánjog némely kérdéseit” tárgyalja. Jog és Magyarország… Akasztott ember házában ne emlegessük a kötelet. Schmerling jól megkapta: „…a legközelebbi múlt szomorú eseményei után, azon viszonyok közt, melyek még most is uralkodnak, lehetetlen nyilvános ügyekben tettleg közreműködnöm… 1850. április 25. Deák Ferenc.”

Bach bosszúságát csak a káröröm enyhítette. Végtére is egy másik miniszter kapta a pofont, nem ő.

Az is megnyugtatta, hogy Deák nem kezes ugyan, de nem is sző kalandos terveket. Annál veszélyesebbek azok, akik ma is Kossuth nevével bolondítják az embereket. Kossuth anyja és nővére körül, a szaporodó kémjelentések szerint, Pesten valóságos kis forradalmi komité képződik. Jó lesz szemmel tartani őket.

Április utolsó napjai… s még egyetlen fán sem lehet látni az élet zöld színét. Kossuth úgy érezte, nem bírja ki e kopár hegyek között. A levegő éles, hogy az embernek ég az arca tőle, s odébb, a még magasabb hegyeken, azt mondják, nyáron is megmarad a hó.

Megmaradt… És a következő nyáron sem olvadt el… Amit kezdetben elképzelni sem tudott, másfél esztendőt töltött el e hegyi sivatagban.

Nagy öröm volt közben, hogy megérkezett a három gyerek, az osztrák kormány kiengedte őket. Egy kis kertet is kaptak Szulejmán bejtől, ott el lehetett múlatni az időt, a törökök megengedték, hogy csak késő este térjenek vissza a szállásul kijelölt laktanyába. Csak az álmatlanság, azon nem lehet segíteni. Megszokta talán a szervezet a forradalom rohanó ritmusát, s nem akar berendezkedni a pihenésre? Vagy a lélek fél a pihenéstől… mint a haláltól?

Álmatlanság ellen legjobb szer az éjszakai munka. Toll van, tinta is van. És áradnak a levelek Európa minden részébe. Pulszkyhoz Londonba. Telekihez Párizsba. S mennek a titkos üzenetek Magyarországra is. És onnan is jönnek a hírek. A nép nem nyugodott bele a vereségbe. Az önkény tombolása még azokat is Ausztria ellen hangolta, akik korábban a megegyezés hívei voltak. A nép várja a Szabadítót…

És Kossuth dolgozik. Alkotmánytervezetet készít a jövő Magyarországának. Angolul tanul. Törökül tanul. Haditudományt tanul. A Nyugat nem tűrheti sokáig az osztrák–orosz túlsúlyt Keleten. Odahaza a hamu alatt izzik még a parázs. Ha újra megszólalnak a trombiták, soha nem adja ki kezéből a hadsereget, a tábor lesz a lakása, az ágyúk dörgése mulató zenéje s a harcmező a temploma…

Fellelkesedett, amikor 1851 nyarán a hazai szervezkedés küldötteként megjelent Kütahyában Mack József. Megbízta őt az összeesküvés vezetésével. Csak arra kérte Mackot, családját ne vonják be a veszélybe.

– Zsuzsát most engedték ki a fogságból… Minden bizonnyal figyelik.

Mack hallgatott. Ki tud egy Kossuth Zsuzsát visszatartani a veszélytől? Kivált akkor, ha a fiatal özvegy szemmel láthatóan gyengéd érzelmeket táplál az összeesküvés egyik vezetője, Jubál Károly iránt.

A Mississippi 1851. szeptember huszonhatodikán futott be Marseille kikötőjébe. Kossuth azonnal üzenetet küldött a francia kormánynak, engedjék meg, hogy a szárazföldön át Angliába mehessen. Boldog volt, hogy megszabadult Kisázsiából, de egyáltalán nem óhajtott Amerikában megtelepedni. Világos, mire megy a játék, Pulszky is megírta egy levelében: az amerikai kongresszus megadja a tiszteletet a szabadsághősnek, amikor kimenti internáltságából, de egyszersmind el is távolítja Európából a veszedelmes népizgatót, az önkényuralmi kormányok legnagyobb örömére.

A francia kormány határozott nemmel válaszolt.

– Louis Bonaparte megtagadja tőlem, a száműzöttől, hogy országába lépjek – jelentette ki Kossuth a hadihajó fedélzetén köréje gyűlt amerikai tiszteknek –, én pedig megjövendölöm, hogy lesz még ő is számkivetett hazájából…

Úgy beszélt, hogy lent a hajó mellett nyüzsgő francia csónakok, bárkák népe is hallja, mit mond az elnökről.

Long kapitány, aki a marseille-i amerikai konzultól már felszólítást kapott, vessen véget a Kossuth melletti tüntetéseknek, félénken tiltakozott, amikor egy lelkes francia a hajóhoz úszott, felmászott a hágcsón, s térdre borult a magyar kormányzó előtt.

– Én pedig – felelte Kossuth – Gibraltárnál elhagyom az ön hajóját, és Angliába megyek!

Amikor október huszonharmadikán a Madrid kikötött Southamptonban, Kossuth az izgalomtól belázasodott. Most először fog szabad földre lépni, több mint két év óta először szólhat a nyilvánosság előtt, a szabad sajtó hazájának nyilvánossága előtt!

Már első angol nyelvű beszédével, amelyet a kikötőben összegyűlt tömegnek tartott, elbűvölte az embereket. Nelson és Wellington óta nem ünnepeltek itt úgy embert, ahogyan őt.

Pulszky arra intette (Gibraltárban kézbesítették levelét), hogy vigyázzon az angliai beszédek hangnemével, mert marseille-i kifakadásai nem szültek jó vért ebben a monarchista országban: hagyja meg a köztársasági propagandát Mazzininak… Kossuth úgy találta, hogy Anglia jóindulatát mindenáron meg kell nyernie. S a politika az egzigenciák tudománya…

– Felemelő tudat – mondta lelkesen – olyan királynőt látni a trónon, aki a szabadság eszméjét képviseli.

A városházán összegyűlt előkelőségek megnyugodva hallgatták a vad hírű magyart. Lám, nem olyan fenevad, mint amilyennek az osztrákok festik.

…Arca megragadóan szép, alakja imponáló. Festői, sőt talán színpadias a megjelenése. Olyan, mint valami festmény. Mintha minden mozdulata festő ecsetjére kínálkozna. Kétségtelenül egyike a legékesebben szólóknak, aki valaha angol hallgatósághoz fordult… Az angol nyelv, amelyet ő beszél, a legnemesebb… Kossuth Shakespeare nyelvét beszéli… Egy órán át, sőt tovább is, oly fogékonysággal és oly erővel tud szólni… mely a legnagyobb angol szónokokhoz méltó. Nyelvezete sajátos, kifejező, ünnepélyes, hatalmas, patetikus angolság… Kossuth felbuzduló, félig keleti szónoklatának némely megkapó drámai szólama ellenállhatatlan… Messze kinyújtja jobbját, s úgy mondja: „Volt idő, midőn én a Habsburg-ház sorsát e kézben tartottam…” Minden felhívása élénk és drámai, minden célzása talál. Valamennyi beszédén a nemzetközi politika határozott elvi fonala húzódik át… ha valamely állam avégből avatkozik be mások belügyeibe, hogy forradalmat verjen le, bármely harmadik államnak joga, sőt kötelessége, hogy az igazolhatatlan beavatkozás ellen a mérlegbe vesse kardjának súlyát…

A nehéz erődágyúk díszsortüze eszébe juttatta a tavaszi hadjárat fényes napjait, amikor a honvédágyúk elől Windischgraetz gyáván megfutott Gödöllőről. A huszonegy napos tengeri út beteggé tette, el akarta halasztani a kiszállást, de amikor a Humboldt méltóságteljesen megállt a kikötőben, díszes atillájába öltözve, strucctollas kalapjával a fején, elsőnek sietett le a hajóhídon.

Ezen a napon, 1851. december hatodikán háromszázezer ember vonult fel New York utcáin. A város lakói tréfás megrökönyödéssel nézték egymást: hát ilyen sokan vagyunk?

– Polgártársak! – harsogott a polgármester hangja. – Bemutatom önöknek Kossuth Lajost, a magyar függetlenség magasztos képviselőjét, az emberi haladás bajnokát, az egyetemes szabadság ékesszavú hirdetőjét!

Egy hazáját vesztett bujdosó a Duna partjairól, hajóra száll Amerika felé, meg nem törve a hosszú fogság által, jő, hogy kormányunk és nemzetünk rokonszenvét megköszönje… Shakespeare drámái és Webster szótára… elégségesek voltak ahhoz, hogy nyelvünket szabatosabban és alaposabban beszélje, mint sokan azok közül, kik azt anyanyelvüknek vallják… Jő egy nagy és hatalmas nemzetet megkérni, hogy eltaposott hazáját emelje fel és bosszulja meg. Szól… s e nagy nemzet értelme, szíve, lelke fellobban a lelkesedés lángjában. Elfelejtjük belső házi érdekeinket, kereskedelmi szerződéseinket, választási kérdéseinket elnapoljuk, más szavak vannak mindenkinek a száján… Kossuth, e vitéz egyéniség kizárólag szavával és tollával képes egy egész nemzet józan szellemét megingtatni, egy nagy világrésznek óriási szívét erősebb lüktetésre indítani, a közvéleménynek irányt adni s a világ dolgainak intézését befolyásolni…

Micsoda diadalmenet!

Filmore, az Egyesült Államok elnöke 1852. január másodikán fogadta. Három hétig vitatkozott a szenátus és a képviselőház, megadja-e Kossuthnak is azt a tisztességet, amiben eddig csak a függetlenségi háború hőse, La Fayette márki részesült, s végül megadta: a külföldit hivatalosan meghívta ülésére.

Micsoda diadalmenet!

Igaz, megint taktikázni kellett, nem vallott nyíltan színt a rabszolgatartás körüli ádáz vitákban, amiért következetes demokraták bizonyára meg fogják róni, de ez most nem izgatta: e hatalmas ország népét és uralkodó köreit a magyar ügynek kell megnyernie, s az eredményt nem teheti kockára Amerika belső kérdései miatt. És áradt is a pénz a magyar emigráció céljaira.

Micsoda diadalmenet!

De amikor Filmore elnököt felkérte, hogy az Egyesült Államok hivatalosan tiltakozzék Magyarország önrendelkezési jogának elnyomása ellen, az elnök feszes képpel s kínosan feszengve, ám egyértelműen válaszolt:

– Mint ember… mindig mély rokonszenvet éreztem a magyar függetlenségi harc iránt… De mint elnök… nem térhetek el politikánktól, mely ma is az, mint ami az Unió megalakulásakor volt: be nem avatkozás mások belügyeibe…

Mint ember és mint elnök… Hát lehet e kettőt szembeállítani egymással?

Keserűségében nem is gondolt arra, hogy három évvel ezelőtt hasonló érvvel utasította el az ártatlanul rágalmazott Madarász László tisztázását.

Ha az Egyesült Államok elnöke is így gondolkodik, az csapás a magyar ügyre.

Pár napja történt, hogy Louis Bonaparte államcsínnyel császárrá koronáztatta magát. Európa legnagyobb köztársasága, a forradalom reménye az ellenforradalom támasza lett. Újabb csapás. A világ legnagyobb köztársasága megvan, él, erős és hatalmas, népe rokonszenvez a magyarsággal, de állama nem akar segíteni. Kiben lehessen hát reménykedni?

Csak az otthoniakban. Az országos összeesküvés bátor hőseiben. A bosszúra éhes népben.

„Lesz-e oly cudar magyar, ki ne kövessen, ha villogó fegyverrel kezemben én, a nemzet által választott kormányzó, megyek elöl? Nemzetem vitézsége nem erősítendi-e szavamat azon trombita harsogásává, mely előtt a zsarnokság Jerikójának falai leomlanak?”

Bachéknak könnyű dolguk volt. Pataky Mihály nem sokat tagadhatott: Kossuth kiáltványaival együtt fogták el. Vallomása alapján láncszemről láncszemre haladva, az egész összeesküvést felgöngyölítették.

Azon a napon, amikor Louis Bonaparte szétkergette a francia nemzetgyűlést, s ezzel megsemmisítette Kossuthnak a demokratikus Franciaországba vetett reményeit is, 1851. december másodikán, az éjszakai órákban Kossuth Zsuzsa lakását megrohanták a kirendelt katonák. Elfogták Jubál Károlyt is, aki Zsuzsa „bűneit” is magára vállalta.

Pataky Mihályt 1852 februárjában végezték ki. Jubál Károlyt tizenhárom hónappal később hurcolták a bitófa alá. Újabb egy év múlva a szervezet székelyföldi vezetőit gyilkolták meg a marosvásárhelyi Postaréten.

Kossuth Zsuzsa ekkor már Amerikában élt. Az osztrák kormány nem akart nemzetközi botrányt, a tüdőbeteg asszonyt kiengedte kezéből.

Zsuzsa Amerikában tudta meg Jubál szörnyű halálát. És 1854-ben, amikor a szervezet utolsó tagjai kerültek bitóra, a tüdőbaj és a bánat vele is végzett. Harmincnégy éves korában.

Anyjuk az előző évben halt meg Brüsszelben, úton számkivetett fia felé…

Bachéknak nem volt nehéz dolguk. Jerikó falai a legszebb és legerősebb trombiták harsogásától sem omlanak össze.

Az óceáni langyos szellő fel-felkavarta a hőséget, de a meleg így is székhez kötötte az idősebbeket, csak a fiatalok táncoltak. Herzen elmélázva gyönyörködött, milyen szépen szórakoznak gyerekei a két Kossuth fiúval.

Kossuth az ajtófélfának támaszkodott, mélabúsan pihentetve szemét a fiatalokon.

– Látja, a fiatal nemzedék már kész bennünket felváltani – mondta Herzennek.

– És ők már meg fogják érni…?

Herzen nem fejezete be a mondatot, érti őt Kossuth félszavakból is.

– Épp erre gondoltam én is… – Kossuth még jobban elkomorodott. – Egyelőre csak táncoljanak.

Herzen is elbúsult. Meg fogják-e érni a gyerekek? A hazatérés napját. A győzelemét. Év múlik év után, minden esztendő eltemet egy reményt… s aztán újat szül, mert az emigráns remény nélkül nem élhet. Lehet, hogy ők ketten, Kossuth Lajos és Alekszandr Ivanovics Gercen, ki a külföld számára már csak Herzen marad, soha nem látja viszont hazáját. De ha ezt most, 1855-ben tudnák, kibírnák-e a jövőt? Ötvenkettőben az olasz újjászületés reménye éltette őket: ötvenháromban ki is tört a milánói felkelés, de az osztrákok leverték. Vigaszukra még ugyanabban az évben megindult a cári Oroszország elleni háború, de az elnyomott népek semmi hasznot nem húzhatnak belőle: a nyugati hatalmak vigyáznak arra, hogy az egyensúly ne boruljon fel. Remények és csalódások között így múlik el az élet, megöregszünk és megnyugszunk a megváltoztathatatlanban. Lám, Kossuth is hogy megöregedett, nagy nyugodtságán megesik az ember szíve. De azért még most is szép ember. Már első találkozásukkor, három éve már ennek, feltűnt, hogy Kossuth az életben még szobrainál és képeinél is vonzóbb. Első fiatalságában igazi férfiszépség lehetett, arcának romantikus-elmélázó kifejezésével nagy hatást tehetett a nőkre. Szomorúan szelíd nézéséből nemcsak a hatalmas ész, hanem a mélyen érző szív is előragyog… Igen, az érzelmeknek, szenvedélyeknek ez a nyilvánvaló ereje, ami például Garibaldit is annyira jellemzi, ez különbözteti meg Kossuthot a csak teóriákban gondolkodó forradalmároktól, például Mazzinitól. Van valami szlávosan lágy Kossuthban és Garibaldiban is, talán azért is érzi mindkettőt olyan közel magához.

