Széchenyi István

Dicsőség, szerelem

Keskeny csónak úszik lefelé a Mosoni-Duna-ág lassan hömpölygő vizén.

Nincs lámpás a ladik orrán, a szürkület beállta után azt sem lehet látni a partról, ül-e ember benne. Pedig ott kuporog valaki a hosszúkás szandolinban, csak épp nem kívánja felhívni a figyelmet magára. Lassan mozgatja lapátját, nem evez, csupán kormányoz, mint akinek jó oka van arra, hogy csendben maradjon. Ha a Győr környéki halászbokrok valamelyik magányos hálózója észrevenné a zajtalanul sikló csónakost, tüstént nyomába eredne, mert biztosra venné, hogy a varsák felé ólálkodó orvhalásszal találkozott. De ezen az éjszakán még a halászok sem mozdulnak ki tanyáikról. Ezen az éjszakán jótét lélek nem mer kimenni az utcákra.

Mert ez az éjszaka 1809. június 14-ének véres napját zárja le, a győri csata napját.

A füzekkel borított parton őrtüzek világítanak. A győztes franciák nyomulnak előre a Duna mentén. Ahogy a csónakos a fényekhez igazítja magát, ahogy meg-megáll, ha túl közelről lobban elő a tábortüzek lángja, s csendben próbál továbbosonni, akaratlanul is elárulja, hogy épp előlük bujkál. Előredőlve füleli a francia szavakat, de a tüzek a beszédnél is hívebben jelzik, mi történik.

Amott a dombokon épp tábort vernek a fáklyák fényénél, a parton ökröt sütnek a pihenő elővédek, távolabb valami portyázó csoport boroshordókat görget ki egy kúria udvaráról. A szabadhegyi mezőkről talán még most is hordják a sebesülteket és elesetteket, de a túlélők vidáman szürcsölik a rekvirált magyar bort.

Vajon hány halott maradt a síkon? A csónakos azzal vigasztalja magát, hogy a franciák legalább kétszer annyit vesztettek, mint a magyar felkelők. Legalábbis ezt mondta az osztrák báró, Voigth őrnagy, a táborkar főnöke, aki nem sokkal a csúfos vereség után magához hívatta.

– Lieber Stefferl – a báró olyan ünnepélyes hangon szólította meg, hogy akaratlanul is kihúzta magát –, veszélyes feladat vár önre…

Veszélyes feladat! Erre a percre várakozott a háború kitörése óta. Csak pár hónapja, hogy a nádor visszautasította apja kérését, aki mindhárom fiát hadba akarta küldeni a Bitorló ellen. Fiatalnak találták őt meg Pault ahhoz, hogy a vezérkarhoz kerüljenek, s most lám, rábízzák ezt az életveszélyes küldetést. S épp a nádorhoz kell vinnie a létfontosságú jelentést, az uralkodó öccséhez! Épp ahhoz az emberhez, aki „korainak” találta, hogy egy ifjú grófra komoly feladatot bízzanak. De mit számíthat az, hogy valóban csak szeptemberben fogja betölteni a tizennyolcadik évét? Azért, mert valaki fiatal, nem lehet vitéz katona? Maga a nádor, az uralkodó öccse csak harminchárom éves. S az ellenség fővezére, Eugène de Beauharnais, a Bitorló fogadott fia, aki a jobb érzésű emberek megbotránkozására a római alkirály címét kapta nevelőapjától, nem huszonnyolc éves fejjel lett-e – épp a győri csatában először – fővezér? A felforgatók közt seregestül vannak gyerekkatonák, de a király, a haza és a törvények őrei közé csak podagrás öregurak kerülhetnek be?

„Lieber Stefferl…” Volt valami álnok kedvesség Voigth őrnagy mosolyában, amikor őt is elvitte magával a haditanácsba, ahol az elszakított hadtest sorsa felett döntöttek. Neki csak Komáromba kell mennie a hadtestparancsnok jelentésével, de azoknak, a főseregtől elszakított katonáknak, talán a fél Dunántúlt is be kell kóborolniuk, amíg egyesülni tudnak a főhercegek csapataival. Voigth nagyon is buzgó híve édesapjának… Hátha épp a visszavonulás várható nehézségei elől akarja kimenteni őt azzal, hogy rábízza e futári szolgálatot, s így eltávolítja a veszélyeztetett hadtestből? Hisz a másik báró, a derék ezredes, aki mellett a sáncolási munkákat irányította, s aki annyira megbízott benne, hogy olvasatlanul nyomta kezébe a hadipénztár bankóit, s elszámolásait kihajintotta az ablakon, ez a felettese is azzal fenyegette meg, hogy lecsukatja, ha még egyszer kiteszi magát a muskétások tüzének. Úgy látszik, a hadsereg minden bécsi bárója összefogott, hogy őt dajkálja, és óvja a golyóktól. Amikor a dicsőséges emlékezetű Terézia trónusa veszélyben forgott, családjából éppúgy három fiú állt a zászló alá, mint most, de azok verekedtek is, ő meg Paullal együtt az irodákban és a földet hordó, rőzsét cipelő parasztok között vízimérnököknek való csip-csup ügyekkel foglalkozott, s csak Louisnak volt talán szerencséje a harchoz, mert ő a legidősebb… Igaz, az utolsó napon, amikor bomlottan menekültek a búgó-robbanó ágyútekék elől, ő is bajba került Paullal együtt, de most, hogy az igazi próba következik, amikor a hadtest keresztül akarja vágni magát az ellenségen, őt sürgősen eltávolítják… Nehogy baj érje a kedves Stefferlt… a würtembergi huszárezred legfiatalabb főhadnagyát.

Érezte, hogy elpirul a szégyentől. Iskolai vizsgáin is így dajkálták a professzorok, nehogy kudarcot valljon. Minden examen előtt reszketett, mert csak annyit tudott, mint a jeles hellén bölcs, hogy ugyanis semmit sem tud, s mégis ott ragyogott az óriási hazugság a tanodai bizonyítvány lapján: Calculum eminter meruit… Kitűnő bizonyítványt érdemelt… Ennyit még tud latinul, de minek a latin egy katonának? Őfelsége tábornokai kiváló latinisták, mégis hányszor megszaladnak a franciák elől… Igaz, ő még magyarul sem tud rendesen. Pedig édesapja mennyire szeretné, ha jó magyar lenne. De a magyar nem halottabb nyelv-e még a latinnál is? S nem halott-e az egész magyar nemzet? Ez a mostani csata nem fogja új életre támasztani…

Golyó riasztotta fel merengéséből. S a golyók kíséretében francia szavak is sivítottak feléje a partról:

– Qui vive!… Qui vive!… Állj, ki vagy!

Ösztönös mozdulattal végignyúlt a csónak fenekén. Csakugyan neki szólnak a csattogó golyók és kiáltások? Vagy sebesült menekülőre akadtak a franciák? Egy fantasztikus alakú sötét felhő széle fényesedni kezdett. Még néhány másodperc, és előbújik a hold.

S akkor már nem menekülhet.

A hátsó ülésre kapaszkodott, s minden erejével evezni kezdett. A csónak orra kiemelkedett a vízből. A zajra ismét eldördültek a fegyverek a parton, csónakláncok zörgése, fegyverek, csizmák kopogása hallatszott. Talán ötven ölnyire lehetnek. Ugyanennyire sötétlik előtte egy homoksziget, amelynek sűrű füzei közt elrejtőzhet, ha hamarabb ér oda, mint ahogy a hold előbukkan… Micsoda ostoba véletleneken múlik az élet. Ha most nem előzi meg a holdat, minden fényes álma szertefoszlik. Sohasem lesz generális őfelsége hadseregében.

Aztán már nem tudott gondolkodni sem, elöntötte fejét a forróság, s csak evezett, evezett… vágta lapátjával a vizet.

Épp elérte a füzest, amikor a hold csücske előbukkant a felhő mögül. Megkapaszkodott a lehajló ágakban, s behúzta a csónakot egy kis öbölbe. A nagy víz fényesedni kezdett, alakot öltöttek a fák, az omladékos part, s a franciák csónakjait is fel lehetett ismerni. Közel maradtak a parthoz, talán még észre sem vették a homokszigetet. Most kell megszökni tőlük. Néhány erélyes csapással a sziget túlsó oldalára került, s megkönnyebbülve tapasztalta, hogy itt a sodrás erősebb. Megtapogatta a zsebébe varrt jelentést s a nyakában lógó zacskót, amelyben az apjától kapott huszonöt aranyat őrizte. Talán sikerül megszabadulnia üldözőitől. Azok, akik megjárták már a francia fogságot, nem sok jót mesélnek élményeikről. Voigth őrnagy is volt a kezükben, kilenc évvel ezelőtt, a haditanácsban is említette, hogy ott ismerte meg Eugène de Beauharnais-t. S volt fogoly a nádor szárnysegédje is, valami Kisfaludy őrnagy, aki katona létére szerencsétlen dologra adta a fejét: magyar verseket ír. A békekötések alkalmával, igaz, elengedték a foglyokat, de mikor lesz itt újra béke! A Bitorló Schönbrunnban páváskodik. Őfelsége nem tűrheti ezt a megaláztatást. Most valóban az utolsó csepp vérig kell küzdeni…

Mire elmaradt mögötte a fűzzel borított zátony, leszakadtak vagy visszafordultak a franciák is. Lassan világosodni kezdett kelet felől, s a felvöröslő nap vidám fényénél feltünedeztek Komárom cseréptetői… A véres, sáros menekülők rendetlen tömegén át egyenesen a főhadiszállásra ment.

A nádor a csapatoknál tartózkodott, szárnysegédje, egy negyven felé járó, kopaszodó őrnagy fogadta. Átvette a jelentést, és szállására vezette a gyulladt szemű, fáradtan botorkáló fiatalembert.

– Magam sem aludtam az éjszaka – kezdte a beszélgetést, amíg a folyó partján az alig száz méterre fekvő tiszti szállás felé baktattak. – Talán tudja, hogy a nádor őfensége engem bízott meg a hadjárat történetének megírásával. Csak éjszaka dolgozhatom, s a múzsa látogatását is csak…

– És hogyan értékeli őfensége a tegnapi ütközetet? – kérdezte az ifjú futár, eléggé tapintatlan közönyt tanúsítva a szárnysegéd és a múzsa kapcsolatai iránt.

– Ó, ön ismeri a nádor mély, átallátó elméjét, erős karakterét, egyenes lelkét, mondhatnám – folytatta az őrnagy ünnepélyes modorban –, mondhatnám úgy is, fejedelmi nagyságát… Őfensége nem esett kétségbe a kudarc miatt. A felkelt nemesség hősiesen küzdött, de…

Azt akarta mondani, hogy az osztrák tábormester és a nádor fölé rendelt János főherceg rontotta el a dolgot, de nem mert őszintén beszélni a bécsi arisztokrata előtt.

– Máris vannak hangok, amelyek szerint a győri csata történelmünk szégyennapja… de nemességünk világszerte ismert vitézségén nem esett folt… Mi rendezetten vonultunk vissza… Csak a puskaport még nem szagolt Tisza-vidéki felkelők futottak meg, ők okozták a pánikot…

A futártiszt önérzetesen vágott közbe:

– Ami azt illeti, őrnagy úr, én is ebben a csatában kóstoltam meg először a puskapor szagát…

– Ön büszke is lehet, nehéz küldetését vitézül teljesítette… Őfelsége hadseregének ön az egyik legfiatalabb ékessége…

A nádor szárnysegédjének túlságosan is nyílt bókja a fiú arcába kergette a vért, s zavartan felelte:

– Ha ékességnek nem is tarthatom magam, a legfiatalabb tiszt címét talán megpályázhatnám, még tizennyolc éves se vagyok egészen…

Az őrnagynak nem tetszett a kis gróf szerénységgel palástolt gőgje, s közönyös hangon, mintha más témára térne át, a nagykárolyi felkelők csapatszemléjéről kezdett beszélni.

– Volt ott egy gyerekkapitány, tizenkét éves múlt… A nádor őfelsége jelenlétében kommandírozta csapatát, festői öltözetben, deli modorával egy gyermeki Marsra emlékeztetett…

A főhadnagy úgy érezte, megint elönti arcát a vér.

– Ki volt az?

– Ifjú Wesselényi Miklós báró.

– A rebellis fia? Nem szeretem a rebelliseket.

Az őrnagy meg tudott volna felelni, hisz amikor az idősebb Wesselényit börtönbe csukatta József császár, a kis gróf apja szintén szembefordult a kalapos uralkodóval, s lemondott királyi biztosi állásáról. De mire való lenne a vita?

Kisfaludy Sándor őrnagy visszament a főhadiszállásra, elővette napkönyvét, s beírta a nap első eseményét: „Ma hajnalban megérkezett komáromi táborunkba Oberleutnant gr. Stephan Szechenyi. Jelentést hozott a Győrnél körülzárt hadtest helyzetéről…” Egy pillanatra eszébe jutott a kis gróf apja, aki Bécsben él ugyan, de hatalmas könyvtárát a nemzetnek adományozta. A fia pedig magyarul sem tud. Azért nem érdekelte, amikor a verseiről akart beszélni neki! Ez az ember nem is olvashatta a Himfy-dalokat. Szegény haza!

S Kisfaludy őrnagy napkönyvére hajolva még egy mondatot írt az előbbiek után: „Kitüntetésre felterjesztendő.”

Az ágyúk elhallgattak, de az emberek továbbra is úgy üvöltöttek, mintha még mindig túl kellene ordítaniuk a tarackok szörnyű koncertjét.

Széchenyi alkapitány, míg lovával a holttesteket kerülgette, szomorúan hallgatta, hogyan jajveszékelnek, nyöszörögnek vagy átkozódnak Európa szinte minden nyelvén a vérükben fetrengő sebesültek. Amikor nem sokkal a győri csata után őfelsége nemcsak hogy békét kötött Bonapartéval, de kegyeskedett is leányát, Mária Terézia dédunokáját férjhez adni ahhoz az emberhez, aki Mária Antóniának, Mária Terézia leányának gyilkosaival parolázott, ő is sajnálta, hogy a hirtelen kitört béke miatt megakadt katonai karrierje. S ő is örült, amikor 1813 nyarán végre eldőlt, hogy nem Napóleonnal fognak az oroszok ellen harcolni, hanem az oroszokkal Napóleon ellen. De most, háta mögött a drezdai csata rémségeivel s a lipcsei ütközet első napjának iszonyatos mészárszékével, arra kellett gondolnia, hogy az ilyen háborúk ostobább és vadabb dolgok annál, semhogy tetszését lelhetné bennük.

Még egy pillantást vetett a nyugat felől lángoló, sötét füstöket okádó falvakra, levetette magát lováról, és besietett a herceg sátorába.

Mindig elfogódva állt meg Schwarzenberg előtt, nemcsak az altábornagyra nehezedő világtörténelmi szerep miatt, hanem azért is, mert túlságosan nyeszlettnek érezte magát Karl Philippe előtt, aki negyvenkét éve ellenére és nevéhez méltóan úgy dagadozott előtte, mint egy valóságos hegy.

Schwarzenberg egyenesen a térképhez vezette.

– Megint egy kis magyaros lovaglás vár önre, alkapitány. Ahogy a korzikait ismerem, holnap vagy holnapután újra támad, annak ellenére, hogy túlerőben vagyunk. De ha vissza akarna vonulni a Saale folyó irányában, akkor mi támadunk. Szóval mindenképpen verekszünk. Épp azért önnek még ma éjszaka Blücherhez kell nyargalnia személyes üzenetemmel: számítok arra, hogy a tábornagy azonnal megindítja csapatait, és csatlakozik fő erőinkhez. Egy fogoly francia szerint a nápolyi király kijelentette, hogy Borogyino óta nem látott ennyi hullát.

Schwarzenberg olyan hangsúllyal mondta ki Murat címét, hogy abban teljesen benne foglaltatott egy olyan ember véleménye, akinek őse már a tizenöt éves háborúban is hadvezér volt, egy olyan emberről, akinek apja tíz-egynéhány éve még kocsmárosként kereste kenyerét.

– Nos, gondoskodni fogunk arról – folytatta –, hogy Murat és Bonaparte most még több hullát lásson, mint Borogyinónál. De hagyjuk a jövendöléseket. Nézzük inkább a maga útját. Ha erre megy – kesztyűs kezével a térképre bökött –, simán eljuthat Blücherhez, de a tábornagy elkésik. Önnek a legrövidebb úton kell mennie.

Egy kis szünetet tartott, s kezét Széchenyi vállára téve, biztató mosollyal tette hozzá:

– Murat huszárjain keresztül. Biztosra veszem, hogy ha holnap Blücher ideér, 1813. október 18-ának napját az iskolákban fogják tanítani.

Széchenyinek nem először nyílt alkalma arra, hogy Schwarzenberg üzenetével száguldozzék a csatatereken, de még sohasem hallotta ilyen ünnepélyesen nyilatkozni.

Amikor ordonánca elővezette lovát, akaratlanul is kidüllesztette a mellét, ahogy egy világtörténelmi üzenet vivőjéhez illik – kivált ha ez a futár még csak most töltötte be a huszonkettedik évét…

Este kilencet mutatott az óra, amikor elindult a röthai főhadiszállásról. Blücher serege Sckeuditz körül táborozik, mintegy tizennyolc mérföldre. Ennyi távolságot a sárban úszó utak ellenére is meg lehet tenni egyetlen éjszaka.

Lovában bízva, vadul vágtázva rohant keresztül a francia előőrsökön. Mire azok észbe kaptak, már csak tisztelgő lövéseket küldhettek utána.

Sötét volt az éjszaka, ami biztonságosabbá tette az utat, de a tájékozódást megnehezítette. Néhol csak botorkálva tudott haladni lovával, minduntalan az előőrsök, leszakadt katonák hulláiba ütközött. De még sötétben sikerült elérnie Sckeuditzot.

Ott azonban csak néhány szedelőzködő utóvédet talált. A tábornagy továbbnyomult Lindenthal irányába.

– Hány kilométer ide Lindenthal? – kérdezte Széchenyi az egyik siheder poroszt.

– Nyolc-tíz, de az utakat elmosta az eső.

Néhány perc pihenő a lónak és a futárnak, s aztán ismét nyeregbe, nem szabad elkésnie!

Szürkült már, mire Blücher új szállására érkezett. A porosz elővédek tisztelegve engedték tovább Schwarzenberg jól ismert futárát.

Az előszobában az egyik segédtiszt ült – a tükör előtt. Frizuráját rendezgette, rizsporozta. Továbbment, a másik szobában a marsall apródja szintén a hajával bíbelődött. Ezután nem lepődött meg, hogy az öreg tábornagyot is a tükör előtt találta, a táborkari főnök társaságában.

– Kegyelmes uram – mondta az üzenet átadása után –, azt hittem, kardok és puskák fényesítésével lesznek elfoglalva a porosz hadsereg díszei, de látom, a hajpornak is van keletje.

Blücher nevetett, kedvelte a hetyke futárt.

– Mondja meg Schwarzenberg hercegnek, hogy kicsíptük magunkat az ünnepre, ahogy az a porosz katonákhoz illik… Most már csak az kellene, hogy a svéd koronaherceg is csatlakozzék seregeinkhez.

Széchenyi tudta, hogy Bernadotte, Napóleon egykori tábornoka, aki a svéd trónért megtagadta a császárt, 65 ezer főnyi seregével a közelben tartózkodik, de Schwarzenbergtől azt is tudta, hogy „az az ingadozó félbolond” nem szánta el magát a csatlakozásra.

– Kaphatnék kegyelmes uramtól egy jó lovat? – szólalt meg némi töprengés után. – Az enyém már kimerült.

– Mit akar tenni, fiatalember?

– Rábírom a koronaherceget, csatlakozzék hozzánk.

Blücher gondolkodott egy ideig, aztán a fiatal futár vállára csapott.

– Vegye legjobb lovamat… és áldásomat a vállalkozásra…

Bort hozatott Széchenyinek – ez is alkalom az ivásra, s a tábornagy bizony nem szeretett kihagyni egyetlen ilyen alkalmat sem –, koccintott vele, s búcsúzóul ismét hátba veregette az alkapitányt.

A pihent ló frissen vágtatott Széchenyivel. Az égő falvak felől kesernyés füstöt sodort a szél. Széchenyi alkapitány nedves zsebkendőt szorított arcára, úgy száguldott a feldúlt házak között.

Egy kihalt dombon legyilkolt franciák hullái hevertek. Csaknem másfél méteres óriási kard hevert az egyik holttest mellett. Széchenyi felvette a kardot, s továbbvágtatott.

A nap már előbújt a foszladozó felhők mögül, fáradtan felkapaszkodott az égbolt közepéig, de Bernadotte seregének csak nyomai látszottak… Egy sebesült katonától tudta meg, hogy a svéd trónörökös Breitenfeld felé vonult…

Egyfolytában még sohasem lovagolt ennyit. Elmerevedett lába nem bírta már a feszítő tartást, gerince mintha be akart volna roskadni, szeme minduntalan elfátyolosodott… A nap véres golyóként zuhant le a láthatár szélén, amikor végre, egy teljes napi keresés után megtalálta a breitenfeldi főhadiszállást.

A herceg előszobájában éppen porosz tisztek vitatkoztak a svéd tisztekkel. Amikor meghallották, mit akar Schwarzenberg futára, egy őrnagy éles hangon megkérdezte:

– S van minderre megbízatása, kapitány?

Széchenyi habozás nélkül kivágta:

– Nincs, őrnagy úr, csak a lelkiismeretemtől. De arra hallgatnom kell, még ha a fejem kockáztatom is.

– Sokat merészel, fiatalember – nézte tűnődve az őrnagy –, de majd bejelentem őfenségének.

A francia tábornokból a svéd trón várományosává avanzsált ötvenéves hadvezér kelletlenül fogadta a fiatal tisztet, aki bizonytalan francia nyelven, de teljes magabiztossággal mindenáron arra akarta rábírni: azonnal induljon el a lipcsei csatamezőre. Bosszantotta, hogy egy nála fiatalabb s ráadásul osztrák herceget neveztek ki a szövetségesek fővezérévé, s rettegett attól, hogy valami bizonytalan kimenetelű ütközetben kockáztassa hadseregét.

– Mondja meg az altábornagynak, hogy csapataim még nem készültek fel az előnyomulásra.

Széchenyi úgy érezte magát, mint akit arcul csaptak. Hát ezért lovagolt egy teljes éjszakán és egy teljes nappalon át, hogy lerázzák itt, mint valami kéregetőt? Breitenfeldtől Rötha legalább tizennyolc mérföld, vagyis még egy súlyos, egész éjszakát igénybe vevő lovaglás vár rá, s mindezt semmiért csinálta volna végig?

Összeszedte minden merészségét:

– Engedje meg, kegyelmes uram, hogy felhívjam figyelmét, milyen következményei lehetnek annak, ha ön csapataival nem lesz jelen a sorsdöntő lipcsei győzelemnél…

Az udvarias, de határozott szavak félreérthetetlen célzását csak kihívóbbá tette a bozontos szemöldök alól előperzselő gúnyos pillantás.

– És tisztelettel kérem – folytatta Széchenyi –, méltóztassék írásba adni, hogy elutasította az osztrák császár, az orosz cár és a porosz király haderejének fővezére nevében tett meghívást.

Bernadotte olyan ingerült lett, mint egykori vezére, Napóleon szokott lenni kényes helyzetekben. Szárnysegédjével választ íratott, néhány kapkodó vonással alájegyezte nevét, s már hátat is fordított az arcátlanul viselkedő futárnak.

De Széchenyi még alig hagyta el az előszobát, amikor visszaszólították. Bernadotte mellett ekkor már ott ült néhány tábornoka. A trónörökös torz mosollyal intett Széchenyinek:

– Nos, kapitány, mutassa meg, melyik úton tudok a legbiztosabban Lipcse alá érni…

Elhalkultak a feltámadási körmenet csengettyűi.

Ferenc gróf egy ideig még az ablaknál maradt, azután visszaült íróasztalához. Amióta az ifjúkori szabadgondolkodást a francia forradalom lázképei kiűzték lelkéből, most először nem lépkedett ott az ünnepi körmenetben. Nem, nem a vallási kétely fogta el újra, az ő hitét semmi sem rendítheti már meg – betegsége tartotta otthon. Még csak ebben az évben, 1814-ben tölti be hatvanadik évét, de elhomályosuló szeme miatt mozgása is elbizonytalanodott. Törékeny teste még inkább öregebbnek mutatja koránál. Hol van már az ifjúság, amikor Angolhont bejárta, Herschellel beszélgetett, a nagy csillagásszal, meg Adam Smith-szel, a gazdaságtan tudósával, amikor azzal jött meg szűkebb pátriájába, hogy angol mintára átalakítja hazáját, amikor a Duna és a Dráva hajózási terveit szövögette, amikor a később pallos alá jutott szerencsétlen titkárával, Hajnóczy Józseffel a felvilágosult Magyarországról álmodozott. Nincs itt megoldás – a felvilágosodás a forradalomnak nyit kaput, a forradalom a véres felfordulásnak, ha pedig fejet hajt az ember, reménytelenül kell látnia hazája végső sorvadásának szomorú képét. Nincs már reménye az evilági létben, csak odaát, az ismeretlen, lenni kell világban bízhat – ott még jutalma lehet az erénynek.

Valamikor ki akart vándorolni az országból, mert a halott magyar földön még élni sem volt kedve, de gyermekei miatt nem mehetett. S most nem is lelhet más örömet a földön, csak gyermekeiben. Kivált a legfiatalabban. Aki mindenben annyira rá hasonlít…

Elővette iratszekrényéből azokat a borítékokat, amelyek fia leveleit őrzik.

Maga írta rájuk reszketeg betűkkel: Briefe meines Sohnes Stephan… István fiam levelei. Az első borítékban a győri csata idejéből való levelek sorakoznak, aztán a fehérvári, világosi, csehországi békés szolgálat éveit idéző írások következnek. A másik boríték a most folyó hadjárat alatt írt leveleket tartalmazza. Öt-hat naponként írt a fiú, leveleiből össze lehetne állítani Schwarzenberg herceg egész diadalmas vonulásának krónikáját. Hogy rajong ezért a szerencsés fickóért, hogy dicséri lélekjelenlétét és diplomáciai képességeit, pedig a véletlen juttatta a szövetséges seregek élére, hogy magasztalja Blüchert, akit kedve szerinti hadvezérnek tart, pedig rá kell jönnie egyszer, hogy tudatlan, részeges korhely. Ezek csak akkor győznek a Bitorló ellen, ha legalább két szövetséges jut egy franciára. De nem baj, csak lássa nagynak és nemesnek őket minél tovább. A jámbornak tévedése is kedvesebb az Úr előtt, mint a kételkedő igazsága, mert az a szabadgondolkodás gonosz elvéhez vezet.

Lapozgatni kezdi, ki tudja, hányadszor, a gondosan sorba rakott leveleket. 1813. július 15-én Prága mellől írt fia, Liebenből közölte alkapitányi kinevezését… Az augusztus 31-i levél… mennyi izgalmat okozott, amikor meghozta a futár: Elvesztettem köpönyegemet… 14 napig úgyszólván takaró nélkül voltam, szörnyen áthűltem, s nyomorult beteg vagyok… ágyúink a mély utakban elsüllyedtek. Így nem foglalhattuk el Drezdát… 6000 emberünk esett áldozatul a legjavából… reggeltől estig hideglelésem volt, ember nem képzelheti, mennyit szenvedtem…

Az altenburgi levél mindig megdobogtatja szívét. Fia katona létére is forrón óhajtja a békét, mert hihetetlen, mennyit szenved a hadsereg és a föld szegény népe… Igen, mindig arra tanította fiát, hogy a szegényekre is gondolni kell…

S itt a november 6-i frankfurti levél, a lipcsei ütközetről számolt be benne: …egyéb bajom nem történt, mint hogy a hátamba egy tisztességes sebet ejtettek, a lovamat pedig ellőtték alólam, de sikerült ez alkalommal az én tábornagyom bizalmát és bajtársaim szeretetét kiérdemelnem… Az úton idáig legalább 15 ezer holttest s 10 ezer ló fekszik szétszórva, kocsin vagy lóháton keresztül kell rajtuk tipródni…

Az öreg gróf itt mindig elérzékenyül. Igen, a legkedvesebb fia… mennyire hasonlít ifjúkori önmagára… Mástól kellett megtudnia, milyen küldetést hajtott végre Stefferl a lipcsei győzelem érdekében. Előveszi veje, Zichy Ferdinánd levelét, amely szintén abból a táborból, azon melegében számolt be a nagy tettről: …Meg nem foghatom, hogy Stefferl mit sem szólt a dologról, ergo nekem kell tennem… István e tette nagyobb dolog, mint minden egyéb, ami e háborúban eddig történt… Hát persze rokoni dicsekvés, de azért jólesik olvasni. S azt is, hogy fia megkapta a negyedik osztályú Vlagyimir-rendet, és kapitánnyá léptették elő. De az már nem tetszik, hogy a következő levélben így felelt a kitüntetés iránti atyai tudakozódásra: …jó szerencse, és nem érdem hozta ezt meg nekem, mint számos kedves bajtársamnak. Most már egyébként is annyi csillagot látunk a melleken, hogy maholnap kellemesebb lesz ily módon kitüntetve nem lenni…

A dicsőségnek ez a kérkedő elutasítása, a szerénységnek ez a görcsös akarása – jól tudja ezt saját ifjúságából – nagyon is makacs dicsőségvágyat takar. A kitüntetések értékének kicsinyítése pedig, ha mások előtt is hangoztat ilyen nézeteket, nem fog jó fényt vetni rá őfelsége hadseregében.

Becsukta a leveleket, és a kápolna felé indult – megsárgult, összeaszott kezével a feszületet szorongatni, fiáért imádkozni. Élete ima és merengés között telik el. Reggelenként-esténként órákat tölt a palota kápolnájában, ilyenkor senki sem meri zavarni buzgó fohászkodásában.

Senki – csak Caroline.

Paul feleségének, e pajkos angyalnak mindent szabad. Ferenc gróf ellenezte középső fia házasságát, idegenkedett az ír származású leánytól, de ma már boldog, hogy a legkisebb fiúért aggódó családba Caroline bájos lénye elhozta a derű fényeit. Most is, hogy a könnyed léptek felhallatszottak a folyosó felől, az aggastyán külsejű öreg egy keresztvetéssel abbahagyta imáit, felkelt a zsámolyról, és az ajtó felé fordult.

– Drága papa! – A kedves szoprán úgy csendült meg a komor, hideg kápolnában, mint ahogy az imént a feltámadási körmenet vidám csengettyűi csilingeltek a herrengassei palota előtt. – Drága papa, Stefferl leveleit hozom!…

Ferenc gróf megkapaszkodott Caroline karjában, s kiléptek a kertbe, ahol az áprilisi reggel fényeiben minden egyszerre oly vidámnak és ragyogónak tűnt.

Stefferl írt!… S nem is egy levelet, Caroline egész kis köteget szorongat a kezében. Sajnos, nem ritkán fordul elő, hogy hetekig nem jön hír a fiúról. Amikor aztán egyszerre több levél megérkezik a hadi országutak kiszámíthatatlan menetrendje szerint, annál nagyobb az öröm.

– Sorjában olvasd, dátum szerint. – Leültek egy kerti padra, Ferenc gróf eltakarta szemét a fény elől, és előredőlve itta az annyira sóvárgott szavakat.

Caroline hollófekete haja is előomlott, amikor a levél fölé hajolt.

– Troyes, 1814. február 10-én… Beteg voltam, s minden vágyam arra irányult, hogy jó meleg ágyamban feküdhessem, amikor ki kellett lovagolnom az előőrsökhöz, hogy a tábornagynak híreket szerezzek az ellenség állásairól… elkeseredve vágtattam a ködös éjszakában… sehol egy lélek, aki válaszolhatott volna kérdésemre, reménytelenül fordultam hol jobbra, hol balra, sírokon, erdőkön, mezőkön keresztül lovagoltam, míg végül egy mély mocsárba kerültem…

Caroline elsikoltotta magát, s csak akkor könnyebbült meg, amikor eszébe jutott, hogy Stefferlnek okvetlen ki kellett kerülnie a mocsárból, különben most nem olvashatnák levelét.

– Lehetetlenség volt továbbhaladnom, leszálltam lovamról… amely mellettem egyre jobban süllyedt a mocsárban… én egy nádcsomóba kapaszkodtam… mint valami Robinson egy parányi szigeten, elővettem pisztolyomat, mivel az öngyilkosság látszott reménytelen helyzetemben az egyetlen megoldásnak… utolsó kísérletként egy jelzőlövést adtam le pisztolyomból, amely a ködben olyat dördült, mint valami ágyú… A várakozás iszonyú percei után, amikor elszántam magam a végsőkre, három József huszár lovának nyihogása hallatszott… Kivontattak a mocsárból, megtudtam tőlük a szükséges híreket is, és mire tábornagyom felébredt, már jelenthettem is az ellenség mozgását. S mi több, egészségem is helyreállt, s a háziasszony tizennégy éves kakasát a legjobb kedvvel fogyasztottam el… Jó atyám, áldását kérem, kedves anyám kezét ezerszer csókolja Steph.

Ferenc gróf elérzékenyülve arra gondolt, hogy imái mentették meg fiát. Caroline maga elé meredt, szinte látta a ködös, sötét mocsarat, s akkorát sóhajtott, hogy az már egy panaszos nyögéssel ért fel. Hangja elcsuklott, amikor a befejező mondatot olvasta fel:

– Sok szépet kívánok Paulnak és Caroline-nak, bocsássák meg, ha nem írhatok nekik oly gyakran, mint szeretnék.

– Később majd még egyszer elolvassuk – mondta az öreg –, most folytassuk a többit.

A többi levél a szövetségesek győzelmes előnyomulásának egy-egy állomását idézte. Pompásan megy minden, az ellenség menekül. A tisztelt franciákat összeszorították, mint valami birkanyájat, de – ezt az isten sem vitathatja el tőlük – hősökként védekeznek… Arcisnál egy lovas hadoszlop dühös támadást intézett ágyúink ellen… Éppen arra a helyre, hol az én igénytelen személyem is elhelyezkedett. A sok golyó olyan dühbe hozta őket, hogy mindent vak legyekként halomra döntöttek, kivéve engem…

Az utolsó levél csak néhány sorból állt, de Ferenc gróf fátyolos szemét elöntötte a könny, amikor Caroline csengő szavaiból fia rekedtes hangját vélte kihallani:

– Párizs, 1814. április 1. A nagy művet befejeztük. Egészséges vagyok, nincs egy fillérem sem, s fél óra múlva, az ég tudja, hogyan, Lyon felé megyek. Adieu, Stefferl!

Bécsben már mindenki tudta a nagy hírt, amely egy korszakot zárt le: a szövetségesek bevonultak Párizsba. De teljessé a nagy mű csak azzal vált, hogy az apa a fiától olvashatta mindezt. Hogy annyi gyilkos ütközet után a győztesek hetyke vidámságával szólhat hozzá legkedvesebb fia…

Elvette a leveleket Caroline-tól, megcsókolta az asszony bársonyos arcát, s tőle szokatlan élénkséggel irodájába sietett. Kiteregette gazdasági iratait széles íróasztalán, s kezét szemére szorította. Megért az idő régi tervének megvalósítására. Szét fogja osztani birtokai nagyobb részét fiai között. Hadd szokjanak az önálló gondolkodáshoz, hadd derüljön ki, melyik a legjobb gazda. Louisnak adja a horpácsi uradalmat, Paulnak az apáthi birtokot, Stefferl Cenket kapja. S Cenk mellé még a következőket: Bors, Hidegség, Homok, Hegykő, a nagy erdőből kétezer-kétszáz hold, Szentgyörgyvár, a mándi puszta, Zalaszentlászló, Sénye, Csokonya, Tarnócza… a kútfői puszták, Gyöngyös… Komlósd, Szentes, Péterhida, Barcs a drávai erdővel, Darány, az aranyosi puszta, Visonta, Rinyaújlak, Gyékényes és Zákány…

Ferenc gróf a legtöbb falut már hosszú évek óta nem is látta, némelyik birtokának nevét is csak üggyel-bajjal kotorta elő emlékezete mélyéről. Mint valami idegen föld nevei, úgy sötétlettek előtte a magyar falvak és puszták iratcsomók élén díszlő, tekervényes címei. Furcsa érzés volt arra gondolni, hogy közeleg a nap, amikor végleg meg kell válni hatalmas birtokaitól. De végül is jó kezekbe fog kerülni a kormányrúd, s őrá úgyis a beláthatatlan és kifürkészhetetlen öröklét vár…

Már ismét a kápolnában térdelt, amikor eszébe jutott, milyen ijedten sikoltott fel Caroline a levél egyik részleténél. Nagy isten, csak nem szövődik itt valami bűnös érzés Caroline és Stefferl között?! Hát lehetséges, hogy egy fiú ennyire az apja útját járja… mindenben? Hiszen annak idején ő is beleszeretett fivére feleségébe, Julianna grófnőbe… S mikor fivére meghalt, a pápa engedélyével – tízezer olasz tallért kért a szentatya – el is vette Júliát… egész Bécs megbotránkozására.

De nem, nem lehet. Az a sikoly csak a rokoni féltés jele volt. Stefferl pedig éppenséggel közönyös Caroline iránt, hiszen annak húgát, Selinát szereti kamaszos hódolattal… Nincs itt baj, nem lehet.

Az Úr kegyelmes, s nem fogja a fiút ugyanolyan kísértésbe hozni, mint egykor az apát.

Két osztrák katonatiszt lovagol a Champs-Élysées fái alatt. Az egyik Széchenyi kapitány, a másik Alfred Windischgraetz herceg, a nyolcadik vértesezred parancsnoka.

Az ifjú gróf vörös csizmát visel és kopott zöld uniformist. Összenőtt szemöldökével és hegyes állszakállával olyan, mint valami spanyol felkelő. A vadonatúj, fényes egyenruhában feszítő herceg viszont finom vonásaival mintatípusa lehetne a bécsi arisztokratáknak, ha kicsit magasabb lenne. Csak négy évvel idősebb Széchenyinél, de szeret atyáskodni vele, most is élcelődik külsején:

– Barátom, pontosan úgy festesz, mintha nem a győztesek seregéhez, hanem az Elba szigetére menesztett kalandor kíséretéhez tartoznál.

– Bezzeg amikor pár hónapja egy-egy ütközet előtt megtudtuk, hogy Napóleon személyesen jön ellenünk, a te képed is megnyúlt, mint a vonalzó, most pedig kalandornak nevezed. Egyébként tényleg lerongyolódtam ebben a hadjáratban. Amikor Párizsba bevonultunk, nem volt egy jó ingem.

– Mit számít az, édesapád majd küld pénzt!

– Ha még csak a felszerelésem ment volna tönkre, de három lovam is elvesztettem. Maradt még ugyan öt lovam, egy cipeli a poggyászom, három a lovászaimat, illetve a vadászomat, az ötödiken én ülök – amíg tart benne a pára.

– Ezért akartál az oroszokhoz állni?

– Túlzol, barátom. Nem akartam közéjük állni, csak gondolkodtam Konstantin nagyherceg ajánlatán. Igen kecsegtető lett volna egy kis északi utazás, s az ő ezredében talán elértem volna azt is, amire őfelsége hadseregében, úgy látszik, hiába várok.

Windischgraetz jól tudta, hogy Széchenyi már megérdemelte volna az őrnagyi rangot – ő maga huszonhét éve ellenére ezredes volt –, de nem akarta növelni barátjában a mellőzöttség érzését.

– Tisztjeink mindenesetre örültek, amikor mégsem hallgattál a nagyhercegre. Ezt bizonyára értékelni fogják majd az illetékesek is.

– Tudod mit: je m’en fous.

Windischgraetz megszokta már Széchenyi hetyke kifakadásait, de nem szerette, ha jelenlétében a felsőbbségre bárki is fütyül. Kedvetlenül elhallgatott. Széchenyit azonban elragadta a hév, s most már ömlött belőle a szó, mintha csak magának szavalná az érezhetően nem először végiggondolt mondatokat.

– Öt évvel ezelőtt a szenvedély sarkallt, nagy tetteket szerettem volna véghezvinni az egész világ előtt. Ma már csak a kötelességem teljesítem. A nagyság végül is abból áll, ki tud több embert megölni vagy megöletni, ki tudja jobban elfojtani magában mindazt a részvétet és szánalmat, amelyet embertársai iránt gyerekkorában beléneveltek… Sikerült is olyan fenevaddá válnom, hogy félek egyedül maradni magammal egy zárt szobában… S torkig vagyok már a hazugságokkal is… A lipcsei csata után azt jelentettük, hogy a szövetségesek összes vesztesége 8-10 ezer ember, pedig egyedül az osztrák hadsereg csaknem 30 ezer katonát hagyott a lipcsei csatamezőn.

– Az igazság a történészek dolga, nem a mienk – fakadt ki Windischgraetz, türelmét vesztve. – Egy huszárkapitány ne filozofáljon, hanem harcoljon. – S hogy elterelje a beszéd fonalát erről a témáról, Széchenyi vállára ütve, kedélyesen hozzátette: – És udvaroljon, barátom! De ne gyereklányoknak, hanem érett és okos asszonyoknak!

Széchenyi elvörösödött. Megint Selina! A közös kenyéren élő katonák között éppúgy nincs titok, mint az egy zárkába csukott foglyok között. Ezredtársai szívesen élcelődtek vele a kis Selina miatt, akinek három éve örök hűséget ígért. Akkor történt ez, amikor Paul elvette a tizenhét éves Caroline-t, s ő felbuzdulva fivére házasságán, megígérte a tizennégy éves Selinának, hogy ők is követni fogják az idősebb pár példáját. Selina nevét felírta a karjára is… Három éve, hol van az már! Mit számít egy húszesztendős kamasz álma egy férfinak, aki csaknem huszonhárom éves már!…

– Jó, hogy eszembe juttattad az asszonyokat – mondta szándékolt hányavetiséggel –, keressünk egy ékszerészt, gyűrűt kell vennem valakinek.

– Csak nem jegygyűrűt?

– Nem, amolyan kis souvenirt a béke örömére.

– És csinos legalább a souvenir leendő birtokosa?

Az ifjú kapitány nem akarta elárulni, hogy pusztán rokoni ajándékról van szó, hiszen Caroline kérte a gyűrűt; úgy tett, mintha valami titkos szerelemről lenne szó, és rejtélyesen mosolygott.

– Csak azért kérdem – folytatta a herceg –, mert ha túl csinos, akkor el sem mondom az ötletemet, úgysem lenne erőd még tovább távol maradni a szeretett lénytől…

– Rukkolj elő, miről van szó.

– Metternich herceg – Windischgraetz különös nyomatékkal tudta kiejteni a Monarchia külügyérének nevét – megbízott azzal, hogy ültessem vissza trónjára a Bonaparte által elűzött szárd királyt, Viktor Emánuelt.

– Még a nevét sem hallottam.

– Nem tesz semmit, végtére az ő trónjáért is harcoltál. Velem jöhetnél, Schwarzenberg biztosan elengedne…

Széchenyi szíve fürgébben kezdett dobolni. Olaszország, kalandok! Ebben a hadjáratban Csehországból indult el, végigment Szász- és Bajorországon, verekedett Svájcban és Franciaországban, igazán felséges volna, ha a zárófelvonást Itáliában játszaná el! Igaz, szülei nagyon aggódnak érte, a kis Selina is eped utána, Paul, a jó testvér és a kedves Caroline is várja, de szabad-e kihagyni ezt az alkalmat. Örömét fékezve csak ennyit kérdezett:

– Mikor indulnánk?

– És ez micsoda, és miért kapta? – Caroline két ujjával magasra csípte az István gróf mellén díszelgő kitüntetést, mint ahogy a gyermek rácsodálkozik egy különös bogárra.

– Ez a Mauritius- és Lazarus-rend, amelyet a szárd királytól kaptam, amiért Windischgraetz Frédivel visszaraktuk elárvult trónjára.

– És ez a furcsa?

– Az a Vlagyimir-rend.

– Igen, ezt megírta. S ez a kereszt?

– Őfelsége, a porosz király kegyeskedett mellemre aggatni, a részeges Blücher ezzel akarta honorálni világtörténelmi érdemeimet.

– Stefferl, maga úgy gúnyolódik, mint egy jakobinus. Ha a kedves papa megtudja…

– Legyen nyugodt, Caroline, magán kívül csak a naplómnak gyónom meg illetlen gondolataimat.

– És csak Blücherrel kapcsolatban vannak ilyen gondolatai, Stefferl? Az asszonyokkal kapcsolatban sohasem? És hogyhogy naplót ír egy ilyen zord hős, aki meghódította fél Európa asszonyait? Szerelmes kisdiákok szokták naplóba zárni szívük titkait. Csak nem szerelmes maga is?

Caroline olyan pillantást vetett a díszegyenruhás hősre, hogy az úgy érezte, mindjárt lángot vet az arca, ha a mellén babrálgató asszony tovább játszadozik vele. Amióta hazajött, a gyerekes Selinával alig váltott még szót, annál többet lebzsel bátyja felesége körül. Megfogta Caroline kezét, hogy az éremgyűjtemény bizsergető szemléjének véget vessen, s egy padhoz vezette az asszonyt.

– Hát tudja meg, kedvesem, hogy az olyan kisdiákok, mint Schwarzenberg és Metternich, szintén írnak naplót. Sőt apám is írt annak idején. Elhatároztam, hogy feljegyzem mindazt a jót és rosszat, amit csak átéltem. Elveszett idő minden, amit nem tudunk rögzíteni… Ez a bálok, vadászatok, operai esték közt zajló élet úgyis elveszett idő, un temps perdu…

– Úgy beszél, mintha máris a naplóját olvasná fel… Hálából, hozzájárulásként könyvéhez, én is elmesélek magának néhány intimitást Sándor cárról. A tegnapi fogadáson a cár osztályozta Bécs legszebb asszonyait, mindenkinek adott egy címet, s képzelje, Hunyadi Gabriellát la beauté diable-nak nevezte… Maga szerint is ördögi szépség lenne a kacér Saurauné?

Széchenyi már tudta a tegnap esti pletykákat, s így azt is, hogy Caroline-t pedig kacér szépségnek, la beauté coquette-nak nevezte a cár, aki nejével, két nővérével és kilenc hercegnővel érkezett Bécsbe, s mégis az osztrák főváros hölgyei között akarja élvezni a Bitorló felett aratott győzelem örömeit. A fiatal kapitány nagyon is sokat beszélhetett volna a bécsi kongresszus előkelőségeinek pajzán mulatozásairól, de szívesen hallgatta Caroline csevegését. Lehet, hogy valóban Gabriella Európa legszebb asszonya, de nincs vonzóbb Caroline-nál, e szeszélyes és kiszámíthatatlan, ingerlékeny és ingerlő, csupa szív asszonynál.

– S valaki azt is mondta – folytatta Caroline, bátorításnak tekintve a férfi hallgatását –, hogy maga egy fiatal oroszlán, akit még selyemfonállal lehet vezetni…

– Caroline, maga hízeleg nekem. Jól tudom, hogy ennél dehonesztálóbb dolgokat is mondanak rólam a társaságban. Trogoff ezredes szerint olyan kedvesen buta vagyok, hogy meg tudnám kedveltetni vele a tudatlanságot… S igaza is van… Csak keveset tanultam gyermekkoromban, s már azt is elfelejtettem…

– Ne higgyen nekik, maga nagyon is okos… Ami azonban a feledékenységet illeti, abban lehet, hogy igaza van…

Széchenyi megértette a célzást, s elnevette magát.

– Ebben téved, kis Caroline, mert nem feledkeztem meg magáról.

Elővett zsebéből egy ékszertokot, kivette a Párizsban vásárolt acélgyűrűt, melyen a szövetségesek párizsi bevonulásának dátuma díszelgett, s Caroline ujjára húzta. Az asszony örömében összecsapta a kezét, és megcsókolta István homlokát. Illatos, fekete hajának fürtös zuhataga betakarta a férfi arcát…

Másnap bál volt Bécsben, a győzelmet ünnepelték, ki tudja, hányadszor.

Egy hatalmas lovardát építettek át bálteremmé. A falakról bágyadtan lógtak a harci lobogók, mintha ellankadtak volna a parfümáradatban. Sándor cárnak feltűnt, hogy az ördögi szépség, Hunyadi Gabriella, a kacér szépség, Meade Caroline s annak húga, a gyermekien bájos Selina mellől nem tágít egy fiatal kapitány. Magához intette szárnysegédét:

– Ki az a gyerekkapitány, aki a mi Vlagyimir-rendünket viseli?

A szárnysegéd ismerte az ifjú tisztet, s tudta, hogy a bajor király adjutánsa.

A cár összeráncolta domború homlokát, nem szerette, ha a tetszését elnyerő hölgyek körül mások legyeskednek.

– Úgy látszik, az adjutáns úr halálosan szerelmes abba a három szép asszonyba. Mind a háromba egyszerre.

A körülállók nevettek. Néhány perc múlva már mindenki ismételgette őfelsége bonmot-ját.

Széchenyi kapitánynak is visszamondta egy barátja, az ifjú gróf durcásan elvonult, s huszár módra inni kezdett a Római császárhoz címzett fogadóban, néhány kapatos tiszt társaságában.

Hajnal felé járt már az idő, egyik palack a másik után ürült ki, amikor Eduard Lichnovsky herceg, Caroline unokatestvére lépett asztalához.

– A cár, úgy látszik, jól ismer téged, Stefferl, csak azt nem tette hozzá, hogy teljesen reménytelen ez a nagy hármas szerelmed…

A bor szólalt meg az égő szemű kapitányból? Vagy valami minden mindegy hangulat dacos keserűsége? Gondolkodás nélkül vágta ki a választ:

– Hát ha tudni akarod, igenis bármikor megkaphatnám Caroline-t… a kuzinodat…

Lichnovsky elsápadt.

– Ezért felelni fogsz!

De a párbaj elmaradt.

Néhány nappal később, 1814. november 30-án éjjel 12 órakor hintó indult el a bécsi Széchenyi-palota kapuja elől. Egyetlen utasa volt a hintónak, az ifjú István gróf. Amikor apja megtudta, hogy a társaságban kétértelmű célzások hangzanak el legkisebb fia és Caroline túl pajkos viselkedéséről, felkereste Metternich herceget, aki teljesítette az öreg kérését, s Olaszországba küldte a kapitányt. A hivatalos indoklás szerint az lesz a dolga, hogy tartsa szemmel a nápolyi királyt, Murat-t, aki az utolsó pillanatban átállt a szövetségesekhez, s így megmentette trónját, de akit Bécsben a Napóleon egykori tábornokának kijáró ellenszenvvel figyeltek. Amíg Murat-val foglalkozik a bolondos ifjú, majd csak megfeledkezik Caroline-ról, s Bécs is elfeledkezik az egész pletykáról.

Amikor a hintó elhaladt a ház előtt, amelyben Selina lakott nevelőanyjával, István grófnak úgy rémlett, egy fehér ruhás alak áll az egyik első emeleti ablak mögött.

„Majd megvigasztalódik – gondolta magában –, mi lenne, ha minden férfinak kamaszígéretei szerint kellene igazítania sorsát!”

Csak Caroline-t ne sértette volna meg ilyen jóvátehetetlenül…

Ma a katakombákban voltam. …Szerencsétlenségemre az ókor iránt semmi respektusom sincs, például a velencei Szent Márk-templom egyáltalán nem hoz ki a sodromból, a Mont Cenis átjárója viszont rendkívüli módon. Az előbbi régi, kicsinyes, az utóbbi fönséges, bár új… Végre is mik ezek a katakombák, ezek a híres tárnák? Alacsony pince, kétemeletes, sok fáradsággal vájták a sziklába, tele a legszörnyűbb hullákkal és csontvázakkal – ez az egész. De ma hozzájuk fűződik ama keresztények története, kik a római üldözés elől menekültek ide s rejteztek el, az eszméknek végtelen sora kapcsolódik ehhez, hogy hány felebarátunk mi mindent állt ki itt…

A hullák kiaszott hússal és szőrzettel egymásra hányva fekszenek, az időtől és a nedvességtől teljesen kifacsart helyzetet vettek fel, s a tompa megvilágításban szenvedni s epedezni látszanak. Többet megérintettem e holtak közül, hogy megnézzem, vajon nem találok-e sebre, hogy abból megállapítsam, mily halállal haltak meg. Néhány koponyát is, mely mintha rám nézett volna, kezembe vettem. Így engedtem át magam teljesen az örökkévalóságnak…

Kísérőnk, ki mint egy félholt járt körbe a fakó fáklyával, nem volt megbékélve mindazzal, amit a holtakkal csináltam. Szüntelenül hallottam a hu-hu-hu hangokat, melyeket hihetőleg félelmében préselt ki tüdejéből, mivel olykor egy lábszárat is mélyen a sírüregbe hajintottam. Azután elképzeltem, hogy jöhetne egy földindulás, s nekem a rothadt testek között, az éhségtől és iszonyattól itt kéne elpusztulnom. Képzelgést képzelgésre halmoztam, hogy megfélemlítsem magam, bár alig álltam ki ez érzéseket, mert hagytam, hogy minden effajta gondolat a szörnyű eszmék millióját szülje egy szempillantás alatt… Ki tudja, mit láthatna az ember a jövőben, ha sokáig el tudna mélyedni a borzalom eszméinek sokasodó végtelen sorában. Én nem tudok…

Megfélemlítve léptem ki a setét és visszataszító pincéből, s boldog voltam, hogy a levegőn vagyok: így érezheti magát a halálraítélt, aki kegyelmet kap… Egy nemzedék a föld alatt, nyugalomban és szent csendességben – és két perccel később a Toledo utcában voltam, és az emberek ezrei rajzottak munkájuk után. Rövid életében mindenki annyi gyarlóságtól és vágytól gyötretik… és mindennek végső célja a katakombák. 1815. január 8.

Ha Murat lengő tollas kalapjával, tarka ruhájában, hosszú szárú huszárcsizmájában, bozontos sörényét meg-megrázva a francia négyest lejtette, olyan volt, mint valami cirkuszi oroszlán, amellyel karikát ugratnak át. De aki tudta – s ha valaki, Széchenyi kapitány jól tudta –, hogy milyen vakmerő hadvezérnek bizonyult a csatamezőkön, nem tagadhatta meg tőle az elismerést. Felesége pedig, Napóleon húga, a barna fürtű Caroline, aki oly buzgón szorgalmazta Pompei kiásását, mindenkit meghódított szeretetreméltóságával. Azon az estén, amikor bemutatták a királyi párnak, eljárt egy valcert vele is, a fiatal osztrák tiszttel, s akkor úgy érezte, bele tudna szeretni ebbe az asszonyba, már csak a… a neve miatt is…

Micsoda bolondság az élet! Csak pár hete, hogy karjában tarthatta Napóleon húgát, hogy napjait Tasso versei és Murat udvara között osztotta meg, s most újra lovon ül, kardot szorít a markában – és Murat huszárjainak támadását várja. Egy ember, aki nemrég még a világ ura volt, de akit már örökre elintézettnek véltek, néhányadmagával elindult egy éjjel Elba szigetéről, s ma Európa újra vasba öltözik. Vége a vidám mulatságoknak, amelyektől egyébként már úgyis megcsömörlött… Azt mondják, a bécsi Burg egyik termében éppen a „Félbemaradt tánc” című operettet mutatták be főúri műkedvelők, amikor megérkezett Napóleon partraszállásának híre…

Bécs óta egyre többször betegeskedett, pár napja lova is levetette, de így, megundorodva a háborútól és nyavalyáival küszködve is ki kell állnia, mert nem futamodhat meg a harctól. Nápolyban nemrégiben úgy elfogta az undor az élettől és a jövő kilátástalanságától, hogy már a pisztolya után nyúlt, mégis, a pénzügyminiszter ebédjére szóló meghívó elég volt ahhoz, hogy haladékot adjon magának a halálra. Most majd a nápolyi huszárok segíthetik át a lelki krízisen egy ügyes vágással, à la Murat… A legnevetségesebb az egészben, hogy gróf Stahremberg ezredében csak úgy juthatott egy századhoz, hogy komoly summáért egyezségre bírta a rang szerint előtte álló tisztet, engedje át a parancsnokságot. De így legalább harcolhat. Ha elfogadja Schwarzenberg hívását, s a nagy hadsereghez csatlakozik, a tábornagy szárnysegédjeként nyargalászhat a vezérek üzeneteivel. Itt kikerült ugyan a történelem központi színpadáról, de legalább hősként léphet fel. Ezért jelentett beteget Schwarzenbergnek, s maradt olasz földön – amíg verekedni lehet.

Ma úgy látszik, lehet. Batthyány alezredes, mellesleg egyik sógora, Franciska nővérének a férje, aki eddig hallgatagon állt mellette a tolentói síkság egyik kicsiny emelkedőjén, átnyújtotta távcsövét.

– Azt hiszem, az a porfelhő, amelyik ott közeleg, kifújja belőled az életuntságot.

Széchenyi átvette a látcsőt, s egyszerre elöntötte az izgalom forró hulláma. Igen, azt a porfelhőt Duca di Romano gárdaezredének lovai verik fel. A felderítők már jelezték, hogy egy ellenséges gyalogezred menetel feléjük, s előttük Romano huszárai kocognak. Támadásukat balról két, lépcsőzetesen felállított dzsidásszázad fedezi.

Nemhiába adott hát randevút a halálnak, közeleg már, méghozzá túlerővel… A lovasosztag az ő százada mögött foglalt állást, s amikor a porfelhőből emberi alakok bontakoztak ki, megdördültek az ágyúk. Másfél éve nem hallott már ágyútüzet, de az ismerős hang most szinte megkönnyebbüléssel töltötte el. Megveregette harcban még próbálatlan, idegesen remegő lovát, s visszaadta a távcsövet Batthyánynak, aki a saját százada elé vágtatott.

Az üteg szakadatlanul tüzelt, a közelgő ellenség, kivált a gyalogság szétszóródott, majd újra zárta sorait. Már olyan közel voltak, hogy tisztán lehetett látni a katonák ordítástól eltorzuló arcát, amikor az ágyúk elhallgattak. Ilyen közelre már nem tudtak lőni.

Ezt nevezik halálos csendnek – gondolta a kapitány, egy pillanatig elmerengve azon, hogy vajon miért figyeli minden helyzetben önmagát és környezetét. Tudta, minden idegsejtjében érezte, hogy ez az a pillanat, amikor támadni kell, mert a következő pillanatban megfutamodnak a mögötte álló huszárok.

Jobbra tőle a Chianti folyó derűs kékje csillogott. Talán mégis jó lenne örökké élni! S aztán nem gondolt többé semmire, intett a kürtösnek, s felharsant a riadó.

Német és magyar ordítás csapott fel, kirepültek a kardok a hüvelyből, s az ágaskodó lovak előreugrottak. Széchenyi százada után Batthyány huszárai is megindultak. Rohamra! Előre!

Egyenesen a lengő tollas vezér, Duca di Romano felé nyargalt, de egy olasz huszár elébe vágott. Amikor összecsaptak, Széchenyi felüvöltött a fájdalomtól, olyan kardcsapás érte a csákóját, de ellenfele is megsebesült, lebukfencezett lováról. A kapitány visszafordította toporzékoló lovát, és újra a vezér ellen indult, amikor közvetlen közelről lovára lőttek, s felé rohantak. Estében kapta a másik vágást csákójára, de még látta, hogy egy Szilágyi nevű közvitéze iszonyú csapással földre teríti Duca di Romanót.

Az olasz huszárok bomlott menekülésbe kezdtek. Murat pompás gárdaezrede néhány perc alatt megsemmisült.

A csata után Batthyány alezredes boldogan ölelgette Széchenyi kapitányt.

– Sógor, a legjobb pillanatban fúvattál riadót! Azt hiszem, a Mária Terézia-rend nem fog elmaradni.

Széchenyi csak mosolygott, mint aki már jobban ismeri a jutalomosztó kezet.

Windischgraetz modorát mindenki hidegnek találta, de a herceg kedves is tudott lenni azokhoz, akikhez akart. Most is legszeretetreméltóbb mosolyával mutatta be barátját Wilson tábornoknak:

– Széchenyi kapitány. Együtt raktuk vissza trónjára a szárd királyt. – S enyhe malíciával hozzátette: – Angolos ruhája ellenére nem az ön honfitársa, hanem az enyém.

