Pályatársi figyelemmel

A régi magyar történetírásnak és filozófiatörténetnek nem válik nagy dicsőségére a tény, hogy száz éven át nem akadt mondanivalója Horárik Jánosról, az 1848-as forradalom és szabadságharc e következetes, demokrata harcosáról. Az évszázados hallgatást a marxista tudomány törte meg: Torday György írta az első nagyobb tanulmányt (Horárik János), majd nem sokkal ezután megjelent, először magyar nyelven, a Horárik János harca a hierarchia és egyház ellen az 1841–1845. években (Torday György és Bohó Róbert szerkesztésében és bevezetésével). Ez utóbbi könyv (a továbbiakban röviden HARC) Horárik főműve, amely először német nyelven, Lipcsében, 1847-ben látott napvilágot, majd több mint száz évvel az első kiadás után, másodszor a szerző anyanyelvén, szlovákul adatott ki, s csak a harmadik kiadás szól azokhoz, akiknek az antiklerikalizmus úttörő harcosa művét mindenekelőtt szánta: a magyar olvasókhoz.

Ha meggondoljuk, hogy Horárikról még Szabó Ervin is csak néhány eléggé felületes megjegyzésben emlékezik meg, s Szabó Ervintől e mostani életrajzig Révai József egy-két elismerő szaván kívül senki sem mutatott rá a magyar radikalizmus kiváló alakjának, Táncsics barátjának jelentőségére, akkor láthatjuk, hogy Torday György milyen nehéz, úttörő feladatot vállalt. Munkája alapot nyújt ahhoz, hogy a további kutatások teljessé tehessék Horárikról alkotott képünket.

Az életrajz Horárik két, nyomtatásban megjelent könyvén kívül mintegy félszáz hírlapi cikkre és rendkívül érdekes, bár sajnos még nagyon hiányos biográfiai adatokra támaszkodik. Torday munkája figyelembe veszi azokat az eredményeket is, amelyeket a szlovák Horárik-kutatás ért el. A hőse iránti nagy szeretettel írt, gazdagon dokumentált tanulmány valóban meggyőz arról, hogy Horárikot méltatlanul feledték el, és érdemes alakját, bátor harcait be kell illesztenünk 1848 vezető szereplői és tettei közé. Ha a továbbiakban főleg a tanulmány támasztotta problémákról lesz szó, ez semmiképpen sem csökkenti az úttörő vállalkozás érdemeit. Néhány vonatkozásban azonban feltétlenül fel kell tenni bizonyos tapintatlan kérdéseket, amelyeket a további kutatások és értékelések sem kerülhetnek meg.

Az 1954-es életrajz és az 1956-os Bevezetés fő hiányai elsősorban biográfiai jellegűek. A további kutatás, amint ezt Torday maga hangsúlyozza, mindenekelőtt Horárik „Németországban töltött éveire, az 1848. december végétől 1849 júniusáig terjedő időre, valamint a bujdosás éveire” kell hogy fényt vessen. A biográfiai teljesség és pontosság érdekében azonban nemcsak arra van szükség, hogy a Horárik életében ma még homályban lévő időszakokat felderítsék. Az is kívánatos volna, hogy ellenőrizzék mindazokat a tényeket, fejlődésbeli jellegzetességeket, amelyeket főleg Horárik önéletrajzszerű HARC-ából ismerünk.

Az önjellemzések – bármilyen fontosak is – nem pótolhatják a kutatást. Egy valóban átfogó, tudományos elemzés, amelyet Torday kilátásba helyez tanulmánya előszavában, nem elégedhet meg azzal, hogy Horárik életének fő állomásaira vonatkozóan egyszerűen megismétli a szerző önjellemzéseit. Annál kevésbé, mert hiszen néhány jel azt mutatja, hogy Horárik nem törekedett tudományos pontosságra önéletrajzában. Torday is megemlíti, hogy Horárik emlékezetből rekonstruálja egyik beszédét. De ez csak egy eset. Honnan tudjuk, hogy melyik Horárik idézte beszéd és levél hiteles, s melyik csak utólagos újraköltés vagy emlékezés terméke? Egy helyütt például Horárik idézi a püspöki helynök ellene írt levelét, amelyben a klérus Szentkirályi Móricot kéri, távolítsa el gyerekei nevelőjét, Horárikot. De feltehető-e, hogy Szentkirályi kiszolgáltatta a püspöki helynök levelét alkalmazottjának? Nemigen, már csak azért sem, mert Horárik maga úgy emlékezik meg e levélről, mint amelyet Szentkirályi néki „tréfásan” megemlített, s „tartalmáról” megjegyzést tett. De ugyanez a kérdés másutt is feltehető, s tudományos lelkiismeretünk megnyugtatására fel is kell tenni. Ha az önjellemzés mindenben egybeesne a tényekkel – ami különben természetszerűen nagy ritkaság –, a munka akkor sem volt hiábavaló, ha eltérések mutatkoznak, a variánsok szintén tanulságosak lehetnek.

Különösen fontos volna Horárik ideológiai fejlődésének pontos felmérése, mindenekelőtt annak megvizsgálása, hogyan alakult ki ateista meggyőződése, demokratikus politikai állásfoglalása. Az önjellemzés itt is segít eligazodni a fejlődés állomásai között, de a kritikus elemzést itt sem nélkülözhetjük.

Néha úgy tűnik, mintha Horárik a könyve írásakor már elért ideológiai színvonalat visszavetítené fejlődése korábbi szakaszaiba, máshol utal a különbségekre, de nem elég szabatosan. Egy helyütt például váratlanul ezt jegyzi meg szemináriumi gyötörtetéseiről: „Tizenkét évvel később Horárik a szemináriumot a következőképp ítélte meg… stb.” (HARC 55. old.) Itt világosan kimondja, hogy harcos ítélete a szemináriumi lélekgyilkolásról csak tizenkét évvel később, vagyis körülbelül nyílt egyházellenes harcai idején alakult ki. De a továbbiakban már megint nem látható elég világosan az ideológiai megérés folyamata, nincs elég fogódzó annak megállapításához, hogy mikor hol tart Horárik eszmei kibontakozása. Alapos kutatás kellene annak pontos felméréséhez is, hogy a kortársi német filozófiát mennyire ismerte Horárik még 1845 előtt, s nem németországi tanulmányai alatt hatolt-e be mélyebben Hegel és Feuerbach műveibe? Általában: milyen szintet ért el a német filozófia megértésében? Hol szól Feuerbach Horárikból, s hol ő maga? Mennyire lehet eredeti gondolkodónak nevezni?

E kérdések megválaszolásánál mindenesetre óvatosságot kell tanácsolni a szerzőnek, és semmi esetre sem azt a módszert, amellyel időnként él, tudniillik a kozmetikázás és felnagyítás módszerét. Torday például ezt írja egy alkalommal: „A földosztás gondolata 1831-ben merül fel Horárikban. De nemcsak múló, hirtelen elkeseredésből fogant, megalapozatlan követelés ez, hanem következetes harci program, amelyet forradalmi cselekvések követnek.” (Horárik János, 19. old.) Az ilyesmi „látatlanban” is kétségeket ébreszt az olvasóban, ha arra gondol, hogy Horárik 1831-ben huszonhárom éves kispap volt. S valóban, elég megnézni azt a szöveget, amelyre Torday támaszkodik, s látni fogjuk, hogy némi túlzással állunk szemben. Horárik idézett kitétele: „Mennyivel bölcsebb volna, ha ezeknek a terméketlen embereknek birtokait (a papokról van szó – F. S.) ügyes polgárok, a mezőgazdaság és ipar fejlesztői, a tudományok és művészetek művelői között szétosztaná.” (Ti. az állam.)

Vagyis nem általában a földosztásról van szó, hanem a pápai javak kisajátításáról, méghozzá nagyon homályos formában, miként az ügyes polgárok, művészek, tudósok, mezőgazdaság- és iparfejlesztők egymás mellé állítása is mutatja. De az idézet nem ér véget ott, ahol Torday idézőjellel és ponttal lezárja, így folytatódik: „…vagy ezekből járadékforrást alapítana a nyomorult, elbutított nép emberibb nevelésére.” A folytatás még bizonytalanabbá teszi, hogy milyen is lett volna ez a „földosztás”. Végeredményben tehát Horárik 1831-es gondolata a pápai javak kisajátításáról nagyszerű, humanista eszme felvillanása – s ennyi éppen eléggé forradalmi és bátor gondolat egy kispaptól, nem kell belőle „a földosztás következetes harci programját” szerkeszteni. Néhány ilyen erősebb árnyalatnyi különbség lényeges torzulást idéz elő az igazságon.