Herzen elmosolyodott. Minden általánosítás veszélyes. Mazzinit talán nem hevíti valami végzetes nagy szenvedély? De mégis van különbség köztük.

Kossuth is Olaszországon gondolkodhatott, mert újra Herzenhez fordult, mintegy folytatva a fáradtan ellankadt párbeszédet:

– Minden az olaszoktól függ most… Ha újra tudják kezdeni… Az én szavamra Magyarország is megindul.

Herzen egyetértően bólogatott. Igen, Kossuth és a legtöbb londoni, párizsi forradalmár emigráns között az a különbség, hogy ő mindent Magyarország szemszögéből néz. Mazzini is fel akarja szabadítani Olaszországot, hogy ezzel az egész emberiséget megváltó forradalom kezdetét vegye, Kossuthot viszont az egész emberiség történetének minden mozzanata abból a szempontból érdekli, mit hasznosíthat ebből a magyar függetlenség javára.

– Bízzunk Itáliában – mondta Herzen, s felállva sétára hívta Kossuthot.

A nap lebukott, egyszerre hűvös lett. Herzent is elfogta a mélabú. Bízzunk Itáliában, mit is tehetnénk mást, legfeljebb megint csalódunk. Lehet, hogy az a forradalmi korszak, amely felé az emigráció vezetői törekednek, már a múlté, s a fény, amely az utat jelzi, csalóka lidércfény, 1789 kihunyó világának sápadt visszfénye csak. De ha így volna is, ha ez volna is az igazság… „Igazság, meztelen igazság, mindig csak az igazság…” – úgy mondják, így is helyes. De az igazság nem öli-e meg a hitet, mint ahogy az erős sav kimarja a tartály falát? S hit nélkül, remény nélkül lehet-e élni?

Kossuth, háttal a lebukó napnak, jobbját keletre emelte.

– Arra van Magyarország…

Kossuth bizalmatlanul nézte Klapkát. Komárom egykori védője még nincs negyvenesztendős, a fiatalok tettvágyával s a katonák becsvágyával vetné bele magát a harcba. De Kossuth Világos óta idegenkedett a becsvágyó tábornokoktól, kivált ha azok szüntelenül áskálódnak is ellene, mint Klapka… Nyilván most is csak azért jött hozzá, mert Teleki László meggyőzte, hogy Kossuth Lajos nélkül a magyar ügyben semmit sem lehet kezdeményezni.

Bosszantotta az is, hogy Klapka előző nap Pulszky és Ihász ezredes előtt beszélt ekkora horderejű dolgokról. De mivel a tevékenység lehetősége csakugyan megnyílni látszik, nem engedhette meg magának, hogy személyi ellenszenvek befolyásolják. Ha a most megindult 1859-es esztendő csakugyan meghozza az egyesült francia–szárd hadsereg Ausztria elleni háborúját… bűn lenne az alkalmat elszalasztani. Az osztrákokat most lehetne végzetesen harapófogóba szorítani, s most mindent alá kell rendelni e nagy célnak. De óvatosan!

– Emlékezzen ön arra – magyarázta Klapkának –, mi mindent ígért a Napóleon-ház annak idején a szerencsétlen lengyeleknek. S mi lett a vége? Egy haszontalan légiócska, mely vérét onthatta a császárért, anélkül, hogy ebből megszületett volna a lengyel függetlenség. Én vigyázni fogok arra, hogy Lengyelország sorsára ne jussunk! Mi a biztosíték arra, hogy ennek a mostani Napóleonnak jobban hihetünk, mint a lengyelek hihettek a nagy Napóleonnak?

– A császár unokaöccse, Jérôme Napóleon herceg, a vele folytatott tárgyalásom során…

Kossuth félbeszakította Klapkát.

– Egyedül a császár szándéka határozó. Amit erről mások mondanak, az állhat is, nem is, az nem biztosíték.

– A herceg megígérte, kieszközli, hogy a császárral is szólhatok. Mit mondjak neki, ha erre módom lesz?

Kossuth egy pillanatra elmerengett. Ó, ha csakugyan hinni lehetne!

– Vezéreszméül kérem ezt venni – mondta lassan sulykolva a szavakat, hogy Klapka semmit félre ne érthessen. – Én a nemzetet csak úgy szólítom fel fegyverre, ha mint erő jelenünk meg a határon. Tehát egy erős hadosztályt kell adniuk, de nem úgy, mint önnek mondták, hogy majd a határnál megállnak, mi meg menjünk előre… Nem, köszönöm, ilyen helyzetben ha mi csak egy csatácskát vesztenénk, akkor ők hajóra szállnának, s minket faképnél hagynának. Nekem az kell, hogy a francia zászló magyar földön ténylegesen kockáztatva legyen…

A harci vágytól égő Klapkának nem tetszett ez a túlzottnak ítélt óvatosság. Még kevésbé a folytatás.

– Nyílt leszek, mint férfiúnak illik, hazafinak kötelesség. – Kossuth határozott szavainak élét csak szemének lágy csillogása enyhítette. – Szükséges, hogy a köztem és a tábornok úr közötti viszony tisztába hozassék. Ettől függ, együtt, egymás mellett vagy egymás ellen fogunk-e állani a jövőben.

Az emigráció első éveiben, ezt Kossuth eléggé természetesnek találta, mindegyik emigráns egy másikat vádolt a bukásért, és – főleg Szemere intrikái következtében – sokan a kormányzó ellen sem restelltek fordulni. De az amerikai diadalút, a nagy sikerű angliai felolvasások után, az után, hogy a francia császár és a szárd király is belátta, Kossuth nélkül nincs magyar megmozdulás, e téren is erélyesnek kell lenni.

– Én nem vágytam arra az erkölcsi helyzetre, melyben vagyok – magyarázta –, de ez a helyzet megvan: a nép bizalma köröttem összpontosul. Más szavára a nemzet nem fog felkelni. Ha én vagyok a felelős, kell hogy én legyek a vezér. A forradalom keserves tapasztalásai is arról győznek meg, hogy a katonai és polgári főhatalomnak forradalomban egy kézben kell lennie. Én hát a hadsereg vezényletét ki nem adom.

Látva Klapka arcán a borús árnyékot, hozzátette:

– Mondhatná ön, hogy nem bírok kellő katonai tapasztalással. Kérdem én: harcunk legdicsőbb szakában, Bemet kivéve, aki pedig szintén sokat hibázott, voltak nekünk úgynevezett tapasztalt hadvezéreink? Maga, tábornok úr, azelőtt, midőn sereget adtam kezébe, hány csatát, nem mondom, intézett, de csak látott is? Én tíz év óta minden üres percemet a hadtudománynak szentelem… Én tábornok úr tehetségét becsülöm. Ha akarja mellettem a táborvezérkari főnökség dicső s roppant fontosságú állását elfogadni, azt őszinte bizalommal megajánlom. Csak ilyen viszonyban fogunk együtt mehetni… Ha nem, nem.

Klapka arra gondolt, hogy a diplomáciában nélkülözhetetlen s ennélfogva szintén vezető szerepre jogosult Teleki László, bármennyire tiszteli is Kossuthot, nem fogja tűrni az öreg kizárólagos hatalmát, s ezért nem ellenkezett.

– Kormányzó úr okainak fontosságát tökéletesen elismerem, álláspontját elfogadom, s tehetségeimet a haza szabadságának kivívására felajánlom… Nekem sohasem volt gondolatomban ön ellen ellenzéket csinálni…

Amikor Klapka elment, Kossuth emlékeztetőül, meg hogy elviselhetetlennek érzett izgatottságát mérsékelje, részletesen lejegyezte a beszélgetést.

Munkája végére érve, szembe kellett néznie a keserű gondolattal, amely e nagyszerű kilátásokat kezdettől fogva árnyékba igyekszik borítani. A külföldi emigránsok legderekabbjai fel fognak háborodni, ha meghallják, hogy egy Kossuth egy Napóleon császárral szövetkezik: negyvennyolc magyar hőse a francia negyvennyolc szellemének gyilkosával… Cavour a szárd király miniszterelnöke, érthető, ha nem kedveli a köztársasági Mazzinit. De nem nyilatkozta-e Kossuth Lajos is számtalanszor, hogy szíve szerint a köztársaság híve? Sőt nem támadta-e személyesen III. Napóleont is, e zsarnok szélhámost? És legutoljára éppen Mazzini lapjában… Akit meg kell tagadnia, ha a császárral és Cavourral akar egyezkedni.

Mazzini… Mazzini… tiszta, odaadó, elszánt forradalmár. De még ő is elismerte, hogy Olaszország felszabadítása fontosabb minden államtani teóriánál. És így igaz. Bárki legyen is az, aki Ausztria ellen háborút visel, legyen az császár, király vagy szultán, keresztény vagy török, szövetkezni lehet, sőt kell vele, ha a nemzet szabadsága ezen múlik. Feltéve, hogy kellő biztosítékot nyújt. Feltéve, hogy nem akarja a nemzetet pusztán eszközként felhasználni.

…Amikor Teréznek beszámolt az éledő remény híreiről, az asszony nem titkolta hitetlenségét.

– Emlékezz csak – mondta fejét csóválva –, hat vagy hét éve, akkor is épp tél volt, már utazni akartál… aztán addig gondolkodtál, míg leverték a milánóiakat.

Teréz nagyot sóhajtott. Jó lenne hazamenni. Újra diadalmenetben vonulni végig Pest utcáin.

De biztos, ami biztos. Egyelőre jó itt Londonban, a Goover Streeten… Négy szoba és szalon… A kislánynak majd egy előkelő férjet lehet szerezni, a fiúk a British University College büszkeségei, jó állást kaphatnak, Lajos felolvasó körútjaival szép pénzt keres… Mi kell még?

A háború híre meggyógyította Telekit…

1859. április huszonkilencedikén kezdték meg a háborút az osztrákok. Május harmadikán Teleki már Londonban volt, Klapkával, Bethlen Gergellyel – és a régtől várt, mégis váratlan hírrel:

– Napóleon herceg… a császár tudtával… Párizsba hív, személyes értekezés végett.

A nagy örömöt az sem csökkentette lényegesen, hogy a herceg, nyilván Telekiék tanácsára, kérte Kossuthot, mondjon le kormányzói jogfolytonosságáról, s közösen vezessék az ügyet.

Kossuth méltányolta, milyen szerepet játszott Teleki és Klapka a remélhető szövetség előkészítésében, s beleegyezett: nem egyedül, hanem egy Nemzeti Igazgatóság élén, két társa egyenjogú részvételével irányítja a haza felszabadítását.

Párizs… Nyolc évvel ezelőtt Napóleon elnök nem engedte meg Kossuth kormányzónak, hogy Franciaország földjére lépjen. Most Napóleon császár hívja Kossuth igazgatósági elnököt… Ez a politika.

Előbb Jérôme herceggel beszéltek.

– A császár szándéka az – mondta az unokaöcs –, hogy Magyarország független állam legyen.

Épp ezt akarjuk mi is – gondolták a magyar vezetők.

– Csak egyet kíván kikötni – tette hozzá a herceg óvatos, fürkésző pillantással –, hogy ne állítsák fel a köztársaságot, hanem maradjanak az alkotmányos monarchiánál.

Ezt várni lehetett. A szövetségnek ára is van. De nem túl nagy ár. Ha választani lehet a Habsburgok által letiport, megkínzott, kirabolt Magyarország valósága és egy önálló alkotmányos magyar királyság valóságos lehetősége között, ki az, aki a jelen pillanatban valószínűtlen magyar köztársaság álma mellett tart ki?

– Én republikánus vagyok – Kossuth felkészült a válaszra –, ám a hazát fölébe helyezem elméleteimnek… de hogy irányt adhassunk a közvéleménynek hazánkban, óhajtanám tudni, ki az, kinek magyar királlyá választása a császár tetszésével leginkább találkoznék.

– A császár ezt egészen önökre bízza – mosolygott a herceg, mintha maga is meg volna hatva őfelsége nagylelkűségétől.

– Nekünk természetesen eszünkbe sem juthat a magyar koronáról rendelkezni akarni, nincs hozzá jogunk – feleli Kossuth. – De ha mostani egyezkedéseink folytán Magyarország függetlenné lesz, ezt a császár pártfogásának, amit viszont hercegséged közbenjárásának fogja köszönhetni… ez esetben meggyőződésem, hogy nemzetem hercegségednek fogja Szent István koronáját felajánlani.

A herceg épp Kossuthtal ült szemben az asztalnál. Felállt, s meghajtotta magát.

– Mélyen érzem e megtiszteltetés becsét, és nagyon köszönöm.

Azután hosszasan magyarázgatta, miért nem fogadhatja el a megtiszteltetést.

Majd meglátjuk, hogyan beszéltek a győzelem után – gondolta Kossuth, s áttért az ügy gyakorlati oldalára. A hercegnek arra a kérdésére, hogy milyen feltételek mellett hajlandók harcba szólítani a magyar népet, így válaszolt:

– Elengedhetetlen kötelességünk ragaszkodni ahhoz, hogy először is: a francia zászló magyar földön kibontassék, oly számú francia hadsereg kíséretében, melyet a császár e hadi lobogó becsületének biztosítására szükségesnek ítél. Másodszor: a császár nevében proklamáció intéztessék a magyar nemzethez, melyben a császár kijelenti, hogy az osztrákokkal háborúban állván, a magyar nemzetet szövetségesének fogadja, s mint barát küld hadsereget Magyarországba avégett, hogy az 1849-i Függetlenségi Nyilatkozatot érvényesíteni segítsen.

A herceg megígérte, hogy mindent közöl a császárral, és jelentése nemcsak hű, pártoló is lesz.

Ez történt 1859. május ötödikén délelőtt.

Éjjel tizenegy óra felé a herceg megjelent Kossuth szállásán, és a Tuileriákba vitte. A bejelentésre a császár egészen az ajtóig sietett a vendégek elébe, akiket dolgozószobájában ültetett le, miután előzőleg utasította az ajtónállót: senki sem zavarhatja.

Kossuth megnézte a császárt. Igaza volt Victor Hugónak: semmi császári nincs ezen az emberen. Kiugró arccsontok, alacsony homlokra bodorodó hajfürt, kicsiny és fátyolos szem, nyugtalan mozdulatok. Jobb kezét gombos kabátja nyílásában tartja, ez az egyetlen, ami halhatatlan nagybátyjára emlékeztet… Annál jobb, hátha könnyebb lesz szót érteni vele.

