A filológus színpada
Mindig is gyakran gondolok rá, hiszen belőle élek – lévén abban a szerencsés helyzetben, hogy a magyar állam engem mint Petőfi-kutatót tart el. Mostanában azonban a szokásosnál is gyakrabban, „szabad” időmben is a költővel foglalkozom, mert elkövettem azt a könnyelműséget, hogy két színházhoz is elszegődtem Petőfi-darab írására. Ha minden jól megy, mindkét darabot 1973. január elsején, a másfél százados születési évfordulón fogják bemutatni. Az előmunkálatokon már túl vagyok, s így beszámolhatok eddigi morfondírozásaim eredményeiről.
Ezek az előmunkálatok egyébként abból állnak nálam, hogy állandóan egy köteg cédulát hordok a zsebemben, és villamoson, vonaton, unalmas horgászaton, álmosító értekezleten vagy álmatlan éjszakákon fel-feljegyzem mindazt, ami a tervezett darabok helyzeteiről, hőseiről eszembe jut. Amikor már kellő mennyiségű cédula gyűlt össze az íróasztalomon (az „alkotásnak” ez a kellemes szakasza hónapokig eltarthat), s amikor már csak nyolc-tíz nap választ el a leadási határidőtől, egy reggelen az írógép mellé ülök, s rövid alvási szünetekkel addig ütöm-verem, amíg ki nem adja magából a darabot. (Vagy ugyanígy – más határidőkkel számolva – a könyvet, tanulmányt, cikket stb.)
Az ütés-veréshez persze mindig szorongva fogok hozzá, mert mi lesz, ha egyszer a gép megmakacsolja magát, és egy felvonás után nem termeli tovább a darabot? Vagy olyat termel, amit nemcsak kritikusaim tartanak rossznak, hanem én is? Gondosan cédulázott, mondhatnám, kartotékolt szorongásaimból az alábbiakban közlök néhányat, a két darab írásának sorrendjében.
Borostyán, a vándorszínész
A fenti címen írom a kecskeméti Katona József Színháznak ígért darabot. Borostyán volt a költő egyik színészi álneve, épp Kecskeméten lett belőle színészként is – Petőfi. A darab cselekménye Petőfi kecskeméti színészéletét fogja át.
Már négy-öt évvel ezelőtt, amikor Petőfi, a vándorszínész című filológiai tanulmányomhoz gyűjtögettem a cédulákat, gondoltam a téma színpadi feldolgozására is. Abban reménykedtem, hogy a könyv megjelenése után majd csak jelentkezik rendelő a darabra is. Szerencsémre jó ideig nem akadt rendelő, s így olyan tapasztalatokat szerezhettem közben, amelyek most már sokkal érdekesebbé tették számomra a témát. Akkoriban ugyanis csak a színpadi lehetőség vonzott, az, hogy a színész-költő színpadi megmutatása remek játékot biztosíthat, de nem volt elég személyes közöm az ügyhöz. Azóta viszont bemutatták két színdarabomat, valamivel közelebbről is megismertem a mai színházi világot, sőt a közönség és a művészet, az író és a színház testvéri civakodásaiban érdekelt féllé váltam, magyarán szólva olyan mondandóm támadt a kérdésről, amely – hitem szerint – túlmutat magán a Petőfi-történeten.
Ezért örültem annak, amikor Osztovits Levente barátom, a kecskeméti színház dramaturgja Petőfi-darab megírására szólított fel. A szóba jöhető ötletek közül percek alatt a régóta célba vett témában állapodtunk meg, mert Osztovits azonnal átlátta, mi izgat engem ebben a színpadi lehetőségben.
Hadd nyugtassam meg mindjárt az olvasót: nem akarom a költőt ürügyül használni saját lírám dramatizálására. Továbbra is az a célom, hogy a költő színészéletének kecskeméti fejezetében rejlő s általam felismerni vélt drámát fejtsem ki mind biográfiai, mind históriai szempontból hitelesen, de most már a „magában való” témából „nekem való” téma lett (legalábbis így remélem).