Az óvatosság azért is szükséges, mert maga Horárik harmadik személyben írta harcai történetét, s magáról mint kívülállóról beszélve, nem fukarkodik az elismerő jelzőkkel: „Az idők szelleme felébresztett egy férfit…”, „mindenfajta tyrannizmus bukását a népek szellemében előkészítettük…” Itt is inkább azt kellene megvizsgálni, miből fakad a polgári forradalom egész sor nagy alakjának oly kifejlett önbecsülése (Marat-nál például már-már zavarja a mai olvasót a heves önimádat), de semmiképpen nem szabad hősünk iránti kritikátlansággal tetézni saját jellemzéseiket. A valóban jelentős alakok – s Torday meggyőz arról, hogy Horárik a magyar forradalomnak érdemes szereplője – nem veszítenek a kritikával, csupán emberibbé, hitelesebbé, történelmileg igazabbá válnak.

Ezt a történelmi igazságot leginkább az 1848-as események tárgyalásánál kellene teljesebbé tenni. Torday nemcsak azt dicséri Horárikban, ami valóban következetes, a forradalmat előrevivő reálpolitika volt tetteiben, hanem bírálat nélkül vagy kifejezetten lelkes együttérzéssel ismerteti Horáriknak a valóságtól elszakadt vallásellenes kirohanásait is. Egészen sajátos módon – ezt is érdemes volna elemezni –, ahogyan múlnak az évek, Horárik gondolkodásában egyre inkább központi helyet foglal el egyházellenessége. A forradalom során, egy új Catóként, egyre csak a klérus „delendam esse”-jét hangoztatja. Ez persze filozófiai szempontból nagyon érdekes és tanulságos, de ne gondoljuk, hogy a vallásellenes kirohanások nagyon serkentették a magyar nép szabadságharcos nekibuzdulásait. Mi értelme volt például annak, hogy az elmaradt, keresztény és hivő nép vezetőit Horárik szüntelenül vallásellenes intézkedésekre akarta kényszeríteni, olyannyira, hogy még a vallásos formájú esküt is valamiféle „ateista esküre” akarta felcseréltetni? „A törvényhozók – írja – ne szégyelljék magukat, és ne engedjék visszatartani magukat a néptömegek által, akik még tisztelik a babonás esküt… Nem nekik kell a néptömegek után sántikálni, hanem ellenkezőleg…” Gúnyosan támadja Kossuthot, mert esküt tett az országgyűlésnek, hirdeti, hogy közeli az idő, amikor meggyújtják az elhamvasztó fáklyát az isten ellen stb.

Torday ismertet egy vitát, melyben Madarász nem értett egyet Horárikkal, „azt óhajtván, hogy vallás szempontjából ne vétessék fel az ügy…” „Az ő álláspontja az, hogy elmegy a vallás mellett, de nem gúnyolja.” Kinek volt igaza? Nem lehet kétséges, hogy Madarásznak, aki „elment” a vallás mellett, de nem akarta szüntelenül gúnyolni. S idézhetnénk Petőfit, aki már évekkel a forradalom előtt megírta a Legendá-t, a Gyüldei ifjak-at, s 1848-ban mégis „a magyarok istenére eskette” a forradalom népét, s nem írt vallásellenes kirohanásokat. Horáriknál e téren szembetűnő egy bizonyos fajta doktrinerség, a valóságtól való elrugaszkodás, melyet nem dicsőíteni kell nála, hanem megmagyarázni.

A HARC 1956-os Bevezetése teljesebbé teszi Horárik 48-as működésének képét, s egészében is tömör, tanulságos összefoglalása Torday korábbi könyvének. A kritikátlanság azonban ezt a tanulmányt is jellemzi. Amíg egyfelől a Bevezetés szerzői szerint bizonyos kérdésekben Horárik Hegel felett áll, némely dologban Feuerbachot haladja túl, megint másban Weitlinget – ami külön-külön is kérdéses, de együttvéve vaskos túlzás, ugyanakkor másfelől ismét hiányzik Horárik történelmileg teljesen érthető gyengéinek elemzése, vagy csupán néhány nagyon halvány utalás mutat ilyen irányban.

Természetesen nem arra volna szükség, hogy Horárikot a ma csúcsairól lenézve kioktassuk, pusztán arra, hogy emberibb, igazabb képet alkossunk róla.

Torday mentségére meg kell jegyezni, hogy a „felfedezők” közös hibájában osztozik. Annak idején szokásunk volt kellően kiszínezni azokat a haladó vonásokat, amelyeket vélt vagy valóságos forradalmi elődeinkben felfedeztünk. Azóta azonban történt egy és más körülöttünk, s a történésznek a mából is le kell vonnia tanulságokat, ha nem akar eltévedni a múltban. A kultikus szemlélet maradványai ellen legalább ott harcoljunk, ahol ez viszonylag könnyebben megoldható – a régi idők embereinek ábrázolásában.

(A Századok c. lapnak küldött kézirat, 1957-ből.)

Nincs általánosan elfogadott történelmi nagyságmérőnk, s így valószínűleg sohasem fognak megszűnni a viták arról, hogy „ki volt a nagyobb?” vagy éppenséggel „a legnagyobb magyar?”. De e viták „eldöntése” nem is lehet a tudomány feladata. Sokkal inkább az a dolga, hogy a nemzet nagyjainak életét és tevékenységét a történelmi valósághoz híven ábrázolja. S mivel alig lehetett kétséges, hogy Széchenyi István történelmünknek, ha nem is legnagyobb, de egyik legérdekesebb és legjelentősebb alakja, súlyosnak kellett éreznünk azt a mulasztást, amelynek jóvátételéhez történetírásunk csak a legutóbbi években fogott hozzá.

E nagy munkához, Széchenyi valóságos alakjának és tevékenységének felidézéséhez ad nélkülözhetetlen támpontokat Spira György új könyve, amely ugyan csak egyetlen esztendő csonka történetében mutatja meg a reformer grófot, de ez az egyetlen év – 1848. A kiválasztott időszak tehát alkalmas arra, hogy Spira épp a döntő fronton szálljon szembe a korábbi torzításokkal, mégpedig mind a szellemtörténet Széchenyinek rossz szolgálatot tevő képviselőivel, mind az új magyar történetírás első korszakának „dogmatikus” túlzásaival.

Ami ez utóbbiakat illeti, hadd kockáztassam meg, hogy az idézőjelbe tett s unos-untalan mindenre használt jelző itt nem teljes értékű. Ebben az esetben ugyanis nem csupán dogmatizmus nyilvánult meg a Széchenyi-ellenességben. Dogmák s ennek következtében dogmatikus történetírók újra és újra felléphetnek, ha ennek feltételei megvannak, az az időszak azonban, amelyben (akkor még…) jobbára fiatal marxista történészek oly ádázul hadakoztak Széchenyi ellen, vagy ellenségesen hallgattak róla, mindenestől és visszahozhatatlanul letűnt. A naiv kamaszhitek kora volt az, amikor ezer illúzióval telve, a nagy 48 mintájára buzgólkodtunk az új magyar forradalmon, s mintegy személyes ellenségünknek éreztük 1848 Széchenyijét. A történelmet csak könyvekből ismertük, azokból is hiányosan. Azóta a könyvekké dermedt holt történelem tanulságainál fontosabbakká váltak a közben átélt eleven történelem leckéi, amelyek megtanítottak egyre s másra, nem utolsósorban arra, hogy a történetírás tudomány, s nem ugyanaz a feladata, mint a plakátoknak vagy röpcéduláknak. Mint tudománynak állást kell foglalnia a küzdő felek valamelyike ellen, s ha forradalmi tudomány, ez esetben Kossuth és Petőfi, a szabadságharc vállalása mellett kell kiállnia, de nem nézheti Széchenyit csak Kossuth vagy éppen Petőfi szemével, nem ítélhet róla csak ellenfeleinek indulataival. Petőfi és Kossuth igazságainak vállalása nem jelentheti a harc közben annak idején elkerülhetetlenül kialakult ellenszenvek és gyűlölködések vállalását is. Ami persze fordított irányban is igaz: bizonyos szellemtörténészek Széchenyi-imádatát egyebek közt az is elfogadhatatlanná teszi, hogy száz év távlatából higgadt nyugalommal öklendezik ki Petőfi és Kossuth ellen mindazt, amit annak idején a harc hevében érzett és gondolt (általuk alaposan félremagyarázott) eszményképük.