A császár udvariaskodással kezdte:

– Ön bizonyára neheztel reám, amiért annak idején nem engedtem keresztülutazni Franciaországon…

Kossuth élvezettel hallgatta a magyarázkodást, s tréfával igyekezett továbbsegíteni a császárt a kínos emléktől:

– Biztosítom, sire, azt a kis kellemetlenséget már rég elfelejtettem, hazámat az nem érintette, mindössze nekem okozott kis tengeribetegséget, ami az én hibám, miért vagyok oly rossz tengerész…

A kölcsönös puhatolózás után a császár elővette nagybátyja 1809-es kiáltványát, amelyet a magyar nemzethez intézett; Kossuth kívülről idézte a francia szöveget. Napóleon elérkezettnek látta, hogy a lényegre térjen:

– Meg kell vallanom, nagy akadályok állnak utamban. A legfőbb akadály Anglia… az angol kormány nagyon ragaszkodik az osztrák dinasztiához. Ha én most a háborút a Duna vonalára is kiterjesztem, okom van azt hinni, Anglia még interveniál is ellenem.

A herceg közbeszólt:

– De hát nem lehetne Angliát megnyernünk?

A császár cigarettáját a lámpa felé tartotta s rágyújtott.

– Sohasem kell akarni a lehetetlent.

Kossuth megjegyezte a francia mondatot: „Il ne faut jamais vouloir l’impossible.” Nem rossz jelige egy császárnak. De egy száműzöttnek?

– Megnyerni valóban lehetetlen – mondta Kossuth –, de bocsásson meg, sire, azt kívánja felséged Angliától, hogy szövetségese legyen, mint volt a krími háborúban?

– Ó, nem – legyintett a császár –, csak azt kívánom, semlegessége biztosítva legyen.

Kossuth felélénkült. Mintha valami politikában járatlan emberrel értekezne, hosszan fejtegette az angliai viszonyokat, a pártok állását. A császár mosolyogva hallgatott. Legkiválóbb tehetsége a hallgatás – írta róla Victor Hugo. Míg miniszterei nagy szónoklatokat vágnak ki, papírból kakasokat szokott formálgatni. S aztán ha megszólal, nem beszél, hanem hazudik. Úgy hazudik, ahogyan más ember lélegzetet vesz.

De a császár most nem játszott papírkakasokkal. Érdekelte ez a megszállott magyar. Nem akart hinni a fülének, amikor Kossuth kijelentette, hogy a semlegesség biztosítása érdekében meg fogja buktatni a jelenlegi tory kormányt.

– Én a sikert annyira biztosra veszem, miszerint csaknem ígérni merném, hogy kevéssel a parlament összeülése után a whig párt fog kormányra lépni, s nekem szerencsém lehet az új miniszterek semlegességi kötelezettségét felségednek bemutathatni.

A császár belső megelégedettséggel bólogatott. Ez csakugyan bolond, úgy látszik, ezek az emigráns forradalmárok egy idő után mind eszüket vesztik…

– Nagyon érdekes… Nagyon fontos… Kérem, tegyen meg mindent, s Anglia semlegességének biztosításával legfőbb nehézségünket hárítja el.

De nem kell kedvét szegni. Ki tudja, hátha elér valamit Angliában. Bátorítóan mosolygott.

A csaknem kétórás beszélgetés végén a császár felállt.

– Tehát megértettük egymást…

„C’est donc entendu…” Kossuth nem is tudta titkolni örömét. Hát lehetséges ez?

A császár Pietri szenátort bízza meg a részletek intézésével… Kossuth menjen Angliába… Utána Olaszországba… A császár is oda megy, a hadak élére.

– Au revoir en Italie! – nyújtott kezet Kossuthnak.

Viszontlátásra Olaszországban… Hát lehetséges ez?

Gyönyörű, tiszta tavaszi éj volt. A palotából kilépve a herceg sétát indítványozott. Szivarra gyújtottak, s lassan ballagtak a Szajna partján. A herceg beszélt… Milyen nagy sikert ért el Kossuth… Ha a császár egyszer elhatározza magát, odaüt… Aztán elkezdte csipkedni felséges nagybátyját, s kijelentette, hogy ő egy kicsit rokonszenvez a köztársaságiakkal.

– Apropó, köztársaságiak… – kérdezte, mintha merő véletlenből jutott volna eszébe a dolog – mit mondanak majd az ön barátai, Ledru Rollin és Mazzini?

Kossuth erre is felkészült. A francia forradalmak amolyan háziszennyes-mosásnak felelnek meg, de a nemzeti lét kérdése ott nem forog kockán.

– Nálunk viszont… Nálunk amit forradalomnak neveznek, az valójában háború, a nemzet létéért. Rossz hazafi volnék, ha e háborúban nem fogadnám el a segítő kezet elvi okokból… A republikánus Amerika függetlensége kivívását nagyrészt az abszolutisztikus Franciaország segítségének köszönheti. Én sokszor megmondtam Mazzininak is, hazámért a szövetséget még magától az örökkévaló ördögtől is elfogadnám…

Aztán a hercegre nézett, s nyomatékkal hozzátette:

– Csak vigyáznék magamra, hogy el ne vigyen.

…Azt mondjátok: jöjjön maga a sátán, csak vigye el nyakunkról az osztrákot. Én azt mondom nektek, testvéreim: a sátánt megkapjátok, az osztrák is a nyakatokon marad – meg fognak egyezni az első csata után…

Giuseppe Mazzini

Pietri szenátorral beszélték meg a pénzügyeket is. A Nemzeti Igazgatóság három vezetője, Kossuth, Teleki, Klapka – az eljövendő független Magyarország adósságaként – fejenként 25-25 ezer frankot vett fel személyi kiadásokra; Kossuthnak családjára és olaszországi útjára való tekintettel további 25 ezret kellett kapnia.

De egyelőre még Londonba sietett vissza, vállalt kötelezettségét teljesíteni: biztosítani az angol semlegességet.

Amikor az öreg megérkezett a londoni pályaudvarra, családjának, közvetlen híveinek mindenről beszámolt. Ihász ezredes elővette a régi egyenruhát, hogy szoktassa magát a harci hangulathoz. Meg hogy kicsit bele is fogyjon, mert bizony kihízta a tíz évvel azelőtti mundért.

Kossuth sietett Gilpinhez, a független párt befolyásos vezetőjéhez. És hamarosan megkezdte a gyűlések sorozatát… London… Manchester… Bradford… Glasgow…

Az egész világsajtó ír a káprázatos körútról.

Odahaza kézről kézre adják a Times kéziratos fordításait. Szájról szájra terjed a hír: kezdődik… A rendőrség kétségbeesett jelentései elárasztják a bécsi belügyminisztériumot… Magyarország újra Kossuth-lázban ég. Milliók érzelmeit, hangulatát fejezik ki a debrecenyi tanulótársaság diákjai, akik ezt a verset terjesztik:

Az olaszországi fronton az osztrák hadsereg magyar katonái komoran engedelmeskednek a parancsoknak. Várják, mikor hangzik el a másik parancs. A palestrói csatában, amelyben a francia–szárd sereg vereséget mér az osztrákokra, a magyar katonák – írja Irányi Dániel Kossuthnak – hátulról több kárt tettek az osztrákokban, mint az ellenség.

A hű Ihász már az olasz táborban van. Onnan hívja a kormányzót, jöjjön már; addig nem mennek a dolgok a rendes kerékvágásban, míg nincs itt az, aki összetartja ezt az átok megszállta magyart.

Kossuth nehezen indul el, mert még nem érzi biztosítottnak az ügyet. A császár nyíltan még nem kötelezte el magát. De mivel ő Angliában teljesítette vállalt kötelezettségét, s mert Teleki is rimánkodva hívja, összecsomagol.

Gilpin levele már Genovában éri utol.

A vonat megállt tíz percre, s népünnepély lett a pihenőből. Épp az állomáson várakozott ugyanis száznegyven magyar katona, önként jelentkeztek az osztrák ellen, s most Ihász seregéhez voltak menőben.

Kossuth felsorakoztatta őket, végigment soraikon. Az éljenek dörgése odacsődítette az olaszokat, s most már kánonban zúgott az éljen és az evviva.

A távolban a Monte Viso égbe nyúló csúcsa felett megállni látszott a leszálló nap. Kossuth meghatottan nézte a fenséges képet. Ott, messze, a végtelenség. Itt, körötte, a jelen, a nép, a harc reménye. Azon vette észre magát, hogy olaszul szónokol a köréje gyűlt népnek. Ezt megírja Teréznek is. Nem is tudta, hogy tud olaszul…

Pár napja még itt tanyáztak az osztrákok, a haszontalanul kivágott út menti eperfák és a levegőbe röpített erődök jelezték nyomaikat. A francia–szárd sereg nyomul előre, de a császár még nem vallott színt. Kossuth szilárdul eltökélte, hogy határozott ígéret nélkül nem engedi bevetni a magyar légiót.

Éjszaka érkeztek, a várkapuőr sűrűn emlegette az ördögöt, nem ismerte meg őket. De amikor reggel a pincér meglátta a vendégkönyvben Kossuth nevét, eszeveszetten lerohant a lépcsőkön, s rövid időn belül ezer és ezer ember tolongott a fogadó körül.

Kossuth kocsiba ült, de a tömeg kifogta a lovakat, a nők a kezét csókolgatták…

Itt aratott hát oly bőségesen a halál, alig pár napja. A tizenkétezer osztrák halottat már eltemették, az átlyuggatott csákók, tölténytáskák még szerteszét hevernek, s a júliusi lég bűzlik a rothadó tetemektől, melyek nemrég még emberek voltak.

Kossuthot mélabús gondolatok szállják meg. Az ilyen látvány lehetetlen, hogy ne eddze a keblet. Óriási erőfeszítéssel oly karba kell tétetni az emberiséget, hogy az ilyen látványok lehetetlenné váljanak.

De egyszerre eszébe jut, hogy ebben a csatában az osztrákok által besorozott magyarok már tömegesen álltak át, ha kellett, parancsnokaik lelövöldözése árán is. Lesz magyar hadsereg, már itt olasz földön is, s ha egyszer a hívó szó elhangzik, odahaza is megindul a nép… A császár üzent, várja a főhadiszálláson, a döntés órái közelednek!

Kossuthné sorba rakja a két hét óta özönlő leveleket. „Kedves lelkem angyalom”-mal kezdődnek, de neki szólnak-e igazában? Hisz bennük legritkábban a férj szólal meg, a levelek valójában úti beszámolók, diplomáciai jelentések, utasítások a londoni híveknek, politikai ítéletek, vélemények, tervezgetések, remények és kétségek zuhogó áradata. Meg lehet tudni belőlük, hogyan fogadták Kossuth Lajost Alessandriában és Piacenzában, mit gondolt a solferinói csatamezőn, meg lehet tudni, mit akar mondani a császárnak és a világnak, s mi az, amit el akar titkolni előlük, csak éppen…

De nem, Teréz nem akar igazságtalan lenni. Férje rég nem volt hozzá ilyen gyengéd, s lám, ha leírja a Monte Viso fölött megálló napot, milyen kedvesen teszi hozzá: „Oh, látnod kell ez országot, látnod karomra fűződve, hogy egymás által kétszeresen érezzük a természet magasztos benyomásait…” Erre persze még nem lehet elindulni, de lám, pár nappal később megint elkezdte: „Akárhogy dől el dolgunk… ahhoz a te szegény öreged mint egy igen-igen kedves reményhez ragaszkodik, melyen dobogó kebellel csügg, hogy te, kedves angyalom, s fiaim lejöttök, amint csak lehet.” És tessék, most, hogy végre a főhadiszálláson fogadta a császár, határozottan ezt írja: „Tehát mindenesetre jöjj, kedves, édes angyalom. Jöjj, siess karjaim közé. Ha hazamegyünk, jöjj, mert megyünk; ha nem megyünk, jöjj, hogy velem légy, míg itt vagyok…”

Kossuth Milánóból írt, július harmadikán. Már Milánó is felszabadult… Akkor komoly a dolog.

És Teréz eladja a fölösleges cókmókokat, ládákba csomagoltatja férje papírjait, könyveit. Indulás Olaszországba… s onnan talán, nagy ég, még gondolni is szédítő, talán… talán haza!

1859. július 3., reggel nyolc óra.

A császár csakugyan a főhadiszálláson fogadta Kossuthot és a magyar ügyekkel foglalkozó Pietri szenátort. Tárgyalás közben jelentették, hogy a szárd király megérkezett, de a császár kiüzent: kegyeskedjék várni őfelsége…

Kossuth a jól végzett munka tudatában röviden említette angliai sikereit, de a szenátor közbevágott:

– A legkülönösebb az, sire, hogy Kossuth úrnak zsebében vannak az angol semlegességet garantáló miniszteri levelek.

A császár elkérte Gilpin üzenetét és a többi levelet. Csodálkozva olvasgatta őket, de csak mosolygott szótlanul.

– Miután ez az akadály el van hárítva – Kossuth szerette volna végre színvallásra bírni a császárt –, mi felségednek határozata Magyarország iránt?

A császár ötölt-hatolt. A poroszoktól tart, mondta, de azért eltökélte, hogy függetlenné teszi Magyarországot.

– Még mindig el van határozva, hogy addig nem hívja nemzetét harcba, amíg a francia sereg meg nem jelenik magyar földön?

Kossuth ismét hosszan bizonygatta, hogy nem tehet másként. Ha a franciák nélkül indul meg a felkelés, két eset lehetséges: vagy győznek az osztrákok, s akkor ötven évig nem mozdul meg a magyarság, vagy oly sikert ér el a felkelés, hogy Bécs megijed, s inkább Olaszországot adja fel, csak hogy Magyarország ellen fordíthassa minden erejét. És ez esetben a porosz is vérszemet kap, mert ekkor csak a magyarokkal volna dolga, és nem a franciával is.

– Nagy érdekek forognak kockán, sire – foglalta össze érvelését. – Egy nemzet élete. Nagy rajtam a felelősség, nyíltan kell szólanom. Ha a francia zászló nincs elkötelezve Magyarországon, a megvert osztrák békét ajánl fel felségednek, s akkor szegény hazám volna az áldozat, mert felséged elfogadná a békét.

A császár elismerte, hogy így tenne adott esetben.

– Elfogadom az alapot: vagy sereget küldök Magyarországra… vagy nem kívánom, hogy a magyar felkeljen.

De mivel a sereg küldéséhez előbb el kell foglalni Velencét, hisz Genovából nem lehet szállítani a sereget, addig is iparkodni kell az olaszországi magyar csapatok felállításával.

– Nekem mint embernek felséged szava elég – makacskodott Kossuth –, de mint hazafinak nekem biztosíték kell.