De épp ebből fakad a nehézség is. Nagyon nem szeretem az olyan történelmi darabokat, amelyekben közismert hősök közismert cselekedeteiktől eltérően viselkednek, és elfelejtik saját gondolataikat, csak hogy a szerző vallomásait tolmácsolhassák. Kevéssé ismert történelmi helyzetek és hősök ilyen átszabását el tudom fogadni, de a világtörténelem és -irodalom nagyjainak élete csak szatirikus műben billenthető ki a tények és dokumentumok kereteiből. Tudom persze, hogy erről a kérdésről sokan másként gondolkodnak. Hőség hava című játékom egyik előzékeny kritikusa például (a. g. a Magyar Nemzet-ben) azzal az ingyenes ötlettel kedveskedett nekem, hogy két főhősömet, Billaud-Varenne-t és Fouchét „össze is lehetett volna hozni” egy kis kölcsönös interjúra, még ha egyáltalán nem is találkozott „a két figura”. Ha szabad egy mai fiatalembernek – érvelt – hol Robespierre-t, hol Dantont játszania stb., akkor „Fouché is meginterjúvolhatta volna egykori bajtársát, és viszont”. A bökkenő ott van, hogy a darab mai fiatalemberei, mihelyt történelmi hősökké alakulnak, azok emlékiratait olvassák fel, illetve idézik meg – erre épül az egész játék. S mivel sem
Fouché, sem Billaud emlékirataiban ilyen interjúról nincs szó (nem is lehet), nekem sem állt módomban kijavítani a történelmet.
Peter Weiss Marat/Sade-ját az előzékeny kritikus kicsit könnyelműen idézte bírálatában. Azon túl, hogy a Hőség havá-ban is szó van a francia forradalomról, a két darabnak sem formájában, sem „eszmeiségében” nincs köze egymáshoz. Weiss Marat-ja nem a valóságos történelem hőse, hanem egy elmegyógyintézet önmagát Marat-nak képzelő alakja – ezzel az író szabaddá tette magát, tetszése szerint állíthatta be a guillotine teoretikusát. De ugyanezt A vizsgálat-ban már nem tehette volna meg. Azt a darabot is fellendítette volna egy olyan jelenet, amelyben, mondjuk, az ifjú Hitler meginterjúvolja, mondjuk, Lenint. De Weiss óvakodott az ilyen ötletektől, mert ő tudta, hogy mi fér el egy dokumentum-drámában, és mi nem. Egy kellően laza történelmi világképben persze (amelyben például maga Thermidor is húsz évvel korábban történik…) sok minden előfordulhat, de a magam aggályosabb felfogása szerint a történelmi színjáték legyen igaz – történelmileg is.
Éppen ezért Borostyán-Petőfi a kecskeméti színpadon nem fogja meginterjúvolni V. Ferdinándot, sőt, megélt kalandjaiból és megírt műveiből is csak azok fognak szerepelni, amelyek az élet és a mű kecskeméti fejezetéhez tartoznak, vagy legalábbis tartozhattak volna. Ugyanúgy történészként írom tehát ezt a darabot is, mint több más munkámat, „szerzői énem” csak a történész által megszabott keretek közt kap lehetőséget arra, hogy a biográfia adataiból kiemelje a drámát, hogy a jelen számára megvilágítsa a múltat. De ha Petőfi, Jókai, Vörösmarty vagy Bajza alakján nem is változtathattam dramaturgiai szempontokból, a történész számára is jórészt ismeretlen mellékszereplők kisegíthetik az embert a szorítóból, és magukra vállalhatnak olyan szerkesztési feladatokat, amelyekkel főhőseimet csak a hitelesség rovására terhelhetném.
A fentiekből talán eléggé magától értetődően következik, hogy ezt a darabot csak hagyományos, realista technikával lehet megírni. Amikor Turián György barátom, a kecskeméti színház főrendezője a játéképítés módszere iránt érdeklődött, hirtelenjében egy nem túl szakszerű szóval azt feleltem, „normális lesz”. Nem azért, mintha már kimerítettük volna a kísérletezés lehetőségeit (bár a dolgok logikája oda vezethet, hogy maholnap már a hagyományos dramaturgia lesz a forradalmi), hanem azért, mert a tartalom – hiába: közhely is lehet igaz – meghatározza a formát.