Spira könyvének épp abban van a nagy érdeme, hogy a marxista történetírás „Kossuth-párti” vonalát továbbra is őrizve, épp a legkritikusabb időszak keretei közt rajzol minden eddiginél tárgyilagosabb képet Széchenyiről, tényekkel igazolja, hogy a nagy reformer cselekvően járult hozzá március győzelméhez. Lényegesen igazít ezzel azon a képen, amelyet a legkülönbözőbb oldalról és szándékkal a valóságtól eltérőre festettek, úgy állítva be Széchenyit, mint aki kezdettől fogva ellenezte Kossuth márciusi politikáját. Imponáló adatgazdagsággal bizonyítja be Spira, hogy Kossuth korábban leghevesebb ellenfele ezekben a sorsdöntő márciusi napokban milyen sokat és milyen hatékonyan cselekszik a forradalom érdekében.

Meggyőzően mutatja meg azt is, mi vezethette a Kelet Népe szerzőjét e váratlan fordulatnak látszó kiállásra: „…Széchenyi most úgy ítélheti meg a helyzetet, hogyha a nemesség az ellenforradalom útjára lép, akkor az ország semmiképpen sem kerülheti el az általa mindig legfőbb veszélynek vallott véres polgárháborút, s mindenképpen elesik az általa évtizedek óta hirdetett legfőbb cél, a polgári átalakulás lehetőségétől, ebben az esetben tehát az ország kétségkívül teljes romlásának nézhet elébe, ha viszont a nemesség ezen a választásra kényszerítő fordulóponton a forradalom, az általa eddig elképzelhetetlennek tartott, most azonban az ő szeme előtt is reális lehetőségként megcsillanó vértelen s a nemességnek vezető szerepet kínáló forradalom mellett foglal állást, akkor – jóllehet egészen bizonyosnak nem tekinthető – legalább esély, s nem csekély esély van »arra, hogy Magyarország egy szebb jövőnek megy elibe«.”

Nem kevésbé részletesen, szinte napról napra követi Spira azt az utat is, amelyen Széchenyi a márciusi bizakodástól az augusztusi–szeptemberi összeomlásig jut el. S mintegy drámai záróképként villantja fel a döblingi foglyot is, aki utolsó nagy tettével újra a nemzet haladásának úttörőjévé válik.

S ha most teljes elismeréssel adózva a szerző szándékának és eredményének, s egyetértve az eddigi kritikák méltató megállapításaival, néhány aggályomnak adok hangot, kérem az olvasót, ne mérje a sorok számával a „dicsérő” és a „levágó” részeket e bírálatban. Ha a mégoly vázlatos kifejtés kedvéért aránytalanul hosszú is a most következő kritikai szakasz, ez is csak azt jelenti, hogy Spira új könyvét a marxista történetírás egyik legjelentősebb művének tartom, amelyhez méltatlan volna a bírálat „taktikai adagolása”.

Nyilván az igazságtevés lendülete is okozza, hogy Spira egészében „pozitívabb” képet ad Széchenyiről, mint amilyennek a tények mutatják. Kifogásolom ezt, de eszem ágában sincs néhány centivel kisebbre szabatni Széchenyi nagyságát. Épp ellenkezőleg: véleményem szerint Spira saját maga keresztezi önnön szándékait, amikor itt-ott leegyszerűsíti Széchenyi belső ellentéteit, amelyek – már csak alkatánál fogva is – sohasem oldódtak fel teljesen. Vegyünk néhány példát.

Spira idézi Széchenyinek a Napló-ban is rögzített szavait, amelyek az 1848-i törvénykönyv szentesítésekor hangzottak el, s amelyekben így ad igazat Batthyánynak és Kossuthnak: „Én sejtelemkép írtam csak a Hitelben: Magyarország »lesz«! Ti az egészet valósítjátok…” Spira így, három ponttal fejezi be az országgyűlésen mondott szavakat. De a Napló-ban, amelyet idéz, ezek után egy felkiáltó-, majd kérdőjel következik! Hű bizonyságaként annak, hogy az országgyűlési jelenet hatása alatt bizakodó Széchenyit, estére, amikor Napló-ja mellé ült, újra elfogták a kételyek… Ez a kettősség mindvégig megfigyelhető nála. S bármilyen jelentéktelen ügy egy kérdőjel elhagyása, a filológiailag különben oly gondos (és oly sok kérdőjelet jó helyre tevő, sőt megvilágító) Spira részéről ez is akaratlan megnyilvánulása a kép egyszerűsítésének, az ellentétek tompításának.

Szekfű mértéktelenül eltúlozza Széchenyi és Kossuth ellentétét, de őt kiigazítva, Spira megint egyszerűsít egy árnyalattal. Szekfű szerint Széchenyi „a minisztertanács üléseiről Kossuth magatartása miatt állandó felindulásban szokott távozni”. Spira szerint Szekfű megfeledkezik arról, hogy „ez csak az április közepével kezdődő időszakban” van így, s akkor sem egészen egyértelműen. A Napló szerint viszont Széchenyi már március 28-án felindul azon, hogy Kossuth (ahogy ő véli) a szerencsére akarja építeni a politikát, s ott is hagyja a minisztertanács ülését. S a „K” elleni megjegyzések bizony nem hiányoznak április első felében sem.

Spira bebizonyítja, hogy Széchenyi kezdetben nem számolt az udvar ellenforradalmi kísérleteivel. Ugyanakkor viszont buzgón segédkezett a fegyvergyártásban, ezért Spira meg is dicséri… „Így lesz Széchenyi ezekben a napokban egyik első szervezőjévé” az önálló nemzeti hadseregnek. „Nem mintha ez idő tájt valaminő fegyveres összetűzésre számítana, hanem nyilvánvalóan azért”, mert magától értetődőnek tartja, hogy a kormánynak legyen saját fegyveres ereje. De miért „nyilvánvaló” ez a magyarázat? Vajon nem lehetne-e legalább felvetni, pusztán megvitatni azt a valószínűséget, hogy a „gőzgyillotin” párttól és a „csőcseléktől” rettegő Széchenyi a nemsokára oly sokat emlegetett „belső ellenség”, vagyis a baloldal ellen akart erőt biztosítani a kormánynak? Mint ahogy később még a lakására is hurcoltat fegyvereket, épp a „söpredéktől” való félelmében!

Mindezek persze – s még lehetne utalni néhányra – csak árnyalati módosítások, de egy irányba mutatnak: csökkentik Széchenyi és a forradalom ellentétét. Mint ahogy a könyv végső szava, immár nem is olyan halavány árnyalattal, oda módosítja ezt a rendkívül bonyolult viszonyt, hogy Széchenyi Döblingben „szolgáltat igazságot… a forradalom mindvégig kitartó harcosainak”. E meghökkentő megállapítás rávett arra, hogy újra elolvassam a Blick-et, s hálás is vagyok Spirának, mert ismét meggyőződhettem arról, hogy ez a könyv a magyar politikai irodalom csodálatos remekműve, hogy még a legrezignáltabb szikla-emberből is együtt- (vagy ellen-) érző szenvedélyeket fakaszt, s hogy politikai rendszert úgy még nem terítettek ki, mint ahogyan Széchenyi elintézte Bach urat és politikáját. De ez a könyv is megismétli „a forradalom mindvégig kitartó híveivel” szemben Széchenyi – néhány nap kivételével – állandóan hangoztatott vádjait, elítéli „Kossuth úr és társainak separatisticus viszketegét”, s a szabadságharcot „egy csekély számú fractio hibájának” tartja (s mellesleg nemcsak Kossuthról, hanem Rákócziról is lehangolóan nyilatkozik).

A nyomaték kedvéért hadd ismételjem meg: a Hitel és Blick írója, a Lánchíd építtetője, az első magyar felelős kormány minisztere több mint eleget tett azért, hogy megindult tisztelettel adózzunk emlékének. Ha Spiránál bonyolultabbnak látjuk a forradalomhoz való viszonyát, ezzel nem kisebbíteni akarjuk. Számomra csak még nagyobb, még inkább tiszteletre méltó az a Széchenyi, aki ilyen belső vívódások ellenére is egy ideig együtt tudott haladni a forradalommal, s a bukás után – noha a forradalmat akkor is hibáztatta! – odavágta a reakció képébe a Blick-et.

