Válogatott magánügyeim

Két-három havonként csinálok rendet a hírlapözönben: ami negyedév múltával is érdekesnek látszik, megérdemli, hogy „dokumentumként” házi archívumomba kerüljön. Így történt, hogy most másodszor merengek el egy tavaszi újság fölött. A középnemzedék egyik népszerű – okkal népszerű! – költője így vall e lap hasábjain: „Vagyunk ugyanis még néhányan, akik Váci Mihály szép verssorát tettük meg ars poeticánk lényegének: »használni akartam, nem tündökölni.«”

Rokonszenves szándékról vall e nyilatkozat, s én mégis lehangolódtam. Mert Váci idézett sorát aligha tekinthetjük a magyar költők útját megmutató ars poeticának, sokkal inkább azt jelzi ez a sor is, hogy Váci túl gyakran vett át kész képeket, gondolatokat, formulákat másoktól. Mert az idézett sor nem egyéb, mint Petőfi nevezetes sorának parafrázisa: „…én használni s nem ragyogni akarok.”

Petőfi sora alkalmas ars poeticai jelmondatnak, mert egy igazi nagy költő jellemző eszméjét fogalmazza meg. Váci sora nem alkalmas arra, hogy akár csak „néhányan” is erre építsék ars poeticájukat, mert puszta utánköltés marad.

Ennyi elég is volna erről, ha sok egyéb jel nem tanúskodna egy nem kívánatos aránytévesztésről. Íme, néhány példa céltudatos gyűjtés nélkül, pusztán emlékezetből.

Egyik folyóiratunk részleteket közölt Váci Mihály hagyatékából, közzétéve olyan másolatokat is, amelyeket a költő olvasgatás közben készített. S mivel pontatlanul másolta ki egy irodalomtörténeti munka egyik passzusát, a közzétevő – lábjegyzetben – megismétli az irodalomtörténész szövegét, helyesbítve Váci másolását. Éppúgy jár tehát el a filológus, ahogyan egy Petőfi- vagy Ady-kézirat esetében illik eljárni. Vagy pontosabban: ahogyan csak egy Petőfi- vagy Ady-méretű költő esetében járhatna el.

Nem emlékszem már, hányszor olvastam ilyen névsorokat: „Petőfi, Ady, József Attila, Váci Mihály…”

De ez nem volt elég egy ifjú költőnek, aki rálicitált a divatra. Valami olyasmit írt, hogy hiába olvasott előzőleg Petőfit, Adyt stb., „megrendítő” találkozását a magyar költészettel Vácinak köszönheti.

A televízióban volt valami szavalóverseny vagy emlékünnepély. Csak a Rádióújság-ban megjelent képre emlékeztetek most: Váci hatalmas portréja köré felaggatták a magyar költészet nagyjainak az övénél természetesen sokkal kisebbre szabott képeit.

És így tovább. Az eredmény? Országszerte – erről meggyőződhettem – gimnazisták ezrei hiszik, hogy Váci Mihály a Petőfi-szintű nagy költészet megtestesítője korunkban. Egy szenvedélyes hölgy nyilvánosan dorgált meg engem, mert a Szabadság, szerelem százegynéhány fordítását tartalmazó minikönyv kapcsán azt mertem mondani, hogy ilyen sikert még egyetlen magyar költő sem ért el. „Nemcsak Petőfink van nekünk, hanem Váci Mihályunk is” – oktatott ki, s én elhallgattam, mert a döbbenettől nyitva maradt a szám.

Nem szeretném erőnek erejével félreérteni s ádáz támadásoknak kitenni magam. A költészet kicsit hasonlít a szerelemhez. Vannak kedvenceink, észérvekkel alig indokolható fellángolásaink. Semmi baj nem történik abból, hogy egy ifjú diák egyik vagy másik kortársát a század legnagyobb költőjének hiszi – alaptalanul. De abból igenis származhat baj, ha az egész irodalmi közélet statisztál egy súlyos aránytévesztéshez.

Váci Mihálynak megvannak a maga – remélhetőleg időálló – értékei. Ezeket túlértékelni is szabad, főleg az elvesztés még nem csitult fájdalmában. De csak akkor, ha a gazdag magyar költészet történelmi távlatait, sőt jelenlegi legjobb teljesítményeit is figyelembe vevő józan felbecsülés szándéka is érvényesül a kultikus túlzás ellenében.

Szeretném mindezt részletesebb elemzéssel is megtámogatni. De addig is, amíg erre kísérletet tehetek, előlegképpen jónak láttam jelezni, hogy „vagyunk még néhányan”, akik a korán elhunyt költő tehetségét és emberi alakját egyaránt becsüljük, de az értékek történelmi viszonyítását nem óhajtjuk föladni.

Bizonyára akadnak majd, akik felhorkanva kegyeletsértést emlegetnek, és célozgatni fognak arra, hogy mindezt Váci halála után mondtam el, nem életében. Nem féltem Vácival vitatkozni – egyéb dolgokban –, amíg élt, de az eltúlzott kultuszt nem tehettem szóvá hamarabb, csak akkor, amikor az kibontakozott.

Nem az utókor felvilágosítása végett vállalkoztam erre a hálátlan szerepre. Elárulom, hogy mindenekelőtt mai irodalmi életünk igazságtűrő képességét szerettem volna kipróbálni, vagy szerényebben szólva, az izgatott, lehet-e szembeszállni széles körben elfogadott ítéletekkel. Ami az utókort illeti, maga dönti majd el, hogy mit tart meg jelenünk műveiből. És legyinteni fog ranglistáinkra, mint ahogy számunkra is kuriózum, hogy mondjuk, az 1850-es években kik számítottak új Petőfiknek.

 

Ifjú költőbarátom, akiben a korához illő kritikai és függetlenségi szellem dicséretesen lobog, önérzetes daccal utasít el minden munkahelyi kínálatot. „Függetlenségemet – vágja ki büszkén – áruba nem bocsátom.” Személyhez szóló érvül még hozzáteszi: „Petőfi is megélt a verseiből, én sem adom alább.”

Nem vállalhatom azt a szégyent, hogy hivatásos Petőfi-kutató lévén bárkit is a nagy példa követéséről lebeszélek. De mert heves barátom egyszer-másszor engem is megdorgált foglalkozásom miatt, védekezésül megvallom itt, miért nem lépek a „független íróság” útjára, noha most már feltehetően meg tudnék élni nem irodalomtörténészi munkából is. Sőt, azt is tudom, hogy irodalmi tevékenységem furcsa kettőssége miatt gyanús személy vagyok: egy komédiaszerző filológiai dolgozatainál csak egy filológus komédiái lehetnek kétesebb termékek.

S mégis kitartok, most már szépírói kísérletezéseim kedvéért is, az irodalomtörténet mellett. A foglalkozásom mellett.

Én ugyanis – igen sok mai ifjú szerzővel ellentétben – a „főfoglalkozású szépíróiság” veszélyeit érzem fenyegetőbbnek. Az írástudó, aki csak az íráshoz ért, és csak az írásért él, nehezebben ismeri meg a világot, s könnyebben kap szellemi vérszegénységet, ami azzal jár, hogy csak könyvekből tud újabb könyveket gyártani, s fülig merül az éteri szépelgésben. A dacosan emlegetett Petőfi két szakmában is járatos volt – a színésziben és az újságíróiban –, s nem nehéz kimutatni, hogy költészete milyen sokat köszönhet e két hivatás révén szerzett élményeknek, ismereteknek. S noha egy időben csakugyan megélt a verseiből, amikor alkalma nyílt, 1848-ban, ismét vállalta a szerkesztői robotot.

Ráadásul a kívánatos írói függetlenségnek is jót tesz egy kis alkalmazotti függés. Nekem például mint tudományos ügyintézőnek időnként olyasmivel is foglalkoznom kell, amire önként nem vesztegetném fogyó időmet. De ez is hozzátartozik állásomhoz, ahhoz az álláshoz, amely elsősorban biztosítja megélhetésemet, azt a megélhetést, amely viszont némi függetlenséget enged számomra. Egy kézirattal mindig adódhatnak problémák, s nem tesz jót az írónak, ha anyagi kényszerből enged lektori, dramaturgi vagy szerkesztői ajánlásoknak. A „független szabadúszó” kiadóból kiadóba, szerkesztőségből szerkesztőségbe szaladgál, színházaknál kilincsel, hogy elhelyezze műveit, s megesik bizony, hogy pár száz forintért is jó képet vág belsőleg utálkozva fogadott tanácsokhoz. A szépirodalmon kívül „alkalmazott” író viszont elfogadott kéziratainak makacs hevertetését is derűsen kibírja, ha éppen úgy fordul a kocka.

Ha mondjuk – maradjunk egy képzeletbeli mintánál – a Petőfi-példa követésének nehézségeit tárgyaló darabom dogmatikus figuráját „pozitív” hőssé akarja átszabatni valamelyik színház, derűsen elköszönhetek tőlük – nem létkérdés számomra, hogy bemutatják-e játékomat vagy sem. Vagy ha egy másik szatírámat a bemutató előtt „halasztanák” el, akkor sem feküdnék a sínekre, mert van egyéb dolgom is a világon, például még nem írtam meg a Petőfi-életrajz II. és III. kötetét, s a vállalt munka befejezése előtt nem illik megfutamodni. Egy szóval: jó ha az írónak stabil foglalkozása is van.

Nem árt erre gondolni szabadúszás közben.

 

Az öregedés egyik tünete az újítástól, s kivált az új elméletektől való félelem. E betegséget magamon észleltem először, körülbelül egyidejűleg az olvasáshoz rendelt szemüveg kipróbálásával. A kór veszedelmességét növeli, hogy századunk a teóriák nagyüzemi termelésének kora, egyre többször kerül tehát az ember olyan helyzetbe, hogy fel kell adnia ifjúkori nézeteit.

Csak az én életemben hányféle elméletet kellett bevágnia az érdeklődőnek, mondjuk, a föld keletkezéséről! Gyerekként még egyszerre tanultam az egyik órán azt, hogy a világot egy titokzatos szakállas úr teremtette hat nap alatt, illetve a másik órán azt, hogy Kant és Laplace úr szerint viszont nem teljesen így játszódott le a dolog. Azután jött Chamberlin és Moulton a dagályhullámmal, Jeans az ő gáz-szivarjával, Feszenkov Kanték kiigazításával. Azután Smidt, a hideg úton való keletkezés elméletével, Alfrén az ionfelhővel… Azután… nem folytatom, valahol a félidőben elfáradtam, s most egyelőre nem izgatom magam a földkialakulási teóriákkal, megvárom, amíg összegyűlik belőlük vagy fél tucat, s akkor majd egyszerre fogom átvenni őket – végtére is nem tudom évente átalakítani a világképemet.

De a még bujábban szaporodó irodalomelméleti felfedezésekkel szemben nem helyezkedhetem erre a kényelmes álláspontra. Van egy szakmám ugyanis, s ha annak legmaradibb és sokak által lenézett ágazatában, a biográfiában működöm is, tudnom kell, mi újat termelt az emberi elme szűkebb tudományomban. Az új stúdiumok természetesen új fogalmakat, sőt szinte új nyelvet vezetnek be, s ez kicsit megnehezíti tanulmányozásukat, de ez még nem jogosít fel arra, hogy ingerülten marhaságnak minősítsem az egészet, mint azt egy-két türelmetlenebb nemzedéktársam teszi. Kivált az irodalomtörténet megcsontosodott ágazataiban. Nem feltétlenül ostobaság az, amit első hallásra nem értünk. Vagy pontosabban, ha ostobaság, nem azért az, mert mi nem tudtuk felfogni. Ha valaki lefeküdt, s „alunni vágy”, és zavarja őt az újítók zaja, azt közölje a világgal, hogy pihen, s ne az újítókat szidalmazza.

Ily módon „elhatárolva” magam az új iskolák némely heves kritikusától, félénken, de elszántan az újítók ajtaján is kopogtatok egy kéréssel: az ég áldja az urakat, szerényebben újítsanak… Vegyék észre, hogy ellenfeleiket olykor nem is annyira az új módszerek vagy hipotézisek ingerlik, mint inkább a körítés – a régi iskolák túlzottan is fölényes megvetése, az új módszerek érvényességi területét meghaladó általánosító hajlam.

Ismeretes, hogy az ősi és egyéb vallások egyik jellemzője az a makacs törekvés, amellyel saját maguktól akarják számítani az időt. Ezért van például zsidó, keresztény és arab időszámítás is, hogy a francia forradalom naptáráról és más, a témakörbe vágó jelenségekről ne is szóljunk. Nem áll jól a modern tudományoknak (tudományos hipotéziseknek, kísérleteknek stb.), ha épp ezt a hagyományt folytatják.

S még valamiről egészen őszintén. Az elmúlt évek során több érdekes tanulmány bonyolult levezetésekkel és egyenletekkel bizonygatta, hogy a XIX. század közepének magyar költészete modernség tekintetében elmaradt a nyugati lírától. Hangozzék bár nagyképűen, de kimondom, hogy én ezt már akkor tudtam, amikor még nem is sejtettem, hogy ilyen izgalmas egyenleteket talál majd fel az irodalomtudomány. Kamaszkorom óta nincs kételyem a tekintetben, hogy Arany János „Baudelaire előtti” költő, s még Petőfinek sem hittem el, hogy Vörösmarty fölötte áll Hugónak. Lukács emlékezetes Madách-kritikájában nem az fájt, hogy a Faust és Az ember tragédiája világirodalmi szintkülönbségét kimutatta, szeretett Mikszáthomat sem vélem stendhali lélekelemzőnek. De azt is tudom, hogy mindez nem lehet másként – a múlt századi Magyarországon senki nem írhatott sem Poe-, sem Baudelaire-verseket. És történelmi fejlődésünk elmaradottságainak, torzulásainak szükséges kritikája sem feledtetheti el, hogy a mindenkori magyar irodalomnak valamilyen módon mégiscsak Vörösmarty és Petőfi, Arany, Madách, Mikszáth és a többiek örökségét kell vállalnia. Mert sorsunk nem kiagyalt képletek gyártására, hanem egy adott nép adott történelmének folytatására kötelez bennünket.

Jó volna, ha a tudományos igényesség mellett a kritikai folytatásnak ezt a szándékát is erőteljesebben érezhetnénk ki néhány izgalmas irodalomtudományi kísérletből. Ilyen szándék nélkül a mégoly üdvös korszerűsítés is könnyen rekedhet meg a divatcikkek importálásának szintjén.