Széchenyi hírből már ismerte az angol tábornokot, az ebéd másik vendégével, a bretagne-i Trogoffal pedig, aki francia létére az osztrák hadseregbe állt, csak hogy Napóleon ellen harcolhasson, a bécsi kongresszus idején többször is találkozott. Amikor tegnap egész véletlenül Windischgraetzbe ütközött a párizsi Saint-Michel boulevard-on, csak azért habozott egy pillanatig, elfogadja-e a herceg ebédmeghívását, mert megtudta, hogy Trogoff is jelen lesz, s a bretagne-ira neheztelt egy kicsit – ő mondta róla azt a bonmot-t, hogy „Széchenyi gróf meg tudná kedveltetni velem a tudatlanság állapotát”.

Windischgraetz egy előkelő szálló különtermében ültette le vendégeit, s mindjárt azzal kezdte, hogy az aperitif közben Széchenyit unszolta, mondja el, merre járt a bécsi kongresszus óta.

Széchenyi nem akart olaszországi harcairól beszélni. Bármilyen derekasan verekedett is Itáliában, Tolentino, Macerata, Castel Sangro, az ő csatáinak színhelyei túlságosan is kisszerű nevek Waterloohoz képest. A Windischgraetz mellén ragyogó Mária Terézia-lovagkereszt amúgy is keserűen emlékeztette, mennyire nem becsülték meg az ő szolgálatait… Azt pedig fölöslegesnek tartotta megemlíteni, hogy az olaszországi győzelem után Bécsben kellett ápoltatnia megrongált egészségét, s mire Schwarzenberghez indulhatott volna, Napóleon már végleg vereséget szenvedett.

– Csak szeptemberben jöttem Párizsba… Egyébként gratulálok a Mária Teréziádhoz.

Windischgraetz hallott Széchenyi olaszországi tetteiről, de azt is tudta, hogy barátja melléről a porosz, orosz és szárd uralkodó kitüntetései mellől még mindig hiányzik a legilletékesebb – az osztrák császár és magyar király, Ferenc medáliája.

– Schwarzenberg haragszik rád, amiért Olaszországból nem siettél hozzá?

– Nem tudom, haragszik-e, de itt Párizsban oly hidegen fogadott, mint valami tolakodó kérelmezőt.

Nem akarta elmondani, hogy amikor őrnagyi kinevezését sürgette a tábornagytól, az csak homályos általánosságokkal biztatta. A társaság előtt azonban nem volt titok, hogy a kis magyar gróf mennyire bosszankodott és méltatlankodott, amiért Schwarzenberg és Metternich megvárakoztatta előszobájában.

Az előszobázást a többiek nem érezték olyan sértőnek, mint Széchenyi, Trogoff finom mosollyal meg is indokolta véleményét:

– Kedves barátom, egy elegáns és türelmes várakozás egy megfelelő előszobában olykor többet ér, mint egy merész huszárattak.

Széchenyi úgy találta, hogy Trogoff ugyanaz a szolgalelkű royalista, aki volt, s éllel vágott vissza:

– Tudom, hogy sokan kezdték pályájukat nagy urak előszobáiban, s hogy sok alacsony állást is csúszva kell megközelíteni, de az ilyesmi nem kenyerem. – S hogy felbosszantsa a Napóleon-gyűlölő bretagne-it, hozzátette: – Nemrégiben Boulogne-ban sétálgattam azon a magaslaton, ahol Napóleon egykor a szigetország megszállását tervezgette. Félretéve minden nemzetiségi gyűlöletet, arra kellett gondolnom, hogy milyen lélekemelő érzés olyan embert látni, aki a maga erejéből verekedte fel magát.

Windischgraetz és Wilson egyaránt tudta, hogy a bretagne-i azonnal fékezhetetlen vitába kezd. Egyszerre, szinte egyazon szavakkal igyekeztek elterelni a beszélgetést Napóleonról, megkérdezve Széchenyit, hogy mit keresett Boulogne-ban.

– Kirándultam onnan a győztes Albionba.

– Valami gáláns kaland, nemde? – évődött Wilson tábornok. – Hogy tetszenek önnek az angol dámák?

– Őszinte leszek, tábornok, nem túlzottan. De van Angliában három dolog, ami megérdemli a tanulmányozást: az alkotmány, a gépek és a lótenyésztés.

Windischgraetz nem tudta visszafojtani álmélkodását:

– Egyik dolog unalmasabb, mint a másik… Azt hiszem, ezzel ön is egyetért, tábornokom.

– Ne gondold, Alfréd – Széchenyi egészen tűzbe jött –, láttam például Brunel úr cipőgyárát… valami egészen rendkívüli dolog… egy nap alatt 40 ember 500 pár cipőt készít gépek segítségével… és a gázvilágítás…

– Ugyan, Stefferl – a Windischgraetzekről az a szólás járta, hogy ők mindenkinél jobban tudnak mindent –, egy huszárkapitány, amint munkásokkal magyaráztatja magának a gépeket… Olyan ez, mintha egy arabs telivért zöldségeskordé elé fognának…

– És hadseregünk szervezése nem is érdekelte, kapitány? – avatkozott be a vitába Wilson, aki boldog volt, hogy végre kedvenc témájával, a hadsereg-organizációval hozakodhat elő, s az ingerült kapitányt is lecsillapíthatja.

– Az önök hadseregét kiválóan szervezik, de miért lenne ez érdekes számomra? Hiszen nálunk ott kellene kezdeni a szervezést, hogy előbb rendes nadrágot húznak a rongyos huszárokra!

…Amikor este, aranyozott szegélyű naplója előtt ülve, Széchenyi végiggondolta heves viselkedését, nem érzett megbánást. S megelégedettséggel gondolt arra is, hogy amikor búcsúzáskor Windischgraetz a maga előkelően cifrázó, de félreérthetetlen modorában oktatni akarta, megfelelő választ adott a hercegnek. Nevezzék csak Windischgraetzet „uralkodónak”, rajta nem fog uralkodni! Az ő „szerteágazó eszméit” ne akarja „helyes irányba terelni”, s noha lehet, hogy „kitűnő emberré válna, ha sokat lenne az ő társaságában”, de Széchenyi kapitány már nem óhajt társasági sürgés-forgással karriert csinálni… Soha nincs az ember emberségében jobban lealacsonyítva, mintha csúszva-mászva kell megszereznie azt, ami érdemei alapján amúgy is megilletné… Párizsban elérte élete csúcsát, innen völgybe visz le az út…

Mintha egész eddigi élete kísértő démonához szólna, beírta naplójába: Lebe wohl, du Ehrgeitz… Ég veled, nagyravágyás… Nem kell a rang, a magas állás, ha az nem az érdem jutalma… A boldogság a középszerűségben, az élvezetekben rejtőzik… Az az igazság, hogy a gépek sem érdeklik igazán… Halálbüntetés tiltja a gépek kicsempészését Angliából, de ő mégis elhozott egy gázfejlesztő masinát. De mire jó az egész? Hazáján úgysem tud ezzel segíteni… Legalábbis most még nem. Nincsenek is meg az ismeretei ahhoz, hogy mindazt, amit Angliában látott, hasznosíthassa Magyarországon. És azt a jogegyenlőséget, szolga és úr szigetországi viszonyát az osztrák birodalomban úgysem lehet megvalósítani…

Nem, őrá már nem várnak fényes tettek… sehol és sohasem… De ha Marstól meg is csömörlött, Apollo még mindig kínálhat – dicsőség helyett… békés örömöket…

S talán még Ámor úrfi is hivatalos lesz hozzá újra…

Széchenyi Sophie három öccse közül Stefit szerette legjobban, s amikor férje, Zichy Ferdinánd megírta a lipcsei frontról, milyen fontos tettet hajtott végre a család Benjáminja, mindenkinek boldog büszkeséggel mutatta a levelet, mint valami királyi érdemlevelet: „István tette nagyobb dolog, mint minden egyéb, ami e háborúban történt.”

De azóta több rosszat hallani róla, mint jót. Hiába verekedett Olaszországban is, mint egy bőszült oroszlán, ha nem tud viselkedni. S amíg csak különc nézeteivel botránkoztatja meg környezetét, hagyján, majd kinövi ezeket a gyerekességeket, a kedves papa is jozefinista volt fiatal korában… De ezek a dáridók, amelyek felemésztik a cenki birtok jövedelmét… meg a vadsága… ha látogatóba megy, nem a kapun át érkezik, hanem az élő sövényen keresztül száguld be lovával…

S ezek az állandó szoknyahistóriák! A társaságban széltében beszélik, mit mondott Windischgraetz Stefferlről: „Amióta felfedezted, hogy te nem leány vagy, nem tudsz szabadulni a szoknyák bűvöletétől…” Ha Stefferl látogatóba jön, el kell dugni előle a szemrevaló szobalányokat, mert nem hagy nyugtot nekik… S most ez a botrány… s épp Selinával…

Caroline-t egyedül találta otthon, Paul a birtokaira utazott. Még le sem ült, máris kiadta magából a nagy újságot:

– Stefferl utazik… Olaszország, Görögország, Törökország. Amerre a nap kel…

– Szóval Ferenc papa nem egyezik bele a házasságba – mondta Caroline, alig titkolva diadalérzetét.

– Honnan tudod?

– Már ismerem az öcsédet. Amikor nálam hiába legyeskedett – Caroline a szeme sarkából Sophie tekintetét figyelte, hogyan fogadja sógornője a szándékoltan gúnyos hiába szócskát –, bánatában Olaszországba szaladt Murat őfelségéhez… Amikor tavaly úgy találta, hogy mégis Hunyadi Gabriella Európa legszebb asszonya, utánament Milánóba, pedig még le sem járt a szabadsága… Ha most megint utazik, akkor nyilván a kedves húgom áll a háttérben… Még néhány reménytelen flört, s Stefferl beutazza a világot, mint egy második Marco Polo.

– Mondd inkább, hogy második Childe Harold… Mostanában állandóan azt az erkölcstelen Byront bújja.

– Épp neki való költő. Hisz az a saját testvérével szerelmeskedett…

Bárhogy igyekezett is Caroline gúnyos hangot megütni, épp ezzel árulta el, hogy ez a füstbe ment házassági terv mennyire felkavarta. A sógornak előbb-utóbb meg kell házasodnia, de hogy épp az ő húga legyen a menyasszony!… Mindenki azon gúnyolódik, hogy Stefferl Caroline-on kezdte a Meade család tanulmányozását, s most Selinán folytatja.

– Annak az angol nőnek volt igaza, aki első látásra megrajzolta öcséd jellemrajzát – tette hozzá szomorúan.

Mindketten emlékeztek még a dologra, maga Stefferl olvasta fel naplójából, mit mondott róla az az asszony. Hogy „önnek jó szíve van, de könnyelmű”, meg hogy „senkihez sem fog ragaszkodni, mert a szerelem érzése állandó marad önben, de tárgyát mindig változtatni fogja…”

– Igen, úgy látszik, most Selina a soros médium.

– Egyedül utazik? – kérdezte Caroline, inkább csak tettetett kíváncsiságból, mert valójában már messze járt gondolataiban, megszállták annak a régi nyárnak emlékei…

– Dehogy. Magával visz valami görög nyelvmestert… Endert is hívta, a festőt. Ötezer aranyig nyittatott hitelt magának.

Caroline nem állhatta meg, hogy egy csípős megjegyzéssel ne vegyen még egy kései elégtételt megcsúfolt szerelméért:

– Úgy látszik, minél kisebb a szerelem, annál nagyobb felhajtással zajlik az utazás…

Amikor Sophie elment, Caroline a nyakában hordott parányi aranykulccsal kinyitott egy kis ládikát, s szalaggal átkötött levélcsomót vett ki belőle. Kiteregetett maga elé egy fogalmazványt, a levelet tavaly küldte el Stefferlnek, amikor az Milánóba szaladt Gabriella után. A levél a férfi becsvágyához akart szólni, de bizonyára kiérezte belőle, hogy Caroline-nak igazában – Gabriella fáj…

„Mire való minden tanulás, ha nem teszi az embert másoknál mérsékeltebbé és bölcsebbé? Sok közönséges ember, aki sohasem hallott mindazokról, amikből Ön köteteket olvasott…” (Istenem – gondolta –, hogy veti magát a könyvekre, s az olvasásban is olyan féktelen, mindenki érdekli az istentelen Voltaire-től a durva Shakespeare-ig, akit finom lelkű nő pirulás nélkül ki sem nyithat) „…derekasan ellenáll minden kísértésnek… Már gyermekkorában megszokta Ön, hogy mindig javítgasson magán, s elveszettnek tartotta a napot, amelyen nem érezte magát jobbnak. Soha nem fogom megbocsátani Önnek, ha nem lesz nagy ember… Ah, drága barátom! Hajoljon tanácsomra, tépje ki szívéből ezt a szerencsétlen szenvedélyt…”

Kár volt gyötörnie magát, nem Gabriella oldaláról fenyegetett az igazi veszély. Most Selináért eped, s teleírja naplóját N.-nel, ahogy Selinát jelöli. S képes volt apja elé térdelni, csak hogy egyezzen bele a házasságba… pedig Selina méltatlan hozzá… üresfejű, csak a társadalmi rangot nézi, a sikert, erre biztatja nevelőanyjuk is, aki már a hajbókoló Clam ezredest szemelte ki Selinának… Gróf Clam egy évvel fiatalabb, mint Stefferl, s már ezredes.

Átkötötte leveleit, s bezárta ládikáját. Összehúzta törékeny testét a kereveten. Legjobb lenne kisírni magát, de nem tudott sírni. Aprócska köhögések közben némán meredt a mennyezetre. Szomorú, ha egy huszonnégy éves nő szelíd és könnyítő sírás helyett már csak köhécselni tud.

1818. július 20. Trieszt… Valami űz anélkül, hogy érteném… szép napokat, dicső jövendőt álmodtam magamnak, és – jóságos Istenem, legkisebb reményem is hogy összetört. Egészségem négy hónapja különösen rossz…

1818. december 22. A csesmei csatorna egyre a Balatonra emlékeztet, s a Mimar hegy a Badacsonyra. De minden nagyobb, és többféle színpompában ragyog. Szegény kis hazám, elég csúnyácska vagy – gondoltam magamban. Igaz, hogy még nem is ismerlek egészen, de majd megnézlek nemsokára, mert hűségesen szeretlek, futóhomokod és felfuvalkodott lakóid ellenére… Mégis legkedvesebb előttünk az, amivel bírunk, s az a levegő a legegészségesebb, amelyben születtünk, s melyet mint gyermek magunkba szívtunk, valamint az a nő, kit gyermekkorunkban megszerettünk, mindig a legkedvesebb marad előttünk. Bejárjuk a világot, megszeretünk mindent, ami utunkba esik, de utoljára mégis visszatérünk a régi hazába, a régi kedveshez…

1819. április 19. Catania. Gyónás után megfürödtem a tengerben. A víz erősen hullámzott, s némi borzongással ugrottam bele a lávából alkotott mólóról… Mikor a víz újból felvetett, egy nagy hullám úgy a sziklához csapott, hogy szinte elkábultam… Semmi segítség nem volt a közelben. Igyekeztem a móló közelébe vergődni, de az ár úgy odalökött a síkos lávához, hogy biztos betöröm a fejem, ha mindkét kezemet előre nem nyújtom. Körmöm mind letöredezett, és visszasodródtam a mély vízbe… Egy fél órával ezelőtt odaadással Istennek ajánlottam magam, s ez édes megnyugvást öntött belém. Tehát itt elvégeztem, gondoltam magamban, rövid idő múlva por leszek, elfeledve mindazoktól, akik egyszer oly igazán szerettek. Nem erőlködtem megmenekülni. A habok le-fel, ide- és odadobáltak, lélegzeni azonban még tudtam, s vizet nem ittam. Már elkészültem a halálra, de egyszerre hirtelen felébredt férfiasságom, s úgy éreztem, gyávaság lenne oly könnyen megadni magam. Lélekjelenlétemet egészen visszanyerve, a lehető legnagyobb erőfeszítéssel eltávolítottam magam a veszélyes sziklaparttól, s kiúsztam a sík tengerre. Itt bevárhattam egy mentőcsónakot…

1819. május 9. Szűk kis haza jutott nekem, s alig van néhány fia, aki kívülről vetett volna egy pillantást abba. Ők még nem is tudják, mennyire hátra vannak, milyen gyengék, milyen műveletlenek. Ezeket a dicsőség templomába bevezetni most még nem lehet, elég, ha a saját korlátolt körükben boldogabbak lehetnek, mint voltak mostanáig. A jövő nemzedék aztán hadd menjen egy lépéssel közelebb a világossághoz. Ebben akarok én eszköz lenni…

1819. július 17. Június 11-én újra megérkeztem Bécsbe… Útikészleteimet Máltában hagytam, mert valami halk sejtelem azt mondta nekem, hogy C. ellenszenve miatt N.-t sohasem vehetem el, és az, kinek nevét oly régen viselem karomon… sohasem lesz enyém, és a jövőben nyugtalan és kalandteli életet kell hogy éljek.

N-t először …-nél láttam. Virult és szép volt, mint mindig. …Két boldogtalan napot éltem át álmatlanul és gyötrődve. Nem, ő sohasem lesz az enyém… Számomra minden házi boldogság örökre elveszett. Ő nem szeret, szüleim és az övéi ellenem vannak, nincs egyetlen barátom sem! Mi hát az én rendeltetésem? Még gyűjtsek tapasztalatokat a világban kóborolva, hogy egykor az elhagyott hazának hasznára legyek?

A napos káplár az előszoba ajtajának dőlve, hosszú szárú pipáját ki sem véve a szájából, foghegyről vetette oda a heveskedő küldöncnek:

– Kapitány Széchenyi azt mondta, három óráig senki se molesztálja. Márpedig ha ő ezt az ordrét adta, akkor én az atyaúristent se engedem be hozzá! – Körülnézett, nem hallja-e valaki a nagy titkot, amelyet végső argumentumnak szánt: – A kapitány ilyenkor a záros könyvébe ír… aranyból van a lakat azon a könyvön, őrmester úr… Várjon hát sorára, s addig is húzzon egyet a kulacsomból, aszú van benne.

– Honnan van neked aszúborod, káplár?

– Hát jár nekem. Amióta kapitány Széchenyi kommendírozza a mi eszkadronunkat, a napos káplár és a napos közember mindennap vele ebédel, még ha generális vendége van is… S akkor aszúbor, feketekávé és hosszú szárú pipa jár nekünk, éppúgy, mint a többi vendégnek.

– A fene a jó dolgotokat – az őrmester nagyot húzott a kulacsból –, érdemes debreceni huszárnak lenni!

– Ez még semmi! A minap egész századát megvendégelte. Minden szakasznak külön tűzhelyen főtt a paprikás hús, s egy hordó bor állt fenékkel felfordítva… Mi meg elővettük a cimbalmot, hegedűt, dudát, már ki mihez ért, s úgy muzsikáltunk neki, hogy a könnye is folyt… Mert a mi kapitányunk már minden országot látott, de azt mondta, sehol ilyen szépen nem szól a nóta…

Kinyílt az ajtó, a hangos szó nyilván felriaszthatta a kapitányt.

Széchenyi tettetett szigorral mérte végig káplárát. Szerette ezt a legényt, egy életre szóló gyermekkori emléket idézett fel lelkében, valahányszor ránézett. Egyszer Ferenc papa legkisebb fiát is elvitte somogyi birtokainak meglátogatására, s amikor az egyik falu nevében tisztelgő ősz jobbágy befejezte beszédét, a kis Széchenyi Istvánnak édesapja parancsára meg kellett csókolnia a jobbágy kezét… A legény ennek a jobbágynak legkisebb fia. Amikor a debreceni gyakorlatozás kezdetén véletlenül megtudta ezt, sorsszerűnek érezte a találkozást: mintha a világtól egyre inkább elforduló apja figyelmeztetné újra, hogy nem szabad megfeledkeznie a jobbágyokról…

– Mi ez a perpatvar itt? – mosolyodott el szándéka ellenére, mert az jutott eszébe, hogy éppolyan lehetne egy pusztai Akhilleusz, mint vörös nadrágjában, fehér zekéjében peckesen feszítő legénye.

– Kapitány úr, jelentem, az őrmester úr ezt a levelet…

Széchenyi rosszat sejtve vette el a levelet a küldönctől. Egy pénzdarabot nyomott az őrmester kezébe, s még az ajtó előtt felnyitotta az összehajtogatott levelet, amelyen Lichnovsky herceg ismerős pecsétje piroslott.

Csak az első sort olvasta el…

Rákiabált a legényre, aki elképedve bámulta kapitánya elfehéredő arcát, hogy senki se zavarja, aztán becsukta az ajtót. Tábori ágyához támolygott, s mintha még egyszer ellenőrizni akarná magát, szeme elé emelte a levelet, de nem látta Lichnovsky kusza betűit… nem is akarta látni.

Végigvetette magát az ágyon, nem mozdult, nem gondolkodott. Amikor egy idő után felkönyökölt pokrócán, hogy éjjeliszekrényéből kivegye naplóját, egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha egy végtelenség múlt volna el az iszonyú pillanat óta, s nem tudta volna megmondani, eszméleténél volt-e az előbb, vagy sem, s mennyi ideig heverhetett bénultan.

Gépiesen fellapozta a naplót, s írni kezdett: 1820. szeptember 6-a. Caroline meghalt… Mindenható, mily szörnyű utakon vezeted a halandó embert… Csak annyi jajt és szenvedést mérj reánk, amennyit elviselhetünk, vagy adj nekünk hozzá érckeblet… – Eszébe jutott Rousseau egy sora, azt is utána írta: Le sort pourra nous séparer, mais non pas desunir… A sors elválaszthat minket, de egymástól el nem szakíthat…

Aztán Byron két sora szakadt elő emlékezetéből:

 

And loved each other as we Should not love… Úgy szerettük egymást, amint azt nem volt szabad…

 

Ledobta a naplót a földre a levél mellé. Micsoda szégyen, milyen elviselhetetlen kín, hogy a legszörnyűbb szenvedéseinket is csak elkoptatott szavakkal vagy éppen a mások frázisaival kell kifejeznünk! Hát mi értelmük lehet még itt a szavaknak, naplóknak, amikor üvölteni kellene, üvölteni a süket égre, hisz Caroline meghalt, Caroline nincs többé… és ő ölte meg… igen, ő ölte meg, mert szerette. „I loved her and destroyed her…” „Szerettem őt, s ezzel elpusztítottam…”

Felvette a naplót, s mint valami imát, mint egy végső záradékot egy soha meg nem szeghető szerződéshez, beírta: Mindenható, büntess, morzsolj szét, pusztíts el haragodban, csak engedd, hogy egykor viszontláthassuk egymást…

Felállt, és az ablakhoz vonszolta magát, nyirkos homlokát a vasrácsra szorította.

A debreceni kaszárnya esőtől ázott udvarán fáradt huszárok ügettek körbe.

Körbe-körbe… értelmetlenül, céltalanul.

Minek katona egy országnak, amely nincs is, amely végsőt lehelve fekszik legádázabb ellenségének lábainál, legyőzve, de nem harcban, hanem az altató, megsemmisítő idő által.

Nemrégiben átlovagolt Felsőbükbe, Nagy Pálhoz, akit mindenki különcnek tart, mert a világtól elvonulva kertészkedik, s nem törődik semmivel. Egész nap a kertben foglalkozik, hogy az időt elölje, s éjjel aludni tudjon rá; munkával acélozza magát, hogy száraz szemmel nézhesse hazája enyészetét… De van-e itt még értelme akár egyetlen kert gondozásának is? Egy elsüllyedt országot felemelni éppúgy nem lehet, mint a halottakat felébreszteni.

Ahogy Caroline-t sem támaszthatja fel késői bánatával.

Szerelem, barátság

Lovat keresett, és embert talált. Egy igazi embert ebben az embertelen világban.

Széchenyi gyönyörködve nézte, hogyan ugratja újdonsült barátja egyik akadályt a másik után, s jólesett arra gondolnia, hogy ez a tüzes, vakmerő lovas a jelen nyomorúságán túllátva oly makacsul tud hinni a magyar jövőben.

Wesselényi főlovászmestere észrevette, hogy a grófi vendég milyen elragadtatással szemléli az ő gazdáját, s kéretlenül beszélni kezdett:

– Higgye el méltóságod, az én uram valósággal lóra született. Még nem volt hatesztendős, amikor édesatyjával, a boldogult emlékű öreg báróval az udvaron sétált. Éppen egy szilaj mént hoztam ki a ház ura elé. A gyermek bámulattal figyelte a horkanó, hányódó mént. Észrevette ezt az apja, s mosolyogva mondta: „Nem ülnél-e fel rá?” – De a kis Miklós hallgatott. Az öreg rámeresztette éles szemét, és ráförmedt: – No, nem ülsz-e fel? – Nem én – felelte a gyerek. – És miért nem? – Mert félek. – Látta volna méltóságos uram az apa villámló tekintetét! A Wesselényieknek nem szabad félniük – mennydörögte, s feldobta fiát a szilaj paripára, s megcsapta azt ostorával. Az állat elrohant. A méltóságos asszony, aki történetesen a tornácon állt, sikoltva szaladt szobájába, s a kerevet vánkosai közé dugta fejét, hogy elfojtsa zokogását… egyetlen élő gyermekének vesztét bizonyosnak hitte. Telt-múlt az idő, az anya mozdulni sem mert… Egyszer aztán kivágódott az ajtó, s nevetve szaladt be rajta a gyerek… Édesanyám, mondta, az a mén rosszul viselte magát, de én a hátán maradtam, míg csak ki nem fáradt… Hát ilyen lovas az én gazdám, méltóságos gróf úr…

Széchenyi csak fél füllel figyelt az áradozó lovászmesterre. Tekintete körbejárta a széles parkot, amely a szomszéd hegyek széléig nyúlik, s amelynek lankáin dúsan érnek a gyümölcsök, merengve nézte a Szamos-völgyből kiemelkedő domb kastélyát, amelynek bástyái parancsolóan, daccal merednek az égre, mint őrzői egy büszke, bár csöppet sem célszerűen berendezett földesúri háznak. Ez a zsibói kastély szinte megtestesíti a Wesselényiek egész történelmi múltját. Mennyire illik e keretbe a ménjén száguldó ifjú lovas képe! Széchenyinek eszébe jutottak Berzsenyi sorai: „Mint az egekbe merült Aetnának az alja virányos. S a tetején örökös tűzörvény s aetheri fagy küzd… Erdély! mennyköveid forrnak bennt…” Wesselényi keblében valóban úgy forr a láng, mint az Aetnában a láva, de külsője hideg tud lenni, mint ahogy a tűzhányó hegy tetejét hó takarja. S az a másik vers is eszébe jutott, amelyet az öreg Wesselényihez írt Berzsenyi, s amely a „deli magzat” méltatásával ér véget. Milyen igaza van a költőnek: az erény útját csakugyan szörnyetegek lesik, s küzdés velük oly nehéz s oly reménytelen! A fiak ott folytatják, ahol apáik abbahagyták, s talán ugyanúgy bukás vár rájuk is. Lám, az ő apja is szembefordult az udvarral, ha nem is oly makacs konoksággal, mint Miklós apja, a zsibói bölény. S az életüket felőrlő küzdelemnek mi lett az eredménye? Magyarország ma éppoly elmaradt, alárendelt tartománya Ausztriának, mint harminc évvel ezelőtt volt. S most kezdődik elölről minden: Miklós az öreg Wesselényi orkáni lendületével ugyanazt a falat készül ostromolni, amit ő, az apja, Széchényi Ferenc örökké vívódó, meg-meghátráló kételyével néha már összeomlónak, máskor meg örökéletűnek lát…

Megtorpant előtte a habzó szájú ló, s Wesselényi leugrott róla. Térdnadrágján átvöröslött a serkenő vér.

– Most lovagoltad fel a térded? – kérdezte Széchenyi.

– Dehogyis! – felelte Wesselényi. – Sebes volt az már akkor is, amikor lóra ültem. – A legegyszerűbb dolgokat is olyan dörgő hangon mondta, mintha egy ezredet vezényelne.

– Te vagy az én emberem – ölelte meg Széchenyi – s az én szívbéli testvérem.

Amíg Miklós a lovak felől rendelkezett, szemügyre vette barátját, a „deli magzatot”.

Wesselényi a közepesnél magasabb volt, de széles válla, kidülledő, erős mellkasa s főleg izmoktól dagadó rövid nyaka miatt szinte zömöknek látszott. Cseppet sem arisztokratikus, széles tenyere, az örökös lovaglástól befelé görbülő lába már-már valami alföldi közhuszár benyomását keltette volna, ha arcának lebilincselő vonásai nem éreztetik a szemlélővel, hogy rendkívüli emberrel van dolga. Ennek az arcnak uralkodó vonását a dac adta meg, míg a sötétbarna, gondosan bodorított haj alól elővöröslő, szokatlanul magas homlok egyszerre tanúskodott értelemről és hiúságról, a figyelő, parancsoló tekintetből pedig sugárzott az erély. Széchenyi arra gondolt, hogy még sohasem látott arcot, amely ennyire tükrözte volna a lélek legbelső lényegét.

Még első, debreceni találkozásukkor abban egyeztek meg, hogy Széchenyi lovakat fog venni Wesselényitől, s a báró most felvonultatta legszebb lovait. Széchenyi az angol rendszerű tenyésztés híve volt, de azért Wesselényi erdélyi lovai is tetszettek neki, meg is vásárolt közülük ötöt. A szerencsés vásárnál is jobban örült azonban annak, hogy végre olyan barátra lelt, akivel szabadon beszélhet mindarról, ami a szívét nyomja.

Ki is öntötte minden bánatát Wesselényi előtt. Napokon át tartózkodás nélkül ömlött a szó belőlük.

Gyakori bécsi tartózkodása, hosszú katonáskodása, szaporodó külföldi útjai miatt Széchenyi korábban alig ismerte hazáját, s ezért amikor az élmények tömegével egyszerre zúdult rá a magyar elmaradottság mázsányi súlya, mindenki másnál jobban észrevette a különbséget a haladó Nyugat és a veszteglő Kelet között.

– A legjobban az fáj – magyarázta barátjának –, hogy a mi nemeseink szerint sehol nincs olyan szabadság, mint Magyarországon. Mert ők szabadon nyúzhatják parasztjaikat, nem törődnek azzal, hogy az ország minden dolgát Bécsben döntik el – a mi kárunkra. A nemes dögönyözheti a parasztot, az nem tehet egyebet, csak óbégathat… Ha a nemest a legkisebb áldozatvállalásra buzdítod, mindjárt a kiváltságait emlegeti. Ezek az emberek nem gondolkodnak, vagy ha igen, csak magukról; a parasztról pedig elfeledkeznek, az az ő szemükben semmi… S amíg a nemes és a paraszt szemben áll, Bécsnek mindig módja lesz sakkban tartani az egyiket a másikkal… S ott vannak a nem magyar ajkú parasztok… Tudod, mit mondott nekem gróf Esterházy Dénes a minap? Hogy csak a magyart kell emberszámba venni, az oláhval úgy kell bánni, mint a barommal… Barátom, amelyik országnak ilyen az arisztokráciája, annak nincs jövője…

Wesselényi nem tiltakozott a bírálat ellen, maga is elítélte a nemességet, de nem osztozott Széchenyi reménytelenségében.

– Csak rajtunk múlik, lesz-e még magyar jövő.

– Félek, hogy rajtunk múlik a legkevésbé – válaszolta Széchenyi elmélázva. – Vedd például az én esetemet. Ha katona maradok, szolgálnom kell; ha engedelmeskedem, bele sem üthetem orrom a közügyekbe, s ráadásul mellőzni fognak, mint magyart. Ha polgári pályára lépek, ha szót emelek a közért, nem vár rám más, mint a börtön… akár szegény atyádra…

– De tudod, mit mondott apám kilencévi fogság után? – Wesselényi szemében büszke lángok ragyogtak. – „Engemet József császár szenvedni megtanított, de félni nem…” A börtönt is el lehet viselni…

Széchenyi azt akarta válaszolni, senki sem tudhatja, hogy mit fog elbírni. De csak ennyit szólt:

– Apád kivételes ember volt, ilyen erő nem lehet mindannyiunkban. Egész erdélyi utamon – folytatta, mintha csak hangosan gondolkodna – egy okos emberrel találkoztam. Mikes gróf azt mondta nekem: „A mi legnagyobb szerencsétlenségünk az, hogy már nagyon vén Magyarország.” Tudod, hogy ez nagyon megfelel annak, amit Madame Staël ír a fiatal és öreg nemzetekről… Roppant okos asszony, olvastad a könyveit?

Wesselényi férfiasan elismerte, hogy nemigen érdeklődött sem Staël asszony, sem általában a literatúra iránt, s hogy az idegen nyelvekkel is hadilábon áll.

– Márpedig angolul meg kell tanulnia uraságodnak – mondta Széchenyi tréfás hangon, de nyomatékkal.

– Ugyan minek?

– Hogy megértsd az angol szót, ha majd együtt beutazzuk Albiont és Amerikát!

– Nincs nekem arra pénzem, s nem is lesz, barátom – legyintett Wesselényi óriási kezével.

– Ezen nem múlhat a dolog, majd én kisegítelek. Inast pedig nem kell hoznod, az én kamerdinerem majd téged is kiszolgál. S együtt tanulunk majd angolul… bécsi lakásomon.

Wesselényi az örömtől alig tudott szólni: megláthatja a művelt Nyugatot! S egy olyan sokat tapasztalt férfi társaságában, mint Széchenyi gróf! Meghatottan mondott köszönetet barátjának.

De amikor barátja eltávozott, erőt vett rajta a kétkedés: hátha csak pillanatnyi felbuzdulás szállta meg Széchenyit. Nem szabad egy ilyen udvarias ajánlatot szó szerint venni. Tartózkodó levelet menesztett Széchenyi után, amelyben betegségére s más okokra hivatkozva lemondott az utazás tervéről.

Napokon át emésztette magát, hogy milyen alkalmat szalasztott el. Mennyit tanulhatott volna egy ilyen világlátott, művelt embertől, aki ennyire előítélet nélkül tudja nézni a világot!

Két nap múlva, 1821. szeptember 15-i keltezéssel két levél érkezett Széchenyitől. Egyik Miklósnak szólt, másik az édesanyjának.

Magam sem tudtam biztosan – szólt a fiúhoz intézett levél –, vajon igazi vagy hamis appetitus vont-e feléd. Vajon nem a férfiak hiánya tett téged előttem becsesebbé? Vagy nem csupán hungarizmusom fellobbanó lángja vett-e rá, hogy el nem foglalt szívemet teljesen Neked ajándékozzam? Magam támasztottam kételyt magammal szemben. Te azonban barátom vagy, és az is maradsz, éspedig nemcsak rokonszenvből, hanem meggyőződésből is. Ha beteg vagy és az maradsz, meglátogatlak, mielőtt elutaznám. Írd meg, hogy jöhetsz-e, és Cenken vagy Bécsben megvárlak. Hiszen csak nem fogunk anélkül meghalni, hogy meg ne nézzük a Niagara vízesést?

Ifjú Wesselényi Miklós boldogan mutatta a becses levelet édesanyjának. Az anyának írt levélben pedig egyebek közt ez állt: Nem is hiszi, minő nyereség nekem az ő barátsága, s milyen új becse lett életemnek azáltal, hogy rátaláltam… Barátságunk állandó lesz, mert azon törekvésünkön alapszik, hogy egymást kölcsönösen tökéletesítsük.

Az ősz asszony megcsókolta fiát. Maga is örült, hogy ilyen igaz férfibarátság szövődött fia és az ország egyik legtekintélyesebb családjának világlátott sarja között, de valami megmagyarázhatatlan szorongás is elfogta: nem lesz-e rossz vége ennek a szövetkezésnek? Arra a szörnyű napra kellett gondolnia, amikor József császár katonái két ügető ló közé fogva elhurcolták szegény férjét…

Lord Byron harmincéves korára már megírta a Childe Haroldot, a Manfredot, s már dolgozott a Don Juanon… De mit ért el Széchenyi kapitány harmincesztendős korára? Taníthatja barátját angolul – a Manfred szövege alapján, s örülhet, hogy legalább egy barátja van, nincs egyedül annyi veszteség és vereség után…

Hányszor megfogadta, nem előszobázik többé, s mégis itt vár a sorára, hogy újévi gratulációja kíséretében kérését is előadhassa Metternichnek… De most keményen elhatározta, hogy nem hagyja lebeszélni magát, s nem lesz oly félszeg, mint két hónapja a császári kihallgatáson. Igaz, akkor is pontosan kitervelt mindent előre. Kívülről tudta, mit akar mondani: „Felség, amióta e hadsereg fennáll, még nem akadt ember, aki oly atyával, mint amilyen az enyém volt, s oly érdemekkel és vagyonnal, mint amilyennel én rendelkezem, kilenc éven át századparancsnok maradt volna. Már összes kortársaim törzstisztek. Szolgálni akarom felségedet, de azt a kegyet kérem, ha azonnal nem akar előléptetni őrnaggyá, adjon kétévi szabadságot külföldi utazásaim lebonyolítására és gazdaságom rendbehozatalára…” Ezt akarta mondani, de amikor a fáradt arcú, kedvetlenül bólogató uralkodó elé került, a negyedét sem tudta kinyögni annak, amit akart… Amikor a császár türelemre intette, megmagyarázhatatlan zavar fogta el, s minden panasza, keserűsége belérekedt.

S nem ez volt az egyetlen veresége 1821-ben. Bellegarde, a haditanács elnöke, az előléptetés ügyében mellébeszélt, az amerikai utazás tervét pedig merő szeszélynek nevezte… „A moins que vous ne réviez constitution…” – „Hacsak nem az alkotmányról álmodozik…” Igen, alkotmányos, sőt köztársasági rendről álmodozik, de legalábbis egy olyan országról, amelynek uralkodója nem tehet rosszat népe ellen, s amelynek polgárai szabadon utazhatnak a nagyvilágban… De hát Bellegarde-dal vitázni minderről annyi lenne, mintha legbutább lovát angolul akarná tanítani…

S a legsúlyosabb csapás az elmúlt évben igazában nem is azzal érte, hogy makacsul elutasították előléptetési kérelmeit… A katonaságot úgyis egyre inkább koloncnak érezte a maga útján… csak állandó szabadságolásokkal lehet eltűrni az egyenruha kényszerét. A dicsőségről szőtt álmok összeomlását is el lehetett volna viselni, ha nem foszlanak szét más ábrándjai is…

Caroline halála nyitotta meg a veszteségek sorozatát…

Milyen véletlen – vajon csakugyan vak eset lenne? –, hogy épp Gabriella ürményi birtokán halt meg, s alig egy évvel később, csak néhány hete, Gabriella is követte a halálba… A két, egykor annyira szeretett nő pusztulása közé esett Selina házassága…

Három nőt szeretett igazán, kettő eleve a másé volt, a harmadik a másé lett. S amíg szerelmeit siratta, apja is örökre elhagyta. Úgy ment el, reménytelenül, mint egy haldokló nemzet polgára…

Talán épp itt van minden balsikerének titka, hogy egy haldokló nemzet fia ő is. Ha Magyarország önálló státusú ország, ha magyarok vezetik a hadsereget, ő már régen őrnagy lenne. S akkor Selinát sem tudták volna eltántorítani tőle becsvágyó rokonai… Akkor ma házas, boldog, elégedett ember lehetne…

Bár az az igazság, hogy maga sem tudja valójában, mi is szeretne lenni.

„Mi minden akarna lenni ön, Széchenyi István? – gúnyolódott saját magával. – Szeretne híres katona lenni, kinek melle mindenféle rendjellel fel van ékesítve, neve pedig minden újságban kihíresztelve. Szeretne örökké utazgatni s végleg elhagyni hazáját. Vagy megházasodni, s gondtalanul a társadalmi életnek szentelni magát. Vagy nőtlennek maradni, minden társaságtól ordas farkas módjára visszavonulni s lovakat nevelni. Vagy a diplomáciában karriert csinálni. Vagy élére állni egy pártnak, s a jog és alkotmányosság ügyének élni. Szépíróvá lenni, verseket és tragédiákat szerkeszteni…

Épp egy éve, hogy a Caroline halálát követő szent megújulási buzgalmában öthónapos munkatervet készített magának, nem igaz? Ugye, még most is kívülről tudja a pontokat: 1. A görögországi útijegyzeteket összeszedni, rendezni. 2. Annak a kérdésnek: mennyire egyeztethető össze a lélek tökéletességével az életrevalóság, kidolgozása. 3. Értekezés írása a lótenyésztésről. 4. Értekezés a portyázó hadjáratról s az előőrsi szolgálatról. 5. Általános reform Ausztriában. 6. Nemzeti nevelés terve. 7. Befejezni Selináról elkezdett szerelmi regényét. 8. Lefordítani a Childe Haroldot, s ezenkívül olvasni Homért, egész lélekkel tanulmányozni Magyarország közjogát és történelmét…

S mi lett ebből a dús programból? Ej, fiatalember, ön túl sokat markol egyszerre, nem tud életének irányt adni; így aztán megláthatja majd, milyen sokra viszi…”

Arra riadt fel, hogy egy kéz nehezedik a vállára.

– Úgy Látom, kedves grófom, hogy ön jól elszórakozik magában is – a Metternich szobájából kilépő Zichy Károly állt mellette.

Széchenyi zavartan kelt fel a karosszékből, restellte, hogy az államtanácsi miniszter így rajtakapta a motyogáson.

Zichy Károly a főtisztviselőknek engedélyezett díszruhát viselte: fehér kasmírnadrág és -mellény, sötétzöld posztókabát volt rajta, búzavirágkék bársonygallérral, háromszögletű fekete kalap fehér tollal, aranyozott gombok, aranyhímzések, aranypaszománt – olyan volt, mint egy trópusi madár.

– Elmerültem kicsit – mondta Széchenyi, s közben arra gondolt, igaz-e, amit nővéreitől hallott, hogy Seilern Crescence, a szép német grófnő azért ment feleségül a húsz évvel idősebb Zichyhez, mert ő nem viszonozta vonzalmát. Lehet, hogy így volt, annak idején annyira lekötötte Selina, hogy Crescence-ot szinte észre sem vette. De bár az lenne életének legnagyobb mulasztása…

– Adok egy tanácsot önnek – mondta Zichy atyaian, mivel biztosra vette, hogy Széchenyi megint az őrnagyságért előszobázik –, egyezzen meg valamelyik ezredtulajdonossal, aki megfelelő summáért magát fogja kérni őrnagynak…

– Köszönöm a tanácsát, excellenciás uram, de most nem a rangomról van szó.

Amikor Zichy Károly elment, Széchenyi elégedetten gondolt arra, hogy Metternich is meg fog lepődni, hiszen csak az utazási kérést terjeszti be, s az előléptetés dolgáról hallgatni fog…

Nem sejthette, hogy Metternich herceg már pontosan tudta, mit akar kérni a kint várakozó Széchenyi.

A kancellár büszke volt arra, hogy jobban tudta, mit akarnak az emberek, mint ők maguk. Ami persze nem volt túl nehéz feladat – ismerte el magában –, hiszen elég sok feladó, besúgó, provokátor fáradozott azon, hogy minden szükségeset megtudjon a birodalom polgárairól.

Most is, amíg Széchenyi az előszobában várakozott, Metternich a grófról szóló jelentéseket lapozgatta. Nem árt, ha kicsit várakozik a kapitány, azt mondják, nehezen tud beletörődni az előszobázgatásba, tavaly még azt a szemtelenséget is megtette, hogy miután bejelentette magát Lajos főhercegnél, félórai várakozás után sértődötten elvonult, mintha ő lenne a főherceg.

Már ismerte a Széchenyire vonatkozó összegyűjtött anyagot, de gyönyörködve tudta újra és újra olvasni a jelentéseket. Különösen a legelsőt, amely még az 1813-as hadjárat idejéből való. Amikor Széchenyi kapitány Schwarzenberg parancsára a Vörös Ház nevű katonai kórházban gyógyítgatta magát, porosz tisztek előtt ezt a meglepő kijelentést tette: Ausztria egy század eltelte előtt minden győzelme ellenére széthull, mert részei egyenlőtlenek, s mindinkább eltávolodnak egymástól… Eszerint tehát a XX. század második évtizedében már nem lesz Habsburg-birodalom… Kedves perspektívák… Még szerencse, hogy akkor már nem ő, Metternich-Winneburg Kelemen Lotár herceg lesz a birodalom kancellárja…

Úgy látszik, a fiatalember szeret jósolgatni, mert egy másik jelentés szerint Olaszországban egy amerikai társaság előtt Washington hazájának fényes jövőjét ecsetelgette: …Önök óriások lesznek egyszer… Hát igen, nyilvánvaló, hogy miért szeretne Széchenyi meg Wesselényi Amerikába utazni… Ahogy Wesselényi neve felmerült gondolatai között, Metternich elkomorodott. Nem szerette ezt a nevet. Tulajdonképpen nem kívánatos, hogy a vakbuzgó Ferenc gróf fia egy ilyen nyakas rebellis ivadékával barátkozzék… Széchenyi István kicsit bolondos, túl sokat olvasott összevissza, de kedves fiatalember, s nem látszik veszélyesnek. Túl nagy a vagyona ahhoz, hogy a karbonári hangulatok komolyan elragadják; majd kinövi a bolondságait. De ez a másik, ez az erdélyi vad báró, esetleg mégis rossz hatással lehet rá…

Metternich íróasztalának fiókjába tette az aktacsomót, s bekérette Széchenyit.

Amióta tavaly kancellárrá nevezték ki Metternichet, Széchenyi most találkozott először a herceggel. Egy pillantást vetett a képekkel telerakott, aranyozott falakra, az ötven éve felé közeledő kancellár gyérülő, de gonddal bodorított hajfürtjeire, s meghajtotta magát.

– Mon prince, engedje meg, hogy kifejezzem legőszintébb jókívánságaimat az újesztendő alkalmával…

Metternich is felállt, hellyel kínálta Széchenyit, és megköszönte a jókívánságot.

– S hol kívánja tölteni a ránk köszöntő 1822-es esztendőt a mi kedves ifjú grófunk? – kérdezett mindjárt a lényegre.

– Köszönöm, hercegem – Széchenyi hálásan mosolygott –, ön alkalmat ad arra, hogy mindjárt előterjeszthessem egy franciaországi és angliai útlevél iránti kérelmemet…

– Részemről számíthat támogatásomra – válaszolt Metternich szintén mosolyogva, s aztán arról kezdett beszélni, mintha csak véletlen gondolatkapcsolás lenne, hogy milyen zavarok vannak megint Európában. Szabadelvű mozgalmak Spanyolországban, Olaszországban, görög földön… Nem akarta kimondani, hogy a magyar megyék is túlságosan hangosan berzenkednek az országgyűlés által jóvá nem hagyott újoncállítás miatt, s tulajdonképpen azért engedte el Széchenyit és Wesselényit, mert a forrongó megyegyűléseken éppen nem lett volna kívánatos két további forrófejű arisztokrata jelenléte…

– Csak jót fog tenni önnek, ha utazik, és elgondolkodik kicsit az európai állapotokon – fejezte be nem minden él nélkül.

– Legalábbis jobb lesz – Széchenyi önérzetesen felszegte a fejét –, mintha őfelsége egyik ezredében csapnám agyon az időt.

Metternich felfigyelt. Valami különös láng csapott ki Széchenyi szeméből, rejtélyes, megfejthetetlen indulatok lángja.

– Mindenütt jobb, mint odahaza – bólintott furcsa mosollyal.

Nem lehetett tudni, Széchenyin gúnyolódik-e vagy a birodalom állapotain.

Ez ért legtöbbet az egész utazásban, ez az értelmetlen kérdés.

Münchenben a bajor király kezet szorított vele, kedves Stefferljének nevezte (miközben a veje nem akarja elfogadni őt őrnagynak); Épernayban megnézték, hogy készül az igazi francia pezsgő (vért is köpött tőle); Párizsban két héten át mulatott a diplomaták, politikusok, hercegnők társaságában (nem lesz tartós az új rend, mert az embereknek kedvesebb a tavaly meghalt korzikai emléke, mint az együgyű király élő személye); elzarándokoltak az önsanyargató trappista barátok világhírű kolostorába is (Istennek – ha van – kedves lehet a test háttérbe szorítása, mert ez felemeli a szellemet); Esterházy Pál révén bejutott a legkitűnőbb angol szalonokba, s beszélt Wellingtonnal, a waterlooi győzővel is – egyszóval sokat látott, jól szórakozott, de mindennél többet ért számára az a kérdés, amellyel valósággal elnémította, meghökkentette azt a vézna angol pályamestert…

Newmarketben történt a dolog. Amikor reggel ismét a városba ment, az első ember, akibe beleütközött, Wesselényi volt, épp a versenytérre nyargalt.

– Ismerek már mindenkit a városban, főleg minden istállót és lovászt – dörögte tréfás hivalkodással.

Együtt mentek ki a versenytérre.

Csak álmélkodhatott az ember a gyönyörű versenypályát látva. Sok kilométeren át húzódott a korlátok közé vont, pázsitos pálya, az előtérben hatalmas tribün emelkedett, amelyről látcsővel körbe lehetett kísérni a versengő lovakat.

Wesselényi tört angolsággal arról vitatkozott a pályamesterrel, a zsokésapkás, pofaszakállas, pózna hosszúságú angollal, örökletes-e a zablarágás némely lovaknál, s ártalmatlan-e; meg hogy kell-e eret vágni a meddő kancán, de Széchenyi, akit máskor annyira érdekeltek az ilyen kérdések, csak a nagyszerű pályában gyönyörködött.

– Mondja, uram – szólt végül a pályamesterhez –, melyik uralkodó építtette ezt a fényes stadiont?

Az angol értetlenül bámult rá.

– Ezeknél nem olyan nagy szó a király – fordult Széchenyi felé Wesselényi egy született angol bennfentességével –, talán másnak a műve lesz.

– Esetleg valamely nagy férfiú lelkesedése hozta létre a pályát – firtatta tovább Széchenyi, de az angol továbbra sem látszott felfogni a kérdést.

Hosszas magyarázgatás következett, míg végül a pályamester csodálkozó arccal, vállát vonogatva megmagyarázta:

– Uraim, nem a király s nem valamely nagy férfiú műve ez a stadion, mint ahogy minden egyéb új gyár, intézmény, amelyet láthatnak hazánkban, nem egyesek, hanem társaságok, egyesületek alkotásai… – S megrovólag hozzátette: – S az építéshez nem lelkesedés kell, hanem érdekeltség. Azt tesszük, amit a zsebünk és az eszünk parancsol!

Amikor a verseny vége felé szállásaikra indultak, Széchenyi újra és újra visszatért a beszélgetésre.

– Itt a kulcsa mindennek, barátom, az érdekben és a szövetkezésben. Az emberek összefognak, hogy együttes erővel megteremtsék azt, ami hasznos nekik. Igaza volt Esterházy Pálnak – Széchenyi korábban is ismerte az Angliában működő osztrák bécsi diplomatát, de most került vele közelebbi kapcsolatba –, ennek a századnak az érdek a szenvedélye… A vasutat, a gőzhajót, a repülő léggömböt, a csodás új hidakat és alagutakat mind ez a szenvedély hozza létre. S Anglia azért áll a világ élén, mert ez a szenvedély itt öltött leginkább formát. – S elmélázva tette hozzá: – Mi pedig azért vagyunk elmaradva, mert minket rosszul felfogott érdekek még egy kisszerű, elavult gazdálkodáshoz bilincselnek. Vajon hogy lehetne megmozgatni a mi tunya nemeseinket, hogy egyáltalán gondolkozzanak… hogy igazi érdekeik tudatára ébredjenek? Talán éppen a lóverseny lehetne az az eszköz, ha nálunk is meghonosítanók, amellyel ki lehetne csalogatni odúikból az egymástól elszigetelten élő magyarokat…

Egyszerre jókedve támadt, mint aki valami váratlan kincsre lelt. Örömében lova vékonyába nyomta a térdét, s Wesselényire kiáltott:

– Cél a vámház, érj utol, pajtás!

A pofaszakállas pályamester fejét csóválva bámulta, hogy veri a port a két féktelen ázsiai hajszolt lovának patkója.

A cenki kastélyhoz vezető, hársfákkal szegélyezett úton hintós lovak csengői jelezték a vendég közeledtét. A kanyartól még nem látszott a hintó, de Széchenyi a hangokból is megállapíthatta, hogy fiatalabb bátyja érkezik.

Valóban Paul kászálódott elő a hintóból. Az üdvözlés után azonnal rátámadt öccsére:

– Hogy tudsz most szolgálni?!

Széchenyit nem lepte meg a kirohanás, karon fogta bátyját, s befelé vezette.

– Nagy terveim vannak Cenkkel – magyarázgatta, mint aki nem is hallotta a sértő kérdést. – Az ermitage-ba fákat ültetek, favedrekbe rakott platánok és tűlevelű fák lesznek az udvarban, kidobom a régi kaput, üvegházat építek, két újabb birkaólat, két hidat, gardróbot a földszintre; a színházszobából pedig biliárdtermet csinálok, hogy te is jól érezd magad nálam…

– Hagyd most, Stefi, a terveidet – szólt közbe Paul türelmetlenül –, felelj egyenesen: hogy viseled el az uniformist, amikor a katonaságot zsandárszolgálatra használják fel?!

Széchenyi szerette volna elkerülni a vitát, hiszen maga sem tudta, mi lenne helyesebb. Amióta Angliából hazajött, egyre jobban érezte, hogy sem az udvar, sem a magyar nemesség útjára nem tud lépni. Az udvarhoz az engedelmesség, a császár iránti hűség köti, a törvények tisztelete. De mi van akkor, ha maga a király sérti meg a törvényt? Mert hogy megsértette, nem lehet kérdéses. Azzal, hogy katonákkal zavartatja szét a megyegyűléseket, hogy erőszakkal hajtatja be az országgyűlés jóváhagyása nélkül kirótt adót, s hogy egyáltalán tíz-egynéhány éve össze sem hívja a rendeket, a magyar alkotmány szent szüzességét csúful megtiporja. De a magyar urak? Azok talán mind Brutusok? Ordítva védik szabadságukat, de ez a szabadság nagyon is egyoldalú: abból áll, hogy megbotozhatják a parasztjaikat. Szerencsétlen ellentét ez: az udvar elnyomja a nemzet függetlenségét, de közben hajlana arra, hogy kicsit korszerűsítse Magyarországot, a nemesek védik az alkotmányos függetlenséget, de irtóznak mindentől, ami a kiváltságaikat fenyegeti. S amíg ilyen a helyzet, minden jó szándékú újítás csődbe jut.

– Tudom én jól, Paul – felelte hosszas tűnődés után –, hogy Somogyban és Zalában megütköztek az emberek, amiért mi távol maradtunk a tiltakozó megyegyűlésektől. S elhiheted, hogy az uniformistól is megundorodtam, s talán le is vetem hamarosan. De a lángoló tiltakozásokkal sokra nem megyünk… Szomorú korban élünk, Paul… És szomorú országban, ahol a hízelgő, a törvény- és esküszegő, röviden a hazaáruló jogosnak látszó igényt formál állásokra, jutalmakra, kitüntetésekre, míg a másik, a becsületes rész, ki van téve az üldözésnek… Én a magam személyét illetőleg kivételes kegyelemnek tartom, ha őfelsége nem akasztat fel.

Nem akarta mondani Paulnak, hogy egy idő óta mérget hord magánál – minden eshetőségre készen, mert egyre bizonyosabbá válik, hogy szörnyű kór támadta meg szervezetét, a hátgerincsorvadás, s betegen még kevésbé vállalhatná egy esetleges politikai összeütközés nagyon is előrelátható következményeit…

– Máshogy kellene a dologhoz látni – folytatta, most már inkább csak magához beszélve. – Nincs más jog, csak az erősebbé. Hát előbb erősnek kell lennünk! Meg kell tanulnunk gazdálkodni, új módon élni… Mit akarunk egy országgal kezdeni, ha még saját birtokainkon is káosz és elmaradottság uralkodik?

Paul túl bonyolultnak találta öccse fejtegetéseit, s különben is előre tudta, hogy Stefferlt nem lehet eltántorítani rögeszméitől.

– No jól van, csak füstölögj majd magadban, ha már elmentem – szólt közbe enyhítően. – Nem azért jöttem, hogy ingereljelek, hanem azért, hogy vőfélynek hívjalak, mert újra házasodom.

A menyasszony Metternich feleségének húga, s így ő is rokona lesz a kancellárnak… felséges kilátások, csak nevetni kellene, szívből és tele torokból nevetni.

De még gratulálni is alig tudott, Caroline szép, szomorú szemét látta maga előtt: olyan szemrehányóan nézte őt, mintha nem is Paul, hanem ő házasodna meg újra.

Bátyja távozása után sokáig nem mert lefeküdni. Az utóbbi időben, amióta betegségének tünetei felismerhetőkké váltak, félelmetes éjszakák gyötörték. Egy halott országban még egészségesen sem gyönyörűség élni, de annak, aki a gyógyíthatatlan kórt észleli szervezetében, milyen reménye lehetne még szerelemre, boldogságra, örömre? Nappalait ki tudja tölteni azzal, hogy hazája feltámasztásáról vagy akár birtokai fejlesztéséről sző terveket, de a rémképeket hozó éjszakák elől néha mintha már csak a halál ígérhetne menekülést.

Úgy aludt el, hogy jobb keze a pisztolyon hevert, simogatón, a segítségkérés tétova mozdulatával.

– És mióta szereted, te szerencsétlen?

– Hidd el, Miklós, magam sem tudom. Még lány volt, amikor megismertem, de akkor fel sem tűnt. Azt mondják, akkor vonzódott is hozzám, s bánatában ment Zichy Károlyhoz, mert én nem törődtem vele.

– Hogyan lehet az, István, hogy neked mindig olyan nő kell, aki eleve nem lehet a tied? Már ne haragudj, de Caroline is, Gabriella is a más felesége volt… Selináért is, ha jól értettelek, csak akkor kezdtél el rajongani, amikor már attól féltél, hogy úgysem lehet a tied… S most Crescence-ért égsz, mert ő sem lehet soha Széchenyiné. Verd ki a fejedből ezt a reménytelen szenvedélyt!

– Nem tehetem, barátom, nem múlik el napom, hogy ne gondolnék rá… S amióta rágondolok, mintha az életerőm is feltámadt volna.

– De hát remélem, nem zaklatod látogatásaiddal, leveleiddel?

– Hiába teszem, leveleim visszaküldi… Egy francia regényben aláhúztam néhány mondatot, s elküldtem neki a könyvet. Olyan hideg volt utána hozzám, mint a jég. Pedig verset is írtam hozzá… németül persze, mert hiszen nem ért magyarul. A múlt éjjel világosság gyúlt az ablakában, megéreztem, hogy beteg; öt órán át virrasztottam gyötrődve, kínlódva…

– István, esküdjél meg atyád sírjára, hogy Crescence-ot mindig tisztán fogod szeretni, hogy nem zavarod meg életét…

– Megesküszöm, barátom.

– A pokol minden átkát hívd föl fejedre, ha meg mernéd szegni esküvésedet…

…Arra kérem, ha csak kicsit is érdekli az én életem, ne haragudjék azért, hogy írok Önnek.

…Az a hűséges szolga, aki egész életét szakadatlan munkában az ő urának szenteli, végül annyit csak megérdemel, hogy az ura ezt elismerje. Csak Önnek élek, Önért lélegzem. Tudom, hogy nem vagyok arra méltó, hogy saruinak porát csókoljam – ám én Önt jobban szeretem, mint valaha szerelmes férfi asszonyt szeretett. Angyali tisztasága a lelke minden gondolatomnak s tetteimnek. Semmit sem reménylek – de boldogság tölt el, ha Önt látom, s ugyanazt a levegőt szívhatom. Hátralevő napjaim felét képes lennék a börtönben végigkínlódni, ha azért éveim megmaradt felével Önt szolgálhatnám, Crescence!… És Ön kételkedik bennem – még mindig! –, még mindig nincs bizalma hozzám? Az isten szerelmére, micsoda próbát akar még?! Hosszú évek hűsége, minden nélkülözésem még nem tudták bizalomra indítani szívét? Akarja az életemet? Akarja? Hisz nincsen másom, amit adhassak. Tudja, hogy nem vagyok léha hencegő: mondja ki egy szóval – s én eltűntem a földről. De ha elhiszi oly szentül, mint ahogy Istenben hisz, hogy Önt az életemnél is jobban szeretem, hogy én csak…

– Amióta erre a reménytelen szerelemre adtad a fejed, szerencséd csillaga felkelt.