Mivel a politikát elemzi, s mivel Széchenyi egy történelmi pillanatban politikailag támogatta Kossuthot, Spira máris kész „összhangot” látni közöttük. Lélektanilag nem is vizsgálja, hogyan hathatott például Kossuth diadala Széchenyire. Szó nélkül elfogadja Széchenyi híres levelét: „Én nem tudok kételkedni nemzetünk legszebb kifejlődésén; s miután Batthyány és Kossuthnak hallatlan nagy szerepén csak örülni tudok, és Isten látja lelkemet, legkisebb irigység sem rejlik keblemben…” Vajon valóban nem volt irigy? Ebben a helyzetben, amikor évtizedes ellenfele káprázatos diadalt arat? S épp az a Széchenyi, akiben az emberiség egészére jellemző hiúság nem kis mértékben megvolt, s akit még Spira is „kicsinyesnek” nevez – szerintem szigorúan –, mert fáj neki, hogy Kossuth és Batthyány nem őt dicséri meg az országgyűlés termeinek berendezéséért…

Nem, az irigység, a hiúság, az önzés – már Pascal és La Rochefoucauld jól tudta ezt – nem kicsinyes dolgok, hanem több-kevesebb mértékben minden ember lelkivilágának alkotó tényezői, amelyeket a történész nem hagyhat figyelmen kívül. Jelen esetben például meg kellene vizsgálni Széchenyi és Kossuth kölcsönös gyűlöletének minden (s nem csupán politikai) okát, s ez eleve kizárná annak lehetőségét, hogy rövid együttműködésüket összhanggá túlozzuk.

Spira könyvének sok lapja a Divina Commedia kiadásaira emlékeztet: több alul az apró betű, a jegyzet, mint a főszöveg. E példaszerűen alapos és elmélyült műben azonban még inkább kirí egy hiányosság, ami megint csak a lélektani tényezők elhanyagolására vall: Spira kísérletet sem tesz arra, hogy egybevesse Széchenyi betegségének jellegzetes szimptómáit és ez időszakban írt feljegyzéseit, pedig itt egyszerűen nélkülözhetetlen volna a lélek megbetegedésének s az ezzel együtt született szövegeknek összekapcsolt magyarázata.

Megint csak a félrehallásra hajlamosak kedvéért: nem akarom a gazdasági-történeti-politikai tényezőket lélektaniakkal felcserélni, sem az osztályalapok elemzését a hősöknek mamájuk iránti érzelmeivel pótolni, vagy azt bizonyítani, hogy Széchenyi csak azért hadakozott Kossuth ellen, mert irigyelte (tőle átvett) vezéri szerepének dicsőségét. Állítom azonban, hogy irodalomtörténet-írásunk és történetkutatásunk – a tiszteletet érdemlő kivételektől eltekintve – még mindig nem szentel elég figyelmet a történelmi szereplők egyéni-lélektani problémáinak, pedig ezek nélkül teljesen híven nem lehet megítélni sem Széchenyi és Kossuth ellentétét, sem, mondjuk, Batsányi és Kazinczy elszomorító viszályát vagy akár Marx és Lassalle szembekerülését. Sok vonatkozása van e problémának, de például – hogy csak egyet ragadjunk ki – épp a vezetés megszerzéséért vívott harcnak mind a politikai, mind a művészeti-irodalmi életben olyan, korról korra visszatérő lélektani jelenségei vannak, amelyeket minden gondolkodó ember ismer, sokan azonban nem hajlandók tudomásul venni.

Mindez azonban már messze vezet Spira György kitűnő könyvétől, amelynek stílusáról kell még befejezésül és röviden szólni. Mint a fenti tizenöt soros idézet is illusztrálja, Spira könyvében sokszor ütközünk olyan tekervényes mondatokba, amelyek mintha egyenesen a reformkori Tudományos Gyűjtemény lapjairól léptek volna át az ő művébe. Egy helyütt remek érzékkel oldalakon át utánozza is a táblabíró-világ stílusát, másutt talán már nem tudatosan, de belecsúszik erőltetett fordulatokba (pl. „eleve sem jut vala eszébe ilyen gondolatokkal kacérkodni…”). Egészben véve azonban nyelvileg is sok erő és frisseség jellemzi ezt a könyvet.

Annál is inkább illendő és érdemes ezt nyugtázni, mert szakmai berkekben (sőt egy nyilvános s különben jó szándékú bírálatban is) azt vetették a szerző szemére, hogy „át-átkalandozik a szépirodalom területére”, s hogy „a szépirodalmi módszerek alkalmazása az egész könyvet stilárisan ingadozóvá teszi a szépirodalom és a tudományos írás között”.

Nálunk nemigen kell arra biztatni a szerzőket, hogy ne törődjenek a kritikával, nagy általánosságban inkább a fordított tanács volna indokolt. Ebben az esetben mégis azt kell ajánlani Spira Györgynek – ha e biztatásra egyáltalán szüksége van –, hogy tartson ki a maga igaza mellett. Mert neki van igaza akkor, amikor ki akar szabadulni az elnyűtt szavak és fordulatok, az „akadémikus” unalom, a bürokratikus szürkeség elviselhetetlen kalodájából, s időnként nem fél elkalandozni a szépliteratúra területére sem.

A francia irodalomtörténet klasszikus műveiben a kiemelkedő történetírók is szerepelnek. Lanson szemében Thiers, Guizot, Tocqueville, Thierry és Michelet magától értetődően a XIX. századi francia irodalomnak is alkotója, nemcsak a történettudománynak. És Michelet legszebb lapjai vetekszenek is az Hugóéival. Taine még szintén kitűnő író volt, de iskolájának követői már kezdték tudománytalannak érezni az eleven stílust. Ma pedig már ott tartunk, hogy „belletrisztikai kalandozásnak” ítéltetik minden olyan kísérlet, amely a történettudományi munkákat olvashatóvá szeretné tenni. Nem véletlen, hogy maga a fogalom – „történetíró” – kezd kiveszni, s helyét a „kutató”, „történész” vagy „történettudós” foglalja el. A „fejlődésnek” ez az iránya aligha nevezhető kívánatosnak.

Ilyen körülmények között pártolni s nem megróni kell azt a szerzőt, aki – mint Spira György – nem csupán új adatok közlője, hanem csakugyan történetíró is.

(A Kritika 1964. 12. számában közölt cikk bővített változata.)

A legutóbbi években egymást követték és követik a vaskos kötetek sorozatából álló, hatalmas könyvkiadói vállalkozások. Hogy csupán néhányat említsünk, megjelent a hétkötetes Értelmező szótár, az Új magyar lexikon, az új Magyar történet, s – a könyvgyűjtőknek már-már pénztárcagondokat okozó ütemben – szinte egyszerre tűnt fel a kirakatokban az Irodalmi, a Művészeti, Zenei, Természettudományi Lexikon, sőt, még Filmlexikonunk is született.

Ilyen hatalmas teljesítményre – most pusztán az összegezés méreteit tekintve – a magyar tudománynak még csak egyszer futotta erejéből, a millenniumi idők körül, amikor a kiegyezés után meggyorsuló polgári fejlődés szellemi téren is eljutott a liberalizmus félszázados termésének betakarításáig. Ekkor jelent meg például Szinnyei ma is nélkülözhetetlen tizennégy kötete Magyar írók élete és munkái (1891-től kezdve), Szilágyi nagy, tízkötetes, A magyar nemzet története (1895-től), Beöthy Irodalomtörténet-e (1896), s a század első évtizedétől a nagy Brehm és a Révai lexikon. Ha egyszer valaki érdemben felmérné mindezt, bebizonyíthatná, hogy a még ma is kissé igazságtalanul és egyoldalúan megítélt korban tudományunk is erőteljesen fejlődött, és nem volt túl messze Európa legműveltebb nemzeteinek tudományától. Az elmaradás a Horthy-korszakban kezdett súlyosbodni, s bizony – hogy az irodalomnál maradjunk – az úgynevezett „nagy Pintér” a kortársi angol vagy francia tudományhoz képest valósággal karikatúraként hatott.

E kis történelmi visszapillantás talán még inkább kiemeli, milyen jelentősége van össztudományos szempontból is annak, hogy az MTA Irodalomtörténeti Intézete hat kötetben létrehozta a magyar irodalom kézikönyvszerű történetét. E nagy vállalkozással, amelynek harmadik kötete nemrég jelent meg, az új magyar irodalomtörténet is csatlakozott a legkülönbözőbb tudományágakban folyó „betakarítási munkákhoz”, számot adva fejlődésének két évtizedéről, s megteremtve a további előrehaladás eddig oly sokszor nélkülözött, építésre valóban alkalmas alapjait. S ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a polgári szellemű összegezések előkészületeihez, feltételeinek megteremtéséhez sokkal több idő állt rendelkezésre, s nem hallgatjuk el azt sem, hogy a népi demokratikus országokban még sehol sem született ilyen méretű szintézis, s amellett – a nemzetközibb jellegű természettudománnyal vagy zenével ellentétben –, nemzeti irodalomról lévén szó, kevésbé lehetett támaszkodni a külföldi tudomány eredményeire, akkor hivalkodás nélkül megállapíthatjuk, hogy az Irodalomtörténeti Intézet – a külső munkatársak egész táborának bevonásával – jelentős munkát végzett.