A másik Petőfi-darab is egy korábbi, félig filológiai, félig publicisztikai írásomhoz kapcsolódik, a Kritika 1969. 11. számában közölt, A követhetetlen című cikkemhez. Ezen túl nincs semmi hasonlóság a két darab között. A Borostyán, a vándorszínész Petőfi életének néhány hónapját sűríti össze két órába, Az összeférhetetlen Petőfi egész életét, sőt utóéletét idézi és faggatja, amennyiben a színmű ifjú hőseit épp az a kérdés izgatja, hogy egy békés-reformos korban mit kezdhetnek a kibékíthetetlen-összeférhetetlen forradalmár történelmi példájával?
Némely kritikusomnak tehát ismét alkalmat nyújtok arra, hogy érett bölcsességgel lemosolyogja korszerűtlen kérdéseimet. Ha csak rájuk gondolnék, nem is mernék vállalkozni ilyen meditációkra. Tapasztalataim szerint azonban épp a mai húsz év körüli fiatalok java nagyon is fürkésző nyugtalansággal hasonló kérdőjeleket rajzol az iskolában és az iskolán kívül kötelezővé tett tankönyveinek margójára: ha a történelmi cselekvés legmagasabb rendű formája a forradalmiság, lehet-e a mai ifjúság nem forradalmi? És miben áll a forradalmiság? Hogy lehet elkerülni a felelőtlen anarchizmus és a felelősségvállalásnak álcázott szolgalelkűség nem rokonszenves végleteit? Milyen boldog lettem volna, ha csodálatosan lehiggadt kritikusom ott lett volna a Hőség havá-nak némely, mondjuk, medikus klubbeli vitáján, és válaszolt volna helyettem is az ifjúi kíméletlenséggel kérdezősködő fiataloknak!
Nos, ebben a tervezett darabban megpróbálok válaszolni azoknak a fiataloknak, akiknek álláspontját nem egy vitában ismerhettem meg, s akiknek jelentkezése mai társadalmunk fontos jellemvonása. Szerencsém van, hogy épp a Bartók Színházból születő új ifjúsági színház ígér fórumot e felelethez, téma és közönség jó találkozására nyílik így reményem.
„Ha férfi vagy, légy férfi, Legyen elved, hited…” – ez a Petőfi-eszme hatná át a darabot. Azt szeretném ünnepies dagály nélkül megmutatni, hogyan lett ez az eszme valósággá Petőfi életében, és miként követhető ez az elv egy mai fiatal számára. Az iskolákban gyakran leegyszerűsített, magatartási különcségeiből kivasalt, kételyeitől megfosztott szobor-költő helyett „az igazi” Petőfit szembesítenénk önmagunkkal, saját korunkkal.
Ez a szembesítés persze nem végezhető el hagyományos dramaturgiai módszerekkel. A történelmi idő síkjából a mába, a mából a múltba kell újra és újra átlendülnünk. A szerkezet tehát látszatra hasonlítani fog a Hőség havá-éhoz (vagy pontosabban: a Huszonötödik Színházban adott változatéhoz). Mondhatnám azt, hogyha vannak írók és rendezők, akik szüntelenül egy kaptafára dolgoznak, nekem is szabad megismételnem egy szerkesztési fogást, de inkább arra kérem a leendő nézőt, vegye észre majd a két játék formai különbségeit is.
Az alaphelyzet: egy vidéki egyetemünk színjátszó csoportja darabot akar bemutatni a költőről. A próbák közben felidézik és értelmezik Petőfi életének dokumentumait, mintegy kikísérletezik, különböző változatokban újraélik a nagy forradalmár döntéseit, sőt „ellenpróbát” is tartanak: mi lett volna, ha Petőfi nem így, hanem úgy cselekedett volna – és így tovább. A história valóságként és játékként is jelen lesz a cselekményben, amelynek (eltérően a Hőség havá-tól) a múlttól függetlenül is meglesz a maga fejlődési folyamata.
Az emberevő komédiájá-ban félszemmel még az irodalomra kacsintgattam. A Hőség havá-val nagyon is színpadi céljaim lettek volna, de az eredeti formát a színház végül is nem vállalta, meglehet, túlságosan is kockázatos lett volna a kísérlet. A mostani két drámával olyan játékot szeretnék lehetővé tenni, amely igazi értelmét csak a színpadon kaphatja meg.
(Film, Sínház, Muzsika, 1972. június.)