Nemzedékem tagjai közt a fürgén indultak sorába tartozom: már a háború alatt megjelent egy (háborúellenes) versem a Fráter című miskolci diáklapban, s 1945 elején, amikor a németek még a Dunántúlon randalíroztak, első versesfüzetem is napvilágot látott, hogy néhány hét múlva a folytatása, majd egy baráti kettesben szerkesztett színdarab kövesse. Azt mondják, az új Magyarországon ezek voltak az első önállóan kiadott hazai szépirodalmi termékek.

Aki korán kel, feltétlenül aranyat lel, de nem biztos, hogy meg is tudja őrizni. Lám, én az elsők között keltem-leltem, s nemzedékemből mégis utolsóként kerültem vissza az irodalomba. Jó negyedszázad telt el első verseim megjelenésétől addig, hogy a Folyosói szümpozion-nal s egy-két színdarabommal félig visszakanyarodhattam eredeti utamra. Mindezt pedig nem mélabúval említem itt, még kevésbé valamiféle hivalkodásból, csupán mint tényt, s mint első magyarázatot arra a kérdésre, amelyet mostanában egyre többször szegeznek nekem: „Minek töröd magad?” „Hogy lehet ennyit termelni?” És így tovább.

Nos, először is azért töröm magam, mert – mint látható – sok elvesztegetett évet kell pótolnom. A kiesett esztendők persze nem voltak hiábavalóak, különösen nem sajnálom a sajtóban leszolgált fél évtizedet, de az idő mégiscsak elfolyt, s most már hajtanom kell.

Elárulom, néha megszállnak defetista hangulatok. Heteken át dühösen nyomoztam például a kamasz Petőfi titokzatos aszódi színésznőszerelmének kiléte iránt, s fáradozásaim csupán pár lapnyi hipotézist eredményeztek. Méltatlankodva méláztam azon, hogy annyi idő alatt akár egy ötfelvonásos komédiát is össze lehetne dobni a rejtélyes Borcsáról, s hogy mennyivel kellemesebb dolog komédiát írni, azt csak az tudja, akiről Hermann István már közölt elemző bírálatot a Színház hasábjain. Talán megbocsátható, hogy ilyen megerőltető filológiai nyomozások után, már csak pihenésül is, csakugyan vígjátékszerzésre adtam a fejem (persze, csak a nyári szünetekben!).

Tudom persze, hogy ez is bűn sokak szemében, akárcsak a túlzott könyvtermelés. Már Condorcet megkapta kettős életéért a gúnyos fricskát, mely szerint ő csak az írók körében jó matematikus, míg szépírói vénáját csak a matematikusok dicsérik. Igaz, hogy a gúnyolódó, Monsieur Robespierre nem értett sem a matematikához, sem a literatúrához, de ez ügyben joggal volt gyanakvó – a világ dolgai oly bonyolultak, hogy egy élet egy szakma elsajátításához is kevés. Mégis reménykedem, hogy a szüntelen erkölcsi-szellemi fejlődés eredményeként nálunk már jobb indulatúak az emberek, mint a XVIII. századi Franciaországban voltak, s rólam majd így vélekednek: „Igaz, hogy felületesek a tudományos munkái, de egészen mulatságosak a darabjai.” Vagy esetleg így: „Összecsapja a darabjait, de a filológiába kétségtelenül beásta magát.”

Ellenségeimnek egy harmadik változatot is ajánlok: „Színművei tudálékos magyarázatok, irodalomtörténeti munkái regényes mesék.” Kérem, hogy ezt a variációt terjesszék, lehetőleg nemcsak a folyosókon, hanem nyomtatásban is.

(Közbevetett magyarázat a jóindulatú olvasónak: ellenségeimet igen ravaszul válogattam ki. Ők még nem tudják, de valahogy nem túlzottan nagy a hitelük. S ha éppen ők ostoroznak engem, akkor ez a kritika visszafelé sül el. Időnként talán el is veszteném az önbizalmamat, ha nem nyugtatna meg ellenfeleim névsora.)

Kettős életemnek egyébként alighanem alkati oka is van – csillapíthatatlan kíváncsiság él bennem: ha valaminek megnézem a színét, izgatni kezd a fonákja is. Az egyik oldalról lehet értekezni és cikkezni, a másikról tréfás rajzokat készíteni…

Filológiai dolgozataim vagy közíróként elkövetett cikkeim különben is csak műfajukban és stílusukban különböznek komédiaszerzői kísérleteimtől, de a téma szinte mindig ugyanaz: a forradalmár történelmi szerepe foglalkoztat. S Petőfi mint a számomra legklasszikusabb magyar forradalmár nem-filológiai írásaimban is állandóan jelen van: a Folyosói szümpozion-ban külön fejezetet foglalt le magának, Az emberevő komédiájá-t neki ajánlottam, feltűnt a Széchenyi-t illetve Kossuth-ot bemutató életrajzi regényekben, a Hőség havá-nak is köze van hozzá, s két vígjátéknak pedig nyíltan is ő a főhőse, Az összeférhetetlen-nek (amely egyelőre kéziratban pihen) és a Borostyán, a vándorszínész-nek (amelyet a kecskeméti színház az 1973. év elején mutatott be).

Olyan vagyok tehát, mint a gyakorlatlan táncos – mindig ugyanabból a sarokból indulok el. El is határoztam, hogy a karácsonyi szünetben vagy legközelebbi betegségem idején olyan komédiát írok, amelyben Petőfinek, illetve a forradalomnak még a neve sem fog előfordulni. Tüstént csökkenni fog gáncsolóim különítménye is, ha látni fogják, hogy nem foglalkozom többé idejüket múlt témákkal… (Lehet persze, hogy új gáncsolóim támadnak, akik most már szívesen visszatanácsolnának a múltba.)

Nem ítélhetem meg, hogy filológiai tanulmányaim használnak-e darabjaimnak (félek, nem sokat használnak, mert a mai színpad túl messzire került a hagyományos dramaturgiától), de azzal áltatom magam, hogy irodalomtörténészi tevékenységemnek mindenképpen jót tesznek szerzői kiruccanásaim. Ezek segítenek ugyanis védekeznem az egyik legalattomosabb filoszbetegség ellen, amelyet magánhasználatra „eszkimókomplexusnak” kereszteltem el.

A betegség kórokozója az a sajnálatos körülmény, hogy aránylag kevés az óriási fóka a magyar irodalomtörténetben, s a sok eszkimó, akarom mondani, filológus természetszerűen vetélytársat lát a másik kollégában, s emiatt nem mindig képes tárgyilagosan ítélni annak munkájáról. Ismertem olyan kollégát, aki csak azért ragaszkodott hibás nézetéhez valamely kérdésben, mert a helyes álláspontot már korábban elfoglalta riválisa.

Sietek kijelenteni, hogy e viszálykodó páros már nem él, legkiválóbb tudósaink egyébként is mentesek ettől a betegségtől, ez csak természetes, de én, esendő alkat lévén, csak úgy óvhatom meg magam, ha tervszerűen küzdök e fertőzés ellen. A küzdelem egyik módja épp az, hogy alantas komédiákkal szándékosan csökkentem filológusi tekintélyem, s így kivonom magam a céhen belüli pártcsatákból.

Talán ezért is sikerült jóban maradnom nem egy olyan kollégámmal, akik különben egymással nem is állnak szóba – engem nem tekintenek riválisnak. Én pedig csak mérsékelten irigykedem egy-egy jó filológiai dolgozatra, mert azzal vigasztalhatom magam, hogy talán én is tudnék olyat írni, ha… ha… nem kellene időt lopnom Kliótól Thália kisasszony javára.

Íme, ennyi előnnyel jár a kettős élet. Megéri tehát azt a kis különmunkát, amibe az embernek kerül. S ezek után nyilván az olvasó is megérti, mennyi okom van, volt arra, hogy az utóbbi időben kicsit túl sokszor tolakodtam a nyilvánosság elé.

S akinek még ennyi sem elég, azt arra kérem: legyen elnéző, s vegye figyelembe, hogy a szorgalom születési hiba is nálam. Nyugdíjasként sem nyugvó apámtól-anyámtól örököltem ezt a megszállott munkakedvet. Ők a hibásak, csak ők. Munkára neveltek, még akkor, amikor a munkára nevelés nem ért el olyan magas hatásfokot, mint napjainkban. S így aztán nekem akkor van „jó dolgom”, ha van dolgom. Számomra a puszta szemlélődés vagy gondolkodás még nem élet. Csak akkor élek, ha dolgozom.

Ezért mondhatom, Descartes mestert kicsit kiforgatva: dolgozom, tehát vagyok.

 

Illés Endre Egy legenda csücske című karácsonyi tárcájában felidéz egy régi történetet – miként akadályozta meg Osvát Ernő, hogy Ady Endre igaz szavakat írjon Kaffka Margitról. Ady pajtási közvetlenséggel megfogalmazott fenntartásai helyett a Nyugat Tersánszky kritikáját közölte, „s az az írás végig hódolat és kézcsók volt”.

Az ilyen és ehhez hasonló példákból Illés Endre – nem titkolom, örömömre – le is vonja a kellő tanulságot: „Így devalválódott a Nyugat Figyelő-rovatában lassan, évről évre, alattomban, a bírálat értéke.”

A tanulságot érdemes továbbgondolni. Vajon hogyan játszódna le ez a történet napjainkban? Mit tenne egy mai Ady Endre egy mai Kaffka novelláskötetét olvasván?

Kicsit álnok a kérdés, mert hiszen lehetetlen feltételezésekre épül. Ugyanis ma nincs Ady Endrénk, s így a bonyodalomra sor sem kerülhet.

Nagyon nem kívánt sértődések elkerülése végett el kell árulnom, hogy nem tartozom Ady szinte vallásosan rajongó hívei közé. Ahogy öregszem, „a halál rokonából” egyre jobban hiányolom a játékosságot és az öniróniára való hajlamot. A rajongás egyébként is csak kamaszokhoz és fennkölt lelkületű hölgyekhez illik; ilyen irányú érzelmeimet harminc évvel ezelőtt József Attila iránti lobogásomban vezettem le. De mindez csakugyan magánügy. Ami viszont nem lehet egyéni ízlés dolga, az annak elismerése, hogy Ady Endre körül a XX. század első két évtizedének máig sugárzó szellemi forradalma bontakozott ki, s ő ennek a forradalomnak eszmei, sőt sokban politikai programot fogalmazó vezére volt.

Ha tehát azt kell mondanunk, hogy ma nincs Adynk, akkor nem kiváló élő költőink értékeit becsüljük le, hanem egyszerűen és prózaian megállapítjuk a tényt, azt, hogy közülük senki sem tölt be Ady-funkciót a magyar életben. Nem tehetségük miatt, hanem a történelmi helyzet különbsége miatt. Kedves poétáját bárki akár Ady fölé is emelheti, nyelvi, formai teremtőerő vagy bármilyen más érték tekintetében, de semmiféle analógiát nem lehet komolyan venni, ha annak megfogalmazója eltekint a valóságos históriától. Az új Ady-keresők, akik hol egy (különben eredeti tehetségű) filmrendezőben, hol egy (egyébként nagyszerű erejű) lírikusban vélnek új Adyt feltalálni, nem tudnak különbséget tenni a történelem robbanásos (Petőfit, Adyt szülő) korszakai és a nagy változásokat, heves megrázkódtatásokat követő időszakok között, s ezért akár félre is vezethetik mestereiket, kiket pedig szolgálni óhajtanának.

Kimerítő fejtegetések nélkül, csupán jelezni szeretném azt a véleményemet, hogy a fenti kényszerű kitérő egyúttal első számú magyarázatul szolgálhat a „hódolat és kézcsók” jellegű kritikák mai túltengésére is… A társadalmi „alapra” hárítva a felelősséget, témánkat ezzel be is rekeszthetnénk. De a bíráló szellem ellankadásának több más oka is tetten érhető napjainkban; egybe magam is gyakran ütközöm, főleg magánbeszélgetésekben.

A kritikára fanyalodó írók, hivatásos műbírálók baráti körben szívesen derülnek vagy háborognak az irodalomtörténet hírhedt példáin, a kritikai értetlenség ismert, rikító esetein. Érthető, hogy senkinek sincs kedve feliratkozni a nagy melléfogók listájára. Az is eléggé természetes, hogy némely írók nyilvánosan is előszeretettel célozgatnak az ilyen megítélési tévedésekre – az eljövendő irodalomtörténeti „utolsó ítélet” fenyegetésével próbálják sakkban tartani kritikusaikat. Mégsem hiszem, hogy a hódolat és kézcsók egyre hódítóbb követelményét ilyen alapon irodalomtörténetileg igazolni lehetne.

Mindenekelőtt: nem feltétlenül Ady vagy Petőfi valaki pusztán azért, mert úgy tapasztalja, hogy gáncsolói neki is akadnak.

Továbbá: nem feltétlenül kerül valaki az irodalomtörténet szemétdombjára pusztán azért, mert nem ismerte fel valamelyik pályatársa igazi értékeit. Makacs szűk látókörűségre vallana, ha csak abból ítélnénk meg Kölcseyt, hogy milyen érzéketlenséget tanúsított Csokonai vagy Berzsenyi lírájával szemben. Tolsztoj nem véletlenül írt gyerekségeket Shakespeare-ről, de legkonokabb kritikusa sem állíthatja, hogy e tévedéssel máris jellemezte Tolsztojt. Petőfi megértéséhez adhat fogódzót Goethe elleni kirohanása, de értékeléséhez semmiképpen.

És fordítva: Dobrossi István melegen kiállt az üldözött Petőfi mellett, ennek ellenére a céhbeli irodalomtörténészen kívül senki sem ismeri becsületes nevét…

Vagyis: az úgynevezett utókor – ha egyáltalán – csak az életmű lényegét mérlegeli. A számottevő alkotás nem devalválódik attól, hogy szerzője féltékenységből, ellenszenvből vagy ízléskülönbség miatt méltánytalanul ítélt valamelyik pályatársáról, mint ahogy a különben súlytalan életművet nem dúsítja fel a zseni oldalán még oly dicséretesen vállalt fegyverhordozói szolgálat sem. A koroknak nevet adó lángelmék környezetében persze mindenkinek van esélye arra, hogy lexikoni adattá avanzsáljon, de az ilyen dicsőség áhítozása már-már szánalmat érdemel. Különösen, ha önjelölt zsenik szolgálatáról van szó…

„Senki sem elfogulatlan kora íróival szemben – mondta volt az öreg Nisard. – Az egész irodalomtörténet tanúságot tesz arról, mennyi csalódás vegyül a kortársak ítéleteibe, s az utókor mily keveset hagy azokból helyben. A kritikus, még a rosszakaratú is, inkább megközelíti a valót, mint azok, kik feltétlen csodálattal adóznak.”