A tudományos érték persze nem fejezhető ki kilókban, de érdemes leszögezni: a vállalkozás méretei önmagukban is imponálóak. Például az előttünk fekvő III. kötet több mint 800 sűrű oldala mennyiségileg nem marad el döntően a „mázsás” Pintér megfelelő köteteitől. Ami pedig a lényeget illeti, abban a Pintér-féle „tudományos rendszerezés” nem is szolgálhat összehasonlítási alapul. S ezért, noha a párhuzamba állítás hálás és szórakoztató feladat lehetne, el kell ettől tekintenünk. Az új irodalomtörténet III. kötetét a korszerű tudományosság követelményeihez kell mérni.

A Kritika 1965. májusi számában már méltatott első két kötethez képest ezúttal – s ez természetes – kevesebb az új filológiai felfedezés. De nem is ez volt a kötet szerkesztőjének fő feladata. Rendszerezni kellett, egységbe kellett fogni azt a hatalmas irodalmi és irodalomtörténeti anyagot, amelyet a feldolgozott nyolc évtized írói és az őket értékelő tudósok több mint egy évszázad alatt alkottak. Marxista szintézisről lévén szó, ezt az egységet a történelmi materializmus módszerével megvilágított történelmi folyamat eleve megszabta ugyan, de mi sem lenne tévesebb, mintha azt gondolnánk, hogy a szerkesztő munkája pusztán a történelmi fejlődés irodalmi vetületeinek automatikus kijelölésére szorítkozhatott. Az ötvenes évek első felének vulgarizáló tendenciáival szemben – miként az egész nagy műben – ebben a kötetben is meg kellett védelmezni az irodalom viszonylagos, de határozott autonómiáját, sémák helyett tényleges elemzésben kellett feltárni az irodalmi alkotókat és műveket befolyásoló társadalmi-történelmi tényezőket, a puszta illusztrálás helyett érvényesíteni kellett az irodalmi alkotások művészi-formai törvényszerűségeit.

E bonyolult feladat igazi nehézségeit nemcsak az okozta, hogy a marxista vizsgálat követelményeinek megfelelően sok új, jobbára ideológiatörténeti mozzanatot kellett tisztázni, s itt kevés előmunkálatra lehetett támaszkodni, a kor egészének rendszerezésében is alig van használható eredmény. Amíg a marxista irodalomtörténet e korszak számos nagy alakjáról jelentős egyéni monográfiákat tud felmutatni, így például Bessenyei, Vörösmarty, Eötvös, Petőfi, a korszak „kulcsemberei” esetében Szauder József, Tóth Dezső, Sőtér István, Pándi Pál, e kötet szerzőtársai saját úttörő munkáikra is támaszkodhattak, a szintézishez kevés segítséget kapott a szerkesztő Pándi Pál és munkatársa, Lukácsy Sándor. A felvilágosodás korára vonatkozóan eredményesen használták az egyes szerzők Waldapfel József összefoglaló munkáját, a magyar regény kezdeteit illetően Wéber Antal saját munkáit is folytathatta, de a reformkor irodalmáról még egyáltalán nem született átfogó, új szintézis. Így hát még inkább elismerésre méltó az eredmény: a felvilágosodástól a szabadságharcig – helyesen egységesnek felfogott – nagy történelmi korszak első marxista rendszerezése.

A szerkesztő szabatosan megfogalmazta a tárgyalt kor irodalmának eszmei irányát, amikor a bevezetésben megállapította: „A polgárosulásért, a nemzetté válásért és a nemzeti önállóságért folytatott küzdelmek hol összefonódó, hol szétváló, de végeredményben egy irányba ható tendenciái adják meg a jellegét a felvilágosodástól a szabadságharcig és forradalomig ívelő fejlődésnek. Ebbe a fejlődésbe illeszkedik be az irodalom; nem mellékes »tartozékaként« a kornak, hanem mindig a fősodrást követve, vagy éppen mint a nemzeti-társadalmi emelkedés fősodra: … Történelmünkben és irodalmunk történetében nincs még egy olyan korszak, amelyben oly szoros kapcsolat alakult volna ki politika és irodalom között, mint a felvilágosodás évtizedeiben és a reformkorban.” (5. l.)

E vitathatatlanul helyes kiindulás természetes következményeként a történelem, a politika, az ideológia sokkal nagyobb helyet kapott e kötetben, mint a korábbi, polgári szellemű összefoglalásokban. A hegeli filozófiáról folytatott vita, a márciusi ifjak ideológiája vagy akár az irányköltészeti vita ebben a kötetben vált először irodalomtörténeti ténnyé, eddig még egyetlen összefoglaló munka sem adott olyan teret Erdélyi János tevékenységének, mint amilyet ebben a kötetben Sőtér István gondolatébresztő, távlatokat nyitó tanulmánya ad. „Tájékozódás a nagyvilágban: Útirajzirodalom” címen először jut méltó elismeréshez ilyen jellegű műben Bölöni Farkas Sándor, Irinyi József és mások publicisztikája (Fenyő István), új összefüggéseket tár fel Kazinczy Gábor és csoportjának elemzése (T. Erdélyi Ilona).

Itt mindjárt hadd jegyezzük meg, hogy mindez itt-ott aránytévesztéssel járt együtt: az új anyag – az irodalomtörténeti műben olykor szokatlan témák kifejtési nehézségei részben indokolják ezt – túl sok helyet foglal el. Jó, hogy képet kapunk a hegeli vita és irodalmunk eszmei irányzatainak összekapcsolódásáról, hiszen például Pintér meg sem említi Tarczy Lajosnak azt a tanulmányát, amelyet itt Fenyő István érdemben méltat, de e derék hegeliánusok az „egyezményes filozófia” művelőivel együtt sem érdemlik meg az öt oldalt egy irodalomtörténeti műben, amelyben egyébként az irodalomra minden eddigi filozófusunknál korszakosabb hatást gyakorló és mellesleg írónak is lenyűgöző Széchenyi István csak három oldalt kap (Horváth Károly különben tömören összefogott tanulmányában).

Nagyszerű dolog, hogy végre irodalomtörténeti műben is önálló fejezetként, mint egységes csoport szerepel a márciusi ifjúság (Lukácsy Sándor szép és tartalmas munkájában), de az összevont tárgyalás következtében a sokszor és joggal idézett Vasváriról sehol sincs önállóan szó, pedig az ifjú irodalomra gyakorolt eszmei hatása nyilvánvalóan nagyobb volt, mint az önállóan (s kicsit hosszan) bemutatott Hetényi Jánosé. Ilyen aránytalanságok azonban jobbára csak az új jelenségek vizsgálatánál merülnek fel. S ha néha másutt is vitathatónak érezzük a terjedelem megszabását (Kármán, Jósika esetében például keveselljük, Verseghy esetében sokalljuk), a hagyományos anyagban általában sikerült megoldani a megfelelő arányosítás ezúttal is igen nehéz feladatát. A korszakos jelentőségű folyamatok és alkotók kellően kiemelkednek, de nem nyomják el a kevésbé fontos irányzatokat, kisebb alkotókat, azt a természetes környezetet, amely segített létrehozni őket.

Ami mármost magát a történelem és irodalom kölcsönhatását illeti, e kötetben jórészt sikerült megszabadulni a hazai marxista irodalomtörténet számos korábbi egyoldalúságától és kedvelt sémájától. A történelmi keretek önálló jellegű felvázolásaiban kétségtelenül találkozunk még – a szűk terjedelem miatt részben kényszerű – általánosságokkal, az ellentmondásokat, bonyolult képleteket egyszerűsítő szentenciákkal (így például a liberalizmus és a demokrácia fontos, de nálunk klasszikus tisztasággal csak ritkán jelentkező ellentétét némely szerzők Révai József nyomán kissé egyszerűsítve kezelik), az irodalmi folyamatokat és az alkotókat bemutató fejezetek azonban rendszerint sokoldalúan, a történelmi-irodalmi kölcsönhatások egész bonyolultságában vizsgálják a fejlődést. Igen fontos eredmény, hogy éppen Bessenyei, Csokonai, Kazinczy, Katona, Eötvös, Vörösmarty és Petőfi esetében, tehát a korszak majdnem mindegyik meghatározó alakjában, a szerzők érzékletesen és meggyőzően tudták ábrázolni a kor parancsának és az egyéni tehetségnek sajátos összefonódását. Ez annál is inkább örvendetes, mert – hogy csak egyetlen példát ragadjunk ki – Csokonai esetében a költő és a francia forradalom viszonyának sokszor egyszerűsített kérdésében igen bonyolult eszmei képletet kellett megoldania Julow Viktornak.