Felolvasta a tervbe vett proklamációt, amelynek egyik célja szintén a francia császár elkötelezése volt. „Kiáltvány a magyar katonasághoz… – Kossuth franciára fordította a szöveget. – Üdvözlet nektek nemzetünk nevében, vitéz magyarok, édes hazánk felszabadításának reményei…! A franciák hatalmas császárja s Piemont lovagias királya választott eszközei a gondviselésnek, mely által az igazságos isten az osztrák ház bűneit megbünteti… Ki hazánk elnyomójának ellensége, az hazánknak természetes barátja… Ti nem tartoztok hűséggel Ferenc Józsefnek… Minden szuronydöféssel, minden kardvágással, melyet hazánk elnyomójáért tesztek, édes hazánk szívét sebzitek…”

A császár elismerően bólogatott. De amikor a kiáltvány befejezéseként Kossuth a keltezés helyszínéül a francia császári főhadiszállást jelölte meg, őfelsége elnevette magát.

– Ez kissé még korai volna… Jobb lesz, ha Genovát vagy Torinót ír ön…

Kárpótlásul viszont bókolt Kossuth seregszervezői tehetségének, s Pietrit utasította: biztosítsa a pénzt a magyar sereg szervezéséhez.

…Kifelé menet Kossuth látta, hogy a szárd király csakugyan miatta várakozik. Bizakodó örömében nem is sejtette, mit akar közölni a császár a királlyal.

És elhinni sem akarta a császár döntését, amikor július nyolcadikán Genovában értesült a fegyverszünetről. Fegyverszünetet kötni? Egy győzelmesen előrenyomuló hadseregnek? Lehetetlen. Rettenetes. Érthetetlen.

De amikor Pietri szenátor berontott az ajtón, már az arcáról le lehetett olvasni: a lehetetlen bekövetkezett.

– Jaj nekünk… – Pietri rokonszenvezett Kossuthtal – vége, minden elveszett! Olvassa ezt…

A császár levele volt. Pietrinek címezte, de Kossuthnak szánta. „Megfontoltuk a helyzetet… megállapodásra jutottunk… békét kell kötnünk… Mondja meg ön Kossuthnak… végtelenül sajnálom, hogy hazája felszabadításának most abba kell maradni… Nem tehetek másként… Lehetetlenség…”

Kossuth nem tudta visszatartani könnyeit. Tíz esztendő keserűségét, szenvedéseit ígérte feledtetni a remény, s most minden oda van. Harc nélkül, dicstelenül, vissza a számkivetésbe. A császár nyilvánvalóan jobban fél a háború által ösztönzött nemzeti és forradalmi mozgalmaktól, mint a porosz intervenciótól – ezért köti a szégyenletes békét.

Kétségbeesése vad haragba csapott át, amikor tovább olvasta a levelet. „Mondja meg Kossuthnak… legyen meggyőződve barátságos érzelmeim felől, s kérem, ne csüggedjen, bízzék bennem s a jövendőben. Saját személyére s gyermekeire nézve rendelkezzék velem…”

A szélhámos bizalmat kér áldozatától. A gyilkos bukszáját kínálja áldozata árváinak. Micsoda ocsmányság!

– Ilyenek a koronás fők… Ördögbe a hazával! Koncot az embernek, majd megvigasztalódik… – Visszaadta a levelet Pietrinek, s haragját méltósággal fékezve, felemelt hangon folytatta: – Mondja meg ön, szenátor úr, urának, hogy a franciák császárja nem elég gazdag ahhoz, hogy Kossuth Lajost alamizsnával kínálhassa, s Kossuth Lajos nem elég alávaló ahhoz, hogy azt elfogadja.

Pietri tehetetlen keserűséggel hallgatta, és széttárta kezét.

Együtt mentek Torinóba, Cavourhoz.

A szárd miniszterelnök, mihelyt megtudta a részleteket, lemondott. III. Napóleon nemcsak megszegte az egyezményt, amelynek értelmében az olasz félszigetről teljesen ki akarták űzni az osztrákokat, nemcsak meghagyta a Habsburgoknak a velencei tartományt, hanem még magához is ragadta Savoyát és Nizzát – szárd szövetségeseitől.

– Az ön császárja engem cserbenhagyott – sistergett Cavour –, zsebre vágja a meg nem szolgált bért, s itthagy minket faképnél… Politikában az ember gyakran kénytelen megalkudni, néha az elveinkből is engedni kell, de van egy, amiből magára tartó ember soha nem enged: ez a becsület…

Hirtelen Kossuthhoz fordult.

– Én azt mondom önnek, ez a béke nem lesz meg! Ezt a szerződést nem fogják végrehajtani. Egyik kezemet a klérusnak nyújtom, a másikat Mazzininak, konspirátor leszek, republikánus leszek, de Olaszországot felszabadítom… Én és ön… mi megmaradunk a magunk útján, nem igaz? Mi ketten véghezvisszük azt, amit a francia császár nem mert bevégezni. Istenemre, mi nem állunk meg félúton!

Kossuth ezt is jól emlékezetébe véste: „Pardieu, nous ne nous arrêterons pas à mi-chemin…”

Meghajolt a miniszterelnök előtt.

– Számoljon reám, gróf úr!

Cavour számított is Kossuthra, amikor kidolgozta terveit Olaszország egyesítésére. Joggal bízott abban, hogy egy új olasz–osztrák háború esetén, kellő biztosítékok mellett, az emigráció harcba hívja és ragadja Magyarországot. De Kossuth kevesebb joggal számíthatott Cavourra…

Egy esztendő sem telt el a szégyenletes villafrancai fegyverszünet óta, amikor 1860 májusában Garibaldi alig több mint ezer hívével partra szállt a szicíliai Marsalában. A vörösingesek ellenállhatatlanul nyomultak felfelé, szeptemberben felszabadították Nápolyt. Garibaldi Türr Istvánt nevezte ki Nápoly kormányzójává.

Kossuth – Cavour hívására – ismét elhagyta Londont, és Olaszországba utazott.

És Magyarországon a bizakodás, a remény minden korábbinál magasabbra csapott. Nyílt tüntetéseken ezrek és ezrek éltették Kossuthot, Garibaldit és a függetlenséget. A fegyveres harcot.

Új dalt tanult a nép:

Szeptemberben Kossuth, Teleki és Klapka meg is egyezett Cavourral. Kossuth most már, okulva a császári szószegésből, hivatalos szerződést kért – és kapott is. Cavour vállalta az olasz hadsereg adriai partra szállítását, kellő mennyiségű fegyver küldését a magyar felkelőknek, az olaszországi magyar légió további fejlesztését; kötelezte magát arra, hogy Magyarország függetlenségének helyreállításáig nem köt különbékét Ausztriával.

Cavour még a szerződés megfogalmazását is Kossuthra bízta.

A szárd hadsereg meg is indult. De nem északra, az osztrákok ellen. Lefelé, délnek, a forradalom ellen. Cavour megrettent Garibaldi fényes sikereitől, s meg akarta akadályozni, hogy a forradalmi-köztársasági szellem kerekedjék felül az újonnan felszabadított területeken. Garibaldi – az egység érdekében – engedett.

Közben az osztrák császár is felmérte a fenyegető veszélyeket. Jónak látta, hogy lemondjon a teljhatalmú egyeduralomról, s alkotmányt ígérjen. Az októberi diploma azonban nem tudta elcsitítani a magyar nép elégedetlenségét. A tavaszi háború továbbra is reménység maradt. Cavour öt hajót rakatott meg fegyverrel, s a hajók már a Dunán felfelé haladtak, hogy a délkelet felől megindítandó magyar felkelés komoly erővel törhessen ki.

És ekkor elkövetkezett a csapások újabb időszaka. Cuza román fejedelem, félve az osztrákoktól és egyéb politikai megfontolások miatt lefoglaltatta az első két hajót. A másik hármat a törökök állították meg a Duna torkolatánál.

Pár héttel később, 1860 decemberében a magánügyei végett Drezdába utazó Teleki Lászlót a szász kormány letartóztatta, és kiszolgáltatta az osztrákoknak. Kossuth hatalmas nemzetközi diplomáciai és sajtóhadjáratba kezdett barátja kiszabadítása érdekében. De a császár elé hurcolt Teleki úgy érezte, életét nem mentheti meg másképpen, csak ha szakít az emigrációval, és – legalábbis egy időre – visszavonul a politikától. „Nem, ezerszer nem! – üzente Kossuth hazai híveinek. – Ez lehetetlenség… Isten óvja szegény fejemet a megtébolyodástól.”

De az ország java még mindig remélt. A szabadságharc leverése óta most először a tömeges és nyílt lázadás előjelei mutatkoztak. Kossuthot és az emigráció több vezetőjét tisztségekre választották a megyei közgyűléseken, ahol nyilvánosan kiálltak Teleki politikai jogainak érvényesítéséért is.

A vérmesebb emigránsok, látva, hogy a szárd király nem siet a háborúval, már arra igyekeztek rábeszélni Garibaldit, hogy kezdje meg a harcot a saját felelősségére, de a legendás hírű vezér tudta, hogy Kossuth és Cavour egyezményével szemben, saját királya ellenében nem léphet fel.

1861 várt tavasza elérkezett. Ferenc József összehívta a magyar országgyűlést. A képviselők két főtáborra oszlottak: a Deák körül tömörülő mérsékelt ellenzékiek feliratban kívánták kifejezni az uralkodóhoz intézett elégedetlenségüket és kívánságaikat, a többségre számító radikálisok határozatban akarták kimondatni az 1848. márciusi törvények helyreállítását. A határozatiakat Teleki László vezette.

Teleki hatalmas beszédet írt az önkény uralma ellen, megvédve benne a nemzet jogait. Május hetedikén este önmagának hangosan felolvasta a beszédet. És másnap reggel inasa holtan találta szobájában. Teleki golyót röpített szívébe.

Öt nappal később Deák beterjesztette az országgyűlés előtt felirati javaslatát. Érvelését Kossuth is mesterinek ítélte, de reményét a határozatiakba vetette, mert a felirati forma az alattvalói szellemet tükrözi, a határozati alakból a népfelség elve szólal meg.

Június ötödikén – három szavazattal – Deák pártja győzött. A képviselők ábécérendben szavaztak. Az S betűnél még a határozatiak javára billent a mérleg. A sok Zichyből azután kitellett a háromfőnyi felirati többség.

Másnap meghalt Cavour.

És néhány nappal később véget ért az a per is, amelyet az osztrák császár képviselői Londonban indítottak Kossuth ellen bankjegyek jogtalan kibocsátása címén. Meg kellett semmisíteni a bankjegyeket, melyeket Kossuth a magyar szabadságharc kitörésére számítva, idejében kinyomattatott. Csak nagy halom hamu maradt utánuk.

Mint ahogy elhamvadtak a fegyveres függetlenségi harc reményei is.

De – egyelőre – a kiegyezésé is. Hiába győztek Deák mérsékeltjei, Bécsnek még a felirat is túl sok volt: a császár feloszlatta az országgyűlést. Deák óvást emelt, de azt is kijelentette, hogy tettleg az erőnek ellen nem szegülhetnek. És a képviselők lelkesen kiáltották:

– Úgy van! Éljen Deák! Éljen a haza!

A szabadságharc utáni első országgyűlés így oszlott fel a megbékélés vezérének éltetésével. Húsz esztendővel azután, hogy Deák elkezdte fokozatosan Kossuthnak átengedni a teret, ismét fordult a kocka: a külső és belső tényezők egyre határozottabban Deák politikájának kedveztek.

Kossuth hamar megérezte a változást. De öngyilkosságra ítélte volna magát, ha meghátrál.

Pedig most kezdődtek a legsúlyosabb szenvedések. Mert egy politikai terv bukására új remények kovácsolásával lehet felelni, de mit tehet az ember, ha a halál legkedvesebb gyermekét ragadja el?

Vilma, tizenhat évesen, 1862 áprilisában halt meg. A tüdővész ölte meg, mint Kossuth Zsuzsát. Nagyszombaton temették. Kossuth tudta, hogy nincsen feltámadás: a halál és a temetés napja között egy csapásra megőszült.

– A föld, mely romlékony részedet takarja – mondta a sírnál Irányi Dániel –, híven megőrzi porodat… míg őseid honába viendjük vissza e tetemet, aludni az örök nyugalom csöndes álmát, ama nemesek oldalán, kiket a vívott csaták, kiket hóhér, ezernyi szenvedés, kiket a száműzetés gyötrelmei vértanúkul szemeltek ki a haza függetlenségének, a haza szabadságának…

Kossuth előtt, a nagy bukás óta, sokszor felrémlett, hogy idegenben fog meghalni. De itt, Vilma sírjánál, a komor sejtelem rettenetes előérzetté súlyosbodott.

Mégis dolgozott.

Egy balkáni útra induló olasz szerkesztőnek részletesen kifejtette a Dunai Államszövetségre vonatkozó eszméit, amelyek már évek óta érlelődtek benne. Felvilágosítások a Duna-konföderáció tervezetéhez címen magyarázatokat is fűzött a kérdéshez, amikor az eszme első felvázolása ellenállásba ütközött. De a magyarázatok csak növelték az ellenkezést. A román és szerb illetékesek, akikkel elsősorban szerette volna megértetni a negyvenkilences bukás nagy tanulságát, elhárították a kinyújtott kezet. Odahaza pedig még elszánt függetlenségiek is felháborodtak az emigráció vaksággal határos képzelmein. Ha már nincs más megoldás, mint államszövetségre lépni a szomszédokkal, akkor inkább menjünk kiegyezni Bécsbe, semmint szövetkezni a rácokkal és az oláhokkal.

Kossuth döbbenten tapasztalta, milyen süket értetlenség fogadja épp azt az eszméjét, amely a magyar önállóság történelmi távlatú megőrzésének egyetlen útját jelöli meg. Dacosan vágott vissza: „Láttam én már más fergeteget is… Mottóm mindig ez volt: Veletek, általatok, ha nektek tetszik, nélkületek, ellenetek, ha kell…”

De legbelül érezte, hogy olyan útra lépett, amely egyelőre járhatatlan. Ő megértette a nagy bukás után, hogy a magyarok, a nemzetiségek és a szomszédos kis államok szövetkezése nélkül Európának ezen a felén egyetlen kis ország sem lehet független, de mit ér ezzel a felismeréssel, ha a többiek még mindig egymás rovására akarják érvényesíteni nemzeti érdekeiket? Egyedül is helyt lehet állni akkor, ha a történelmi feltételek a küzdőt segítik, de most, úgy látszik, az alku híveit pártolja a história mozgása. Amikor először vágta ellenfelei szemébe, még a negyvenes évek elején, hogy „nélkületek, ellenetek, ha kell”, egy szüntelenül gyarapodó tábor adott nyomatékot dacos szavának. Most ez a dac az amúgy is fogyatkozó sereg új szökevényeinek kínál ürügyet. Mert a legtöbb ember irtózik attól, hogy tudatosan, nyíltan, kihívóan vállalja a becstelenséget, a gyávaságot, az árulást. Mert amikor nehéz időkben az érdek azt tanácsolja az embernek, hogy szökjön meg a veszélyeztetett zászló mellől, az ész azzal segít, hogy foltot keres a zászlón, s ezzel ürügyet teremt a meneküléshez. Ilyen folttá vált Kossuth zászlaján a Duna-szövetség programja. Akik lélekben már régen megalkudtak, csak önmaguk előtt sem merték ezt bevallani, most Kossuth dőre ábrándjainak hangos szidalmazásával igyekeztek biztosítani a tiszta lelkiismeretet az átálláshoz.