*
(Kiegészítő magyarázatul:
A tájékozott olvasó nyilván észrevette, hogy Az összeférhetetlen című színpadi játék és a Petőfi 73 című film alapötlete hasonlít egymáshoz: itt is, ott is diákszínjátszók idézik fel és vitatják meg Petőfi életművét. Félreértések elkerülése végett el kell árulnom, hogy színdarabom már rendezői kézben volt, amikor a film tervéről az első előzetes híradás megjelent. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a Film, Színház, Muzsiká-ban közölt fenti szerzői vallomás adott ihletet a film alkotóinak; az az igazság, hogy egy ilyen típusú játék ötlete nagyon is a „levegőben volt”. Mivel azonban – nem tudván megegyezni a színházzal – darabom nem került a nézők elé, szeretném közölni, hogy a kiindulási ötlet hasonlósága ellenére a színjáték és a film szerkezete a műfaji és eszmei eltéréseken túl is lényegesen különbözik: a Petőfi 73 hősei ugyanis valóban a költő életét idézik fel, s ezzel kapcsolatos vitáik – legalábbis a bemutatott filmben – „méterben” és tartalmi mondanivalóban egyaránt szűkre
szabottak; a színpadi játék cselekménye viszont a mában játszódik, a felidézett Petőfi-jelenetek csak színező mozzanatok a mai konfliktusban. Talán épp ez tette nehézzé a szatirikus vígjáték bemutatását.)
Napóleon nemcsak diadalmas hadvezér, csillapíthatatlan hősszerelmes is – filmek, regények, darabok százai színezgették ki gáláns kalandjait. Balassi, Petőfi vagy Ady hódító udvarlásainak históriája kötelező lecke serdülő ifjúságunk számára. Még Marx vagy Lenin házaséletében is eltájékozódhat a kíváncsi érdeklődő, az életrajzokon túl a levélgyűjtemények segítségével. A történelmi nagyság, úgy látszik, szinte elképzelhetetlen a magánemberi titkok szellőztetése nélkül. Az emberiség mint közönség tapintatlan, és joggal: a világtörténelemből nemcsak az tartozik ránk, ami a nyílt színen játszódott.
Épp ezért különös, hogy a magyar múlt sokunk számára legnagyobb formátumú alakjának, Kossuth Lajosnak a köztudat szerint nincs érzékelhető magánélete. A száműzött kormányzó immár kerek nyolcvan éve halott, semmiféle személyi érzékenység kíméletének kötelme nem feszélyezhet bennünket, s mégis, csak a kivételes történelmi pillanatok hősének ismerjük őt: tudjuk, hogyan viaskodott vádlóival, szabadulása után miként szerezte meg a közvélemény feletti hatalmat pusztán eszméi erejével, megtanultuk megajánlási beszédének legalább az első bekezdéseit, újra és újra összeveszünk trónfosztási döntésének-szónoklatának értékelése körül, vannak rettenthetetlen hőseink is, akik ostorozzák a menekülőt, mások meghatva gondolnak a csaknem fél százados emigrációs harcokra – de mindig csak a nyilvánosság porondján küzdőt látjuk magunk előtt, sohasem a magánembert.
Mintha nőgyűlölő lett volna. Vagy legalábbis érzéketlen a másik nem iránt. Holott nem volt az. Zempléni ifjúságától kezdve barraconei, aggkori magányáig épp elég bizonyítékunk van erre.
Nyilvánvaló, hogy e különös tartózkodásnak valamiféle hamisan értelmezett kegyeletben kell keresnünk az okát. Sokan úgy gondolhatják, hogy nem szabad emberré változtatnunk a szobrot, amelyről Magyarország minden helységében a(z egyik) legszebb utcát nevezték el. Az ellenállás, amely például Petőfi hiteles emberi portréjának felvázolásával szemben újra és újra megnyilvánul – legyen szó egy képzőművészeti alkotásról vagy egy tudományos monográfiáról –, még harciasabban támadna fel, ha 48 politikai megtestesítőjét vélné sértettnek.
Csak az a bökkenő, hogy nem az igazság sérti a történelem hősét, hanem a kultikus bearanyozás s annak reakciójaképpen szükségszerűen acsarkodó, otromba vádaskodás. Az igazi nagyságot a hiteles ábrázolás csak emelheti.