Konok álláspont, de adott esetekben gyümölcsözőbb lehet a hódolat és kézcsók esztétikájánál.

 

Szeret bennünket a Jóisten, sőt kegyel. Hogy honnan tudom? Két alaptény logikai összekapcsolásából. Először: a rádióból értesültem, hogy „verset írni nemcsak tehetség, hanem isteni kegyelem dolga”. Másodszor: a statisztikák közlik velem, hogy évi átlagban mintegy 400 poéta adja ki műveit a központi és irodalmi orgánumokban. A következtetés világos: azért van ilyen sok közlésre érdemes költeményünk, mert az isteni kegyelem bőven eláraszt bennünket.

De miért izgat ez engem, hiszen én csupa olyan hívságos földi dologgal foglalkozom, amihez nem kell égi kegyelem, úgymint filológiai bogarászással, vitatkozó cikkek, ifjúsági könyvek és alpári komédiák szerzésével? Hát ez izgat, éppen az, hogy én nem dicsekedhetem égi összeköttetésekkel, pedig jól tudom, hogy ebben az országban a földöntúlisággal való érintkezés mindig is előnyösen befolyásolta a könyv példányszámát, a festmény kelendőségét és így tovább. Ne szépítsük: miközben egyre több az erkölcs ügyeiben csalhatatlan írónk, én egyre több vétket fedezek fel magamban; újabban például irigykedem. Valósággal esz a penész, amikor azt látom, hogy az angyalok csak úgy röpködnek a galaktikákból ötleteket adni kedvelt költőimnek, és szinte sárgulok az irigységtől, amikor azt csodálhatom, hogy milyen elegánsan össze lehet egyeztetni Marxot Jézussal.

Félreértés ne essék, nem azokat irigylem, akik belenőttek a hitbe, s csak a pár kemény esztendőt kellett átvészelniük, amelyben a hitvalló buzgalmat hivatalosan nem túlzottan méltányolták. Irigységem tárgyai azok az írók, akik eredetileg a felvilágosodás gyermekeinek tudták magukat, s csak az idő forgatagában verekedték el magukat a ráció sivárságának felismeréséig. Sokan még csak a mítosz előszobájáig jutottak el, ahol a ráció maradványait fel lehet akasztani a fogasra, de néhányan már bent ülnek a szentélyben, az arkangyalok felemelő társaságában.

Örömmel jelenthetem be, hogy végre az én státusomban is kedvező fordulat ígérkezik – csaknem negyvenévi szünet után a Mennyország és e sorok írója között a diplomáciai kapcsolatok felvételére irányuló tárgyalások előkészítésére hivatott puhatolózó megbeszélések kezdődtek. Alábbiakban közzéteszem az első tárgyalás rövidített jegyzőkönyvét. Az eszmecserére, amely végig baráti légkörben zajlott, egy biztonsági okokból közelebbről meg nem nevezett, félreeső helyen került sor, ahová a múlt Karácsony éjszakáján vonultam ki.

Íme az elhangzottak:

Angyal: Békesség és kegyelem. Én vagyok a Te őrangyalod.

Én: Kezét csókolom. Végre, hogy eszébe jutottam. Bezzeg a nehéz években nagyon el tetszett hanyagolni.

Angyal: Az igazi nehéz napok most következnek majd. Ha nem hagyod abba a szüntelen disputálást, amivel mindenkit magadra haragítasz.

Én: Tetszik tudni, az én vitáim úgy kezdődnek, hogy visszaütök.

Angyal: Azt a kívülálló nem mindig veszi észre. Csak annyit tud, hogy folyton békétlenkedsz, mint valami Katona-hős. Hát nem tudod, hogy aki kardot ránt, kard által vész el?

Én: Nem így látom, angyalkám. Vegyük például épp a kereszténységet. Rántottak-e többször kardot a történelem során, mint éppen a kereszt jegyében? És a kereszténység mégsem veszett el, ellenkezőleg. Két évezreden át megmaradt. Legfeljebb kicsit átalakult. A rabszolgák vallásából a rabszolgatartók államának hivatalos vallása lett. Majd a rabszolgaságot felváltó feudális, azután a feudális örökébe lépő tőkésállam hivatalos vallása. Hogy később…

Angyal: Szüntesd be ezt a luciferi dumát.

Én: Engem az egyház Monsieur Fouchéra emlékeztet. Csak ő tudott ilyen csodálatos érzékkel minden változáskor a mindenkori győző mellé állni.

Angyal: A halhatatlant ne mérd a halandóhoz, szemérmetlen! S főleg ne tereld el a figyelmet magadról. Én azért jöttem, hogy békére és szeretetre intselek. Nem hallottad a szeretet parancsát?

Én: Dehogynem. Már gyermekkoromban lelkesülten olvastam, hogy szeretnem kell felebarátaimat stb. Csak az a baj esett meg velem, hogy tovább érdeklődtem a részletek iránt, és vesztemre megtaláltam a 137. zsoltár használati utasítását arra vonatkozólag, hogy miként kell bánni a babiloni csecsemőkkel: „Áldott legyen, aki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet…” Ez a marcona biztatás, mit tagadjam, kicsit csökkentette szememben a szeretetvallás hitelét.

Angyal: Szerencsétlen, rossz vége lesz, ha te az eszmék ellentmondásait firtatod. Felebarátaidat pedig azért kell szeretni, mert számodra az a hasznos, a veszekedésekből csak bajod lehet.

Én: Például?

Angyal: Teszem azt… megeshet, hogy hiába jelentetsz meg egymás után több könyvet is, sértődött szerkesztők folyóiratukban egyikről sem vesznek tudomást.

Én: Másutt épp eleget írtak róluk.

Angyal: De találhatnak majd olyan kritikusokat is, akik az éveken át rendelésre szállított dicsőítésekkel és levágásokkal oly korán elvesztett tekintélyüket a te skalpod megszerzésével próbálják majd restaurálni.

Én: Láttam már olyan könyvet, amelyet az olvasók felvásároltak, mielőtt a kritika tudomást szerzett volna róla, s hallottam olyan mennyekig emelt opusokról is, amelyekből ezres szériák végül is a papírmalomban alakultak át hasznos anyaggá.

Angyal: Önáltatásra hajlamos szerzők modern vigasza… Csakhogy… a rakoncátlan kötekedőt teljesen ki lehet szorítani a folyóiratokból… a kiadókból… az irodalmi életből is!

Én: Őriző angyalom, ez szomorú volna. De elárulhatom: előfordult már velem, hogy évekig hiányoztam az irodalmi életből, s valahogy mégis kibírtam.

Angyal: Ne hetvenkedj! Mindenki tudja, hogy grafomán vagy.

Én: Ha így volna is, tetszik tudni, mi az igazi grafománia? Az íróasztalnak írni. Hagyni a jövőnek is valamit.

Angyal: Nem vagy te olyan naiv, hogy az utókorra bízd magad.

Én: Jövőn ez esetben az örököseimet értem. Egy, a maga idejében ki nem adott munka pár évtized múltával való értékénél sokkal becsesebbé válhat. Aki szereti egyszer majd megszületendő unokáját, annak erre is gondolnia kell.

Angyal: Lyukat beszélsz a hasamba. Hát vedd tudomásul: a sok disputa nemcsak veszedelmet hozhat rád, hanem teljességgel fölösleges is. Mert a legigazabb szó is lepereg az emberekről, ha sérti érdekeiket.

Én: E tekintetben a Megváltóra hallgatok: mindig van esély arra, hogy az elvetett mag egy része jó földbe esik, s „felnővén és gyarapodván” termést hoz.

Angyal: Gyalázatos! Kihez méred magad?!

(Kitértem lendülő jobbja elől. Nem akartam bántani az égi turistát, mert alkatilag idegenkedem a civakodástól. Eszembe jutott azonban, amit a minap olvastam, hogy az alkotás voltaképpen „birkózás az angyallal”. Kihívtam hát három menetre; a részletekről szerénységből csak annyit, hogy kétszer levittem a padlóra, de végül csípőfeldobással hárította a tust. A visszavágóról majd később. Ha megérem. Ha az Írószövetség valamelyik legközelebbi választmányi vagy szakosztályi ülésén nemes ellenfeleim nem tépnek darabokra. Távollétemben. Ahogy szokták.)

 

Mindig szerettem a márciust. Ez a hónap már gyermekkoromban verset–forradalmat–történelmet jelentett számomra. Persze nem a Nemzeti dal volt az első márciusos versélményem, hanem az a tréfás rigmus, amelyet névnapom körül mindig nekem szegeztek, előbb csak a ház, majd az utca, végül szinte a fél falu lakói: „Sándor, József, Benedek, hoztok zsákban meleget?” Ha aztán névnapomra csakugyan megenyhült az idők járása, büszkén fogadtam az elismeréseket, már-már magam is hittem különleges tavaszhozó képességeimben.

A forradalmak természeti változatairól szintén főleg márciusokban kaptam az első leckéket. Hóolvadáskor megduzzadtak a Bükk patakjai, hol itt, hol ott fenyegetett az ár. Egyszer éjszaka harangzúgásra ébredtem; ma is tisztán emlékszem az éjféli képre – a szőlőhegy alatt térdig vízben álltak a házak. Máskor a szirmai urasági halastó pontyait, kárászait, compóit sodorta el az áradás, Hejőcsaba népe az elöntött legelőn, a „kotuk”-ban nyüzsgött, a csendőrök megérkezése előtt összefogdostuk az utolsó kétnyaras potykát is. Úgy maradt meg emlékeimben ez a gátszakadás, mint a nagy jóllakásnak, a vagyon újrafelosztásának álomképe, pedig akkor még, elemista fejjel, örökkévaló törvénynek hittem, hogy nekem az egy-szoba-konyhás szalmatetős házban kell laknom, de a B. gyerek kastélyban-parkban hancúrozhat.

Aztán az igazi, a társadalmi-történelmi márciusok elfojthatatlan emléke is eljutott hozzám. Apám Tizenkilencről mesélt titkokat, amikor kamaszgyerekként ő is részt vett „a cseh burzsujok” megkergetésében. Az iskolában az igazgató Negyvennyolcról beszélt, nem kisebb szenvedéllyel. És minden március tizenötödikén kivonultunk a község elején felállított emlékmű elé is, meghallgatni a segédjegyző vagy valamelyik tanító ékes szónoklatát.

Hogy nálunk is, mint az ország annyi más vidékén, miért éppen egy világháborús szobor előtt ünnepeltük 48 emlékét, akkoriban nem foglalkoztatott. De első meglepő – mármint számomra meglepő – történelmi felfedezésemet mégis egy ilyen kivonulás során szereztem: a szónok szavaiban hirtelen világossá vált előttem, hogy az aradi tizenhárom hóhéraként agyamba rögződött Ferenc József császár azonos azzal a „Ferenc Jóskával”, akit még rokonaim is tisztelettel emlegettek, mert „ő alatta volt utoljára jó világ”.

Az azonosság felismerése nemcsak azért izgatott fel, mert tizenévesen egyszerre elvi ellentétbe bonyolódtam szolgalelkűnek ítélt környezetemmel, mely hajlandó volt elfeledni az iszonyú bűnt, az aradi gyilkolást, hanem azért is, mert a legendás történelmi személyek egyszerre megfoghatóan közelembe kerültek: ha az aradiakat felakasztató Ferenc József azonos azzal a Ferenc Jóskával, aki még apámnak is kortársa volt, akkor az a csodálatos 48-as tavasz sem az elképzelhetetlen távoli múltra tartozik, hanem az én életemre is.

Mindezt persze nem ilyen körülményesen gondolhattam végig, de abban biztos vagyok, hogy egy ilyen márciusi felvonulás után kezdett kicsírázni fejemben a gondolat: még az én életemben is sor kerülhet egy új 48-ra, a szegényeket szabadító forradalomra.

Nem az emlékirataimat írom, ráérek még arra, csupán egy magánévforduló megvallásához kellett ez a kis bevezető. Ugyanis 1945 márciusában Miskolcon verset írtam Petőfi napjáról, s azóta ez a mostani épp a harmincadik március idusa, amelyet írással is ünneplek. 1945 óta, tizennyolc esztendős korom óta, amikor csak módomban állt, minden márciusban igyekeztem írásban is vallatni a históriát, magamat és koromat faggatni, hogyan is gazdálkodunk az örökséggel. Amilyennel nem minden nemzet dicsekedhetik.

Őrizve is, meg másítva is saját hagyományomat, ezúttal nem saját vizsgálódásaimról szeretnék szólni március idusán, hanem azokról az önkéntes Petőfi-kutatókról, a fogalom nemes értelmében vett műkedvelő történészekről, akik tisztes polgári foglalkozásuk mellett mintegy magánszorgalomból gyűjtik a múlt emlékeit, kutatják a 48-as forradalom valamely eseményének vagy alakjának históriáját. Hogy milyen sokan vannak, azt a nemrég lezajlott Petőfi-év során meglepődve tapasztaltam.

Engedje meg a tisztelt olvasó, hogy néhány példát idézzek, jobbára az elmúlt hetek postájából. A napokban, január végén kaptam meg dr. Kovássy Zoltán levelét és küldeményét, az Isaszegi Adattári Közlemények című, 27 lapból álló stencilezett füzetet. Az isaszegi falumúzeum helytörténeti adattárának 1. száma – reméljük, lesz második és sokadik is! – 500 példányban jelent meg, „a Lengyel Kultúra támogatásával, az isaszegi falumúzeum Baráti Köre gondozásában”. Szerkesztette fentebb említett levelező barátom és Szathmári Zoltán. A szerkesztők írásai mellett különösen Wlodzimierz Mus lengyel tábornok Lengyelek az isaszegi csatában című írását emelhetem ki, igen hasznosan foglalja össze a témára vonatkozó magyar és lengyel irodalmat.

Dr. Kovássy jogászember, az esztergomi dr. Szállási Árpád viszont orvos, s hivatása gyakorlása közben különös előszeretettel kutatja a szabadságharc egészségügyi történetét. Tájékozott cikkeivel találkozhatnak az Orvosi Hetilap olvasói, 48-as gyűjteményét hivatásos tudósok is megirigyelhetnék. Tóth Sándor nem jogász, nem orvos, sőt, egyáltalán nem doktor, hanem borász, de olyan – Petőfire is vonatkozó – iratai vannak, amelyek a szabadszállási bukást megvilágító fénybe vonják, s amelyeket Mezősi Károly is haszonnal forgatott tanulmánya kidolgozásakor. A szabadszállási Tóthról eszembe jut a fehérvári Tóth János, aki legutóbb a helyi lapban Júlia „rehabilitációja” érdekében vetett be okos szempontokat.