Klapka a lényegben egyetértett Kossuthtal. De amikor a kedvezőtlen visszhang hozzá is elverődött, elérkezettnek találta az időt arra, hogy a Magyar Nemzeti Igazgatóság terhessé és kilátástalanná vált vezetői tisztétől megszabaduljon.

A kéve, amelyet a történelem oly vadul csépelt, elkerülhetetlenül bomlásnak indult.

És mindezen egy újabb betegágy mellett gyötörte magát Kossuth: Terézt ismeretlen kór támadta meg.

Ó-Moldva, Német-Bogsán, Resica, Zsigárd, Szered… kemény csaták, hősi küzdelmek, hol van már az emléketek is? Asbóth Lajos egykori hadosztályparancsnok tizennyolc esztendei várfogságra ítéltetett e küzdelmekért, s hét esztendőt le is nyomott a birodalom börtöneiben. Mit is kezdene ezekkel az emlékekkel? Két leányának nem adhatja hozományul. Enni sem lehet belőlük. A lugosi birtok alig jövedelmez. És nincs is már miben hinni, nem lesz harc még egyszer. És ország sem lesz. És semminek nincs értelme.

És Asbóth Lajos kellő mennyiségű egyszeri pénzadomány és állandó havi járadék fejében felajánlotta szolgálatait a birodalom titkos rendőrségének.

Teréz egyre betegebb. A mámi, ahogy bizalmas családi körben nevezik, gyakran már heteken át tehetetlenül fekszik az ágyban. Kossuth minden ideje a betegágy és az íróasztal mellett telik el. A derék Tanárky, aki afféle titoknokként állt Kossuth oldalán, s naplójegyzetekben rögzíti a család történetét, még nem látta ilyen megtörtnek a kormányzót, mint ezekben az időkben.

De a történelem megint reményeket éleszt bennük. A lengyel nép felkelt a cár ellen. Újra itt az alkalom! Kossuth kicserélődik, s ismét ontja leveleit, üzeneteit, kormányok megbízottaival tárgyal. Minden biztatóan alakul, csak az otthoni függetlenségi mozgalom élére kellene végre megbízható ember…

…Nedeczky István ekkor érkezett Párizsból, Kiss ezredes ajánlólevelével. Deák Ferenc unokaöccse, de semmi nincs benne nagybátyja reménytelenségre késztő passzivitásából. Bátor, határozott, talán nem feltűnően tehetséges, de vállalkozó szellemű ember. Kossuth megegyezett vele az Országos Függetlenségi Bizottmány megteremtésében. Részletesen kidolgozták a konspirációs szabályokat, a tennivalók sorrendjét meghatározták. Kossuth megírta kiáltványát a Nemzethez. De ki legyen az a katona, akire az ügy fegyveres részét lehetne bízni? Kossuth újra végiggondolta, kik maradtak meg az aradi hóhérlás után, s eszébe jutott az a bátor ezredes, akit a szabadságharc végső szakaszában Görgey megfosztott posztjától, de akit ő a tiszai tartalék hadosztály szervezésével bízott meg. Elgondolkodva mondta Nedeczkynek:

– Asbóth… Asbóth Lajossal lépjen érintkezésbe. Derék katona.

…Nedeczkyt a hadbíróság 1865 márciusában ítélte halálra. Deák Ferenc a siralomházban felkereste unokaöccsét. A látszat kedvéért Asbóthot is fogságban tartották pár hónapig.

Még szerencse, hogy a császár jobbnak látta, ha eláll az ítélet végrehajtásától. A kiegyezés után Nedeczky hazatérhetett Olmützből.

1865. Csütörtök, augusztus 17. 8¾. Az Öreg hetek óta nem volt szabad levegőn, kivévén egyszer-kétszer a boltokban. Ma este ráállt, kijött velem a Valentin-sétányra vagy fél órára, panaszolta gyengeségét, azt mondja, az akarat fenntartja azon nehány napra, míg szegény neje él, de aztán tart, hogy nervózába esik.

Péntek, szeptember 1. Reggel 7 órakor Ihász zörget ajtómon. Mámi haldoklik, azzal jött. Hamar magamra kaptam ruháimat, s a házhoz siettem. Lezárt szemekkel és halál hörgésével feküdt ágyán, fiai, Ihász, az ápolónő… ágya körül – férje járkálva fel-alá két szobán át, kulcsolt kezekkel, hol magában halkan fel-feljajgatva, hol a szenvedő ágya lábánál megállva, így ment ez 1 óráig délben. Ekkor már percről percre egy-egy bágyadt convulsio – hol egyik, hol a másik kezét emelte fel, lábait kinyújtotta. ½ 2 körül a hörgés szűnni kezd… kezei hűlni kezdenek, lélegzete mindég halkabb lesz, az Öreg ráborul, csókolgatja homlokát: meghal, meghalt, zokognak ő és fiai, még néhány gyenge lélegzés, az arcvonások elrángása, és Kossuthné Teréz kiszenvedett. Az Öreg lezárja szemeit: sírás, jajgatás, egymás karjaiba borulás atya és fiai közt…

Génua, szeptember 4. 5 ½ óra a temetés… a gyászolókon és a Génuában lakó menekült magyarokon kívül egyedül az angol viceconsul… és a pap vettek részt az indóházból kiinduló menetben… Az Öreg fennhangon sírt, zokogott… A sírnál, midőn a pap az első göröngyöt vetette a koporsóra, az Öreg még lerogyni is készült, én fogtam fel karjaimban…

Vilmát és Terézt a halál, a két fiút az élet, a munka kényszere ragadta el – Kossuth egyedül maradt. Torinóba költözött, s vigasztalhatatlan gyászában csak a hozzá híven ragaszkodó Ihász Dániel osztozott. Némán járkált könyvei között, dolgozni sem volt kedve.

S ekkor megint közbeszólt a história.

Bismarck herceg, porosz miniszterelnök szövetséget alakított ki az olasz kormánnyal, hogy harapófogóba szoríthassa a német egység útjában álló Ausztriát. Ismét osztrákellenes háború készült. És Kossuth ismét reménykedni kezdett.

Emberei révén kapcsolatot teremtett Bismarckhoz, aki biztatta a magyar emigrációt, s támogatást ígért egy Magyarországba vonuló légiónak. A már-már hazatérésre gondoló emigránsok még egy utolsó fellobbanással nekiláttak a légió szervezésének. Klapka újra felajánlotta barátságát és szövetségét Kossuthnak. Sokévi haragot félretéve, a lobbanékony Perczel Mór is jelentkezett. Kossuth levelet intézett Garibaldihoz, aki meleg választ küldött Türr-rel: „Az Ön nemes hazájának ügye az én ügyem is, és a körülmények rövid idő múlva oly térre vihetnek minket, ahol végleg összeforrasztjuk a testvéri köteléket a két nép között… Igen szerencsés leszek, ha Önnel egyetértve s az Ön oldala mellett megyek azon nemzet felé, melyet Ön oly méltón képvisel…”

Üzenetváltások, tárgyalások, levelek sűrű áradata következett. Kossuth ismét a réginek érezte magát. Nem sikerült Napóleon császárral, nem sikerült az olasz királlyal és egymást követő miniszterelnökeivel, hátha most Bismarckkal sikerül!

Bűn volna újra meg nem próbálni. Talán nem messze az óra…

1866. szombat, június 2-án… Mégis furcsaságos apró gyengeségeik vannak néha nagy embereknek; tegnap este az Öreg egy partie sakkban Perczel ellenében, ki nagyon lassan, óvakodva, de biztosan játszik, már matt volt. Visszaállíták a játékot, hogy kipróbálhasson az Öreg más vonást, de hiába, egypár vonásra csak ott voltak, ahol előbb; de az Öreg csak kapaszkodik a partie-ba. Perczel észreveszi, készakarva hibát csinál, és meg hagyja nyerni, és az Öreg ezt elfogadja! A biliárdban, tarokkban, egyszóval minden játéknál megvan e kicsiséges ambitió nála.

Az olasz király 1866. június tizenkilencedikén hadat üzent Ausztria császárának. És másnap már fogadta is azt a Kossuthot, akinek nemrég még levelére is csak kabinetfőnöke által küldött választ. Fogadta és biztatta… A dolog jól halad… Olaszország és Poroszország segédkezet nyújt a magyar függetlenség kivívásához… Garibaldi nyugodtan indulhat…

Kossuth ismét kiáltványt írt: „Vitéz magyarok… mód nyílik újra kitűzni a szabadság zászlaját…”

A porosz sereg győzelmesen nyomult előre. Az osztrák kormány rémülten kapkodott. Erzsébet császárné Budára menekült.

A magyar országgyűlés vezérférfiai közül többen is – Deák Ferenc vezetése alatt – a pályaudvaron fogadták a menekülő császárnét. De nemcsak az urak vonultak ki: ezer és ezer ember hódolt Erzsébet előtt. Az ellenállás érezhetően kifulladt.

Kossuth rohant Garibaldihoz, aki meleg öleléssel fogadta. Megegyeztek abban, hogy a régi terveket félretéve, nem Horvátországon át, hanem Nagykanizsa felé a legrövidebb úton törnek be Magyarországra.

– Én is önnel megyek! – Kossuth szemében a régi, a negyvennyolc szeptemberi tűz lobbant fel. – Meglátja, mit csinálunk mi ketten együtt!

Garibaldit is elragadta a hév.

– Boldog isten! Micsoda tér nyílik előttünk! Micsoda siker, micsoda eredmény!

Tíz nappal később, július huszonegyedikén Kossuth Ferrarában, az olasz királyi főhadiszálláson Napóleon herceggel találkozott. A herceg kérette oda.

A francia uralkodó köröket kellemetlenül érintette a poroszok gyors előrenyomulása. Az egységes Németország réme megijesztette őket. Ausztria szétrombolása nemkívánatossá vált szemükben. A herceg azért sietett Olaszországba, hogy gyors fegyverszünetre bírja az olaszokat, mielőtt az osztrák birodalom teljesen felbomlik. Jobbnak látta azonban, hogy diplomáciai fejtegetések helyett a magyarokra hárítsa a felelősséget a függetlenség kivívásának újabb elmaradásáért.

– Az ön nemzete megint elkésett – dohogott. – Mint ahogy 1859-ben is elkésett… Az ön nemzete mindig azt várja, hogy kívülről hozzák be a szabadságot, tányéron feltálalva… Ha Magyarország most idejében felkelt volna, Franciaország támogatná a magyar ügyet. De most már késő. Magasabb érdekek a béke mellett szólnak. És támogatni csak létezőt lehet, a magyar ügy pedig nem létezik. Ön és az emigráció egyedül nem teheti létezővé, amikor maga a nemzet nem mozdult meg…

Kossuth megértette, mire megy a játék. Azt is tudta, van igazság a herceg szavaiban.

De a fegyverszünetig minden követ megmozgatott, hogy Garibaldi délről, Klapka északról a poroszok segítségével megindulhasson. Egyszerre, az olasz és a porosz kormány támogatásával.

De Bismarck ekkor már eldöntötte, hogy Ausztriát nem szabad teljesen szétzúznia. Ahogy a franciák a poroszok ellen, a poroszok a franciák ellen számítottak Ausztriára.

Ennek megfelelően az olaszok is kénytelenek voltak a porosz szándékokhoz igazodni. Az olasz haditanács lemondott a magyarországi katonai betörésről.

Közben a türelmetlen Klapka a poroszországi magyar légió ezerötszáz katonájának élén – Kossuth tudta nélkül – a Trencsén megyei Turzovka irányában benyomult Magyarországra.

Klapka és tisztjei tizenhét éven át álmodtak a nagy pillanatról. De olyan túlerőbe ütköztek, amellyel nem vehették fel a harcot. Visszavonultak. Az olasz–porosz segítség nélkül megindított támadás szomorú kudarcba fulladt.

Kossuth tehetetlen dühében Klapkát ostorozta a könnyelmű támadásért, amely az egész világ előtt kimutatta, hogy a magyar még akkor sem kel fel, ha katonai expedíció megy be hozzá…

De saját tehetetlenségénél, társai kapkodásánál és a magyar ügyet pusztán eszköznek tekintő hatalmak végleges lelepleződésénél is jobban bántotta a felismerés: Magyarország megváltozott… a fejlemények az alku, a kiegyezés barátainak javára alakulnak. A megvert császár engedni fog Deákéknak… s akkor visszavonhatatlanul vége a függetlenségi harc utolsó reményének is.

A poroszok és az olaszok békét kötöttek Béccsel. Az osztrák–magyar kiegyezés körvonalai kezdtek kibontakozni.

1866 őszén, miután a balul sikerült vállalkozás maradványait nehéz szívvel felszámolta, Kossuth az olasz havasok közé ment. Pihenni. Feledni.

Tíz napot töltött a hegyekben. Edzette lelkét a végső magányra.

Betegen feküdt, amikor eljutott hozzá Deák 1867. március huszonnyolcadiki nagy beszéde a kiegyezési javaslatról. Eszébe jutott a több mint negyedszázaddal azelőtti jelenet, amikor pesti lakásának erkélyéről, az ünneplő tömeg fáklyáinak fényében egymás kezét fogták. De messzire kerültek azóta egymástól… El kellett azonban ismernie, hogy Deák férfi módjára beszélt, s még azt is megengedte magának, hogy – ha név nélkül is, de félreérthetetlenül – meleg szavakkal beszéljen „azon férfiúról”, aki a negyvennyolcas átalakulást „megindította, s ernyedetlen eréllyel keresztülvitte”: „művének ezen része fennmaradt, s fenn fog maradni, míg nemzetünk él, és országunk áll, s ahhoz a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva”. Ferenc József aligha örülhetett annak, hogy halálos ellenségét épp egy Deák Ferenc ilyen tisztelettel méltatja. De végtére is annál rosszabb…

Azon férfiú művének ezen részét, negyvennyolcat azért dicsérte Deák, hogy nagyobb erkölcsi hatással érvelhessen negyvenkilenc ellen, azon férfiú életének központi eszméje ellen.

Kossuth a készülődő kiegyezést Negyvenkilenc címen írt és illegálisan hazaküldött lapjának néhány számával, Magyarország sírásói című röpiratával igyekezett feltartóztatni. S amikor az országgyűlésen Deák javaslata mégis többséget szerzett, elhatározta, hogy nyílt levélben fordul egykori harcostársa ellen.

„Barátom! – kezdte levelét. – Engedd meg e megszólítást azon múlt emlékeinek nevében, amely a hosszú számkivetés keservei, a hazai bánat és a családi bú minden súlya alatt előttem mindig szent maradt…”

Elismerte, hogy odahaza Deáknak jutott „a tényező elemek többségének bizalmától környezett vezéri szerep”, de vádlón tette hozzá, hogy ezzel együtt a felelősség is Deákra hárul, amikor „a nemzet a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe, mint veszélybe, halálba sodortatik”.