– Ne gondold, Miklósom. Csak most jöttem meg Franciaországból, s máris hallom, hogy a császár fülébe jutott Crescence körüli hódolatom, s meg akar dorgálni.

– De azért mégis kiküldtek X. Károly megkoronázására.

– Unalmas volt… A bordeaux-i híd jobban tetszett a reimsi ünnepség minden fényénél. Még Bonaparte kezdte építtetni, de tudod, kik vitték végig a munkát? A bordeaux-i kereskedők! Ismét egy példa, hogy egyesült erő mindent tehet. De inkább te szólj, Miklós: mit remélsz most az új konstellációban?

– Hogy a király tizenhárom évi pauza után mégiscsak összehívta a rendeket, remélni lehetett, maga fogja előhozni a múlt esztendőben történt hibákat és sérelmeket… Nem ez történt. Az alsótáblán ennek ellenére sem rossz a gondolkodás módja s a stimmung általában, de a lényalók gyűlöletes serege túl nagy ahhoz, hogy Bécs csábító maszlagai hatástalanok maradhassanak.

– Nem mind ördögök azok Bécsben!

– Csodálom, István, hogy te, ki oly gyakran forogsz közöttük, nem látod rajtuk a kecskelábakat s a mefisztószarvakat.

– Ami a lábakat illeti, azok szerintem éppen nem kecskelábak, némelyeknél nagyon is emberiesen talpasak. De ami a mefisztói szarvakat illeti, miután annyiszor figyelmeztettél, szemügyre vettem azokat közelebbről, s tudod, mit találtam?

– Mit?

– Szamárfüleket, barátom, irdatlan hosszú szamárfüleket.

– Adja az ég, hogy e hosszú fülek mögül sose tűnjenek elő az öklelő szarvak! De mondd: most, hogy a főrendek elé kerül az alsótábla válasza, fel fogsz szólalni? Délelőtt nem bírtam tovább hallgatni gyűlésüket, a bosszúság és a méreg nem engedte, hogy tovább is néma szemlélője legyek a gyávaság, a pulyalelkűség és a megkérgesedett szemtelenség e szászos piacának, s mivel nem szólhattam, inkább eljöttem. Hányan ígérték felhevülve, hogy támogatni fogják a követek válaszát, sőt hogy magyarul szólalnak fel; s mi lett belőle? A legszemtelenebb gyávaság orgiája…

– Képzelheted a helyzetemet! Rajtam van az egyenruha… Hardegg generális már azért is megpirongatott, mint valami iskolás gyereket, hogy katona létemre megjelentem a gyűléseken. De erős vágyam van a részvételre s hogy magyarul szóljak. Különben Crescence is megérkezett Pozsonyba… Annyira izgatott vagyok, hogy inkább az akasztófára mennék.

– Ott még nem tartunk, István!

A hetek óta tartó gyűlésezés – számítgatta Széchenyi – legalább százötvenezer pengő forintjába került már az országnak, de ha kedvező választ kapnak a királytól a feliratra, amely a sérelmek orvoslását követeli, akkor az ország még mindig jó vásárt csinált. De a sérelmek elintézésével még semmire sem jutottunk… Tovább is kell lépnünk, s tenni kell valamit. Eddig csak a sok teória hangzott el, és semmi praxis. Lám, itt a kerületi ülésen is, ahol a legtárgyiasabban végre a tennivalókról kellene dönteni, a szónokok abban versengenek, ki tud valami erősebbet mondani, de tetteknek semmi nyoma. Egy református lelkész azt mondta róla, hogy „epochát csinált Széchenyi kapitány”, mert magyarul szólalt fel a felsőtáblán. Megtisztelő elismerés… De már túl késő van ahhoz, hogy a puszta szavak korszakot csináljanak, most már tenni, áldozni, vállalni kell!

Milyen gyerekességet találnak ki némelyek, csak hogy feltűnést keltsenek! Dessewffy gróf, aki pedig a lánglelkű Kazinczy barátja, meg akarta tiltani a magyarul nem tudó hajadonoknak a férjhezmenetelt. Ezzel aztán kirángathatjuk az országot a sárból! Megfogható, praktikus javaslat talán csak egy hangzott el. Hogy tudós társaságot, akadémiát kellene alapítani a magyar nyelv ápolására, terjesztésére. Ez bölcs gondolat.

Nem erőszakkal, hanem tudással kell a magyarságot ápolni.

Wesselényi észrevette, hogy barátja megint elkalandozott lélekben, s megbökte a könyökével.

– Nagy Pál fog szólani.

Egyszerre élénkség támadt a teremben. A különc földesúrnak sok ellensége volt, de Széchenyi, amióta átlovagolt hozzá egyszer Felsőbükre, őszintén bámulta nyers és eredeti karakterét. Bár van valami taszító is benne. Az átlagos emberi mértéken is túlütő hiúság? Vagy valami rejtett cinizmus? Nehéz lenne szavakba önteni.

Felsőbüki Nagy Pál, 1807 óta minden országgyűlés fenegyereke, beidegzett mozdulattal előresimította a feje búbján sötétlő egyetlen árva tincset, s gúnyos hangon beszélni kezdett. Egyre nagyobb hévvel bírálta a kormányt, amely nemzeti mivoltától igyekszik megfosztani az országot, s megvetően emlegette a mágnásokat, akik tunya hidegséget tanúsítanak a nyelv és a nemzet ügye iránt.

– Ami pedig a magyar tudós társaságot illeti – hangjából sistergett a gúny –, persze hogy szükség van rá. De e szép eszme megvalósításához nem szó kell, hanem az, ami Montecuccoli szerint a háború lelke: pénz, pénz és megint csak pénz… Ám a mi magyarjaink mindenre szórják a pénzt: asszonyokra meg kártyára, csak az országnak nem adnak belőle…

A követek megelégedetten nevettek. Most az egyszer még ellenségei is helyeseltek neki. Hagyjunk fel az akadémiáról való fölösleges beszédekkel, amikor ebben az országban senki sem hajlandó áldozatot hozni a köz ügyéért.

Széchenyi a falnak támaszkodva, égő arccal hallgatta Nagy Pál szavait. Már új szónok állt elő, de még mindig a felsőbüki különc keserű szavait méregette.

Kimondatott, hogy példa kell. Így érezte ezt ő maga is régóta. Hát most elérkezett az idő.

Rámosolygott Wesselényire, mintha valami csínyről lenne szó, s lassú, de kemény léptekkel a követek asztalához lépett.

Dessewffy gróf biztatóan emelte szemét a fiatal arisztokratára. A kedves Stefi remélhetőleg kikéri majd a mágnások nevében, hogy némelyek unos-untalan a nagyurak elkorcsosodását emlegessék. Mások is arra gondoltak, hogy izgalmas szócsatára lehet számítani, s ezért várakozóan figyeltek Széchenyire.

– Nekem itt szavam nincs – kezdte halkan s nehezen palástolva belső feszültségét –, hisz nem vagyok tagja a követek házának… De birtokos vagyok, s ha át is érzem Nagy Pál szavainak szomorú igazságát, mindenkire nem gondolom kiterjeszthetni azokat. Magam is kész vagyok a nemzetiségért mindent megtenni. Ha feláll egy oly intézet, amely a magyar nyelvet kifejtse, birtokaim egyévi jövedelmét ajánlom fel céljaira…

Mintha kiszívták volna a levegőt a teremből. De csak néhány pillanatra.

Senki se kezdte, egyszerre tört ki a harsogó vivátozás. Vay Ábrahám, Gróf Andrássy és Károlyi még a helyszínen kényszerítve érezte magát csatlakozni az ajánlattevőhöz, ami csak növelte a lelkesedést.

…A lépcsőn lefelé menet Wesselényi harapófogó-markába szorította Széchenyi karját, s egyetlen lendülettel leemelte az esőverte járdára.

– Kibeszélhetetlen volt a köz elérzékenyedése – harsogta diadalmasan –, minden szemben örömkönnyek fénylettek! Ki szeretném kiáltani az egész világra örömömet. Milyen dicső nap volt ez, azt hiszem, hogy századokig fog hatni melegítő sugára!

Széchenyi úgy érezte, évtizedek óta hurcolt mázsás súlyok hullottak le róla, s meg akarta köszönni barátja lelkesedését. De aztán, mintha egy másik lény szólalt volna meg belőle, váratlan keserűséggel mondta:

– Ma minden honfitársamat ellenségemmé tettem.

Wesselényi csodálkozva meresztette rá rajongó, fénylő szemét.

Megint igaza lett.

A közlelkesedés által elsodort főurak a kijózanodás perceiben fanyalogva számolgatták, mibe fog kerülni nekik „Széchenyi feltűnési vágya”… Felsőbüki Nagy azt terjesztette, az ő szavai nélkül sohasem állt volna ki Széchenyi… mintha számos háborúi, utazásai s olyan sok tapasztalata után gyermeki agyvelővel egy ékes beszéd által hagyná magát elragadtatni? Mondja most mindenkinek, hogy az évi jövedelem felajánlása egyáltalán nem új gondolat? Hiszen már fél évtizeddel ezelőtt egy pest-budai állandó hídra fel akarta ajánlani egyesztendei hasznát birtokainak…

És persze Bécsben is megorroltak rá.

Amikor megérkezett a király válasza, amelyben az uralkodó vagy megkerülte a fájó sérelmeket, vagy éppen védelmezte a törvénytiprást, a rendek megkérték a nádort, járjon közbe a királynál, s ő is elment Metternichhez. Alig tudott szóhoz jutni mellette. A kancellár annyira telebeszélte a fejét, hogy érdemi ellenvetéseit kénytelen volt egy memorandumba foglalni. Ez még november 12-én történt, azóta a király enyhébb hangot ütött meg, s egy hónap se telt el, már másodízben újra a kancellár előszobájában ülhet. Nem baj, ha várakoznia is kell, legalább még egyszer végiggondolja a dolgokat.

De Metternich most nem várakoztatta sokáig Széchenyi kapitányt. Néhány perc után már nyílt is az ajtó.

– Kedves grófom – kezdte a kancellár nyájasan –, őfelsége új rezolúciója, azt hiszem, megnyugtatta a rendeket… De a császár fel van indulva ön ellen. A minap is magához hívatott, s azt mondta: „Na látja, itt a maga híres Stefferlje, még a leiratom sem tetszik neki.” Önnek fel kellett volna állnia, és szót emelni őfelsége leirata mellett… A felállásról jut eszembe – Metternich hangja gúnyosra váltott –, miből fog megélni, ha birtokai jövedelmét a magyar tudományos férfiak gyámolítására fordítja?

– Gyakorlatilag évi jövedelmem kamatait fogom fizetni a tudós társaságnak. Ami pedig őfelsége rezolúcióját illeti…

Metternich nem hagyta beszélni.

– A törvények értelmezésére csak a császár hivatott – magyarázta olyan hévvel, mintha maga is elhinné, hogy nem ő vezeti okosan és tapintatosan az uralkodót. – A magyar mint ázsiai nép, a jótevőivel szemben is bizalmatlan, állandóan az alkotmányt akarják megóvni, pedig annak a császár a leghívebb védelmezője. A nyolcszáz éves magyar alkotmányt nem az uralkodó fenyegeti, barátom, hanem a korszellem fejleményei – azok fogják kikezdeni.

– Igen, igen – bólogatott Széchenyi. Ebben őszintén egyetértett a kancellárral. – A nemesi függetlenség megvédése önmagában valóban csekély eredmény, ha nem párosul vele az új idők követelményeinek kielégítése, ha nem fejlesztik a gazdaságot, a kereskedelmet…

Metternich türelmetlenül vágott közbe:

– Kereskedelemről beszélnek meg új vállalkozásokról, csatornáról, lóversenyről… Ugyan, grófom, hogyan lehetséges mindez pénz nélkül, hitel nélkül? És melyik bécsi vagy akár párizsi bankár ad hitelt egy olyan magyar nemesnek, kinek birtokát az ősiség törvénye védi a lefoglalás ellen, s akin ezért semmiféle adósságot behajtani nem lehet?

Széchenyi kénytelen volt elismerni, hogy Metternichnek ebben is igaza van. A kancellár behódolásnak fogta fel Széchenyi helyeslő hallgatását és közbevetett igenjeit, s elérkezettnek találta az időt további megközelítésre.

– Nem úgy beszélek önnel, mint kancellár a kapitánnyal, hanem mint mágnás a mágnással. Én jobban meg tudom ítélni a dolgokat, mint önök mindnyájan, mert én fölülről nézem azokat, és önök lentről. Tisztán látom, hogy önöknél most rossz irányba fordulnak a dolgok… Nagy Pál a tapsok után megy, s a legveszedelmesebb liberális eszméket hangoztatja. De ön ne hagyja magát befolyásoltatni a jelen tapsai által, gondoljon a jövőre… Önöknél most nagy a fáklyalobogtatás. Az ilyesmi mindig veszélyes… Ha megkérdezne a császár, mit tegyünk ilyen tűzveszélyben, azt felelném: ha ez a ház fából és szalmából épült új ház lenne, akkor szét kellene verni bárddal, szekercével. Az épület azonban nyolcszáz éve áll, kőből van rakva, nem lobban könnyen lángra. De a fáklyahordozókat el kell távolítani az épületből, meg kell semmisíteni őket!

Metternich felállt, sétálgatni kezdett a teremben, majd megragadva Széchenyi karosszékének támláját, behízelgő hangon folytatta:

– Én önt felvilágosult és becsületes embernek tartom. Ön még sok szolgálatot tehet. Vissza kell vonulnia az oppozícióból! Nem ostoba módra persze, egyik napról a másikra, hanem ügyesen, finoman, előkelően… Elismerem, hogy hibákat követtek el önnel szemben, s emiatt joggal lehet elégedetlen a karrierjével… Ön igényt tarthat minden előléptetésre, fényes karrierre, vous pouvez compter sur moi…

Visszaült a helyére, s nagyobb nyomaték kedvéért újra megismételte utolsó mondatát:

– Ön számíthat rám… Ki fogjuk köszörülni a múlt csorbáit. A császárnak különben sincs komolyabb kifogása ön ellen, hacsak azt nem vesszük, hogy állandóan szabadságon van, soha sincs az ezredénél. De ő is tudja, hogy ön milyen érték…

Meg volt győződve arról, hogy Széchenyi a katonai pályán elszenvedett mellőzések miatt támadja a kormányt, s arra számított, hogy ajánlata el fogja söpörni a fiatal gróf ellenállását. Mivel még mindig nem jelentek meg Széchenyi arcán az elégedett öröm biztosra vett jelei, magyarázólag tette hozzá:

– Persze nem azonnal léptetnénk elő – az feltűnő lenne… De bízzon abban, hogy ön az lehet, ami lenni akar…

Széchenyi még mindig hallgatott. Már az első bókoló szavaknál megértette a kancellár szándékát, de ki akarta várni a végét. Hogy végigélvezze, mint udvarol a teljhatalmú kancellár egy mellőzött kapitánynak? Hogy legalább egy percre beleszédüljön egy fényes karrier lehetőségének igézetébe? Vagy csak azért, hogy megtalálja válaszának illő szavait?

– Mon prince – szólalt meg végül csendesen, de határozottan –, én csak azt akarom, ami jó és erényes. Ha használhatok, akkor nem akarok semmi sem lenni.

Metternich csak nehezen tudta leplezni megdöbbenését. Ilyesmi még nem fordult elő az osztrák birodalomban. Ferenc császár alattvalói nem szokták visszautasítani a rang és a karrier lehetőségét.

– Reszketek önért.

– Én nem reszketek. Mindent nyíltan teszek, és semmit sem cselekszem titkon.

– Ön szeret jósolni, Széchenyi – a kancellár visszazökkent szokott gúnyos modorába –, nos, én is foglalkozom ezzel a mesterséggel, talán tudja, hogy nem is eredménytelenül… Napóleon hatalma csúcsán állt, nem is állt, toporzékolt, amikor szemébe vágtam, hogy mi lesz a vége. S meg is buktattam… Egész Európa népeit ráuszítottam, üldöztettem és leterítettem. Önnek is megjósolom, hogy mind az udvarral, mind a magyar nemesekkel el fogja rontani a dolgát: két szék között a pad alá fog kerülni… Higgyen nekem, mert gyilkosan nagy gyakorlatom van a jövendőlátásban.

Széchenyi egy pillanatra úgy érezte, szinte maga is látja mindannak bekövetkeztét, amit a kancellár jósolt. Szomorúan csak ennyit mondott:

– Herceg, nem tudok mást mondani: én használni akarok hazámnak, s nem gondolok azzal, hogy mi lesz a végem. Hazámnak pedig most már csak akkor használhatok, ha a kormánytól nem kapok semmit.

…Előreküldte kocsiját, és gyalog sétált haza a száraz faleveleket görgető könnyű szélben. Hát ez is megtörtént. Most már ha akarna is, nem maradhat tovább katona, mert esetleges előléptetését mindenki rosszra magyarázná. Le hát a vörös nadrággal, tanuljuk a törvények és a gazdálkodás tudományát…

De Metternichhel mégis tisztázni kell álláspontját. Mivel nem tudta úgy megmagyarázni nézeteit, mint szerette volna, újabb memorandumban fogja világosan elkülöníteni magát mind a lázadás szítóitól, mind a maradiság obskúrus védnökeitől.

Amíg a papír fölé hajolva rótta sorait, minduntalan Crescence képe merült fel előtte. Abbahagyta a memorandum fogalmazását, elővette naplóját, s beleírta: Crescence iránti szerelmem vagy megöl, vagy igazi filozófussá tesz. Az ő érdeme lesz, ha egy egész nép újjá fog születni…

…Gyermeki nyíltsággal szólok Önhöz, s ezzel bizonyítékát adom annak, mennyire figyelek Önre, mennyire bízom az Ön igazságérzetében és becsületességében. Ne értse ezt félre őfőméltóságod! Meg kell mondanom, hogy halálos ellensége vagyok a rendetlenségnek, s gyűlölök mindent, ami a rendetlenségből ered és eredhet; gyűlölöm a felforgatást, annak szomorú következményeit ismerem, de barátja vagyok a hasznos találmányoknak és javításoknak, bár belátom, hogy nagyon nehéz a javítást az újítástól megkülönböztetni; gyűlölöm a régi forradalmi fáklyavivők tendenciáját, kik az égalité és liberté szavakkal visszaélnek, kik régi alapjukból mindent kiforgatnak, mindent lerontanak, s mindent lángba borítani akarnak; félek tőlük, felfegyverkezem ellenük; de jólesik szívemnek elgondolni, hogy az embereknek minden osztálya egyenlő lehetne a törvény előtt, és hogy talán elérhető lenne, hogy a leggazdagabb és leghatalmasabb sem görbíthesse meg a legszegényebbnek haja szálát.

Ez az országgyűlés a tudós társaság megalapításán kívül sok hasznos dologgal nem fogja megajándékozni a nemzetet. Bele kell nyugodni, hogy hosszú idők aléltsága után ennél többet elérni nem lehetett, de a szócséplésnek, időhúzásnak, kibúvókeresésnek is megvan a maga határa… Lehetetlenség szó nélkül tűrni, hogyan vetik el a főrendek az alsótábla nagy kínnal összeszerkesztett javaslatait.

Nem először szólal meg a felsőtáblán, de most is érdeklődve fordul felé Eötvös Ignác, Cziráky, Andrássy s a többiek kelletlen képe: mit talált ki már megint ez a túlbuzgó honfi?

– Méltóságos uraim – kezdi kimérten –, azért jöttünk ide, hogy a haza boldogságán munkálkodjunk, s orvosoljuk sebeit ezen áldott édesanyának, amely minket annyi javaiban részeltet, és oly alkotmányos szabadsággal dicsőít, melynek megőrzéséért más nemzetek utolsó csepp vérüket is készek volnának kiadni…

A nádor ősz fejével ütemesen bólogat.

– De miért palástolnám a dolgot? – folytatja Széchenyi visszafojtott tűzzel. – Mi itt csak töltjük a drága időt. A tizenegyedik alsótáblai üzenet már ez, ami itt most felolvastatott – hiába. Szálljunk magunkba, méltóságos urak, s valljuk meg, hogy ez a tábla hátráltatja a tanácskozások kívánt előmenetelét. Több alkotmányos országban is voltam én már, láttam a parlamenti dolgok folyamatát, de hogy ilyen vonakodva menjenek, azt sehol sem láttam…

A nádor bólogató feje megakad, mint a lejárt ingaóra. Morgás hallatszik a hosszú teremben. Sokat enged meg magának Széchenyi István. Ez az első országgyűlés, amelyen részt vesz, mégis másokat akar tanítani. Úgy látszik, csak ócsárolni tudja hazáját.

József nádor nem türtőzteti magát, szokatlan eréllyel kezd beszélni:

– A felszólaló atyja iránti tekintetből mérséklem felháborodásomat…

„Miért keveri ide az apámat – gondolta magában Széchenyi –, mintha olyan nagy szeretet fűzte volna össze őket?!” Bezzeg amikor Ferenc gróf a francia háborúban a vezérkarhoz szerette volna beosztani három fiát, a nádor elutasította kérését, máshoz kellett fordulnia… Széchenyi most döbbent rá, hogy talán már akkor ellenszenv ébredt benne a nemzet barátjának szerepében tetszelgő nádorral szemben, csak akkor a háborús lelkesedés és a dinasztia iránti lobogó hűség elfojtotta benne ezt az érzést… Milyen egyszerű volt minden akkor… Harc a zsarnok ellen, mit sem sejtve arról, hogy egy Magyarországra nézve még veszedelmesebb zsarnokság megerősítéséért teszi kockára életét. Akkor alig múlt tizenhét éves, most kétszer annyi, mi minden történt azóta… Minden annyira kuszává vált…

– …és figyelmeztetnem kell gróf Széchenyi Istvánt, nagyobb tisztelettel és más hangon beszéljen a főrendek előtt, akik nem szorultak rá senki leckéire…

Elégedett morgás a teremben. Minden szem Széchenyire irányul, mindenfelől ellenséges indulat sugárzik, káröröm vöröslik az arcokon. Most fel kell állnia Széchenyinek, meg kell követnie a nádort és a rendeket!

De Széchenyi nem áll fel.

Révedező szeme inkább belső elégedettséget, semmint zavart vagy szégyent tükröz. Mint aki élvezi a felsőbb megrovást. Igen, minden összekuszálódott azóta, hogy gyerekfejjel felöltötte a mundért, amit most végérvényesen le fog dobni magáról; de a kuszaságból ki lehet vergődni, s most végre feldereng az igazi út… A dicsőségvágy csak megaláztatást adott, a meggondolatlan szerelmek kínt, gyötrelmet, szégyent s talán gyógyíthatatlan kórt oltottak lelkébe-testébe… De Crescence iránti szerelme, mint Dantét Beatrice, át fogja vezetni a poklon, jóvá fog tenni mindent-mindent. Caroline halálát, az eltékozolt éveket… Egy belső, csalhatatlan hang azt súgja, hogy talán nem is volt hiábavaló eddigi élete, mert a léhaságból megszületik a megbánás, a megbánásból a kötelesség…

Mindenki azt hitte, Széchenyi magába roskadva mérlegeli a főherceg kemény szavait. Elhűltek volna, ha megtudják, hogy Széchenyi István még sohasem érezte ilyen boldognak és kiegyensúlyozottnak magát.

Sedlnitzky rendőrminiszter kénytelen volt megállapítani, hogy az uralkodó ijesztően öregszik. Még nincs hatvanesztendős, de fehéredő, gyérülő haja alól már megtörten, révetegen bámul ki fénytelen szeme. Hiába, egy király, akinek fiatal korában meg kellett érnie, hogy francia rokonát és uralkodótársát, uram bocsá’, mint egy vágóhídi barmot fejezzék le a csőcselék őrjöngése közben, egy uralkodó, aki nem sokkal trónra lépése után a magyar jakobinusoknak fejét kellett hogy vegye; egy császár, akinek hatalmát Napóleon újra és újra megtépázta, s kinek a lombardiai, magyarországi mozgolódások a rövid győzelmi mámor után azóta sem hagynak nyugtot – egy ilyen uralkodó nem lehet soha igazán boldog. S egy ilyen császár – jólesett erre gondolnia Sedlnitzkynek – nem lehet meg egy olyan rendőrminiszter nélkül, aki szemmel tudja tartani az egész birodalmat.

– Mindebből láthatja, kedves Sedlnitzky – foglalta össze véleményét a császár –, hogy ön eltúlozza a dolgokat. A mi Metternichünk szerint Széchenyi csakugyan rajong a képviseleti rendszerért, tehát fantaszta és igazi bolond, de jó szándékú. S ő még nem tett le arról, hogy Széchenyit meg lehet nyerni politikánknak.

Ferenc elhallgatott. Fárasztotta már a beszéd, s ezúttal nem szívesen fogadta el Metternich véleményét. Túl sok már a bolond a birodalomban, s legjobb lenne egyszerre megszabadulni tőlük!

Sedlnitzky még nem volt negyvenéves, de jól ismerte az embereket, s főleg a császárt.

– Bocsásson meg, felség – makacskodott –, de embereim jelentései, főleg a buzgó Ferstl véleménye alapján aggasztóbbnak kell tartanom a helyzetet. Széchenyi körül a pozsonyi országgyűlés alatt valóságos tömörülés alakul ki. S már szövi a terveket, hogy Pesten egy kaszinó alapításával fogja maga köré gyűjteni az elégedetlenkedő nemeseket. Ezért akarja állandó lakását Bécsből Pestre helyezni. Hű támogatója az ifjú Wesselényi, Esterházy Mihály gróf, a fiatal Károlyi gróf, Waldstein gróf és mások. Ez már valóságos réunion, felség, egy kis politikai egylet…

– Nos hát – a császár kedvetlenül dörzsölgette petyhüdt arcát –, Széchenyi majd hőmérőként fogja jelezni számunkra, hogy e társaság láza mennyire emelkedik.

Ezt a kifejezést is abból a jelentésből vette, amelyben Metternich az államtanács elé terjesztette Széchenyi memorandumát. Már úgyis oly sok jó mondást kölcsönzött kancellárjától, hogy eggyel több vagy kevesebb, nem számít.

Sedlnitzky felismerte a mondatban Metternich gondolkodását, de széles mosollyal igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha elragadta volna a császár szellemessége.

– Meghajlok őfelsége bölcs nyugalma előtt. De egy dolgot még bátorkodom őfelsége tudomására hozni. A minap Liechtenstein tábornok atyailag figyelmeztette Széchenyi exkapitányt viselkedésének hibáira. Megmondta neki, hogy egy esetleges magyar lázadás esetén ő kész lenne őfelsége parancsára Magyarország ellen vonulni, s a magyarok nem állhatnának ellen a katonai túlerőnek…

– Liechtenstein helyesen beszélt. S a kis gróf mit felelt?

Sedlnitzky papírt vett elő a kezében tartott aktakötegből, s hatásvadászó szünet után olvasni kezdett:

– „Igaz, nem tudnánk ellenállni, de akadnának, akik elég bátrak lennének ahhoz, hogy megmondják: Felség, ön az erősebb, de ön esküszegő és zsarnok, mi pedig szerencsétlen elnyomottak vagyunk, de a becsület a mi oldalunkon áll…”

Ferenc hosszan hallgatott, azután elgondolkodva csak ennyit mondott:

– Figyeljék ezt az embert, kedves Sedlnitzky, minden lépését figyeljék.

1826. november 13-án dolgoztam. Megnéztem a Múzeumot. Szívem dobogott keblemben, amikor megláttam ott atyám arcképét! Milyen szerencse, ha az embert honfitársai megbecsülik! Magyarországon azonban, ahol oly sok az előítélet, az ilyesmi élő ember számára elérhetetlen – megbecsülést csak a sírban nyerhet el az ember!

November 16-án megnéztem a lóversenyteret.

A század filozófiája küzdelem a képviseleti rendszer és az abszolutizmus között. A képviseleti rendszer végül is győzni fog! Mikor? Ezt emberi szem előre nem láthatja. Ki tudná megmérni az ár feltartóztatására épített gátak erejét és kitartását? Egy olyan nép, melynek sok polgári erénnyel díszlő férfia van, szabad lesz egykor, ha még oly súlyos rabláncokba verik is. Ha nem ma, akkor holnap. Ha nem holnap, 50-100 esztendő múlva stb…

…Bensőm minden nappal nyugodtabbá válik. Végre világosan látom hivatásomat. Eszméim, terveim hullámzása örökre megszűnik, egész életem biztos, szilárd, határozott irányba fordul…

És te, én angyalom, ki ilyen nemes, tiszta szerelmet gyújtottál szívemben, fogadd köszönetemet. Ha te, én szentem, valaha is szerettél, s ha még mindig szeretsz, tudd meg, hogy csak rád gondolok, hogy egész lelkemet betölti az irántad érzett szerelem, hogy minden percemet neked szentelem, és mindaz a jó, amibe kezdek és amin munkálkodom, a te műved.

Az a szerep, amelyet vállalok, minden nappal nehezebb lesz. Érzem, hogy gyűlölni fognak engem, hogy hamis testvérnek fognak tartani, mert meg kell támadnom honfitársaim önhittségét, és ezt soha nem bocsátják meg…

De minden, amibe belefogok, fejlődni fog. Minden mag, amit elvetek, ki fog kelni, fáim virágozni fognak, s gyümölcsöt fognak teremni.

A nemes gróf hideg biccentéssel fogadta Steinbach fiskális meleg köszönését, s máris sietett az olvasószobába. Steinbach még egy pillanatig tétován álldogált karosszéke mellett, aztán visszaült a helyére. A helyzet ezúttal nem látszott alkalmasnak a csevegésre, ám katasztrófa nem történt. Steinbach Ferenc jogügyi fiskális nem az az ember, aki megijed egy kis balsikertől. Steinbach Ferenc szereti a hivatását, s még a megaláztatást is elviseli érte.

Vereségét palástolandó elmerült a Felsőmagyarországi Minerva lapozgatásában. Ma nem sikerült szóra bírni a nemes grófot, de holnap majd ő maga fogja kiönteni a szívét Steinbach Ferenc előtt. Ma ideges volt, lógatta az orrát, sebaj, holnap tele lesz derűvel, és sugárzó arccal fogja mesélni ezerféle tervét. Ő már ilyen, valljuk meg, kicsit bolondos ember. De érdekes és originális egyéniség, amiből következőleg ezerszer jobb mellette dolgozni, mint valamilyen nagyhangú, fafejű táblabíró mellett, aki mindig egyformán ugyanazt hajtogatja. Vannak hibái, kétségtelen, sőt nagy hibái vannak. Először is roppant hiú. De hát Metternich herceg őfőméltósága nem hiú? Vagy legyünk őszinték: ő maga, Steinbach Ferenc is hiú kicsit, amit az is mutat, hogy szívesebben dolgozik Széchenyi István, mint bárki más mellett. Aztán a gróf túl sok dologgal foglalkozik egyszerre, amiből következőleg fölöttébb nehéz követni őt. Délelőtt a Casino dolgában szaladgál, személyesen ügyel fel a festésre, a bútorok elhelyezésére, ellenőrzi a részvényes tagok által küldött borospalack-szállítmányt; közben már a lovászmesterével tárgyal a legközelebbi futtatásról, levelet diktál egy pesti gőzmalom felállítása ügyében; délután egész váratlanul egy pest-budai állandó híd terveit kezdi magyarázni valakinek; majd a tudósokkal, írókkal tárgyal az akadémia dolgában; este lótenyésztési könyvét írja – s a legjobb az egészben, hogy szüntelenül betegségeire panaszkodik, pedig nincs még egy ember e kies honban, aki annyit bírna dolgozni, mint ő.

El kell ismerni, meg is van a látszatja e sok buzgólkodásnak. Az akadémia alapítására törvényt hoztak, Pozsonyban, majd Pesten sor került az első lófuttatásokra is, és szépen fejlődik a pesti Casino. Itt a Vogel-ház első emeletén és a földszinti öt helyiségben már gyönyörűen berendezték a Casino étkezőjét, dohányzóját, olvasóját, biliárdtermét; remekül működik a francia szakács, akinek bájos felesége a rossz nyelvek szerint úgy tetszik a nemes grófnak (de egy Steinbach Ferenc nem törődik az ilyesmivel, méltatlan lenne figyelmét és szorgalmát ilyen ügyekre vesztegetnie, még ha Bécsben szeretik is tudni az efféle titkokat). Az olvasóban minden lap kézbe vehető, persze csak engedélyezett lapokról lehet szó, de az mind jár, az Allgemeine Zeitungtól a Wiener Theater Zeitungig. Még a nagy Metternich is kilátásba helyezte, hogy amolyan tiszteletbeli tagja lesz a pesti Casinónak, ami persze nem akadályozta meg abban, hogy a derék Sedlnitzky gróf legjobb embereivel ne figyeltesse az itt folyó üzelmeket. A legjobb emberek kifejezést némelyek talán dicsekvésnek foghatnák fel éppen Steinbach Ferenc szájából. Öndicséret büdös – tartja a magyar közmondás, s joggal. De az álszerénység sem szép, s egy hivatását komolyan végző besúgónak – nem, ez a szó túlságosan is pórias, sőt alantas –, vagyis egy komoly informátornak tudnia kell a maga becsét. Egy Steinbach-féle jelentést nem tud bárki megírni, az egész birodalomban lámpással kell keresni az ilyen tájékozott és megbízható embert. Mert ha Steinbach Ferenc odateszi a jelentése végére, hogy ZZ, akkor azt akár Ferstl főbiztos vagy Sedlnitzky gróf vagy még Metternich őfőméltósága is úgy veszi kézbe, hogy arra szilárdan lehet támaszkodni. S ha ZZ felszámolja a költségeket, azt senki nem ellenőrzi, hanem kifizetik annak rendje és módja szerint, mert egy ZZ-jelentés – az márka a birodalmi titkosrendőrség minden vezetőjének szemében… Széchenyi gróf hiába mondja, hogy a Casino meg a lófuttatás csupán a társasági élet fellendítését van hivatva szolgálni; ha ZZ megállapítja, hogy mindeme buzgólkodás célja a kormányellenes hangulatok szítása, akkor őfelsége ZZ véleményét fogja elfogadni, s nem a nemes grófét. Amiből következőleg megállapítható, hogy a magas kormányzat előtt Steinbach Ferenc fiskális szava a legszerényebben fogalmazva is nyomósabb, mint sárvári felsővidéki gróf Széchenyi Istváné.

Kár, hogy ezt sokan nem tudják, nem tudhatják, mert Széchenyi István egy egész ország előtt játssza történelmi szerepét, de Steinbach Ferenc szereplése államtitkot képez. Pedig milyen jó lenne felállni egy este az asztal tetejére, s udvarias, ámbátor határozott hangon közölni a Casino tagjaival, hogy ne nézzék le Steinbach Ferencet, mert a maga körében legalább olyan fontos csavarja ő a birodalom hatalmas gépezetének, mint bármelyik gróf vagy tábornok. Sőt! De nem lehet, nem szabad. Márpedig hiába a birodalmi fontosságú állami megbízatás, ha a nagyvilág ZZ-ben továbbra is csak egy jelentéktelen fiskálist kénytelen figyelmen kívül hagyni. Amiből következőleg szépen gyarapodó pénzét sem fektetheti telkek vagy házak vásárlásába, mert feltűnő költekezésével elárulhatná magát. Vagyis semmi sem tökéletes ezen a földön. Igaza van a nemes grófnak: ostobán berendezett világ ez, s a kötelességét becsülettel teljesítő embernek nincs más elégtétele, csak a tiszta lelkiismeret…

És Steinbach Ferenc jogügyi fiskális, úgy is mint ZZ titkosrendőrségi besúgó, a jól végzett munka tudatában lehajtott egy pohár tokajit, gondolatban jó egészséget, ám kevésbé szerteágazó munkásságot kívánva a nemes grófnak.

Barátság, küzdelem

Crescence kék szemének meleg fénye még a szokványos társasági beszélgetések mondatait is felizzította.

– Láttam a könyvét, István – s játékos ajakcsücsörítéssel próbálta a furcsa magyar szót, a könyv címét szótagolni – A Lo-vak-rul-t.

Széchenyi csak nézte, nézte Crescence középen elválasztott barna haját, amely festői keretbe fogta az asszony rózsaarcát, s csak hosszú hallgatás után kérdezte meg váratlan rekedtséggel:

– Hogyan került önhöz a könyvem?

– Károlytól kaptam.

Tehát a férje továbbra is lelki barátja és bizalmasa… talán együtt szokták megbeszélni az ő viselt dolgait, politikai és társadalmi szereplését.

– Sajnos, nem tudtam elolvasni – folytatta Crescence elnézést kérő mosollyal –, remélem, következő könyvét németül fogja írni.

– Aligha tehetem meg kegyednek ezt a szívességet. – Széchenyi ajka megrándult –, nekem magyarul kell írnom… Mennyire megütköznénk, ha egy angol nem tudna angolul, s hihetnénk-e, hogy egy spanyol spanyolul nem beszél? Csak nálunk természetes az, hogy egy magyar úr több nyelvet is beszél – a sajátját kivéve.

Crescence megérezte, milyen fájó pontot érintett a férfi lelkében. Hallgatott egy darabig, majd engesztelőleg megszólalt:

– Hát legalább mesélje el nekem, hogy mi ennek a lókönyvnek a lényege.

Széchenyi lelkes magyarázatba kezdett:

– Talán engedje meg, hogy egy epizódot ragadjak ki belőle. Elmesélem könyvemben, hogy Franciaország egyik városában, sok évvel ezelőtt tömérdek nép gyülekezett össze egy lófuttatásra. Egy óriási s ünnepélyesen fölfegyverkezett francia vasas hetvenkedve ült hatalmas normann paripáján, melynek versenytársa egy felette éhesnek látszó angol ló volt, s egy butának látszó gyerkőc ült rajta. Sok lárma, zsivaj, tolongás után egymás mellé állt a két pályázó… Amikor megindult a versenyző pár, a gallus sarkantyúját mélyen lova hasába nyomta, s mint a puskacsőből a golyó, nekiindult, az angol messze elmaradt tőle. A sokaságban elkezdett buzogni a honi büszkeség érzete, s a brit hátulmászót teli torokból kacagta. Ám ez utóbbi lassan-lassan előrerugaszkodott. A frank kézzel-lábbal kalapált a levegőben, normann paripája jobbra-balra hányta lábait, de az angol ló és lovasa feltartóztathatatlanul nyomult előre. És a nyerőpontnál egy lóhosszal győzött az angol gyerek… És tudja, miért? Mert nem a nehéz, „kiadós” lovak alkalmasak a futtatásra, hanem a kitenyésztett karcsú telivérek, melyet könnyű lovas alá idomítanak… Könyvemben az ilyen lovak tenyésztésének szükségességét bizonyítom…

– Kedves István, nagyon érdekesen kellett írnia, hogy ezt a száraz témát vonzóvá tegye.

– Mondja ki bátran, attól tart kegyed, könyvem nagyon is istállószagú. Igyekeztem azonban a legszakszerűbb részletekből újra és újra a nagy országos összefüggésekbe ragadni olvasóim figyelmét. Talpigazságnak tartom, hogy ki-ki annál több fáradozással, jó és hív szolgálattal, pénzzel tartozik hazájának, mennyivel több észt és javat adott neki a sors… E kiváltságosokhoz fordulok: lássák be, ne várjuk, amíg más mozdítja elé önhasznunkat, csak a rossz kertész vár mindenkor esőre, öntözzük magunk gyenge palántáinkat… Meg akarom értetni honfitársaimmal, hogy semmi sem emeli fel egy nemzet lelkét, semmi sem szolgál annak gyarapodására, kiművelésére, belső erejére és dicsőségére annyit, mint az, ha sok ember egyesül egy célnak elérése érdekében… A lófuttatás csak a kiindulópont. A fő cél: a nemzet erejének összefogása nemzeti önhasznunk teljes biztosítására. Új könyvemben már részletesebben szeretnék szólni mindennek gazdasági alapjairól.

– S mi lesz új művének címe?

– Még nem tudom. Mivel ez a Lovakrul szólt – Széchenyi a francia mondatba magyarul szúrta be könyve címét –, a következőnek címe talán ez lesz: Emberekrül. Vagy ez: Boldogság alapjai. Mindenesetre a hitelről lesz benne szó, s arról, mi akadályozza, hogy birtokosaink hitelhez juthassanak, s ezzel gazdaságukat fejleszthessék.

– Károly azt mondta nekem, Bécsben nem nézik jó szemmel az ön irodalmi tevékenységét… De őszintén szólva nem értem, mi lehet a kifogásuk ilyen derék és nemes eszmék ellen.

Széchenyi elkomorodott, majd ismét megjelent arcán az a gúnyos fintor, amelyet Crescence annyira nem szeretett.

– Én a Bécs ellen ágáló magyar nemesektől eltérően nem a kormányt szidom elmaradottságunk miatt, hanem saját magunkat korholom… De úgy látszik, Bécsben ezt sem kedvelik, mert számukra a magyar elmaradottság sok előnyt kínál… Igazi ellenzőim, azt hiszem, ezúttal mégis épp a magyar nemesek közül fognak kikerülni. Megszokták, hogy sokat fecsegjenek a mi dicső eleinkről, pedig azok megfeledkeztek a leglényegesebbről: a nemzeti függetlenségről! Fennáll Hollandia, Dánia, sok német országocska, de Magyarország nem tudott vagy nem akart egyedül fennmaradni, ezért őseink megérdemelnék, hogy kutyákat ássunk el melléjük. Most már semmire sem megyünk azzal, ha bősz szavakkal Bécs ellen acsarkodunk; előbb meg kell erősödnünk, hogy azután visszaszerezhessük önállásunkat. Erre a munkára szeretném felébreszteni nemzetemet.

Crescence mélyet sóhajtott, s úgy emelte szemét Széchenyire, mintha a lelkében akarna olvasni.

– Önben rendkívüli becsvágy lángol. Istenem, egy egész nemzet ébresztőjének lenni, háládatlan és veszélyes feladat. Az én barátságom miben segíthetne önnek?

Széchenyinek fájt, hogy az asszony csak barátságot tud ígérni, s szerelemről szólni sem lehet vele, de megígérte, hogy ostromlásaival nem zavarja meg Crescence lelki nyugalmát, s ezért csak szomorú mosollyal válaszolt kérdésére.

– És ha megtanulnék magyarul, hogy olvashassam az ön könyveit? – kérdezte Crescence. – Szeretném közelebbről megismerni az ön eszméit.

Oly tisztán és egyszerűen mondta ezt, minden társasági udvariasság és bók nélkül, az őszinte érdeklődés oly árulkodó nyíltságával, hogy Széchenyi a nem remélt örömtől szólni sem tudott.

István megint halat küldött Károlynak, neki meg levelet. Crescence a konyhára vitette a dunai süllőket, ő maga pedig bezárkózott szobájába, s szomjas szeme inni kezdte a levél jól ismert betűit: Én Önben védangyalomat imádom… drága testvérem, ha van bennem érték, azt Önnek köszönhetem… mertem Önt szeretni, s így nem maradhatok közönséges ember. Leszek lovagja az elnyomottaknak, a gyöngéknek, az üldözötteknek… nekem az ország jótevőjévé kell lennem, támogatnom kell a művészetet, a tudományt, a szegények kunyhóiba boldogságot kell vinnem, s erényt a nagyok palotáiba… ha nem szeretne engem, ez a halálom lenne.

Az asszony szeme előtt egybefolytak a betűk. Istenem, meddig lehet ezt bírni? Ötödik éve özönlik hozzá az esengő-rajongó levelek áradata; hol az a nő, aki ellen tudna állni a szerelem ilyen konok lobogásának? De hol van a megoldás? Sehol… Le kell élni az életet egy idős ember mellett, akihez csak a hála és a megbecsülés szálai fűzik, s el kell titkolnia, hogy szívében már régóta visszhangra találtak a rajongó magyar gróf szerelmes szavai. Nem tehet mást… Csak a regények hősei tehetik meg, hogy kilépnek a társadalomból, s hátat fordítva illemnek, törvénynek, világnak, elmennek valami seholsincs országba, hogy ott boldogan éljenek, míg meg nem halnak. De ők nem léphetnek ki ebből a világból. Ha vallása törvényeit, társadalma szokásait megtagadva el is hagyná férjét, ezzel csak Istvánnak ártana, hisz az államtanácsi miniszter feleségének csábítója lehetetlenné válna az udvar előtt… És István annyira csodált amerikai respublikájába se utazhatnának el örökre, hisz ez az álmodozó magyar néhány év után beleőrülne a honvágyba, mert nem tudna élni örökké korholt, ostorozott, örökké kielégületlen szerelemmel szeretett hazája nélkül…

Egy ideig felbontatlanul küldte vissza István leveleit, aztán mégiscsak elfogadta az izzó vallomásokat, s most már egy aranyozott ládikát színig megtöltenek a levelek… Crescence homályos szemmel nézte a levélköteget, aztán váratlan elhatározással összesodorta az egyiket, s az íróasztalon lobogó gyertyához érintette. Meggyújtotta vele a levélcsomót.

Mintha az öt év minden öröme, szenvedése, kísértése feltámadt volna. Lángoló képek idézték elé a múltat: az első találkozást, amikor István még nem is figyelt fel rá, aztán hirtelen támadt szerelmének első emlékeit… egy égő tekintet valamelyik bálból… egy néma meghajlást a pesti német színház előcsarnokában… a pozsonyi lóverseny vidám napját, amikor István megvalósult terveinek mámoros örömében lelkesülten festette hazája jövőjét… egy erdei vadászat derűs hangjait… a vívódó éjszakák ráncokat vonó gyötrelmes óráit… Mindez semmivé lett néhány másodperc alatt. Az asztal márványlapján lerakódott hamut írótolla végével egy fehér papírra seperte. Egyszerre könnyűnek érezte magát, szelíd boldogság szállta meg, s pillanatnyi elrévülésében odaírta a gyűszűnyi hamurakás alá:

„Nagy küzdelmen mentem át s győztem. A legnagyobb jutalom jutott osztályrészül nekem e nagy tettért. Lelkem nyugodtabb lett, s ő változatlanul drága nekem. 1829. május 3.”

Vége hát, nem engedi többé e levelezés folytatását, nem hagyja felkavarni lelke nyugalmát. Istvánnak is meg kell ezt értenie.

Még akkor is megkönnyebbülten mosolygott, amikor feljegyzésére pecsétként egy csipetnyi hamut szórt, s e lapot visszatette a ládikába, a levélköteg helyére. De amikor a kulcsot nyakláncára csatolta, váratlanul és megállíthatatlanul, mint ahogy olykor nyáron felhőtlen égről is hullik eső, omlani kezdett a könnye.

A Desdemona négy markos legénye felhagyott az evezéssel. A sziklafalak közé szorított, zúgó, fröcskölő folyam hányódó hátán most már evezés nélkül is sebesen siklott lefelé a bárka. A szakács és a három inas az ebéd körül foglalatoskodott, gróf Waldstein a hátsó fedélzeten csevegett Beszédes mérnökkel, Széchenyi pedig a kormány mellett figyelte a rozsdavörös sziklákat s a köztük makacsul megkapaszkodó fák, bokrok, folyondárok zöld láncolatát.

Milyen más itt a Duna, mint a Szigetköz lassan kanyargó vize, amelyen épp huszonegy éve, egy veszedelmekkel és reményekkel teli éjszakán futárként csónakázott. S milyen más lett minden, mint az ifjúság dagadó álmaiban hitte! Csak a veszedelmek és remények különös kettőssége maradt meg a régi időkből, mintha sohasem akarná a harmónia révjéhez engedni végletek közt vergődő lelkét. Az egyik nap Crescence egyetlen mosolya az egekbe ragadja, de ha másnap hidegebben fogadják a Zichy-palotában, egyszerre a pokolban érzi magát. Az egyik nap a megszállottak bizakodó lelkesedésével írta könyvét, amelynek végleges címe nem az Emberekrül lett, nem is a Boldogság alapjai, hanem a Hitel – másnap úgy érezte, gyenge és zavaros a könyve, kár volt belekezdenie…

S az utóbbi időben nemhogy csökkentek volna, az elviselhetetlenségig fokozódtak lelke belső egyensúlyzavarai. Lehet, hogy a Hitel engedélyeztetésével járó izgalmak is hozzájárultak mindehhez, de most, hogy a cenzúra akadályait sikerrel vette, még inkább gyötrik a kétségek, el fogja-e érni a célját. Még jó, hogy az angyali Crescence mellette áll. Legutóbb is azt ígérte, észrevételeket fog írni a Hitel-hez. S jólesett az is, hogy a literátorok, akik eddig látták már a könyvét, vagy éppen segítették nyelvi s egyéb észrevételeikkel, mint Kisfaludy Károly, Döbrentei, Vörösmarty, Bajza s mások, melegen nyilatkoztak róla. De mit fognak szólni azok, akiket elsősorban célba vett: az önelégült, kevély mágnások? S az udvari hatalmasok? Metternich a múltkoriban egy bálon hátat fordított, hogy ne kelljen észrevennie őt, Windischgraetz – mellesleg már tábornok – egy bécsi találkozásukkor a gőgtől majdnem szétfakadt.

Nem csoda, ha néha úgy érzi, ki kell menekülnie a közöny és rosszakarat minden tervet és eszmét lelohasztó légköréből, s utaznia kell gyalog, lovon, hintón, csónakon, bárkán, hajón, csak utazni. Mennyi utat megtett már két évtized alatt! Ha összeadná a mérföldeket oda-vissza, többször kitelne belőle a derék Kőrösi Csoma őshazakereső vándorlása… Csak annyi a különbség, hogy ő nem az őshazát keresi, hanem azt az új hazát, amelyet most kell még megteremteni, s amelyhez sokasodó külföldi útjain nemcsak a biztatást, hanem a mintát is keresi. Mert hisz nem menekülni jár ő külföldre, ahogy legutóbbi németországi útjára maga után küldette a Hitel kéziratát, úgy cipeli magával az elmaradt kis haza minden nyomorúságát; s amikor Hollandia tiszta, ápolt, művelt falvait csodálta, a hazai nyomorúság fojtotta el örömét; a Mosel kőhídjának tizennégy oszlopát méregetve, a pesti szánalmas hajóhídon bosszankodott; s ha egy másik útján, Fiuméban a horvát nemzeti ébredés jeleit számlálgatta, még sürgetőbbnek kellett éreznie a magyar újjászületés nagy művének meggyorsítását.

S itt, a Vaskapu sziklái közt, útban Konstantinápoly felé, ahová azért igyekszik, hogy útjával is igazolja a Duna-hajózás gyakorlati lehetőségét, minduntalan abbahagyja a latin grammatika rejtelmeinek tanulmányozását, s nagy tervein mereng el. A harmincöt fokos hőségben is az jár az eszében, mit kellene tenni a Dunával, hogy az elesett haza végre ne csak kárt, hanem hasznot is lásson az óriási folyamból. Oda kellene állnia a belügyek konferenciális minisztere, Kolowrat gróf elé, s ki kellene fejteni a Duna-szabályozás nagy tervét… Valahogy így beszélne neki: „Hagyjon fel azzal, excellenciás uram, hogy csak cseh legyen, tartsa szem előtt az egész birodalom gépezetét. Ami Magyarországot illeti, meg kell növelnie az ország adóképességét. Hogyan? Nos, többek közt a Duna szabályozásával! Tudja őfőméltóságod, mit jelentene az, ha a Duna Bécsnél egy öllel, a Vaskapunál 36 öllel folyna alacsonyabban a szabályozás következtében? Több lenne a szántóföld, jobb lenne a levegő, megszűnne a mocsárláz és az árvíz; a közlekedés és ennélfogva a kereskedelem fellendülne, Magyarország kapcsolatba kerülne más népekkel, megszűnne évszázados elszigeteltségünk… Ön most azt a prózai kérdést veti fel; ki fogja ezt végrehajtani, és ki fogja fizetni? Az első kérdésre hadd válaszoljak egyszerűen ennyit: én! Egy megfelelő bizottság élén. A pénzügyi fedezetet pedig a birtokosok hozzájárulásából kell előteremteni. Ha a király támogatná a rendeket, valóban testvérien örökre összekötnénk sorsunkat a császári házzal, de ha tagadó választ kapnánk, a magyar nép végre tudná, ki akadályozza sorsa javulását…”

Az utolsó szavakat már fennhangon mondta, a látomás lendületében megfeledkezve arról, hogy nem Kolowratnak, hanem saját magának beszél, sok száz mérföldre Bécstől, egy kis bárka fedélzetén. Szerencsére csak a Vaskapu zord sziklái hallották kifakadását.

Azok pedig éppoly süketen hallgatták e szózatot, mint hasonló esetben Kolowrat miniszter tette volna…

Hirtelen úgy érezte, merülni kezd vele a hajó. Megkapaszkodott a kormányban, kiáltani akart, de már nem volt ereje, eszméletét vesztette.

Amikor magához tért, Waldstein gróf állt mellette, ifjú barátja, útitársa.

– Második órája heversz eszméletlen, barátom – hajolt fölé. – Már megijedtünk, hogy többé nem térsz magadhoz.

Széchenyit a hideg rázta, gyomrában s mája körül elviselhetetlen fájást érzett.

– Forduljunk vissza, István? – kérdezte Waldstein.

A beteg nem tudott felelni, csak a szemével tiltakozott.

Így gyötrődött hat napon át.

Kiverte testét a veríték a kabin füllesztő levegőjében, hánykolódott a láztól, a görcsöktől, amikor pedig a vergődő test kimerülten elpihent, lelkét megszállták a rémlátomások. Újra és újra elfogta a kísértő vágy, hogy pisztolyához kellene nyúlnia, egyetlen férfias pillanat merészségével véget kéne vetni testi és lelki szenvedéseinek. A másik percben Crescence-ra gondolt, s elszállt minden öngyilkossági szándéka, de ilyenkor meg vissza szeretett volna fordulni Pestre. Már-már kiadta a parancsot a megállásra, amikor felülkerekedett lelkében valami megmagyarázhatatlan és kormányozhatatlan dac. Nem fordulhat vissza, nem kulloghat haza leforrázott kutyaként, inkább szenvedni, inkább meghalni, de el kell jutnia a Fekete-tengerig, be kell bizonyítania, hogy a Duna igenis hajózható!

Szíve annyira összeszorult, hogy lélegzeni is alig tudott. Keze fejével intve, magához szólította Waldsteint.

– Kedves barátom – suttogta alig hallhatóan –, végy irónt és papírt… Szeretném neked lediktálni végakaratom arra az esetre… ha a halál… így vagy úgy… magához szólítana…

A posta már átlyukasztgatta a leveleket, és meg is füstölte őket, de Steinbach fiskális a biztonság kedvéért a házilag fabrikált füstölő fölé kötötte a levélcsomót, majd klórmeszes oldatban kezet mosott. Most először bánta, hogy a balsors és Sedlnitzky gróf végzéséből épp egy olyan férfit kell szemmel tartania, aki gyógyíthatatlan emberbaráti és példamutatási rohamoktól szenved… Azóta, hogy 1831. június 13-án – ó, az szörnyű nap volt – először észlelték a kolerát a sót hozó románokon, a nagy urak egymás után menekültek ki az országból, ahol a fekete halál tízezerszámra pusztította az embereket. Lám, Széchenyi két testvére is hanyatt-homlok rohant külföldre, Pál egész háza népével a Genfi-tó mellé, Lajos pedig Ischlbe szaladt. Csak épp István grófnak kellett Pesten maradnia, hogy írhassa a Világot, válaszát a Hitel elleni támadásokra, s mert „nem hagyhatja el a járványnak kitett szegény népet”.

„A szegény nép…” Steinbach fiskális latinul és németül szokta írni jelentéseit, de káromkodni magyarul szeretett, s most is olyan tüzes szitkozódásba kezdett, hogy még egy alföldi közhuszár is tátott szájjal hallgatta volna. „Nem megyek a hazábúl” – így beszélt a gróf, mit sem törődve azzal, hogy a maga életén kívül a másokét is kockáztatja, legyen szabad ez utóbbiak közül az első helyen említeni épp a magáét, hogy az a magasságos… S most, hogy végre elment Pestről, persze hogy nem külhonba futott, hanem Cenkre ment jobbágyai közé, s Steinbach fiskális Pesten várhatja, mikor kerül végre vissza.

Mert azt senki nem számíthatja ki, lévén, hogy még egy ilyen higanyember nincs az egész birodalomban. Végighajózott a Dunán, mellesleg valószínűleg hiába, mert azt mondják a szakemberek, hogy Beszédes mérnök tervei, amelyekre Széchenyi a Duna-szabályozást akarja alapozni, nem állják meg helyüket. Azután másfél hónapig élet-halál között lebegett Konstantinápolyban, ám épp jókor gyógyult fel ahhoz, hogy Pozsonyba rohanhasson az új országgyűlésre. De két hónap után Pesten termett, s azt élő ember meg nem mondhatná, ki mindenkivel tárgyalt e fél év alatt lófuttatás, Akadémia, hídépítés, Casino, gőzmalom s ki tudja még, minek a dolgában.

Ordítozás, jajveszékelés csapott fel emeleti szobájáig. Odasietett az ablakhoz, s látta, hogy halottasszekereket kísér a tömeg. Nyilván most szedték össze a hajóhíd melletti sortűz áldozatait, azt mondják, legalább félszáz tüntetőt ölt meg a katonaság. Szegény bolondok, azt hiszik, az urak meg a zsidók hozták be a kolerát a pórnép pusztítására… De itt legalább csak tüntetnek, másutt azonban felégették a kastélyokat, agyonverték a földesurakat, szolgabírókat, nótáriusokat…

Észrevette egy kollégáját, aki leghangosabban rikoltozott a tömegben, tudnivalóan azzal a céllal, hogy az emberek bizalmába férkőzve kiszimatolja, kik a főkolomposok. Steinbach alsóbbrendű munkának tartotta az ilyesmit, s visszahúzódott az ablaktól. Leakasztotta a levélcsomót házi füstölőjéről, s íróasztalán szétrakta a megfeketedett, átlyuggatott papírokat. Nézzük, mit írtak barátai e szerencsétlen Hitel vidéki fogadtatásáról! Élvezettel merült el a levelek tanulmányozásában, mert most már egészen nyilvánvalóan megmutatkozott, hogy ilyen botrányos könyv még nem jelent meg a birodalomban. Szarvashiba volt engedélyezni ezt a könyvet! A cenzort persze megtévesztette, hogy Széchenyi a kormányt nem támadja nyíltan, s őfelsége iránti hűségét is hangsúlyozza. Szomorú időket élünk, ha már a cenzorok is felülnek az ilyen taktikának. Bezzeg az olyan ember, aki a titkospolicáj iskolájában nevelődött, egy ilyen könyv olvasásakor megkérdezi magától: ha Magyarország valóban ennyire elmaradt, sötét parlag, ahol az úr baromnak tekinti jobbágyát, s elégedett semmittevéssel tölti napjait; ha csakugyan igaz, hogy „Magyarország eddig még nem volt, csak ezután lesz” – úgy ki a felelős mindezért? Begyepesedett fejű cenzornak kell lenni annak, aki nem veszi észre, hogy itt nemcsak a magyar nemességet bírálják, hanem a hatalomnak is arcába vágták a kesztyűt. Ezért is fogyott el már az első esztendőben hat magyar és német kiadás a könyvből, ezért ujjong az egyik, dühöng a másik tábor!