Sorolhatnám a neveket, megtölthetném az egész oldalt. De már csak egy névre maradt terem, ezt viszont feltétlenül ide kell írnom, annak igazolásául, hogy a helytörténeti kutatás – kellő buzgóság, anyagismeret és műveltség megléte esetén – közérdekű eredményekre vezethet. Jakus Lajos példáját kell idéznem, a penci pedagógusét, a helyi múzeum vezetőjéét. Ma már elmondhatjuk, sőt kötelező kimondanunk, hogy elsősorban Jakus Lajos hivatott annak az űrnek betöltésére, amelyet Mezősi Károly korai halála idézett elő a Petőfi-családtörténetben. Egy kis, községi múzeum helyi szempontjaitól fel tudott emelkedni a filológia általános érdekű problémáinak vizsgálatáig.

Nem akarom elhallgatni azt, hogy a helytörténeti szempontok erőltetése időnként aránytévesztésre vagy éppenséggel vészes elfogultságokra vezethet. Azt sem állítom, hogy minden olyan füzet, cikk, gépelt, sokszorosított vagy nyomtatott irat, amely a Petőfi-év során valamely helyi hagyomány ápolását szolgálta, feltétlenül ösztönzést adott volna a filológiának. Nem minden gyűjtőből lesz kutató, s nem minden kutató talál közérdeklődésre méltó dokumentumokat. De a legigénytelenebb helyi kiadvány is, amely csak már ismert tényeket foglalt össze, kezdeményezést, közös munkát, áldozatkészséget követelt, s ilyen módon közösséget teremtő szenvedélyre adott példát.

A nagy évfordulók nem túl gyakoriak, még akkor sem, ha időnként az az érzésünk, hogy szüntelen jubileumokat ülünk. Várható, hogy a Petőfi-év keltette lelkesedés lelohad. Nem baj, most fog kiderülni, hogy melyik helytörténeti csoport, vállalkozás, kezdeményezés mögött állt igazi szellemi-erkölcsi erő, s melyik volt csupán valamely protokolláris igény szülötte.

De hogy ez a kiderülés ne vezessen túlságosan is vigasztalan eredményre, az illetékes intézményeknek kicsit több figyelmet kellene szentelniük a magyar múlt önkéntes kutatóira, akik sokszor érdemi támogatás nélkül, olykor egyszerűen a saját költségükön fáradoznak első pillantásra talán érdektelennek látszó események tisztázásáért.

De melyek ezek a bizonyos illetékes intézmények? Ha átlapozzuk a Petőfi-év helytörténeti kiadványait, megállapíthatjuk, hogy sokféle pártfogó működött közre megjelentetésükben: megyei, járási, községi tanácsok éppúgy vállalták a kiadó szerepét, mint könyvtárak, emlékbizottságok, népfrontbizottságok, baráti körök vagy éppenséggel kereskedelmi szervek. Ez a sokféleség már csak azért is örvendetes, mert az ilyen természetű munka éltető eleme a kezdeményező szellem, s az uniformizálás, túlzott központosítás csak árthatna a vállalkozó kedvnek.

És miből álljon a pártfogás? Semmi esetre sem agyondajkálásból. Nem volna kívánatos, hogy ez vagy az a hivatal erőltesse a maga szempontjait, vagy éppenséggel megszabja, mikor, melyik önkéntes kutató, mivel foglalkozzék. Mindenekelőtt annak felismerésére van szükség, hogy Petőfi és 48 a költő születésének másfél százados és a szabadságharc eseményeinek 125 éves évfordulója múltával nem „pipálható ki” – a munkát, ha nem is kampányszerűen, folytatni kell. A pártfogó, támogató intézmények természetes joga, sőt kötelessége ellenőrizni, mit adnak ki, milyen kezdeményezéshez szolgálnak támaszul, törekedhetnek a lokálpatrióta érdekek hasznos érvényesítésére, csak arra kell vigyázni, hogy mindez ne váljék kicsinyes gyámkodássá.

A tudományos lektorálás viszont annál melegebben ajánlható. A Petőfi-év általában elismerésre méltó helytörténeti kiadványai között akadt egy-két olyan munka, amelynek szerzője lokálpatrióta buzgóságában nem is törekedett tárgyilagosságra, vagy pedig egyszerűen nem ismerte az újabb kutatások tényeit-adatait. Ha a fővárosi és vidéki tudományos intézmények, műhelyek és a helytörténeti kutatók között rendszeresebb kapcsolatok épülnek ki – amit mind a két oldalon érdemes volna szorgalmazni –, akkor az ilyen hibák megszűnhetnek, és a helyi kutatások célszerűbben illeszkedhetnek vagy legalábbis kapcsolódhatnak a központi tudományos műhelyek programjaihoz.

Végezetül elnézést kell kérnem azoktól az olvasóktól, akik megszokták, hogy „válogatott magánügyeim” e rovatában kicsit izgalmasabb és közérdekűbbnek látszó kérdésekkel találkozhatnak. Úgy érzem azonban, hogy olykor a kevéssé látványos folyamatok is elgondolkodtató tapasztalatokkal jelezhetik a társadalmi változásokat. Márpedig az utóbbi évek adatszerűen is rögzíthető közéleti fejleményei közt feltétlenül újszerű és fontos ténynek kell tekinteni a nagy irodalmi-történelmi évfordulókkal párhuzamosan kibontakozott helytörténeti kutatások fellendülését, a kiállítások, kiadványok, „rendezvények” szervezése körül örvendetesen sok helyen megmutatkozott kezdeményező szellem biztató erősödését.

Végtére is nem pusztán kíváncsiságból kutatjuk a múltat, hanem épp azért, hogy a legjobb hagyományokból sugárzó, azok által felkeltett szellemi és erkölcsi erők hatékonyabban legyenek jelen közéletünkben.

 

Két ember találkozik, megérti egymást, barátságot köt – ez aztán csakugyan magánügy, akár a szerelem. De miként a versbe emelt szerelem is közüggyé lesz, bizonyos fokig a barátság is a közre tartozik – ha a nyilvánosság előtt szereplő emberekről van szó, akik ráadásul egymás műveiről is nyilatkoznak.

De illik-e nyilatkozniuk egyáltalán? Írhat-e a barát a barátról? Petőfi és Arany gyönyörű példája szerint mindenképpen. Csak ott a bökkenő, hogy a lángész is tévedhet – kivált lelki társa megítélésében. Amilyen jól látta például Petőfi Arany nagyságát, annyira túlzott, amikor Kerényi Frigyest reklámozta, vagy Adorján Boldizsárt biztatta lelkesen a költésre.

Annyi tehát mindenképpen ajánlható, hogy adott esetben igenis valljuk meg: barátunkról beszélünk. Ne igyekezzünk a tárgyilagosság pózában díszelegni akkor, amikor glóriát fonunk szívbéli pajtásunk – esetleg ivócimboránk – homloka köré. Ilyenkor igenis a tájékoztatás tisztessége követeli meg, hogy magánérzelmünket közszemlére tegyük. Az elfogultság bevallása persze nem véd a tévedéstől, de annak súlyát mindenképpen csökkenti, mert figyelmezteti az olvasót a veszélyre: vigyázz, nem objektív kritika, baráti vallomás következik!

 

Mindez pedig Csanádi Imre verseihez fűzött megjegyzéseim elé kívánkozott bevezetőül. Barátságunkból azonban leszűrtem egy-két olyan leckét magamnak, amely talán e költeményektől függetlenül is tanulságos lehet.

Találkozásunkat ő kezdeményezte, mintegy hat évvel ezelőtt, vagyis életemnek abban a szakaszában, amelyben a legjobb akarattal sem tarthattam mást magamról, mint azt, hogy újrakezdő, rosszul ismert vagy elfelejtett ember vagyok az irodalomban. Hogyne örültem volna, amikor – ha szabad ilyen groteszk képet használnom – a telefonon át kezét nyújtotta a költő, akinek több versét becsültem, de akinek jelentkezésére a legkevésbé sem számítottam.

Innen-onnan szerzett értesülésekből, felületes olvasgatásból azt a benyomást szűrtem le ugyanis magamnak, hogy Csanádi Imre ahhoz a népi középnemzedékhez tartozik, amelynek több tagja elég sok szállal kötődik számomra nem vonzó homályos mítoszokhoz. Meglepett hát, hogy épp egy olyan írásommal nyertem el tetszését (Méltók vagyunk-e Európához? Kritika, 1968. 3. sz.), amely a nemzeti értékekkel szembeni közönyt és ezeket az avult mítoszokat egy füst alatt bírálgatta.

Az igazi meglepetés azonban akkor következett, amikor személyes – és mind gyakoribb – találkozásaink felvilágosítottak arról, hogy Csanádi milyen tudós ismerője a magyar költészet múltjának és jelenének. Kosztolányitól Radnótiig milyen értő elemzője a nem népi gyökerekből származó líra értékeinek is – és egyáltalán, milyen tudatosan küzd az ellen, hogy a parlagiságnak még csak a közelébe is kényszeríthessék bármely kihívó „urbánusságok” is. Egyszóval leckét kaptam arról, hogy milyen gyakran tévedünk, amikor csak folyosói pletykákból, „olvasatlanul” megítélt munkák kávéházi árfolyama alapján alkotunk véleményt pályatársainkról.

Ahhoz, hogy Csanádi verseinek hatásáról is szólhassak, megint egy kis kitérőt kell tennem. Kamaszfejjel költőnek készültem, József Attila és Illyés Gyula kötetein nevelődtem. Amikor azonban 1945-ben, tizennyolc évesen egymás után két versfüzetet is megjelentethettem, már ifjú forradalmári gőggel el is fordultam a lírától, a „történelem csinálása” mindennél inkább vonzott. Az új magyar költészet iránt érzett olvasói buzgóságom rohamosan csökkent, részben persze a sok sematikus versezet miatt is. Igazi, szinte már a kamaszkori élményekhez hasonló izgalmat hosszú szünet után az ötvenes évek közepén Benjámin László – ma is úgy érzem: nemzetközi jelentőségű! – költészete, majd az évtized végén Juhász Ferenc nyelvi-szemléleti újítása adott nekem.

Ezután azonban megint olyan esztendők következtek, amelyek eltérítettek a költészettől, minden stúdiumom a történelmi tett értelme-módszertana körül forgott, amennyire egyáltalán módom nyílt stúdiumokra. A hatvanas évek végén tehát már megint csak hébe-hóba olvasgattam új verseket, annál ritkábban, minél sűrűbben észleltem azt, hogy még tehetséges költők is milyen leleményesen próbálják trükkökkel helyettesíteni a teljesítményt. S ekkor kaptam Csanáditól a második leckét: amikor baráti érdeklődésből tanulmányozni kezdtem köteteit, elképedve láttam, hogy nem csupán egyes kitűnő versei vannak, hanem egész életműve sokkal jelentősebb annál, mintsem a róla szóló kritikák alapján gondolhatnánk.

Amíg körötte sereget alkotnak a saját igazi vagy olykor vélt fontosságuktól meghatódó poéták, Csanádi kihívó daccal kismesternek nevezi magát:

 

Legyek kismester inkább, dolgaértő, Ki ha-mit tesz, tisztességgel csinálja, mintsem titánok zagyva, pofatépő, álegekig sötétlő paródiája.

 

A kismester konokul vállalt jelzője köré persze oda lehet képzelnünk az ironikus idézőjelet is, de ez sem változtat azon, hogy az ilyen magatartás meglehetősen ritka a mi nagyzolástól eléggé fertőzött irodalmunkban. Íme egy költő, aki megértette, hogy nem lehet Petőfinek lennie, s nem akar ál-Petőfivé válni, íme egy költő, aki kételkedni is tud a maga erejében és lehetőségeiben, s mellesleg a költészet korunkbéli lehetőségeinek korlátlanságában is.

Nem minden kor kedvez egyformán a lírának. Bármi legyen is azonban a véleményem arról, hogy melyik műfaj „illik” legjobban a mi korunkhoz, abban biztos vagyok, hogy ez az önmaga kisebbítése árán is józan igazságra törekvő költő a ma legszükségesebb poétai erény birtokában van: önáltatás nélkül tudja szemlélni a világot, s amennyire az emberileg egyáltalán lehetséges, önmagát is. Nagy művek csak az ilyen valóságot akaró, látni merészelő tehetségből fakadhatnak.

Talán épp ez az erős önkontroll magyarázza azt is, hogy Csanádi ritkán ír, olykor évszámra hallgat, azt mondhatnánk, már eleve csak a válogatott verseit rakja elénk. Amikor ismerkedni kezdtem életművével, épp „holtszezonban” busongott, keveset vagy egyáltalán nem írt verset. Amikor én a rádióban, a Könyvtájékoztató-ban, s a közösen vállalt író–olvasó találkozókon igyekeztem érdeme szerint méltatni műveit, bizony – most már bevallhatom – nemegyszer féltem attól, hogy Csanádi talán végleg felhagyott a lírával.

E már-már legendás hallgató periódusról csak múlt időben szabad beszélnünk, mert a legutóbbi egy-két év legörvendetesebb költői szenzációja többünk számára épp az volt, hogy Csanádi ontani kezdte a verseket – remekeit. Kiderült, hogy a terméketlennek látszó időszak valójában a felkészülést szolgálta, s most remélhetjük, hogy lírája hódításának lehetünk tanúi.

 

Egyik-másik kritikusa megrótta Csanádit, berakva őt a „didaktikusok” skatulyájába. Mire ő, mint aki szándékosan vállalni akarja a megbélyegzőnek szánt ítéletet, látszatra didaktikus, mert képzőművészeti alkotásokat magyarázó verseket írt. S épp ezekkel bizonyította be, hogy az igazi költő az illusztrátor álarcában is a legszemélyesebb lírát műveli. Miközben tudósi pontossággal ébreszt fel rég letűnt korokat, a hajdani sorsok árnyaival hozzánk szól a költő, legmaibb gondjainkról beszél, s mellesleg legrejtettebb érzéseit, indulatait, szenvedélyeit és eszméit sűríti felejthetetlen képekbe.

A múlt felidézésének tudósi pontosságáról beszéltem, s magam is most érzékelem, mennyire rokona Csanádi a régi idők tudós költőinek. Amíg sokan kérkednek azzal, hogy mennyire sikerült lerázniuk magukról a hajdani korok emlékeit, Csanádi elfelejtett mesterek munkáiban talál századok homályán átvilágító verseket. És ezekből is tud meríteni, hogy saját művei ezáltal is hasonlíthatatlan nyelvi eredetiséget képviselhessenek.