„Megőszültem a tapasztalásokban gazdag szenvedések iskolájában, az évek súlya s a bú és bánat alatt – írta végül. – Nem személyes érdek, nem ingerültség, nem fondorkodási viszketeg szól belőlem. Nekem személyemre nézve nincs semmi várni-, semmi kívánnivalóm, sem a nemzettől, sem az élettől. De keblemben fiatal eréllyel él és fog élni halálomig a kötelesség érzete hazám iránt. E kötelességérzet ösztönzött e felszólalásomra… Ha siker megnyugvását nem vihetném magammal síromba, hadd vihessem magammal legalább a reményt hazám jövendője iránt. Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még e reménytől is megfosztanának! Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt.”

Deák összevonta bozontos szemöldökét, és elhatározta, nem válaszol. Pulszkynak adott eligazítást a felelet politikai érveléséhez. És Kossuth egykori emigránstársa megfogalmazta a jelszót: „Éljen Deák Ferenc, az ország bölcse!”

A másik volt emigráns, Andrássy Gyula gróf szintén válaszolt, méghozzá tettekkel: elvállalta a kormány vezetését. És nádorhelyettesítőként ott buzgólkodott 1867 júniusában, amikor a magyar koronát Ferenc József fejére rakták. Az aradi tizenhármak hóhérának fejére.

De addigra Deák is kénytelen volt személyesen fellépni, legalább annyira, hogy megmagyarázza a Pesti Naplóban, miért nem vitatkozik Kossuthtal.

Aztán a császár is válaszolt. Amikor Kossuth újabb és újabb nyílt levelekkel ostorozta a megalkuvási mákonygőzt, a kiegyezési vészalkut, a kormány lecsukatta Böszörményi Lászlót, Kossuth hívét, aki a Magyar Újságban közölte a nyílt leveleket. Böszörményi viszonylag enyhe ítéletet kapott, de az egyesztendei fogságot beteg szervezete nem bírta ki – meghalt a börtönben.

Közben megmozdult az ország. A tizenhét éven át erőszakkal elfojtott szenvedélyek, érzések és vágyak a kiegyezés biztosította szabadabb légkörben egyszerre törtek elő. Előbb a jászladányi választókerület 478 polgára hívta haza Kossuthot képviselőjének, azután a váciak választották meg, ellenjelölt nélkül. Őket követte Pécs polgársága… Németürög és Kolozsvár Kossuth fiait választotta képviselőjéül. Eger városa jegyzőkönyvbe vétette határozatát: egyetért a nyílt levelek írójának eszméivel…

Deák ismét megszólalt, s nyilatkozott azon férfiúról. Érti, hogy azon férfiú, ki ünnepélyesen kijelentette, hogy az osztrák dinasztia uralkodását nem ismeri el, kimondott elveihez hű akar maradni… De azon honfiak, kik jelenleg is a magyar törvények alatt élnek, „Magyarország koronázott királyának alattvalói”, nem követhetik e példát. S megint csak név nélkül, kikelt azok ellen, akik fölzaklatják a békés indulatokat, elzsibbasztják a higgadt tevékenységet…

Andrássy nyugtalanul figyelte a megbolydult országot. Mi lesz, ha Kossuth hallgat a hívó szóra, és hazajön?

Intézkedett, hogy titkos ügynökök figyeljék Kossuth minden lépését. Turinban, ahogyan német szóval Torinót nevezték, meg is jelentek az osztrák és a magyar kormány titkos küldöttei. Egyszerű utasítást kaptak: jelentsék azonnal, ha Kossuth hazafelé indul…

Az íróasztalon, ahol azelőtt hónapszámra nem hevert magyarországi levél, most kötegekben gyűlik a hazai üzenet. Kossuth úgy érzi, mintha egy fénysugár tört volna be a szomorúság sötét éjszakájába… De a jó érzés mindjárt visszájára is fordul: miért nem hamarabb? Ha közvetlenül a porosz győzelem után, az országgyűlés kiegyezési határozata előtt ilyen erővel robban ki a magyar nép függetlenségi vágya, talán minden másképpen történhetett volna…

De azután be kell látnia, hogy ezt a nagy buzgalmat épp a kiegyezés szabadította fel. Amíg a fejüket, nyakukat kellett kockáztatniuk, az emberek nem mertek megszólalni. Ha viszont most megnyilatkoznak, az üzenetek, levelek áradata valójában egy kicsit igazolja is az egyezkedőket, hisz ezzel új lehetőség nyílt a sokkal szélesebb körű, nemcsak a merész kisebbséget, hanem a többséget megmozgató küzdelemre. De hazamenni? Felesküdni az ország hóhérának? Ezt az alkut csak karddal lehet szétvágni, minden egyéb sziszifuszi munka… Majd a következő nemzedékek ismét megtérnek az egyedüli üdvösséghez, a forradalomhoz.

Beteg szemét dörzsölgetve épp abbahagyta a levelek olvasgatását, amikor Ihász jelentette, hogy Madarász József keresi Magyarországról.

Madarász József… Az Amerikába kényszerült László öccse. Azt mondják, nem volt valami vitéz legény, amikor Haynau pribékjei faggatták. De Kossuth volt börtönben, s tudja, mi az, a birodalmi igazságszolgáltatás kezében lenni. Oly sokszor csalódott azonban a hazulról jövőkben, hogy most is bizalmatlan. Csak kellő várakoztatás után engedte magához Madarászt.

A hidegen udvarias fogadtatástól megszégyenített vendég erőt vett magán, s sértettségét félretéve, lelkesen fejtegette Kossuthnak a magyarországi állapotokat.

Kossuth felengedett. Madarász makacs hite, őszinte arca, nyílt beszéde bizalmat követelt. Déltől este tízig beszélgettek. És másnap is, harmadnap is. Megegyeztek abban, hogy a kiegyezés adta lehetőségeket használják ki az otthon erős függetlenségi párt megteremtésére. Kossuth megnyugtatta Madarászt, hogy a Duna-szövetség terve nem jelenti a magyar önállóság megszüntetését. Igen fontos dolgokban értették meg egymást. Csak abban nem, ami Turinba vitte Madarászt.

– Jöjjön ön haza az országgyűlés vége előtt – kérlelte Kossuthot –, Deák Ferenc az Angol Királynéban lakik. Szálljon ott meg ön is. Hadd vándoroljanak azok, kik a közös ügy hívei, Deákhoz, de vándorolhassanak az állami függetlenség hívei önhöz. Én hiszem, a mieink lesznek többségben. Ha csalatkoznám, a választások után visszatérhet ön Olaszhonba… Most még nagy az erő a nemzet testében, az erkölcsök még nincsenek megmérgezve…

Kossuth nem akarta megmondani, mennyire reménytelennek érzi a közeljövőt. Kár is vesződni – Magyarország nincs. Ahhoz, hogy egyszer majd legyen, kell a küzdelem otthon… de az is kell, hogy legyenek olyan emberek, akik az elvet, életük vezércsillagát, semmi áron nem adják fel.

– Én osztrák–magyarrá sohasem leszek – felelte keserűen. – Még azért sem, hogy ily módon küzdjek a teljes függetlenségért. Elvtagadás árán lehetne csak hazatérnem, ezt nem tehetem. Megírtam az otthoniaknak, végleheletemig élő tiltakozás maradok minden alkuval szemben, amely akármi feltétel alatt állami függetlenségünk megcsonkítását célozza.

Harmadnap azonban, amikor Madarász ismételten csak vendégségbe hívta haza, elmélázva válaszolta:

– Hazamenetelemet egy olyan mozgalomnak kellene megelőznie, amelyben a nemzet határozottan kinyilvánítaná, hogy neki a kiegyezés nem kell.

De látszott rajta, hogy ennyit is csak a honvágy pillanatnyilag elviselhetetlenné vált hatása alatt mondott.

…Kossuth bútorozottan bérelt lakásban lakik. Igen egyszerűen él, s a nap legnagyobb részét szobájában tölti. Sokat foglalkozik irodalmi munkálatokkal, egyenest Lipcséből hozat könyveket, amelyek csomagján „K. L. kormányzó úrnak” címzés olvasható. Kora délelőtt fogadja látogatóit. Legutóbb egyszerre tizenhét levelet kapott. Ha társalog, céltudatos következetességgel kerüli a német beszédet, s ha látogatója nem tud magyarul, inkább angolul vagy franciául beszél, olaszul rosszul tud. Jelenleg nagyon rosszkedvű. Órákig fel s alá jár szobájában. Még mindig mély gyászt visel.

Kossuth lihegve állt meg a meredek sziklafal közepénél. Szeme előtt színes foltok kóvályogtak. Megkapaszkodott egy kiugró kőben, azután óvatosan a földre ült. A Mont Blanc legmagasabb csúcsa 4800 méter. Csaknem a felét megtette, tovább nem bírja. De ez is szép egy olyan embertől, aki hetven éve koptatja a lábát. Joga van már akár félúton is megállni.

És ideje is van.

Negyvennyolc–negyvenkilencben, a forradalom mámoros rohanásában olykor napok, sőt órák alatt kellett határozni, századokra szóló érvénnyel. Még a század hatodik és hetedik évtizedében is loholtak az esztendők, és szinte mindegyik hozott új meg új reményt. De most minden lelassult, az évek, mint a napok, egymásba folynak, meg sem lehet különböztetni őket, egyik sem hoz semmit. Megállt a történelem. Legalábbis Kossuth Lajos történelme. Mert ami rajta kívül történik, egyre érthetetlenebb, egyre távolibb, mint ott fenn a felhőkbe vesző, ködös havasok.

Így hát nyugodtan ülhet, pihenhet. A növénygyűjtésre szánt órákon, a herbárium rendezésére áldozott napokon, heteken… semmi nem múlik. Ülj hát, fehér hajú ember, a fehér havasok tövében.

Fehér hajú? Ez is hazugság. Levette izzadt homlokáról a parókát, s törölgetni kezdte kopasz fejét. Elszöktek hajszálai, mint ahogy egymás után hazaszállingóztak az emigrációstársak is. Klapka, Perczel búcsú nélkül, talán hogy könnyebb legyen majd otthonról áskálódniuk a maradó ellen; mások sírva, fogadkozva mentek, talán mert már érezték, hogy odahaza meg fogják adni magukat a hatalomnak. De már ez sem fájt. Beteg szeme, csúzos keze, fel-felduzzadó arca fáj, de ezen már az sem segítene, ha a hű Ihászon kívül mások is mellette maradtak volna.

Ihász most érte utol. Hóna alatt nagy tasakban cipelte a gyűjtött növényeket.

– Kormányzó úr – szólalt meg Ihász, aki illemből hozzáfehéredett az ősz szakállú Kossuthhoz, noha másfél évtizeddel fiatalabb volt –, fergeteg lesz észak felől.

– Csakugyan, Ihász – Kossuth feltápászkodott –, menjünk hát. Csak találunk valami menhelyet… figyelje, nem lát-e Chenopodiumot…

A gleccserek felé tartó út kanyarulatánál egyszerre vették észre a keresett növényt.

Kossuth elégedetten bólogatott.

– Chenopodium bonus-Henricus… Ez a paraj libatop az emberhez szegődött társul, mint a hű kutya. Ahová az ember eljut, ez a növény elkíséri. Ahol e szerény növényt megtaláljuk, ott emberi hajlékot is lelünk. Ez a szegény hírmondó nem csalt meg soha… A természetnek hinni lehet…

Be sem fejezte a mondatot, amikor a következő kanyarban már pásztorkunyhó hívogató füstjét pillantották meg.

– Csodálatos – hajtogatta Kossuth –, a természetnek hinni lehet.

Egyik kirándulásán látta meg a baracconei villát. Ahogy a rácsos kapun benézett, mindjárt megfogta az olaj- és ricinusfák, az emeletes, verandás ház, a gondozott park s a kétholdas kert közepén csillogó kis tó látványa. Gondolkodott, számolt, búsan csóválgatta a fejét, de amikor a tulajdonos engedett az árból, részletre megvette a villát.

Itt élt, kedvenc növényei között, a hű Ihásszal.

Itt fogadta 1877 januárjában a ceglédi százas küldöttséget. A képviselői mandátumot hozták.

A küldöttek könnyes szemmel nézték az ősz kormányzót, ki levett kalappal, arcán hetvenöt év szenvedéseinek nyomaival, állva hallgatta szónokukat. Olasz szabású nadrág volt rajta, mert nem akart kiríni környezetéből, csak a sarkantyúhoz ragaszkodott, hogy feltartsa a nadrágot a porból. Az egyszerű olaszok azt hitték, ez a tábornoki jelvény, s csak még nagyobb tisztelettel bámulták il generale Kossuthot, ha végigbaktatott a köves utcákon. A küldöttek tudták mindezt, ismerték a kormányzó életének apró részleteit is, eszükkel felfogták azt is, jó előre, hogy biztos megöregedett, de amikor közelről látták beteg szemét, duzzadt arcát, ősz szakállát, idegenes ruháját, tehetetlen bánatukban csak sírni tudtak.

Kossuth is könnyeivel küzdött, amikor a hitet, bizalmat megköszönte. Az aradi hóhérlat elrendelője nem merte megakadályozni, hogy ezek az emberek eljöjjenek hozzá, bármennyire dühíti is őfelségét ez a búcsújárás, nem kötheti röghöz alattvalóit, az a világ már elmúlt. Így tehát a küldöttek nem kockáztatnak túl sokat, mégis…

– Önök, barátaim… engedjék meg, hogy így szólítsam önöket, elhagyták oly számosan házi tűzhelyeiket, hogy télnek idején, messze idegen földre, egy több száz mérföldnyi, költséges, fáradságos utat tegyenek csak azért, hogy nekem, az önöktől oly rég elszakítottnak meghozzák a kegyeletes megemlékezés üdvözletét… én nem gondolom, hogy egy ily jelenet egy másik példájáról tudjon a történelem.

De a meghívást nem fogadhatta el.

– Tudják-e önök, mi az, amit honvágynak hívnak? Mi az a rettenetes állapot?… Ó, én ismerem! Velem jár magányos bolyongásaimban, melyeknek fáradalmában az érzékek eltompulását keresem. Velem virraszt az éjnek csöndjében, az éjjeli mécsem mellett, velem fekszik le, hogy szaggatott kábulást, de üdítő álmot alig hagyjon szállani fáradt tagjaimra; velem kél fel, hogy mellettem üljön a napnak foglalatosságai közben, és megkeserítse életem szűk falatját… és elhomályosítsa még azt a gyenge örömsugárt is, az egyedülit, mely bús magányomat még kissé felderíthetné – azt, melyet a nyugodt elmének a tudomány s a természetteli társalgás adhat.

– Igen, én tudom, mi a honvágy… de mivé lennének a nagy elvek, ha mártírjai nem akadnának!… Bármit hozzon is a jövendő, azt tudom, hogy a honvágy kínjaitól lelkiismeretem tisztaságának árán nem fogok szabadulni soha…

Az ősz agg felemelte hangját, amely egyszerre zengeni kezdett, éppúgy, mint három évtizeddel azelőtt, amikor Cegléd polgárai először hallgatták.