Steinbach két csoportra osztotta a leveleket, többi cédulájával együtt. Az első csoportba sorolta a Hitel pártfogóira vonatkozó adatokat. Itt természetesen az írók állnak az első helyen. Alig jelent meg Dessewffy József gróf Taglalata a Hitel ellen, Bajza József a Kritikai Lapokban máris haszontalan munkának nevezte a vitairatot. Egy másik író is rajongva védte a Hitelt, csak azt nem értette, miért a nőknek ajánlotta művét Széchenyi, amikor az úrinők sem magyarul nem tudnak, sem a tárgyhoz nem értenek… Haj, barátocskám, nagy oka van ennek – a fiskális a mindent tudók mosolyával rakosgatta céduláit –, mivelhogy az ajánlásban emlegetett „honunk szebb lelkű asszonyai” voltaképpen csak egy hölgyre vonatkozik, mégpedig Zichy miniszter úr őkegyelmessége szépséges nejére, aki a palotában tevékenykedő egyik jó szimatú megfigyelő szerint még magyarul is megtanult a nemes gróf kedvéért, sőt saját kezűleg látta el észrevételeivel a Hitel egyik neki ajánlott példányát. A szemfüles komornyik hajlandó is volt titkon lemásolni a kegyelmes asszony megjegyzéseit – jó pénzért persze, mert az ilyen alakoktól nem várhat önzetlen ügyszeretetet az ember. Nagy kár, hogy egyelőre jobb lesz hallgatni az egészről, de azért jólesik elcsámcsogni a grófné szellemének mazsoláin… Milyen kedves, amikor a német fordítás hibáit javítgatja, mint valami irodalmi szakértő. Hiába, ha valaki grófnőnek születik, azt hiszi, mindenhez ért. S milyen finoman méltatja udvarlója királyi érdemeit! „Ön lassanként minden balítéletet le fog győzni, hisz Isten áldása van minden vállalkozásán; a győzelem természetesen nehéz, de szép! Cicero azt mondja, aki nem győz, nem koronáztatik meg; Ön ellenben már most teljes joggal mondhatja: ha nincs is koronám, ezt a szerencse adja, elég azt kiérdemelni…” Úgy, tehát a császár nem Isten kegyelméből uralkodik, hanem a szerencse szeszélyéből… s érdem szerint az állhatatos lovagnak járna a korona… Nem szaglik ebből valami kis felségsértés?

Steinbach egy másik cédulát vett elő, amelyről újabb idézetet falt fel mohó szemével. „…Ön egyesítse a lelkeket és alapelveket közhasznú reformációba, én segíteni akarok Önnek, hogy a szeretett haza körül érdemeket szerezzek.” Hm, mulatságos, hogy egy német grófnő egyszerre Széchenyi országát kezdi szeretett hazájának érezni… „Ez az a szövetség, amelyet Önnel kötni akarok, amíg élek.” S ez az a mondat, amelyen mindig hosszan el kell gondolkodni. Egyesítés meg szövetség – nem valami titkos társulat vagy szövetkezés hálója fonódik itten?

Steinbach lemondóan legyintett. Hogy ez az asszony imádja Széchenyit, nem is lehet kérdéses. De titkos társulatról, sajnos, nincs szó, hiszen állandóan azt emeli ki, hogy ő az egyetlen értő követője Széchenyinek, ami persze egyáltalán nem igaz, ezt senki sem tudja jobban nála, aki mindenkinél tisztábban látja, mennyi híve támadt a reformer grófnak. Azt csak Széchenyi hiszi állandóan, hogy egyedül van, senki sem segíti, csupán Crescence áll mellette, mert az ilyen nagy emberek roppant szeretnek képzelődni, bezzeg egy lelkiismeretes rendőrségi informátornak mindig a tényekhez kell ragaszkodnia, legalábbis egy Steinbach Ferencnek ez a véleménye. Ej, hagyjuk a szépnemet, térjünk vissza a szépliteratúrához! Hogy lelkesednek ezek az írók, mint akik tudják, mit jelent az, ha az ország egyik leggazdagabb mágnása kezdi szavalni azokat a frázisokat, amelyeket eddig csak a pennát rágó szegénylegények hajtogattak, hogy haza és haladás meg önállás meg a többi… Lám, az agg Kazinczy, aki pedig a kufsteini várbörtönben elgondolkodhatott volna egy kicsit a történelmen, s akit most vitt sírba a kolera, nem átallotta a régi Róma nagyjaihoz hasonlítani a szerzőt; Berzsenyi pedig, aki öregkorára kezd liberáliskodni, azon örvendezett, hogy a Hitel valósággal kurucvilágot támasztott a lelkekben, a poéta Édes Gergely pedig egyenesen arra vetemedett, hogy a szerelmes szívű Zichynéhez hasonlóan így méltassa a Hitel íróját: „… e bölcs fő maga volna méltó szent koronánkra.”

Vannak azért jó érzelmű emberek is! Néhány helyen a feldühödött földesurak el is égették a jobbágylázító könyvet, kivált amikor híre ment, hogy a koleralázadás során egy fiskális e könyvből fordított részlettel uszította a szlovák jobbágyokat… Vajon melyik lehetett ez a rész? Talán az, amelyben Széchenyi még az angol és francia revolúció szörnyűségeit is igazolja, mondván, hogy a forradalmakat a nép szegénysége okozta; s végül is a kikényszerített változások következtében ma jobban él a nép? Vagy az, amelyben a robot káros mivoltát bizonygatja?

Még szerencse, hogy a jobbágy nem tud olvasni. Vagy ha tud, megelégszik a kalendáriummal. De az a sok szegény nemes, tengő-lengő prókátor – annyian vannak már, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük – el tudja olvasni a Hitelt. Azt írja egyik barátja Zemplénből, hogy egy odavaló fiatal táblabíró – mi is a neve, Kasut vagy Kosut vagy micsoda – „nemzetet ébresztő varázsszónak” nevezte a Hitelt. Ha az ilyen emberek szóhoz juthatnak egyszer, csinálnak azok olyan ébresztőt a magyarnak, hogy a nemes gróf még azt a percet is el fogja átkozni, amelyben a Hitel írásának eszméje először fogant meg abban az ideákkal telerakott bozontos fejében!

Ismerős zajra kapta fel a fejét.

Az ablakhoz sietett, s meglátva a gróf hintaját, elkáromkodta magát. Hogy az a magasságos… Visszajött Cenkről az örökmozgó, vége a pihenésnek, kezdődik elölről a lótás-futás. Méghozzá ilyen vészterhes időben! Hát megéri a trón biztonsága, hogy Steinbach Ferenc még a kolera dühöngése közben is kockáztassa érte az életét?

És Steinbach Ferenc jogügyi fiskális és titkosrendőrségi ügynök, életében először felségsértő gondolatokra vetemedett. De hamar legyőzte a szabadgondolkodás ördögének kísértését. Mire a távolban elhalkult Széchenyi lovainak dobogása, már újra az asztalnál ült, s őfelsége buzgó szolgájához illő gyöngybetűkkel másolni kezdte a nagy művet, amelynek élén büszkén díszelgett a cím: ZZ jelentése gróf Széchenyi István Hitel című könyvének fogadtatásáról.

– Megvallom, István, csak nagy unszolásodra szántam el magam e pesti utazásra. Hogy értekezésünknek sikere legyen, nem hiszem. Mindketten túlságosan is meg vagyunk győződve képzetünk és látásunk igazságáról. Ezek pedig egymással nagyon is ellenkeznek.

– Én nem hiszem, hogy nézeteink különbsége orvosolhatatlan lenne.

– Félek, hogy az. Te hiszel a kormánynak, mint Egmont, s ez a hiedelmed, ha rád nézve nem is, honunkra nézve veszélyes lesz. Te mint eszközt akarod a kormányt felhasználni, de a kormánynak ugyanez a célja veled. Hogy te érd el célodat, arra igen gyenge vagy, amaz pedig igen erős és igen okos.

– Szóval nem akarsz segíteni.

– Nem erről van szó. Kötelességünk gondoskodni arról, hogy felettünk az idő lomhán meg ne álljon, s azért támogatlak, ha Casinót akarsz, ha a lófuttatásért buzogsz, de jól tudom, hogy mindezzel célhoz nem érünk, hazánk ettől szabad nem lesz. Bajainkra csak a jövő hozhat orvoslást, dolgozzunk hát, de abban a tudatban, hogy a késői koroknak készítjük elő a talajt.

– Barátom, úgy beszélsz, mint azok, akik Hitelemet ócsárolták, mondván, hogy ne reménykedjünk a reform sikerében, „csak az idő hozhat javulást”, csak semmi sietség és így tovább.

– Vagyis szerinted az udvari lényalókkal tartok?

– Ne ragadtasd el magad, Miklós. Nagyon jól tudom, hogy nem a kormány szájíze szerint akarsz beszélni, amikor az időt emlegeted, épp ellenkezőleg, szívesen húzol ujjat a felsőbbséggel. De ha a nagy tettek lehetetlensége miatt húzódozol a lehetséges kis tettektől, mégis a kormány embereivel kerülsz egy gyékényre. Te Goethe Egmontjához hasonlítottál engem. Hadd mondjam meg, hogy te viszont a szomorújátékok ama hőseire emlékeztetsz, akik dacból és vakmerőségből eleve a bukást keresik. Én szeretném a sikert, legyen az bármily csekély, de még a mi életünkben. A kormánnyal való összecsapást arra az időre halasztanám, amikor majd erősebbek leszünk. Nekem elvem, hogy homokszemeket hordok, ha köveket nem hordhatok, csak ne kelljen tétlenül várnom.

– Kérdés, István, valóban használsz-e azzal, hogy ezer dologba kapsz, és agyonhajszolod magad. Terveid csak akkor tudod legalább részben megvalósítani, ha a kormány segítségét megkapod. Ezzel azonban azt a káros hiedelmet hinted el az emberekben, hogy számíthatunk a kormányra. S ha mégsem érsz célhoz, gúnyolnak majd s piszkolni fognak.

– Vannak legyek, amelyek a legszebb lovak trágyájába tojják tojásaikat, de ez nem akadályozza meg a paripákat futásukban. Most a kolera okozta zendülés után sokakban feléledt a javítási szomj, igenis, talán még kormányemberekben is, s ezt elfojtani már a legvakabb antireformátorok és időmegakasztók sem tudják. Te is tudod, hogy egy el nem kerülhető revolúció van a kapu előtt, s csak aközt választhatunk, hogy ez a forradalom véres lesz-e, mint a francia 1789-iki, vagy viszonylag szelíd, mint az 1830-iki. Én minden erőmmel azon leszek, hogy ez utóbbi sikerüljön nálunk is.

– Kívánom, ha lehet, csakugyan vérontás nélkül alakuljon át a magyar glóbus. Amennyire erőmtől telik, segíteni is foglak, ha nem is hiszek egy ilyen békés jövőben. De állandó lakásom nem tehetem Pestre, Erdélyhez köt minden ügyem.

– Segíthetsz a távolból is.

– Mivel akarod kezdeni?

– Megírtam új könyvemben, a Stádiumban, pontokba szedve, hogyan képzelem gazdasági szisztémánk reformációját. Ebben…

– És mit szólt a cenzor?

– Engedélyezte, akár a te Balítéletekről szóló könyvedet. De hogy hamarosan olvashatod-e nyomtatásban, éppoly kérdéses, mint az, hogy én is olvashatom-e a te művedet. Andrássy Gyurka azt mondta munkámról, égő fáklya lesz az, amelyet sem eloltani, sem szabályozni nem lehet. Én meg azt mondom, hamarosan ez az egész ország fog égni, lobogni, s a parasztok legyilkolnak bennünket, ha továbbra is fontolgatunk, késlekedünk.

– Hát ne késlekedjünk, kezdd el, mi a terved…

– Február 12-ére meginvitáltam a Casinóba a következő urakat…

Ezúttal minden jól indult.

A Casinóba hívott vendégek: Andrássy György, Károlyi György, Lajos és István, Keglevich Gábor, Steinlein Eduárd grófok, báró Mednyánszky, Wesselényi és a többiek lelkesen fogadták a merész tervet – állandó hidat kell építeni Pest és Buda között, hogy „az ország kettészakított szívét véglegesen egybe lehessen forrasztani”. Amikor másnap a nádorhoz is elmentek, az ősz palatínus hathatós támogatását ígérte e nagy szándék kiviteléhez. S hiába gúnyolódott Metternich – a bécsi és pesti előkelő társaság milyen szívesen kuncogott a herceg szellemeskedésén: „Széchenyi gróf azt képzeli magáról, hogy ő fedezte fel a Dunát…” – kezdett alakulni a Duna-szabályozás korszakos munkája is. Igaz, Beszédes mérnök tervei valóban nem látszottak eléggé reálisaknak, de az új tanácsadó, Vásárhelyi Pál mérnök igen talpraesett és józan ember. Ahogy az első gőzhajók megindultak a Dunán, mozgásba lendült minden, az emberek lelkesedtek, a híd eszméje is hódított, rózsás ködben látszott lebegni minden, a nagy folyam, a haza, a jövő…

Egészen addig, amíg fel nem merült a kérdések kérdése: miből építsék fel a hidat? Ki fedezze a költségeket? A kormány? Esze ágában sincs, jó, ha nem akadályozza. A városok, Pest és Buda? Csak a kormány engedélyével tehetnék, de pénzük különben sincs. Magánosok? Kinek lenne ennyi tőkéje? Szerencsejátékból, gyűjtésből fedezni ilyen kolosszális vállalkozást, kicsinyes, méltatlan, amellett reménytelen dolog. Egyetlen megoldás kínálkozik: a vám. Az építésre felvett kölcsönöket viszonylag hamar vissza lehetne téríteni a vámpénzből.

Igen, ha mindenki fizetne vámot, aki a hídra lép. De a nemesség – előjogaira hivatkozva – a mostani nyomorúságos hajóhídon sem fizet vámot, azoktól követelik a pénzt, akiknek már a külsejükön is látszik, hogy alig van miből fizetniük. Igen, bármihez kezd az ember, mindig ugyanabba a falba ütközik: a nemesi kiváltságok elavult védőfalába. Hát most végre itt az alkalom, rést kell vágni ezen a korhadt falon!

Igen, igen, és újra csak igen: fizessenek a nemesek is! Most már többről van szó, mint két város összeforrasztásáról: a terheket egyedül viselő adózó nép, az egész magyar átalakulás ügyéről van szó.

Lett is felzúdulás, mihelyt híre ment a tervnek. Veszélyben a nemzeti szabadság! A híd pillérével sírkövet akarnak állítani a magyar nemes ősi kiváltságainak hullámsírja fölé! Az urak versenyeztek, ki tud hangzatosabb érvet kitalálni a híd ellen. Cziráky gróf kijelentette, hogy soha nem fogja lábát ama hídra tenni, melynek fölállításától kezdődik a magyar nemesi rend bukása. Egy Pest megyei főtisztviselő mellét verve rikoltozta, hogy inkább lemegy Paksra, s ott kel át a Dunán ladikkal, semmint hogy nemes létére hídvámot fizessen. És egyszerre kiderült, hogy nem is kell az állandó híd, megvoltunk nélküle ezer évig, elleszünk nélküle a következő ezer évben is. Meg aztán nyáron ott a hajóhíd, csónak is van a világon, télen pedig úgyis befagy a folyam, át lehet azon menni száraz csizmával. És így tovább…

De ha csak a nemessel lenne baj! A kutyabőrösök a kiváltságaikat védik, ez kicsit még érthető is. Ám a pesti polgárok, akiknek elsősorban fog hasznot hajtani a híd, még azok is mennyi akadályt tudnak kitalálni! Hol legyen a híd? Kié legyen a híd? A városoké-e vagy a nemzeté? Mert ha a nemzeté lesz, akkor a városoknak nem is kell az egész. És így tovább…

És amikor a hídviták már minden elnyűtt idegszálát a végsőkig feszítették, lecsapott a mennykő a nem várt irányból is.

Itt van a kezében a helytartótanács 1832. június 21-iki rendelete: „Megtiltjuk a mű további nyomását… elrendeljük a kézirat lepecsételését és a már kinyomtatott sorok szétszórását…” Csak pár napja, hogy leállították Wesselényi könyvének nyomtatását, s lám, most őt is utolérte a magas kormány mindenhová elérő hosszú-hosszú keze. Tizenegy ív már készen áll a Stádiumból, az utolsó pillanatban avatkoztak közbe. Még pár hét, s a könyv eljutott volna rendeltetési helyére…

Mit lehet tenni ilyenkor? Mit tehet a magyar, ha a saját hazájában nem nyomtathatja ki könyvét, mely a magyarság javát célozza? És ha nem a nemzet javát célozná, akkor is, ki tudja ezt elbírálni? Bécs szolgálatában álló hivatalnokok vagy maga a nemzet? Ha a könyv rossz, ám bírálja meg azt a magyar sajtó, ítélje el a közvélemény, de ezt az ítéletet ne akadályozhassa meg a hajbókoló bürokraták és rendőrségi besúgók szövetkezett klikkje…

De sajnos, ezek csak üres szavak és nagyzolások és vágyakozások és ködvárak. A valóság az, hogy minden hatalom az ő kezükben van. El kellene menni innen, talán Amerikába, Washington hazájába, vagy bárhová a földön… Csak Crescence-ot ne kellene itt hagyni. Crescence nélkül a szabadság eldorádója is komor börtönné válna.

Maradni kell és tovább küzdeni. Nemrégiben Károlyi gróféknál pohárköszöntőt mondott egy ebéden. Beszédet vártak tőle, de ő csak egyetlen mondatot mondott: „Tiszta lélek, tiszta szándék, akár siker, akár nem!”

A sors most megint nemet mondott. De nem szabad visszavonulni. Beszélnie kell a nádorral, József főherceg nem pártolhatja ezeket a tompa eszű talpnyalókat.

1832. június 26. Szorgalmasan és önérzettel dolgozom, ha lenyesik szárnyaimat, gyalogolni fogok, ha levágják lábaimat, a kezemen járok, s ha ezeket is kiszakítják, hason csúszom – csak használhassak.

A nádor atyai hangot próbált megütni. Nem örült annak, hogy egyre nő a szakadék az uralkodó és a nemzet között, s nem szerette volna még jobban elmérgesíteni a dolgot a nyugtalan s bizonyára nagyravágyó, de a végletek közelítésére talán mégis egyedül alkalmas magyar mágnással.

– Ne túlozza el az ügy jelentőségét, kedves gróf. A helytartótanács rendelete nem könyve végleges betiltását jelenti, csupán azt, hogy a magasabb cenzúra fórumai elé utalták művét. Nem történt semmi jóvátehetetlen, csupán várnia kell egy kicsit.

Széchenyi összehúzta bozontos szemöldökét, és komoran válaszolt:

– Bocsásson meg fenséged, de jól tudom én, mit jelent a magasabb cenzúra fóruma. Beadatik ily esetben az iromány a királyi helytartótanácshoz. Ott átolvassa azt, vagy legalábbis sokáig magánál tartja a tanács szinte minden tagja. Közben csendesen elfolyik akár egy egész esztendő is. Ha aztán a tanács elé kerül, s visszavetik a könyvet, vége a reményeknek; ha meg jóváhagyják, lépdelhet a kézirat a kancelláriához, onnan a kabinet elé, s végtére eltűnik valami örök süllyesztőben. De legalább azt tudnám, miért e nagy felfordulás szerény munkácskám körül!

Tudta, nagyon is jól tudta, hisz épp azért írta a Stádiumot, hogy eddigi egyélű, főleg csak a maradi magyar nemesség ellen irányuló kritikáját, amennyire lehet, teljessé tegye, s virágnyelven ugyan, de a kormánynak is megadja a magáét. Mégis, szerette volna tudni, mennyit vett észre ebből a nádor.

A főherceg továbbra is el akarta kerülni a leckéztetést.

– A könyvvizsgálat cenzoraim s előadóim tiszte, kedves gróf, nem az enyém. És én nem is szeretnék részletekbe bocsátkozni. De azt tudom, és sajnos nemcsak én tudom, már Bécsben is értesültek róla, hogy könyve tele van olyan kifejezésekkel, amelyek alkalmasak a közhangulat kedvezőtlen befolyásolására.

– Szabad lenne egyetlen mondatnyi példát kérnem, fenséges uram?

A nádor arca elkomorult. Várt egy pillanatig, azután elővett egy nyomtatott papírt az íróasztalára készített irattartóból.

– Nézze, itt mindjárt az első oldalon ez a fél mondat áll: Az emberiségnek egy nemzetet megtartani – ez, és nem kevésb forog most kérdésben… Szépen hangzik. De végül is kitől védi ön ezt a nemzetet? Ki az az ellenség, aki „feneketlen sötétségbe” taszíthatja Magyarországot?

Fátyolos szemét szomorúan emelte Széchenyire.

– Nem mondom én – folytatta enyhébben –, hogy ön az udvar ellen akarna izgatni. De lássa be, hogy a jelenlegi körülmények között már a könyv túlfűtött hangneme is rossz vért szülhet.

Némán nézték egymást, mint akik szavak nélkül is pontosan tudják, mit gondol a másik. Széchenyi egyszerre eltökélte magát, ezúttal nem marad meg az udvarias bólogatás illendő formái közt.

– A sajtószabadság nem állhat fenn megelőző korlátok vagy a vétket sújtó törvények nélkül, még egy köztársaságban sem, mindezt elismerem. Az alkotmányos monarchiában azonban, szerény vélekedésem szerint, a sajtójogot az uralkodó és a rendek közt kötött szerződésre kell alapozni. Hol ez nem így van, hol csak az egyik félnek vannak jogai, nem lehet rossz néven venni, ha az ilyen kötelék alól a másik fél igyekszik kivonni magát. És módot keres véleménye kifejtésére – ha otthon nem lehet, másutt.

– Ezt a másik félnek semmiképpen sem ajánlanám.

Ezt már hidegen s keményen mondta a nádor, ahogy a trón képviselőjéhez illik. De azonnal hangot is váltott, s újra lágyan folytatta:

– Beszéljen inkább arról, hogyan áll a híd ügye. Úgy hallom, szeretne ismét a ködös Albionba utazni, tapasztalatszerzés céljából. Hogy lássa, mennyire nem vagyunk ön ellen, megígérhetem, hogy útlevél iránti kérését támogatni fogom.

Széchenyi kicsit megkönnyebbült. Úgy látszik, inkább elengedik, csak ne zavarogjon idehaza.

– Nagyon köszönöm, főméltóságú uram. De Károlyi György gróf is szeretne velem jönni, az ő passzusában is reménykedhetünk?

A nádor végleg elvesztette türelmét. Úgy látszik, ma Széchenyi túlságosan is kihívóan viselkedik.

– Nem hiszem, grófom, hogy ez idejében sikerülne. Ha az ő passzusára vár, az idén aligha utazhat.

Ezúttal nem marasztalta vendégét, s Széchenyi, aki máskor oly kíváncsian szemlélgette a nádor alcsúti gazdaságának felszerelését, gépeit, munkásait, szintén örült, hogy távozhat. Úgy száguldott hintójával a nyári napfényben úszó búzakeresztek között, hogy ki sem tekintett az ablakon.

1832. november 4. Félelmetes éjszaka… Némelykor úgy ébredek önmagamra, mint a legborzasztóbbra, némelykor a világon mindennél jobban gyűlölöm magam… érzem a nemezis acélszorítását… Viselkedésem Caroline iránt, kinek emléke mind a mai napig éjjel és nappal előttem van, nem hagy számomra semmi gyönyört… Ó, milyen nemes, szép érzés töltötte el lelkem ifjú koromban, most minden száraz és elaszott. Néha már úgy tűnik fel nekem, mintha én lennék az „emberiség kitaszítottja”, kit bár sokan sajnálnak, lelke mélyén senki sem tisztelhet és becsülhet…

Magyarországért vállalt fáradozásaimat a hiúság és szájhősködés megnyilvánulásainak látom… mindenesetre „hiábavalóságok”. Könyveim minden kritikán aluliak… sőt veszedelmesek… Ó, miért is születtem? Magamnak és másoknak szerencsétlenségére! Még imádkozni sem tudok…

Míg ezt írom, igen rosszul érzem magam. Gyomrom görcsbe húzódott, ebből cholera is lehet. „Mindörökre megsemmisülni.” Nem tudok mást kívánni, hisz éppolyan elviselhetetlen nekem a jövő gondolata, mint a múlt emléke és a jelen.

Este 9 órakor a The Superb nevű 100 lóerős… gőzhajón a leggyönyörűbb időben elutaztam Ostendéből… Kellemes és szerfelett érdekes utazás után megérkeztem Dowerba.

Az angol mérnök hetvenhat esztendős múlt már, s oly süket volt, hogy valósággal ordítani kellett a fülébe. De azért szívesen fogadta a magyar arisztokratát, aki a szalonok látogatása helyett hajógyárak, méntelepek, malmok, cementgyárak és gazdaságok tanulmányozására fordítja ideje jó részét. Amikor felfogta, hogy a gróf a hídépítés iránt érdeklődik, büszkén motyogta:

– Jó helyen jár, mert én több mint 1200 hidat építettem életemben.

– Mi egyelőre csak egyet szeretnénk építeni Magyarországon, Pest és Buda között. De sokan ellenzik a tervet, egyebek közt arra hivatkozva, hogy télen a jég elsodorja az oszlopokat, vagy beléjük akad, s ezzel árvizet okoz. Mi az ön véleménye erről?

– Nehéz megítélni a viszonyok ismerete nélkül. Milyen mély a víz, miből van a talaj?

Széchenyi pontos adatokkal szolgált a mérnöknek.

– Szóval a víz helyenként eléri a hat ölet is, s a talaj jórészt homok – összegezte a mérnök. – Ez bizony rossz.

– Vagyis reménytelen az ügy?

– Nem, lehet építeni. Csak biztosítani kell az oszlopokat a jég ellen, s árvizet se támasztanak, ha elég messze kerülnek egymástól. A függőhíd a legnagyobb ívhosszúságot is lehetővé teszi.

– Amikor a menai hídon voltam, hat ember éppen átlovagolt rajta, meglehetős kemény trappban. A híd bizony ingott. Nem gondolja, hogy a Pest és Buda közti nagy távolság miatt egy ilyen függőhíd ott veszedelmes lenne?

– Veszedelmes éppen nem lenne, de tudja, mi a legjobb megoldás? – A mérnök korát meghazudtoló élénkséggel magyarázott, mert fellelkesítette a magyar arisztokrata ügyismerete és érdeklődése. – Az lenne a legjobb, ha öntöttvasból, négyszáz lábnyi ívekből készülne a híd. Egy ilyen építmény örökké tartana, nem árasztaná ki a vizet… csak éppen sokba kerülne. Ne haragudjon már rám, ha megkérdezem, van-e elég pénzük?

– Előteremtjük a pénzt, mérnök úr, ha kell, a föld alól is! – válaszolta.

– Ott van a legtöbb pénz – nevetett az öreg. – Csak tudni kell kibányászni.

Búcsúzóul Széchenyi megkérdezte, kikkel érdemes még beszélnie az angol mérnökök közül.

– Megkérdezheti Brunelt, Hartleyt… és William Tierney Clarkot. Igen, Clarkot feltétlenül keresse meg, értelmes fiatalember… – Telford, az öreg mérnök olyan mosollyal mondta ezt, mint aki maga sem biztos abban, hogy hetven éven alul bárki is elég értelmes lehetne.

Széchenyi jókedvűen köszönt el a mérnöktől, s átöltözés nélkül egyenesen a színházba hajtatott.

Valami francia rémdrámát játszottak, nem nagyon kötötte le figyelmét, gondolatai minduntalan a hídra tértek vissza. Amikor szeptember 7-én először pillantotta meg a londoni Hammersmith-hidat, Clark művét, micsoda szívdobogás fogta el: épp ilyen lánchidat kellene kifeszíteni a Duna fölé is! S amikor Manchester és Liverpool között az első vasutat látta: óránként harminc kilométeres sebességgel száguldott a lokomotív, s mint valami fékezhetetlen ördög, ragadta magával óriási rakományát. Másnap személyesen is fölmerészkedett a füstölgő szerelvényre, s egészen jól érezte magát rajta…

A színpadon épp valami tetszhalottat ébresztgettek harsány kiáltozások közepette. Előredőlt páholyában, hogy jobban lásson, de nem tudott figyelni, arra gondolt, hogy egy ilyen színházat is építeni kell majd, hogy végre állandó hajléka legyen a fővárosban Thalia vándorpapjainak. Egy ilyen színházat, ahol majd háborítatlanul zeng a magyar költők szava.

Keserűen elnevette magát, miközben a színpadon a legvészterhesebb szcénát rendezték. Kár, hogy mindazt, amit Angliában látott, nem lehet úti bőröndben hazavinni. S még nagyobb kár, hogy a magyar kiváltságosok kasztját és a bécsi udvart szintén nem lehet becsomagolni és elszállítani a Duna mellől – valahová a földteke másik oldalára.

Szerencsére van valami, ami elfér még egy kis bőröndben is, s ez a valami a Stádium kézirata! Ha Pesten nem lehetett kinyomatni, majd megjelenteti Lipcsében. Hadd tanulják meg Bécsben, hogy Széchenyi István száját nem lehet befogni.

Tehát, érdemes követ urak, mi lesz az újságból?

Nem először hangzott el a kérdés, de Wesselényi gúnyos-türelmetlen hangsúlya jelezte is, hogy sokáig már nem lehet megmaradni csupán a kérdésnél. Tudták ezt az ellenzéki követek is, akiket pozsonyi szállására hívott. Valóban szégyen, hogy az országgyűlés tanácskozásairól csak hónapokkal a tárgyalások befejezése után nyomtatnak ki – vázlatos és hiányos – naplót, múlhatatlan szükség lenne friss, napi tudósításokra, amelyek azon melegében számolnának be a diéta eseményeiről, s közvéleményt teremtenének a reformok érdekében.

– Kossuth úr több hete már, hogy felolvasta az eddigi ülésekről tett jegyzeteit – folytatta Wesselényi –, tetszést is nyert, megegyeztünk, hogy az országgyűlési újság szerkesztését rábízzuk, itt lenne hát az ideje, hogy végre neki is kezdjünk.

Széchenyi fáradtan bólogatott. Csak nemrég tért vissza Angliából, ahol szüntelenül utazgatott, gyárakat látogatott, de nem merült ki annyira, mint az új országgyűlés pár heti szóözönétől. Úgy érezte magát, mintha egy másik világba lépett volna át: ott mindenütt tett és tett, itt pedig, mint Hamlet mondja, csak szó, szó, szó… Kossuth neve homályos emléket ébresztett benne, hirtelenjében nem is tudta, hol hallotta ezt a nevet. Aztán eszébe jutott: ez az a fiatal zempléni táblabíró, akiről Sztáray gróf azt mondta, hogy valami piszkosságot követett el megyéjében, elsikkasztotta az árvák pénzét vagy valami ilyesmi. Igaz, mások szerint rágalom az egész, de akkor is kellemetlen, hogy az országgyűlési újság szerkesztő jelöltje körül ilyen hírek szállonganak.

Kölcsey kért szót. Széchenyi kedvelte a szatmári követet, úgy is mint elvhű politikust, úgy is mint literátort, s talán azért is, mert sima arcával, ábrándos szemével, szelíd hangjával és törékeny alkatával valahogy európai jelenségnek hatott a bajszos-bozontos, vaskos-dagadt ázsiai urak között. Jó jelnek vette, hogy amikor úti köntösében Pozsonyba érkezett, épp Kölcsey volt az első követ, akivel kezet foghatott. Bárcsak ilyen emberekből állnának a tekintetes karok és rendek, még mehetnénk valamire.

– A kezdeni akarás még nem kezdés, követ uraim. – Kölcsey halkan beszélt, mint olyan ember, aki úgysem győzné hanggal a rikoltozók ellenében, de mérsékelt tónusa még kirívóbbá tette a szavaiban rejlő élt. – Vásároljunk kőírási eszközöket, s kezdjük el azonnal a tényleges nyomatást. Hogy mindez nem fog tetszeni a kormánynak? Meglehet. Ám akkor adjon ki parancsot ellenünk, mi majd vitatkozunk e parancs fölött az országgyűlésben – és közben tovább nyomtatjuk lapunkat.

– És ha erőt fordítanak ellenünk? – vetette közbe valaki.

– Megeshet, hogy hatalomszóval akarják elvenni, ami a sajátunk. De uraim, ne ijedjünk meg: egy ürügy alá nem rejtezhető igazságtalan tett a tevőnek többet árt, mint a szenvedőnek.

Elhallgatott a zsongás, még a pipát tömködő ujjak is megálltak. Persze hogy igaza van Kölcseynek teoretice; de megint másként áll a dolog, amikor az igazságtalan tettet valóban el is kell szenvedni. Újra zajgás támadt a füstös teremben, mindenki egyszerre beszélt. Széchenyi a mellette ülő Andrássynak mondott valamit.

– Hát csak vitatkozzunk, uraim! – Kölcsey most már nem is tartotta vissza indulatait. – Ám ne feledjük, hogy míg a sok száj sorban perorál, elvész az idő és a tárgy.

Andrássy gróf is ingerült lett:

– Nem félünk mi a hatalomtól, de a döntés elkapkodásától annál inkább. Jogosan vagy jogtalanul, de Kossuth rossz hírben áll, s vagyunk itt néhányan, akik nem kívánunk érintkezésbe jönni gyanús emberekkel.

Eddig csak a fák zúgtak a szélben, de most maga az ég dördült meg:

– Hát piszkos rágalmaktól hagyjuk magunkat befolyásoltatni?!

Wesselényi kifakadásával az érdemi vita véget is ért. Mindenki aludni akart még egyet a döntés előtt, s így pár szokványos mondat után el is széledtek a követek.

Kinn a kapuban Széchenyi és Kölcsey még néhány szót váltott.

– Csak aztán legyen is a magyar urakban elég lelkierő egy igazi újság elviseléséhez.

Kölcsey megértette, mire céloz a gróf. Őt is bántotta, hogy a rendek felháborodva tiltakoztak, mert a pesti újságokba néhány szó elferdítve került be a beregi követek szónoklataiból.

– Sajnos, nem fog könnyen menni, az biztos. Tele szájjal követeljük a sajtószabadságot, de még nem értünk meg rá. Mit el nem követ egy tory újság az ellenzékkel szemben, s mit meg nem enged magának az ellenzék a toryk ellen, s mégse dől össze Albion… – Észrevette magát: mulatságos ezt épp Széchenyinek magyaráznia. – Bocsásson meg méltóságod, de ezt ön jobban tudja, mint én, hisz közelről látta, milyen a szabad sajtó. De talán majd csak megtanuljuk mi is.

– Ez az országgyűlés nem sok jóval biztat. Minden ellenzéki csak a nemzeti sérelmeket emlegeti, de hogy a tulajdonjogot ki kell terjeszteni az egész népre, arról már kevesebb szó esik. Mert ahhoz már a zsebbe is kellene nyúlni.

Kölcseynek eszébe jutott az első este, amelyet Széchenyi társaságában töltött Pozsonyban. Milyen elevenen, mennyi csapongó derűvel beszélt a hídról, a gőzhajózásról, a nemesi adómentesség tarthatatlanságáról, s az emberek mégsem nagyon látszottak megérteni őt. Szerette volna megmondani a grófnak, hogy élete egyik legszebb napja volt, amikor délután négytől tízig együtt ábrándozott a jövőről vele és barátaival, ajándék volt ez az este, annyi szenvedés kárpótlásaként. De nem akart hízelgőnek látszani, s ezért csak ennyit mondott:

– Az ember, mint a gyermek, előbb csak szavakat hall, azután ideákat tanul, s végre tettre is emelkedik. Így volt ez másutt is, így leszen nálunk is.

– Én már nehezen várom ki ezt a fejlődést – mosolygott Széchenyi –, s nem gondolom, hogy túl sokáig maradok az országgyűlésen. Inkább lemegyek az Al-Dunára sziklákat robbantani, hogy szabad legyen az út hajóink előtt. – Szomorú öngúnnyal tette hozzá: – Egyelőre még meg sem épített hajóhadunk előtt…

Amikor elköszöntek, Kölcsey gyalogosan baktatott Magyar utcai szállása felé. Ezen az estén megvilágosodott előtte, hogy a magyar ellenzék eleve nem is lehet egységes, hiszen egységes oppozíció csak ott alakulhat ki, ahol a népérdeket világosan el lehet különíteni a kormányétól. Magyarországon azonban a népérdek hangzatos neve alatt három különböző érdek él, miket egymással megegyeztetni, egymásba olvasztani – úgy látszik – még nem tudunk, nem is akarunk: ez a nemesség, a polgárság és a parasztság érdeke. A nemesség az udvar ellen küzd, az alkotmányért, a másodikat nyomja, a harmadikon pártfogói felséget akar gyakorolni, hogy maga alatt tarthassa. A polgárság gyenge, hangadói fejet hajtanak az udvar előtt. A parasztság érdeke pedig nyíltan még sohasem fogalmaztatott meg. S ez az oka annak, hogy az udvar olyan színt ölthet magára, mintha a nemességgel szemben ő védené a parasztságot.

Megállt, hirtelen hátrafordult. Biztosra vette, hogy az alacsony, kopasz alak, aki a Hollinger kávéházban mindig az ő asztala mellett keres helyet magának, a nyomában lesz. Nem tévedett. A titkospolicáj ügynöke szintén megállt, s elmélyülten tanulmányozni kezdte az egyik ház kapuját, mintha keresne valakit.

Kölcsey lassú léptekkel folytatta útját, mintegy megnyugodva abban, hogy a magas kormány változatlanul ily nagyra értékeli szerény személyét. Eleinte arra gondolt, elmegy a fiatalokhoz a kávéházba. Megígérte nekik, hogy ma este velük mulatja el az időt. De aztán letett szándékáról. Mit is mondhatna a lelkes Lovassy Lászlónak és a többi rajongó fiatalnak? Mivel magyarázza, hogy a két nagy ember, akiknek ők fáklyászenét akarnak adni, s akik talán az utókor szemében is egymás mellett fognak állni, kart karba fogva, maholnap elkerülhetetlenül egyre jobban szembe fognak fordulni egymással? Széchenyi a jobbágyok azonnali megsegítése és a reformok érdekében, ha kell, a kormánnyal is egyezkedni fog; Wesselényi még az esetleges jót sem fogadná el a kormánytól. Minden összebonyolódott. Ha két ilyen férfi nem tud egy úton maradni, mit várhatunk az országgyűlés egészétől?

Nem bírta már elviselni a bűzös kabint, felment a fedélzetre. Fent viszont a szennyes dunyhák és piszkos vánkosok közt hortyogó utasok, a cseresznyemagot köpdöső kofák, a csibukoló parasztok látványa riasztotta. A hajón sehová sem lehetett lépni, hogy valami bútorba, csomagba, kosárba, ebédelő, füstölő, alvó emberbe ne botlott volna. Lám, mit ér olyan takaros hajókat építeni, mint ez az I. Ferenc is, ha a madarak lármája közt vígan kelepelő hajón úgy viselkednek az emberek, mint a civilizálatlan vadak? Mérgében beszállt a fedélzetre állított kocsijába, s annak a bakjára ülve olvasni kezdett.

Elsőnek az Országgyűlési Tudósításokat vette kézbe. Mégiscsak Kossuth indította el az újságot, s meg kell adni, ügyes kivonatokat készít a beszédekből. Ügyes, értelmes, bátor… de maga sem tudná hirtelen megmondani, miért, valami nem tetszik benne.

Újraolvasta, mit ír Kossuth arról a beszédről, amelyet még az év elején, ha jól emlékszik, 1833. január 21-én tartott a magyar nyelv ügyében:

„Gróf Széchenyi beszédét a szép gondolatok és szívrázó képzetek tömött massájának nevezem. Szólott, mint az alkalom, nemes lelkének felhevülése s keblének istene készteté…” (Kedves elismerés, kétségtelen, de ki az a Kossuth Lajos, hogy egy gróf Széchenyi Istvánnak – érdekes, hogy a grófot nem húzta alá a neve említésekor, mintha az csak mellékes körülmény lenne –, a Hitel írójának érdemkoszorút osztogasson?) „…azért gyakran eltért hevében, s ily beszédet, hacsak ő maga le nem írja, extractive sem lehet jegyezni. Beszédje a maga nemében hasonlíthatatlan s gyönyörű volt, de nem tartozik azon osztályba, melyben a Wesselényié első helyütt díszlik, úgy mint a tömött, élénk logicai rendszerű beszédek osztályába.” (Ejnye, ejnye, táblabíró úr, ennek olyan szaga van, mintha ön nagyon is elfogult lenne az önt pártfogoló erdélyi báró iránt, s szintén elfogult az önt nem pártfogoló Széchenyi gróffal szemben…) „Eleink, úgymond, a nyelvre nézve anyagyilkosok voltak, s mellére ütött, hogy ő ezt úgy hiszi, de tegyük utána, hogy mea culpa! Mert ő nem látott nemzetet – pedig sokat látott –, mely így tapodta volna lábbal legszentebb nemzeti kincsét. Gyönyörű elmésséggel adta elő… hogy mi az országos tárgyakat otthon németül vitatjuk, itt magyarul szólunk, fel diákul küldjük, ott németre fordítják, mert sokaktól kérnek tanácsot, kik sem magyarul, se diákul nem tudnak…” (Jól odacsípett a bécsi uraknak, ennyit megérdemelnek!) „…németül készítik a választ, nekünk diákra fordítva küldik le, mi ismét magyarul vitatjuk és magyarul csinálunk diáktörvényt, amely házi körünkben megint németül fordul elő. A sok fordítás egészben megváltoztatja a dolgok értelmét…” (S a végén megint egy kis böködés… Vagy dicséret akar lenni?) „Beszédjén szembetűnőleg látszott a discursivus parlamentális angol szabás; hasonlít előadása Nagy Páléhoz, csakhogy gesticulatiója hevesebb, néha hangosan is összecsapja kezét…”

Kedvetlenül tette le a papírt. Ha őszinte akar lenni magához, be kell vallania, hogy Kossuth a beszéd lényegét nemcsak tömören fogta össze, hanem szinte kerekebbé, gördülékenyebbé tette az egészet. Ez az ember még sokra fogja vinni… Főleg ha a kormány továbbra is olyan ostobán kezeli, mint eddig. Mert mit értek azzal, hogy lefoglalták kőnyomatos gépét? Kossuth most egy sereg ifjúnak tollba diktálja s magánlevelekként küldi szét tudósításait, amelyek így mártírfényben ragyogtatják meg a szerkesztő üstökét, s sokkal hatásosabbak, mint azelőtt. Hát csak csinálják, ahogy akarják, a kormány is meg Kossuth is. Idestova másfél év óta zajlik az új diéta, egyetlen érdemleges eredmény nélkül. Jobb ettől távol maradni.

Ezért is vállalta el az al-dunai szabályozás királyi biztosi tisztét. Itt minden egyszerű: fel kell robbantani ezt meg azt a sziklát, itt meg ott át kell vágni a partot, s szabadon mehetnek a hajók a tenger felé… Micsoda élvezet robbantani a sziklákat ezen a fölséges vad vidéken, nézni az embereket, akik mint a zergék, úgy kúsznak a szirteken, hogy az iparnak új ösvényt törjenek abban a vadonban is, ahol eddig csak a sasok tanyáztak!

Már-már elragadta az ábrándozás hulláma, amikor egyszerre eszébe jutott az akadékoskodó török pasa, s minden kedve lelohadt. Nem, itt sem olyan egyszerű a dolog. A törökök minden módon akadályozni akarják a munkálatokat, ez már világos. S ez a pasa olyan fafejű s annyira makacs, hogy nyugodtan be lehetne ültetni a bécsi haditanács vaskalaposai mellé, nem rína ki közülük. Hiába vitt drága ajándékokat neki, semmit sem lehetett elérni nála. Látszott rajta, hogy a Duna hajózása csöppet sem vonzza, valósággal elszörnyedt attól a gondolattól, hogy hamarosan nyolc nap alatt el lehet majd jutni Pozsonyból Konstantinápolyba… Unos-untalan csak a szultán parancsára hivatkozott.

– Ha két feje volna az embernek – hajtogatta, mint egy imamalom –, akkor még csak lehetne valamit kockáztatni, mivel azonban, fájdalom, csak egy van, erre az egyre nagyon kell vigyáznunk…

Nem lehetett engedélyt kapni tőle a munkálatokra, nagy kegyesen csak annyit ígért meg, hogy nem fog lövetni a munkásokra…

A robbantások azért megkezdődtek, s valamit haladtak is előre, mégis elhagyta Vásárhelyiéket, mert ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy a gőzhajót elkormányozza a Tiszára is. Hogy örült a nép mindenfelé, amikor első ízben pöfékelő, kelepelő gőzöst láthatott a szőke Tisza hullámain! Valóságos diadalmenet volt a hajó útja, lakomák, felköszöntők, ünnepélyek mindenütt. S most, hogy Zenta felé közelednek, már látszik a tenger nép, amely kalapját, kendőjét lobogtatva várja a Tisza első gőzhajóját.

Elsőnek szállt ki a hajóból. Hertelendy alispán, Torontál megye hódoló küldöttsége nevében, hosszasnak ígérkező szónoklatba kezdett, de amikor vendégét már a magyarok istenének nevezte, Széchenyi barátságosan karon ragadta, s elindult vele az ünneplő nép közt.

A lakoma közepén hozzálépett a vármegyei mérnök, s piruló arccal kérdezte:

– Megbocsát méltóságod, látta-e a hajóról azt a szép gátat, amelyet a megye készített?

Széchenyi látta a valóban mutatós gátat, de egyet s mást a munkálatok megszervezéséről is tudott.

– Fizetett, tett, adott is valamit a nemesség mindehhez? – kérdezte csendesen.

– Bizony nem tett az semmit.

Széchenyi felemelte hangját, hogy a többiek is jól hallják:

– Akkor hát nekem nem tetszik ez a gát!

Tasner Antal már csaknem egy éve titkárkodott Széchenyi mellett, s már korábbról is volt némi sejtelme a gróf munkabírásáról, most mégis elképedt, amikor az új utazás tervét megtudta. 1830-ban járt először Széchenyi az Al-Dunán, utána éveken át szinte megállás nélkül kocsikázott Bécs, Pozsony, Pest és Cenk között, 32-ben a híd ügyében Angliába mentek Andrássy Györggyel, 33 nyarán ismét az Al-Dunához szaladt a gróf, s mellesleg a Tisza alsó részén is hajózgatott, az év végén megint Anglia következett, 1834 nyarának elején ismét az Al-Duna, közbe-közbe be-bekukkantott Pozsonyba megnézni, alszik-e még az országgyűlés, most jött haza, ki sem fújta magát, s újfent, immár negyedszer, a Vaskapuhoz készül… Mi lenne, ha még egészséges is lenne a gróf – gondolta némi malíciával a derék titkár.

– Ne lógassa az orrát, old friend – Széchenyi szívesen nevezte öreg barátjának Tasnert, mert irigyelte fiatalságát: a titkár a húsz és harminc közti áldott korban volt –, hanem lássunk munkához, vegye a papírt és az irónt.

Tasner alig észrevehetően sóhajtott egyet, kinyitotta írómappáját, a gróf pedig háziköntösét lebegtetve, sebesen elkezdett fel és alá járni dolgozószobájában.

– Először is írunk egy mérges levelecskét a nádornak, mivel a kancellária nem akarja méltányosan rendezni a mi Vásárhelyink fizetését. – Amíg a levelet diktálta, Kőrösi Csoma Sándor kis szobrával játszadozott. – Jegyezze még fel, hogy írjak majd a nádornak egy pesti kikötő és egy hajógyár létesítése ügyében.

Úgy mondta ezt, mintha Kőrösi Csoma ábrándos szoborszeméből olvasta volna ki tervét.

– Ezzel kész volnánk. Másodszor következik: készítse elő al-dunai utazásunkat, augusztus vége felé indulunk. A medertisztító gép megérkezett, engedelmével Vidrának kereszteltem el, lévén, hogy ez a masina is a vízben dolgozik, mint ama derék állat. Harmadszor: a híd… Írnunk kell Tierney Clarknak… Róla jut eszembe, hogy ezt az Adam Clarkot, aki a Vidra kezelésére jött, kár volt bevezetni a társaságba. Névrokonától eltérően ő nem gentleman, csupán egy ügyes munkás, ezért asztalomhoz itt soha nem hívnám, nem vagyunk még érettek az ilyesmire, legfeljebb faluhelyen láthatnám vendégül, ahol ez nem zavarna annyira. Egyik napról a másikra nem lehet az egyenlőségi teóriákat életbe léptetni… De maradjunk a hídnál. Az országgyűlési férfiak közt agitálnunk kell, hogy mire szavazás lesz, biztosíthassuk a többséget. Beszélhetne például Andrássyval, mit árt, ha önre meg is haragszik, valahogyan így: Wesselényi teljesen belevész az erdélyi politikai izgatásba, Esterházy ki nem mozdulna Bécsből, nagyságod is állandóan távol van, Széchenyit teljesen magára hagyták, megint egyedül áll a gáton… Amióta nagyságod egy pendely rabja lett, elhanyagolja az ország dolgát és így tovább; érti, mire gondolok, mossa meg jól a fejét, úgy is, mint volt titkára… A hídügyekhez jegyezze még fel, hogy puhatolóznunk kell Sina bankárnál, milyen feltételek mellett vállalná a hídtársaság pénzügyi fedezését, a kinyomtatott hídjelentésből küldjön egy-egy példányt az angol mérnököknek.

Ad vocem nyomtatás… – Széchenyi ismét felállt, s idegesen járkálni kezdett az ablak előtt. – Mivel a helytartótanács szerint Stádiumommal becsméreltem a haza alkotmányát, s fekete színben tüntettem fel elmaradottságát… Mondja, Tasner, lehet az elmaradottságot rózsaszínben feltüntetni?… Micsoda tökfilkók!… Őfelsége kegyeskedett betiltani könyvemet… Mit is akartam mondani? Igen, megint piszkolódni akarnak ellenem a sajtóban, de a cenzor nem akarja engedni a gyalázkodás kinyomtatását. Lépjen közbe, hogy feltétlenül engedélyezzék.

Tasnernak ez már sok volt.

– Bocsásson meg, gróf úr, de épp eleget mocskolták már az ön könyvét, örüljünk, hogy ezúttal már a cenzor beléjük fojtja a szót!

Nem akarta idézni, milyen útszéli hangnemben írt Ponori Thewrek zugfirkász a Stádiumról, már a könyv címét is gúnyolva: „Észficam, írta Gőgös Szerencsétlen Iskolamester Észficamász…” S aztán a továbbiakban elmondta mindennek a grófot, volt az „szárnyatlan Elmész, sánta Ugrász, pimasz Könyvész, penészes Újász, tudatlan Törvész, hagymáz-zsoldositól függő Főtanodász” és még sok egyéb. Széchenyi nem válaszolt a fröcskölődésekre, de láthatóan fájt neki a dolog. Minek elősegíteni egy újabb támadást?

– Tasner, Tasner – a gróf megcsóválta fejét –, ha a cenzor nem engedi meg újabb cikküket, ezek azt fogják hinni, én akadályoztam meg a dolgot, s a publikum úgy vélné, félek tőlük. Pirulna a képem, ha valaha is bárkit megakadályoznék abban, hogy szabadon mocskolhasson engem. A sokat emlegetett sajtószabadság ott kezdődik, hogy ellenünk is írhatnak, nemcsak mellettünk. Meg aztán – ezt már cinkos mosollyal tette hozzá – egy kis reklám mindig elkél az igaz ügynek, s a legjobb reklám a gazemberek felhördülése… De hol is hagytuk abba? Igen, a Stádiumról volt szó. Térjünk hát át a magyar színházra. Földváry másodalispán az egekben érzi magát, amióta a szeles Grassalkovich felajánlotta telkét az építendő színház céljaira. De szégyen lenne, ha a magyar teátrum a Hatvani kapun túl, a sárban és piszokban épülne fel. Terjessze mindenütt, hogy alapos remény van egy díszesebb, központi helyen levő telek kieszközlésére, s ezért nem szabad elhamarkodni az alapozás megkezdését.

Azt még Széchenyi sem tudta volna megmondani, hogyan jutott eszébe Földváry másodalispánról a ló…

– Mondja csak, leadta azt a kis cikket arról a somogyi parasztfiúról, aki legyőzte Festetich gróf angol zsokéját? Intézkedjék, hogy az őszi versenyekig jeles költőink egy-egy buzdító mondatát véssék fel a győztesek serlegére. Sopronban gőzmalmot akarnak állítani, de megakadtak, hozzám fordultak. Ki kell számítanunk, mennyibe kerülhet egy hatjárású malom, hány lóerős lesz, mennyi kőszén kell hozzá, milyen fizetést kell adni a népnek stb., de erről még később… Al-Duna, színház, híd, lóverseny… mi van még? A Casinóról szintén később. Igen, az akadémiai tudós urakat hívjuk meg egy ebédre, hadd panaszolják ki magukat… Mozgassuk meg a szótárbizottságot is… Nos, mi van még?

– A diéta, gróf úr.

Széchenyi elhúzta a száját.

– Majd ha a hadügyek sorra kerülnek. Addig csak disputáljanak nélkülem. Neheztelnek rám sokan, hogy nem maradtam Pozsonyban. Tele vagyok munkával, ők meg befogtak szócséplésre, alig engedtek ki a legelőre, s most ismét be akarnak fogni, mint valami bitang gebét. De ezt én nem szenvedhetem…

Mint valami elkésett vendég, az akadémiai ügyek lezárása után bukkant elő fejében az akadémikus Toldy Schedel Ferenc képe.

– Most jut eszembe, nem tudná rávenni Schedelt, hogy idomtalan ázsiai bajszával hagyna fel? Legalább a külsőnk legyen európai… Na jól van, térjünk át magánügyeinkre és financiális helyzetünkre. A cenki kastélyban télire a következő beruházásokat kell biztosítanunk…

Tasner újabb mappát vett elő, s zúgó fejjel, de sebesen jegyzetelt.

Vásárhelyi derekasan működött az Al-Dunánál. Az alacsony vízállás megkönnyítette a térképezést és a vízből kiálló sziklák eltávolítását, s így a mérnök fő erejét most az útépítésre fordította. Ahol csak lehetett, a folyam partján vezette az utat, a víz felől támasztófalakat építtetett, korlátokat vonatott. A Kazánban egy meredek sziklafalat kellett áttörni, hogy továbbhaladhassanak.

– Nagy baj, hogy kevés a szabad munkás – jelentette a napégette, barázdált arcú mérnök. – A határőr ezred által kirendelt napszámosok a rossz táplálkozás miatt erőtlenek, a környékbeli bányák munkásai nehezen barátkoznak a vízi építéssel. De azért, hála az alacsony víznek, hat hét alatt többet végeztünk, mint amennyit magas víznél hat évtized alatt tettünk volna.

Széchenyi is elégedett volt. Muzsikaként hangzott fülébe a kalapácsok, csákányok, sulykok és vésők lármája. Szívdobogva járkált a merész átvágások és alagutak környékén, a bozótos cserjékben sziklákat repesztő, csaknem ezernyi munkás között. Vásárhelyi legalábbis annyi sziklát puskázott ki az útból, hogy Pest minden utcáját akár kétszer is ki lehetett volna kövezni vele.

Csak az a kár, hogy vannak olyan sziklák, amelyeket nem lehet felrobbantani, s ezek a sziklák olykor mintha teljesen elzárnák az utat… Egyfelől a kormányhatóságok, másfelől a törökök… S a hatóságok nemcsak hogy nem segítenek, hanem még a török pasa megpuhítására hozott ajándékokra is vámot vetettek ki! Igaz, hogy a pasát még az ajándékok sem hatották meg.

Végre megérkezett Orsovára a kajmakán, rongyos csizmában, viselt nadrágban, de igen nyájasan diskurált. Hamar kiderült azonban, hogy intézkedési joga nincs, csak azért küldték, hogy jelentést tegyen.

– Mikor szabadítják fel az átjárást a Vaskapunál? – faggatta Széchenyi. – Talán még törökül is megtanulhatok addig?

A kajmakán ravaszul mosolygott.

– Ó, nemes gróf, addig nemcsak törökül, hanem még arabsul és perzsául is megtanulhat!

De a töröknél is jobban bosszantotta az az osztrák ezredes, aki Erdélyből érkezett mint Ferdinánd főherceg küldötte. Természetesen mindent jobban tudott Széchenyinél és Vásárhelyinél, elvégre őfelsége ezredese eleve bölcsebb egy kiugrott kapitánynál… Őfelsége egyébként súlyos beteg, isten ments, talán halálán is van – újságolta a pohos vendég. A hír nem bántotta Széchenyit, hideg tárgyilagossággal már rég elvégezte magában, hogy a császár halála csak üdvös lehet az országnak is meg saját magának is. Sokkal jobban izgatták a Wesselényiről hozott hírek.

– A báró teljesen elvesztette az eszét – mondta az ezredes diadalmas gőggel, mert jól tudta, milyen viszony fűzi a grófot Wesselényihez. – Olyanokat beszél nyilvánosan, hogy a kormány kilencmillió ember zsírját szívja, s nem akarja, hogy a nemesség azokat segítse, hanem arra vár, hogy a paraszt fellázadjon a nemes ellen, s akkor ő menthesse meg a nemest. Az erdélyi királyi tábla éppúgy, mint a magyarországi, pert indít ellene, s ezt nem fogja szárazon megúszni…

Csak ez hiányzott! Ha Wesselényit elítélik, a közvélemény a kormány ellen fordul, a kormány még inkább erőszakhoz nyúl, minden elromlik, minden békés építőmunka lehetetlenné válik.

E beszélgetés után egyre kevésbé találta helyét az Al-Dunánál. Ha Hunniában a dolgok rosszra fordulnak, úgyis hiába töltené itt napjait. Legjobb lenne, ha a kormány őt is számkivetésbe küldené. Vagy még jobb lenne pisztollyal véget vetni ennek a reménytelen küzdelemnek. A szerelemben semmi reménye, Crescence oly hideg, mint egy fagyott szikla, ha utazásai közben néhanapján felkeresi. A hazának pedig úgysem segíthet többé, hiszen itt most már az erőszak fog dönteni mindenben… Marad a pisztoly?

Leverten tért vissza Pestre.

Decemberi ólmos eső, sár, kietlen némaság fogadta. Mintha egy halott városon kocsizna át, csüggedten figyelte az üres utcákat.

Grosz, a derék szolga jött elé. Köszönt, s rögtön utána csendesen ezt mondta:

– Gróf Zichy Károly meghalt.

Széchenyi megkapaszkodott a lépcső korlátjában. Mint akit szélütés ért, üveges szemmel meredt a semmibe. S aztán elöntötte agyát a vér, kézibőröndjét inasa lábához dobta, s szaladni kezdett felfelé a lépcsőn, megnézni a postát, írt-e Crescence. Hát lehetséges lenne… hogy tíz esztendőn át gyötrelmek közt szőtt álma valóra válik? Lehet még Széchenyi Istvánból boldog férj és családapa?

– Le akarnak fogni engem, István.

– Tudom. De ne haragudj, ezt előre megmondtam. Ám te soha nem követted a tanácsaimat, mintha erőnek erejével le akarnád csukatni magad.

– Szóval én vagyok a hibás.

– Magyarul mondtam.

– Hát akkor hagyj el te is, teljék be a végzet rajtam. Zárjanak be, ti pedig kiáltsatok ki bolondnak, esztelennek, nevessetek azon, aki maga okozta a saját bukását, legyen nevem meggyalázva vagy elfelejtve, mindegy. Én nyugodt és derűs szemmel nézek örök bírámra!

Wesselényi elment, de komor árnyéka itt maradt. Úgy a lelkére telepedett, hogy semmi mással nem tudott foglalkozni. Hogy gyűlölte most, talán még a méregpoharat is át tudná nyújtani neki! Állandó szájhősködés, komédiási pózok; mindent elront, de semmit sem épít helyébe. Csak ő legyen hős, nem baj, ha miatta a kátyúba fordul minden nemes ügy, a híd, a színház, a Vaskapu, a hajózás… Két éve még a király előtt könnyezett, „meghatva a fejedelem jóságától”, utána mégis minden alkalommal folytatta meddő kirohanásait a kormány ellen. Ez lett az eredménye, hát most egye meg, amit főzött!

Hívatta Tasnert. Dolgozni kezdtek. Levelek Clarkhoz, Sina bankárhoz, levelek a Gazdasági Egyesület előkészítéséről. Köszönőlevelek a megyéknek, amelyek táblabírójukká választották.

Éjfél után feküdt le. Felírt még néhány tennivalót másnapra, március 5-ére, s aludni próbált.