Az ellentmondások kisimításának sematikus gyakorlata káros eszmei örökség, amely ellen a kötet szerzői tudatosan küzdöttek. Az egyszerűsítésnek van azonban egy másik, eszmeileg más forrásból származó, nem is olyan veszedelmes, de szintén nem kívánatos megnyilvánulása. Ez nem szolgalelkűségből, karrierizmusból vagy naiv lelkendezésből fakad, mint a „klasszikus” sematizmus, hanem valamiféle szakmai bennfentességből: az irodalomtörténész nagyon jól ismeri a kiegyengetett vagy elhallgatott ellentmondásokat, de fölöslegesnek tartja, hogy a „kívülállókat” megterhelje a nehezebben emészthető tényekkel. Miként a XIV. Lajos fia számára ad usum Delphini írt történelemkönyvekből kihagyták a trónörökös lelkivilágát esetleg hímportalanító eseményeket, ad usum populi még sokszor elhallgatunk bonyolultabb összefüggéseket.

Van, ahol kevés a tényanyag is (például Toldy Ferenc és a kormány hírszerzői szolgálatának kapcsolatait illetően), máskor azonban pusztán a fenti felfogásról van szó. Eszerint például a nagy emberek egymás közti ellentéteit csak osztályszármazásuk és felfogásuk különbsége magyarázhatja, személyi ellenszenv, vezérkedési rivalizálás vagy éppen szerelmi féltékenység nem játszhat szerepet, mert beárnyékolná hősünk jellemét. Hasonló okból mellőzendők a pozitív irodalmi alakok esetleges megalkuvásai. A valóságban épp az elhallgatások vetnek árnyékot a hősre.

Tanulságul vegyük Batsányi példáját: a költő rajongva köszönti a franciaországi változásokat, az ellene indított vizsgálatok során azonban igyekszik mérsékeltebben beállítani felfogását, majd első szabadulása után a véres Ferenc seregeit dicsőítő ódát ír – a franciák ellen. Az egyébként tartalmas és gazdag Batsányi-fejezet érinti ezeket a tényeket, de megkerüli a probléma mélyreható elemzését. Eszem ágában sincs megbélyegezni a mártír költőt az iszonyú kor nyomása alatt önvédelemből tett engedményekért, de a tények nyíltabb feltárása és elmélyült elemzése joggal követelhető, mert egy több mint tízesztendős időszak lényegének megértése enélkül nem képzelhető el, s a költő heroikus küzdelme is ezáltal kapná meg igazi méltatását.

Visszatérve az alapkérdésre: a szigorúan érvényesített történetiség biztosította a nyolc évtized irodalmi periodizációját is, amely egyáltalán nem követi mechanikusan a történelem korszakolását. A reformtörekvések irodalma például – épp az irodalom e korszakban megerősödő kezdeményező szerepének elismeréseként – megtartja az 1825-ös határt, noha történészeink a szorosabban vett történelmi-társadalmi reformtörekvéseket későbbről eredeztetik. Itt is és a periodizáció más problémáinak megoldásában is megnyugtatónak látszik a szerkesztés eljárása: a kötet korszakhatárai jóval többek puszta munkahipotézisnél, adott ismereteink színvonalán a fejlődés tényleges sűrűsödési pontjait jelölik meg.

A korszak irodalmának erőteljes politikai elkötelezettsége megkönnyítette a történelmi-társadalmi rendszerezést, az irányzatok körülhatárolását, a különböző periódusok egymásba való fejlődésének nyomon követését, ugyanakkor azonban veszélyeket is rejtett magában az irodalom esztétikai specifikumának feltárása szempontjából. Ez a kötet igen fontos előrelépés a felvilágosodás és a reformkor irodalmi-eszmei irányzatainak rendszerezésében, de az irodalom művészi-formai fejlődésének, az egyes műfajok kibontakozásának, az egyes alkotók nyelvi zsenijének, formai eszközeinek elemzésében kisebb a haladás. A szerkesztés tisztában volt e feladat nehézségeivel; mint Pándi Pál írja bevezetésében, tudatosan arra törekedtek e kötet munkatársai, hogy „irodalomtörténetünk itt tárgyalt szakaszának hangsúlyozott és törvényszerű közéleti jellege, politikai átitatottsága” ne a szépirodalom „sajátos művészi funkciójának tompítása árán” érvényesüljön. A tompítás veszélyét sikerült is elkerülni, a művészi-formai-nyelvi tényezők szemléletes, elemző, a tartalomból szervesen kinövő magyarázatát azonban nem mindig sikerült megadni. Különösen a prózai és drámai művek elemzésében teng túl olykor „a mondanivaló”, de a sok találó verselemzés mellett a költői életművek méltatásaiban is szívesen olvastunk volna többet a különböző poétikai műfajok, maga a prozódia, sőt a költői nyelv fejlődéséről is. Természetes, hogy az esztétikai oldal elmosódása különösen az ideológiai-politikai fejezetekben, a publicisztikai célzatú művek elemzésében és a sajtótörténeti részekben mutatkozott meg, bár éppen a márciusi ifjak ilyen irányú tevékenységének felvázolásánál láthattuk – Lukácsy Sándor elmélyült vizsgálódásainak jóvoltából –, hogy még a legpolitikaibb műfajok is milyen sok formai tanulságot kínálnak.

A hiány – azt hiszem, nem kell bizonygatni – nem e kötet munkatársainak valami különleges sajátosságából fakad: egész irodalomtörténet-írásunk szűkölködik még azokban a művekben, amelyek mintaszerűen oldják meg az esztétikai problémákat. E jelenség sok oka közül egyet talán érdemes érinteni, mert egy másik hiányosságról árulkodik. Arról van szó ugyanis, hogy nálunk az irodalomtörténet nem számít eléggé irodalomnak. Tisztelet a kivételnek, de sokszor maguk az irodalomtörténészek sem törekszenek arra, hogy szépen és izgalmasan írjanak, sőt, némelyek szemében a stiláris elevenség, színesség eleve gyanús: tudománytalan vagy tudományon kívüli szándékokról árulkodik. E szerint a minta-irodalomtörténész egykedvű bölcsességgel ül könyvei között, szárazon ítélkezik a múlt megidézett serege felett, távol tartja magát minden heveskedéstől, ami kilendítené nyugalmából. Vagyis: a szürkén regisztráló, unalmasan tekervényes stílus egy magatartás megnyilvánulása, s éppen ennek a magatartásnak egyik jellemzője, hogy nem tud eléggé lelkesedni az esztétikai szépségért sem.

Nem szépirodalmi tehetséget követelek „a filoszoktól”, bár az sem árt, ha van. Nem cifraságot, álszínességet – pusztán a gondolkodásnak azt a szenvedélyét, ami még a sablonos mondatot is átforrósítja. Irodalomtudományunk és filozófiánk nemzetközi tekintélyű tudósa magyarul semmiképp sem kiváló stiliszta. De a legnémetesebb, legbonyolultabb mondatai is élvezetesek, mert minduntalan kiérezzük belőlük a magasabb értelemben vett elkötelezettség, az igazságot akarás szenvedélyét, a gyarlóságaink fölött mosolygó iróniát és öniróniát – egyszóval az embert. Épp ez az, amit némely – stilisztikailag akár korrektebb – irodalmárnál nem érzünk. S épp az intellektuális szenvedély heve csap meg e kötet legjobb írásaiból is, amelyeket – nem véletlenül – olyan irodalomtörténészek alkottak, akik jellegzetesen nemcsak „filoszok”…

Talán összefügg mindezzel az a körülmény, hogy a kötet legsikerültebb fejezetei – kevés kivétellel – a korszakos nagyságokat bemutató tanulmányok. A „második vonal” képviselői már hivatalosabb, szürkébb méltatást kaptak (kevés az olyan kivétel, mint Lukácsy Sándor vonzó Gvadányi-portréja), míg az egészen rövid pályaképek között alig akad olyan, amely túlhaladná a lexikonokba való extraktumokat. Ez bizony eléggé megbontja e kötet egységét: Sőtér István elmélyült tanulmányai, Pándi Pál szellemesen poentírozó, eleven fejtegetései, Lukácsy Sándor színes jellemzései, Julow Viktor, Szauder József, Orosz László és mások tartalmas pályaképei között ezek az ultratömörítő eljárással készült miniatűr monográfiák újra és újra ellankasztják az olvasók figyelmét. Egy-két flekken persze nehéz egész életműveket feleleveníteni, különösen akkor, ha a sűrű porréteg alól sok adatot is elő kell bányászni, kevésbé látványos, mondjuk meg nyíltan: hálátlan munka az ilyesmi, de a jövőben érdemes volna több erőt összpontosítani rá.