– Jézus egykoron ekként szólott Keresztelő Jánosnak: „Hagyjatok békét most nekem, mert így illik nekünk, a mi tisztünknek minden igazságát betöltenünk.” Én is azt mondom önöknek: Hagyjatok most engem békével, atyámfiai, mert illik nekem az én tisztemnek minden igazságát betöltenem.

És a ceglédiek csakugyan úgy néztek rá, mintha a Megváltó állna előttük.

Baracconét el kellett hagynia. Ihász, ki Kütahyától kezdve önzetlen barátként kísérte nehéz útjain, a karjai közt halt meg. És Kossuth nem szeretett olyan helyen maradni, ahol szeretteit temette el. Meg aztán pénze is fogyóban volt. Visszaköltözött hát Torinóba, ahol a Via dei Mille 22. számú házat bérelte. Az Ezrek utcája… Garibaldira emlékeztette a név, a nagy barátra, ki épp most halt meg, 1882-ben.

Abban az évben, amikor Kossuth Lajos nyolcvanadik születésnapját ünnepelte Magyarország. Ünnep volt ez, a szó tiszta értelmében. Nem az állam rendelte el, a nép kényszerítette ki a hatalomtól, hogy fogcsikorgatva eltűrje a megyék, városok, községek sorának hivatalos tisztelgését.

Kossuthot meghatotta, vigasztalta ez a nemzeti felbuzdulás, de azt is tudta, hogy mindez nemcsak eszméi megvalósításának, hanem az ünnepélyes élvetemetésnek szándékát is tükrözi. Amikor Deák meghalt, cipruságat küldött az egykori barát, majd ellenfél sírkápolnájába, de fenntartotta elveit a kiegyezés megteremtőjével szemben. A nemzet azonban, többségében, tűri a kiegyezést, sokaknak csak azért van szükségük a turini remete kultuszára, hogy lelkiismeretüket megnyugtassák. És ráfér a nyugtatás sok úgynevezett függetlenségi lelkiismeretére… Simonyi Ernő, Helfy Ignác becsülettel tiltakozott, amikor a magyar országgyűlés odáig süllyedt, hogy többségében elfogadta az állampolgársági törvényt, amely Kossuth Lajost is megfosztja magyar állampolgárságától, amennyiben tíz éven belül nem tér haza… és miért menne?… de a tiltakozással beérték, nem szerveztek országos mozgalmat a nemzeti becsület nevében, a kitaszítás ellen. Levelekben figyelmeztette a hazaiakat, mit tesz az Kossuth Lajos neve mögött, hogy kitaszított, volt magyar, hontalan, kinek hajdan volt csak nemzete… De a függetlenségiek beletörődtek abba, hogy a törvény úgyis csak tíz év múlva lép életbe. Arra számítanak, hogy addig úgyis megváltozik a világ? Vagy arra, hogy 1890-et úgysem éri meg Kossuth Lajos? Legyen igazuk: félvakon, betegen, élő szoborként, kinek üzenetét nem érti a jelen, miért is éljen az ember? Hogy tanúja legyen annak, miként ájuldozik örömében az ország a trónörökös eljegyzésekor? Még a Függetlenségi Párt vezetői is gratulálnak… abból az ostoba alkalomból, hogy egy osztrák kölyök gyermeket szándékozik csinálni, ha tud, máris könny szökik a bolond magyar szemébe. Még Damjanichné, Batthyány Lajosné is gratulált… Vérzik a lélek, szegény prostituált mártírok, de jó, hogy a halál – halál…

És itt vannak az iratok is… Évek óta dolgozik a nagy művön. Az anyagi kényszer is hajtotta, amikor hetvennyolcban szerződést kötött az Athenaeum vezetőivel emigrációs munkáinak kiadatására, de még inkább az a meggyőződés, hogy már csak a jövendőhöz érdemes beszélni. És igaza lett. Megjelentek az első kötetek. Szép, becses kiállításban. Az egész országot érdeklő anyaggal. És a szerző előszavának nyílt vallomásával, hogy anyagi körülményeinek szigorúsága kényszerítette e terhes munkára, hogy kenyérkereső munkásként áll a nemzet elé… És a nemzet válasza? Négyezer előfizető… Helfy szerint ez örömöt keltő esemény, csodálatosan nagy szám ebben a koldussá tett országban. Ha úgy nézzük, talán csakugyan csoda. De a nyolcmilliónyi magyar csak az elmúlt farsang alatt hány millió forintot dobott ki mulatságra, hány százezer forintot kártyáznak el minden este a kaszinókban?!… Ezért a négyezer előfizetőért utazgatott napi három órát Torinó és Baraccone között, hogy a könyv- és levéltárak eredeti okmányaiból, régi újságokból kiegészítse anyagát, s ellenőrizze gyengülő emlékezetét? Ezekért törte magát minden éjszaka két óráig a kutyanyelvek milliónyi betűjének körmölésével? Értük erőltette beteg szemét, hogy az erőfeszítés megvakulással fenyegeti, ahogy szegény Táncsics is szeme világát vesztette? Nem érdemes, minden hiábavaló.

Így töprengett, morgott, tépelődött magányos sétáin, álmatlan éjszakáin.

De ha Magyarországról új hír érkezett, ha a Függetlenségi Párt a szándékok és lehetőségek közt vergődve újabb gyávaságba esett, ha otthonról látogató, küldött, vendég vagy barát toppant be, mindig megmakacsolta magát, s folytatta a munkát.

És nyolcvanéves korában vállalkozott az iratok negyedik kötetének megírására és szerkesztésére is. Tanulmányt kezdett Wesselényiről és Széchenyiről. Hozzászólt a magyar szépirodalom hanyatlásának kérdéséhez, a történettudomány problémáihoz, folytatta botanikai tanulmányait.

És saját kezűleg, egyenként válaszolt a megyék, városok, falvak százainak üdvözlő leveleire. Csúzos jobbja görcsösen szorongatta a tollat, baljával a mázsányinak érzett lencseüveget tartotta.

Kossuth egy rozoga, vén falusi fogadó piszkos kapujában állt, háttal a kapufélfának támaszkodva. Míg Lujza húga, ki Amerikából jött ide ápolására, a szobát nézegette, alkalmas-e pihenőhelyül, Kossuth arra gondolt, hogy Cervantes szomorú lovagja ácsoroghatott így vereségeinek különböző állomásain. Lerúgta bal lábáról a csizmát, s most már fél lábon támogatta a kapufélfát, mint egy kopasztott gólya. Jobb bokája úgy megduzzadt, mint valami disznótök, vér szivárgott belőle.

Fáradtan elvánszorgott az udvar rozoga padjáig, s leült. Előtte szép virágok, oleanderok, vaníliák, pelargóniumok, gladióluszok, citriadoriák, háta mögött egy bokor mögé rejtett tyúkketrec, melyben a lakók harsányan rikácsoltak. Nyilván azon vitatkoztak, kiféle lehet ez a mezítlábas vénember.

Kossuth zsebkendőjével átkötötte bokáját, s elégedetten mosolygott. Ha egy nyolcvankét éves férfi a ceresi völgyből hegynek fölfelé, a zúgó Stura mentén tizenhét éves lánykával sétálgatott, a legkevesebb, hogy a bokája megdagad. Ennyi áldozatot meg kellett hozni Saroltáért, akit valószínűleg sohasem lát többé az életben.

– Adieu pour toujours! – mondta a lánynak, amikor el kellett válniuk. – Isten veled örökre…

– Még találkozunk – mondta Sarolta, míg ujja hegyét búcsúra nyújtotta.

– Az, hogy téged még valaha itt Turinban láthassalak – Kossuthot még napok múltán is elfogta a szomorúság, amikor a búcsú e mondatait felidézte –, szép ábránd, de csak ábránd. Lehet, hogy te még idevetődöl valaha, de akkor már csak a síromat találod itt… ha ugyan azt is megtalálod, my dear, dearer, dearest girl…

Játékosan fokozta a drága szót, e nyelvi tréfával akarta elütni, mennyire fáj az elválás. S mennyire fáj még most is, amikor húgával idejött Corióba, bánatát elpihentetni. Pedig kezdettől fogva tudnia kellett, hogy ezúttal csakugyan reménytelen ábránd szállta meg: amikor Zeyk konzul húga Erdélyből Turinba jött, hogy bátyját meglátogassa, s felkereste a nemzet atyját is, milyen boldogan kísérgette őt a városban, magyarázta neki a nevezetességeket, vagy otthon hallgatta ábrándos zongorajátékát. Gyönyörű napok voltak, de elmúltak.

Gyerekzsivaj zavarta fel álmodozásaiból. Piszkos, mezítlábas gyerekek zajongtak körötte, láthatóan tetszett nekik, hogy a furcsa bácsi szintén meztelen lábbal kapargálja a port. Egy tüzes szemű, pufók kislány hívatlanul Kossuth ölébe kapaszkodott, s nevetve cibálgatta ősz szakállát.

Kossuth elmosolyodott. Ezt meg fogja írni Saroltának. Lám, ez az idegen kislány kéretlenül is megtette azt, amit másvalaki sohasem akart megtenni… a térdére ült. És Saroltának igaza volt. A virító Május borzong a zúzmarás Decembertől. Nagyon méltán. Mit is akarhatott nyolcvankét évével, parókájával, csúzos tagjaival, vaksi szemével, ráncos arcával a tündöklő tavasztól? A legtöbbet kapta, amit várhatott: néhány felejthetetlen hét könnyű boldogságát, kész, vége. Mit várhatna még tőle? Szerelmet? Reménytelen óhaj lett volna. Gyermeki szeretetet? Ez az érzés idegenre át nem ruházható. Testvéri érzelmet? Sarolta oly fiatal, hogy unokájának lánya lehetne. Tiszteletet? Itta ezt az italt csömörig. Szánalmat? Ahhoz Kossuth Lajos aggkorában is büszke…

Kossuth most döbbent rá, hogy egész életében soha nem volt egyetlen olyan időszak, amikor a szerelem lett volna a legfontosabb számára. Élete utolsó óráiban, akkor tört rá ez az érzés, amikor már visszavonhatatlanul késő.

De nem baj. Ha soha semmi nem sikerült, miért éppen ez az álom vált volna valóra?

Lujza tipegett elő a fogadóssal. Nem tetszett neki a szoba, olyan kicsi volt, mint egy koszos mókuskalitka.

Kossuth legyintett.

– Hamarosan kisebb helyen kell megférnem.

De a halál nem sietett.

„Az a szamár halál elhitte legényemnek, hogy nem vagyok itthon, midőn ajtómon kopogtatott” – írta Saroltának hosszú évekkel később. A nagy szenvedély életben tartja az embert. És Kossuth az aggkor keserű gyötrelmei ellenére tovább dolgozott. Írta munkáit, tanácsokat adott a hazai mozgalomnak, rótta konokul kitartó szenvedéllyel köteteket kitévő sorait. Eltökélte magát, hogy az iratok negyedik, ötödik, sőt hatodik kötetével is elkészül. „Megnehezedett felettem az évek súlya – írta –, agg kezem még mindig nem reszket, de szemeim világa elhomályosodott, a tárgyaknak csak körvonalait vagyok képes kivenni, részleteit már régóta nem, olvasni nemcsak kéziratot, de nyomtatványt sem bírok; ha írok, saját kézírásomat is inkább sejtem, mintsem látnám; és ez állapotban könyvet kellett írnom, kellett, mert nemcsak szerződési, hanem becsületbeli kötelesség is parancsolta.”

Könyvet tenne már ki az a rengeteg levél is, amelyet Saroltának írt. Mert Sarolta férjhez ment, boldog feleség és anya, de nem feledkezik meg öreg barátjáról, úgy is, mint gyermeke keresztapjáról… ki mást is kérhetett volna fel e tisztre?… s gyakran ír. Lám, most is állapotáról számol be. Hát csakugyan? Már megint? Ilyen hamar? Ugyancsak iparkodol, galambom, leányom. Nagyon is. Kár így sietni. Nem volt az emberi nemzet oly kihalási veszélyben, hogy ily nyakra-főre nekibuzdulj szaporításának…

Aztán válaszolni kell a hazai totyalegényeknek is, akik időnként hiperlojalitásukban már nem is különböznek a kormánypártiaktól. Meg felelni kell a fölényes bölcseknek is, akik minden alkalmat megragadnak az ábrándokat kergető számkivetett csipkedésére. Néha elfogja a kétely: nem azoknak van-e igazuk? Saroltáról is milyen rózsás álmokat szőtt! S mi a valóság? Sarolta más felesége, s Kossuth Lajos a szaporodó gyerekseregből egynek keresztapja lehet. Magyarországon is sokan hivatkoznak Kossuth Lajos eszméire, azon verekszenek, ki az igazi híve a kormányzónak, s Kossuth Lajos kénytelen-kelletlen vállalja is a keresztapaságot… de ez a Függetlenségi Párt mégsem az ő igazi édesgyereke… S titokban mindenki ábrándlovagnak tartja őt, ki nem érti a valóságot.

Az öregek észjárása gyakran fordul vissza az ifjúkor éveire. Kossuth is sokszor gondol vissza a zempléni tájra, az újhelyi utcákra, a pataki kollégiumra. Egyszer a híres jogtanár, Kövi professzor megsértette az ifjúságot. Akkor ő rávette társait, mindaddig ne menjenek Kövi előadásaira, míg a tanári kar elégtételt nem ad a diákoknak. Megtörtént az elképzelhetetlen, a tanárok elismerték a diákok igazát. Kövi dohogva kezdte meg újra előadásait:

– Azt pedig konstatálom, hogy dominus Kossuthból, ha meg nem javul, még nagy országháborító válik.