Hány álmatlan éjszakája volt már életében! De talán egyik sem volt olyan szörnyű, mint ez a mostani. Hiába hunyta be égő szemét, mindig maga előtt látta Wesselényit, amint kihívó, dacos pillantással végigméri. Mennyire szerették egymást, amikor az ifjúság mámoros éveiben együtt járták be a művelt Nyugatot… hogy fogadtak szent esküvéssel örök barátságot egymásnak… S most le fogják csukni… talán Munkácsra viszik vagy más rettenetes börtönbe, ahol felőrlik testét és lelkét. Talán még le is fejezik! Egyszer látott egy kivégzést Olaszországban, s most megelevenedett előtte a régi kép… a vérpad, a pallost markoló iszonyú hóhér… és tisztán, élesen, félre nem ismerhetően Wesselényi állt a pribékek között… Ezt nem lehet elviselni, ebbe meg kell őrülni!

Egyetlen pillanatra sem tudott elaludni.

Reggel gondosan felöltözött, kocsiba szállt, s reggeli nélkül egyenesen a nádorhoz hajtatott.

A nádor úgy fogadta, mint aki már várta.

– Fenséges uram – oly kimerült volt, hogy alig tudott fogalmazni –, kéréssel fordulok önhöz.

A nádor némi fensőbbséggel, de szelíden válaszolt:

– Tudtam, hogy jönni fog. De nem segíthetek. Ha most engednénk, minden indulat elszabadulna. Példát kell mutatni. Hadd szóljon a törvény.

Széchenyi sárgás arcán vérfoltok ütköztek ki, fenyegető árnyék zuhant át a szemén.

A nádor hosszan nézte a grófot, s aztán felállva folytatta:

– De később, az ítélet után, nem zárkózom el egy kegyelmi kérvény támogatásától.

Széchenyit oly váratlanul érte a biztatás, hogy alig tudott uralkodni magán. Van még remény! Nincs minden végleg elrontva!

József nádor, a király öccséhez illőnek vélt mozdulattal, félre nem érthető céllal, előrenyújtotta jobbját. Széchenyi egy pillanatig zavartan nézte a gyűrűk garmadától csillogó kezet – úgy villogtak a gyűrűk, mint Wesselényi szenvedélyben égő szeme, mint sötét éjszakában a hóhér pallosa. Előrehajolt, s megcsókolta a nádor jobb kezét…

1836. január 30-án. Nem valami jól aludtam. Rossz bőrben vagyok… Karolina és Károly nem fogják megengedni boldogságomat. Azt sejtem, hogy vagy nem látom soha viszont Cr.-ot… vagy… ő soha sem lesz egészen enyém!…

31-én. A győri püspöknél ebédeltem, aztán sokáig a fhg.-nél. Jobban lettem.

Este Batthyány Lajos…

Február 4-én jókor reggel a Krisztina-városi plébánoshoz. Meggyóntunk és megáldoztunk Crescence-szal. Lelkem igen megnyugodott. …Crescence-nál ebédeltem. Hét előtt gyülekeztek nálunk… Bevárom Crescence-ot. Végigmegyek vele az egész templomon. Igen méltóságosan és határozottan viselkedünk.

5-én. Boldog, nagyon boldog vagyok. Boldogabb, mint lehetőnek hittem! Itthon eszem. Itthon maradok. Ó, milyen jó ez nekem!… Jó vagyok mindenkihez.

6-án. Nagyon boldog vagyok. Egészséges, mint egy kölyökróka. A Várhegyről úgy látom, mintha az egész vidék megszépült volna… Fölséges álmom volt.

7-én. Lederernél ebédelek. Crescence kivételesen szép. Iszom Crescence egészségére, és aztán a ház urára és asszonyára!

8-án. Mintha a bedlami bolondokházában lennék. Ó, én félek, hogy így fog végződni… Nincs zavartalan földi boldogság… nem, nincs… Csak a sírban van nyugalom.

9-én. Mint egy szörnyű vihar, „kimerült, de boldog”. Cr. kedves, nagyon kedves teremtés…

Jobban szeretem, mint az életemet!

Elsápadt, amikor a társalgó falára függesztett palatáblán, a felvételre javasolt jelöltek között meglátta Kossuth nevét. Wesselényi tehát figyelmen kívül hagyta a baráti kérést, s mégiscsak be akarja hozni Kossuthot a Casinóba… Mindent el akarnak rontani…

Pedig az 1836-os esztendő a boldogság és a siker évének ígérkezett. Megnősült, Crescence szereti, s ha talán a köznapok boldogsága kevésbé fennkölt is, mint az álmoké, mégis végre nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak érezte magát. Győzelmet aratott a köz embereként is. Hónapokig tartó izgalom, veszekedés, agitálás után kiharcolta, hogy az országgyűlés elfogadta a hídról szóló törvénytervezetet, a felírást a király is jóváhagyta – vagyis Metternich, mert az új király, szegény Ferdinánd, gyengeelméjű –, s így a négyesztendei szívós fáradozás jutalma nem maradt el: az országgyűlés az 1836. évi XXVI. törvénycikkel nemzeti üggyé tette a híd építését, és a végrehajtással megbízott állandó küldöttséget is megválasztotta. S ilyen sikerek után ismét veszélybe sodorjunk mindent? Néhány fékezhetetlen ember kedvéért? Azt mondják, hogy az Újépületbe nagy titokban foglyokat hoztak. Állítólag Lovassy Lászlót és társait. Wesselényi még szabadon járkál, de folyik ellene az eljárás. S ilyen körülmények közt azzal ingereljék fel az udvart, hogy az egyik fő izgatót becsempésszék a Casinóba! De hogy magyarázza meg helyzetét ennek a színésziesen mosolygó, roppant udvarias arcot mutató embernek, aki oly ártatlan képpel indult el vele, amikor az olvasóból félrehívta, mintha egész életét Széchenyi István eszméinek szolgálatában akarná elvesztegetni. Eh, csak semmi köntörfalazás! Széchenyi István, aki uralkodókkal társalgott, Wellingtonnal, Blücherrel, Schwarzenberggel tárgyalt, akinek bejárása van Metternichhez, nem fog zavarba esni egy fiatal újságíró előtt.

– Tálán csodálkozik ön, hogy e négyszemközti beszélgetésre félrevontam – kezdte, miután leültette Kossuthot a társalgó sarkában. – Röviden szólva az lenne a kérésem, lépjen vissza a jelöltek közül.

Kossuth arcán nem látszott sem megütközés, sem csodálkozás, talán csak egy kis felhő vonult át a tisztelettel figyelő szempáron. Széchenyi jónak látta a bővebb magyarázatot:

– Értse meg helyzetemet. Tudja, mennyire félnek odafent a Casinótól. Ha ön most felvéteti magát ide, Metternich herceg, akit csak nagy üggyel-bajjal sikerült rávennem a belépésre, azt fogja hinni, hogy itt valami agitácionális fészek készül, kihúzatja majd nevét a tagok lajstromából, persze a kolompos után fog indulni a nyáj is… Vagyis Casinónk meggyengül, s ennek a nemzeti ügy fogja látni a kárát… Nem, ne szóljon közbe, ön azt akarja mondani, hogy ha nem tetszem, golyózzanak ki soraikból. De ezt nem akarom, talán nem is menne, ön népszerű ember, a Casino is járatta tudósításait két példányban, s nagyon kapósak voltak. Vagyis a tagság nem zárná ki önt. Ezért kérem, lépjen vissza önként, mert ha ön ragaszkodik, tartok tőle, összedől, mit oly nehezen építettem.

Amíg beszélt, nem vette le szemét Kossuth arcáról, szeretett volna behatolni a lelkébe ennek az embernek, aki oly bámulatosan tudja irányítani arca minden rezdülését.

– Méltóságos gróf úr – Kossuth kimérten akart válaszolni, de tompított hangja is különös varázzsal zengett –, nem tagadom, hogy meglep felszólítása. Én a politika vendéglőjében nem vagyok szakács, még kukta sem, csak amolyan pincérforma, aki felszolgálja azt, amit a szakácsok főznek. Egyszerű riporter vagyok, semmi egyéb. Az ön szavaiból azt vehetném ki, mintha én valami hatalmas Sámson lennék, akinek elég egy hírlappal a kezében, egy szivarral a szájában amott a harmadik szobában egy karosszékbe letelepednie, s az ön épülete máris összedől. Csak nem véli ön, hogy visszaélni képes lehetnék a Casino hospitalitásával?

– Isten őrizzen, de tudnia kell, hogy odafönt nagyon gyanakodva tekintenek önre.

És Széchenyi újra magyarázni kezdte, miért akar minden gyanút elterelni a Casinóról.

Kossuth rezzenetlen arccal hallgatta. Forrt benne az indulat, s legszívesebben ezt válaszolta volna: „Az udvarnak nem az olyan törpeegyéniségektől kell tartania, mint jómagam, van körünkben igazi Sámson, akitől joggal félhetnek, Wesselényit értem; s hogy félnek is tőle, megmutatták azzal, hogy pert akasztottak a nyakába, amely kitüntetésben én, legalábbis eddig, még nem részesültem. S lám, ez a Sámson tagja a Casinónak, s Metternich őkegyelmessége mégsem lépett ki, s az épület sem dőlt össze. Tehát nem ez van a dologban, hanem ellenszenv. S talán az, hogy én nem vagyok gróf, mint az ön házassági tanúi, sem vezénylő tábornok, mint az a Lederer, akihez ön ebédelni jár, még báró sem, mint egykori barátja, csupán egy cím és rang nélküli ember, akinek tollán kívül nincs egyebe. Nagyon sajnálom, hogy ilyen ellenszenvvel viseltetik velem szemben, mert örömömre vált volna közlegénykednem a haza jólétének ama zászlaja alatt, amelyet ön oly dicsőn kibontott…”

Mindezt jó lett volna elmondani, s még mást is. De a Széchenyi iránt érzett tisztelet s a megalázó helyzet által még inkább sértett önérzet küzdelme annyira felkavarta, hogy félt szenvedélyeinek elszabadulásától. Hűvös mosollyal csak ennyit válaszolt:

– Legyen nyugodt méltóságod, vissza fogok lépni. Nem alkalmatlankodom a méltóságos uraknak. S biztosíthatom, gróf úr, mindez egy mákszemnyit sem fog csorbítani azon az őszinte, mély tiszteleten, amellyel ön iránt viseltetem.

Elővette zsebkendőjét, a palatáblához ment, letörölte nevét a jelöltek sorából, majd meghajtva magát, távozott a Casino társalgójából.

Széchenyi az első pillanatban örült, hogy Kossuth ilyen engedékenynek bizonyult, de ha a hideg arcból elősugárzó gúnyos tekintetre gondolt, kényelmetlenül érezte magát. Kossuth nem érdekelte különösebben, se vagyona, se rangja, még ha tolla révén némi befolyásra tett is szert. Arra azonban rosszul esett gondolnia, hogy Kossuth visszaléptetésével még inkább maga ellen hangolta Wesselényit.

Ebéd előtt naplójában csak annyit rögzített, hogy négyszemközt beszélt Kossuthtal a Casino miatt. Tête à tête mit Kossuth wegen Casino. De amikor az ebédnél nyersen kifakadt a lassú tálalás miatt, s Crescence elhalványuló arcán észrevette a megbántódást, el kellett ismernie magában, hogy még mindig a délelőtti beszélgetés nyomait érzik fáradt idegei.

Hányszor volt már a kancellárnál, s tisztességesen körül sem nézett. Hát most pótolni fogja, legalább lesz mivel elfoglalnia magát, mert keményen elhatározta, hogy semmiképpen nem elegyedik vitába a herceggel. A hídügyek jelenlegi állása mellett nem haragíthatja magára a birodalom irányítóját.

Metternich az íróasztalánál ült, selyem térdnadrágos lábát kényelmesen szétvetve. Aranykeretes lornyettjén át aktákat, jelentéseket nézegetett. A brazíliai jakarandafából készült, berakott művű íróasztalon annyi halom papír állt, mint a tudós Toldy Ferenc szerény asztalkáján.

– Nem tudok olyan jelentést elővenni – kezdte Metternich –, ami ne vetne rossz fényt önre.

– Talán a jelentésekben van a hiba – vágott vissza Széchenyi, elhatározása ellenére.

– A jelentésekben lehetnek túlzások, de az ön magatartása, bocsásson meg egy öregember nyíltságáért, gyerekes. Én jóindulatúan figyelmeztettem tavaszi beszélgetéseinkkor, hogy milyen rendőrségi jelentések érkeznek önről. Erre mit tett ön? Felülvizsgálta magatartását? Abbahagyta a Wesselényi érdekében folytatott kilincseléseit? Nem, éppen nem. Az országgyűlésen a megtámadott szólásszabadságról zengett ódákat, nekem pedig elküldött egy memorandumot a besúgók ellen, tele furcsa kitételekkel: „Tudom, hogy minden oldalról figyelnek, s ez nem kellemes, nem felemelő érzés…” Kedvesem, aki a helyes úton jár, annak nem kell félnie egy kis figyeltetéstől. „A legkisebb féreg is nagy kárt tehet…” Önnek tudnia kell, hogy ilyen „férgek” nélkül egyetlen államgépezet sem lehet el, s nekünk kivált szükségünk van rájuk, mert Magyarországon teljesen rossz irányba fordultak a dolgok. Lám, a maga híres barátja is színleg hajbókolt a megboldogult Ferenc császár előtt, de odahaza a legféktelenebb uszítást gyakorolta… S mindez az ön bűne, igen, az öné, ne is tiltakozzék, mert ön indította el ezt a lavinát.

„Beszélj csak, beszélj, nem hozol ki a sodromból” – gondolta Széchenyi, s igyekezett nagyon érdeklődő képet vágni.

– De az hagyján, hogy nekem mit írt, képes volt felállni az országgyűlésen, s nyíltan megtámadni a titkos feladókat, „akik a jó hazafiak becsületét” mocskolják. Még jó, hogy a nádor az ön iránt érzett feltűnő jóindulata ellenére ezúttal kemény volt, s megvonta öntől a szót.

„Mert ő is csak akkor jóindulatú irántam, ha olyat teszek, ami nincsen Bécs ellenére, s azért támogat, mert minden tettem érdemét hangosan neki tulajdonítom.”

– De térjünk vissza a memorandumra. – Metternich felkelt, s a kandalló elé ült, közelebb a meleghez (október utolsó előtti napja volt, s kint bolondul tombolt a szél). – Azt írja Wesselényivel kapcsolatban, hogy a kormánynak elnézést és jóindulatot kell tanúsítania. Nem, kedvesem, nem leszünk elnézőek. Wesselényivel szemben sem, az országgyűlési ifjakkal sem. Sőt mondok valamit, még Kossuthtal sem.

„Vagyis további perekre számíthatunk. Milyen szép ez a kandalló, aranyozott figuráival, katonai és vadászati jeleneteivel!”

– Az pedig teljesen képtelen dolog, amit arról ír, hogy ön közvetíteni akar a kormány és a nemzet között. Először is azért, mert közvetíteni csak pártatlanok tudnak, ön pedig minden döntő kérdésben támogatja az ellenzéket, s az egész hídagitációval sok borsot tör a kormány orra alá, nemzeti ügyet csinál abból, ami a kormány dolga. Mi az, hogy nemzet? Puszta szó. Az állam, az állam a minden. Ön azt akarja, amit a franciák, hogy a király csak uralkodjék, de ne kormányozzon.

„Hiszen úgyis Metternich herceg kormányoz helyette!”

– Másodszor azért sem lehet ön közvetítő a kormány és a „nemzet” között, mert ez a feladat másnak a tiszte. A nádoré.

Ezt már olyan éllel mondta, hogy felelni kellett rá.

– Főméltóságod nem vádolhat azzal, hogy rangokra vágyom, hiszen eléggé ismeretes, hogy amikor a most lezárult országgyűlésen Hont vármegye koronaőrnek akart jelöltetni, elhárítottam magamtól ezt a megtiszteltetést.

– Mert ön sokkal többre vágyik, kedvesem. Az egész „nemzet” őrének szeretné tekinteni magát.

A kihallgatás után Széchenyi megállt egy pillanatra a Ballplatzon, szemben a kancellári palota szürkés márványhomlokzatával, gőgösen feszülő vasrácsaival. Elővette óráját: a kancellár mintegy másfél órán át beszélt, ő legfeljebb két percet. Nem baj, majd a tettek mezején pótoljuk a mulasztást.

Bánk meredten állt a leszúrt királyné vonagló teste fölött, reszketve kiegyenesítette ujjait, s a tőr a padlóra hullott. Egressy báni méltósággal előrelépett, s deklamálni kezdett:

 

Vége! volt – nincs; de ne tapsolj, hazám – Ni! – reszket a bosszúálló – – Örvendj, becsületem, lemosta mocskod A vérkeresztség…

 

Egressy olyan visszafojtott tűzzel suttogta maga elé a bánki szavakat, hogy a némán figyelő közönség szinte egyszerre előredőlt. A székek nyikorgása nem törte meg a szavak varázsát, de a zaj mintegy felszabadította az indulatokat: heves tapsvihar tört ki.

Széchenyi megütközve figyelte a jelenetet. Ez már nyílt tüntetés, csak a vak nem látja, mire megy ki a játék.

Sokáig nem járt az új pesti színházba. Nem fogadták el a javaslatát, hogy a Duna-parton épüljön méltó palota Thalia papjainak, idehozták a teátrumot a perifériákra, s mi tagadás, bántotta ez a kudarc. Sok ideje sem volt, kedve pedig még kevesebb a színházba járásra. Metternich beváltotta fenyegetését, elítélték az országgyűlési ifjakat, Lovassy tíz esztendőt kapott; egy éjjel elhurcolták Kossuthot is, s hiába volt minden próbálkozás, hiába védte Wesselényit Kölcsey, majd a kiváló Deák Ferenc, s hiába fogalmazott a nevében egy kegyelmi kérvényt ő maga is, 1839 februárjának első napján a királyi tábla három esztendőre elítélte barátját… Meg aztán minek is a színház egy olyan embernek, mint ő, akinek egész élete tragédiák sorozata, színpadra való jelenetek halmaza. S a primadonnákban sem áhítozik gyönyörködni az, akinek már hites felesége van, olyan, aki egyben-másban még a primadonnákon is túltesz. Igen, még szavalni is tud. Épp tavaly ilyenkor, amikor egy ízben Vörösmarty ebédelt a Széchenyi-palotában, a költő tiszteletére Crescence állásba vágta magát, és elszavalta a Szózatot. Magyarul persze. Emlékezetes nap már csak azért is, mert aznap este jöttek el először az új pesti színházba. S mert pár nap múlva minden tragédiát felülmúló szerencsétlenség szakadt a fővárosra, a jeges árban a házak ezrei dőltek össze. S amikor csónakon ment Crescence-ért, az asszonyt épp a tükör előtt találta – a loknijait igazgatta… Gyarlóság, asszony a neved – mint a drámaköltő mondja. Az igazi drámák költője. De ez a dráma – gondolatai hirtelen visszazuhantak a kiinduláshoz – nem költészet, hanem politikai izgatás. Vagy mégsem, legyünk igazságosak: költészet, de veszedelmes a célja. A szünetben Vörösmartyval beszélgetett, a derék poéta nincs elragadtatva a drámától, az látszott. De kifogásai inkább a drámaelmélet köréből hangzottak el, holott nem a színi hatással van itt a baj… azaz épp az a baj, hogy ez a hatás nem kívánatos. Wesselényi és Kossuth féktelen indulatai sisteregnek ebből a műből, pedig azt mondják, a szerző valamikor a tízes évek közepén kezdte el drámáját, amikor Wesselényi még ifjú volt, Kossuth meg éppenséggel gyerkőc. A kormány pedig, amely lecsukatja Kossuthékat, s amely még mindig tilalom alatt tartja a Stádiumot, engedélyezi ezt a színpadi izgatást, ékes bizonyítékául annak, hogy milyen szamarak ülnek minden hatóságnál.

Ahogy legördült a függöny, azonnal karon ragadta Crescence-ot, s kisietett a páholyból. Nem akart tanúja lenni annak, hogyan ünnepli a felkavart közönség Egressyt – és a lázítás eszméit.

Megálltak az előcsarnokban, épp az esti előadás plakátja mellett, amely vastag betűkkel hirdette: 1839. március 23-án Egressy Gábor jutalomjátéka Katona József Bánk bán című tragédiájában. A pislákoló lámpák nem sok fényt adtak, de azonnal látni lehetett, hogy az út még rosszabb, mint az előadás előtt volt.

Közben eleredt az eső, s jókora tócsák csillogtak mindenütt.

A kocsis és a hintó már várta őket. Széchenyi felsegítette Crescence-ot, s maga is beszállt a kocsiba. Ahogy az ablakon kinézett, megakadt a szeme egy barnás arcú kamaszon, épp abban a pillanatban szaladhatott ki a nézőtérről, mert még lihegett, kiálló ádámcsutkája mulatságosan szaladgált fel és alá. Nyilván afféle Laternen Bub lehet, aki lámpással kísérgeti haza a színház primadonnáit.

– Hé, fiú, vezess ki minket ebből a sártengerből! – szólt ki az ablakon.

A hosszú nyakú kamasz elvörösödött, alighanem megismerhette a nagy hírű grófot. Távgyalogló léptekkel a hintó mellett termett. Megragadta a bal szélső ló kötőfékét, s lámpását magasra emelve, ügyesen kormányozta a hintót a kátyúk között.

Pár méterre a színháztól már egyiptomi sötétség borította a kietlen utat. Széchenyi keserű elégtétellel gondolt arra, hogy ez lett az eredménye javaslata elvetésének. Ha ráhallgattak volna, most nem kellene ilyen szégyenletes körülmények közt hazamenniük az ország első teátrumából. „Szennyben, piszokban vergődünk, ki sem látszunk a sárból, arra sem volt erőnk, hogy méltó helyre rakjuk a Pesti Magyar Színházat, de a forrófejűek mégis lázadásra uszítanak, mintha sámsoni erőnk lenne…” Igen, úgy látszik, egyre kevésbé hallgatnak rá, új izgatók tűnnek fel a hon egén, s bódultan vezetik az országot – a sárba, a kátyúba. Csakhogy a politikában majd nem lesz olyan útmutató kormányos, mint itt ez az ügyes suhanc, aki oly derekasan vezeti hintóját.

Kiértek a jobb útszakaszra, Széchenyi kihajolt az ablakon, s egy húszast akart adni a fiúnak. A kamasz azonban nem lépett az ablakhoz, a lovak mellől meghajtotta magát és köszönt.

A hintó elindult. Ez is önérzettúltengésben szenved – gondolta Széchenyi. Mi lesz ebből az országból, ha már a színház körül ólálkodó sihederek keblét is mágnási gőg feszíti?

A színház előtt, hosszú szoknyáját magasra csípve, gertrudiszi méltósággal a szép Bartháné topogott a sárban, mellette Fáncsy, a rendező.

– Petrovics, mit mondott a gróf?

– Tudhatja, Fáncsy úr – a fiú arca elborult –, hogy Rónai néven működöm itt.

– Jól van, jól Sándor, miért szaladt el a gróf?

A kamasz hetykén vállat vont.

– Ki lát bele egy gróf lelkébe?

Küzdelem, szolgálat

Széchenyi az utolsók közt érkezett a megyegyűlésre. A nádortól jött, fekete magyaros ruhában. A vármegyeház két udvarán átsétálva, kényelmesen lépdelt felfelé a gyűlésterembe vezető piros márványlépcsőn. A teremben és a karzaton rengeteg ember szorongott. Persze, amióta Deák Ferencék küzdelmének eredményeként megnyíltak a börtönök, s Wesselényi, Kossuth és az országgyűlési fiatalok kiszabadultak, a politikai gyűlések iránt is nagyobb lett az érdeklődés, mint valaha.

Helyet foglalt székében, láthatóan nem nagyon figyelve az egymást követő szónokokra. Elővette levéltárcáját, fölszakította a borítékokat, olvasni kezdett, de azért közbe-közbe, néhány ironikus szó erejéig, megjegyzéseket tett szomszédainak a hallottakról.

Tüntető taps fogadta az emelvényre lépő Kossuthot. Igen, ezt előre lehetett látni: a kormány ostobasága mártírkoszorút font Kossuth feje köré, s ma tekintélye és vonzása erőteljesebb, mint korábban. Széchenyi úgy tett, mint aki nem figyel túlzottan, de azért nyomon követte a szónok heves szavait. Kossuth éppen a postát ostorozta, amely a magánélet titkait is kifürkészi, sőt lefoglalja a leveleket, amikor váratlanul, de érezhetően nem rögtönzésképpen, így folytatta:

– És ez is hozzájárul ahhoz, hogy a vármegyék elszakadnak egymástól, s külön működnek. Mint ötvenkét független állam, ahogyan Széchenyi István gróf, a legnagyobb hazafi kifejezte magát.

A nyomatékkal ejtett utolsó szavak után Kossuth megállt egy kicsit, mint a jó színész, aki tudja, mikor kell időt hagyni a tapsolni kívánó közönségnek.

Jól számított. A pesti vármegyeház falai rég hallottak olyan zúgó-áradó tapsot, mint amilyen szavait követte. A karzat dörömbölt, a hölgyek kendőjüket lobogtatták, lent a megyei urak fénylő arccal, nekihevülten verdesték össze tenyerüket. Mindenki Széchenyit nézte, mindenki szerette volna látni, hogyan viselkedik az ember, amikor éppen a legnagyobb magyar rangjára emelik.

Széchenyi homlokán enyhe vörösség jelent meg. Fejét lehajtotta, mintha el akarná takarni pirulását. Aztán újra sárgás, egykedvű lett az arca, némán és mozdulatlanul várta a tüntetés végét.

A szónok már egy korábbi gyűlésen azt mondta, nem ismer nagyobb magyart Széchenyinél. Most továbbment egy logikus lépéssel: akinél nincs nagyobb, az a legnagyobb, éljen hát a legnagyobb magyar, Széchenyi István… Éljen, és fakadjon örömkönnyekre, hogy 1840. november 19-én ilyen elismerésben részesült. S ugyan kitől? Senki mástól, mint Kossuth Lajos állástalan zsurnalisztától, aki olyan gesztussal kegyeskedett kitüntetni Széchenyi Istvánt, mint ahogy a király rendjeleket aggat alattvalói mellére. De mit akar tőle? Miért neki bókol? Hódoljon Deáknak, akinek jórészt köszönheti a szabadulását, vagy Wesselényinek, akivel szabadulásuk után oly meghitt bensőséggel ölelkezett a pozsonyi ligetben…

Mit akarhat Kossuth? Nehéz lenne kitalálni. De ne akarjon semmit. Azt mondják, Kossuth a kihallgatásai során elítélte a királygyilkos francia forradalmat; „az őszinte kebelnek nincs titka” jelszóval vallott barátairól, vagyis igyekezett az összeesküvés vádját nemcsak visszautasítani, hanem lojális látszatot is kelteni. Ravaszul viselkedett, de mindez nem változtat azon, hogy minden jel szerint az állam erőszakos felforgatására törekszik, s ebben a tervében ne akarjon támogatót és szövetségest találni gróf sárvári Széchenyi Istvánban. Fel kellene állni, s nyíltan is elmondani ezt, de ebben a hangulatban lehetetlen higgadtan érvelni. Ha pedig azt mondaná, hogy nem szereti az ilyen ünneplést, álszerénységgel vádolnák, s joggal, hiszen mindenki emlékezik arra, hogy pár hónapja milyen megindultan köszönte meg az ötszáz pesti fiatal fáklyászenés felvonulását… amikor a Casinótól lakásáig kísérték az őt ünneplő fiatalok, s háza előtt szónokuk így beszélt: „Köszönjük neked, hogy felébresztetted szenderéből a nemzetet…” Azt is mondhatnák, lenézi azokat, akik nem mágnások. Pedig tévednek, mert épp a pesti fiatalok tüntetésekor látványosan kezet szorított az ott buzgólkodó Steinbach Ferenccel, noha az is csak fiskális. De tiszta a múltja…

Véget ért Kossuth beszéde. Őt is, szónoklatát is megtapsolták, aztán lassan oszlani kezdett a gyűlés. Széchenyi kilépett a székek közül, elindult a szónoki emelvény felé, ahol Kossuth kezét szorongatták az ellenzéki politikusok, Földváry alispán, Teleky László gróf, Ráday Gedeon gróf.

Megállt Kossuth előtt, és szinte a kérdőre vonás hangsúlyával, de indulat nélkül így szólt hozzá:

– Miért emel olyan magasra, ahol nem tarthatom fenn magam?

Kossuth annyira meglepődött, hogy nem is tudott válaszolni.

Háromévi börtön után mennyei érzés sétálgatni a vén folyam partján. Milyen csodálatos így az élet: nem kell minden ötödik lépés után visszafordulni, mehet az ember egyenesen, kilométereken át, s az odvas falak, piszkos ágyneműk és űrcsöbrök bűze helyett tele tüdővel szívhatja magába a decemberi Duna-part párás levegőjét.

Kossuth keresztülment a Kirakodó téren, elgondolkodva a nyüzsgő embertömegen, amely így rohant a dolga után akkor is, amikor őt elhurcolták, s létéért küzd ma is, amikor ő és társai már szabadok – szabadok, ha a szabadlábra helyezés a szabadsággal egyenlő –, s amelynek jó része talán sem arról, sem erről az eseményről nem is vett tudomást…

Megállt a Zrínyi utca sarkánál nemrég emelt palota előtt. Ide költözött hát a gróf, hogy közvetlen közelről irányíthassa a híd építését… Szép hely. Azt mondják, háromezer forintért bérli a második emelet öt szobáját. Bizony szép összeg.

A lakáj nyitott ajtót, bevezette az előszobába, s elvette a kalapját és a kabátját. A falakon mindenütt képek: hidakat ábrázoló metszetek, épületek rajzai, vadászatok, lóversenyek emlékét őrző vízfestmények. Átmentek az ebédlőn. Az angol divat szerint készített bútorokat és az ezüsteszközök tömegét meg sem nézhette, mert a lakáj máris nyitotta a jobb kézre eső ajtót.

Belépett a gróf dolgozószobájába. Széchenyi felállt hatalmas íróasztala mellől, amely egy léghuzattól védett ablakmélyedésben állt, s hellyel kínálta vendégét. Az üdvözlő szavak után Széchenyi mindjárt áttért arra, hogy az amnesztiát a sorsforduló egyik jelének tekinti.

– Új időszak derül hazánkra az utolsó országgyűlés óta. Amikor Deákkal beszéltem erről, ő is elismerte, hogy megszűnt a terrorizmus keserű és veszedelmes epochája, s nincs szükség többé kormány elleni agitációra.

Kossuth nem volt meggyőződve a gróf derűlátásának jogosságáról, de nem akart vitatkozni. Szomjas szemmel itta magába a szoba látványát: a falon függő díszes fegyvereket, az üvegburák alá rakott miniatűr hajókat, a drágakövekkel borított és keleti meggyfaszár pipák gyűjteményét.

– Megsemmisült az az álvélekedés – folytatta a gróf, miközben egy elefántcsont fogantyús pecsétnyomóval játszott, amelyen a Széchenyi család címere díszlett –, miszerint a magyar alkotmány épületéből egy téglát sem szabad kiemelni, nehogy romba dőljön az egész. De kapkodnunk sem szabad, nehogy mi magunk rontsuk el a dolgot. Ám minek köszönhetem kegyed látogatását?

Kossuth tiszteletteljes, kicsit patetikus hangon szólalt meg:

– Méltóságod tanácsát szeretném kérni. Nemes lelkek fogságom alatt pénzt gyűjtöttek családom számára, én azonban házam népét saját szorgalmammal is eltarthatom. Ezért óhajtanám tudni méltóságod véleményét, milyen célra fordítsam ezt az összeget. Én a magyar ipar fejlesztése érdekében egy politechnikum felállítására gondoltam…

Széchenyi összeráncolta amúgy is redős homlokát.

– Tekintettel arra, hogy mi Ausztriával mintegy vegyes házasságban élünk…

Kopogtatás hallatszott. Széchenyiné lépett a szobába. Úgy volt öltözve, mint aki kocsikázásra készül.

Kossuth felállt, gálánsan meghajolt az asszony felé. A gróf bemutatta feleségét, aki kedves mosollyal közölte, hogy nem szeretné zavarni az urak tárgyalását, de szüksége lenne férjére a délelőtt folyamán.

Kényelmetlen helyzet. Kossuth azonnal felajánlotta távozását. A gróf udvariasan, de bágyadtan tartóztatta. Tömören közölte, hogy az iparfejlesztést kényes ügynek tartja, s azután néhány közömbös szót ejtve kezét nyújtotta.

Kint az utcán ólmos eső csapott Kossuth arcába. Kedvetlenül baktatott hazafelé. Finoman, de félreérthetetlenül kidobták. A gróf nem akarja méltányolni közeledési kísérleteit. Talán Wesselényinek van igaza, s az Országgyűlési Tudósítások némely kitételén sértődött meg Széchenyi? Vagy a mágnásgőg teszi ilyen tartózkodóvá? Talán féltékeny lenne egy kis újságíróra, irigyelné népszerűségét? Vagy a családalapítással, a sok gyerekkel járó gond és az öregedés óvatosabbá tette, s nincs kedve olyan emberekkel tartani, akik túlságosan is gyanúsak a kormány szemében? Majd kiderül. Az új esztendő első napjaiban megjelenik a Pesti Hírlap. Ebben, már amennyire a cenzúrától lehet, tisztán fog megszólalni Kossuth Lajos hangja. Hát válaszoljon rá Széchenyi István, ahogy tud és ahogy akar.

Talán mégsem kellett volna megtámadnia Kossuthot? A cenki park óriási platánjai komoran zúgtak a szélben, mintha üzenni akarnának valamit a kastély tulajdonosának. De ezt az üzenetet senki sem tudja megfejteni. Saját magunknak kell döntenünk tetteink felett.

Becsukta írómappáját, félretolta naplóját és az íróasztal közepére tett kedves bécsi porcelán babákat, s szemét behunyva, a tenyerébe hajtotta fejét. Hát annyira gyenge lenne, hogy Kossuth válasza meg tudná ingatni? Hiszen előre tudta, hogy Kossuth felelni fog, sőt azt is sejtette, hogy a többség ezzel a felelettel fog egyetérteni. Pontosan az történt, amit várt, ezt az eredményt valóban előre ki lehetett számítani. Mindenki ellenezte Kossuth megtámadását, mert senki sem akarja elhinni, hogy Kossuth forradalomba hajtja a nemzetet. A fiatal Eötvös nyíltan megírta egy levelében, hogy neki nincs kifogása a Pesti Hírlap ellen. Hallgatást tanácsolt Batthyány Lajos is, pedig ő többször nyilatkozott már Kossuth ellen. De a legjobban Deák állásfoglalása fájt, épp azért, mert tudta jól, hogy Deák is hibáztatja a lap modorát, s mert Deák is tudhatta, hogy Széchenyi István szívesen látná, ha ő vezetné az ellenzéket. S mit válaszolt a derék zalai követ? „Egy lap modora túl kis kérdés ahhoz, hogy emiatt Széchenyi és Kossuth egymásnak rontson… Ha Széchenyi Kossuthot jakobinus szellemmel, Kossuth Széchenyit álszabadelvűséggel vádolja, az lesz az eredménye a vitának, hogy kölcsönösen lejáratják egymást…” Úgy látszik, Deák Ferenc rossz jósnak fog bizonyulni, mert ez a vita Kossuthot az egekbe emeli, s Széchenyi Istvánt a sárba rántja le…

Egymás mellé tette a két könyvecskét. „Kelet népe. 1841. Pesten, Nyomt. Trattner Károly betűivel.” – „Felelet gróf Széchenyi Istvánnak Kossuth Lajostól. Pest. Kiadta és nyomtatta Landerer és Heckenast, 1841.” Kossuth nevét nagyobb betűkkel nyomták, mint az övét, már ahogy ez illik, amikor egy országos vita győzteséről van szó… Kossuth is azt jósolja, hogy Széchenyi István a két szék közt a pad alá fog kerülni, egyszerre veszíti el majd a kormány és az ellenzék bizalmát. Barátocskám, ezt már Metternich megjövendölte, ebben éppoly kevés az eredetiség, mint egyéb nézeteidben, amelyeket a Hitelből és a Stádiumból merítettél…

Igen, ez a legszörnyűbb a dologban. Mindenki tisztán látja, hogy Kossuth csak azokat az eszméket viszi tovább, amelyeket épp ő indított útjukra tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt. Azt lehet erre mondani, meg is írta a Kelet népében, hogy az indulni nem akaró rest lónak hasznos és szükséges egy kis sarkantyút adni, de a jó indulásban levőt vagy a kantárt ragadót nem szabad kétszeres, háromszoros erővel sarkantyúzni. De ez a válasz nem elégítette ki, csak üres szójátéknak tűnt, hisz az a ló még nagyon lassacskán ballag, ráférne arra nemcsak a sarkantyú, még a korbács is… Az az igazság, hogy a lovas vesztette el hajdani, fiatalos száguldó kedvét, s fiatalabb, szenvedélyesebb lovasok mellett egyre inkább elmarad. S talán épp azért prédikál a sebes vágta ellen, mert tudja, hogy a versenyt úgysem bírná sokáig…

Felugrott az asztal mellől. Nem szabad gyötörnie magát. Ha a politikai agitációban nem is tudott győzni Kossuth ellen, ott a híd, a Duna-hajózás, Pesten várja a töméntelen munka, nincs értelme itt kínlódni Cenken, mint valami megsebzett, bozótba rejtőzött vadnak.

Átsétált a másik szobába. Jólesett beszívni a régi könyvek poros-enyves szagát. A szoba közepén álló biliárdasztalhoz ment, s felállította a golyókat. Ez a piros Kossuth Lajos, az a fehér Batthyány Lajos, a másik vezérjelölt, ebből a sarokból fogja mindkettőt eltéríteni a helyéről. Megkrétázta a dákót, s az asztalra dőlt. Ha most itt sikerül, a politikában is győzni fog ellenük. Higgadtan célzott, visszafogott, biztos mozdulattal indította a golyóját, s diadalmas mosollyal nézte, hogyan löki félre mind a két golyót. Megkönnyebbülten vetette magát a sarokban álló hintamérlegbe. Megtapogatta a bőrülést, a rézfogantyút, de nem akart a fénylő rovátkákra nézni, úgysem lesz több hatvan kilónál, hisz az utóbbi időben ismét sokat betegeskedett, de most nem akart szaporodó nyavalyáira gondolni, van épp elég baja nélkülük is.

Továbbsétált a kastély termeiben. Az ebédlő elefántcsont kilincsét lenyomva némi lelkiismeret-furdalás fogta el a pazarlás miatt, a házikápolnába be sem nézett, de a földszinti üvegházban ismét felvidult. Leült egy narancsfa alá, a kastélyon kezdett gondolkodni. Hild József és Pollack Mihály szépen megcsinálta a szárnyak és a melléképületek terveit, de a kivitelezők munkája eddig mindig csak bosszantotta. Most először érezte úgy, hogy az öreg kastély az új toldásokkal együtt mégiscsak gyönyörű, a hársfasornak és a parknak nincs párja az egész környéken, s mégis jobban érzi itt magát, mint akár pozsonyi, akár pesti lakásán. Ha Kossuth izgatására egyszer felkelne a meggyötört nép, szép kis értéket pusztíthatna el ebben a kastélyban…

Máskor mindig lehangolták az ilyen rémképek, de most furcsa gondolat bukkant elő agyából. Ha Kossuth Lajosnak ősi grófi kastélya, harmincezer birkája, tucatnyi falva és birtoka, három háza és sok ezer hold földje lenne, vajon ugyanilyen lelkesen izgatna a fennálló rend ellen? Sőt, az ő helyében Kossuth Lajos megírta volna-e a Hitelt és a Stádiumot, felajánlotta volna-e évi jövedelmét egy tudós társaság céljaira? Kossuth azt teszi, amit érdekei diktálnak, egy vagyontalan lapszerkesztő érdekei, ne róják hát fel Széchenyi Istvánnak, hogy néha-néha ő is igyekszik megóvni a saját érdekeit… amelyek a rend erőszakos felforgatása helyett a békés és nyugodt átalakulást sürgetik.

Ez a gondolat felvillanyozta, és visszasietett dolgozószobájába. Az íróasztalhoz ült, hogy levelet írjon Sina bankárnak, aki hajlandó volt elvállalni a Lánchíd pénzügyeinek intézését. De ahogy az íróasztal mellől kinézett az ablakon át, s meglátta a jobbágykunyhók sötét füstjét, jókedve semmivé foszlott. Kukoricaszárral fűtenek a parasztok, azért oly sűrű és sötét a füst, nem telik fára. Még ha sikerülne is megfékeznie Kossuth agitációját, elég lenne-e ez a nyomorgó, vergődő jobbágyok jóllakatására?

Egy károgó varjú zavarta meg gondolataiban, a platánfáról mintha csak gúnyolni akarná a kastély urát.

Felkapta vadászpuskáját, s az ablakhoz lopakodott. Hosszasan célzott, míg végre pontosan a célgömb fölé került a varjú dagadt begye. Ahogy azonban a hideg tust arcához szorította, egyszerre elfogta – hányadszor már? – az öngyilkosság vágya. Nem kellene sokat gondolkodni, végrendelkezni, csak megfordítani a csövet, és megnyomni a ravaszt. Egy centiméternyi mozdulattal véget vetni minden gyötrődésnek, hajszának és civakodásnak.

Így állt az ablakban, míg fel nem riadt arra, hogy a gyanakvó varjú elrebbent. Egy távolabbi platánra szállt, s onnan károgott visszafelé.

„Csúfolj csak – gondolta magában Széchenyi leeresztve puskáját. – Most olyan idők járnak, hogy divat csúfolni Széchenyi Istvánt!”

Mindenki látni akarta az alapkő elhelyezését, ezrek tolongtak a Kirakodó téren és a Duna-parton. Tasnernak, mint buzgó titkárnak, még az utolsó pillanatban is intézkednie kellett, s most alig tudott előfurakodni a tömegben, hogy újra csatlakozhassék gazdájához. Bármennyire sietett is, olykor meg-megállt, ha valami érdekesebb mondatfoszlány ütötte meg a fülét.

– Istenem, milyen szép ember ez a Károly főherceg – áradozott egy tisztesen öltözött polgárasszony.

– És Széchenyi grófnét nézze – mondta a szomszédja. – Nyolc vagy kilenc gyereke van, az új férjének szült két fiúval együtt, s még mindig milyen kellemdús… de a férje igen megviselt.

– Nem szeretem ezt az embert, olyan gúnyosan néz mindenkire.

– Ne mondjon ilyet, kedveském, ő a legudvariasabb ember e honban. A minap is karon fogta férjemet a Váci utcában, s addig sétált vele fel s alá, míg az én Bódogom vett egy tucat hídrészvényt… Egy igazi gróf egy rőfössel, hát ehhez mit szól?

Tasner a választ már nem várta meg, egy másik hölgytársasághoz ért, amelynek közepén a Casinóban is sokat forgolódó Steinbach Ferenc fiskális cicerone módjára mutogatta az előkelőségeket.

– A nádor őfensége mellett Dorottya főhercegné és Hermina főhercegnő áll… az ott a hercegprímás úr, Lederer tábornok, Athanaszkovich, a rác püspök… Batthyány grófné…

– És ki az a kopaszodó férfi a grófné mellett? – érdeklődött az egyik ifjú hölgy.

– Vörösmarty Mihály.

– Hát az ki? Ilyen nevű grófról nem is hallottam – húzta el a száját a bájos hajadon.

Elcsitult a zaj, amikor a hatalmas állványzat alól kalapácsütések jelezték az alapkő letételét. Az előkelőségek jelképesen ütöttek egyet-egyet a kalapáccsal, a közönség minden csattanásra lelkes viváttal felelt. Amikor Széchenyi vette kézbe a kalapácsot, az éljenzés valósággal megkétszereződött. Úgy látszik – gondolta Tasner –, sokan tudják már, hogy a nemes gróf dicséretét milyen rövidre kellett fogni a kőbe rejtett alapító okiratban…

Széchenyi, balját díszkardján tartva, Tierney Clarkhoz lépett, s megszorította a tervezőmérnök kezét. Barátságosan intett Adam Clarknak is, aki hátrább állt az emelvény mögött.

Tasner elmosolyodott. Hol van már az az idő, amikor gazdája megrótta, amiért bevezette Adam Clarkot a jobb társaságba. Amióta a Vidra egykori gépésze a hídépítés irányítója lett, maga Széchenyi is hányszor ebédelt már vele, s még csak nem is faluhelyen… Alighanem Clark az első munkás ebben az országban, aki rendszeresen érintkezik hercegekkel és grófokkal. Igaz, nem magyar, hanem angol munkás… S már nem is munkás, mert ha egyetem nélkül is, de mérnöki címet visel.

Amikor Tasner gazdájához jutott, kelletlenül tapasztalta, hogy a gróf ismét vitatkozik, ezúttal Deákkal és Wesselényivel.

– Nem szeretem az ilyesmit – hajtogatta Széchenyi –, s kérem, tekintsenek is el ettől.

Deák kigombolta a hasán túlzottan feszülő díszmagyart, s ravaszkás mosollyal mondta:

– Már késő. A fiatalság megvette a fáklyákat.

– Mert Kossuthnál is tisztelegni akarnak, lévén hogy névnapja van – tette hozzá Wesselényi.

Semmilyen él nem volt szavaiban, de Tasner mindjárt tudta, hogy gazdája sértésnek tekinti majd ezt a megjegyzést: egy fáklyászene Széchenyi Istvánnak a hídért, egy fáklyászene Kossuthnak, mert Lajos-nap van a kalendáriumban…

Széchenyi arca valóban elsötétült, de a vitát nem folytatta.

…Este tizenegy óra körül, amikor a lampionos, fáklyás, cigánybandával vonuló fiatalság a Rákóczi-induló hangjai mellett a Kirakodó térre ért, Kiss Márton, a gróf írnoka fogadta a tüntetőket. Zavartan dadogta, hogy a nemes gróf nincs itthon, de minden bizonnyal úgy fogja venni ezt a megtiszteltetést, mintha személyesen is tanúja lehetett volna az ifjúság rokonszenvének.

Morgás, zúgás, itt-ott fütty.

Tasner, aki kissé távolabbról figyelte az eseményeket, előre tudta, hogy a fiatalok nem fogják elfogadni a magyarázatot, s megkönnyebbült, amikor a többség elhallgattatta a füttyöngetőket. A tömeg újra rágyújtott a Rákóczi-indulóra, s elindult a Szép utca felé, Kossuth házához.

Tasner is velük tartott. Na, most Kossuthnak alkalma nyílik hogy végleg lejárassa Széchenyit az ifjúság előtt. „Az arisztokrata, aki nem becsüli a közvélemény szavát” és így tovább. De nem ez történt. Kossuth háziköntösben állt a fiatalok elé, megköszönte a megtiszteltetést, s váratlanul a hídról kezdett beszélni.

– A híd most már nem hipotézis többé – hangja egyre inkább átforrósodott –, le van téve alapja, s ezzel egy nagy elv is lőn szentesítve, a polgári egyenlőség elve. Eljövend egy szebb kor, és millió ajak magasztalja majd nevét a nagy honfinak, ki a tespedés és elaljasultság korában merészen felemelte férfiszavát, ki fáradhatatlan munkássággal igyekezett jólétet teremteni e honban… Indítványozom, hogy a hidat e nagy honfi nevéről Széchenyi-hídnak nevezzük el!

Harmadszor zendült fel a tiltott, üldözött Rákóczi-induló ezen az augusztusi estén. S a „Vivát Széchenyi!” kiáltásokat fokozatosan elnyomta a „Vivát Kossuth!”, amelyet Tasner még akkor is hallott, amikor már a Duna-parton baktatott hazafelé.

Tasner óvatosan gazdájára tekintett, mintha fel akarná mérni, mennyit bír el, azután csendesen megszólalt:

– Kossuth ugyan nemes grófnak titulálja önt lapjában, de magánkörben – bocsánat az ocsmány kifejezésért – olykor még kígyónak is elkereszteli… az akadémiai beszéd miatt.

Széchenyi elengedte Tasnert. A titkár azzal az érzéssel ment el, hogy a gróf megint álmatlanul fog vergődni egész éjjel. De ezúttal tévedett. Széchenyit nem törték le a hírek. Ha az akadémiai beszéd olaj volt a tűzre, hát csak lobogjon az a tűz, annak világánál talán jobban kitetszik az igazság.

Ebben az ügyben nem gyötörték kételyek. A Kelet népe megírása közben és után sokszor megbánta, hogy egyáltalán megbolygatta a hangyabolyt, de a nyelvvitában nem volt és nem lesz kételye sohasem. Napnál világosabb tény, hogy a nemzetiségek erőszakos magyarosítása nemcsak hiba, hanem katasztrofális veszedelmekkel fenyegető bűn is. És erkölcsi-jogi lehetetlenség is: mert ha nekünk jogunk van arra, hogy Bécs ellenében saját nyelvünk használatát, sőt önállásunkat követeljük, milyen alapon akarjuk erővel magyar szóra kényszeríteni a horvátot vagy szlovákot?

De nem is az erkölcsök, elvek, jogok kérdése ez. Itt az elemi ésszerűség beszél, szárazon és tárgyilagosan, mintegy a matematika nyelvén. Megírta már a Kelet népében is, csak akkor annyira lekötötte a figyelmet, igaza van-e Kossuthnak vagy sincs, hogy ennek az ügynek nem ismerték fel jelentőségét az izgága opponensek. Pedig olyan egyszerű az egész, mint a kétszerkettő. Jó taktika-e egy fontnyi magyarsággal nagy hetykén kiállnunk, s abba beolvasztani akarnunk 3/4 font tótot, amely 60 font szlávval függ egybe, 1/2 font oláhot, amely 1/2 font oláh felé tekint, 40 font németet, amely sok száz font némethez húz? Hol van itt lehetőség a sikerre? Számoljunk, uraim, számoljunk, ne csak rikoltozzunk fene nagy magyarságunkban! Ha most a szláv vagy német nyelvű nemzetiségnek azt mondom: „légy magyar”, más argumentumot aligha tudok mondani neki, mint azt, hogy magyarnak lenni valami nagy és kitüntető boldogság. Erre a szláv vagy német, ha szemembe nem is, hátam mögött kikacag. Ugyan mi vonzaná őket magyarrá lenni egy olyan országban, ahol 80 ezer kiváltságos családon kívül senkinek nincs törvényes joga még az életre sem? Inkább azt kellene mondani nekik: hazátok nektek odakint is van, de alkotmányotok nincs. Mi alkotmányt adunk nektek, állampolgári jogokat, lépjetek egyezségre velünk, s mi soha többé nem mondjuk, hogy a tót nem ember, nem gúnyoljuk többé a svábot, hanem testvérként tekintünk titeket!

A legszomorúbb az egészben, hogy még Wesselényit is ellene uszították. Ha a báró Bécs ellen Kossuthtal tart, ám legyen, alkata, szenvedélye, tüzes bikatermészete a keserű lecke után sem hagy nyugtot neki. De ebben a kérdésben – erről meg van győződve – Wesselényi közelebb áll hozzá, mint Kossuthhoz. A kevert fajú Erdélyben él, jól tudja, mi fenyeget, ha nem tudunk megbékélni a nemzetiségekkel. Ha most mégis megtámadta ifjúkori barátját, csak az ragadhatta el, hogy a Pesti Hírlap szokása szerint célzatosan ismertette az akadémiai beszédet, mintha Széchenyi István egyenesen a pánszláv izgatók bérence lenne…

Fáj, nagyon fáj annak ütéseitől szenvedni, akivel az ember együtt ábrándozott az ifjúság mámoros napjaiban. Azt mondják, amikor Wesselényi elolvasta a beszéd teljes szövegét, megbánta már, hogy cikket írt a Pesti Hírlapba Széchenyi ellen. Talán épp ez magyarázza újabb nyilatkozatát, mely szerint nem felel Széchenyi esetleges viszonttámadására, mert károsnak tartja a civódást, s megvakulással fenyegető állapota mindentől eltiltja, ami ingerelhetné. De már késő, barátom. A kesztyűt idevetetted, most lásd a következményeket!

Elővette írómappáját, s felírta a címet: Kossuth és Wesselényi. Igen, együtt fogja támadni a két embert, egyforma haraggal. A Jelenkor még nem közölt ilyen vitriolos cikkeket, mint ez a sorozat lesz. Legfeljebb ott tesz majd különbséget, ha valóban igazak a hírek, melyek szerint Wesselényi újabban fékezi Kossuth dühét, hogy a cikksorozat végén még egyszer engesztelő jobbot nyújt az elpártolt barátnak…

Térj ismét közénk… nemcsak falusi és városi lakom, de karjaim is tárvák számodra. S ha igaz, hogy szemed világa elhagy… akkor hadd ápoljunk Tégedet. Hű feleség és nem egy nyájas remény és kisded alak van házkörömben; s így ha pillanatid nem is lesznek édesek, fogadom, legalább nem is lesznek keserűk… Én még jól látok, ámde testem naprul napra gyengül, alig bírnak lábaim; lépjünk ennélfogva, mint a mese tartja – mert hiszen Neked viszont erőd van váltig, látásod ellenben gyenge – a sántának és vaknak szövetségére, s ki tudja, egymással így tán vajmi nemes célt érünk még el… Szövetkezzünk ennélfogva minél előbb, vagy ennek lehetőségét legalább kísértsük meg… Bekövetkezik az idő, melyben te sem leszesz, én sem leszek többé, midőn az akkoron élő nemesb ivadék… tán így lesz kénytelen rebegni csontaink fölött: …Átok fekszik e nyomorult hazán, hogy e két elhunyt is, miután bizonyosan mindkettő egyet akart, mégis… egy úton nem járt… Az itt nyugvók közül mindkettő vagy legalább egyik, tán még sem szerette a hazát annyira, mint önmagát.

Ez a fordulat mindenkit meglepett.

Úgy kezdődött, mint egy anekdota, pedig álmatlan éjszakák, aprólékos számítgatások eredménye volt.

– Két veszekedő közt, többször igen mint nem, a harmadik örül, pedig ez a harmadik nem nagy barátunk – kezdte egy nap Széchenyi Tasnernak. Ahogy a vitákban magára maradt, egyre többször titkára előtt öntötte ki a szívét. – De menjünk tovább. Az ország gazdasági fejlesztéséhez halaszthatatlan szükség lenne százmillió forintra. Honnan vegyünk ekkora összeget?

Tasnerra nézett, de választ nem várva folytatta:

– Ha minden birtokos évenként két garas telekdíjat fizetne adóba minden hold földje után, az így befolyt összeg ötmillió forintra rúgna. Harmincöt év alatt le lehetne törleszteni a százmilliós kölcsönt, vagyis a kétgarasos adóval megalapozhatnánk országos beruházásainkat. Mit szól ehhez? Jobban mondva, mit gondol, mit fog szólni ehhez a mi ékestollú gáncsoló barátunk?

Kossuth – ki hitte volna? – meglepő gyorsasággal kiállt a terv mellett. Nem minden káröröm nélkül hangoztatta ugyan, hogy a Pesti Hírlap elleni támadásokkal a nemes gróf önmaga „nullifikálta hajdani nagy befolyását”, de az adó eszméjét jónak találta, s pártolását megígérte. Széchenyi jóleső érzéssel, ha nem is rossz szájíz nélkül, olvashatta a Pesti Hírlap cikkében: „Mi haladni s javítani akarunk, nem egyes castok, hanem az egész hon érdekében; s ha ki a honra nézve ily irányban valami jót akar, az legyen bár legszenvedelmesebb ellenségünk, őszinte, buzgó közremunkálásunkra, segítségünkre oly biztosan számolhat, mintha leghűbb barátunk volt volna.”

Ez bizony már egy nagy úr hangja volt, egy hatalmát érző vezető hangja. De támogatásról szólt – s ez a lényeg.

Üzenetet küldött a magányos zsibói békétlen is: „Célba vett míved… nagyszerűen idves… írj nekem parancsot, utasítást. Meg vagyok győződve, hogy ez hitemmel teljesen egyező, s azért – ha tehetségemet feljül nem mulandja – általam végrehajtandó leend.”

Persze hogy nem küldött utasítást Wesselényinek. Az az idő már elmúlt, amikor bármire is utasíthatta vagy akár kérhette volna a régi barátot. De tudta, hogy Wesselényi meg fogja tenni a magáét.

S meg is tette. Közép-Szolnok vármegye közgyűlése elé írásos indítványt terjesztett, előadva abban, hogy „az iker két haza egyik legérdemdúsabb polgára, gróf Széchenyi István »Telek-díj« cím alatt olyan tervvel ajándékozta meg a közös hont, mely neki ércnél maradandóbb emlékül szolgál”, s kérte a rendeket, támogassák e tervet, s üdvözöljék annak megalkotóját…”

Régen szerzett ennyi örömet megyei irat, mint az az üdvözlés, amelyet Wesselényi ajánlatára küldtek el neki… Mégsem volt soha igazabb barátja Wesselényinél. Nem, pontosabban kell fogalmazni: nem is volt soha más barátja, csak ő.

Fellelkesedve látott a munkához. Újra agitált, buzdított, levelezett, érvelt, csatázott. Ha kellett – s a zsebüket féltő nagyurak makacssága miatt kellett – engedett is terveiből. A konzervatívok évi egymillióra akarják leszorítani az adót, ám legyen, ez is több a semminél, csak az adózás, a közteherviselés elve győzzön, s kezdődjék el végre az alkotás. Amikor a felsőtábla a javaslatot tárgyalta, fényes díszmagyarban, katonai rendjeleit kitűzve lépett fel szónokolni, már előre ünnepelte a győzelmet, mint hajdan Blücher a lipcsei csata előtt.

De rá nem Blücher, hanem Napóleon szerepe várt.

Az alsótáblai ellenzék nem akart beleegyezni az adó összegének csökkentésébe – s visszavetette a főrendek javaslatát. A kormány pedig a civakodást kihasználva, hirtelen berekesztette az országgyűlést… Vereség – a győzelem küszöbén.

A bukás mindig lesújtó, de ez különösen az volt. Úgy érezte, hogy a józan haladást a kormány és a konzervatívok reakciója és az ellenzék forrófejűsége egyszerre akadályozza. A középút igazsága és lehetetlensége egyszerre bizonyosodott be.

Most mit tegyen? Mintha saját magához beszélne, mintha az utókornak vallana, megtört hangon tudósította Wesselényit az eseményről: „Soha magyar nagyobb bűnt nem követett el; pedig kezeinkben volt a diadal – s vérünk jobbjai lökték el…” Még szomorúbban vallott naplójának: „Egészen le vagyok verve… Nagy kedvem lenne pisztollyal főbe…”

Abbahagyta a mondatot. Ebben a naplóban túl sokszor szerepel már a pisztoly.

Kezdettől fogva ellenezte a Védegyletet, de eleinte nem akart nyíltan sorompóba állni Kossuth váltakozása ellen.

– Az egész nem egyéb, mint ujjat húzás Béccsel, ennélfogva tökéletesen ellenkezik politikámmal – mondta már az első napokban, amikor a védegyleti vezérek, Kossuth, Batthyány meg Teleky László meghívták egy értekezletre. – A dologban nem is vehetek részt, de hideg vizet sem akarok önteni a vállalkozásra. Ezért jó szerencsét kívánok. De ha megint hazaárulóknak nevezik az ellenzőket, akkor felveszem a kesztyűt.

S ezzel ott is hagyta a megbeszélést.

Tasnernak már keményebben fogalmazott. Megírta titkárának, hogy a Védegyletet jobb lenne Végegyletnek nevezni, mert ebből fog származni Magyarország vége. De ha kivihetetlen hóbortnak tartotta is, hogy minden állampolgár csak magyar árut vásároljon, a nemzeti ipar fejlesztésének ügyétől nem akart elzárkózni, s ezért belépett a Gyáralapító Társaságba, sőt az alelnökséget is elvállalta, noha tudta, hogy e mögött is a védegyletiek állnak.

– Sok derék fiút ismerek, kinek apja nem volt jóravaló ember – tréfálkozott Batthyányval, aki a belépésre kapacitálta –, reméljük, ebből a társaságból is derék szülött lesz… apja ellenére.