Ki merem mondani, hogy Arany János óta a költészetben ilyen eleven hitelességgel még nem élt a magyar múlt, mint Csanádi képíró és egyéb történelmet idéző verseiben. Bizonyos teóriák szerint a költészet nem tölthet be oktatói feladatot. E kérdés eldöntését az irodalomelmélet szakembereire hagyom. De amennyire kételyeim vannak különböző esztétikai tantételek jövőjét illetően, olyan biztos vagyok abban, hogy a Zsigmond-korabeli gyámkőfejet ábrázoló Csanádi-vers, a számkivetett fejedelem vonásain merengő Mányoki mester rajza, és a többi értékeket exhumáló remek meg fog maradni.

Csanádi nyelvi erejét, képteremtő-leíró tehetségét, verseinek muzsikáját mostanában ismét dicsérik. Csak a legutóbbi időkben több cikk is érdeme szerint méltatta az ő költészetét, mégpedig olyan szerzőké, akiknek ilyen kérdésekben megérdemelt tekintélyük van (hadd utaljak Bata Imre, Csoóri Sándor, Orbán Ottó, Radnóti Sándor, Tornai József írásaira). Ők és mások illetékesebbek is a lírai esztétikum feltárására, én mint megrögzötten politika és történelem iránt érdeklődő ember hadd emeljek ki csupán egyetlen mozzanatot ezekből az új versekből: számomra Csanádi visszahódított egy darab magyar múltat.

Hajlamos vagyok arra, hogy történelmünkből főleg csak a nagy fellobbanások korszakaira figyeljek. Csanádi, noha rokonszenvével ő is a Petőfi-kor fényeihez vonzódik, egy másik magyar múltat is mutat nekem – a kódexek, az országot fenntartó prédikátorok, a hűhó nélküli, csendes küzdelmek vagy építő fellendülések időszakait. Nem véletlen, hogy még Rákóczi századából is a bukót, a lesújtott fejedelmet emeli szemünk elé.

Ellágyul néha a régi emberek láttán, de szerető iróniával is tud festeni, s így is, úgy is figyelmeztet, ha tetszik, igenis tanít valamire: ez mind a ti múltatok, magatokban hordozzátok, ha nem is gondoltok rá, törődjetek vele jobban, mert múlt nélkül jövő sincsen. S épp ezzel tud ez a szándékosan a múltba forduló életmű kósza divatok uralma idején is izgalmasan modern lenni.

 

„Örökölni fogjuk egymás ellenségeit” – mondtam barátságunk kezdetén némi mélabús malíciával Csanádinak. A rosszmájú jóslatoknak nagy esélyük van a megvalósulásra, s néha el kellett csodálkoznom, hogy mennyire előre láttam a jövőt – mármint barátságunkat illetően. Az az igazság azonban, hogy a magyar irodalmi élet bizonyos tekintetben jobb annál, mint amilyennek bosszúsabb óráinkban látjuk. Végül is Csanádi iránt tanúsított barátságom kevesebbe került nekem, mint az elején számítottam, és a fent vázolt leckéken túl is nyertem az ügyön.

Hogy csak egy példát említsek: épp abból okulva, hogy amíg nem ismertem közelről, mennyire felszínesen gondolkodtam Csanádiról, sorra elkezdtem „ledolgozni” a mai magyar költőkkel szemben elkövetett mulasztásaimat, elsőkül épp azokat válogatva, akiktől kósza ellenérzések korábban elválasztottak. Nem vagyok illetékes protokoll-listákra, s lehet, hogy egyik-másik most „felfedezett” vagy megkedvelt poétám nem is örülne annak, ha kiderülne, hogy ilyen izgága hírében álló híve van, annyit mégis el kell árulnom, hogy közöttük olyanok is akadnak, akik magukat Csanádi ellenfeleinek tartják…

„Volt idő, amikor úgy véltem: meg lehet teremteni a jobbak szövetségét, a klikkek fölött és a klikkek ellenében…” – írta Csanádi hét esztendővel ezelőtt. Talán most, amikor végleg megmutatkozott bizonyos nemzeti értékek tagadásának veszélyessége, de világossá vált az is, hogy milyen káros a homályos mítoszokat ébresztgető parlagi mucsaiság is, érdemes volna ismét kicsit tudatosabban és szívósabban törekedni erre a szövetségre. Vagy legalábbis a jóindulatú semlegességre azok között, akik különböző iskolákhoz tartoznak ugyan, de egyetértenek abban, hogy nem engedik belekényszeríteni magukat az újjáéledt „népi–urbánus viszály” szerencsétlen végleteibe.

 

Ha időnként olvashatunk is megható történeteket a társuk vagy gazdájuk után pusztult állatokról, a kegyelet hűsége mégiscsak mindenekelőtt az ember jellemzője; az emberség egyik legszebb mércéje. Ezért is tetszett Ratkó József rövidségében is sokat mondó emlékezése az Új Írás márciusi számában. Csak egy gondolatával nem tudtam mit kezdeni, bárhonnan próbáltam közelíteni hozzá.

Ratkó ezt mondja Váci Mihályról: „Okos, jó töltőtollad volt. Írhattál volna vele magadnak kocsit, villát a magyar tenger mellé, későbbi halált is. Írtál helyette gondot, magadnak bajt, te bolond!”

A fejtegetés értelme szerint Váci előtt két út állt: vagy ír magának kocsit, villát, nyugodt öregkort, vagy olyasmiket ír, amiért gond, baj, korai halál jár. S ő ez utóbbit választotta, mert „szerelméhez, a forradalomhoz” ez illett. Nem volt találkozásom Vácival, de azt tudom, hogy szerkesztett egy népszerű folyóiratot, működött parlamenti képviselőként, továbbá rendszeresen megjelentek versei, kötetei, szerepelt a rádióban stb. Olyan rosszul áll-e a szocialista rendszer, hogy vezető költőjének, képviselőjének és szerkesztőjének még autóra való pénzt sem tud adni? Nem hiszem. Tapasztalataim szerint ilyen hármas jövedelemből bárki vásárolhat magának kocsit is, villát is, amennyiben erre hajlandósága van, s pénzét épp erre akarja költeni s nem egyébre. Váci nem autóra dobta ki a pénzét, s meglehet, ebben nagy igazsága volt, de e meggondolása és a forradalom között nem érdemes mesterkélt összefüggéseket létrehozni.

Mint ahogy a forradalom iránti szerelem és a korai halál között sem ilyen egyszerűen vonható meg a logikai kapcsolat (noha már mástól, egy nemrég indult rokonszenves ifjú költőtől is olvastam, hogy Váci „forradalmas halált” halt). A fogalmakat nem szabad sem összezavarni, sem devalválni. A Petőfi forradalmisága és korai halála között a kapcsolat kétségtelen. De Kossuth is meglehetős forradalmár volt, mégis kilencvenkét esztendőt élt. Kropotkin is remekül viselte a forradalom viharait – s még százszámra idézhetném a neveket.

Olyanokét, akik valóságos forradalmi próbákon valóságos élet-halál kockázatokat vállaltak, és éltek túl.

A halál gyakran szül mítoszokat, olykor hasznosakat is. De a jótékony legendáknál is többet ér a józan értékelés. Barátot, szeretőt, rokont nem méricskélünk, de a közre tartozó életmű erejének egyik próbája épp az, hogy elbírja-e a tárgyilagos vizsgálatot, az örökség kritikai feldolgozását.

 

Hadd legyen kivételesen mottóm is, éspedig ez: „Aki vakon követ, azt először én nézem le, mert szolgaságával akaratlanul a parancsolás, a zsarnokság tévútjára noszogat, s ezzel bilincsbe veri az én szavamat is. Mert szabadon és könnyedén csak ott tudok beszélni, ahol szabad, azaz szigorú bírálat vár. Mert ez azt jelenti, hogy a cselekvés felelősségében mindnyájan osztozunk.” (Illyés Gyula: Csizma az asztalon, 1941.)

Nemsokára harminc esztendeje lesz annak, hogy a fenti sorokat először olvastam. Tartozom az írónak azzal, hogy biztosra vegyem: ma sem gondolkodik másként.

Nem is az ő kedvéért, hanem az olvasó tájékoztatására kell mondanom pár szót az Illyés iránt immár három évtizede érzett s kamaszos rajongásból kivételes tiszteletté és bizalommá mélyült vonzalom eredetéről. Úgy kezdődött, hogy – már a háború éveiben – Alpár Mihály szabósegéd (ma nyugdíjas tisztviselő) kezembe nyomott egy piros vászonba kötött könyvet. Apámhoz jött látogatóba, s az ajándék egyszersmind tapintatos eltávolításom ürügyéül is szolgált. „Menj ki az udvar végibe – mondta –, s estére olvasd el.” Tudtam, hogy a vendég onnan jött, s szívesebben hallgattam volna, mit mesél a sittről. Bosszúsan vonultam fel a ház mögötti diófára, az arcpirulásig megsértődve azon, hogy még mindig gyereknek tartanak.

Odafent vigasztalódtam meg, a könyvtől. Rend a romokban – ez volt a címe, s bennem Illyés Gyula művei azóta is ezt a képet idézik: fent vagyok a magasban, alattam a világ, tele eszmék, hitek, illúziók, emberi sorsok romjaival, de él egy költő közöttünk, akinek igaz szavai egy új igazság rendjébe emelnek fel bennünket.

Pődör László kedves tanáromnak köszönhetem a többi Illyés-kötetet, a Csizma az asztalon-t is. 1944 tavaszáig mindent elolvastam, s amikor híre jött (szerencsére csak álhíre), hogy a nácik megölték a költőt, úgy éreztem, a kor legnagyobbja veszett oda.

Azóta nemcsak érzem, hiszem, hanem biztosan tudom, hogy a József Attila utáni korszak legjelentősebb költője-írója valóban Illyés Gyula.

Ezért mosolyogtam azon, hogy ő maga egy másik – kétségtelenül kitűnő, de épp az Illyés számára is annyira fontos nemzeti jelentőségben hozzá nem mérhető – költőtársának, Szabó Lőrincnek adományozta a század legnagyobb költőjének címét, még Adyt is így feldicsőített barátja alá rendelve. S ezért legyintettem derűsen akkor is, amikor azt hallottam, hogy Illyés az Egyetemi Színpadon Németh Lászlóban jelölte meg nemzedéke csapatkapitányát, a legnagyobbat, az új Széchenyi István-t. Ha Vekerdi László barátom Némethet egy füst alatt a zsidó prófétákhoz, a görög jósokhoz hasonlíthatta, és mintegy ráadásul még „Goethe-félének” is nevezhette, az oly sok méltánytalanságnak kitett Németh kései vigaszul miért ne kaphassa meg a Széchenyi kapitányi címet is?

De amikor az Egyetemi Lapok jóvoltából el is olvashattam a beszédet, majd a Hajszálgyökerek című kötet ide vonatkozó sorait, el kellett gondolkodnom.

Nem, nem Németh értékelése felett. Illyés annyi „legnagyobbat” állít saját szobra talapzatára, amennyit akar és tud – mindegyik csak az ő emlékművét teszi még tekintélyesebbé. Hogy Németh valóban csapatkapitány volt-e egész irodalmunk legutóbbi négy évtizedében, illetve mikor volt az, s mikor nem, s miként töltötte be tisztét, láthatunk-e benne egy új Széchenyi Istvánt vagy sem, mindez fontos kérdés, de nem annyira, hogy Illyés Gyulával vitába keveredjek miatta. Annál is inkább, mert én a magam részéről már régóta őt tartom a kapitánynak, s nagy ok kell ahhoz, hogy függelemsértésre szánjam el magam.

Meglévőnek érezvén a nagy okot, elszántam magam. S ekkor következett a kijózanító fordulat: nem találtam Budapesten olyan irodalmi lapot, amely hajlandó lett volna cikkemet közölni. Három szerkesztővel is próbálkoztam, mindhárman „száz százalékig” egyetértettek mondandómmal, de… Hogy mi minden fér el egy de szócskában, itt nem részletezem. (Az irodalmi viszonyainkra talán elég jellemző beszélgetéseket emlékirataimban fogom ismertetni, előreláthatólag harminc-negyven év múlva. Addig is kérem a szerkesztési rejtelmek iránt érdeklődő olvasók szíves türelmét.) Tudomásul vettem tehát a döntést, és nem házaltam tovább cikkemmel, annál is inkább, mert ifjúkoromban nem vigécnek készültem, hanem irodalmárnak. Meg aztán akadt egy olyan érv is a szerkesztői magyarázatok között, amely némileg hatott rám: „Nem volna méltányos – mondták – egy ünnepi beszéd véletlen elszólását túl komolyan venni.” Rendben van – gondoltam –, ne foglalkozzunk elszólásokkal.

Mindez még a tavasszal történt. S ekkor megjelent a Hajszálgyökerek című kötet, benne a nagyszerű címadó tanulmánnyal, de egy olyan interjúval is, amely ugyanazt tartalmazta, mint az Egyetemi Színpadon elhangzott beszéd. Vártam, hogy most talán már nálam illetékesebbek is előállnak aggályaikkal. Hiába vártam. Vagy nincsenek ilyen aggályok, vagy túl sok a de… E nagy csend végleg meggyőzött arról, hogy hiba volna továbbra is hallgatnom.

Nem hiszem el, hogy a mai Illyés azt a vak követést igényelné, amit a Csizma az asztalon szerzője oly igaz szavakkal utasított vissza. De azt nagyon is valószínűnek tartom, hogy akadnak majd mások, akik helyette is méltatlankodni fognak. És méltatlankodásuk következményeit némely szerkesztőségben meg is próbálják éreztetni velem. Illetve írásaimmal. Barátilag el kell hát árulnom nekik: hosszú évekig kibírom megjelenés nélkül. Közlési ingerem még erős, de nem csillapíthatatlan.

 

Nézzük hát meg végre, mi az, ami most erre a kedvem ellen való polémiára késztet. Nem személyi értékelés, hanem csakugyan, mint Illyés mondta, „mindnyájunk számára igen lényeges” kérdés. Illyés elhatározta, hogy Németh ünneplése kapcsán „épp erre az alkalomra tartogatott világos véleményét” kifejti a népi–urbánus viszályról. S világosan is fogalmazott: „A két háború között föllépő és az urbánussal szemben lekicsinylően ábrázolt, sőt mindmáig nemegyszer gyanúba kevert irodalom nem paraszti, nem provinciális, nem is népi irodalom volt, de nem is urbánus, hanem az volt a magyar irodalom.”