Mindez pedig mintegy teoretikus mentegetőzésül kívánkozott ide, egy szépírói terv nyilvános megvallása elé. Annak a fentebb emlegetett barraconei magánynak homályát ugyanis bevilágította egy napsugár – egy tizenhét esztendős leányka. A napsugár kifejezése azokból a levelekből került ide, amelyeket Kossuth írt az ifjú hölgyhöz, s amelyek egy egész kötetet tesznek ki. (Szeretett Laci bátyánknak, vagyis Hatvany Lajosnak köszönhetjük, hogy annak idején meg is jelentette ezt a kötetet.)
Nos, e sorok írója arra a kockázatos tettre készül, hogy Kossuth saját levelei alapján felidézze ezt az öregkori szerelmet. Színdarabban vagy tévéjátékban, esetleg dokumentumregényben, mármint aszerint, hogy mi iránt mutatkozna rendelői buzgalom és kedv.
Az öregség ábrázolása, kivált az aggkori szerelemé, ma fölöttébb divatos. Hála Beauvoir asszonynak, szakszerű ismereteket is szerezhetünk e tárgyban. Engem azonban, megvallom, nem az vonz a témához, ami divatos benne.
Mindenekelőtt maguk az elbűvölő levelek izgatnak. Ezek a hol érzelmes, hol önironikus udvarlások, duzzogások, bölcselkedések és zsörtölődések az író Kossuthnak egészen más arcát mutatják, mint csodálatos szónoklatai. Semmi pátosz, semmi színházi ünnepélyesség, annál több egyszerűség és közvetlenség – csak Petőfi prózájához tudnám hasonlítani ezt a vallomássorozatot. Maga Kossuth jogosít fel bennünket erre a párhuzamra azzal a levélrészlettel, amelyben így magyarázza egyik hasonlatát: „…az én jó kis Sarikám rossz Sarivá pillangozta ki magát, kirázta emlékezetéből öreg barátját… mint hogy is no? hát úgy, mint hálóingéből a bolhát. A hasonlat nem estheticus, de talál.”
Kossuth, aki hatalma csúcsán alig titkolt ellenszenvvel viseltetett a népköltő Petőfi iránt, most nyilván nem sejtette, hogy a nyers poéta érvelését követi. Ugyanis, mint ismeretes, Petőfi is így okoskodott Aranyhoz írt nevezetes levelében: „…ha szembe dicsérnek, tudj’ az ördög, olyan furcsán érzem magamat, mintha rühös volnék s nem volna szabad vakaróznom. Ez ugyan nem a legaestheticusabb hasonlítás, de igaz; s én az az ember vagyok, ki az igazért a szépet is föláldozom.”
A széptani szabályokkal szemben az igazat választani még egy ifjú vándorszínész-költőnek sem lehetett könnyű, annál inkább méltányolhatjuk, hogy az öreg Kossuth ilyen merészen ledobta magáról az egész életében viselt emelkedett stílust. De minek erről drámát írni? Nem volna elég, ha e levelek írója megkapná végre az irodalomtörténettől is azt, amit már rég meg kellett volna kapnia? (Klasszikus francia irodalomtörténetekben Napóleon hadparancsainak stílusát is érdeme szerint elemezgetik, nálunk az állami érdekű Kossuth-iratoknak sincs érvényes, modern irodalmi mérlege, hát még e magánemberi vallomásoknak…) Vagy ha már irodalomtörténet-írási hagyományainkon nem is tudunk változtatni, nem volna-e elég egyszerűen felolvasni ezeket a leveleket a nyilvánosság előtt, hogy minél többen élvezhessék őket?
Nem volna elég, mert ebben a szerelemben az irodalmi értékű dokumentumon túl igenis igazi dráma rejlik, egyáltalán nem csupán afféle aggkori érzelmek iskolája, hanem valódi közéleti tandráma. Már Beöthy jogügyigazgató arra oktatta a lefogott Kossuthot, hogy ne foglalkozzék haszontalan, üres utópiákkal, s Világos után Keménytől, Gyulaitól hasonló leckéket kapott „az ábrándkergető”, aki állítólag a fellegekben élt, és nem tudott alkalmazkodni a valóság követelményeihez, romantikus hőse volt egy romantikus drámának.