Persze hogy nem lehetett együttműködni velük! Erre számított is. Az a hír azonban mellbe verte, hogy a Pesti Hírlap magasztaló cikket közölt Deáktól a védegyleti mozgalom érdekében. Hát most hogyan tovább? Kossuth és Wesselényi után támadja meg Deákot is? Teljesen egyedül fog maradni… Mindegy, akkor is. De előbb beszélniük kell.

Ezért kérette magához Deákot pozsonyi lakására, hol az országgyűlés ideje alatt tartózkodott. Egyenesen a dolog velejébe vágott:

– Tudomásom szerint, tisztelt barátom, önnek nem kevés kételyei vannak a mozgalmat illetően, engedje hát megkérdenem: miért állt ki oly derekasan a védegyleti eszme mellett?

Deák kényelmesen elterpeszkedett a karosszékben, s nyugodtan, csendesen magyarázott, mintha ő lenne az öregebb, s egy értelmes, de makacs ifjúnak kellene az igaz utat megmutatnia.

– Megvallom, valóban jobb szerettem volna a védegyletet eleinte csak egy-két cikkre szorítani, olyanokra, amelyek nálunk is előállíthatók vagy nélkülözhetők, s így bojkottjuk sikerrel kecsegtet. Erre intett a história tapasztalata is. Még a szilárd jellemű, szabad amerikai nép is alig várta, hogy kibújhasson az angol áruk bojkottjára adott szavának terhe alól. Nálunk, hol a szilárdság és a lelkesedés oly kevés, még kisebb az esély a sikerre.

– Én meg még kevésbé értem önt – vetette közbe Széchenyi.

– Igen, ezt mondta nekem a józan ész – folytatta Deák rendíthetetlen nyugalommal. – De ha egyszer a mozgalom megkezdődött, támogatnom kötelességem volt, ezt mondta a hazafiúi becsület. A Védegylet az utolsó töltés, amelyet az iparunk független emelkedéséért vívott küzdelemben csőbe eresztettünk, ha ezt sikertelenül lőjük ki, gyáva nyomorultnak fog tartani minket Ausztria és a világ.

– Márpedig minden jel szerint mellélövünk – Széchenyi kezdte elveszíteni a türelmét –, vagy a kezdeti hűhó után teljesen kifogy a lelkesedési puskapor. De tegyük fel, hogy célba találunk, nem kappanrepülés lesz a dologból. Ám hihető-e, hogy Ausztria szótlanul tűrje életbevágó érdekeinek megsértését? És ha civakodásra kerül sor, ugyan ki lesz az erősebb?

– Tud jobbat méltóságod? – Deák hangsúlya már eleve érzékeltette a kérdező véleményét.

Széchenyi maga elé nézett, hallgatott. A kétgarasos terv bukása még inkább megérlelte benne azt a meggyőződést, hogy a kudarcra ítélt ellenzéki próbálkozások helyett a kormány támogatásával kell pozitív reformokat kivívni. De megértheti-e mindezt Deák?

– Egy független pártra lenne szükség, amely nem hajlik egyik oldalra sem – kezdte az agitációt, kicsit távolabbról, mint először akarta. – Egy olyan pártra, amelyet nem kábít el sem az udvar kegye, sem a nép tömjénezése. Legyen ön a vezetője ennek a pártnak, s én követni fogom önt.

– Megtisztelő az a bizalom, amellyel ön személyem iránt viseltetik, de azt hiszem, túlzottan is jóindulatú; ami pedig egy ilyen középpárt alakítását illeti, az udvar és az ellenzék közt nincs lehetőség közvetítők működésére, s én különben sem szeretném gyengíteni az ellenzéket.

Deáknak kész válasza volt mindenre, mint akit nem lephet meg a gróf semmilyen újabb ötlete. De a folytatáson mégis meglepődött.

– Akkor pedig a kormány mellé kell állnunk… hogy megváltoztathassuk!

– Hogy érti ezt méltóságod? – Deák kezében félúton megállt a szájához emelt szivar.

Széchenyi felállt a székből. Jobb kezével fejét dörzsölgetve, majd heves taglejtések közepette, időnként íróasztalára csapva, fel s alá kezdett járkálni a szobában.

– Minden bajunk forrása a központból ered, az abszolutista rendszerből s annak kormányából. Ha mi ketten hivatalt vállalnánk, szívós munkával tábort tudnánk építeni magunk köré, és kibuktatnánk a hatalomból Metternichet.

– Ön hajlandó lenne bemenni abba az oroszlánbarlangba?

– Belépnénk, hogy belülről robbantsuk szét hatalmukat. Dániel próféta sem félt az oroszlánveremben.

– De őt az ég angyala emelte ki onnan, erre mi aligha számíthatunk.

– Számíthatunk a saját eszünkre. Emlékszik még, mi történt Szigetvár ostrománál? Szulejmán császár meghalt, de Szokoli Mohamed nagyvezér eltitkolta a hírt a katonák előtt, és az tovább adta ki a parancsokat – a halott nevében. Ferdinánd császár él még, de elméje halott, s az ő nevében is ki lehetne adni parancsokat.

– És ki lenne ebben az esetben a nagyvezér?

– Mi ketten, kedves barátom.

– Az legalábbis rám nézve erkölcsi lehetetlenség.

– És miért?

Deák mélyet szívott a szivarból, s csendesen, mintegy magának ezt mondta:

– Mert Szokoli Mohamed keresztényből lett török, vagyis renegát volt. S én nem lehetek renegát sohasem. És önnek sem ajánlhatom ezt a lépést. Rá akarja szedni a kormányt, de a kormány fogja rászedni önt.

Ha más beszél vele így, kihívja párbajra. De Deák nem sértegetni akarja. Deák is a valóságra épülő politika híve, mint ő. Csak éppen másként látja ezt a valóságot.

Amikor a vendég eltávozott, Széchenyi sokáig lapozgatta naplóit. Hányszor támadt, különösen fiatal korában, lázadó indulat lelkében a kormány ellen. Metternich egy ízben így is szólította: Brutus… Hogyan festene egy hajdani Brutus a kormányhivatalnokok díszruhájában à la Zichy Károly? Iszonyatos látvány lenne! De ha ez a Brutus megérti, hogy minden ellenzékieskedés az adott viszonyok közt csak egy új Filippihez vezet; ha országa erejét szánalmasan csekélynek ítéli ahhoz, hogy a siker reményében indíthasson meg egy olyan küzdelmet, amely elkerülhetetlenül véres összecsapásba torkollik… akkor mit tegyen? Dőljön a kardjába már a harc előtt? Hagyjon fel mindennel, vonuljon vissza a magánéletbe, s szentelje erejét a selyemhernyó-tenyésztés magasztos ügyének?

Ha most hivatalt vállal, eljátssza a becsületet. De csak a rövidlátó, izgága, rebellis hajlamú emberek szemében. A becsületről majd a história ítél, nem elvek és szavak, hanem tettek és eredmények alapján.

Ez a gondolat megvigasztalta, s egy nyugtató, andalító álom reményében kimerülten ágyába dőlt.

Ijesztő hír volt, a magasságos ég ennél rémítőbb éjszakát nem is küldhetett volna egy jámbor lélekre. Már a gróf védegyleti cikkei is gyanúsak voltak. „Kormány ellen való demonstráció”, „ármánykodási szándék, birkatermészet és népszerűséghajhászat” – miért fáj a nemes grófnak a kormány baja ennyire?

S aztán az első, titkon súgott értesülés: Széchenyi István miniszter lesz… Steinbach Ferencnek még most, hetek múltán is libabőrzik a háta közepe, ha arra az éjszakára gondol. Uramisten, egy miniszter bizalmas pezsgőzés közben még azt is kitudhatja a titkospolicáj főnökétől – végtére is kollégájáról van szó –, hogy kik írtak róla bizalmas jelentéseket akkor, amikor még nem járt a helyes úton. S ha a rendőrminiszter kiejti azt a nevet, akkor ZZ-nek vége, szétfoszlik, mint a szivar füstje, s marad utána a puszta bűz és hamu, marad egyszerűen Steinbach Ferenc fiskális, ami a semminél is kevesebb…

De aztán enyhült kicsit a veszedelem. Úgy látszik, a nemes gróf túl sokat emlegette a bécsi udvar hatalmasai előtt, hogy ő „nem változott meg”, hogy „nem szeret meghunyászkodni”; az is lehet, hogy a régi bűnöket még nem feledték el, tény, hogy végül is kisebb rangot kapott, mint eleinte látszott. De még így is milyen gyönyörűen hangzott – Steinbach Ferenc egészen elérzékenyül, ha arra gondol, mi lett pártfogoltjából, akiről igenis mindig jóindulatúan nyilatkozott a rendőrminiszter úrnak! –, nem kevesebb, mint tanácsos a magyar királyi helytartótanácsnál, az újonnan, épp az ő kedvéért felállított országos közlekedési bizottság elnöke, sőt… igen, kérem, igen… valóságos belső titkos tanácsos!… Az 1845. augusztus 16-ának dicső napján kelt királyi kézirat szerint!

Így már egészen másképp érzi magát az ember! Mert eddig is kitüntető megbízatás volt egy ilyen jelentős honfi tevékenységét figyelni, de még inkább méltó e feladatot egy valóságos belső titkos tanácsos oldalán ellátni. Az aggodalom ugyanis fölösleges volt, mert a titkosrendőrség fejének – ó, a derék ember! – esze ágában sem volt kiszolgáltatni Steinbach Ferenc besúgót, sőt ellenkezőleg, még odaadóbb szolgálatra intette. Egy jól szervezett államban nem is lehet másként, s Steinbach Ferenc meg is rótta magát korábbi kishitűségéért. Hiszen őfelségén és a rendőrminiszteren s persze az ő alázatos szolgáin kívül igazán megbízható ember nincs is az egész birodalomban, s ezt tudnia kellett volna, s akkor egy pillanatra sem tántorodik meg nemes hivatásában.

De azért minden eshetőségre készen, jó lesz óvatosabban fogalmazni… Hátha egyszer még kancellár is lehet a nemes grófból?

És Steinbach Ferenc hosszú töprengés után egy rövid jelentést fogalmazott meg: „Gróf Széchenyi István, az Orsz. Közl. biz. elnöke hivatalba lépése előtt részt vett Prágában a cseh vasút megnyitásán és a boldog emlékezetű Ferenc császár szobrának leleplezési ünnepélyén. Folyó év szeptember 9-én kezdte meg hivatalnokoskodását. Pesten a felizgatott tömeg macskazenével fogadta megérkezésekor, s kocsiját, melyben neje is helyet foglalt, sárral dobálta meg…”

Hiába, egy valóságos titkos tanácsosnak sem fenékig tejfel az élete!

Kemény Zsigmond hiúzszemmel követte a báró minden mozdulatát, agyába véste szavait, arcvonásait. Egy fiatal írónak ki kell használnia az alkalmat, ha már a sors történelemcsináló emberekkel hozta össze.

Wesselényi meghízott, szemére hályog borult, mozdulatai elnehezedtek, de hangja és szenvedélye a régi volt. Egy homályos lugasban ültek, az asztalon írószerszámok, különféle papírlapok, irathalmaz hevert – a báró minden szabad percében leveleket diktált elvbarátainak. Megvetéssel emlegette Széchenyit:

– Ez az éltes férfiú, ez a gőgös oligarcha most Apponyi kancellár előtt hajlong, ama úrficska előtt, aki csak a minap akkora vala még, mint a kesztyűm… S tudod, mit mondott annak a beképzelt Metternichnek, aki tanácsot kért tőle Kossuth irányában? Azt mondta, hogy utilizálni kell Kossuthot, s ha nem lehet, akkor fölakasztatni…

Ezt már állva mondta, mennydörögve, mint egykor az ország gyűlésén, de észrevette magát, s fájó szemét a tenyerével eltakarva, visszaroskadt nádszékébe.

– Folytasd csak, mit csinál most!

Kemény meghatottan figyelte a bénító sorssal reménytelenül küzdő embert. Nem szerette volna ingerelni, s már csak ezért is a tények puszta közlésére szorítkozott:

– Széchenyi hajón járja a Tiszát, amelynek szabályozására nyilvános fogadalmat tett. Vásárhelyi mérnök hirtelen halála leverte, de azóta még többet tesz a szabályozás érdekében. A nép mindenütt ünnepli. Egyedül a szabolcsiak támadták meg. A Tiszahajózási Társulat alapszabályának vitáján Elek Mihály alispán szólt ellene. Elmondta, hogy hódolattal meghajlik Széchenyi személye előtt…

– A bolond – vetette közbe Wesselényi.

– …de nem feledheti, hogy ő a kormány magas állású hivatalnoka, a kormányban pedig nem bízik.

– Mégis rendes ember – enyhült meg a báró.

– Széchenyi azonban visszaverte a támadást. Elmondta, hogy pusztán a nemzet szolgálatáért vállalt hivatalt, nem címért vagy rangért, amelyet már 25 évvel ezelőtt is elnyerhetett volna… Ha a kormány most pénzt ad az egész Tisza-vidék átalakítására, az alkalmat nem szabad elszalasztani. Akik attól félnek, hogy a pénz elfogadásával a hatalom cselédeivé válnak, nagyon is kevéssé bíznak a nemzetben. „Kétségbe kellene esnem nemzetem felett, ha ilyen gyengeséget tapasztalnék benne. Rajtatok a sor, ítéljetek és válasszatok” – mondotta végül, és elhagyta a termet. Mindenki meghatódott, a gyűlés utáni lakomán Elek Mihály elsőnek ment bocsánatot kérni Széchenyihez, mire a gróf megölelte, megcsókolta, s az ellenzék le lőn szerelve.

– Mégiscsak nádember az az Elek – dörmögte Wesselényi –, ha ilyen átlátszó fogásokkal félre lehet vezetni. De remélem, te nem vagy ilyen. Mit fogsz mondani neki?

Kemény elvörösödött. Amióta közölte Wesselényivel, hogy Széchenyi felszólította egy politikai lap szerkesztésére, a báró szüntelenül visszatér erre az ügyre.

– Debrecenben rendelte találkozásunkat, s akkor fogom nézeteimet kifejteni.

– És szándékozol-e ajánlatát elfogadni?

– Megmondom majd, hogy körülményeim miatt ez lehetetlen.

Wesselényi nem titkolt megelégedéssel bólogatott.

– Rendben van, de akkor miért akarsz Debrecenbe menni?

– Örömömre szolgálna közelről is megismerkedni Széchenyivel, akit eddig csak egyszer láttam.

Így borul el a nap hirtelen nyári zivatar előtt. Wesselényi, elsötétülő arcát leszegve, szó nélkül kiment a lugasból…

De másnap újra kedves volt, figyelmes, gondoskodó, elhalmozta a zsibói kastély vendégét szeretetével. Egy alkalmas pillanatban aztán – ismét a lugasban ültek – régi naplóit, leveleit mutogatva, Széchenyire terelte a szót.

– Nem tagadom, hogy szerettem fiatal koromban – mondta elmélázva. – Világtapasztalatokat szerzett, s ha ismeretei rapszodikusak voltak is a gazdaságtanban, a szépirodalomban igen jártas volt, esztétikai ítélete finom és kimívelt. Soha nem akadtam emberre, aki e tekintetben több élvezetet és felvilágosítást tudott volna nyújtani nekem. Byron Manfrédját, noha semmi nyelvtani előismeretem nem volt, kezembe adta, s míg e gyönyörű művön átmentünk, eszméinek annyi kincsét közölte velem, hogy a gyönyörökért, melyekkel megajándékozott, még azt a három unalmas napot is megbocsátom neki, amelyet a karthauziak kolostorában töltöttünk, ahol ő szüntelenül a feszületet csókdosta, akár egykor vakbuzgó apja… De a politikáról akkor nem sokat gondolkodott. Nem hitt a nemzet jövendőjében, még nyelvünket is csak tördelte. Csak én tudom, mennyi fáradságomba került felráznom őt… Büszkeség nélkül mondhatom, a hazaszeretet lángját én tápláltam benne, s az ország állapotáról több felvilágosítást nyújtottam neki, mint amennyit én nyertem tőle… És most sem ismeri az ország helyzetét, a nép hangulatát, mert különben nem állt volna, mindannyiunk szégyenére, kormányszolgálatba.

Szokásától eltérően csendesen, higgadtan beszélt, de amikor észrevette, hogy Kemény milyen makacsul hallgat, egyszerre elöntötte a harag.

– Hát mégis beszélsz vele?

– Megígértem, hogy elmegyek.

Wesselényi felállt, s az indulattól reszkető jobbját magasra emelve, magánkívül kiáltozni kezdett:

– Hát menj! De ne feledd soha ezt a percet! Én, Wesselényi Miklós megátkozom azt a kezet, amely valaha is, bármilyen körülmények között csak egy sort is írand Széchenyi István mellett!

És világtalan szeméből ömlöttek a könnyek, és elborították arcát.

Széchenyi éppen fuvolán játszott, bús nótákat próbálgatva, amikor Kemény belépett debreceni szállására. Azonnal lecsapta hangszerét, vendége elé sietett, s kezét megszorítva maga mellé ültette. Házikabát volt rajta és csíkos nadrág.

Kemény nem akarta ámítani a grófot, s így mindjárt elöljáróban megemlítette, hogy szándékában áll követi tisztet vállalni Kolozsvárott, s ezért egyelőre nem mehet Pestre. Széchenyi megérthette a közlés lényegét, s nem tett említést a hírlapról, amelynek szerkesztését Keményre szerette volna bízni. Mindez azonban nem változtatott magatartásán, változatlan kedvességgel csevegett hol erről, hol arról, már amerre szeszélyes kedve sodorta.

A hangulati csapongásnak látszó sokféleség mögött azonban, Kemény csak később vette észre, némi számítás is rejtőzött: a gróf minden napirenden levő komoly kérdésről megfogalmazta a maga véleményét, nem minden agitációs szándék nélkül.

– Sokan szidnak most, hogy hivatalt vállaltam – mondta többek közt kedélyesen –, de nem törődöm velük. Én nem szeretek a szél ellen pisilni, nehogy bemocskoljam magam.

Kemény elnevette magát, de utána arra kellett gondolnia, őszintén beszél-e a gróf. Hiszen a Hitel írója egész életében mindig az ár ellen úszott, nincs más politikus, aki ennyire csak a maga céljait követte volna, nem törődve senki gáncsoskodásával. De nem akart elmélyedni most e lélektani rejtélyben, inkább a gróf arcát figyelte – sohasem látott még ilyen romantikus arcot. A komor és unatkozó kedélyre valló vonások szilajsággal keverednek, az embergyűlölet és emberszeretet, az ábrándosság és a hidegség jegyei egybeolvadnak: egy gőgös angol oligarcha arca ez, amelyen a francia forradalmi eszmék tüze ég. Nagy elszánások és kicsinyes gondok egyszerre tükröződnek ezen az arcon, amely mint a telegráf, szakadatlan összeköttetésben áll a lélekkel, s annak minden rezdülését nyomon követi; valóságos kirakata az agyat foglalkoztató eszméknek.

Amúgy külsőleg távolról sem szép ez a fej. Az arc sötétsárga, rézvörös színezettel, a homlok magas és redőkbe vont, felső része oly domború, oly teljes és széles, amilyet ritkán lehet látni. E méltóságos, de sötét homlok jellegét kiegészíti a sűrű, nagy szálú, szögletesen egymásba folyó két szemöldök, ez a legendás szemöldök, amelyről maga a gróf is élceket farag – érvényesülése akadályának nevezve e mefisztói tartozékot. Fürkésző szeme mintha a vesékbe akarna hatolni, de máskor elszakad a világtól, s az eszmék szférájában merül el. Vastag tövű orra alatt sűrű, nyírott, fekete bajusz takarja a közepesnél nagyobb szájat. Álla erős, csontos, szinte durva, hangja erős, férfias, amíg nyugodtan beszél, de ha izgatott, rekedten sipít.

Most nyugodtan, kellemesen cseng. Széchenyi hosszan ismertette Kossuthhoz fűződő viszonyának különböző állomásait, s alig visszafogott gúnnyal jelentette ki:

– Barátai azt terjesztik, félre akartam vezetni Kossuthot. De én nem vagyok abban a helyzetben, hogy Kossuth Lajcsira rászoruljak, járjon ő csak a maga útján.

Szóba hozta Wesselényit is, mintha csak sejtette volna, hogy olyan ember előtt beszél, aki a história számára megörökíti szavait.

– Most újra megorrolt rám, de ez nem lep meg. Ez jelleméből következik, amely merőben más, mint az enyém. De nem tagadom, hogy fiatal koromban szerettem. És szükségem is volt rá. Nézzen rám; én hol komor vagyok, hol élcelődöm, de a tömegek kedve szerint szólni nem tudok. Én az asztal mellett ki tudom főzni egy bonyodalmas terv részleteit, de kolomposnak, vezérszónoknak nem vagyok való. A magyar, mint keleti nép, a külsőségeken kap leginkább, kedveli a széles, köpcös, bikahangú embereket, akik elég dagállyal tudnak beszélni. Wesselényiben megvannak e tulajdonságok, s én reméltem, hogy mi ketten meg fogjuk érteni egymást, reméltem, hogy ő, ki szép eszét oly sokáig hevertette parlagon, az utazások, tanulmányok közben lerázza magáról mindazt, ami betyáros benne; s reméltem, hogy épp a belőlem hiányzó tulajdonságaival, de velem összefogva a haza javát fogja szolgálni. De ő a tapsok után indult, szerelmes a faltörő politikába, mindig csak szítani akarja a gőzkatlant, míg az egyszer fel nem robban…

Amíg beszélt, egy pillanatra sem tudott megpihenni. Majd a dívány egyik, majd a másik végén hintázta magát, aztán törökösen összefogta a lábát, és arra ült, gyakran fel-felugrált, és karját lóbálva sebesen járkált a szobában. Hirtelen megállt Kemény előtt, s a vállát megragadva gúnyosan mondta:

– Ő fényleni szeret, ragyogni, én meg használni szeretnék!

Elmentek a vendégek. Velük ment el az óesztendő is, nem hagyott maga után mást, csak a megvalósulatlan reményeket.

Széchenyi egy pillanatig még a kapuban maradt, mintha az utolsó percben még történhetne valami, valami csoda, ami beteljesítené a kicsúfolt reményeket. Aztán legyintett egyet, s visszament dolgozószobájába. Crescence persze szomorú lesz, egyedül kell lefeküdnie. De ma ő is egyedül akar maradni.

Az íróasztalon Lamartine könyve hevert, sokat olvasgatta az utóbbi hónapokban. Kivette naplóját is, s egymás mellé tette a két könyvet. Ott az ábránd, itt a valóság. A girondiak története szép könyv, tanulságos mű, de szereplői valahogy oly messze vannak a magyar parlag hőseitől. Még a legnemtelenebb francia jakobinus is valóságos gavallér a magyar izgatókhoz képest. Meg akarta keresni, mikor vette először kézbe ezt a könyvet, akkor jegyezte fel ezt a mondatot is, de lapozgatás közben egy irat került a kezébe, hátán egy dühös órájának emléke – táblázatba szedte Batthyány jellemét, ilyenformán:

 

 

Amikor ezt felírta, bizonyára örömét lelte az ilyen gondolatokban, de ma nem tudott megvigasztalódni ellenfelei hibáinak számolgatásától. Ez a napló a tanúság rá, mennyi hiúság, sértett becsvágy, mennyi irigység fészkel az ő szívében is. Kora ifjúsága óta. Igen, ugyanolyan féktelen becsvágy égeti, mint fiatal korában, csak épp a lázadó merészség nem él már lelkében. Lehetséges, hogy épp azért gyűlöli annyira Kossuthot és Batthyányt, mert a saját régi énjét látja bennük? Mert hogy gyűlöli őket, minek is tagadná. Fellapozta a naplót, csak nemrég írta be, amikor ki tudja, már hányadszor, ismét összetűzött Batthyányval:

„1847. nov. 23. Érzem, időm lejárt. Szellemem, a bennem levő isteni szikra kialudt, minden kihűlt. Maradt a vaskötelesség. Apponyinál összeütköztem Batthyány Lajossal. Majdnem pisztolyig mentünk. Sejtem, hogy egyszer le fogom őt lőni. Szakállának alsó csücskére fogok célozni, s homlokon találom, s ő összeesik, mint egy öleb. Ó, jóisten, még kedvet, irtózatos kedvet is érzek ehhez! Ez nem fog elmaradni. – Nagy szomorúan feküdtem ágyba.”

Lehet, hogy amikor Batthyány szakállának alsó csücskére szeretett volna lőni, valójában fiatalkori önmagára akart célozni, arra a hetyke kapitányra, aki nem félt Metternichhel szembeszállni, aki Windischgraetz csábításait mosolyogva hárította el, s aki sutba dobva a piros nadrágot, az elzüllött mágnások képébe vágta a Hitelt?

Bonyolultnak találta ezt a gondolatot, félt is a végére járni. Windischgraetz neve úgyis új okot kínált elkeseredéséhez. Nemrégiben a cseh vasút megnyitásakor a prágai érsek ezt mondta a hercegnek: „Ez a Széchenyi gróf hogy mert idejönni?” Mire Windischgraetz így védte meg: „Egy idő óta kezd okosan viselkedni…” Igen, ez a legszomorúbb az egészben: most azok védik, akik régen legjobban mocskolták, az udvaronc szolgalelkek.

De ezt a szégyent is el lehetne viselni, ha lenne haszna az országnak az ő hivatali szolgálatából. De ezt nem lehet mondani. Sokat ígérnek, keveset ajánlanak, s azt a kevés pénzt sem adják meg. Ami itt épül, jórészt magánosok és társaságok munkájából születik, nem a kormányéból. Mint a Kisfaludy is, az első balatoni gőzös, amelyet épp születésnapján bocsátottak útjára. Vagy a híd, amely ha lassan is, de épül. Ahol a kormány pénze és támogatása nélkül nem lehet előrehaladni, mint az Al-Dunánál vagy a Tisza-völgyben, ott a dolgok meg is rekedtek…

Az esztendő egyetlen eredménye az volt, hogy őfelsége kegyeskedett magyarul megnyitni az új országgyűlést. Ő maga is meghatódott kicsit, itt a bizonyíték rá a naplóban: Minden csupa enthuziazmus, sokan sírnak. Én magamba zárkózva, csendben élvezem a nemzet újjászületése feletti gyönyört, magam is járultam hozzá valamivel… Igen, meghatódott. De mentünk-e ezzel ténylegesen is előre? Miben különbözött ez a jelenet attól a másiktól, amikor a megboldogult József helyébe lépő új nádor, István főherceg és az ifjú Ferenc József magyarul szólott az urakhoz? Semmiben, csak a szónokok rangjában. És Széchenyi István akkor kellőképpen tudta értékelni ezt a szcénát, amint megint csak naplója mutatja: Íme, két fiatal osztrák főherceg könyv nélkül betanul néhány magyar szót, és már-már elszédül a hű magyar nép! Úgy örülünk, mint egy halálos beteg, ki végre már annyira vitte, hogy egy tojást megemészthet…

De őfelsége rendőrei azért tovább figyelik Széchenyi tanácsost, még a leveleit is felbontják, minden egyes levelét, a Crescence-hoz írottakat is… Hát hol van akkor a nemzet újjászületése?

Zajt hallott a térről, az ablakhoz ment. Lampionos jurátusok vonultak lent, Kossuthot éltetve.

Kossuth, Kossuth, Kossuth! Mindig csak ő. Megérdemli a sikert, lám, őt is legyőzte. Minden cikke, könyve, újabban írt Politikai programtöredéke sem tudta csökkenteni befolyását. Még követnek is megválasztatta magát, ő a főrend, csakhogy az alsótáblán tudjon küzdeni Kossuth ellen, akit Batthyány Pest követének választatott; s mi lett az eredménye? A királyhoz intézett felirat vitájában mégiscsak az örök ellenfél kerekedett felül. Valóra vált Metternich jóslata: két szék között a pad alá került. A kormány nem karolja fel, nem támogatja, az ellenzék pedig joggal elfordul tőle.

De Kossuth hová ragadja a nemzetet? Átok vagy áldás fog-e nevéhez tapadni? Talán egyik sem. Éppúgy nem, mint a Széchenyi névhez. Az elkövetkező 1848-as esztendő éppúgy nem hoz írt bajainkra, mint a hiábavaló szócsatákban elszállt évek. Majd az örök feledésben mindketten találkozunk, s ha lesz még magyar egy század múlva, talán a nevünkre sem fog emlékezni.

Átment Crescence szobájába.

Békésen, nyugodtan aludt az asszony. Nem szereti már annyira, mint megérdemelné. Hányszor volt hozzá hideg, türelmetlen, hányszor hallgatott el kedvetlenül, amikor talán egyetlen szóval elűzhette volna az árnyékot erről az arcról, amely még most is, annyi év után, angyalian szép. Legalábbis amikor alszik.

Legjobb lesz lefeküdnie neki is. Holnap, azazhogy már ma, az új esztendő első napján, korán kell kelnie. Crescence-ot a templomba kell kísérnie.

Szolgálat, bukás

Mit akarhat a nádor? – Ezt kérdezhették volna egymástól, de felelni nem tudtak volna maguknak, így hát némán ültek a hintóban, amely a nádor pozsonyi palotája felé tartott. Széchenyi oldalról figyelte barátját – alaposan megöregedett. Harminc-egynéhány évvel ezelőtt is együtt kocsizott herceg Esterházyval Londonban, nem sokkal Napóleon s vele a forradalmi szellem leverése után. Akkor mindketten fiatalok voltak, reményekkel telve s győzelemmel a hátuk mögött. Most megint a franciák történelemcsináló buzgalma hozta össze őket, csak épp minden megváltozott: a derült égből mennykőként lecsapó francia revolúció öregemberekként találja őket, Esterházy túl van a hatvanon, ő is a hatodik X felé közeledik; s mit szépítsük – a birodalom is megöregedett.

De vajon csakugyan derült égből csapott le a párizsi februári forradalom villáma? A „nagy és valósággal rettenetes esemény” – ahogyan Apponyi kancellár írta március elsejei levelében. Hiszen még egy magyar forradalom sem lenne meglepő ennyi mulasztás és tehetetlen foltozgatás után… Nincs-e tele a napló a közelítő forradalmat idéző jóslatokkal? Nem írta-e meg Wesselényinek, még a koleralázadás után, hogy egy új revolúció küszöbén állunk? Nem mondta-e maga Metternich is szüntelenül, hogy Magyarország is a forradalomnak ama szakasza felé halad, amely már „gyógyíthatatlan” következményekkel fog járni? S nem azon fáradozik-e immár több mint két évtizede minden magyar reformer, hogy értelmes változtatásokkal elejét vegye egy ilyen felfordulásnak?

– Talán mégis elfogadnak téged az udvarban – szólalt meg hirtelen Esterházy. A március eleji hírek óta ő sem tudott szabadulni a forradalom rémétől. De barátjától eltérően, ő a forradalomtól egészen egyszerűen az óriási Esterházy-birtokot féltette. Széchenyi szívesen gúnyolódott Batthyányn, hogy most még az ellenzék vezére is a 30 ezer birkájára gondolt. De mi van ezen gúnyolódni való? Hát nem természetes az, ha az ember szeretné megmenteni vagyonát a felforgató csőcselék elől? Azt a vagyont, amelyhez foghatóval egyetlen magyar arisztokrata sem rendelkezik? Még szerencse, hogy malíciózus megjegyzései ellenére Széchenyi is szemben áll a szélső izgatókkal, sőt még arra is késznek mutatkozott, hogy királyi biztosként erővel törje le az ellenzéket. Kár, hogy Bécs nem fogadta el felajánlkozását…

– Mit gondolsz, talán mégis téged kérnek meg a rendcsinálásra? – erősködött Esterházy, mivel Széchenyi az első kérdésre nem válaszolt.

– Nem hiszem, barátom. – Széchenyi gúnyosan elmosolyodott. – Én olyan hatalmat kértem tőlük, amilyet még magyar embernek nem adtak, s aligha fognak adni.

Nem szívesen beszélt erről az egész dologról. Két hete, hogy a francia forradalom híre őt is meglepte, azóta szüntelenül azon töpreng, milyen hasznot lehetne húzni ebből Magyarország javára. A franciák elkergették Lajos Fülöpöt, félő, sőt biztos, hogy a magyar ellenzék vérszemet kap. Pedig ha most követelőzni kezdünk, örökre elronthatjuk a dolgot az udvarral. Most kell nagylelkűnek mutatkozni, megmenteni a fenyegetett trónt, s utána benyújtani a számlát az udvarnak: jöjjön a király Budára lakni, kormányozza a birodalmat ebből a piszkos budai Várból, és vezesse az országot a korszerű reformok útján. De a magyar ellenzékben nem lesz elég türelem és önmegtartóztatás egy ilyen politikához… és Bécsben sem lesz elég ész és nagyvonalúság… Oly kedvetlen lett ettől a gondolattól, hogy útközben már nem is szólt többet.

A nádor halvány arcán s a már ott várakozó néhány főúr megnyúlt képén azonnal lehetett látni, hogy baj van.

István főherceg már elmúlt harmincéves, de karja, lába vékony, mint egy gyereké, bajszos arcán csak a beesett, árnyékos szem jelzi a felnőttkor gondjait. Nem próbál magyarul beszélni – az ilyesmi csak az ünnepi cécókra való, akkor is épp elég nehéz felolvasni azokat a tekervényes ázsiai szavakat – franciául sincs kedve társalogni e válságos pillanatban, németül böki ki, jó bécsi dialektusban:

– Fürst Metternich musste abdanken.

A két magyar főúr elképed. Hát lehetséges ez? Metternich hercegnek le kellett mondania? Vége egy több mint három évtizedes politikai karriernek, amely a birodalom csúcsára juttatta a herceget.

A nádor – maga sem tudná megmondani, mi okból – megkönnyebbülten szemléli Széchenyi és Esterházy megdöbbent arcát. Mintha valami fogódzót kapott volna azzal, hogy megosztotta másokkal a rémítő hírt.

– A diákok megszállva tartják a fővárost – magyarázza –, őfelségének menesztenie kellett a herceget. A trón érdeke ezt kívánta…

Széchenyi szíve összeszorul attól a gondolattól, hogy mi lenne most, ha pár nappal ezelőtt elfogadják önkéntes felajánlkozását a királyi biztosságra? Egy csúful összeomlott hatalom nevében ugyan mit tehetne a magyar ellenzékkel szemben? Mehetne Metternich után… vagy pisztolyt ragadva végleg elköszönhetne a magyar politika színpadától… De a második pillanatban már úgy érzi, mintha eddig egy kriptában lett volna elevenen befalazva, s most elhengergették felőle a súlyos zárókövet. Ha Bécsben megbukott az abszolutizmus, Magyarországon sem maradhat fenn a régi rendszer, végre megnyílhatnak a kapuk az üdvös változások előtt, végre előremozdulhat a reform sárba, kátyúba ragadt szekere, s a nemzet is szabadabban lélegezhet!

– Kossuth felirati javaslatát – folytatja a nádor – fel kell terjeszteni, sőt meg kellene talán kérni őt meg Batthyányt, hogy vegyék kézbe a rend fenntartását.

Így omlik össze egyetlen perc alatt egy egész államrendszer. És szánalmas vergődésében nem tud máshoz kezdeni: ellenségeit kéri meg, legyenek kíméletesek iránta… Széchenyi nem tudja elfojtani gúnyos mosolyát. Pár napja még az egész udvar lázasan intrikált és terveket kovácsolt Batthyányék ellen, most tőlük várnak segítséget. De hogy képzelik ezt? Kossuthnak már a francia revolúció híre is elég volt ahhoz, hogy előálljon a királyhoz intézett követeléseivel, csak nem gondolja a nádor, hogy most, a bécsi forradalom után is meg fog elégedni ennyivel?

– A rend fenntartása, fenséges uram – mondja kimérten, mert nem akar azonnal dönteni állásfoglalásáról –, mindannyiunk érdeke, ennek módjait azonban az új helyzetben sokoldalúan kell figyelembe vennünk.

Végül is gondolkodni kell a dolgon. Sorsfordító esemény történt, amelynek következményeit egy felszínes osztrák főherceggel folytatott csevegésben nem lehet felmérni. Mindenesetre az idők komor jele, hogy már egy osztrák főherceg és királyi helytartó is az engedmények mértékén töri a fejét.

Kifelé menet Széchenyi gróf Zichy Edmunddal találkozott. A főlovászmester már tudott a bécsi eseményekről, aggódva érdeklődött, mi lesz ezek után.

– Mi lesz? – Széchenyi nem nézett Zichyre, mintha nem is hozzá beszélne. – Tengerként fog ömleni a vér, és a haza el fog pusztulni.

De amíg az országgyűlésre hajtatott, önmagában el kellett ismernie, hogy a haza pusztulásának rémképe csak egyik lehetősége a jövendőnek. Egyik lehetősége, de sajnos kétféle úton is eljuthatunk hozzá. Ha a magyar nemesség nem érti meg az idők szavát, s nem elégíti ki a nép követeléseit, felkel nálunk is az elnyomott tömeg, polgárháború tör ki, s a végén a reakció felülkerekedik, hisz a szervezetlen nép csak ideig-óráig tarthatja magát. Ha viszont a magyar nemesség most kihasználja Bécs szorult helyzetét, elérheti azt, hogy országunk végre a maga tengelye körül forogjon, a legszükségesebb reformokkal a népet is lecsendesítheti, ám később a kiváltságait sirató reakció és a bécsi udvar közös erővel eltiporhatja a magyar forradalmat s ezzel a nemzetet is. Mégis: a reform halogatása biztosan népfelkelésbe, vagyis anarchiába, vagyis bukásba vezet, a másik úton azonban, a reformok azonnali életbe léptetésének útján esetleg remények is ígérkeznek. Ha a reformokat rendben és belső nyugalomban sikerül valóra váltani, a bécsi reakció beavatkozási ürügyei és esélyei is csökkennek. A belső nyugalomhoz azonban Széchenyi István részvétele s az ő híveinek támogatása is szükséges.

Amíg idáig jutott gondolataiban, a tényekkel és valószerűségekkel számolt. De amikor eszébe jutott, hogy az ország számára kínálkozó egyedüli kiút egyszersmind Batthyány és Kossuth teljes erkölcsi és politikai diadalát jelenti, azt jelenti, hogy ország-világ előtt neki is el kell ismernie azok igazát, akik ellen immár egy évtizede küzd, egyszerre lehetetlennek érezte helyzetét. Könnyű azt mondani, hogy a haza érdekében el kell vetni minden olyan mellékes szempontot, egyéni hiúságot, amely a közös erőnek árt, végtére is ezek csak szavak. De kiállni és meghajolni ellenfeleink előtt, a sárba taposni egy évtized sokkötetnyi cikkét, könyvét, beszédét… és szembefordulni azokkal, akik eddig támogatták az embert?

Megint elfogta a kételkedés: semmiképpen sem lesz jó vége mindennek, bármerre induljanak is. Egy belső hang azonban most már kigúnyolta a kételyeket: „Ha félsz elismerni Kossuthék igazát, mondd ki nyíltan, hogy fontosabb neked az egyéni hiúság érdeke, mint a haza sorsa, de ne takarózz a távoli jövővel. A jövőt mi is teremtjük, nemcsak vak hatalmak. Aki most félrehúzódik, aki sértett hiúságán kesereg, azt a jövőt árulja el, amely részben az ő hatalmában is van. Jogos minden aggály, mert tényekből táplálkozik, az erőviszonyok adatain alapul, csak éppen a félreállásra nem jogosít fel.”

És különben is… Hányszor állt már vaksötétben előtte a jövő, és másnap reggelre minden világos lett. Hányszor látta mindörökre elveszettnek a haza ügyét, s lám, még mindig vagyunk, s talán inkább lehetünk és leszünk, mint valaha. Fiatal korában egyszer a katakombákban sétálgatott. Felzaklatott képzelete ezernyi veszéllyel fenyegette, a falak beomlásával, szörnyű halállal. Mások gondtalanul jártak-keltek e rémítő látomásokra gerjesztő színhelyen. És igazuk volt, mert semmi bajuk sem lett a katakombákban. A história katakombájában sem szabad képzeletünk szörnyszülötteire hallgatnunk. Kell látni a veszélyt, de vállalni is kell…

Mire az országgyűlési palota elé ért, véglegesen döntött. Fel fog szólalni, s aggályait nem hallgatja el ugyan, de a reformokat immár nem kérő, hanem követelő ellenzék mellé áll.

Beszédét kedvezően fogadták. Mint ahogy azt a magától értetődő, de azért jóleső tényt is, hogy beválasztották az országgyűlés Bécsbe küldött deputációjának tagjai közé.

De hogyan fogják fogadni a magyarokat Bécsben? És csakugyan forradalom lenne az ősi császárvárosban, az önkényuralom központjában? És milyen a felkelt nép? És a néptől megriadt udvar?

Sorban választ kapott minden kérdésre. Amikor március 15-én délután két órakor a Ferenc Károly gőzhajó kikötött Bécsben, már a fedélzetről lehetett látni: itt bizony forradalom volt. S ez bizony nem az a szelíd, meghunyászkodó, kedélyes bécsi nép, amelyet a magyar urak kellemes kirándulásaik alkalmával megismerhettek. Ez egy erejének tudatára ébredt, bátor és nagylelkű, oroszlánszavú nép. Mennydörgő éljenzés fogadta a küldöttség hajóját s a hintókba szálló, díszruhás, vitézkötéses, kardos, sarkantyús csizmás magyar urakat.

A Jägerzeilén át vonult a menet. Elöl, a magyar zászlót lengetve, a küldöttséget kísérő pozsonyi jurátusok haladtak. Mögöttük a bécsi egyetemi fiatalság vitte selyemvánkoson az alkotmány megkoszorúzott pátensét. S utánuk a fáklyát lengető, kalapjukat dobáló férfiak, a virágesőről gondoskodó nők. Amelyik asszonynál nem volt virág, hajából vette ki a színes szalagot, azt hajította a küldöttek közé.

Széchenyi épp Kossuth Lajos feleségével ült egy hintóban… Valamikor, mielőtt még Kossuthné lett Meszlényi Teréziából, egyszer együtt utazott vele egy gőzhajón, s kellemesen elbeszélgetett a művelt és nagyravágyó nővel. Később, amikor a házassághoz gratulált Kossuthnak, naplójába beírta: „Szegény tatár!” S valóban az, mert lám, most sem mert nemet mondani feleségének, aki sütkérezni akart egy kicsit férje dicsőségében… És sütkérezhet is, mert a birodalom fővárosának népe mindenkinél jobban ünnepelte Kossuthot. Az ő nevét kiabálták az ablakokból, az ő kezét szorongatták leghevesebben és leggyakrabban a férfiak, őt akarta megcsókolni minden bécsi honleány… A Fetzer kávéház előtt meg is kellett állnia a menetnek, mert mindenki Kossuthot akarta hallani.

– Ausztria népei közt – mondta Kossuth – még századok múlva sem lesz szív, mely titeket, bécsieket, áldólag ne említene a felszabadítás körül kifejtett dicsőséges munkátokért.

Széchenyi némi mosollyal állapíthatta meg, hogy Kossuth amúgy magyarosan ejti a német szavakat, de ugyanakkor bámulva kellett elismernie, hogy győztes vetélytársa mennyire eltalálja a bécsi nép nyelvét is… Ezek az emberek máris rajonganak érte.

Itt-ott lehetett látni a torlaszok nyomát a mellékutcákon s a puskagolyókét a falakon. Windischgraetz neve díszlett az egyik feliraton, érdeklődéssel kérdezte, miről van szó. Egy készséges bécsi fiatalember elmondta, hogy a herceget bízták meg a katonai és polgári teljhatalommal, neki kell, szükség esetén erővel is, rendet teremteni.

– De mi nem félünk tőle – mondta hetykén a diák, s továbbsietett, hogy közelről megnézhesse Kossuthot.

Az udvari méltóságok már kevésbé voltak lelkesek. De ez is érthető. E nehéz napokban szívesen lemondtak volna a lázongó magyarok küldöttségének fogadásáról. Kivált amikor megtudták, hogy a deputáció vezetői a bécsi fogadtatás hatása alatt átfogalmazták kicsit követeléseiket, s már a nemzeti kormány azonnali felállítását és személy szerint Batthyány miniszterelnöki kinevezését sürgetik…

Széchenyi sem nézte jó szemmel ezt a gyors tempót. Szerette volna megkímélni a császári házat egy ilyen megaláztatástól, mert attól félt, hogy ez még inkább szakadásra vezethetne. De nem makacskodott, mert ő sem akart elszakadni ellenzéki társaitól. Vállalta hát, hogy ő is közbelép a királyi család tagjainak és az udvari méltóságoknak megpuhítása érdekében.

István főherceghez, akit az udvar Bécsbe rendelt, éppen Batthyányval ment. A nádor elképedt, amikor Széchenyi előadta, hogy most már többet kívánnak, mint a két tábla közös feliratában.

– Fenségednek látnia kell – mondta Széchenyi hidegvérrel –, hogy Magyarország teljes elszakadását most már csak érdemleges engedményekkel lehet megakadályozni. Ma még mi állunk itt, a magyar nemesség hangadói, egy országgyűlési küldöttség óhajával. De holnap már a felkelt paraszti tömegek állhatnak elő, népgyűlési követeléseiket támogatandó kaszákkal és cséphadarókkal.

– Megértem önöket – válaszolta a nádor némi habozás után. – De segítsenek nekem, mert az itteniek egyelőre hallani sem akarnak engedményekről.

Hát persze hogy segítenek, azért jöttek. De mit ér az értelmes szó egy olyan udvarban, ahol az értelemnek oly csekély a tekintélye?

Kolowrat kitűnően fogadta őket. Most, hogy megszabadult riválisától, Metternichtől, szemmel láthatóan igyekezett levonni az események tanulságát.

– Lehet élni zsarnokság alatt – mondta a tapasztaltak mosolyával –, lehet köztársaságban is, de a csőcselék uralma alatt lehetetlen.

Ami annyit jelentett, hogy inkább a magyar urak többé-kevésbé önálló kormánya, mint jobbágyaik lázadása. S ebben Széchenyi egyetértett vele.

Lajos főherceggel már nehezebben ment a tárgyalás. Hozzá másnap reggel ment. Azóta, hogy előszobázgatott nála, megváltozott egy és más a világban. Ezt a főherceg előzékenyebb modora is éreztette, de a független magyar kormány gondolata valósággal elborzasztotta Habsburg koponyáját.

– Még ha arról lenne szó, hogy a Metternich után szintén leköszönt Apponyi kancellár helyére nevezzük ki Batthyányt… vagy… vagy inkább önt… Erről még lehetne beszélni – és a főherceg jelentőségteljesen nézett Széchenyi szemébe.

„Köszönöm szépen – gondolta magában Széchenyi. – Egy héttel ezelőtt nem voltam jó nektek királyi biztosnak, ma kancellárrá tennétek, hogy én térítsem vissza medrébe a kiáradt folyót.” Látva, hogy a főherceg kemény koponyáját még nem puhították meg kellően az események, jobbnak gondolta elköszönni.

Megkereste testvéreit is. Lajos gróf, a legidősebb testvér főleg azért érdekelte, mert ő az udvarmestere Zsófia főhercegnének, márpedig köztudott dolog, hogy ez a nő a titkos kamarilla láthatatlan feje. Lajos természetesen szemrehányásokkal kezdte:

– Ez lett a vége a nagy reformpolitikának. Most ég a tető a fejünk felett.

Széchenyi nem mérsékelte indulatát.

– Ne engem okoljatok. Eleget prédikáltam, hogy a birodalom rozoga épületét tataroznunk kell, de ti nem hallgattatok rám. Hát most ne csodálkozzatok, ha azok, akik a javítást nem győzték kivárni, most az egészet a fejetekre gyújtják.

Veszekedtek egy kicsit, amúgy testvérek módjára, de Lajos gróf a végén megígérte, hogy emlékiratban fogja sürgetni Zsófiánál a független magyar kormány kinevezését, mint olyan elmaradhatatlan intézkedést, amely új gyújtóanyagok felhalmozódását van hivatva megakadályozni.

Még Windischgraetzcel is beszélt, aki egykor oly fölénnyel oktatta a helyes magatartásra, de ma alig titkolt respektussal figyelte a magyar ellenzéki hullám hegyén magasra emelkedő kiugrott kapitányt…

– Teljes lehetetlenség a magyar rendek minden követelésének eleget tenni – magyarázta a herceg. – A te barátaid az alkotmány és a monarchia felforgatására törekszenek.

– Felfordul a monarchia még jobban is, ha nem hallgattok az idők szavára.

– Hiába kerestek pártfogókat az udvarban, tervetek nem sikerülhet. Kár a buzgóságért.

– Egyfelől ha a dolog sikerül – Széchenyi végigmérte a kitüntetésekkel teleaggatott katonát –, néhány újabb rendjel elnyeréséről lehet szó; ha nem sikerül, egy korona elvesztéséről…

És délután személyesen is megnézhették, kinek a koronáját hozta ekkora veszélybe az európai felfordulás.

A király dolgozószobájában fogadta a magyar küldötteket. Riadtan olvasta fel előre megírt pár szavas magyar beszédét:

– A magyar nemzet hűségi biztosítását köszönöm, és kívánságait sikeresíteni óhajtom. Szeretett Magyarországomban mindig bíztam, és annak hűségére is számot tartok.

Nesze semmi, fogd meg jól. A kötelező éljen nem maradt el ugyan, mégis látni való volt, hogy a harc még nem dőlt el.

De egyebet is lehetett látni.

Amikor Ferdinánd befejezte a szöveg felolvasását, környezetére nézett, meg vannak-e elégedve a lecke felmondásával; azután hirtelen a magyarok oldalán álló István főherceghez lépett, s kezét kérő mozdulattal összekulcsolva, gyermekded modorában így szólította meg:

– I’ pitt’ di’, nim mir meinen Thron nit!

Ezt kellett megérni… A koronás király, amint unokaöccsének könyörög, ne vegye el trónját… A kamarilla urai alaposan ráijeszthettek erre a szerencsétlen bábkirályra. De ez még nem volt elég. A nádor zavart válaszára, melyből megértette, hogy trónját István részéről nem fenyegeti veszély, Ferdinánd sápadt arcán boldog mosoly jelent meg, s most Kossuthhoz fordult:

– Ugye, ha ön lesz a pénzügyminiszter, majd sok pénzt fog adni nekem?

Széchenyi még éjszaka sem tudta kiverni fejéből a kínos jelenetet.

A Matschaker Hofban volt a szállása, éjfél elmúlt már, amikor lefeküdni készülődött. Szokása szerint rögzítette naplójában a fontosabb eseményeket. Rég szaladgált ennyit, mint e két nap alatt. S még sohasem szaladgált ilyen fontos ügyekben, mint most… Mert most nem egy könyvről volt szó, vagy akár egy hídról, az akadémiáról vagy a lóversenyekről – most az első független magyar minisztérium megszületéséről vagy… vagy a népforradalomról s vele a nemzet haláláról volt szó. S a végső döntés, legalábbis formailag, egy szellemileg enyhén szólva korlátolt ember kezében van. Ha az a monarchikus érzület parancsa, hogy mindezt tűrni kell, nincs-e igazuk azoknak, akik nevetve túlteszik magukat e középkori maradványokon? Akik valóban el akarják söpörni ezt az egész monarchikus rendszert? Kossuth talán nem tartozik közéjük, legalábbis el kell ismerni róla, hogy határok közt akarja tartani a mozgalmat. De vannak Kossuthnál sokkal forróbb fejű emberek, a népköltő Petőfi és társai. Teljesen bizonytalan hírek szerint, amíg az országgyűlési küldöttek Bécsben kilincseltek főhercegtől főhercegig, Pesten ők ragadták kezükbe az események irányítását. Ha így van, minden késlekedés katasztrofális lehet. Petőfiék ma még talán megelégednének egy Batthyány-kormánnyal, de holnap már Kossuth is kevés lesz nekik…

Félt attól, hogy a szokásos rémálmok fogják gyötörni, de alighogy bezárta naplóját, elaludt csendesen.

Arra riadt fel, hogy dörömbölnek szobája ajtaján.

Az első álom tompító ködébe veszve, hirtelenjében azt sem tudta, hol van. Majd arra gondolt, talán Windischgraetz máris hozzákezdett a rendcsináláshoz, s a magyar küldötteken kezdi… Délután már elterjedt a városban, hogy le akarják fogni őket. Kossuthért is éjszaka jöttek annak idején… Hamar kiderült azonban, hogy nincs szó lefogásról, a nádor kérette magához.

Kísértetiesen lobogó fáklyák közt érkezett meg a Burgba. Batthyány, Esterházy és Kossuth már ott volt. A nádor diadalmas képéről szavak nélkül is sugárzott a jó hír, amelyet azonban a biztonság kedvéért tömören ki is mondott:

– Megvan.

Milyen bolond öröm fogta el őket, ezt soha nem lehet elfelejteni. Alig időztek a nádornál, siettek a kaszinóba megünnepelni az első független magyar minisztériumot és annak elnökét, az évtizedes ellenfélből szövetséges társsá lett Batthyányt.

E perctől kezdve órákon át a régi viták emléke nyomta Széchenyit. Mindenki vidám volt, visszafelé a hajón mindenkinek örömmámorban ragyogott a képe, de ő úgy érezte, jobban is sikerülhetett volna ez a nap. Jobban, ha nem előzi meg a Kossuthék elleni ádáz harc… Nemcsak azért, mert akkor ma talán ő lehetne az ellenzék ama vezére, akire természetes joggal esik a kormányalakítás tiszte. Hiszen valószínűleg így is miniszter lesz, mind az udvarnak, mind az ellenzéknek szüksége van rá; az első mérséklést vár tőle, a második vele akarja majd megnyugtatni az aggódó arisztokráciát; szóval feltehetően miniszter lesz, s ez szép dolog, még ha szebben hangzana is, hogy gróf Széchenyi István, az akadémia alapítója, a Hitel írója, a hídépítés, a Vaskapu, a Duna- és a Tisza-szabályozás, a gőzhajózás, a Casino és a lóversenyek kezdeményezője lett az első független magyar minisztérium elnöke… De tegyük félre a minden emberben ágaskodó hiúságot, ha belőle semmi sem lenne az új kormányban, akkor is jobb lenne eltörölni mindent, ami erre az értelmetlen harcra emlékezteti. Idejét, alkotókedvét, idegrendszerét áldozta fel a Kossuthék elleni küzdelemre, mert megdönthetetlennek vélt egy rendszert, amelyet, íme, pár ezer merész ember egyetlen nap alatt szétrombolt.

Úgy érezte, meg kell magyaráznia magatartását a körötte vidáman ünneplő embereknek.

– Tudjátok-e, barátaim, mi a különbség Kossuth és énközöttem? – kezdte tréfásan, míg a hajó Pozsony felé úszott. – Én eddig a tőkém kamataiból éltem, elég szűkösen, mert csak hat százalékot fizettek. Találtam azonban egy másik bankházat, amely tíz százalékot ajánlott. No, ez jó lesz, gondoltam, most már jobban élhetek családommal, még színházba is járhatok. Megelégedtem volna tehát a tíz százalékkal. Azonban történik, hogy Kossuthtal járok a városban, és amint egy bizonyos ház előtt sétálnánk, megtudta, hogy ott nagy pénzben folyik a játék. Felszólított, menjünk be a szerencsét megkísérteni. Úgy is lett. Elkiáltja magát Kossuth: Va banque! És szerencséje lett, megütötte a bankot, nyert másfél milliót…

Volt, aki nem találta túlzottan hízelgőnek ezt a párhuzamot, mert hiszen milyen ember az, aki a nemzet sorsát egyetlen lapra teszi fel? A legtöbben azonban a kossuthi diadal egyértelmű elismerésének fogták fel a tréfás kis mesét, s derűs nevetéssel nyugtázták a gróf szavait. Mindenki boldog volt.

Amikor este Pozsonyba értek, az örömhírre összesereglő nép is mámorosan ünnepelte azokat a férfiakat, akik az önkény megingott fellegvárából elhozták a nemzeti és társadalmi igazság aranygyapját. Batthyány, Kossuth, Széchenyi… minden jól ismert nevet és arcot lelkesen tapsolt a tömeg, a legnagyobb taps persze Kossuthot fogadta. Megérdemelte? Széchenyinek el kellett ismernie magában, újra és újra ki kellett mondania: igen. Csak pár napja, hogy épp itt, a Zöldfa erkélyéről miniszterelnöknek nevezte Kossuth Batthyányt, s lám, most újra itt vannak, kezükben az első magyar felelős minisztérium megalakítására adott megbízással. Igaz, óriási történelmi átrendeződés segített e hihetetlen siker kiharcolásában. De nem az-e a nagyság mércéje éppen, hogy ki mennyire tudja felfogni és kihasználni a história lehetőségeit?

Kötelességének érezte, hogy még a friss boldogság pillanatában Tasnernak is megírja az örömhírt és véleménye, hangulata megfordulását. Minden bizakodását, élete minden reményét beleírta e levélbe, mintha nem is egy alárendelt beosztottjának, hanem magának a történelem ítélőszékének vallana. Az új Magyarország jelképének érezte a Pozsony és Bécs között oly páratlan eredménnyel forduló hajót, amely a jövő új, eddig nem is remélt sikerei felé viszi majd ezt a sokat szenvedett országot.

„Ha reactio nem történik…” – ezt írta levele végén Tasnernak, s mire idejutott – úgy látszik, soha nem tud már tartósan örülni –, elfogták a kételyek. Ha nem lesz reakció, ha lesz bennünk elég mérséklet és erény… ha, ha, túl sok feltétel hiányzik még a boldogsághoz. De Tasnert nem akarta elkeseríteni. Bizakodó hangon fejezte be levelét, aggályait, kételyeit ezúttal inkább naplójának tartotta fenn. Amikor azonban naplóját bezárva végre párnájára dőlt, s alvás helyett a jövő rémképeivel viaskodott, szilárdan eltökélte magát, hogy történjék bár a legrosszabb, becsülettel meg fog maradni a magyar újjászületés bárkáján, akár elsüllyed vele a magyar, akár az áhított révbe fog érni.

Megint Bécsben…

„Ha reactió nem történik…” – ezt írta, ezt hajtogatta az első siker után, de igazában maga sem hitte, hogy Bécs simán tudomásul vegye mindazt, amire az összeomlás pillanatában félelmétől vezettetve kényszerült. Csak a lelkesültség rózsaszín perceiben lehetett ilyen csodákban bízni, s csak ideig-óráig. S valóban, még el sem múlt a szabadító március, máris elmozdult az álarc a bosszúért lihegő kamarilla képéről.

Széchenyi naplója előtt ült, s a rohanó események pár sorba rögzített jeleit követte álmos szemével. Fáradtan jött meg szállására, egész nap konferencián vitatkozott az udvari méltóságokkal, s estefelé még meghallgatott egy forradalmi gyűlést, ahol valami Alexander Bach nevű ügyvéd beszélt iszonyú lendülettel, mintha reggelenként a királyi család egy-egy tagját enné meg früstökre. Egy ilyen Bachhoz képest talán még a pesti fiatalok is mérsékeltek…

Bár jobb nem gondolni azokra sem. Kossuth fenségesen odamondott nekik, amikor a pesti forradalmi küldöttség Pozsonyba jött követeléseit előadni. Valóságos prófétai hévvel vágta az ifjú Vasvári arcába: „Ki Pesten nem engedelmeskedik, függni fog…” Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű, citoyen Kossuth! Hisz épp ön mondta azt is: „A szellemet nem lőhetni agyon.” Így igaz. A pesti fiatalok által képviselt szellemet sem lehet agyonlőni, ergo felfüggeszteni sem… Vasvári egyébként charmant fiú, valóságos pesti Saint-Just, s bizonyára hű követője is francia hasonmásának. Az is ilyen szelíd képpel lövette agyon az embereket, s aligha lehet kétséges, hogy Vasváriék sem félnének hasonló esetben egy kis erőszaktól. Nemcsak hogy a puskától vagy a nyaktilótól nem félnének, hanem ahogy hangadójuk, a költő Petőfi írta, a legdurvább leszámolástól sem riadnának vissza. Hogy megijedtek a mágnás urak, amikor épp egy Széchenyi szájából hallhatták Petőfi kéziratban terjesztett vészjósló versének strófáit! Már az első szakasztól libabőrös lesz az ember háta:

 

Dicsőséges nagyurak, hát Hogy vagytok? Viszket-e úgy egy kicsit a Nyakatok?