Hadd beszéljek én is világosan: ez a tétel elfogadhatatlan. A népi–urbánus viszályon túl kell lépni, de nem így, nem ezzel a nagyvonalú annexióval, amely a népi irodalom és a magyar irodalom közé egyenlőségi jelet tesz, amelynek során a népi irodalom az egész magyar irodalmat magába olvasztja. Az algebrában az A = B tételt meg is fordíthatjuk, s így is igaz lesz: B = A. De ez a logika témánkra nem alkalmazható. A népiek kétségtelenül magyarok voltak, de nem minden magyar volt népi, ma pedig éppenséggel nincs így.

„De hát mi is a vízválasztó a két nevezetes irányzat közt? – kérdi Illyés. – Mi volt az eszme és főleg a gyakorlat, a praxis a »népies«-ek meghatározására? Roppant egyszerű és megcáfolhatatlan. »Népies«-eknek számítottak, akik a »népiesek« harci folyóiratába, a Válasz-ba dolgoztak, vagy dolgozhattak volna.”

A meghatározás csakugyan roppant egyszerű, túlzottan is az. De a kérdés sokkal bonyolultabb, s ilyen olcsón nem oldható meg. A teljes sajtószabadság rendszerében, ahol minden irányzat tetszése szerint sorakozhat fel az ízlésének megfelelő orgánumban, egy-egy lapnak lehet ilyen vízválasztó szerepe. De a harmincas évek Magyarországa aligha mutatta ezt a képletet. Ám ha így lett volna, akkor is, történelmi tény, hogy bizonyos – nem is akármilyen – írók nem dolgoztak a Válasz-ba, noha „dolgozhattak volna”. Így például József Attila. Akit pedig maga Illyés Gyula kért közreműködésre.

Illyés tudja is, hogy Pap Károly és Hunyadi Sándor felmutatásával nem bizonyítható alaptétele (népi irodalom = a magyar irodalom), ki kell hát térnie József Attilára. „Ez volt a mi »népies« nemzedékünk – írja – és most már tán világos, hogy az ilyesfajta partizántáborokba nem közös hadparancs viszi az embereket, hanem a közös hit, még akkor is, ha a tábor tagjait természetük – és múltjuk – eltávolítja vagy vitába keveri. Ki foglalta rímbe, de szinte tételenként a »népiesség« szociológiai föltételeit és politikai követeléseit? József Attila, utolsó életévében.” A bizonyíték: A Hazám című vers, amely csakugyan „rímbe foglal”, vagy mondjuk inkább, költészetté emel több olyan követelést is, amelyet a népi programok is megfogalmaztak.

De ez a bizonyíték az alaptétel ellen érvel. A Hazám nem azt igazolja, hogy József Attila népies volt, hanem az ellenkezőjét: azt, hogy nem népies alapon is lehetett harcolni az „ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn” rendszere ellen! József Attilának is fájt az, ami a legjobb népieknek fájt, ő is a haza „hűséges fia” akart lenni, magyarságot akart a magyarnak – de a népi romantika mítoszai nélkül! Nem arról ábrándozott, hogyan lehetne Gömböséket „reformokra” csábítani, nem akarta a parasztot törvénnyel kényszeríteni az egyke felszámolására, nem osztotta klasszikusainkat híg magyarokra és mély magyarokra – ellenkezőleg, meglehetősen nyers – néha talán túlzottan is kíméletlen – modorban harcolt a népiesek misztikája ellen. Amint ez közismert.

Nem természete keverte vitába velük, nem is múltja (az inkább közelítette volna), hanem elvi meggyőződése, amely a parasztmítoszokat korszerűtlennek ítélte.

A Válasz gárdájának némely tagjától nyilván személyes ügyek is elválasztották, ezek nem tartoznak ránk. De ha elutasító magatartásának gorombaságát motiválhatták is ilyen mozzanatok, az elvi lényegen ez sem változtat. Azon, hogy József Attila a népi írók gondolkodásában alapvető eszmei tételeket utasított vissza: „…semmiképpen sem nevezhető forradalminak, vagyis korszerűnek, egy olyan fogalomhoz (a néphez) való visszatérés a szellem terén, amelyben csupán a múltba menekülő regényes ízlés érez forradalmi zamatot, hiszen csak a múltba menekülő érezheti mainak azt, ami akkor volt korszerű.”

Ezt József Attila 1937-ben mondta, amikor a népi írók java már nem kacérkodott a horthysta kormány „megnyerésének” ábrándjával, hanem haladó „szabadság-védelmi és gazdasági-szociális” politikát követett. A Hazám költője ekkor már kétségtelenül jobban méltányolta a népi írók mozgalmát, mint mondjuk, 1935-ben, de ettől nem lett „népies”, mert az az elv szocialista eszmerendszerével ellenkezett.

Illyés mai álláspontja azért is kifogásolható, mert megfeledkezik arról, hogy nemcsak népiek és urbánusok voltak a harmincas évek irodalmában, hanem munkásszocialisták is. „A nemesi társadalom helyébe – mondta József Attila – …a polgári társadalom lépett. Ebben a rendszerben a nép fogalma teljesen romantikussá vált…” Nem szeretnék szemináriumi tételeket lobogtatni Illyéssel szemben, de nyilvánvaló, hogy a proletárszocialista József Attila számára elfogadhatatlan volt a népi mozgalom parasztcentrikussága.

Itt a vízválasztó, s nem ott, hogy ki melyik lapba írt, vagy írhatott volna.

 

Nézzük az elvi tételeket itt is, ott is. Veres Péter a Parasztsors, magyar sors-ban így nyilatkozott: „Ma már nyugodt lélekkel mondhatjuk: a magyarság a parasztság.” (5. l.) Igaz, a tétel kizárólagosságát enyhíti azzal, hogy később az ipari munkást is „parasztfinak vagy parasztunokának” állítja be, másutt viszont lesújtó véleményt mond „a felületes és izgékony városi lakosságról” (13. l.), így nyilvánvaló, miért hangsúlyozza újra és újra, hogy a nemzetfenntartó elem egyedül a parasztság: „a felfrissítő belső áramlást csak a parasztság hozhatja…” (37. l.), „a magyarság jövője a parasztokban van, vagy sehol sincs” (25. l.), és így tovább. Veres Péter odáig ment, hogy a kultúrában is a parasztságot látta egyedüli alapnak: „hogy erre építeni lehet, s hogy csak erre lehet építeni, azt már biztosan tudjuk.” (17. l.)

Illyés volt a népiek szépírói között legkevésbé hajlamos erre az öncsonkító nemzet- és kultúraszemléletre, de a parasztromantika itt-ott nála is kitapintható: „Hiszem azt, hogy annyi kudarc és bukás után – írja épp a Csizma az asztalon-ban – a kérdésre, az indítványozásra ma a parasztság a legalkalmasabb.” (128. l.)

Bármi legyen véleményünk 1919-ről, lássuk bár dicső bukásnak vagy megérdemelt kudarcnak, a parasztságnak ezt a kiválasztott központi szerepét semmi sem igazolhatja a modern világban. A paraszt kistermelő, a társadalmi fejlődést pedig a hatalmas termelési egységek kibontakozása szabja meg, a „törékeny falvak” recsegve omlanak össze, „mint tócsán gyönge jég”.

Sejtették ezt persze a népi írók is, innen fakad második elvi tévedésük – a modern civilizáció kritikájának misztikus eltúlzása. Időnként azzal áltatták magukat, hogy a népi kultúra segítségével fenntartható az ősi paraszt. „Kívánalmam csak az – fejeződik be Illyés idézett könyve –, hogy ha emelkedettebb perceinkben ügyünkre gondolunk, ajkunkon vagy fejünkben valami saját alkotású vagy népünk szerzette dal zümmögjön. Erről ismerjünk egymásra – de még ez előtt is magunkra – ütemes lépdelésünkben az eke és a nyáj után, a szőlősorok bakháta közt, a téli erdő fái alatt.” (159. l.)

Költői látomás – de a dübörgő traktoron beat-muzsikát ütemező legény mai képe mutatja, mennyire utópisztikus volt ez a bukolika.

Idézett könyvében Veres Péter is szinte költőként szárnyalt, amikor maga elé képzelte a civilizáció összeomlását, majd így jövendölt: „…ha az emberi faj és a nemzetek egyáltalán megmaradhatnak, akkor csak a bölcsesség és a belenyugvás embereiben, a parasztokban maradnak meg, akik a vihar után újra előbújnak, és a napos dombokon újra szőlőt és gyümölcsfákat ültetnek, akik a kövér lapályokon búzát termesztenek, és akik csikót és borjút, tyúkot és malacot nevelnek bombavető repülőgépek és porszívógépek helyett.” (33. l.)

Ne vitatkozzunk a hangulatteremtés végett célzatosan aláhúzott szavakon, sőt tegyük fel azt is, hogy a modern civilizáció csakugyan romlásába rohan – nos, akkor sem béklyózhatjuk meg az ipari haladást: nem is áll hatalmunkban. A mai világ iszonyú-hatalmas népessége nem tartható el a borjút-csikót nevelő kistermelők idilli bukolikájával – a holnapi még kevésbé. Tetszik, nem tetszik, jövőnket a kollektív ipari és mezőgazdasági nagyüzemek szabják meg.

Csak két népi író két könyvéből idéztünk, és csak egy elvi kérdésről, a parasztromantikáról beszéltünk. De a népi ideológia más mítoszairól is lehetne szólni. És olyan írókról, akiket a demokratikus meggyőződésű, sőt szocialista nevelésen átesett Veres Pétertől és Illyéstől eltérően semmi sem óvott a mítoszoktól. De talán ennyi is elég lesz annak bizonyítására, hogy Illyés mai tétele (népi irodalom = a magyar irodalom) csupán egy régi veresi tétel (a magyar = a paraszt) alkalmazása, s mindkettő gyökereiben romantikus.

Az illyési annexió egyébként nem előnyös a népi irodalom számára sem. Ha a népi, a különböző polgári és szocialista irodalmat egybemossuk, elmosódik az a sajátos többlet is, mely a legjobb népieket jellemezte: a paraszti sors iránti különleges figyelem és felelősség és a nemzeti gondok iránti különleges érzékenység. A népiek nem nyernének, ha visszamenőleg az egész magyar irodalmat lobogójuk alá terelnénk, s nem magyar íróvá, esetleg nem íróvá minősítenénk mindazokat, akik semmiképpen sem sorolhatók e zászló alá. És vesztene mai irodalmunk is az ilyen hódítással.

 

Itt nem részletezhető okok következtében ismét izzanak a szenvedélyek és indulatok a magyarság és a nemzeteszme felfogása körül. A hatvanas évek végére nyugtalanítóan előretört egy új nemzetietlenség szelleme (amely természetesen a másik véglet feltámadását erősítette). Illyés, hadd idézzem egy korábbi írásomat, „a szó igazi értelmében nemzeti küldetést” teljesített, amikor fellépett a nemzetietlen szellem térhódítása ellen. De ha most, jogos harcában, a népi irodalom egészét ilyen módon akarja „rehabilitálni”, az új magyarságtudat megteremtése elkerülhetetlenül a történelmi és eszmei igazság megsértésére vezet. És a sok vállalandó örökség mellett elavult mítoszok elvetendő terhét is az új nemzedékek nyakába erőltetjük. Ez a veszély nem hárítható el azzal, hogy megbélyegezzük a népi szélsőjobbot; nemcsak a Drieu de la Rochelle-ek „itteni társainak” vérvád-mítoszairól van szó, hanem a fasiszta vonzásoknak ellenálló népi írók rakományában is van a jelen és a jövő számára használhatatlan ideológiai tétel.

A népi írók nagy nemzedéke felbecsülhetetlen ösztönzéseket hagy az utána következő generációkra. De pusztulásra ítélt illúziók, tévhitek romjait is. Nem volna jó, ha éppen Illyés Gyula, ki legtávolabb tudta tartani magát ezektől a romoktól, most nem tudna rendet teremteni köztük, hanem nagylelkűségből olyasmivel is szolidaritást vállalna, amit a történelem megmért és elutasított.

 

Természetes emberi gyengeség azt hinni, hogy velünk együtt a világ is megszűnik. Németh László és – e beszéd tanúsága szerint – Illyés Gyula is úgy érzi, az ő írói nemzedékük „tán utolsó esélye ennek a népnek, hogy saját erejéből vívjon meg a sorssal”.

Ha így volna, akkor sem volna szabad ezt hirdetni. De én nem vagyok ilyen borúlátó. Egy nép utolsó esélye sohasem múlhat néhány bármily jelentős írón. De ha azokon múlna, még akkor is: tudnunk kell, hogy a népiek nagy vonulata után nem a rémítő űr következik, hanem jó magyar írók egész serege. Olyanok is, akikkel a népi mesterek nem sokat törődtek, de azért megtették a magukét. És meg fogják tenni a jövőben is.

Folytatva Illyés, Veres, Tamási, Németh és a többiek legigazabb küzdelmeit. De nem vállalva a népi irodalom tévedéseit.

 

Egyik vitacikkemben utaltam a középnemzedék néhány írójára, aki szemmel láthatóan Veres Péter posztját szeretné betölteni. Versengő buzgólkodásuk láttán nem észlelve kellő erőfölényt egyik oldalon sem, azzal vigasztaltam magam, hogy „legfeljebb felvállalják kalákában”.

Ez a kalákás félmondat meg nem érdemelt karriert futott be. A cikket követő magánvitákban majdnem több szó esett róla, mint a vita (a Görgey-kultusz körüli nézeteltérések) lényegéről. Többen megvádoltak azzal, hogy tiszteletlenül „viszonyulok” Péter bácsi emlékéhez, mások e félmondatban kétségtelen bizonyítékát lelték annak, hogy eladtam magam az urbánusoknak…

Hivatkozhatnék persze némileg kedvezőbb visszhangokra is, baráti levelek, telefonok, üdvözlések nem remélt mennyiségére. De ez a levélszámlálgató módszer nekem nem túl rokonszenves, mert tapasztalatom szerint aránylag könnyen lehet levélírókat toborozni, anélkül hogy postánk gyarapodásával egyenes arányban igazságunk is bizonyossá válna. Ha például a Magyar Horgász-ban felszólítanám a kormányt, hogy számolja fel a halászati termelőszövetkezetet, igen sok lelkes horgásztársamtól kapnék dísztáviratot, de ez még nem tenné napnál fényesebbé igazamat.