Recenziók esetében nem szokás a lektorokról írni, legfeljebb akkor emlegetik őket, ha valami nagy baj van. Ezúttal azonban hadd tegyünk kivételt: mivel a sajtó alá rendezés során én is kaptam – jobbára technikai – feladatokat, közelről láthattam Benda Kálmán és Julow Viktor munkáját, illendőnek látom megállapítani, hogy teljesítményük messze túlnőtt a megszokott lektori közreműködésen. Mind az általános elvi kérdésekben, mind a legapróbb részletekben odaadással és elmélyülten fejtették ki véleményüket, sokat segítettek az alapvető feladat sikeres megvalósításában.

Hosszan lehetne még írni e kitűnő könyv értékeiről, alapos méltatást érdemelne Kiss József gondos bibliográfiai munkája, s máskor talán arra is lesz alkalom, hogy egynémely részletkérdésben eltérő véleményem kifejthessem, hogy elmondhassam például: Berzsenyit nagyobb és élőbb költőnek érzem, mint amilyennek a kimunkált, de hűvösen mértéktartónak érzett fejezet mutatja, s hogy Vörösmarty „pesszimista” versei számomra többet mondanak a kor osztályellentmondásainak puszta tükrözéseinél, egyetemesebb s kevésbé korhoz kötött műveknek tartom őket.

Mindennek részletes kifejtése azonban nem férne bele e rövid dolgozat kereteibe, s csak szaporítaná a felvetett problémákat, olyan látszatot teremtve, mintha fanyalogni akarnék e jelentékeny tudományos teljesítmény láttán. Amit pedig semmiképpen sem szeretnék, mert őszintén az a véleményem, hogy az új magyar irodalomtörténet harmadik kötete méltó folytatása az első kettőnek, s a felvilágosodás és reformkor szintézisével e korszak kutatóinak nélkülözhetetlen segítséget, az olvasók szélesebb körének pedig értékes tanulságokat fog kínálni.

Az ilyen esetekben elfogadott frázissal hézagpótlónak kellene neveznünk Mádl Antal könyvét, amelyet az Akadémiai Kiadó nemrégiben jelentetett meg 360 oldalon és szép kiállításban. Hézagpótlónak, mert az 1848-as forradalmat megelőző, mintegy szellemileg előkészítő osztrák politikai költészetnek ilyen nagyszabású összefoglalása – kivált marxista igényű elemzése – még magában Ausztriában sem született meg. De épp ezért, mert ez a terület szinte feltáratlan, nem kicsinyíthetjük hézagnak a tátongó hiányt, s ennélfogva elintézettnek sem tekinthetjük a kérdést ezzel az első felméréssel. A távolságokat és arányokat megmérte a szerző, összehordta az építőanyagokat, lerakta az alapokat, a főfalak nagy részét is felhúzta – s ezzel mindenesetre eleget tett ahhoz, hogy művét értékes kezdetnél többnek lehessen minősíteni.

A munka jellegét is meghatározza az a körülmény, hogy előmunkálatokra alig-alig lehet támaszkodni. Emiatt Mádl Antalnak elsősorban arra kellett törekednie, hogy egyáltalán megismertesse a forradalom előtti és alatti költészet, két évtized mennyiségileg is meglepően kiterjedt termését, hogy szinte versről versre bemutassa a legfontosabb, legjellemzőbb köteteket, gyűjteményeket. Ezek alapján rajzol érdekes és tanulságos portrékat a szerző Anastasius Grünről, a politikai költészet megalapítójáról, Lenauról mint politikai lírikusról, s ugyanilyen terjedelemben, negyven oldalon (!) Karl Beckről, továbbá Alfred Meissnerről, Moritz Hartmannról, az emigrációba vonult osztrák ellenzéki poétákról – s végül magának a forradalomnak költészetéről. Lenau és Grillparzer kivételével csupa olyan íróról esik szó, akikkel a XIX. század első felének magyar kutatói csak elvétve foglalkoztak (pedig működésük sok tanulságot kínál a magyar fejlődés megértéséhez is). Elmondhatjuk hát, hogy Mádl könyve a magyar reformkori irodalomtörténet továbbépítése szempontjából is hasznos. Osztrák szempontból pedig talán az a legizgalmasabb eredménye a könyvnek, hogy egy elhanyagolt terület termésének összegezésével egyszersmind konkrét irodalomtörténeti adalékokat nyújt a sajátosan osztrák irodalmiság kibontakozásának elemzéséhez.

Mádl Antal széles keretek közt tárgyalja a Metternich-rendszer elleni költői lázadás egymásra következő szakaszait, a politikai kérdések mellett a költői formák változásait is elemzi, s általában nem elégszik meg a puszta kijelentésekkel, hanem részletesen dokumentál és elemez. Csupán két vonatkozásban támadhat hiányérzete az olvasóknak: az osztrák politikai költészet eszmei forrásvidékének felvázolásában és az osztrák–magyar párhuzamok tekintetében (e két probléma különben összefügg) kevés a ténylegesen megfogható eredmény. Ami ez utóbbit, a párhuzamokat illeti, a könyv példái gyérek és esetlegesek, de a lényeges értéket ez sem csökkenti, s épp a Mádl által bemutatott osztrák anyag bizonyára ösztönözni fogja a magyar „Vormärz” kutatóit a részletesebb vizsgálatra. Az eszmei háttér vázlatossága azonban már nagyobb jogon kifogásolható. Lenau esetében például megállapítja Mádl, hogy költője „a hegeli filozófiából” éppúgy merített, mint „a francia utópista tanokból”, de a tényleges bizonyítás elmarad, s a szocialisztikus-kommunisztikus tanok képviselőinek nevei – már amelyikük egyáltalán szerepel – csak általánosságok keretében említtetnek meg.

Részletesen foglalkozik a szerző Marx és Engels idevágó megjegyzéseivel, itt azonban, olykor, mintha a köztudatban ma élő Marx- és Engels-képet vetítené vissza a múlt század negyvenes éveinek közepére. Ha például a tizennyolc (!) éves Engels dicsérő-bíráló szavakat ejt Beckről, egy harmadik félhez intézett leveleiben, e szakaszban a szerző szerint „az új irodalomnak” nyújtott „pártos segítség” (parteiliche Hilfe) megnyilvánulását kell felismernünk…

A jogos tiszteletadás ilyen, kissé misztikus eltúlzása természetesen visszájára fordul, mint például akkor is, amikor Engels későbbi Beck-ellenes kritikáját Mádl így magyarázza: „A fiatal Engels, aki a kezdő Becktől igen sokat várt, később kénytelen volt ellene fordulni, mert (! F. S.) költészetében Beck nem tudott lépést tartani Marx és Engels teoretikus tevékenységével.” Nos, kérdéses, hogy 1845-ben vagy 1846-ban Becknek feltétlenül lépést kellett volna tartania Marx és Engels „elméleti tevékenységével”, talán elég lett volna az is, ha saját pályakezdéséhez hű marad. Engels épp azért bírálta, s joggal, mert a forradalminak induló költő később egyre jobban elveszett az érzelmes lamentálásban. Engels tehát, hangsúlyozzuk, nem a marxizmus teoretikus elfogadását kérte számon Becktől. S ha már a könyvnek épp ennél az oldalánál tartunk (115. l.), mellékesen említsük meg azt is, hogy hasonló aránytévesztést árul el az az értékelés is, amely szerint „konkrét politikai hitvallást” (ein konkretes politisches Bekenntnis) Heine lírájában is csak a „Marxszal való ismeretség idejében” találhatunk. Marx még tizenéves, amikor Heine már politikai emigráns, a Französische Zustände szerzője, konkrét és igen haladó „politikai hitvallással” – ezt Mádl Antal jobban tudja, mint a recenzens. S nem írta-e maga Engels is, hogy amit „sem a kormány, sem a liberálisok nem vettek észre, azt már 1833-ban észrevette legalább egy ember” „…und der hiess allerdings Heinrich Heine…”? Ha a polgári irodalomtudomány makacsul igyekezett letagadni az ifjú Marx és az érett Heine barátkozásának jelentőségét, ne akarjuk azzal ellensúlyozni az elfogultságot, hogy a 30-as évek Heinéjéről most már „konkrét politikai hitvallást” sem tételezünk fel.

Minderről nem azért kellett viszonylag hosszan beszélni, mintha ezek a túlzások meghatároznák Mádl könyvét. Egyáltalán nem. De mivel a könyvet németül adták ki, jórészt osztrák közönség számára, kétszeresen kellett volna vigyázni, hogy a szerző elkerüljön olyan fogalmazásokat, amelyek már jó ideje nem jellemzők a magyar irodalomtudományra.