 

S a kilátásba helyezett új divatú nyakravaló csak kedélyes cirógatás egy igazi népbosszúhoz, amelynek borzasztó felhívását dermedten hallgatták a felsőtábla arisztokratái, a vers címzettjei:

 

Ezer évig híztak rajtunk Az urak, Most rajtok a mi kutyáink Hízzanak! Vasvillára velök, aztán Szemétre, Ott egyék a kutyák őket Ebédre!…

 

Igaz, a későbbiekben maga a költő vezényel megálljt az előzőleg kellően feltüzelt tömegeknek, s hajlandó (uramisten, hová jutottunk!) kezet nyújtani a mágnásoknak, ha azok elismerik a nép teljes egyenlőségét… Ezért a feltételes kötőszócskáért kellett felolvasni a verset az uraknak, hadd lássák, milyen a helyzet, s hogy valóban nem lehet játszani a jobbágyfelszabadítás ügyével. Hogy a figyelmeztetés sajnos nem volt hiábavaló, nem egy jel mutatta. Nem akarta-e az egyik követ megnyirbálni a márciusi vívmányokat, s nem volt-e kénytelen épp ő széttépni e követ javaslatát, amelynek puszta tárgyalása is már lángba boríthatta volna az országot? Pedig ez a követ régi jó barát volt, de a kerületi ülés elnöki székében ülő felelős politikusnak nem szabad azt néznie, ki a barátja, ki az ellenfele – az ország érdekére kell tekintettel lennie…

S akkor már nem is egyszerűen egy követ volt a többi közt, hanem miniszter is. Március 23-án kérte fel Batthyány, lépjen be a kormányba, a közmunka és közlekedésügyi tárca felelőseként. Mit is válaszolhatott volna? „Ha szükségetek van rám, igent mondok” – ezt felelte. De legszívesebben azt is hozzátette volna: „Most írom alá a halálos ítéletemet.” Mert akiket együtt fognak el, együtt is kötnek a bitófára; s ha itt bukás lesz, Széchenyi Istvánnak éppúgy osztozni kell a felelősségen, mint Kossuth Lajosnak, bármennyire küzdöttek is egymás ellen, s bármennyire különbözik a felfogásuk most is. Az egészben az a legmulatságosabb, hogy Kossuth legalább a saját elveiért fog felelni, de a Kelet népe írója hogy kerül majd a védegyleti izgató mellé?

Feltették ezt a kérdést mások is, amikor miniszterségének híre ment, s mit tehetett volna egyebet; kénytelen-kelletlen a szó ezúttal igazi értelmében vett akasztófahumorral ezt válaszolta:

– Ha annyira jutunk, hogy felkötnek minket, akkor csak azt az egy kegyelmet kérem majd magamnak, hogy Kossuth és én egymásnak háttal fordítva legyünk felakasztva!

Amin persze rendszerint nevettek a kérdezők, de néhányan közülük, magukban vagy baráti körben, bizonyára továbbra is megmaradtak abbeli véleményükben, hogy Széchenyi pusztán becsvágyból támogatja Kossuthékat… Talán még azt is mondogatják, hogy finoman játszotta ki kártyáit, Talleyrand módjára – miniszter lett az ellenzéki kormányban, de akkor is miniszter maradt volna, ha Apponyi reakciója győz…

Kellemetlen gondolatok ezek, de nem szabad félni tőlük. Végül is önmagunknak kell ítélnünk cselekedeteink felett, s a mások véleménye legfeljebb rosszul eshet, de nem irányíthat bennünket. Bátran és joggal a szemébe vághatná minden sanda gyanúsítgatónak: engem mindig az ügyszeretet vezetett, ezért estem és esem a lábamra, és nem a fenekemre, mint mások! De vannak vádak, amelyekre önérzetes ember nem is válaszol. Legalábbis a nyilvánosság előtt nem, még ha naplójának ki is sírja lelke nyavalyáit.

A napló amúgy is leghűségesebb bizalmasa egy olyan embernek, akinek igazában nincs is barátja. Vannak politikustársai, akikkel ebben vagy abban egyetért, s akikkel együttműködik, mint Batthyányval, Deákkal, Kossuthtal. Vannak értelmes munkatársai, mint Adam Clark, aki épp ezekben a napokban elkezdte a híd tartóláncainak felszerelését; mint Tasner, a derék titkár, vagy mint Kovács Lajos, a közlekedés ügyeiben buzgó segítője. S van felesége is, odaadó, féltő asszony, de a magyar sors szövevényét át nem láthatja, tanácsot nem adhat. Marad tehát a napló – önmagunk. S maradnak a mással meg sem vitatható és talán megoldhatatlan kérdések. Mint például Kossuth pénzügyminisztersége, amely az újabb válságnak okául vagy inkább ürügyéül szolgált. A kamarilla hallani sem akart Kossuth miniszterségéről, a pesti forradalmi tömegek viszont egy Kossuth nélküli kormányt egyáltalán nem fogadnának el. Kezdetben maga is ellenezte ezt a követelést, valóságos finis Hungariaenak tartotta… De az ország pusztulását mégis inkább az idézné fel, ha a kamarillát nem sikerülne meggyőzni az engedékenység szükségéről, ez esetben a nép lázadását s abból következően az ellenforradalom győzelmét semmi sem akadályozhatná meg. Így következett be az a még csak pár hete is elképzelhetetlen és megjósolhatatlan rendkívüli fejlemény, hogy egy Széchenyi István egy Kossuth Lajos miniszteri kinevezése érdekében agitálja az osztrák főhercegeket, s most alvás helyett itt várhatja Eötvös Pepit, hogy együtt menjenek a nádorhoz s onnan a főhercegekhez… tovább folytatni a „rábeszélést”…

Pedig a legjobb lenne aludni. Talán gyermekkora óta nem aludt ilyen jókat, mint épp most, a forradalom kavargó napjaiban. S nem is kártyázott ilyen sokat, szinte minden este whist-partik várják valamelyik osztályos társa lakásán. Az izgalomtól túlfeszült idegeknek jólesik a súlyos, mázsás alvás éppen úgy, mint a kártya ellenkező s egy kicsit a politikához mégis hasonló izgalma.

Megnézte az óráját, éjfél múlt. Véget ért a rövid pihenő, amit engedélyeztek maguknak. S csakugyan, már hallatszott is az ajtón Eötvös kopogása. Néhány perc múlva pedig már hárman ültek a Burg felé tartó hintóban.

Amíg az éjszakai Bécs csendjében vígan kocogtak a lovak, Széchenyi mosolyogva gondolt arra, hogy az ifjú Eötvös papája még a koleralázadás leverőjeként szerzett babérokat az udvarnál, s lám, a fiú már egy forradalmi kormány elismertetéséért hevesen ostromolja ugyanazt az udvart. Együtt egy osztrák főherceggel, aki okosabb (talán ravaszabb?), mint felséges rokonai, s tudja, hogy most engedni kell. S együtt egy másik magyar arisztokratával, aki legnagyobb politikai ellenfelének miniszteri tárcájáért is töri magát e március végi éjszakán…

A Burg urai is főleg Kossuth ellen berzenkedtek, de szavaikból világosan kitetszett, hogy a pénzügyminiszter jelölt személye csak ürügy, a magyar pénz- és hadügyek önnállóságát nem tudják megemészteni.

– Hogyan lehetséges – Lajos főherceg álmosan elnyújtva beszélt, de olyan tisztelettel, mintha annak idején nem ő lett volna Széchenyi kapitány őrnagyi kinevezésének egyik akadályozója –, hogyan lehetséges, hogy éppen ön, aki megfontolt elveiről híres, így pártolja Kossuth megerősítését?

Széchenyi is a legnyájasabb modort öltötte magára.

– Felségetek jól ismerik, milyen hatást tud kifejteni Kossuth a népre. Ha a pénz- és hadügyminisztérium dolgában kedvező elintézésről nem tudunk beszámolni, egy veszélyes zendülés kitörését aligha akadályozhatjuk meg.

Szőgyény alkancellár, aki a főhercegek oldalán vett részt a tanácskozásokon, befejezte egy épp akkor kapott pesti jelentés olvasását, s a levelet szótlanul Lajos főherceg elé tette. Lajos könnyed, csevegő modorát egy pillanatra sem változtatva meg, átfutotta a helytartótanács ideiglenes elnökének beszámolóját, amely szintén beláthatatlan következményeket jósolt arra az esetre, ha az udvar nem hagyja teljes egészében jóvá az egyszer már elfogadott magyar minisztériumot. „Az izgatottság folyton nő… Ha kedvező elintézés nem történik, Magyarország a dinasztia számára elveszett…” És így tovább. Lajos főherceg lebiggyesztette a száját. A helytartótanács begyulladt vezetői nyilván túloznak, éppúgy, mint ezek az itt ülő s előzékenyen ellenkező arisztokraták; de ha ez a nagy félelem csak félig jogos, a királyi család akkor is nagy bajban van. Úgy látszik, mégis jobb lesz engedni. Egyelőre.

Széchenyi kényelmetlenül érezte magát. „Jobb belátásra” akarják téríteni itt a kamarilla hatalmasait, az érvek hajszálfinom hálóját akarják kivetni rájuk, s közben minden érvüknél erősebben esik latba az a puszta tény, hogy Pesten a tömegek bármelyik pillanatban fegyvert ragadhatnak. Feszengve gondolt arra, hogy ez a burgbeli jelenet egyre jobban hasonlít egy jól szervezett útonálláshoz, ahol a banditák szószólói ékes úri modorban pénzük átadására szólítják fel a megállított utasokat, s úgy köszönik meg a pénzt, mintha ajándékba kapták volna, és nem a bokrok mögül leselkedő puskások marcona képe bírta volna ilyen engedékenységre áldozataikat. Igen, most kihasználjuk szorult helyzetüket. De ki a felelős azért, hogy idáig jutottak a dolgok? Miért kell erőszakkal fenyegetőzni? Mert ezek maguktól sohasem adnának Magyarországnak önállóságot, az biztos.

Lajos főherceg a látszat kedvéért ellenkezett még egy kicsit, s aztán megkérdezte:

– Szóval önök megígérik, hogy az új kormány, jóváhagyatása esetén, lojális lesz a dinasztia iránt?

Széchenyi és Eötvös egyszerre válaszolt határozott igennel.

– Nos, uraim – Lajos főherceg rókaképén a mosolynak valami torz utánzata jelent meg –, ilyen szellemben fogjuk tájékoztatni őfelségét, s pozitív döntésében bizakodunk.

Úgy mondta ezt, mintha nem tőlük függne, mit ír alá az együgyű bábkirály.

Széchenyiék megkönnyebbülve távoztak. Két hét alatt másodszor kellett kiharcolni a magyar minisztérium jóváhagyatását. Ez a második futam talán tartósabb sikerrel ér véget, mint az előző.

Ezt tudakolá tőlem néhány nappal ezelőtt bizonyos régi barátom, ki politikai eljárásom modorában osztozik… Mi lenne belőlünk egyéb – így válaszoltam derült lélekkel –, mint dicső nemzet, mely hamvaiból kiemelkedve, mikor egész Európa bomladozik, az emberiség díszére úgy fog állni most a rend, béke és szabadság fölött őrt, valamint hajdanta a kereszténységnek volt védfala.

Hosszú halálos álom után íme új… gyönyörű reggel tűnt fel oly sokáig eltaposott hazánk fölött. Bátrabbak, merészebbek, kikkel magasb láthatatlan hatalmak látszatnak szorosb szövetségben lenni, rövid napok alatt oly alapra fekteték hazánk jövendőjét, melyet – tisztelet, becsület, de igazság is – velem együtt mi hangyamunkások tán soha vagy csak generatiók után lettünk volna képesek megalakítani…

Azelőtt olyanokkal, kik nem bírták felfogni vágyainkat, volt dolgunk; most egyedül saját viszálkodásunk okozhat bajt. – Ámde kérdem, nincs-e kezünkben ennek elejét venni? Én azt mondom: igen, ez tökéletesen kezünkben van; minthogy ennek utána nem fog Magyarország Ausztriának többé félreismert, eléggé soha nem méltatott gyarmata lenni, de mint önálló ország, mely saját tengelye körül forog – s így álltunk szövetségbe –, úgy leszen integráns része a közbirodalomnak.

Meg van alapítva a magyar felelős kormány; a honnak millióji bevéve az alkotmány sáncaiba s oly kedvezésekben részesítve, mik lehetetlen, hogy az égi hatalmak rokonszenvét a magyar fajnak meg ne nyerjék; mert emberségesen meg van érdemelve és e mellett évenkénti országgyűlés Buda-Pesten, lehető legtágabb alapra állítva – sajtószabadság és ekképp szabad vitatkozás, ezen egyedüli biztos antidotuma minden subversiv hajlamnak…

…Századokig mozdulatlan pangásban sínylettünk, most felkap minket egy kedvező szélvész, már-már mutatkozik előttünk a közszabadsági kikötő. Istenért, tartsunk rendet, azaz: tanuljunk engedelmeskedni, magunkat alávetni, mert másképp, mikor már minden meg volna nyerve, legotrombábbul a part szélén szenvedünk hajótörést.

…Ki-ki tehát állja saját helyét becsületesen s önmegtagadással; ne adjon minden criticának hitelt, de inkább gondolja magát belé azon roppant nehézségekbe, melyeket legyőzni kell.

Mindenki a macskazenéről és véres következményeiről beszélt. Hogy a fiatalok felvonultak Lederer tábornok elé, kifütyülték, lehurrogták, az ősz hadfi pedig katonákkal zavartatta szét a tüntetőket. Szomorú eset, kivált mert polgárvér festette a pesti utcákat, de legkivált azért, mert még érdemes és tapasztalt férfiak is, mint Deák, nem annyira a forradalmi gőzben élő fiatalokat, mint inkább az erőszakhoz nyúló Lederer tábornokot kárhoztatják. Deák magatartása annyira elkeserítette Széchenyit, hogy abbahagyta a vitát, és szótlanul várta a Kossuthnál rendezendő konferencia kezdetét. Megint a vasútról lesz szó, ami roppant fontos dolog, de most mindennél jobban izgatta Széchenyit ez a véres tüntetés. Eleinte nem látszottak túl veszélyeseknek ezek a pesti fiatalok, Petőfi és kompániája, az alvezér Vasvári egyenesen kedves fiúnak tűnt. A Petőfi et co. azonban, ahogy naplójában jelölte őket, ezzel a tüntetéssel nyíltan a kormány politikája ellen sorakozott fel. Nem is meglepő ez a fejlemény, ha az ember figyelmesen beletekint Petőfi most kiadott forradalmi naplójába.

Kossuth üdvözölte a megjelenteket, külön tisztelettel kiemelve a közlekedésügy miniszterét és Deák igazságügy-minisztert, s elkezdődött a konferencia. Széchenyi azonban csak fél füllel követte a tárgyalást, Petőfi naplójának nemrég olvasott heves kitételei jártak eszében. Sok mindent jól lát ez a féktelen népköltő, jól ismeri a magyar parlagot, uraival és népével együtt. Ahol azonban személyileg is elfogult s tájékozatlan is, ott igazságtalanságba téved. Mint például Kliegl gépész vasúti találmánya esetében is. Petőfi, úgy látszik, nem tudja, hogy még a minisztérium kellő megszervezéséhez sincs pénz, nemhogy még találmányok kipróbálgatásához. Ezért kellett elküldeni Klieglt, éppen úgy, mint azt a fiatal katonatisztet, Görgey Artúrt, vagy minek hívják, aki meg a vasúti kerekek tökéletesítésén töri a fejét. Hiába szavazta meg az országgyűlés – igaz, szégyenletes huzavona után – a közlekedési törvényt (a szegény, beteg Wesselényi milyen derekasan kiállt a még ellenzéki főurak által is támadott javaslat mellett!), hiába ígért Kossuth nagylelkűen tízmilliót – ki tudja, mennyi pénzt fognak tudni ténylegesen is építésre fordítani. A híd készül, még a forradalom előtt lefektetett pénzügyi alapokon; ki tudja, felépül-e valaha is, de hogy az országos vasúti hálózat nagy tervéből mikor lesz valóság, arra jobb nem is gondolni. Ha Petőfi mindezt felméri, aligha támadja meg ilyen hevesen „minister Szécsenyit”, így, cs betűvel, mert a fiatal demokraták, úgy látszik, még a helyesírást is forradalmasítani akarják…

De abban igaza van Petőfinek, hogy „borzasztó vásári nép vagyunk”. Valahogy úgy fejezte ki magát, hogy azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akarunk. Okos szavak, bátor szavak. De a forradalom győzelme óta egymást követő fáklyás felvonulások, ünnepélyek hasonló elítélését „Szécsenyi minister” naplójában is megtalálhatná a költő, csakhogy – ezt el kell ismerni – Széchenyi Istvánban már nem dühöng annyira az igazság kimondásának szenvedélye, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. S néha talán nem is akarja elég korán észrevenni az igazságot. Ez a fékezhetetlen poéta például micsoda gúnnyal írt arról, hogy kétheti húzás-halasztás után ő császári-királyi fölsége „kegyelmesen méltóztatott szavát beváltani”, s elfogadta a magyar kormányt. Petőfi nem indult meg az udvari kegy láttán, mert nem érezte őszintének az engedményt. Ne adja isten, ami azóta történt, mintha neki látszana igazat adni… Pedig milyen felemelő jelenet volt az, amikor a király végre esküt tett a márciusi törvényekre! Még az ő nehezen meghatódó lelkét is megindította a király gesztusa. Boldogságában valami olyasmit mondott Batthyánynak és Kossuthnak, hogy ő csak sejtésképpen írta: „Magyarország lesz”, „de ti az egészet meg is valósítjátok”. Otthon persze, amikor naplójában is rögzítette e szavakat, megkérdőjelezte saját lelkesedését, s lám, ez a fiatal poéta már eleve nem hitt az egész színjátékban. Sőt jó előre hazaárulóknak bélyegezte azokat, akik a békés úthoz ragaszkodva, nem tudnak majd kellő sikert kivívni. De ha ennek a merészen beszélő és jó szemű kölyöknek van igaza, akkor Magyarországnak vége, mert erőnk csak a békés politikához van. Ha a fegyvereké lenne a szó, a magyar sereg egy napig sem tudna megállni a túlerővel szemben!

Gondolataiban már a magyar hadsereg véres menekülésének képeit látta maga előtt, amikor hirtelen kinyílt a terem ajtaja, és Batthyány titkára sietett be. Egyenesen Kossuthhoz ment, s fülébe súgott valamit. Kossuth bosszúsan megcsóválta a fejét, s felállt.

– Kérem a jelenlevő miniszter urakat, fáradjanak át velem a miniszterelnökségre. Valami népgyűlési küldöttséget kell fogadnunk…

Úgy látszik, a mai nap Petőfi és kompániája jegyében telik el – gondolta Széchenyi. Mert ki más vezethetné ezt a küldöttséget, ha nem a Forradalmi Csarnok fiataljai?

Valóban ők voltak. Petőfi, Táncsics, Pálffy és a többiek. Amikor Kossuth, Széchenyi és Deák megérkezett, Batthyány beengedte a deputációt fogadószobájába. A miniszterek alig titkolt ellenszenvvel, de udvariasságot erőltetve figyelték a küldöttség nevében beszélő Petőfit. A kihajtott gallért viselő, borzas költő tartásában volt valami színpadias – Széchenyinek eszébe jutott, hogy azt beszélik Petőfiről, vándorkomédiás volt évekig –, de beszéde teljes ellentétben állt Kossuth színészi modorával. Rezzenetlen arccal, hideg nyugalommal mondta ki a legvérlázítóbb szavakat is.

– Kül- és belháború fenyeget – a költő szavainak ijesztő nyomatékot adott a Hatvani utcából fölhallatszó tömegzsivaj –, de hadseregünk még mindig nincs, s felállítására lépést sem tett a minisztérium. Jellasics bán kitűzte Horvátországban a legnyilvánosabb pártütés zászlaját, aligha csak a maga szeszélyéből teszi ezt, de a minisztérium úgy bánik vele, mint dacos gyermekével a majomszeretetű anya: az ember nem tudja, cirógatja-e vagy pofozza. S mindezek után, amikor Pest forradalmi ifjúsága fellép a fővárosban pöffeszkedő idegen tábornok ellen, aki szabotálja a kormány rendeléseit, itt a haza szívében, a minisztérium szeme láttára aprítja a magyart e zsoldos generális! Ily kétségbeejtő körülmények között nyíltan ki kell mondanunk, hogy nem bízunk a minisztériumban…

Batthyány megpróbált közbeszólni, de fensőbbséges modora csak még inkább felpaprikázta a küldöttség tagjait. A miniszterek Kossuthtól, mint a nép kedvencétől várták, hogy lecsillapítsa a fiatalokat, de a fináncminiszter, aki már előzőleg közölte, hogy lázasnak érzi magát, makacsul hallgatott. Széchenyi úgy érezte, békülékenyebb hangot kell megütnie, s előzékeny, nyájas modorban ecsetelni kezdte a kormány nehézségeit. Nincs pénz, a fegyvergyártáshoz idő kell, a minisztériumnak külpolitikai kötelezettségei vannak és így tovább. Ahogy azonban a költő egyre gúnyosabbá váló tekintetét észrevette, abbahagyta érvelését, s Petőfihez lépve, a szemébe nézve megkérdezte:

– Ön most azt gondolja: azért vagytok miniszterek, hogy teremtsétek elő az eszközöket, s ha másképp nem lehet, hát a pokolból is…

Petőfi nem hagyta magát leszerelni a bizalmaskodó hangnem által. Kimérten, hidegen csak ennyit válaszolt:

– Ha tagadnám, se hinné el a miniszter úr.

Három órán át tartott a reménytelen párbeszéd, egyik fél sem fogadhatta el a másik véleményét. Széchenyi, a kormány legtöbb tagjához hasonlóan, eleve abból indult ki, hogy a minisztériumnak nincs ereje a fegyveres ellenálláshoz, mindenáron békét kell kötni a fenyegető horvát zendülőkkel. És ehhez Bécs jóindulatát kell megnyerni, vagyis óvakodni kell minden forradalmi szélsőségtől. A fiatalok eleve nem bíztak az udvarban, biztosra vették, hogy a nemzetiségeket az udvar biztatja, s fegyveres választ követeltek.

Pár nappal később Batthyány már arra gondolt, erőszakkal kell megfékezni a forradalmi fiatalokat és sajtójukat. Széchenyi nem hitt egy ilyen megoldás lehetőségében – ezt az erőszakot éppen úgy elítélte, mint a nemzetiségekkel szembeni kemény fellépést. Mivel azonban mind az egyik, mind a másik irányban egyre reménytelenebbnek látszott a békés szót értés, az ország helyzetét is egyre inkább kilátástalannak érezte. A fiataloknak abban igazuk van, hogy elvben az egyik lehetőség az lenne, ha lecsapnának a pártütőkre. De ehhez nincs erő. A másik út az, amit ő akarna – tárgyalni, engedni, békülni, s Béccsel ujjat nem húzni. De ezt már minisztertársai sem hiszik célravezetőnek, s amellett kérdéses, az udvar csakugyan akarja-e a békés megegyezést. Hátha Bécsben éppen egy véres felfordulásra spekulálnak? Hogy rendteremtőkként vonulhassanak be az országba! Akkor pedig nincsen remény.

A június 9-ére virradó éjjel jött meg a szörnyű hír Titel lázadásáról. Jellasics, legalábbis ez ideig, csak kakaskodott, a szerbek viszont nyíltan fegyvert ragadtak. Azóta minden elsötétült, egyik csapás a másik után zúdult az országra.

Megint a naplója előtt ül, mint annyiszor már, ezekben a cselekvéstől, tárgyalástól, szóvitáktól terhelt napokban többet töpreng naplója előtt, mint valaha. Most már arra kell gondolnia, ha minden felfordul, nem épp ez a napló fogja-e a vesztét okozni. Ha a szélső forradalmárok ragadják magukhoz a hatalmat, ez a napló ezernyi kételyével, ellenséges megjegyzésével minden további nélkül akár vádiratnak is alkalmas lenne. De ki tehet arról, hogy ő már nem tud osztozni a rajongó fiatalok forradalmi hitében, s nem tud bízni a magyar nemzet fegyveres győzelmében? Könnyű nekik, vagy akár Kossuthnak is, saját elveikért halnak majd meg a csatamezőn vagy a bitófán. De ő mindig ellenezte Kossuth politikáját, s most annak következményeiért szenvedjen?

Mert hogy fizetni kell, méghozzá hamarosan – nem is lehet kérdéses. S könnyen lehet, hogy egy olyan embernek, aki nem tud a Forradalmi Csarnok fiataljaival lelkesedni, nem is a győztes ellenforradalom vésztörvényszéke előtt kell majd felelnie, már annak előtte fejét véteti a forradalom szélső szárnya. Ha Kossuth kezébe teljhatalom kerülne, első dolga lenne régi ellenfelét lefejeztetni… „S igen, a naplók fogják nyakamat szegni – gondolja keserűen –, de hát hadd szegjék… ezt a nyakat…”

Szerette volna, ha legalább felesége és családja nem lesz tanúja az elkerülhetetlenül közelítő véres eseményeknek. Meg is kérte Crescence-ot, a gyerekekkel együtt utazzék vidékre. Crescence azonban váratlanul megmakacsolta magát.

– A mi helyzetünk olyan – magyarázta Crescence-nak –, mint egy zsúpfedeles faluvég, ahol itt is, ott is égni kezd, s hiába oltogatnak, egyszerre csak mindenfelől fellobban a láng, s vagy elég az ember, vagy megszökik.

– Ha így van – Crescence könnyes szemmel ölelte át –, még kevésbé küldj el minket. Veled élek, és veled akarok meghalni.

Jólestek ezek a szavak, s jó volt Crescence fénylő szemébe nézni e sötét éjszakában, ahol már a remény leghalványabb csillaga sem ég. De Crescence elhatározása csak növelte a felelősséget, a viselendő terheket, a nyugtalanságot.

Mintha nem lenne épp elég teher a vállán. S a legborzasztóbb súly a lelkiismeretet nyomja. Nem tud megszabadulni a gondolattól, hogy e rettenetes felfordulásért elsősorban neki kell vállalnia a felelősséget, hisz ő indította el azokat a mozgalmakat, amelyek szükségszerűen vezettek ezekhez a fejleményekhez. S bőven akadnak olyan igazi vagy ál jóakarók, akik ezt nem is titkolják el. Nemrégiben a kormány ismét osztrák földre küldte őt meg Eötvöst, Innsbruckba mentek, Magyarországra hívni a királyt. Hátha az uralkodó Budára költözése lecsillapítaná a lázongó nemzetiségeket. Az udvarban persze kitérő választ adtak, s ekkor mondta Eötvösnek:

– Közeledik a magyar tragédia borzasztó fináléja.

Mire Eötvös ártatlan képpel ezt felelte:

– Neked szerencséd van: ha minden jól üt ki a végén, akkor a te javadra fogják írni a sikert, hiszen az egészet te kezdted. Ha viszont rosszul sül el a dolog, a felelősség Kossuthra hárul, aki ellen mindig harcoltál: azt fogják mondani, ő rontott el mindent.

Megnyerő okoskodás, csak ha rossz vége lesz az egésznek – s most már egyre inkább arra mutatnak a fejlemények –, a kezdeményezőre hárul a legsúlyosabb vád: miért indított meg egy olyan lavinát, amelyet kormányozni nem állt hatalmában?

Letette a naplót, gondosan lezárta, a kulcsot nyakába akasztotta, s kisétált a híd elé. Hat órára volt hivatalos a Lánchíd utolsó tartóláncának felszereléséhez. Magával vitte két fiát is, hadd lássák a gyerekek a ritka eseményt – Magyarország első hídjának utolsó láncát, a tizenkettediket hogyan akasztják a pillér csúcsához.

A pillérek között horgonyozták le azt a hajóhidat, amelyen a nézők százai közt ő is megállt gyerekeivel együtt. „Talán mégis megérem a híd elkészültét – gondolta magában. – Ha az utolsó tartólánc beillesztése sikerül, végre születik valami ebben az átkozott országban, valami vitathatatlanul jó és üdvös, amelyben Széchenyi Istvánnak is van némi része… S ha a híd sikerül, talán még hazai ügyeinkben is történhetik csoda, s megmenekülhetünk a veszedelemből. Ha a két tartópillér egybekapcsolását nem akadályozza meg a nemezis, hátha megengedi e szegény, pártütéstől szaggatott ország egybeolvadását is.”

A tömeg álmélkodva figyelte a nyolcezer mázsás óriási vasszerkezet lassú emelkedését. Csikorogtak a láncok, s meg-megingott a hajóhíd, ahonnan a magasba húzták – Clark vezényszavára – a roppant súlyt. Másfél óra elteltével Clark mosolyogva fordult Széchenyihez:

– Jól haladunk, gyorsabban megy, mint eddig.

Mintegy harminc centiméter választotta el a tartólánc utolsó részét a pillértől. Még néhány nehéz perc, és valóra válik a több mint tizenhat éve megálmodott terv – az ország szétszakított szíve egybeforr.

Baljós reccsenés ijesztette meg az éljenzésre készülő nézősereget. S még meg sem érthették, mi történt, amikor az iszonyú vastömeg visszazuhant a hajóhídra, és szétforgácsolta a könnyű faalkotmányt.

De ezt már csak utólag tudták meg azok, akiket a hajóhíd szétesése a Dunába sodort. Ők csak annyit éreztek, hogy megnyílt alattuk a palló, s a következő pillanatban már sodorja őket az ár a fatörmelékek, deszkák, oszlopok között.

A szerencsétlenül jártak közt úszott a vízben Széchenyi is. Az összeomlás bábeli képe egy villanásnyi időre teljesen megbénította, magatehetetlenül sodródott a hullámokkal, de életösztöne – akárcsak ifjúkorában egyszer a tengerben – felülkerekedett, s görcsös csapásokkal a budai parthoz úszott.

Testben s még inkább lelkében összetörve, zihálva kapkodta a levegőt. Vizes haja a szemébe lógott, ruhájáról csorgott a szennyes lé. Megnyugodva látta, hogy fiai és Clark biztonságban vannak, de a másodpercnyi megkönnyebbülés után minden eddiginél szörnyűbb kétségbeesés fogta el. A vízbe hajló tartólánc és a feldúlt hajóhíd rémítő romként meredt rá. S úgy érezte, ez a rom örökké itt fog állni egy romba dőlt nemzet közepén.

Igen, a tizenkettedik tartólánc lezuhanása az egész nemzet jövőjét vetíti előre: így fog ez történni az országgal is. Tizenegy óráig fényesen fog sikerülni minden, s amikorra elbizakodásunk már nagyra nőtt, a tizenkettedik órában összetörik minden. Magyarország visszasüllyed a barbárságba, mint a birodalom levert gyarmata. Nem is szabad Kossuthék vagy a fiatal túlzók politikáját kárhoztatnia, nem ők tesznek tönkre mindent, amit a haza érdekében megpendített, hanem maga a nemezis, a végzet, amely ellen hiába minden küzdelem.

Régi ismerőse, a budai szerb pap futott hozzá, lelkesen szorongatta a kezét „szerencsés menekülése alkalmából”. Széchenyi szomorúan köszönte a részvétet.

– Ki tudja, kedves barátom, nem lett volna-e jobb rám nézve és a hazának is, ha a Duna habjaiba vesztem volna.

Július 26. Megmentésünk lehetetlen! Sajnos, nagyon világosan látom. A magyarokat ki fogják irtani… és ó! rettenetes érzés… meg kell mondanom: az emberi nem tökéletesedése szempontjából nem lesz kár értünk!

Július 30. Eddig mégiscsak ötven százalékkal rosszabbnak képzeltem mindent, mint ahogy lett. Alszom, mint egy zsák. Teljes közöny. Ha az idegeim emellett kitartanak, akkor jöhet, ami akar.

Augusztus 1. A híd romként fog állni! Mi diktáltunk Bécsben, a horvátok diktálnak itt! A mi állapotunk utolsó kapkodása egy haldoklónak!…

Augusztus 3. Hátgerincsorvadás. Zúg a fejem. A májam tönkremegy. Sehol egy fénysugár a jövőmben. Mint magyarok oda vagyunk. A bonyodalmak tönkretesznek minket. A magyarság teste nem bírja magában tartani azt, amit Kossuth stb. lenyelettek vele…

Úszás, lovaglás, séta, alvás.

Augusztus 5. Bűnbánatot érzek, hogy valaha is politikába keveredtem. Crescence: „Te csak nemeset akartál!”

Augusztus 11. Azt hiszem, vízkórom van. Szünet nélkül fülembe cseng, amit Metternich húsz-huszonöt évvel ezelőtt mondott nekem: „Vegyen csak ki egy követ a boltozatból, és összedől az egész!”

Augusztus 14. Eső. Lelkiismeret furdalások egész éjjel. Végül megkérdezem magamtól: hiúság vagy megsértett önérzet vezetett? A legkisebb mértékben sem! Valami földi indok? Nem! Volt valami mellékes cél, amely vezette politikai pályafutásomat? Soha! Lázítottam? Tápláltam csak egyszer is becstelen gondolatot a mi dinasztiánk vagy valaki más ellen? Soha! A lelkiismeretem ebből a szempontból egészen tiszta… S íme, teljesen megnyugodtam… szép csendesen elaludtam.

A híd egy rom. Nem bírják kihúzni a láncokat – és ha igen, úgy nagy részük elgörbül. Angliából semmi sem jön meg, vagy legalábbis nem idejében. A hidat be fogják fejezni, de nem most, és nem én mint magyar.

Talán jobb lett volna, ha sohasem születtem volna, vagy ha soha semmibe se fogtam volna! Isten bocsásson meg nekem!

Mit kellett volna tennem? Nem vállalni tárcát? Becsületes dolog lett volna ez a dinasztiával és az országgal szemben? Nem! Legyen hát belőle az, ami lenni akar!…

Hallucinációim egyre erősödnek!

Augusztus 15. Irtózatos éjszaka után elhatározom… itt tönkremenni! A két fiammal templomba kocsizok. Ó, Isten, az imádkozás sem megy!… Hír arról, hogy Verbásznál ezer rác elesett… Földerülök…

Augusztus 16. Bámulatosan nyugodtan és jól aludtam… Hír arról, hogy Jellasics hidat veret a Dráván! Mindenki eszét veszti!… Én nyugodt vagyok…

Úszni megyek. Egy láncon átmegyek Budára, és visszajövök

Augusztus 18. Kossuth sereget akar teremteni… Csak rend legyen! Hatalmat egy kézben – a magam s enyéim életével nem törődöm. Tízmilliószor inkább hadd legyek meggyilkolt, mint gyilkos… Ilyen nagyszerű zűrzavart, mint amilyet Kossuth robbant ránk, még sohasem látott a történelem. Tönkre fogunk menni; az ellenséges elemek körülvesznek minket, mint a skorpiók.

Augusztus 20. Nyomorult éjszakát töltöttem el. Mint Dániel. Egy hang bennem: „Ha nem születtél volna, minden jobb, szerencsésebb lenne!” Tízszer gyújtottam lámpát, megint eloltottam, járkáltam stb., stb. Hát ki lehet ezt az állapotot bírni anélkül, hogy bolond, őrjöngő és kétségbeesett ne legyek?

Augusztus 24. Buda-Pestet vagy a rácok gyújtják föl egészen, vagy a horvátok félig. – Mielőtt ez bekövetkezik, Pesten öldöklés lesz és halál. „Kötél a magyar minisztériumnak!” Magyarország el van temetve, a magyarok rothadt, undorító népként fognak szerepelni a történelemben.

Augusztus 25. Egész éjjel rettentő vihar dühöngött, mennydörgéssel és záporral. A hídon a vihar miatt nem lehet folytatni a munkát! Hahaha! A hidat nem lehet, ne is lehessen befejezni!…

Újra átéltem egy agóniát. Igen, világos előttem: legfőképp engem terhel a felelősség azért az általános nyomorúságért, ami Ausztriát és különösen Magyarországot sújtani fogja!… Én állítottam fel azt az alapot, amely Kossuthnak és Batthyány Louisnak piedesztálul szolgál… Tegnap azt mondtam Crescence-nak: „Ilyen sok borzalmat nem tudok elviselni! Meg kellene ölnünk magunkat!” Ő: „Milyen gyönge vagy, milyen nyomorult! Nem, vértanúként kell meghalnunk!” Ez új erőt adott nekem… Mégis dolgoznak a hídon! De nem lesz kész soha! Én sohase fogok átmenni rajta.

– Kossuthtól jövök, kedves Istvánom, kérleltem őt politikájának megváltoztatására, de hiába. Azt mondta, hogy a törvények szavaival már nem lehet megmenteni a hazát. Az osztrák kormány memoranduma, mely a monarchiát összetartó kötelékek feloldozásával vádol minket, szerinte elvágta a békés kiegyezés lehetőségeit. Próbáljunk együtt hatni rá, mielőtt a fegyvereké lenne a szó.

– A memorandumot a király szava szentesítette, „jóváhagyását meg nem vonhatta”… nem vonhatta meg attól a papírtól, amely márciusi álmainkat egy csapásra agyrémekké minősítette… Most már mindennek vége. Ha az uralkodó Jellasicsot támogatja, Kossuth az uralkodó ellen fordul… Miklósom, én már nem tudom megállítani a fergeteget. Késő… késő… mindennek vége. Pesten a terrorizmus embereié lesz a hatalom, már csak az alkalmat várják, hogy leszámoljanak a kiegyezés barátaival. Tudod, mit tett velem Kossuth a napokban? Megtudva, hogy családom vidékre küldtem, egy puskával játszadozva jéghideg arccal rám célzott, s ezt mondta: „Ön elküldte feleségét… vigyázzon magára… én lövetek azokra, akik ellenünk vannak…”

– Felzaklatott képzeleted talán eltúlozta Kossuth szándékát.

– Képzeletem lehet zaklatott, de a szemem és fülem még ép. Képzelheted, mit éreztem. Én Lipcsénél órák hosszat álltam golyózáporban, száz véres csatározásban tekintettem a halál szemébe, de soha nem éreztem félelmet; midőn azonban azt láttam, hogy négy lépésről reám céloz az az ember, aki ellen évek óta harcolok, mint Magyarország démona ellen… ekkor meghidegült ereimben a vér, s egy pillanatra a szívem is megszűnt dobogni.

– Megviseltek a szörnyű hírek, Istvánom…

– S téged talán nem? Akkor miért béreltél gőzöst a Dunán? Nem menekülni akarsz-e te is?

– Végső esetre számolva… tettem így. De még van időnk, próbáljunk mérséklőleg közbelépni.

– Késő… késő… Lemondok, és visszabúvok cenki odúmba, ott várom be végzetemet… és hazám végzetét.

– Isten veled hát, édes barátom, én bízom, hogy még felderül jó sorsunk csillaga.

– Isten veled, Miklós, félek, többé már nem látjuk egymást. Én a csillagokból olvasok. Vér és vér mindenütt! A testvér a testvért, a népfaj a népfajt fogja mészárolni engesztelhetetlenül és őrülten. Keresztet rajzolnak vérből azokra a házakra, melyeket le kell égetni. Pest oda van. Száguldó csapatok dúlnak szét mindent, amit építettünk… Az ég boltozatán lángbetűkkel vonul végig az isten ostorának neve… Kossuthé…

Kossuth lendülettel és eréllyel fejtegette a hon megmentése érdekében teendő intézkedéseket. A szerb felkelés… A nemzetőr zászlóaljak… A nádor menjen Jellasics elé… De egyszerre torkán akadt a szó, amikor meglátta, hogy Széchenyi felkel az asztal mellől, s mindkét karján feltűri kabátja ujjait, mint aki birkózni készül. Arcán azonban semmilyen indulat nem látszott, inkább valami dermesztő önkívület és magatehetetlenség.

– Barátaim… tudjátok, hogy én jó gyerek vagyok – Széchenyi szeme a távolba szegeződött, hangja mintha a föld alól hallatszott volna. – Tegyetek, amit jónak láttok, én mindenbe beleegyezem, de most engedjetek el engem… nekem haza kell mennem, beteg vagyok, lázam van.

Kossuth most értette meg, hogy Széchenyi azért gyűrte fel a kabátja ujját, mert a lázát akarja megmutatni. Ő is felállt, megfogta a felé nyújtott kezet, s a forró vér lüktetését megérezve, résztvevő hangon szólt:

– Az istenért, menjen csak, menjen! Önnek pihenésre van szüksége. Minisztériumát majd mi ellátjuk, ha megtisztel bizalmával, én is viszem az ügyeket addig, amíg egészségesen visszatérhet.

– Megteszi ezt ön?

– Nagyon szívesen.

– Ez megnyugtat engem. Köszönöm, nagyon köszönöm. Hát akkor elmegyek, falura megyek. Isten veletek.

S elindult az ajtó felé, imbolyogva, mint egy árnyék.

Hazajött a minisztertanácsból, de nem tudja elszánni magát semmire. Ma reggel már a pisztoly után nyúlt, a derék Tasner tartotta vissza a szomorú és értelmetlen végtől. De ennek, ami most van és lesz, ugyanúgy nincs értelme, mint a halálba menekülésnek.

Leveleket írt, s aztán elővette naplóját, amelyet egyszer már lezárt, szeptember elsején, de utána is csak írt bele néhány sort. Évtizedek beidegzettségével még egyszer rögzítette a nap eseményeit: Szeptember 4. … Kossuthhoz megyek konferenciára. Szabadságolnak… a további együttműködéstől. Elhatároztam (?) itt élni, itt halni! Elbúcsúzom Tierneytől, Ádámtól. Ugyanebben az értelemben írok István főhercegnek! Soha még ember nem hozott több zűrzavart a világba, mint én! Ó, Isten légy irgalmas hozzám!

Igen, ezzel véget ért a miniszter tevékenysége, most következik a magánember pihenője. Így, háziköntösben, karosszékből fogja végignézni a végzet szörnyű színjátékát. De vigyék ki innen a szőlőt és a rozskenyeret, nem kell már az étel annak, aki mindennel leszámol. Tasner fiam, te derék titkár vagy, de ne erőltesd rám az evést meg az alvást. Szeretnék én, egy percre bár, elszunnyadni, de nem tudok. Ég minden az agyamban, már előre ég, ahogy majd Pest fog lobogni a lángokban… Jó napot, doktor, miért néz rám, mint valami betegre? Hogy innen távoznom kell, mert a fővárosban minden hír csak még nagyobb zavarba hozza lelki tehetségem? De hisz ön téved, olyan egészséges vagyok, mint a pinty. Különben is tudni akarja az igazat? Elmennék én falura, de nem szabad… Bizalmasan közlöm, hogy Kossuth nem enged… a nyakamra pályázik… nyissz – így fogják levágni a nyakamat… és igazuk lesz, mert én vittem a lejtőre ezt a szerencsétlen országot… Ezek a doktorok mindenkit betegnek tartanak. Még jó, hogy megint magamra hagytak… Kint az utcán masíroznak a nemzetőrök, dalolnak, mert nem tudják, mi vár rájuk. Álljatok meg, szegény fiúk, a rácok elevenen fognak felfalni benneteket, nem tudjátok megállítani őket, holnap már itt lesznek Pesten, s ömleni fog a vér az utcákon… Ön papírt hoz, doktor, hogy Kossuth egyenesen kér, menjek falura szabadságra? Ön elhiszi, hogy ezt akarják, jó, lelke rajta, holnap reggel megyek, készítsék elő a hintómat…

…Aludt-e, vagy csak félálomban hevert az ágyon, nem tudta. De amikor reggel inasa, titkára és a doktor a szobába lépett, könnyebben érezte magát. Menjünk hát, utazzunk, ha nem tehetünk mást.

Kint az utcán, a szeptemberi reggel hűvös levegőjén egyszerre elhagyta az ereje. Mégis, mielőtt a hintóba szállt volna, megkérte Tasnert, vezesse a Lánchídhoz.

Hosszan állt a híd előtt, amely örökké befejezetlen marad, akár élete minden műve. Akár ez a város, amelynek újjáépítését a végzet nem akarta megengedni. Látja-e még valaha is a hidat, a Duna-parti palotákat? Kiterjesztett karral búcsút intett mindennek, s míg szeméből megállíthatatlanul ömlött a könny, elfúló hangon suttogta maga elé:

– Ó, az én füstbe ment életem!…

– Folytasd csak, fiam, hallgatom.

Wesselényi reszkető keze szétmorzsolta a hírlapot, amely oly kíméletlenül támadta, szökéssel vádolta Széchenyit. Vak szeme elé emelte az újságot, mintha meg akarná nézni, s dühödt mozdulattal a sarokba vágta.

– Pilisvörösvárnál járt már a hintó – folytatta beszámolóját a titkár –, amikor a gróf kijelentette doktorának, hogy nem megy tovább egy tapodtat sem, s visszatér Pestre, mert nem hagyhatja el minisztertársait. Az orvos nem akarta engedni, erre kiugrott a hintóból, s a szántóföldeken át a főváros felé rohant. Alig tudták utolérni. De nem nyugodott meg, Esztergomba érve agyon akarta lőni magát, inasa csavarta ki kezéből a fegyvert. Ezután felszaladt a kikötő hídjára, s a vízbe vetette magát, de egy épp arra haladó teherhajó matrózai csónakkal kimentették. Orvosa ezért jobbnak látta, ha a grófot nem Cenkre viszi…

– Hanem? – Wesselényi megmarkolta a szék karfáját, s fénytelen szemét a semmibe meresztette.

– Hanem Döblingbe… az elmegyógyintézetbe…

Elhallgatott a titkár. Csend lett a szobában. Hát ez lett a két barátból, akik egykor szent esküvel fogtak össze a nemzet felemelésére. Az egyik magatehetetlen vak, tönkrement testét készül gyógyítgatni. A másik őrült, Döblingbe vitték, megkötözve, mint egy rabot. S ha a betegség, amely az egyiknek a szemét, a másiknak az agyát támadta meg, nem is a kamarilla műve, de az, hogy Wesselényi Miklósnak betegsége legkritikusabb idején nem lehetett sorvadt szemidegét ápolni, azért a bécsi hatalmasok felelősek. S hogy Széchenyi István álnok kór kínozta elméje és idegrendszere nem bírta tovább, annak is az az oka, hogy végveszélybe sodort hazáért kellett gyötörnie magát… Mindkettőjük betegségének súlyosbodásáért azok a felelősek, akik kiváltságaikat és Magyarország feletti jogaikat veszni látva, a nemzetre szabadították cinkosaik légióit.

Megviselte ez az újabb lesújtó hír, s egy ideig szinte bénultan ült székében. Emlékezete mélyéből egyszerre csak az a jelenet szakadt fel, amikor Kemény Zsigmond füle hallatára megátkozta azt a kezet, amely valaha is csak egy sort ír Széchenyi mellett… Mit akarsz, bolond agy, ezzel a régi emlékkel? Hogy kerül most ez ide? A kötelességemre figyelmeztetsz? Tudom én azt jól magamtól is. Wesselényi Miklós akkor érezné átkozottnak nemcsak kezét, hanem egész lényét is, ha most nem emelne tollat a méltatlanul gyalázott barát védelmében.

– Vegyél elő papirost, fiam – s mivel megérezte a titkár csodálkozását, sürgetően kopogtatott a szék karfáján. – Cikket írunk a Pesti Hírlapnak.

S dörgő hangon, mint amikor az országgyűlésen beszélt, diktálni kezdett:

– Nem tagadom azon hitemet, hogy Széchenyi a jó ügynek, melynek előbb oly roppant sokat használt, később, bár használni akarva, sokat ártott. Azonban expiálta ő bűnét. Honához hív szíve honáérti keservében tört meg… És az e csapás feletti bú és az annyi hálát érdemlő férfi iránti meleg részvét helyett gúnyos és goromba szavakkal támadják meg őt…

Az utolsó szavaknál már verte az asztalt.

– Ha a cikkíró hiszi azt, mit írt, hogy tudniillik Széchenyi nem beteg: úgy én alacsony rágalmazónak nyilatkoztatom őt s mindenkit, ki azt merné állítani, hogy Széchenyi képes lehetne hona ügyét bármikor is, s annyival inkább a vész óráiban elhagyni, s a veszély elől megszökni, vagy éppen a bűn koholta gaz reakció vétkes és gyalázatos pártfogására vetemedni…

Elhallgatott, s hosszú szünet után, mintha már nem is a cikkhez tartozna, hozzátette:

– A rágalmazó cikkek olvasója méltán kiált fel: „Szegény oroszlán, mire jutottál?!”

Ezt már halkan mondta, mintegy sóhajtva. Mint aki nemcsak barátját, saját magát is búcsúztatja, ezzel az utolsó írásával végleg lelépve a história színpadáról, amelyre sok évvel ezelőtt boldog reményekkel telve, most összeomlott barátjával együtt lépett fel.

S akit most ő is követni fog, ha nem is Döblingbe, de Gräfenbergbe. Gyógyítani magát, s elmenekülni ama szörnyű események elől, amelyeket valamikor együtt indítottak el, de amelyeket irányítani vagy akár csak megérteni is már nem áll hatalmukban.

A rendőrtanácsos undorral figyelte az előtte szuszogó orvost. Először is azért, mert dr. Görgen, a döblingi magántébolyda igazgató főorvosa civil, s így eleve gyanús. Másodszor: kurta lábai fölött olyan mértéktelenül elhízott test terebélyesedik, ami azt bizonyítja, hogy nem izgatja semmi, vagyis közömbös a birodalom érdekei iránt, vagyis félrevezethető, tehát kétszeresen gyanús. S harmadszor: az egész ügy bosszantotta a tanácsos urat, mert semmi kedvet nem érzett bolond grófokkal foglalkozni egy olyan időpontban, amikor minden kollégája buzgón vadászik a szökevény, bujdosó lázadók és összeesküvő elemek után. De hát mit tegyünk, odafent komolyan érdeklődnek Széchenyi iránt, szeretnék tudni, csakugyan őrült-e.

– Kérem, csak a lényegre szorítkozzék – szakította félbe az orvos fecsegését –, engem a gróf betegségének természete és jellege érdekel.

Görgen vörös arcán egy kis megbántottság látszott, de a következő pillanatban már nyájasan mosolygott.

– Természetesen elmebeteg, kérem. Nem is tartanám másként tébolydámban, amely meglehetősen nevezetes arról, hogy abban…

– Miben áll ez az őrültség?

– Amikor több mint egy évvel ezelőtt intézetembe hozták, azonnal meg kellett kötözni, mert rohamai voltak. Hallucinált, fel s alá rohangált szobájában, fejét a falba verte. Máskor botot ragadva hátát a szoba sarkának vetette, s képzelt hóhérai ellen védekezett. Különösen magánkívül volt akkor, amikor a lázadó magyarok csapatai egészen Schwechatig jutottak, s idehallatszott az ágyúk dörgése… meg amikor a vitéz Windischgraetz herceg szétágyúztatta a bécsi csőcseléket… Aztán lecsillapodott, de teljes apátiába esett. Elhanyagolta a külsejét, ruházatát, még a mosdásra is erőltetni kellett… s kézzel evett.

A rendőrtanácsos megkönnyebbülten felsóhajtott. Dühöngeni a normális emberek is szoktak, ez közismert tény, de ha egy gróf kézzel eszik, akkor az csakugyan őrült, vagyis akkor veszélytelen, vagyis akkor nem kell tölteni vele az időt.

– Kivált nagy búskomorságba esett – folytatta az orvos –, amikor híre jött, hogy Haynau táborszernagy erélyes és bölcs intézkedései következtében a rebellis kormány elnökét, gróf Batthyányt és a „honvédek” tábornokait a közelmúltban…

Görgen félénk pillantást vetett a rendőrtanácsosra, mert nem tudta, mi a helyes kifejezés ebben az esetben.

– Elintéztük őket – segítette ki zavarából a tanácsos úr. – S azóta mit csinál?

– Szakadatlanul vádolja magát, hogy ő a felelős a kitört lázadásért és az azt követő leszámolásért. Antikrisztusnak meg hasonlóknak nevezi magát, s ír, ír, mint egy megszállott.

Az ír szócskára megélénkült a rendőrtanácsos. Nyugtalan lett, mert a szolgálati iratok készítésén kívül minden irkafirkálást potenciális bűncselekménynek tartott.

– És miket írogat?

– Nem mutatja senkinek, de ilyenkor nem is lehet zavarni. Ha meg felkel az asztal mellől, gyalogolni kezd.

– Kimegy a kertbe vagy netalán a városba? – A rendőrtanácsos úr nyugtalansága fokozódott.

– Nem, kérem. Egyetlenegyszer látogatta meg bécsi rokonait, sírva jött haza. Azóta nem fogad senkit, nem megy sehova. A kertbe sem jár le. Kinyitja szobái ablakait – jelenleg három helyiséget lakik –, s állapota szerint fél vagy egész mérföldet gyalogol sáfrányszín kaftánjában, piros papucsában, selyem zsebkendőit tépdesve, fején egy színes papírcafatokból csinált sisakkal.

A rendőrtanácsos megnyugodott. Mégsem veszélyes a dolog. Az nem lesz veszélyes irat, amit ilyen papírcsákókban körmölnek.

– S minden forduló után – folytatta a doktor – egy rézpénzt vagy golyócskát dob egy tálba, hogy ellenőrizhesse, hány mérföldet tesz meg hátralevő életében…

– Hát csak masírozzon a gróf úr – a rendőrtanácsos meg volt elégedve a kihallgatással –, de ha valami újabb fejlemény történik, vagyis gyanút keltő esemény, azonnal jelentse nekem.

S ellenszenvét legyőzve, kezet nyújtott a doktornak.

Bukás, győzelem

A nyaranként annyira derűs és vonzó Döbling, ahol a meleg napokban a kirándulók ezrei szoktak tolongani, ezen a ködös, mélabús estén kihalt, elhagyatott volt. Egyetlen ember álldogált a tébolyda oszlopos kapuja előtt. A parkot nem látta a sötétben, de még emlékezett rá, hogy egy sétája alkalmával mennyire meglepte a kórház megnyerő külseje, a virágokkal borított park, a díszesen rácsozott ablakok, amelyek az avatatlan szemlélő előtt tapintatosan elrejtik e nyaralóra emlékeztető épület igazi rendeltetését.

Az idegen várt egy ideig, mint aki nem szánta el magát a belépésre, aztán sóhajtva elindult. Lesz, ami lesz. Tulajdonképpen van valami rendellenes abban, hogy a birodalmi államgépezet egy még oly szerény szolgája is, mint Kecskeméthy Aurél könyvvizsgáló épp egy olyan ember látogatására indul, akire a hatalom nem tekint jó szemmel. De ha ez a könyvvizsgáló nemcsak állami hivatalnok, hanem egykor a Pilvax lelkes tagja volt, társa és bámulója Petőfinek, nem utasíthatta vissza Széchenyi meghívását. Annál is kevésbé, mert ez a hívás nem a cenzornak, hanem a Pesti Napló cikkírójának szólt, s arról csak a felfordult idők tehetnek, hogy a kettő egy és ugyanaz: az egykori márciusi ifjú ma az egykor forradalmár, most főreakciós Bach úr rendszerének szolgája, egyszersmind azonban az ellenzékies Pesti Naplónak is szerzője.

Vajon milyen lesz a gróf? Biztos megváltozott azóta, hogy a Kelet népe megírásával maga ellen hangolta mindazokat a fiatal jurátusokat, diákokat, akik addig imádták, s akik e könyv után – ne szépítsük – jól lehazaárulózták őt a Pilvaxban. Persze csak a háta mögött. Mert ha az utcán találkozott vele az ember, amint esernyővel hóna alatt, vörös selyem nyakravalóban, angolos ruhájában sétált, önkéntelenül is kalapot emelt előtte…

De azóta sok év elmúlt, közbejött a forradalom, a szabadság mámora, a rövid diadal és a hosszú szenvedés ideje. Kilencedik éve él itt a gróf anélkül, hogy kimozdulna. Azt mondják, már régóta nem dühöng, 1852–53 óta egyre több látogató keresi fel, s fogadja őket, rendszeresen felkeresik fiai és mostohafiai is, és persze felesége is, egyre határozottabban intézi gazdasága ügyeit, de az ország ügyébe nem szól, és a tébolydát el nem hagyja. Még a kertbe sem jár le. Miféle titok lappang itt? S miért kívánta, hogy azon a nevetséges álcímen jelentkezzék nála?

Nem kellett sokáig töprengenie, mert a lombjukat hullató fák közt, a park egy mellékútján elért a jelzett folyosóajtóhoz, s onnan lépcsőn az emeletre jutott. Kopogtatott a balra álló ajtón.

Egy öreg szolga nyitotta ki, süket lehetett az istenadta, mert kétszer is el kellett mondania a gróf által kért furcsa szöveget:

– Jelentse őexcellenciájánál a pölöskei inspektort.

Alig ment be a komornyik, már ismét nyílt az ajtó, s Széchenyi lépett ki rajta, németül szólítva meg vendégét:

– Mikor jött ön Pölöskéről, és mit csinálnak a juhok?

– Nyírják őket – válaszolta Kecskeméthy, s csak a gróf nevetésére jutott eszébe, hogy októberben aligha tesznek ilyet a szegény juhokkal. De a német szolgák ezt még kevésbé tudhatják.

A gróf a hálószobájába vezette vendégét. Széles ágy állt a szoba közepén, előtte kényelmes karosszék, vele szemben a másik. Oldalt egy asztal szivarkészlettel, órák tömegével, mögötte nagy üvegszekrény, a gróf széke mögött állvány, újságokkal és könyvekkel megrakodva.

Kecskeméthy csak most tudta jobban megfigyelni a grófot. Csontos fején őszbe vegyült megmaradt kevés haja, fehér volt torzonborz bajusza is, amelyre éles csőrként hajolt le az orr. Vörös nadrágot, könnyű, sárga, hegyes csizmát, zsinóros zekét viselt, pontosan úgy festett, mint valami egyiptomi basa. S beesett arcán az idő és a kór pusztító jelei. Fogai jórészt kihullottak, egykor sötéten villogó szeme színtelenre bágyadt. Még a kiejtésén is érződött, hogy egy fogatlan öregember erőlteti a szót. Barázdált arcán testi-lelki szenvedések hagyták elszomorító nyomukat.

Kecskeméthy megindultan és zavartan hallgatott, a grófra bízva a társalgás kezdését.

Széchenyi átnyújtotta szivarosdobozát, a legfinomabbal kínálva meg vendégét. Amikor észrevette, hogy Kecskeméthy kereső pillantást vet az asztalra, elégedetten elmosolyodott.

– Nem csalódtam önben, fiatalember. Látom, hogy a szivarvágó tűt keresi. Nem szenvedhetem az olyan embereket, akik leharapdálják és aztán kiköpdösik a szivar végét. Nos hát meséljen magáról, érdekel, ki írja a Naplóban azokat az elmés cikkeket.

Kecskeméthy kerülni akarta a nagy szavakat, s inkább ironikusan, mint pátosszal ecsetelte helyzetét.

– A latin nevelés következtében én is tekintetes úrrá kvalifikáltattam, mint újabban nem egy szegény legény hazámban, s mivel más kenyérkeresetre nem vagyok képezve, s mivel odahaza nem akartam élősködni, Bécsbe jöttem hivatalt vállalni… Cenzor vagyok, hivatalos kóstolója, előízlelője ama szellemi eledelnek, amelyet Bach úr Ausztria harminchatmilliónyi népének megenged fogyasztani…

Széchenyi még elégedettebb lett, mintha hájjal kenegették volna, úgy vette Bach miniszter kigúnyolását.

– Szóval ön szabadon szürcsölheti azt a mérget, amelytől a jámbor népet kötelessége megóvni… Ön akkor igen sokat tudhat a világról, fiatalember. Meséljen nekem, mi a hangulat odakint.

– Mit mondjak excellenciádnak? Ön jobban tudja, mint én: Magyarország megfojtva, a nemzet veszve van. Én már nem hiszek egy szebb jövő reményében.