Hát nem javult meg. De soha többé nem sikerült egyetlen országháborító tette. Mégiscsak a józanoknak volna igazuk az ábrándkergetővel szemben? Silány kis igazság, tartsák meg maguknak. Mert… vegyük sorra… az Országgyűlési Tudósítások és a Törvényhatósági Tudósítások szerkesztője akkor nem tudta kiküzdeni a sajtó szabadságát, sőt börtönt szenvedett érte, de nem ez a harc vezetett-e negyvennyolchoz, a sajtószabadsági törvényhez… s ahhoz is, hogy őfelsége ma kénytelen eltűrni Kossuth Lajos írásainak díszes kiadásait? A fogságban csak a vizsgálat amúgy is hosszú idejét nyújtotta ki azzal, hogy nem volt hajlandó védekezni, s ezt az elvesztegetett időt a végén nem számították be a büntetésbe, ahogy a józan Beöthy előre megmondta. De ha megadja magát, megmozdulnak-e a megyék, Deák ki tudja-e harcolni az amnesztiát? A Pesti Hírlapot is látszólag azért vesztette el, mert makacskodásával ürügyet adott Landerernek a szerződés felbontására. De ha megalkuszik, a lapot előbb-utóbb úgyis elveszik tőle. És a kérdések kérdése, a szabadságharc… Az alku hívei szerint azért buktunk el, mert Kossuth Lajos szeptemberben túlfeszítve a húrt, a fegyveres ellenállás útjára lépett. Meg hogy az oktalan Függetlenségi Nyilatkozattal ürügyet adott az orosz beavatkozásra. De ma már adatok bizonyítják, hogy negyvennyolcban a kamarilla nem akart engedni; István nádor irataiból kiderült, hogy a márciusi mosolyok mögött a nagy visszavágás sötét szándéka húzódott meg. És még szó sem volt a Függetlenségi Nyilatkozatról, amikor Schwarzenberg emberei már tárgyaltak a cár diplomatáival… S ha az egész szabadságharc ábránd volt, eleve bukásra ítélt erőfeszítés, mint Széchenyi jósolta, nos, akkor e nélkül az ábránd nélkül nem kerülhetett volna sor hatvanhét valóságára. Mint ahogy a török, olasz, porosz háborúkhoz kapcsolódó emigrációs tervek fenyegetése nélkül az osztrák császár sohasem tette volna fejére a magyar koronát. Deák azért tudott megegyezni, mert a császár Kossuth és Garibaldi légiójától reszketett… Ábrándok kellettek ahhoz, hogy legalább e félig-meddig független, úgy-ahogy szabadelvű Magyarország valósággá váljék! És ezt egyszer még otthon is megértik. Ez a gondolat vigasztalta.

És tolla alól az utolsó évek gyötrelmes időszakában is özönlöttek a sorok hazafelé, a haza felé.

Amely haza törvényeinek értelmében 1890. január 10-én, az 1879. V. tc. 31. paragrafusa alapján megszűnt magyar állampolgár lenni.

De ez előtt még megtartotta élete utolsó hatalmas beszédét.

1889-ben, a nagy francia forradalom százéves évfordulójának esztendejében Párizs világkiállítás színhelye volt.

Nyolcszáznegyvenöt magyar ezt az alkalmat használta fel arra, hogy egy kis kerülőt téve felkeresse Kossuth Lajost.

A nyolcszáznegyvenöt magyar, aki az uralkodóval dacolva megjelent Torinóban, a Valentino-kertben gyűlt össze június ötödikén.

A hosszú asztalokat lámpafény ragyogta be. Az estebéd vendégei között voltak olyanok, akik a szabadságharc vagy az emigráció nagy napjaiban harcoltak Kossuth Lajos zászlaja alatt. De eljöttek a fiak is, akik még nem éltek akkor, amikor Aradon eldördült a gyilkos sortűz. És eljöttek az unokák is, akik még nem éltek akkor, amikor Deák megtartotta kiegyezési beszédét. Akik már csak a legendákból ismerték Kossuth apánkat.

A nyolcvanhét éves aggastyán utolsó erejét szedte össze erre az estére. Kihúzta magát, s lassú, de biztos léptekkel ment végig a meghatott tömeg között. Nem volt a kezében papír, fátyolos szemével nem is tudta volna olvasni a lámpák reszkető fényénél. Állva, méltósággal hallgatta Helfy köszöntő szavait, de valóban csak a szavakat, füle már nem tudta felvenni a hangok egész áradatát. Eljöttünk… Ünnepélyesen… Lerójuk… lángelméjével… varázsszó… fáklya, mely másoknak világít, önmagát emésztve… Inkább csak érezte, mint hallotta a szavakat.

Kossuth legszívesebben meghalt volna ebben a percben. Ez volna szép, míg nevét nyolcszáznegyvenöt magyar kiáltja, rikoltja, könnyek között suttogja, ez volna szép, most halni meg. De kihúzta magát, megtört, beteg testét megfeszítette.

Az első szavaknál elcsuklott a hangja. A hatalmas park elnémult. Csak legalább egypár szót… néhány mondatot mondana… ha már oly messziről idejöttünk látni és hallani.

Kossuth első beszédére gondolt, amit az agg Kazinczy is hallott még. „Felkele Kossuth Lajos, s oly tűzzel, mintha kezében volna a zendítés szövétneke, két kezét csípejére rakván, elképzelhetetlen vakmerőséggel tartá beszédét…” Akkor, hatvan évvel ezelőtt, így írt az agg Kazinczy az ifjú Kossuthról. De most, amikor az agg Kossuth szól, akadnak-e a hallgatók közt olyan fiatalok, akik a hanyatló zászlót ismét felemelik? Aligha. De mindegy. Lobbanjon még egyet, egy utolsót, a zendítés szövétneke…

Mint a hajdani nagy szónoklatok idején, elöljáróban most is sajnáltatta magát egy kicsit:

– Én nagyon öreg ember vagyok, és a késő öregség folytonos haldoklás… Tartok tőle, hogy ajkaim megtagadják a szolgálatot. Rideg magányomban nagyon elszoktam a beszédtől. A lassan mozgó toll még igen, de a röpke szó nem felel meg gondolataimnak…

Szerette az ilyen kezdést. Betegen vánszorogva indulni, s aztán egy csapásra felszárnyalni. De most nem szónoki fogásból sajnáltatta magát, s ezúttal hiába akarná magával ragadni a hallgatókat… a tüdő kifullad, a nyelv meg-megakad…

Az első hosszú éljenzés akkor tört ki, amikor Kossuth a maga rendíthetetlen politikai meggyőződését kezdte ecsetelni:

– Olyan politikai színezetem van, hölgyeim és uraim, mely lelkembe, testembe be van illesztve, be van kovácsolva, mint a kardvas markolatába.

A felzúgó tömeg éljen kiáltásai forró hullámokban törtek be a szónok fülébe, érzékeibe, szinte minden sejtjébe. Így zúgott a pesti Vármegyeháza díszterme is, amikor köszönetet mondott a kiszabadításáért küzdő nemeseknek. Így tomboltak a nemzet képviselői, amikor a kétszázezer katonát kérte tőlük. Mintha a régi emlékekkel együtt hajdani ereje is visszatért volna, büszkén folytatta:

– Önök, azt hiszem, tudják, hogy e roskatag öregember, bármennyire elfogyott is életkorának súlya alatt lelki és testi ereje, fölemelt fővel s duzzadt karizmokkal mondhatja: megtörhet a sors, de meg nem hajlíthat!

Felemelte két karját, mintha izmait akarná mutatni, azután csípőre tett kézzel megállt egy pillanatra, mint egykor a zempléni megyeházán, amikor a zendítés szövétnekét fellobbantotta. Az ősz paróka szomorúan feleselt a legényes tartással, de az ellentét csak növelte az áradó szavak hatását. És Kossuth most már újra a régi volt. A haza és a nagyvilág minden fontos dolgáról szólt, minden hangot megpróbált, a lelkesült pátosztól a fölényes gúnyig. Életcélvesztettnek nevezte magát, mintha csak cáfolatot várt volna hallgatóitól. Hiába hajtogatják a vigasztalók – fejtette ki –, hogy a nagy történelmi hajótörés ellenére valósággá vált a jobbágyfelszabadítás, a népképviseleti rendszer, a felelős minisztérium és a sajtószabadság eszméje, mert mindez csak eszközül kellett volna hogy szolgáljon a mindenek felett álló cél, a haza szabadságának biztosítására. Márpedig ezt a célt a kiegyezés feladta…

Amikor még a kiegyezés megkötése ellen kellett küzdenie, Kossuth azzal is érvelt, hogy az alku megfosztja a nemzetet a jövő reményétől. Most kötelességének érezte visszaállítani e remény alapjait.

– Ismerem nemzetemet, gyakran volt alkalmam nehéz időkben megtapintani életének ütőerét; ismerem történelmét, s tudok számlálni logikájával; tudom, hogy ha ez nem mindig egyenes vonalban halad is, hanem fel- és lekanyarodva, spirálokban, mint a planéták, de azért mindig kivívja a maga elutasíthatlan kényszerűségét. Rendíthetetlenül meg vagyok én győződve, hogy az a cél hazámra nézve még a feladás által sem veszett el…

Csak amikor az újabb éljenzés-vihar lecsillapult, akkor tette hozzá elfojthatatlan szomorúsággal:

– De rám nézve, nyolcvanhét éves öregemberre, bizony elveszett…

Azután, hogy fenékig üríttesse hallgatóival a keserű igazságot, sorra vette, hogyan sáfárkodtak a kiegyezők a forradalom többi örökségével. Százezrével szöknek meg az országból az egykori jobbágyok ivadékai, sorsukkal példázva, miként valósult meg a jobbágyfelszabadítás. A közerkölcs süllyedésének riasztó példáival bizonyította, mivé süllyedt a népképviselet eszméje.

Több mint száz perce beszélt már. Elfátyolosodott szemén át alig látta hallgatóit. De nem is nekik beszélt. A jövőhöz szólt, a bizonytalan jövőhöz egy fényes múlt nevében.

– Bevégzem beszédemet – mondta végül, egy nagy sóhajtással utolsó erejét összeszedve. – Önök bennem annak a múltnak egyik munkását üdvözlik, melynek emlékei és hagyományai belevilágítanak minden becsületes magyar ember szívének rejtekébe, és aspirációkat hoznak dobogásba, melyek kiirthatatlanok. Pártról pártra, sőt egyénről egyénre is különbözhetnek a nézetek ezen aspirációk megvalósításának útja, módja, ideje s alkalomszerűsége felől… de én tudom, hogy nincs, tudom, hogy nem lehet oly magyar kebel, mely ezen aspirációkban nem osztoznék… Ürítsenek velem poharat a minden magyar szívében dobogó aspirációk megvalósításának reményére. Jobb jövendőt a sokat szenvedett hazának! Éljen a magyar haza!

Az éljenzés orkánná erősödött. A tömeg, mint egy óriási gyermek, sírt és kiabált.

Boldog volt, aki a Szent Öreg közelébe férhetett, és megcsókolhatta kezét.

Éjfélt harangoznak. 1894. március huszadika.

Kossuth kiejtette kezéből a naptárt, s visszahanyatlott a párnára. Megéri még a tavaszt? Március első napjaiban még egyszer kisétált a Superga hegyre. Már ahogy egy kilencvenkettedik évét taposó ember sétál: botjára és az olasz inas karjára támaszkodva. A Pó vize a szennyes hólétől sötétlett, de a Valentino-park ciprusai és babérfái frissen zöldelltek. Legalábbis az inas ezt mondta… És az inasnak még jó a szeme. És Olaszországban csakugyan hamarabb ébred a természet. És nemcsak a természet. Olaszország már elérte tavaszát, de odahaza még tél van. Magyarországon csak a naptári tavasz után jön a kikelet. Ha még egyáltalán jön. És ha Kossuth Lajos megéri… legalább ezt a naptári tavaszt.

De az is csoda, hogy ennyit megélt. Fiatalok, akartok kilencvenkét évig élni? Szerkesszetek újságot a császár ellen, üljetek érte tömlöcben, csináljatok szabadságharcot napi kétórai alvással, veszekedjetek királyokkal, miniszterekkel, dolgozzatok szüntelenül, még aggkorotokban is, még félvakon, csúzos kézzel is írjatok, írjatok… ennyi az egész. És álmodozzatok. Ezen a földön nagyon nagyot kell álmodnia annak, aki legalább egy kicsit meg akar valósítani álmaiból.

Az elmúlt decemberben már azt hitte, a gégehurut és az influenza közös erővel elviszi. Egyszer már a földön fetrengett, tehetetlen görcsökben várva a halált. Nem tudta az a bolond, hogy Kossuth Lajosnak még dolgoznia kell… az Iratok hatodik kötetén. És dolgozott is, januárban ismét íróasztalánál görnyedt. De ekkor meg a vese mondta fel a szolgálatot. Két bottal járkált szobájában. De megint csak parancsolni tudott a betegségnek, még a Supergára is felvergődött. Most azonban alighanem vége lesz a kínnak – a tüdőgyulladást már nem fogja legyőzni ez a megtört, agyonhasznált, elnyűtt szervezet. Mert tüdőgyulladásról van szó, olyan biztos, mint a halál. Ezek a derék professzorok azt hiszik, hogy egy-két latin műszóval félre tudják vezetni a beteget. Butaság. A halálba indulónak már nincs szüksége hazugságra.

Ott az íróasztalon az Iratok ötödik és hatodik kötetének kéziratai pihennek. A hold még a befüggönyözött ablakon át is beragyog rájuk. Pihenjenek. Most már a szerző is pihen. Még egyszer fel kellene kelni, legalább rendbe rakni őket. Csak egy kicsit. Hogy Helfy jobban eligazodjon köztük. De nem megy. A láb nem mozdul. A kar lelóg. A derék vasból van. A szem, csak ez a beteg szem, amely évek óta makacskodott, csak az dolgozik. Minden fényben úszik, a könyvtár, amelyet a magyar nemzet előre megvásárolt, a falon Teréz és Vilma képe… Őket is hazaviszik majd… holtukban együtt mennek majd arra az útra, ahová élve nem indulhattak el… Biztosan szép temetés lesz. Mi nagyon szépen tudunk temetni. Jókai is beszélni fog, hisz ki tud nála szebben magyarul? Milyen gyönyörű könyveket írt a szabadságharcról… És milyen szégyellni való nyilatkozatokat a szabadságharc hóhéráról… Nem, azt a márciust nem ölhette meg a hóhér. Az a tavasz már örökké megmarad, vigasznak, biztatónak. Az új tavasz helyett, amelyet, most már érzi, tudja, nem fog megérni.

Holnap március huszonegyedike. De már soha nem lesz holnap…

…Reggel az orvosok félrehívták a hozzátartozókat és barátokat: „Reménytelen.” De a haldokló nem akarta lehunyni szemét. Mozdulatlanul feküdt, nézte a fiúkat, a falat, a könyveket, a barátokat. És hallgatott.

Egy egész napon át hallgatott. De még este is kinyitotta szemét. Nézte gyerekeit, Terézt és Vilmát a falon. A könyveket, a szótlan barátokat.

– Mi vagyunk itt, a fiaid – sírt a kisebb fiú hangja. A másik fiú ölébe vette az ősz fejet, amely ismét szép lett, nyugodt és szelíd.

Egy szóra vártak még, egy szóra, amely hozzá méltó volna. Méltó a magyar szó legnagyobb mesteréhez.

De Kossuth hallgatott. Mint aki mindent elmondott már, amit csak mondhatott.

Este tizenegy óra előtt öt perccel még egyszer felnyitotta szemét, de többé nem hunyta be. A háziorvos simította el szempilláit.

…Mondják, hogy a múltnak vagyok embere. Hát igaz, hogy a jelennek nem vagyok embere; az oltár, amelynél a jelen embere imádkozik (rosszul beszélek, nem imádkozik, hanem számolgat), nem az én oltárom… Igen, én a múltnak vagyok embere; de az a múlt, amelynek embere vagyok, olyan múlt, amelynek jövendőnek kell lennie, ha a magyar nemzetnek még van jövendője…

…Az óramutató nem szabályozza az idő folyását, de jelzi, azért nevem óramutató; jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak fel jövőt a végzetek, és annak a jövendőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, annak a jövendőnek neve: állami függetlenség.

Utószó