Tűnődjünk el egy pillanatra az író és a tábor fogalmán. Egy politikusnak, mondjuk, Angliában, létkérdés, hogy mindenáron minél több hívet szerezzen magának – amennyiben az alsóházba akar kerülni. Egy labdarúgó, egy színésznő vagy akár egy szépíró is a világ minden táján természetszerűen törekszik a népszerűségre. De amíg a politikust vagy akár a labdaművészt is bizonyos fokig minősíti a népszerűség mértéke, némely létfontosságú elvi kérdésben nincs perdöntő szerepe annak, hogy hányan állnak az író mögött.

Magyarán szólva: az eszmei hódítás lényegesen különbözik a politikai vagy katonai diadaltól. Napóleon mint igazi politikai-katonai zseni Egyiptomban a Korán-ra hivatkozott, felismerve, hogy neki ott „muzulmánnak kell lennie”. Az igazságot kereső írónak azonban ez a taktika használhatatlan. Én egy muzulmán országban sem lehetnék muzulmán. Ugyanis nem hiszek a Korán-ban. Miként a Talmud-ban sem, és semmiféle szent könyvben, amely pontokba szedett dogmákban magyarázza a dogmákba szoríthatatlan világot.

A gyéren olvasott író szerint minden siker gyanús. A táborszervezésen fáradozó író viszont a híveket számlálgatja, s azt hiszi, igaza van, pedig csak hívei vannak. Mindkét felfogás mélyén önáltatási hajlamok munkálnak. Örüljünk hát az üdvözléseknek, gondolkozzunk el az ellenvéleményeken, de törődjünk bele, hogy a siker önmagában sem igazzá, sem tévessé nem teszi álláspontunkat.

Kalákás félmondatom karrierje egyébként azért is meglepett, mert én arról az egész népi–urbánus szövevényről három évvel ezelőtt kétszer húsz gépelt oldalnyi szöveget adtam le a Kortárs-ban, Távvezérlő Kalauz-om negyedik és ötödik fejezetében. Nehéz az ilyesmit mérni, de úgy érzem, ez a mostani félmondat szélesebb körben és zajosabb visszhangot vert, mint annak idején az a negyven oldal. Szerénytelenül kész volnék a különbséget azzal magyarázni, hogy a közben eltelt három év alatt némileg ismertebb lett, ha nem is a munkásságom, mindenesetre a nevem, ennélfogva ma több olvasója lehetett az odavetett megjegyzéseknek, mint korábban az érdemi fejtegetéseknek. Az pedig mindenképpen tény – s kérem a szerkesztőt, ne húzza ki e mondatot –, hogy a Kritiká-t mostanában sokan olvassák. Higgadt megfontolás után mégis úgy látom, hogy Péter bácsi epigonjainak legutóbbi röpke említése mindenekelőtt azért keltett figyelmet, mert a Távvezérlő Kalauz szemelvényeinek közlése óta a népi–urbánus háborgások semmit sem csitultak. Sőt, elmérgesedtek. S így az ártalmatlan félmondat is nagyobbat csattanhatott ma, mint tegnap a komoly kihívás.

Márpedig ha így van, még inkább kötelességünk elgondolkodni azon, hogy csakugyan: ki szereti jobban Péter bácsit?

Az-e, aki epigonjait is védi, vagy az, aki az életmű értékeit oltalmazza az epigonokkal szemben?

 

Hogy én mennyire becsülöm és szeretem Veres Pétert, arra írásos bizonyítékaim vannak. Egyéb cikkeimet most nem is számítva, amikor 1971-ben először kezdtem vitát az utódláson viszálykodó híveivel, a Távvezérlő Kalauz főszereplőjét így beszéltettem róla: „A múlt év szomorú irodalmi veszteségei közt az ő távozása volt az, amely vitathatatlanul a távoli utókorra is tartozik: vele olyan író ment el, aki nemcsak ennek a korszaknak ehhez vagy ahhoz a rétegéhez tudott szólni, hanem művével-életével a magyar klasszikusok listájára iratkozott fel.” (Kortárs, 1971. március.)

Nem titkolom, hogy elsősorban nem is a különben kivételes szépírói tehetséget becsülöm benne, hanem a gondolkodás erejét és tisztességét: számomra ő Táncsics kései szellemtestvére, az utolsó népi bölcselő, aki előbb csak osztályösztönével és „józan eszével”, később szívósan felhalmozott műveltsége és tapasztalatai alapján eredeti világképet alkotott, s épp azokkal a kérdésekkel viaskodott, amelyek engem is a legközelebbről izgatnak – a szocializmus és a nép, a szocializmus és a nemzet, a szocializmus és a szabadság kapcsolatával.

S mert az én szememben a jellem is az életmű része, szerettem Veres Pétert, az embert is. A jellemet persze nem foghatjuk fel korlátoltan. Nemcsak a Ha férfi vagy… morálja tarthat össze karaktert, Heine módjára is lehet egy életen át harcos eszméket szolgálni. Baudelaire vagy Ady szintjén az sem számít, sőt a lélekedző pokoljárás része lehet, hogy az írástudó nem tud ellenállni a kábítószernek vagy az alkoholnak. Mégis, legyen ez magánelfogultságom, engem az is tisztelettel tölt el, ahogy Veres Péter „fiziológiailag” élt – tisztaságra, arányos rendre törekedve. Ebből is fakadó csendes derűje és kiegyensúlyozottsága különösen vonzóvá válik, ha azokra a híveire gondolunk, akik több időt múlatnak el a fehér asztal, mint az íróasztal közelében.

Soha nem tértem volna ki Veres Péter eszmei gyengéire, ha nem tapasztalom azt, hogy némelyek épp életművének meghaladott vagy eleve téves mozzanataira kívánják alapozni karrierjüket. Így azonban már fent említett 71-es cikkemben kénytelen voltam utalni a nép bölcse szerep és a modern világ követelményei közt feszülő ellentmondásokra, most pedig – ha viszolyogva is – a mai fajelméleti kacérkodások vészes anakronizmusáról kell kicsit bővebben szólanom.

Először is: nem lehet eltekinteni attól, ami Veres pályakezdése óta lezajlott a világtörténelemben. A Szocializmus, nacionalizmus plebejus szándékú, tiszta lelkiismeretű és népének jót akaró szerzője „a nemzet biológiai fundamentuma”, „a faji ízlésvonal”, a nemzeti „vértörzs” és a hasonló fogalmak átvételekor-kidolgozásakor még nem tudhatta teljes mértékben, hogy a fajelméletből milyen iszonyú gyakorlatot fog kinöveszteni a történelem. Ma, miután a fasizmus kompromittálta (mert valóra váltotta) a faji teóriákat, minden elfogulatlan ember számára nyilvánvaló, hogy tudománytalan, sőt komolytalan fogalmakról van szó, amelyekre világnézetet építeni nem lehet. De ne feledjük, hogy eredendően maga a tudomány tévedett! Rosenberg még rajzot oktatott Revalban, amikor magukat szaktudósoknak valló teoretikusok már épületes zűrzavart hoztak létre a faj fogalma körül.

Az induló Veres Pétert e tekintetben olyan eszmei káosz befolyásolta, amely a század első négy évtizedének több korszakos nagyságát is érintette kisebb-nagyobb mértékben. A harmincas években, kivált Hitler győzelme után, érdemes magyar írók fel is léptek persze e szellemi járvány ellen, sajnos azonban nem mindig tudták távol tartani magukat a polgárian elfogult parasztellenességtől, s ezzel hatástalanították saját érveiket. Sőt, amint erről Vas István nemrég elgondolkodtatóan vallott, a leendő üldözöttek egyike-másika maga is túl közel került olyan mítoszokhoz, amelyek végül ellenük fordultak. Sőt olyanok is akadtak közöttük, akik – Benjámin László kíméletlen, igaz szavával szólva – „versenyt rohasztották majdani gyilkosaikkal az élet, az értelem oszlopait”.

Az induló Veres Péter tévedéseit magyarázza az a naivul elképzelt, de kétségtelen jó szándék is, hogy a német fasisztákkal szemben „a saját területükön, a saját fogalmi világukban” akart megmérkőzni (amint erről most közzétett 44-es Végrendelet-e is tájékoztat bennünket). A magyar fiatalságot persze fajvédelmi alapon nem lehetett megvédeni „az indogermán-völkisch ideológia kábulatából”, ez azóta bebizonyosodott, s eggyel több okunk van arra, hogy az ördög ellen ne tömjénfüsttel, hanem az igazság felvilágosító szavával küzdjünk.

Amíg tehát a mester tévedéseit bizonyos fokig mentik-magyarázzák a történelmi körülmények, ma már nem lehet ártatlanul dobálózni a fajelmélet romjai alól előkotort roncsfogalmakkal. És a rosszul követett példaképre sem lehet hivatkozni, mert Veres Péter 1945 után egyre következetesebben szakad el a vértörzsszerű ideáktól. Nagyon tanulságos, hogy a Végrendelet-et közzétevő fia, Nádasdi Péter szeretetet és igazmondást egyesítő írásában ki meri mondani, hogy édesapja 1944 után „túllépett egykori önmagán”, némelyek azonban épp ezt a túllépést nem óhajtják tudomásul venni.

De ez nem is csodálatos. Az epigon a külsőséget igyekszik eltanulni, a szerepet biflázza, s hozzá alapnak kivonatolja az eszmék hígabbját. Tanítványnak azt tarthatnánk, aki Veres állhatatos önkorrekciós igényét tudná követni, aki nem felszínes jelszavakban, hanem valóban „népben-nemzetben”, sőt emberiségben is tudna gondolkodni, s aki, nem mellékesen, olyan műveltséget halmozna fel, mint Péter bácsi öregkorára.

Vannak persze alkatok, amelyeket a műveltség sem óv meg a fanatikus általánosításoktól, az igazi tehetség látkörét azonban – mint Veres Péter példája is bizonyítja – igenis addig tágítja a műveltség, míg meg nem tudja érteni, hogy egy elméletnek vannak-e vagy sem tudományos támasztékai.

Az epigonoknak is adódnak persze, ha nem is mentségeik, legalább ürügyeik. S ezekről végre nyíltan kell szólni, mert különben árnyékbokszolássá válik az egész vita, amelyet az irodalmi beltenyészeten kívül fel sem lehet fogni.

Elnézést kell kérnem, hogy megint magamat idézem, de nem mellőzhetem egy régi cikkemet, amelyben ezt írtam: „Némelyek a fasizmus iszonyatának nyomása alatt jutottak el oda, hogy éretlennek tartsák a népet, s a »magyar nemzet« vagy a »magyar nép« puszta emlegetése Árpád-sávos nyilasokat idéz fel emlékezetükben. Veszélyes tetszhalottak ébresztését segíthetik elő, ha ezeket a görcsöket nem tudják feloldani magukban, de én erről sem akarok hosszan beszélni. Ilyen dolgokban mindenki a saját háza előtt söpörjön.”

A cikk a régi, kis példányszámú Kritiká-ban jelent meg (1968 márciusában). Nagy söprögetés nem következett utána, de – talán épp ezért is – a tetszhalottak ébresztgetése folytatódott. Ma aztán ott tartunk, hogy a nyomtatott szövegekben fedőnevek alatt, a folyosói, asztal melletti civakodásokban viszont álcázatlanul tűnnek fel rég halottnak hitt elméletek kísértetei.

Ami a csöppet sem örvendetes feltámadás ürügyeit illeti, el kell ismerni, hogy már a kezdet kezdetén történtek bizonyos hibák. 1945 után olykor megesett, hogy az igazságszolgáltatás lendülete – nem annyira a büntetésben – túlszaladt a kívánatos határon, s különösebb tehetség nélkül is funkcióba kerültek némelyek, pusztán azért, mert korábban üldözöttek voltak. Ez persze nem könnyítette meg az antiszemitizmus leküzdését… Mint ahogy nem segített a probléma erőszakos elkenése sem, sőt az az elvtelen „zsidó antiszemitizmus” sem, amellyel később Rákosiék hellyel-közzel megpróbálkoztak.

 

Szerencsétlen túlzásokra került sor a soviniszta elhajlások elleni szükségszerű küzdelemben is. Történelmi okok következtében sokszor eltorzulhat egy nemzet tudata, miként az egyéneké is. Káros illúziók vagy éppenséggel oktalan rezignációk homályosíthatják el a népek egyik-másik rétegének, csoportjainak tisztánlátását, különösen egy olyan háborús rendezés után, amely milliós tömegek helyzetét rendítette meg. Összhangba hozni a valóság követelményeit és a népek természetes vágyait – koronként rendkívül nehéz feladattá válhat. De ha egy nép azt látja, hogy a hazaszeretet fogalmát némelyek állandóan tilalmi rendszabályok láncolatával akarják körülhatárolni, ha a nacionalizmussal szemben időről időre a nemzetietlen közöny tüntetései és deheroizálási kampányok érvényesülnek, akkor ez nem fogja elősegíteni a hazaszeretet korszerű fogalmának térhódítását. Ellenkezőleg, ürügy teremtődik a fajtavédelmi kótyagosságok reaktiválásához.

Epigonjaink az ürügy mellé innen-onnan biztatásokat is kaptak. Vagy mondjuk másként: távoli sivatagokban dörgő ágyúk üzenetét erősen félreértve, a nemzetközi helyzetből túlzottan is önkényes tanulságokat vontak le, a belső fejleményeket rendszerint elsietve ítélték meg.

Taktikájuk csábítóan egyszerű. Nem kell törni a fejünk azon, hogy milyen módon lehet tovább demokratizálni a rendszert, a szocializmus, az emberiség és a magyarság átkozottul bonyolult létkérdéseinek gyökereit nem is érintve, keseregjünk a fejlődési problémák néhány aggasztó tünetén, csapjunk ezek körül egy kis fajmagyar hangulatot, toborozzunk ily módon egy kis sereget – s a többi majd csak kialakul…

A bökkenő ott van, hogy az igazi problémák igazi tisztázást és megoldást sürgetnek. Az álmegoldások luxusát a magyar nép nem engedheti meg magának.

Ezért tartok azokkal, akik a szocializmus valóságos hazai és nemzetközi problémáin gondolkodnak, s nem engedik beszorítani magukat a provinciális és korszerűtlen elméletek veszedelmes zsákutcájába. Ha választanom kell a szocializmus bizonyos gondolkodási és cselekvési szabadságot biztosító, értelmes reformokat szervező változata és a nemzetiszínű pántlikákkal felcicomázott dogmatizmus között, akkor a pántlika nem befolyásolhat a dogmák elutasításában. És nem számlálgathatom azt, hogy melyik táborban hányan vannak olyanok, akiknek ősei bizonyíthatóan nyereg alatt puhították a marhafelsált, csak azt nézhetem, hogy a magyar népnek, a szocializmusnak, az emberi haladásnak melyik változat kedvezőbb, mit követel korunk valósága.