Talán ennyiből is kiderül, hogy számomra ez a szerelem mindenekelőtt azért izgalmas, mert az ábránd és valóság kossuthi felfogását legmélyebbről lehetne érzékeltetni történetével. Mert látszatra nincs szánalmasabb ábrándozó a reménytelen szerelmével kínlódó öregnél, ugyanakkor a leghitelesebb, szinte fiziológiai valót is tükröző sorsával – azt, hogy az aggkor sem mentes a test szenvedélyeitől. Amikor Kossuth kísérletet tesz e kései szerelem jogainak érvényesítésére, látszólag éppoly irreálisan gondolkodik, mint amikor a kiegyezéssel kielégített magyar politikusokat biztatja a függetlenségi harc folytatására, de ez a megvalósíthatatlan érzelmi és politikai ábrándokat dédelgető álmodozó elesettségében is fölötte áll a tiszakálmáni Magyarország „realistáinak”. Mert a szerelemben és a politikában is egy mélyebb, s ezért előbb vagy utóbb, de törvényszerűen érvényesülő valóságot fejez ki.
„A század viselős” – írta volt Petőfi még a negyvenes években. Minden valamirevaló gondolkodó érezte ennek a terhes állapotnak a feszültségeit, vita csak ott volt köztük, hogy a viselős század mit is fog szülni. A magyar kiegyezők nem hittek abban, hogy megszülethet a független Magyarország. De a másik oldalon, a társadalmi harcok lényegét legtisztábban látó szocialista gondolkodók is egyre türelmetlenebb ellenérzésekkel szemlélték a 49-es program makacs Catójaként kitartó száműzöttet, mert ők már tudták, hogy nem a nemzeti-polgári állam a történelem utolsó szava. De mert ennyire látták a távoli jövőt, öntudatlanul is szerették volna meggyorsítani a fejlődést, s szinte elhitették magukkal, hogy a XIX. század a szociális forradalomtól terhes, az egyenlőségi társadalmat fogja megszülni.
Az öreg Kossuth így került két tűz közé, ábrándos golyhó lett mind a hazai egyezkedők, mind a nemzetközi osztályharc teoretikusainak szemében.
De mi már tudjuk, hogy a kiegyezés után, ha késve is, 1918-ban független lett Magyarország. És azt is tudjuk, hogy a hősiességükkel egeket ostromló párizsi kommünárok kísérletétől eltekintve a XIX. század nem lett a szociális forradalmak százada. Petőfi évszázada a nemzeti-polgári államoktól volt viselős… S ha így van, s nehéz volna tagadni ennek igazságát, akkor Kossuth, az „ábrándkergető” a XIX. század nagy realistája – a kor lehetőségei szerint gondolkodott.
Hogy mindezt meg tudom-e írni egy színpadi vagy tévéjáték szabályai szerint, végül is másodrendű kérdés. De annak felismerése talán nagyon is fontos, hogy társadalmunkban ma túlzottan erős a hajlam a pillanatnyi „reális” érdekek, olykor fölöttébb piaci érdekek hajszolására. A szellemi-erkölcsi elkényelmesedés ellen hatékony védőoltásul kínálkozik azok példája, akik korunk valóságos lehetőségeinek korlátai között mindig a maximumról ábrándoztak.
(Élet és Irodalom, 1974. március 20.)
*
(A fenti témáboz, egy évvel később:
Ha már az előző, Az összeférhetetlen című darab színpadi sorsáról tájékoztattam az olvasót, hadd említsem itt meg, hogy Az ábrándkergető-t nem érte ilyen kudarc. Ti. meg sem írtam. Színdarabot, tévéjátékot, esetleg dokumentumregényt terveztem, „aszerint, hogy mi iránt mutatkozna rendelői buzgalom és kedv”. Nos, ilyen kedv a cikk megjelenése óta eltelt egy év alatt sehol sem mutatkozott. Meglehet, a túlterheléstől féltenek azok, akik a rendelésre illetékesek lehettek volna. Köszönöm, hogy így óvnak: valóban jobban érzem magam, amióta be nem mutatott darabok írásáról áttértem a meg sem írt darabok reklámozására. Az eredmény ugyanaz, s mégis, mennyivel kényelmesebb ez az utóbbi megoldás!)
|