– Ön még túl fiatal a kétségbeeséshez, barátom. De mire alapítja komor vélekedését?

Kecskeméthy megpróbálta rendbe szedni gondolatait. Sorra vette a nemzet egyes rétegeit, jellemezte hangulatukat, viselkedésüket. Beszélt a középnemességről, amely a nemzet törzse volt, s amely most fokról fokra szegényedik, s passzív rezisztencia révén eleve tétlenségre ítéli magát. A nagybirtokos nemesség idősebbjeinek többsége a kormány szolgája, fiataljai a hiú élvezetek hajhászásában nőnek fel. A szegényebb rétegek embereit megbénítja a nyomor és a terror. Sokan azok közül, akik a forradalom katonái voltak, hivatalt vállaltak, vagy katonának álltak, s már emlékezni sem szeretnek arra, hogy egykor honvéd volt a nevük. A napi sajtó dicstelenül lézeng, egy-két közlöny kivételével a nyegle pénzhajhászat eszköze. A legjobbak elpusztultak, vagy emigrációba mentek, vagy hallgatnak; nincs, aki utat mutasson, s talán nincs is kivezető út. A haza megszűnt, helyén csak egy óriási rendőri fogház áll.

Széchenyi – az arcán látszott – mindenről pontosan értesült, de figyelmesen hallgatott. Aztán ő vette át a szót, s Kecskeméthy álmélkodva látta, hogy az öregúr milyen tájékozott az ország, sőt a kormány legtitkosabb dolgaiban, tömérdek bizalmas részletet ismer a kormánykörök machinációiból, hivatalos adatokat és pletykákat egyaránt. Némelyik kérdése szigorú államtitkok ismeretét tételezte fel, mint például ez az ártatlan képpel megfogalmazott mondat:

– És mondja, fiatal barátom, igaz, hogy Bach úr a publicisztikai irodalom terére lépett ki?

Kecskeméthy elképedt. Csak tegnap jelent meg kevés példányban és bizalmas körben való terjesztésre Meyer tanácsos könyve, a Rückblick auf die jüngste Entwicklungs-Periode Ungars, s Széchenyi már azt is tudja, hogy a könyv Bach sugallatára s átnézésével jelent meg…

– Igen, gróf úr, Bach úr most Meyer tanácsos szemét kéri kölcsön, hogy visszapillantson vele Magyarország legutóbbi fejlődésére, amely az ő áldásos vezetése alatt ment végbe.

– És mi az ön véleménye erről a művecskéről? – Széchenyi nagyra nyitotta gúnyosan villogó szemét.

– Hazugságok halmaza.

– Én is pont így látom.

Kecskeméthy elbűvölten figyelte a magatehetetlennek látszó öregurat, aki hanyag mozdulattal az asztalra dobta az állványról leemelt Rückblicket, azt a könyvet, amelyet ma még csak a miniszterek és fő udvari emberek, no meg persze a könyvvizsgáló hivatalnokok ismerhetnek.

Széchenyi megelégelhette a hatást, mert felállt, s mutogatni kezdte szobáját.

– Látja, előfizetek minden hazai újságra, nem mintha időm és kedvem lenne olvasni – ravaszkásan Kecskeméthyre pillantott, elhiszi-e kijelentését –, csak hát támogatni szeretném a szegény magyar zsurnalisztikát, hátha kevesebbet fog hazudni, ha nem éheznek írói. Ez a sok ketyegő pedig arra való – mutatott óráinak tömegére –, hogy figyelmeztessenek az idő múlására. Én már nem rendezkedhetem be arra, hogy csak várok egy szebb jövőt… mint Deákék a maguk passzív rezisztenciájukkal. Valamit tenni is kell a jövőért, tudja-e?

De választ nem várt. Kecskeméthy nem is tudta, mit lehetne felelni egy ilyen kérdésre. A sok óra ketyegése amúgy is az idő múlására intette, s ezért jobbnak látta elköszönni.

Széchenyi az ajtóig kísérte, ahol halkan és komolyan arra kérte vendégét, máskor is látogassa meg barlangjában.

– Maradjunk egyelőre annyiban, hogy pölöskei inspektorként jelentesse be magát. Okaim vannak rá – tette hozzá nyomatékkal, amikor Kecskeméthy értetlen tekintetét felfogta. – Szolgáimat, a süket Brachot meg a fiatalabb Bichlert én fizetem, de az ember nem vigyázhat eléggé. Hátha más is fizeti őket? Ért engem?

Töredékek, vázlatok, a vakvilágba küldött levelek másolatai, jegyzetek, adatok, tervek… egy egész papírtenger. Ebben a papírtengerben idestova tíz esztendő vágyai és reményei fuldokolnak, hogy talán soha ki ne menekülhessenek a biztos, szilárd anyaföldre. Fogja-e valaha is olvasni őket magyar ember? S lesz-e még magyar, mondjuk, száz esztendő múlva? De írni akkor is kell, mintegy a megszállottak mániájával. Illik is, hogy legyen az embernek valami mániája, ha már a tébolydát választotta örökös szállásául…

De azért rendet is kell tartani. És jó lesz kicsit megrostálni ezt a papírhalmazt, mert ha hozzákezd a nagy munkához, nem kockáztathatja meg, hogy egy esetleges házkutatás martaléka legyen élete minden írott emléke. De valóban meg kell-e kezdeni ezt a nagy munkát? Ha Bach úr őexcellenciája hazudik, s véres rendszerét az ártatlanság leplébe akarja vonni, miért éppen Széchenyi Istvánnak kell ezt a leplet lerántani? Hisz Széchenyi István ma már békén elhagyhatná a tébolydát, ma már nem lenne semmi baja, ha csendben meghúzná magát családi kastélyában. Majd meglátjuk. Most nézzük az irományokat.

Ebben az első kötegben a naplók füzetei s az első döblingi években írt jegyzetek vannak. S levelei, amelyeket akkor írt, amikor még szegény gazfinak érezte magát. Iszonyú szenvedések hatása alatt írta, de most, az enyhültebb időkben sem látja túlzásnak azokat. Igazak, jogosak mindazok a vádak, csak épp kicsit élesebben hangzanak, mint ahogy az elkényelmesedett emberi szemek és fülek szeretik. A tiszta igazságot könnyen nevezik az őrület szavának, emberi közhasználatra mindig csiszolni, faragni kell kicsit az igazság súlyos tömbjeiből. Nem baj, maradjanak csak meg emlékül, a derék Tasner majd kigyomlálja belőlük mindazt, ami nem tartozik másra…

Ebben a második kötegben a forradalom előtt írt, kéziratos töredékek hevernek. Itt van a Hunnia, amelyet nemrég átnézett, s kiadásra Pestre küldött, a Pesti por és sár s más írások. A régi nyomtatott munkákkal együtt talán érdemes lesz megjelentetni belőlük. Mai tárgyú művét nem tűrné meg a cenzúra, de ezek a régiek már történelmi emlékként hatnak, gyanút nem ébreszthetnek, s a régi hazafias szellem ébresztéséhez valamicskét hozzájárulhatnak. Tanuljanak meg olvasni az emberek. Itt van például ez a passzus a Hunniából: „A boldogtalan latin nyelv… mérge olvasztá már az ifjú kebelben a honinak minden szeretetét…” Ama régi időkre vonatkozik, amikor a latin mint állami nyelv ellen folyt a harc. De egy értelmes magyarnak tudnia kell, hogy e mondatnak ma is van jelentése… csak a latin helyébe a németet kell illeszteni. S ma még inkább, mint akkor, zászlóra írható értelme van az ilyen régi mondatoknak: Semmit rólunk nálunk nélkül! Hadd tanulják meg a fiatalok, akik Kecskeméthy szerint lassan már elfelejtik, vagy éppen nem is tanulták meg soha, hogyan küzdött szabadságáért a magyar, hadd tanulják meg ezek is, milyen alapon állhatunk mi szövetségben az osztrák birodalommal: ha az semmiben sem dönt rólunk anélkül, hogy velünk meg ne egyezne.

A legjobb lenne persze ezt a harmadik köteget befejezni és az arcukba vágni Bach úréknak. Jó néhány száz oldal, nincs már sok hátra, csak egy találó cím és egy csípős befejezés kellene. S akkor olyan véres szatírát olvashatnának a Bach-huszárok piros bugyogójába bújt gyászmagyarok dicstelen főnökükről, amilyen magyar nyelven még nem íródott. De ezt a véres szatírát már aligha fejezi be. Még a barátai is elfordulnának tőle, ha ezt ismernék. A Hunnia jámbor óhajtások gyűjteménye ehhez a szatírához képest, Eötvös Pepi a minap mégis megállította Béla fiát: „Hallom, atyád ki akarja adni régi könyveit, én nagy veszélyt látok ebben.” Milyen veszélyt látna ebben a könyvben Eötvös? Ebben a könyvben, amelynek minden lapjáért börtönnel vagy épp bitóval fizetne Bach úr, a torlaszok hőse, aki ama forradalmi napokban a legfőbb üvöltő volt, de aztán elsőnek sietett megfordítani a köpenyegét, s kéjjel köttette fel forradalmártársait… De nem is Bach a lényeges, holnap talán félrerúgják, mint a szemetet. Ez a könyv azonban akkor is rejtekben kell hogy maradjon, mert nemcsak az exforradalmár kapja meg benne a magáét, hanem a nyegle fiatal császár, a főhóhér is, Ferenc József, aki eléggé elvetemült volt ahhoz, hogy le merte lövetni a magyar kormány törvényes miniszterelnökét, mint egy kutyát…

A kutya szócskára valami fájdalmas, bizonytalan, megmagyarázhatatlan rossz érzés fogta el. Vadul járkálni kezdett a nyitott szobákban, amikor egyszerre előködlött a múltból annak a régi veszekedésnek az emléke, amely után feldúltan ment haza, s azt írta naplójába, hogy boldogan lőné le Batthyányt párbajban, mint egy ölebet… Nagy isten, megérdemeltük minden szenvedésünket… Egymást martuk, téptük, féltékenyek voltunk egymásra, s míg civakodtunk, a közös ellenség nevetve készülődött eltiporni minket… S aki jó volt, becsületes és nemes, elbukott, s a szemét a felszínre került… Mi magunk okoztuk ezt. Mi vagyunk az okai, ha most a bitófák alatt porlad, börtönben szenved vagy számkivetésben gyötrődik Magyarország színe-java, s hatalmi posztokon díszlik minden üresfejű, gerinctelen, csúszó-mászó, véres kezű, törleszkedő gazember! Régen még a reakciónak is különb emberei voltak egy Bachnál. A most újraéledő Metternich-kultusz nevetséges, inkább a körülmények, semmint saját tehetsége emelte oly magasra a kancellárt, aki azt hitte ő intézkedik, pedig valójában Oroszország uralkodott a kontinensen. Ám mégis, minden hibájával együtt is, Metternich valóságos óriás a törpe Bachhoz képest, aki egyedül barátai elárulásában tudott nagy lenni. De abban versenytárs nélkül!

Annyira elragadta az indulat, hogy legszívesebben azonnal az asztalhoz ült volna elkezdeni a Bachnak írandó választ… Mert most végleg eldöntötte magában, hogy a Rückblicket nem hagyja felelet nélkül. De a döblingi első hónapok után szívós munkával helyreállított önfegyelem arra késztette, hogy előbb rakja rendbe iratait. Ne maradjon itt semmi zavaró, semmi kompromittáló vagy egyéb szempontból fontos irat – csak a válasz készülő lapjai…

A Szatírát Kiss Mártonnak fogja adni, a hű írnok és titkár majd elrejti valahol a saját lakásában. Ezt a negyedik köteget, a szegény elárult Caroline leveleit és a szerencsétlenné tett Crescence s a két drága fiú, Béla és Ödön leveleit Görgennének fogja átadni. Amilyen visszataszító a férje, ez az álomszuszék, pohos és ostoba ember, olyan kedves és okos a felesége. Görgennét talán még arra is meg lehet kérni, hogy a Bachnak írt válasz elkészült lapjait magánál tartsa…

Ahogy mindent elrendezett, kamaszos jókedv fogta el, s hálószobája ablakához állt. Alkonyodott, s a szőlőhegyek rozsdás tömegét, akárcsak a német szentimentális regényekben, bearanyozták a haldokló nap sugarai. Közelebb, lent az udvaron, bágyadtan sétáltak a betegek, mint az októberi legyek a lehűlő ablaküvegen. Részvéttel és szeretettel nézte őket – jó volt köztük lenni, mindenesetre jobb, mint odakint, a hóhérok, besúgók, zsandárok és az egymás ellen acsarkodó, pénzért futkosó, züllésbe menekülő vagy honfibútól lerészegült polgárok között lenne. Hajnalonként csendben kidöcög a gumirádlis kocsi a hátsó kapun, örökre elmegy egy-egy lakója e menedékhelynek. S a többiek sétálnak tovább, legfeljebb egy-két pillanatra megdermed arcukon az értelem nélküli vigyor.

– Üdvözlöm a nagy grófot! – közvetlenül az ablak alól diadalmas-ércesen magyarul csendült fel a félreérthetetlenül hozzá intézett köszöntés.

Ki lehet ez a magyar? Igazi őrült vagy a megtorlás elől a tébolydába rejtőző üldözött? Elvörösödve kiáltott neki vissza:

– Nem nagy gróf… nagy bolond!

És becsukta az ablakot.

Szerette a Zichy gyerekeket, mostohafiait, némelyiket majdnem annyira, mint Bélát és Ödönt. De jólesett ugratni is a gondtalan fiatalokat, ennyit megérdemelnek azért, mert oly irigylésre méltóan sok idejük van még hátra.

– Te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek – mondta egy nap Rezsőnek.

– Hogy érti apámuram? – A kis gróf kihúzta a mellét.

– Úgy, hogy ilyen vékony lábszárral valóságos vakmerőség az utcán járni.

Zichy Rezső elpirult, mint egy kisleány.

– Márpedig fogadni merek apámurammal, hogy én ezzel a pipaszárlábammal tizennyolc lábnyit tudok ugrani.

Több mint öt és fél métert ugrani… Hát ezt meg kell nézni. Görgen doktor engedélyével felásták a kertben az ugróhelyet, behintették puha fövennyel, s a két testvér, Géza és Rezső, nekivetkőzött a viadalnak.

Az ugrópályát úgy választották ki, hogy az öregúr az ablakból láthassa a versenyt. De hát onnan nézni – az mégsem az igazi.

– Jöjjön már le egyszer apámuram… a mi kedvünkért – kérlelte Rezső és Géza.

Nem szabad elrontani a fiatalok örömét. Kinyittatta a folyosóajtót, s a fiúkra támaszkodva lement a lépcsőn. A kertbe. A szabadba. A virágok közé. A tágas, a felmérhetetlen, a meleget és boldogságot sugárzó nyári ég alá. Valóban örömöt érzett magában.

Gussmann, a rokonszenves német orvos mosolyogva nézte első kerti sétáját… annyi évi szobafogság után. Mosolyogtak a fák is, a virágok is. Micsoda ostobaság négy fal között élni, amikor az ember a természet teremtményei között szinte új életre kap!

Rezső nagy lendülettel futott, dobbantott, magasra emelkedett, s jó messze huppant le a homokba. Géza mindjárt jelentette is mérőszalagját lobogtatva:

– Csak 17 láb 1 hüvelyk. Most engem figyeljetek!

Széchenyi gyönyörködve nézte a könnyen szaladó fiút, amikor észrevette, hogy – nyilván a nagy esemény hírére – Görgen doktor is megérkezett a kertbe. Egyszerre elkomorodott. Utálta is ezt az embert, de most valami mélyebb ellenszenv fogta el… Görgennel szemben, a kerttel szemben, az egész világgal szemben. Szótlanul megfordult, s visszabotorkált szobájába.

Gussmann doktor segítette fel a lépcsőn.

– Úgy örültünk, hogy végre lejött ön a kertbe, miért fordult vissza, ha szabad kérdeznem?

– Túl szép a természet, doktor. Nem illek én már hozzá.

Úgy érezte azonban, hogy a doktor bővebb magyarázatot érdemel, ezért fent a szobájában, amíg karosszékében pihent, szomorúan magyarázgatta:

– Ha most a kertbe megyek, holnap az utcára szeretnék sétálni, aztán meg Bécsbe. Cenkre… haza, Pestre… Végigmenni, legalább egyszer életemben, a Lánchídon… De nem mozdulhatok innen. Én ezt az intézetet már csak a hat deszka közt fogom elhagyni… Mit is keresnék én öreg, romlatag ember a világban? Az ilyen vén már csak amolyan fércelt mű, szétválik eresztékeiből, ha erőltetik. Hol a májban van szúrás, hol az epében, majd a bél mondja fel a szolgálatot. Végül aztán összetörik a limlom, s a haszontalan tárgyat bevetik egy gödörbe. Majd akkor kerülök el én innen… hamarabb nem.

Látta az elköszönő orvos arcán, hogy nem elégítette ki a magyarázat, de többet nem mondhatott neki. Becsületes képe van, de az igazat, a teljes igazságot neki sem szabad tudni: azt, hogy Széchenyi István már csak a tébolydában érezheti biztonságban magát. Itt írhat, kedvére kiöntheti szívét Bach ellen, a birodalom új rendje ellen, a legrosszabb esetben is mi történhet? Elveszik tőle papírjait, s megdorgálják, de eljárást nem indíthatnak egy őrült ellen. De ha holnap kimegy, kint nem tudja csak a virágok és madarak szépségét élvezni, Crescence angyali szavait hallgatni, újra csak írni kezd, mert nem fojthatja magába e szörnyrendszer feletti haragját. Ám ha odakint leplezik le, mint titkos írások szerzőjét, a legenyhébb esetben is börtönbe csukják, családját meghurcolják, Crescence talán bele is halna az iszonyatba. Igen, Crescence miatt sem hagyhatja el a tébolydát, akkor szereti igazán ezt az asszonyt, ha távol marad tőle… örökre. Ebben az országban egy tisztán látó és igazságot akaró ember már csak a bolondok közt, bolondok álarcában írhatja meg az igazat. Amíg megírhatja…

Kopogtattak. Senki sem volt előre bejelentve, kíváncsian, de bosszúsan engedte be a látogatót. Legnagyobb meglepetésére Brach jött be, az öreg, félig süket szolga, aki mulatságos cseh dialektussal mondta a német szavakat. De még jobban meglepődött, amikor az alacsony, szelíden buta arcú Brach térdre vetette magát.

– Keljen fel, ne butáskodjon. Mit tört el már megint, maga kétbalkezes ügyeskedő?!

De Brach nem mozdult. Vörhenyes arcát a grófra emelte, jóindulatú szemében félelem tükröződött.

– Bocsásson meg méltóságod, de meg kell mondanom, hogy a minap itt járt egy úr, s havi húszforintos fizetést ígért nekem.

– Ha elhagy engem?

– Nem. Ha itt maradok méltóságod mellett, feljegyzem mindazok nevét, akik idejárnak, s aztán jelentem… neki… a rendőrségen.

Szóval így állunk. Brachot, a süket öregembert, aki erre a célra alig használható, megkörnyékezték. De akkor Bichlernek, a fiatalabb szolgának, aki használhatóbb, szintén ajánlatot kellett hogy tegyenek, s ha Bichler nem szól erről, akkor… akkor világos, hogy ez mit jelent.

– Hát maga mit szándékozik tenni?

– Ó, excellenciád hogy is kérdezhet ilyesmit? – Az öreg szolga arcán őszinte megrökönyödés látszott. – A világ minden kincséért sem árulnám én el kegyes uramat.

Széchenyi meghatódva nézte Brachot.

– Csak nem ment el az esze – szólt hozzá magyarázó modort erőltetve –, hogy ilyen ajánlatot visszautasítson! Én kívánom, én, hogy fogadja el ajánlatukat. Sőt fölhatalmazom arra, hogy ha nem tudja valamelyik látogatóm nevét, kérdezzen csak meg engem, s én meg fogom mondani. Értse meg, ha maga nem vállalja, majd találnak mást. Ebben a birodalomban Dunát lehetne rekeszteni besúgásra kész emberekkel. S az a más esetleg hazudni fog. Maga meg az igazat fogja mondani.

Brach nemigen értette a gróf gondolkodását, vagy elfogadni nem akarta, fejét csóválva, motyogva ment a szobájába.

Széchenyi asztalhoz ült, s serényen dolgozni kezdett. Sietni kell, ki tudja, mennyi ideje van hátra. Bach úr könyve nem maradhat válasz nélkül.

– Márpedig, édesapám, én nagyon szeretném, ha elengedne Afrikába!

Béla tudta, hogy apja módfelett ellenzi ezt a tervet, de azt is tudta, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg… Az asztal körül ülő vendégek: Kecskeméthy Aurél meg Falk Miksa, a két újságíró és a Zichy fiúk, előre élvezték, milyen tirádát fog kivágni az öregúr. S nem is csalódtak, mert Széchenyi korát cáfoló hévvel kezdte csepülni fia ötletét:

– Ugyan mit akarsz ezzel elérni? Valami dicsőséget találsz abban: oroszlánt lőni? Akárhány üresfejű kalandor terített már le oroszlánt. Nem is látom át, mi szép van abban: irtani e nemes állatot? Hát egy Széchenyihez illő ambíció, hogy oroszlánpusztító legyen belőle?

Minél több érvvel hozakodott elő, annál világosabbá vált, hogy voltaképpen nem is annyira a vadászat ellen van kifogása, inkább fiát félti. Nemcsak a veszélyektől, hanem még inkább attól, hogy egy öncélú szenvedély töltse ki az életét.

– Nem vagyok én a vadászat ellen – zárta le végül a témát –, férfias mulatság, egy időre nem árt. Csak azt ne képzeld, hogy ennél nagyobb teendőd nem lesz az életben, vagy hogy a férfi legbátrabb tette – oroszlánt lőni. Sokszor nagyobb bátorság kell egy féreg megfricskázásához.

Mindenki elértette a célzást. Az utóbbi időben Széchenyi annyit emlegette Bachot és öndicsérő könyvét, hogy nyilvánvaló lett: sok magányos órájában alighanem Bach úr politikájáról szedi le a keresztvizet – írásban is. De hol akarja közöltetni válaszát? Olyan kérdés ez, amelyet nem illik feltenni. Kecskeméthy jobbnak is látta, ha a társalgás erről a veszedelmes tárgyról kevésbé súlyos témára siklik át.

– A féregről jut eszembe – mondta harsány derültség közepette –, hogy elutasították az Akadémia ama folyamodványát, amely a régi alapszabály visszaállítását kérte.

Széchenyi tudott már arról, hogy Albrecht főherceg, a megszállt Magyarország pökhendi kormányzója nem hajlandó engedni, s a felső helyen jóváhagyott új akadémiai szabályzat szerint a tudós társaságnak immár nem feladata magyar nyelven művelni a tudományokat… Albrechtet majdnem úgy utálta, mint Bachot. El akarta mondani a vendégeknek, milyen levelet készül írni „A magyar tudós társaság igazgató tanácsához szíves felolvastatás végett”, de az ablak felé fordulva észrevette, hogy ismerős hintó közeledik a park tekervényes útján. Sapkát csapott a fejébe, s szó nélkül elindult lefelé a lépcsőn.

A jelenlevők tudták, mi a hirtelen változás oka: ha felesége hintójának zörgését meghallja, a gróf egészen megifjodik, s mit máskor soha meg nem tenne, lemegy a kertbe, hogy ő nyithassa ki a hintó ajtaját.

Crescence már elmúlt ötvenéves, de a régi szépség nyomai még most is feltűnővé tették arcát. S ahogy férje kamaszos, vidám csevegését hallgatva a szobába lépett, szinte megfiatalodott. Ilyenkor mintha kicserélték volna mindkettőjüket: István a régi szellemes, gúnyos, derűs társalgó lett, Crescence pedig élvezettel merült el a vidám szavak áradatában. Tréfa tréfát követett, mintha nem is tébolydában, hanem valamelyik arisztokrata szalonjában jöttek volna össze.

– Papa, azt meséld el, mit mondott János a gőzhajóról!

– Tudjátok már azt jól, hallhattátok eleget.

– De a vendég urak nem ismerik.

Kecskeméthyék is hallották már a történetet, de tudva, mennyire szeret mesélni az öregúr a régi időkről, ünnepélyesen megesküdtek, hogy fogalmuk sincs az esetről. Széchenyi kicsit kérette magát, de aztán látható örömmel idézte fel emlékeit.

– Ez még akkor történt, amikor nem Bach úr istápolta Magyarország belügyeit. Vagyis több mint tíz éve, amikor az első balatoni gőzhajót építettük. A gőzhajó némely részei Angolhonban készültek, mások Füreden. A sok száz vas alkatrész ott volt lerakva a füredi part gyepén. Egy János nevű csősz őrizte a drága holmit. Előre nevetett magán, hogy fölsülnek ezzel a bolond hajóval az urak. Hajót vasból – mégiscsak bolond az az angol! Odamegyek hozzá, megkérdem, mit bámészkodik ott az a tenger sok ember. „A szemét mereszti” – válaszolja. Magyarázza meg nekik, János, hogy ebből hajó lesz, a hajónak kereke lesz, a kereket gőz hajtja. Meg is ígérte, hogy mindezt megmagyarázza a népnek. Pár nap múlva megint odamegyek hozzá, megkérdem, felvilágosította-e az embereket. „Fel én” – mondja. Mit válaszoltak rá? „Nem hiszik.” Mondta azt is, hogy a hajónak kereke lesz? „Mondtam hát.” No és? „Azt se hiszik.” Hát azt meg magyarázta-e, hogy a kereket gőz hajtja? „Azt nem.” És miért? „Mert azt már én magam sem hiszem.”

A társaság jót nevetett, főleg azon, ahogy Széchenyi az öreg csősz beszédmódját is utánozta.

– Hát ilyen a magyar paraszt – folytatta Széchenyi. – Amit a saját eszével fel nem fog, azt ugyan semmiféle uraság szavára el nem hiszi. Még az igazat sem hiszi el, hát még az olyan Bach-féle okoskodást, mely szerint az az igazán szabad sajtó, amelynek csak dicsérnie szabad a kormányt, gáncsolnia nem…

Megint Bach. Széchenyinek ma mindenről a belügyek minisztere jut eszébe.

– Apropó Bach. Látták a Wiener Zeitungban az államháztartási kimutatást? Íme, milyen szamarak ezek! Senki sem kényszeríti őket, hogy közzétegyék költségvetési adataikat, hiszen önkényuralmi alapon kormányoznak. De ők szeretnék az egészet alkotmányos lepelbe takarni, s ezért saját maguk tárják fel a bajaikat. Ide kellene jönniük a bolondokházába, ide valók lennének. Metternich okosabb volt. Ő nem közölt semmit, nem akart fügefalevelet akasztani a meztelen önkény rendszerére. Tovább is volt hatalmon, mint ezek lesznek.

A politikával nem lehet jóllakni, így hát a vidám vendégsereg is átment a kis szalonból az ebédlőbe. Crescence boldogan súgta Kecskeméthy fülébe:

– Látja, milyen friss, milyen derűs? Ugye, nemsokára haza fog térni az övéihez?

Kecskeméthynek nem volt szíve nemet mondani. Egyikük sem sejthette, hogy Széchenyi épp ebben a pillanatban végleg magára zárta a kórház ajtaját. Fiához hajolva épp most mondta ki a döntést:

– Maradj itt ebéd után, Béla. Egy kéziratot bízok rád, Londonba kell elvinned.

Báró Thierry külügyéri tanácsos volt, mielőtt rendőrminiszterré avanzsált volna, de a modora nem hasonlított a diplomáciai berkekben honos csiszoltabb beszédhez. Magas homloka pedig éppen nem az értelmi képességek túltengéséről tanúskodott, pusztán a hajzat idő előtti távozásáról. Felsenthal tanácsos kénytelen volt megállapítani, persze csak önmagának, hogy főnöke kivételesen ostoba ember.

– Nem, Felsenthal, kedves barátom – Thierry letette a kezében tartott könyvet –, ezt a lázító iratot nem csinálhatta Széchenyi. Ebben, sajnos, olyan államtitkokról is szó van, amelyeket a döblingi intézet lakója nem is tudhat. Ha az öreg gróf nem is hülye teljesen, ez még nem jelenti azt, hogy ilyen ocsmánysághoz össze tudja hordani az anyagot.

Felsenthal ismerte az osztrák birodalom hivatalainak alaptörvényét, amely szerint egy beosztott sohase legyen okosabb a főnökénél, ha hosszú életű akar lenni hivatali székében. De ismerte a furcsa című könyvet is: Ein Blick auf den anonymen Rückblick… Egy pillantás a névtelen visszapillantásra… Ha erről a miniszter elhiszi, hogy csakugyan Londonban írták, lelke rajta.

– Bízzon az én szimatomban, Felsenthal – folytatta Thierry. – Ám ha az a bolond gróf nem is írhatta a Blicket, épp elég dolog van a rovásán ahhoz, hogy kicsit megpiszkáljuk őméltóságát.

Felsenthal buzgón helyeselt. Túl sokan járnak hozzá a tébolydába, fel akart olvastatni egy vérlázító üzenetet az Akadémiában, s miután az igazgatóság nem merte megkockáztatni e veszedelmes botrányt, kinyomatta művét Lipcsében. Némely tudósítások a londoni Timesban szintén fölöttébb gyanúsak.

Hosszan sorolhatta volna még a gyanúokokat, de Thierry, aki beszélni legalább annyira szeretett, mint nyomoztatni, félbeszakította:

– Ez még mind semmi, barátom. Bizonyos adataink szerint feltehető, hogy Széchenyi körül nagyarányú összeesküvés bontakozik ki. Ezért elhatároztam, hogy március 3-án meglepetésszerű razziát tartunk nála.

– Barátaihoz is el kell mennünk – csillant fel Felsenthal szeme.

– Ne vágjon folyton a szavamba, Felsenthal! Persze hogy meglátogatjuk őket. Maga kikre gondol?

Felsenthal amúgy is vörös arca égő bíborszínre változott.

– Elsősorban is Kecskeméthy Aurélra és Falk Miksára, ez a két zsurnaliszta túl sokat fordul meg a tébolydában. Aztán Kissre, a gróf titkárára. Széchenyi fiainál és gróf Zichy Gézánál, a mostohafiánál is szét kell néznünk. És még Görgennél is.

– Mit akar Görgennél? Hisz ő készségesen jelenti nekünk, kik látogatják meg Széchenyit!

– Épp azért, excellenciás uram. A gróf gyanakvó, s ha most látja, hogy Görgent is megmotoztuk kicsit, jobban fog bízni benne.

Thierry kénytelen volt megdicsérni főrendőre ravaszságát.

– És mire lenne szüksége az akcióhoz?

Felsenthal úgy tett, mintha számolna, s aztán találomra kibökött egy számot:

– Negyven fiákerre és kétszer annyi emberre.

– Meglesz… Hanyadika is van ma? – Thierry lapozgatni kezdte 1860-as képes naptárát. – Február 28-a. Tehát március 3-án reggel fél hét órakor, ugyanabban a pillanatban, egyszerre csapjanak le rájuk. Persze kulturáltan, Felsenthal! Az osztrák rendőrség hírnevéhez méltón. És titoktartás – mindenekelőtt. Senki sem tudhat előre semmit, még a bizalmas embereink sem. Görgen sem, s az a szolga sem, akit beszerveztünk… hogy is hívják?

– Bichler, excellenciás uram.

S magában hozzátette Felsenthal: „Te akarsz tanítani engem, te fafejű!” De arcán csak a legnyájasabb szolgálatkészség mosolya ragyogott, amikor kihátrált a miniszter szobájából.

Az emberi nem a legkevésbé sem gyűlöli az önkényt önmagában véve… Állott valaha valamely nép élén önkényesebb uralkodó I. Napóleonnál, volt valaha abszolútabb uralkodó Angliában Erzsébet királynőnél? Aligha!… Ártatlan vér szennyezte be uralkodásukat, és mégis népszerűek, tisztelve, sőt sokak által szeretve is valának. Általában véve valamely bonyolult gépezet megindításához és rendben tartásához nem annyira erkölcsös élet, hanem egy jó gépész ügyessége szükségeltetik. Tagadhatatlanul nagy nyereség volna természetesen, ha az ügyes gépész egyúttal valami szentféle is lenne… Azonban a tapasztalás bizonyítja… hogy ily esetek a legritkábbak közé tartoznak, s legalábbis addig, amíg az emberi nem jelentékenyen nem tökéletesedik, csak jámbor óhaj és rózsaszínű álmok maradnak…

Az emberek tehát nem gyűlölik az önkényt magában véve: de tudja-e excellenciád, mi az, mi őket fellázítja, undorral és keserűséggel tölti el? Bátorságot veszünk magunknak, s egész alázatossággal megsúgjuk ezt excellenciádnak. – Az a rendszer, az a kétszínűség, vagy helyesebben mondva képmutatás, amely hihetetlen dolgokat akar elhitetni az emberekkel, hogy úgy mondjuk, lóvá akarja tenni őket. Ha például azt mondják a népnek: van szabad sajtótok – pedig nem úgy van; ha azt mondják: fölöttetek csak a törvény határoz – de ez nem igaz; ha azt állítják: nem akarjuk szabadságtokat megnyirbálni – és épp az ellenkezője történik; ha azt hirdetik: nemzetiségteket nem veszélyeztetjük – és ez hazugság stb. Igen, ez az eljárás, ez a tartüffiáda az, mely végül is a legszelídebb vért is mérges anyagokkal fertőzteti meg, és előbb-utóbb kitörésre kényszeríti…

A franciák megint jól elporolták az osztrákokat… Bach úr megbukott… Talán mégis megvirradna az eltiport magyarra?

– Én már nem élem meg, kedves barátom, de maguk még megérik, felderül a magyar nap. Hány éves is ön?

Kecskeméthy megnevettette Széchenyit azzal, hogy hirtelenjében nem is tudta megmondani, hány esztendős, harminckettő… nem, harminchárom.

– Istenem, micsoda kor?! – Széchenyi elmélázott. – Ha én ugyanannyi lennék, most a fejem se fájna, kivárnám, míg ez az egész ócska épület magától összedől… De az is lehet, hogy olyan vad írásokba kezdenék, mint a Blick… Különös, hogy magának tetszik ez a közönséges, sőt mondhatnám otromba hangú írás… Csak tudnám, ki írta?

Kecskeméthy tapintatos mosollyal hallgatta az öregurat. Amióta a híres sárga könyv feltűnt Magyarországon, mindenki tudja, hogy a Blick csak Széchenyi műve lehet, egyetlen mondatáról fel lehet ismerni a szerző észjárását, tekervényes stílusát és erkölcsi egyenességét, bátorságát.

– Ezekkel ilyen nyelven kell beszélni, méltóságos uram – vetette ellen Kecskeméthy. – A Blick szerzője maga is írja, hogy narancsvirágos stílusban nem lehet értekezni a véres hóhérok söpredékével…

Széchenyi örült, hogy Kecskeméthy nem látszik tudni a szerző kilétét, vagy legalábbis nem akarja éreztetni, hogy tudja. Szerzői hiúságának is jólesett, ha névtelenül ugyan, de mégis szemtől szembe dicsérik.

– Pedig nekem az a benyomásom – incselkedett belőle az ördög –, hogy a szerző még fékezte is magát, s egyben-másban engedményt tett. Például abban, hogy Ferenc Józsefet aránylag kíméli. Pedig róla is meglehet a véleménye.

S elégedetten gondolt arra, hogy meg is van… a véres szatírában, amely biztonságban rejtőzik Kiss bőröndjében. S most már a Blick kézirata is jó helyen van, Görgenné dobozaiban. Annak az érzéketlen hájtömegnek oly nemesen érző felesége van, hogy szó nélkül elvállalta a veszélyes iratok őrzését.

– Elég az a császárnak, amit a Blicktől megkap – mondta Kecskeméthy derűsen bólogatva. – Azt hiszem, ez a könyv alaposan hozzájárult főminiszterének bukásához.

– Gondolja? – Széchenyi szemében gyerekes öröm csillant fel. – Végtére is meglehet. Komisz és goromba munka, de egy ilyen piszkos világban épp az ilyesminek lehet haszna. Tudja-e ön, hogy egy régi hagyomány szerint miként keletkezett a Margitsziget? Egy ízben zátonyra került egy dög, s ott is maradt. Lassanként a dögben megakadt az iszap, faágak, szóval ami az árral odaúszott. A halmaz egyre nagyobb lett, míg végre ama pompás szigetté nőtte ki magát! Ilyen dög az a Blick is. Bach már fennakadt rajta, ki tudja, mi minden válhatik még belőle?

– Reméljük, hogy ezzel a könyvvel olyan új korszaka kezdődik szegény hazánknak, amely a teljes önállóság felé fog vezetni. Az elnyomás és önkény rendszerét így még sohasem terítették ki…

Széchenyi arca egyszerre elborult.

– Teljes önállóság… Ne csaljuk meg magunkat, barátom. Nem arra halad a történelem. Teljesen függetlenek csak akkor lehetnénk, ha Ausztria szétesne, ez esetben azonban a Duna menti tartományok a cár zsákmányává lennének – velünk együtt. Az pedig még rosszabb lenne. A Habsburgok nádpálca, a Romanovok vasvessző. Válassz, magyar, melyik ízlik jobban! Én már beérném azzal, ha az osztrák birodalomban az önkény uralma helyett elviselhetőbb s egy kicsit ésszerűbb rendszert vezetnének be, amely nemzetiségünket is kímélné…

Egy hasonlaton gondolkodott, hogy világosabbá tegye álláspontját, s lassan, mélázva folytatta:

– Látja, én nem tartom szerencsésnek azt, hogy Magyarország sorsa háromszáz évvel ezelőtt összeköttetett a Habsburg-házzal. De szerencsétlen házasságból is születhetnek erőteljes gyerekek. Ha viszont elválnak a házastársak, akkor egyiknek sincs utódja, jövője. Ezért nem látok más kiutat, csak azt, hogy ki kell egyeznünk velük. Természetesen az 1848-as törvények alapján.

Amikor Kecskeméthy éjjel tizenegykor eltávozott, Széchenyi még sokáig járkálgatott szobájában. A Blick nem remélt hazai és külföldi hatása felvillanyozta, de aggodalmait is növelte. Ezzel a könyvvel beállt azok sorába, akik a 49-es vereség után kétségbeesett tettekkel, reménytelen összeesküvésekkel tiltakoztak az önkényuralom ellen. S ezek az emberek a forradalom legbátrabb katonái voltak, Noszlopy, akit felakasztottak és a többiek. Mit keres köztük Széchenyi István, aki a szabadító március mámoros napjait kivéve egyre komorabban figyelte a forradalmat, s végül is összetörve elmenekült előle? Most utólag vállal szolidaritást egy forradalommal, amellyel akkor nem tudott azonosulni? Igen, valahogy így van. De nem lehet másként. A forradalmat oly gyalázatosan verték le, olyan hóhér stílusban kormányozzák az országot, hogy ehhez egy Széchenyi István még hallgatásával sem statisztálhat. Arcukba kellett vágni az igazságot. Legfőképpen Bachnak, aki a „torlaszok hőséből” Schwarzenberg Félix véres kormányának pribékjévé züllött.

Félix herceg már halott, Bach csúfosan megbukott. De utódaik jól tudják, hogy a Blick szerzője nem egy-két erkölcsi hullát, hanem egy egész rendszert akart kipellengérezni, s ezért bizonyára tovább szaglásznak a vakmerő névtelen után.

De akkor is, történjék bármi is: arcukba kellett vágni az igazságot. Coûte que coûte, ahogy a franciák mondják. Kerül, amibe kerül.

Excellenciádnak Félix herceg és az akasztófa közé kellett volna állnia, és nem engedni meg, hogy ezer meg ezer ártatlan ember vére kiáltson az égre. És ha semmit sem ért volna el, így kellett volna szólnia a herceghez:

„Uram, herceg, rokonaimnak egyike – nem szégyenlem magam ezért, sőt büszke vagyok rá – asztalos, tehát az enyv szaga érzik rajta; egy másik csizmadia, tehát szurokszagú. És mindamellett is, igen rossz nekem az ön társasága, én elhagyom önt, menjen ön egyedül a megkezdett úton, mert ön – vérszagú.”

…Ha ön, miután látta volna, hogy a vérontó rendszert megváltoztatnia lehetetlen, visszalépett volna, most mint szerény polgár… óriási magasságban állhatna, és büszkén tekinthetne le mindenkire: míg ellenben most magas és befolyásos állásában csak egy nyomorúságos törpe, kire minden ember, még a legcsekélyebb is, ha az emberi méltóságnak csak szikrájával is bír, méltó megvetéssel tekint le, és szinte szégyenli, hogy ő is ember…

A hideg fürdő és a reggeli között szokásos félmérföldes sétáját rótta, amikor észrevette, hogy hintók sorakoznak a parkba vezető úton, és félreismerhetetlen képű fickók ólálkodnak a kertben. Elöntötte a forróság, egy pillanatra görcsösen szorongatni kezdte az ablak fáját. De aztán eszébe jutott, hogy a szatíra Kissnél van, a Blick Görgennénél, s megnyugodott. Nagy baj nem lehet.

Rendesebb kabáttal akarta felcserélni gyűrött köntösét, de már nyílt is az ajtó. Brach lépett be, de őt mindjárt félre is tolták a hívatlan látogatók.

Egy izmos alkatú, kocsis kinézésű, de ravasz tekintetű férfi Felsenthal tanácsosként mutatta be magát, s közölte, hogy házkutatási parancsa van Thierry rendőrminiszter úrtól.

– Csak ne zavartassák magukat az urak – Széchenyi végleg visszanyerte nyugalmát –, ott a szivarosdobozom, gyújtsanak rá, és kezdjék el munkájukat.

Megnézte az óráját: fél hetet mutatott. Az elképedt rendőrök megköszönték a szivart, s rágyújtottak. Széchenyi elégedetten látta, hogy elharapják a szivarvéget, és a szőnyegre köpik. Valahogy bántotta volna, ha vendégei a szivarvágót keresték volna, mint annak idején Kecskeméthy…

Felsenthal szeme kidülledt az óriási könyvhalmaz láttán, mint ahogy a bika szeme elvörösödik, ha a piros posztót meglengetik előtte. Könyvek, papírok, kéziratok tömege… Ennyi papír nem is lehet becsületes, törvénytisztelő ember házában.

Egyenesen a könyvszekrény felé indult.

Széchenyi a karosszékből figyelte, maga is pöfékelt.

– Édes uram, ön bizonyosan tiltott könyveket keres.

Felsenthal megfordult, s türelmetlenül bólintott.

– Nos, meg akarom kímélni önt a fáradságtól – folytatta Széchenyi kedélyes modort erőltetve magára. – Mindaz, amit ott lát, természetesen tilos könyv. Kivétel nélkül. Amit ugyanis az önök cenzúrája megenged, az sokkal haszontalanabb holmi annál, semmint hogy egy fillért is adnék érte.

A tanácsos úr vörös képén bíbor foltok ütköztek ki. Mérgesen odébb tolta Brachot, az öreg szolgát, aki kétségbeesett arccal állt a szekrény mellett. Bichler, a másik szolga, az elkobzott könyveket rakosgatta egy óriási ládába, s nem mert Széchenyi szemébe nézni.

Felsenthal egy díszes ládikát talált, s a kulcsát kérte. Széchenyi azonban nem találta a kulcsot.

– Akkor, fájdalom, erőszakkal kell kinyitnom. – Kezében érezve a nagy felfedezést, diadalmasan tette hozzá: – Vagyis fel kell törnöm.

– Meg ne próbálják tenni! Ez a doboz emlék nőmtől, s biztosíthatom önt, nincs benne semmi olyasmi, ami a rendőrségre tartozna.

Várt egy pillanatig, azt remélve, hogy egy királyi titkos tanácsos szava elegendő lesz a főkopó leszereléséhez. De Felsenthal nem tágított.

– Nos, vigye magával – legyintett Széchenyi –, nyittassa ki valami hozzáértő mesterrel. Természetesen az én költségemre.

Felsenthal alig tudta türtőztetni magát, de Thierry szavaira emlékezve s a megkaparintott kincs birtokában jobbnak látta elereszteni füle mellett a gróf epés megjegyzéseit.

Amikor három órai kutatgatás után elvonult a sereg a feldúlt szobákból, Széchenyi megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem találtak, nem is találhattak semmit.

– Ismeri maga ezt a Felsenthalt, Brach? – kérdezte szolgáját, aki még mindig sápadtan állt a romok közt.

– Nagy ravasz ember ez, méltóságos uram. Azt mondják, hogy egy gazdag bankárról úgy derítette ki, hogy bankócsináló, hogy barátkozni kezdett vele, házához járt vendégeskedni, s így kikémlelte.

– Gyönyörű mesterség, Brach, nem igaz? Baráti pofát öltve beférkőznek az emberhez, hogy jobban kikémlelhessék. Gyönyörű módszer, méltó az új Ausztriához. Hanem maga igen derekasan viselkedett, pedig, ugye, nagyon meg volt ijedve?

– Nagyon is, kegyelmes uram.

– Azt gondolta, hogy tüstént felakasztanak engem?

– Azt azért nem.

– Vagy legalábbis, hogy bezárnak.

– Azt sem, excellenciás uram.

– De hát az ördögbe is, mitől félt?

– Hogy engem zárnak be…

– Magát? És miért?

Brach nem bírta tovább, térdre vetette magát.

– Azért, kegyelmes uram, mert az ön könyvei közé dugtam el huszonöt forintnyi ezüsthatosom, pedig tudtam, hogy azt nem szabad elrejteni.

Széchenyi hosszan, felszabadultan nevetett. Vajon hány úgynevezett nemes tettet lehetne hasonló önző okra visszavezetni, mint a szegény szolga látszólag oly részvevő aggodalmát?

Még akkor is nevetett, amikor Görgen begurult a szobájába. A hájtömeg szavaira azonban egyszerre magába roskadt.

– Mit tett velem, gróf úr?! – sipította Görgen. – A feleségemnél mindenféle öntől való kéziratokat találtak…

Csend lett, iszonyú csend.

– Jól kibolháztak minket, doktor – Széchenyi megpróbált nyugalmat erőltetni magára. – De ne essen kétségbe, a madame-nak nem lesz semmi baja. Ártatlan írásokról van szó. És most legyen szíves, hagyjon magamra.

Miután kidobta a méltatlankodó Görgent, azonnal íróasztalához ült, s a rendetlen papírtömegből előkeresett egy tiszta ívet, és kivette sörétek közé rakott tollát. Igen, nincs másban remény, azonnal írni kell a rendőrminiszternek. Egy beteg öregember töredelmes levele talán még megfordíthatja a végzetet. A Görgennénál talált dobozok tartalmából csak annyi derül ki, hogy a Blicket ki írta. De a Blick fő célpontja Bach, a most már bukott Bach, nem a császár. El kell hitetni velük, hogy a dinasztia hűséges hívének csupán egyszeri botlásáról van szó. Hisz a Szatírát nem ismerik, a Blicket még ki lehet magyarázni… Talán…

Már majdnem tizenegy éve vagyok ide bezárva… ha vannak is világos pillanataim, agyam annyira összezavart, hogy összefüggő dolgokra nem vagyok képes… – Ez jó lesz kezdetnek. – Öregember vagyok, ki egész tevékeny életemet nemcsak hazám, hanem a dinasztia érdekeinek szenteltem… az én gondolataim olyanok, hogy nem kell kerülniük a napvilágot… – Vagy ha kell, nem én tehetek róla – gondolta magában. Némely viccektől s illetlen durvaságoktól eltekintve minden írásomból kiviláglik politikai programom: hűség és ragaszkodás a dinasztiához és a császár személyéhez. – Vannak helyzetek, amelyekben a hazugságért teljes egészében azokra hárul a felelősség, akik a legigazabb embert is képmutatásra kényszerítik… – Látogasson meg Excellenciád, és küldje vissza nekem a dr. Görgennénál talált dobozokat…

Vajon elhiszik-e mindezt? Vagy már késő?

Egész éjjel nem aludt. S amikor másnap reggel a lehorgasztott fejjel belépő Kiss krétaszínű arcát meglátta, szavak nélkül is megértette, hogy késő: a Szatírát is megtalálták. A Szatírát, amelyhez képest a Blick csak szelíd bírálat. A Szatírát, amelynek lapjairól felséggyalázás süvölt. A Szatírát, amely a Thierryhez írt levelet is visszájára fordítja.

Így hát minden elvégeztetett.

Hogy vigyorgott Felsenthal, amikor a ládikát visszahozta.

– Valóban nincs benne minket érdeklő irat. A ládikában nincs. A rendőrminiszter úr vissza is küldi önnek, s ezzel együtt van szerencsém ezt a levelet is átadni.

Csak akkor nyitotta ki a levelet, amikor a sunyi képű óriás elment. Reszkető szeme egyenesen azon a mondaton állt meg, amely kedvéért nyilvánvalóan az egész levelet írták: „…A tébolyda megszűnt Excellenciádra nézve menedékhely lenni…”

Hány napja is már ennek? Lassan egy hónapja. S ama végzetes nap óta egyik rossz hír a másikat követi. Az újságokban arra célozgatnak, hogy Széchenyi István körül nagyszabású összeesküvést lepleztek le. Ezeknek minden összeesküvés. Ha három ember összeül egy pohár bor mellett, s szidja a kormányt, már az is konspiráció. Egy könyv megírása s külföldi megjelentetése pedig – ugyan hol lehetne másutt kiadni egy könyvet, amely kárhoztatni meri őfelsége kormányát? – még az összeesküvésnél is rosszabb…

Brach kopogtatott. Az öreg szolga is teljesen összetört a házkutatás óta.

– Mikorra tetszik parancsolni az ebédet, kegyelmes uram?

Ebéd? Minek az! A halottak már nem emésztenek.

– Nem vagyok éhes, kedves Brach. De meghívom magát ebédre. Szóljon Bichlernek, hogy ön ma velem ebédel.

Brach nem akart hinni a fülének, s riadtan bámulta a grófot. Egy Széchenyi egy Brachhal egyazon asztalnál? Hát visszaesett volna gazdája a régi betegségébe?

Széchenyi csengetett, Bichlert hívta. A hosszú férfi lesütött szemmel állt meg az íróasztal előtt.

– Ma örömet szerzünk a mi öregünknek, Bichler. Én megvendégelem őt, s ön felszolgál neki.

S bozontos szemöldöke alól olyan pillantást vetett Bichlerre, hogy a szolga szempillája reszketni kezdett.

Átmentek a másik szobába. Bichler hordta az ételeket. Brach alig mert az ezüsteszközökhöz nyúlni, s rágatlanul nyelte a falatokat. Széchenyi nem evett, csak beszélt, a szokottnál is csapongóbb modorban.

– Látja, Brach, milyenek ezek a rendőrök. Tisztára olyanok, mint az orvosok. Ha egy policista vizsgálni kezdi az embert, előbb-utóbb felfedez benne valami betegséget. Főleg akkor, ha az ember csakugyan beteg. Mit gondol, Jósika báró csakugyan beteg volt?

Brach torkán megakadt a bakonyi fogassült. Nem sokkal a házkutatás után gazdájánál ebédelt Jósika báró, szarvasgombát. A gróf akkor sem evett, gyomrát fájlalta, a báró pedig pár nap múlva meghalt…

– Ne nyugtalankodjék, Brach. Ha az a szarvasgomba netalán más gombából készült is, a szakácsok nem lesznek olyan bolondok, hogy még egyszer ilyesmivel kísérletezzenek. Nem igaz, Bichler? Maga tájékozott ember.

Bichler meg sem mert szólalni.

– Nem, kedves Brach – folytatta Széchenyi –, ha valahol úgy döntenek, hogy az osztrák birodalom immár nélkülem is elboldogul, nem méreggel akarnak megszabadulni tőlem. Tudja, milyen kifinomult eszközök s milyen ügyes hóhérok vannak a mi példásan szervezett monarchiánkban? El sem tudja képzelni. De engem még le sem kell nyakazniuk. Fölösleges cécó lenne. A legegyszerűbb, ha egy ilyen bolondos embert átszállítanak egy igazi tébolydába. Igazi őrültek közé. Ahol igazi láncokba verve igazi botokkal kezelik őket. Hisz ön tudja, hogyan gyógyítják nálunk az elmebetegeket. Csak egyen, Brach, maga, Bichler, pedig hozzon bort is a vendégemnek. Nem, ne bort hozzon, pezsgőt… 48-as évjáratút, Bichler…

Szúró fájdalmat érzett az epéje és mája körül, de ki akarta várni az ebéd végét. Csak akkor feküdt le, amikor a hálálkodó Brach és a konokul hallgató Bichler leszedték az asztalt.

A nyitott ablakon át éles tavaszi szél tört be. Holnap húsvétvasárnap. Ma éjszaka felcsendül az Alleluja és a Glória a bécsi templomokban. És Pesten is meg Cenken is. Arra kelet felé, ahol a híd áll, amelyet a derék Clark megmentett a felrobbantástól. A híd, amelyet – most már bizonyos – soha nem fog látni készen. Tulajdonképpen nem nagy dolog az egész. Hányszor akart már a pisztolyhoz nyúlni! S hányszor beszélt róla! Egyszer, talán tizenöt éve is már, Teleky Lászlóval vitatkozott – milyen remek dráma az a Kegyenc! –, hogy melyikük tudná egykedvűbben főbe lőni magát. Negyvennyolcban pedig Deáknak mondta, hogy legjobb lenne agyonlőni magukat, mire Deák a hazára hivatkozott, melynek egy ilyen halál semmit sem használna, de még eljöhet az idő, amikor az életben maradott segíthet hazáján és így tovább. Okos szavak, és főleg nem jár kockázat velük. Nem ijesztő szavak. Csak várni kell, várni; ha kell a börtönben, ha kell a tébolydában. Várni, várni, várni. Zúgó aggyal, beteg májjal és epével, sérvkötőbe szorítva. Hetvenévesen. Hát várjanak csak a fiatalabbak. Akik még élnek. Wesselényi fiatalabb volt, mégis már tíz éve halott. Úgy halt meg, hogy semmit sem remélhetett hazájának. Ebben az országban a becsületes emberek reménytelenül halnak meg. Mint a nemes lelkű Széchényi Ferenc is, aki mint magyar, reménytelenül szállt sírjába. De nem igaz, hogy egykedvűen tudja főbe lőni magát az ember. A tavasz gyönyörű, s a gyerekek kedvesek, okosak s oly kedvesen buták. De értük, éppen értük s az angyali Crescence-ért kell felemelni a pisztolyt. Ha Széchenyi Istvánt egy főbenjáró per után kivégzik, vagy akárcsak lecsukják, mi várna rájuk? Vagyonelkobzás, szégyen, nyomor. Mi lenne Crescence-ból, ha férjét egy vad tébolydában láncra verve tartanák? Eszét vesztené talán, de legalábbis gyógyíthatatlanul kétségbeesne. És a hazát nem kell félteni… Ha egyáltalán lesz még haza, annak egy bátor, férfias tett, az elnyomás éjszakáját megvilágító lövés nagyobb hasznára lehet, mint egy tébolydai nyomorult tengődés… Ha még lesz haza… Ezt a királyt – akárcsak a sakkban – nem lehet kiütni. Itt nem az ész dönt, nem a tudás, hanem a vakerő. Ausztria győzött, s Magyarország vesztett. Te pedig, bukott játékos, lépj le a színről!

Felkelt az ágyról, az ablakhoz botorkált. A felhős égen nem találta a holdat, sehol egy csillag, egy parányi, aprócska, vigasztaló fénypont. Napok óta tart ez a vergődés… miért is ilyen gyenge az ember? Miért akar zabálni egy gyomor, amely már becsületesen emészteni sem tud? Miért akar menni a láb, amely már a lépcsőkön is megroggyan? Miért akar dobogni a szív, ez a csatákban, vitákban, ölelésekben és ölésekben, háborúkban, forradalomban elnyűtt szív? Miért akarja nézni ez a fénytelen, kihunyó szem még mindig… még egyre csak Crescence bánatos, szomorú arcát?

Március 22-én. Végem óriási léptekkel közeleg. A végtelenségig gyötörni fognak. Meg kell óvnom magam ettől!… Crescence, Sophie, Ödön és Géza nálam ebédel…

25-én. Menthetetlenül – elvesztem. Végem minden percben bekövetkezhet… Este Crescence-szal Gézával és Ödönnel.

26-án. Borzadok. Nem tudom elviselni létemet. Meg kell semmisítenem magam. Egyedül ebédelek…

27-én. Vágyom megsemmisülni?! Este Kissel sakk.

28-án. Jósika meghalt! Pótolhatatlan veszteség! Egyedül ebédelek. Teljesen szét vagyok zilálva. Sakk Kiss!

29-én. Telve kétségbeeséssel. Este Kiss sakk. Éjjel véget akartam vetni életemnek.

30-án. Kétségbeesve. Nem tudok élni, s meghalni sem…

Április 1-én. Nem tudom megmenteni magam!

Tíz óra után néhány perccel véget ért a gyászszertartás. Kecskeméthy megnézte az óráját – negyedóráig tartott, amíg a pap elmondta áldását, és a család és az arisztokrácia megjelent tagjai lerótták imáikat.

Szótlanul baktatott Falk Miksa mellett.

– Te láttad a szobát? – kérdezte kollégáját.

– Nem mertem elmenni.

Hallgattak, beszélni sem akartak a szobáról, amelyben azon a szörnyű reggelen vércsomók és agyvelőmaradványok tapadtak a falakra, sem a halottról, aki karszékében feküdt, szétzúzott koponyájával.

– Csak azt tudnám, hogyan maradt nála a pisztoly, amikor a rendőrség az utolsó zugot is kikutatta.

– Senki sem fogja elhinni, hogy öngyilkos lett. Széchenyi még halálával is a kormányt sújtotta, mert most mindenki áldozatnak fogja tartani.

– Akkor is áldozat ő, ha önkezével vetett véget életének.

– Azt mondják, Kiss megőrült, a szegény Brach pedig meghalt.

Hallgattak. Lépteik szomorúan kopogtak a köveken.

– Akik közelről ismerték, mind rajongtak érte – szólalt meg Kecskeméthy. – Pedig hogy szerette csúfolni, ugratni azokat, akik közel álltak hozzá.

– Mert nem szerette, ha gyengeségen, érzelmességen kapják. Épp azért, mert olyan érzelmes volt, mint egy poéta. Mint a szegény Petőfi, akit az utóbbi időben annyira szeretett olvasni.

Falk megállt, s eltűnődve kérdezte:

– Emlékszel még, mit mondott Metternich, amikor meghallotta, hogy Széchenyit Döblingbe hozták? Valami olyasmit, hogy: „Ezt az embert abból a fából faragták, amiből a gondviselés a legnagyobb államférfiakat alkotja. Csak egy hibája volt: túl nagy volt a szíve. A nagyszívű államférfiak mind szerencsétlenek.”

– Igaza volt, csak éppen a nagy szív nem hibája, hanem erénye Széchenyinek. Mert ha ő is csak az eszére, a számításaira hallgat, akkor ma talán ő is udvari főméltóság, mint egykor Metternich volt, s nekünk nem kellene ma e szomorú kötelességet teljesítenünk – de Magyarország szegényebb lenne egy eszménnyel. Egy eszménnyel, amelyet soha többé nem lehet elhomályosítani.

Csattogó lovak zajára figyeltek fel. Oldalt húzódtak, mert a válogatott úri fogatok, mintha csak minél hamarabb el akartak volna kerülni a döblingi tébolyda környékéről, sebes iramban vágtattak el mellettük.

 

 

E könyv dőlt betűvel szedett sorai Széchenyi István naplóiból vett részletek. Mivel a naplók teljes anyaga magyarul még nem jelent meg, a jórészt németül írt eredeti szöveg válogatásánál és fordításánál a korábbi tudományos kiadványokat és közléseket is figyelembe vettem. Elsősorban K. Papp Miklós, Viszota Gyula, Ferdinándy Mihály, Hegedűs Lóránt, Friedreich István, Bóka László fordításaira támaszkodtam. Spira György 1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a című könyvét külön is szeretném kiemelni, mert néhány Széchenyi-szöveg helyes olvasásán kívül Széchenyi 1848-as tevékenységének hitelesebb megismerését is e kitűnő munkának köszönhetem.