S akik így gondolkodnak, azok járnak az igazi Veres Péter nyomdokain is. Péter bácsi még 44-es Végrendelet-ében is a tudomány fölé helyezte „a mágikus fokig” elvezető „érzést”, s „a vak racionalisták illúziójának” tartotta az elméleti „tisztázás” szándékát. Egész életművének mégis az a legvonzóbb varázsa, hogy a mágikus érzést legyőzte benne a „valóságérzés”, hogy hallatlan szívóssággal küzdött a „tisztázásért”, s gondolatait az egész nép érdekei vezérelték.

Tudta, hogy halála után csak „népében élhet”, s mi már azt is látjuk, hogy életműve „a garas-ára halhatatlanságnál” mennyivel nagyobb teret követel magának a magyar utókorból. De azt is tudta, hogy nem rekedhetünk meg eszméinél, hogy jönnek mindig új emberek, „akik megint az életet szolgálják, olyan igazságokkal és olyan magatartással, amilyet megint a nép akkori élete követel”.

Vagyis nem epigonokra vágyott, hanem olyan utódokra, akik az ő életművének maradandó értékeiből tanulva nem régi mítoszokat ébresztgetnek, hanem az új valóságot igyekeznek megfogalmazni.

 

Szülőfalum középúton terül el Miskolc és Görömböly között. Esetleges életrajzíróimat tisztelettel kérem, e geográfiai adottság meghatározó szerepét kellő figyelemben részesítsék!

Természetesen tudom, hogy az elmélet szerint „a földrajzi környezet befolyása nem döntő”, s mi sem áll tőlem távolabb, mint elfogadott teoretikus tételek iránt álnokul bizalmatlanságot kelteni, csupán szerényen megjegyzem, hogy az én életrajzom kivételként erősíti ezt az alapszabályt: gyermek- és ifjúkoromat ugyanis az elmélet előírásait eléggé el nem ítélhetően megsértve, épp a fentebb jellemzett geográfiai adottság szabta meg. Ebből következett, hogy Hejőcsabáról csak Miskolcra mehetett az ember fia tanulni, szórakozni viszont csupán Görömbölyre. Ez axióma volt számunkra, igazolásra sem szoruló sarktétel, az arisztotelészi pont, amelynél meg kell állni, amelyet tudomásul kell venni.

Noha tilos, sőt a filozófiai műveletlenség jele, szeretek az axiómákon tűnődni, s így sokévi szellemi munkával megfejtettem, mit is kerestem én a szomszéd faluban: csabai diáktársaimmal együtt azért zavartam meg Görömböly békés életét, mert Miskolc esténként nem szívesen látott bennünket, túlságosan póriasak voltunk a város számára, s így meg kellett találnunk a civilizáció létráján a Hejőcsabáénál is alacsonyabb fokra kapaszkodott Görömbölyt, ahol még mi, csabaiak is számíthattunk valakiknek.

Így csöppentem bele – pusztán geográfiai okokból – életem első népi–urbánus viszályába. De haladjunk sorjában.

Görömbölyre mi a táncmulatságba jártunk, nem csűrdöngölni, hanem – mi tagadás – tangózni meg foxozni. Mielőtt neonépi pályatársaim ezt is a számlámra írnák, sietek kijelenteni, hogy nem én rontottam meg Görömböly ősi erkölcseit, én már nem találkoztam azokkal a parasztokkal, akik népdalokat dúdolva ballagnak „az eke és a nyáj után, a szőlősorok bakháta közt, a téli erdő fehér fái alatt” – Görömbölyt a bűnös város közelléte már megérkezésem előtt alaposan megfertőzte.

De azért az ősi erkölcsből is maradt valami: Görömbölyön rettentően rühellték az idegeneket, jöjjenek bár Csabáról vagy bárhonnan. Talán azért, mert cipőt viseltünk és hosszú nadrágot, s Görömböly szüzei nem titkolt érdeklődéssel fogadták hódolatunkat, talán azért, mert a rohadt nyugati világból importált táncokat is figurásabban tudtuk járni, mint az őslakosok, mindenesetre sikerült kivívnunk a helybéli legények tettlegességig hevülő ellenszenvét.

A tettlegesség pedig a következő szertartás szerint zajlott. Nem sokkal a táncmulatság megkezdése után a zenekar rázendített a háború elején még oly népszerű foxra:

 

Aki autón járni óhajt, Az vizsgát tesz, hogy jól hajt. Nyikorognak a kerekek, Összevisszanyekeregnek… Nyikhaj, mit ugrálsz?!

 

Namármost, amikor a zene ehhez a passzushoz ért, a helybéli ifjúság ügyeletes bajvívója megállt valamelyik csabai diák előtt, s hangosan a szemébe kérdezett: „Nyikhaj, mit ugrálsz?” Mire a sértett fél kivonult a „kultúrház” udvarára, s a kerítés és a nyilvános vécé közötti porondon megpróbált válaszolni a barátságtalan kérdésre. Ha történetesen a mi emberünk jött vissza a táncterembe, rövid parádét engedélyeztek neki, s utána a zenekar újra kezdte: „Aki autón járni óhajt…”

Nem csoda, hogy lassan megfogyatkoztunk, s szombat esténként egyre kisebb csapattal bicikliztünk át a görömbölyi kultúra házába. Mint hamleti hajlandóságokkal megvert kamasz, magam is kezdtem arra a belátásra jutni, hogy minden emberi küzdelem meddő, s az ember hiába fárad az igazságért, a végén még meg is pofozzák. Szóval a visszavonulás elméleti igazolásán dolgozott már az agyam, amikor közbeszólt a szív, vagyis a szerelem. Egy kékszemű görömbölyi diáklány – akkor meghaltam volna érte, s most nem tudom előkotorni nevét az összedőlt évek romjai alól – lehetetlenné tette számomra a bölcs visszakozást: elhatároztam, hogy a végsőkig kitartok.

A következő szombaton – micsoda május volt, még a nyilvános illemhely sem tudta legyőzni az ákácok bolondító illatát! – rám került a sor. Az ominózus dal refrénjéhez érve Görömböly Turi Dani-jelöltje épp mellettem stoppolt le, 180 centi magasból dörmögve le riadt fülembe a „mit ugrálsz?”-t. Mivel nem ugráltam, hanem szabályos tánciskolai lépésekben jártam a foxot, nem vettem magamra a kérdést, s tovább lejtettem a kékszeművel. A zenekar rágyorsított, nyilván, hogy hamarabb elkövetkezzék a refrén. Az interjú ismétlésére sem válaszoltam. Ez szemmel láthatóan felingerelte nemes ellenfelemet, aki meg se várta a refrén visszatérését, most már üvöltve érdeklődött ugrálgatásom mikéntje felől. Látva, hogy továbbra is tartózkodom a disputától, figyelmeztetően bokán rúgott.

A tánc leállt, az ajtó felé folyosó nyílt a párok között. Kitérnem többé nem lehetett a polémia folytatása elől. Nem lévén azonban már akkor sem híve annak, hogy fontos kérdésekről a nyilvánosság kizárásával, homályos porondokon vitatkozzunk, tanúk előtt akartam jobb belátásra bírni Turi Danit. Hozzáléptem, szelíden-ügyetlenül a jobb lábára tapostam, s meg akartam legyinteni az állát. Dániel ügyesen elhajolt, azaz el akart hajolni, de mert történetesen az egyik lábán álltam, kénytelen volt teljes hosszában végigvágódni a táncterem padlózatán.

A viszály, mondhatni, általánossá vált. A szüzek a falakhoz húzódtak, s a terem közepén magasra csaptak a szenvedélyek és az öklök. „Üssétek a csabai bicskásokat!” „Le az idegenekkel!” – hangzott a buzdító jelszó mindenünnen. Óriási szerencsénkre Turi Daninak ellentábora is volt a faluban, miért is a frontok megoszlottak. Így festhetett a szemérmetes Erzsók csapszéke: „lett rúgás, harapás, fejbetörés, vérontás és a többi.”

Miként a mellékelt ábra is mutatja (ez a cikk tudniillik), életben maradtam. És senki nem akarta elhinni nekem, hogy véletlenül tapostam Turi Dani jobb talapzatára, elszánt verekedő hírébe kerültem, én lettem az elsőszámú „csabai bicskás”.

Pedig még egy ócska bugylim sem volt. Csak nem szerettem azt, hogy büdös városinak tartsanak pusztán azért, mert gimnáziumba járok. És nem tudtam elfogadni, hogy a cipőbe született kevésbé magyar, mint aki csizmát visel. És nem hittem abban, hogy a sötét udvaron kell verekedni, a kérdések nyilvános rendezését üdvösebbnek tartottam.

A kékszemű különben elpártolt tőlem. „Ne haragudjék, Sándorka, de édesanyám szerint a maga jövője nincsen biztosítva.” Csak ennyit mondott, halványkéken mélázva, de könyörtelenül.

Rossz óráimban azóta gyakran gondolok a kedves mamára. Ő volt életemben az egyetlen jövendőmondó, aki nemcsak szeretett, tudott is jósolni.

Lehet, hogy a Görömbölyről elszármazottak keze van a dologban, mindenesetre mostanában ismét gyakran emlegetik, hogy verekedős természet vagyok. Én pedig újra és újra mentegetőzöm, s kész vagyok okmányilag bizonyítani, hogy nem én kezdtem csetepatéimat. Sőt, alapvetően szelíd és kedélyes alkat lévén, félek is a viszályoktól. Ha mégis beléjük keveredem, gyávaságból teszem, mint annak idején Görömbölyön is. Amikor egy-egy bátor Turi Dani rám rivall, legszívesebben elsompolyognék, de az Igazság (vagy amit én igazságnak tartok) rám néz az ő mélázó kék szemével, s ennyit mond: „Sándorka, magának nincs biztosítva a jövője, de azért nem lehet olyan félénk, hogy ezt a sértést szótlanul lenyelje.” S én annyira reszketek a kékszemű vádló pillantásától, hogy kénytelen-kelletlen beszállok a partiba.

„Jó, jó – vetheti ellen a tárgyilagos kívülálló –, a publicisztika nem is ér sokat vitázó kedv nélkül, mert a mindenki által elfogadott tételeket ismételgetni fölösleges. De a tudomány, a tudomány nem alázhatja meg magát pörpatvarokkal!”

Bizonyára így van – egy tudományt, a Petőfi-filológiát kivéve. Tanulnivágyásból vagy tiszteletteljes kíváncsiságból, olykor pusztán hivatali kötelességből, de elég gyakran olvasom elődeimet és a kortársi Petőfi-kutatókat. Amikor legutóbb nyilvánosan is megkritizáltak azért, mert a költő életrajzában én is kritizálni mertem másokat, lelki szemeim előtt felvonultattam hajdani és mai pályatársaimat, s arra a megdöbbentő felfedezésre jöttem rá, hogy ők is valamennyien nagy vitatkozók. Ferenczinek alig van olyan lapja, ahol ne igazítana ki valakit, Dienes és Mezősi némely munkái szinte vitairatok, Hatvany egy évszázad távlatából sem tud megbocsátani hőse ellenfeleinek – az élőknek kijáró szenvedéllyel teríti le őket mint saját személyes ellenségeit. Látszólag Horváth János a legobjektívebb – ő keveset polemizál kollégáival. Annál többet magával a költővel… Egészen odáig, hogy Az apostol-ról pamfletstílusban értekezik… Nem csoda, hogy Pándi Pál első nagy Petőfi-könyvén is végighúzódik egy módszeres vita, amelyet a szerző épp Horváth Jánossal folytat.

De polémiáktól terhes a költő prózájáról írt monográfia és az új kritikai kiadás is, miként minden valamirevaló Petőfi-könyv. S ez nem is lehet másként. Az egész Petőfi-irodalom a viták, sőt viszályok szövevényéből nőtt ki, maga a költő is kíméletlen vitázó volt, kihívta maga ellen a tiltakozók-felsorakozók seregét. Ez a harc ma is folyik, távol maradni nem lehet tőle, a polemizálás tehát mintegy elháríthatatlan foglalkozási ártalom a Petőfi-filológiában.

Csak két dologra kell vigyázni. Nem szabad rögeszmésen azt hinni, hogy egyedül mi találtuk fel a spanyolviaszt, más még olvasni sem szokott, s nem szabad elmerülni mániákus párviadalokban, amelyekben a felek már nem saját igazukat, hanem az ellenfelüktől eltérő álláspontot hajhásszák. Nem illik szerénytelennek lenni, de úgy érzem, tiszta lelkiismerettel gondolhatok arra, hogy sem csalhatatlan, egyedüli prófétának nem hiszem magam a Petőfi-vallásban, sem ilyen sírig tartó, öncsonkító párbajokba nem bocsátkoztam. Az egyik lapon vitázom, mondjuk, Mezősivel, a másikon rá támaszkodom, nem fogadom el Dienes egyik-másik következtetését, de tisztelegve átveszem tényeit – azt merném mondani, hogy nem annyira vitázó típus vagyok, mint inkább közvetítő alkat. Eszményképekre kivetítve ezt a vallomást, így fogalmazhatnék: boldog vagyok, ha egyben-másban Petőfi hű hívének tarthatom magam, de tisztelője vagyok annak a Deák Ferencnek is, aki a negyvenes évek vitáitól a kiegyezésig oly szívósan kereste a végletek fölött átívelő eszméket.

De ez már túl patetikusan hangzik, s azt a gyanút keltheti az olvasóban, hogy az ironikus álarc az én esetemben is érzelmes képet takar. A további vallomásokat tehát ünnepélyesen elhalasztom. Úgy találtam, hogy a kényes kérdések megoldásának olykor ez a legszerencsésebb vagy legalábbis nálunk fölöttébb kedvelt formája.

Befejezésül: köszönet a Kiadónak, aki lehetővé tette, hogy Petőfi körüli írásaimat a filológiától a magánügyek lírájáig terjedő széles skálán foglaljam egybe, tisztelet az Olvasónak, aki olykor túlzottan is tömör vagy illetlenül játékos célzások megfejtésére kényszerül, s mély hála a vitapartnereknek, akik önzetlenül, néha szinte önfeláldozóan működtek közre egy-egy véleményem kialakításában. Ez utóbbiaknak hálából csak egyet ígérhetek: amikor legközelebb találkozunk az irodalomtörténet szelíd berkeiben vagy a publicisztika meredek útjain, már öregebb és ijedősebb leszek, s tartózkodni fogok mindennemű iróniától.

Már csak azért is, mert köztudott, hogy az irónia idegen az igazi, mély magyar lélektől.