Fenyő István válogatott irodalomtörténeti és kritikai műveinek gyűjteménye mintegy nyolcvan kisebb-nagyobb írást tartalmaz, s legalább félszáz különböző témával foglalkozik. Meglepően sok a kötetben a pályatársak, az irodalomtörténész- és a kritikuskollégák műveire vonatkozó értékelés, nem is beszélve az ilyen jellegű utalásokról. Mindez szinte lehetetlenné teszi a gyűjtemény részletes elemzését. Figyelembe véve, hogy a Fenyő által jellemzett irodalomtörténészek és kritikusok sokszor szintén más tanulmányírókat méltató bírálataikkal hívták fel magukra szerzőnk figyelmét, a jelen sorok írójára már meglehetősen tekervényes feladat várna, ha megpróbálná nyomon követni a kötet minden írását; jó néhány esetben kritikák kritikáinak kritikáiról kellene a maga kritikáját megfogalmaznia. Például mérlegre kellene tennie, hogy helyesen teszi-e mérlegre Fenyő István a Németh László tanulmányait mérlegelő B. Nagy Lászlót… Mindenki beláthatja, hogy a Két évtized terjedelmének többszöröse sem volna elég egy ilyen munka elvégzéséhez, még akkor sem, ha a recenzens ismeretei nem törpülnének el egy ennyire kiterjedt feladat mellett.

A kötet részletes kritikai elemzése helyett tehát csupán egy sokkal szerényebb kísérletre vállalkozhatom: Fenyő István néhány irodalomtörténészi és kritikusi jellemvonásának felvázolására.

Ebben az összefüggésben kell szólnunk a gyűjtemény céljáról, amelyet a szerző így határozott meg: „A kötet címe – Két évtized – két egymástól távol eső évtizedet jelöl. Az egyik: a reformkor befejező, a negyvennyolcas forradalmat megelőző szakasza, Petőfi, Kossuth, Eötvös évtizede. Ennek a korszaknak irodalomtörténeti kutatását, ismeretlen tényeinek feltárását immár jó ideje életcélomnak tekintem. S számomra ez nem csupán irodalomtörténeti feladat. Világnézeti töltése, távlata, funkciója van. Ezt a korszakot tartom ugyanis ideológiai és morális szempontból a leginkább példamutatónak, olyan etikai és intellektuális örökség felhalmozójának, amely a jelen számára is sok tanulsággal, ösztönző erővel rendelkezik. (…) Gondolati és morális érzékenység, világnézeti igényesség, az intellektuális érdeklődés frissesége és tágassága, az Európa felé való kapunyitás közéleti gesztusa jellemez egy másik évtizedet is, amelyről a kötet tanulmányaiban, cikkeiben szó esik: korunkat, az utóbbi tíz év irodalmát. (…) az elmúlt évtized jelenségeiben, fejlődésfolyamatában sok tekintetben hasonló a szellemi feszültségtől, alkotó energiáktól zsúfolt reformkori esztendőkhöz.” (604–605. l.)

Csakugyan így volna? A magam részéről a magyar irodalmi múlt más korszakaiban keresném a mai helyzet párhuzamait. Az a hajdan volt évtized például a magyar költészet nagy nemzedékének fellépését hozta. Kerülöm a kockázatos jóslatokat, ezért nem akarom azt mondani, hogy az 1956 után fellépett költők közül senki sem lesz klasszikus nagyság, de annyit bátran megkockáztatok, hogy az 1957–67 közötti évtized elmúlt, s jelenlegi ismereteink szerint Petőfi- vagy Arany-méretű és hatású költő nem jelentkezett ebben a tíz esztendőben. Vagy vegyük az irodalom „fejlődésfolyamatát”. Az a korszak, mint Fenyő is írja, befejezte a reformok korát, és a forradalomba vezetett, 1957 és 1966 között azonban semmiféle forradalom nem volt napirenden Magyarországon.

De ne időzzünk sokat a két korszak egybevetésénél, már csak azért sem, mert Fenyő István csupán a kötet jellegét magyarázó Utószóban fejtette ki a fentieket, ám a könyv egyes írásaiban nem érvényesül ez a koncepció. Az Utószót nem is a párhuzam megkérdőjelezése végett idéztem, hanem azért, mert a vitatható analógia mellett egy vitathatatlanul vonzó vallomást is tartalmaz.

S ezt a vallomást – hogy ti. a reformkori irodalomtörténet kutatását a szerző életcéljának tekinti – már tökéletesen alátámasztja a kötet. Ilyen kiterjedt és erőteljes ütemű tudományos munkára valóban csak az képes, akit nem egyszerűen egy tanult mesterség rutinja vagy a megélhetés kényszere, hanem egy életcél szenvedélye vezet.

Az utószó a reformkori irodalomtörténet kapcsán ismételten etikai és intellektuális örökségről beszél, s aligha véletlenül: a könyv irodalomtörténeti tanulmányai is elsősorban ideológiai témákat fejtegetnek. Ez az ideacentrikus szemlélet okkal ébreszt gyanakvást akkor, amikor a művészeti specifikum háttérbe szorítására vagy éppen pótlására irányul, de Fenyő István esetében nem erről van szó. Alkata, hajlama, érdeklődése az eszmetörténeti kutatások felé vonzza, de pontosan tudja azt is, milyen határokig van jelentősége az ilyen vizsgálatoknak.

Már az idézett szöveg is jelzi, de azt mutatja a gyűjtemény szinte minden írása is, hogy Fenyő számára a tudomány nem önmagukban érdekes igazságok keresése, ő kételyek nélkül hisz a tudomány közösségi hasznában, társadalmi funkciójában. Ez az egyik oka annak, hogy munkásságában – és e kötetében is – a tudományos és direkt publicisztikai írások természetszerűen sorakoznak egymás mellé. Pándi Pálról írva, de érezhetően önvallomásos hévvel dicséri „a tudomány és publicisztika egységét”, azt hangsúlyozva, hogy „az értékelő megállapítások erejét az érvelés, a meggyőzni akarás lendülete mennyire felfokozza, hogy az igazság nemcsak fény, de erő, energia is”. (334. l.) Vagyis Fenyő eszményképe a harcos, tudományt és publicisztikát egyesítő, író-nevelő irodalomtörténész és kritikus.

Ez az egyesítés, miként közismert, kockázatokkal is jár. Az irodalom kapcsán, egy korábbi munkájában (Új arcok – új utak, 1961.) Fenyő is utal arra, hogy milyen hamar elragadhatja az újságíró írót „a túlzott könnyedség, felszínesség, felületes munkamódszer”. (213. l.) Egész biztos, hogy Fenyő István is tudja: a tudomány és publicisztika házasítása nem veszélytelenebb, mint az irodalomé és a publicisztikáé. Főleg a nyelvet károsíthatja meg a zsurnalizmus. A gyors munka kényszere miatt az előre gyártott s olykor már ellenőrzés nélkül adagolt formulák eláraszthatják írásainkat. Megvannak a fordulataink, jelzőink stb., néha már logikánk is a felkapott szólamokat követi (jelenleg például a „rangos” alkotások divatja dúl), ahelyett hogy logikusan irtanánk az erejüket vesztett, ingerlően bágyadt vagy eleve bosszantó fordulatokat.

Minderről persze már sok hiábavaló szó esett. Inkább érdemes a tudomány és a publicisztika egyesítésének előnyeiről beszélni, mert sokan csak e házasság árnyoldalait hajlandók meglátni. Pedig épp Fenyő írásai is igazolják, hogy nem feltétlenül mésalliance-ra vezet az ilyen frigy. A lipcsei Grenzboten és a reformkori Magyarország című tanulmányt, a kötet egyik legterjedelmesebb s valószínűleg legérdekesebb dolgozatát például aligha írhatta volna meg olyan „filosz”, aki elvszerűen távol tartja magát a politikától, zsurnalizmustól stb., vagy pontosabban: csak olyan kutató írhatta meg így, aki személyes gyakorlatából tudja, hogyan politizál egy újság. Ha a tudósnak hasznára lehet a publicisztikai tevékenység, még inkább segíthet a napi kritikák írójának az irodalomtörténeti iskolázottság. Fenyő Istvánnak még két-három lapos rádiós publicisztikája is előnyösen különbözik az olyan újságírók hasonló tevékenységétől, akik irodalomtörténeti hinterland nélkül portyázgatnak az irodalom berkeiben.

Fenyő István mint irodalomtörténész és mint kritikus egyaránt elkötelezett író. Ez azt is jelenti, hogy egy adott mű és az általa képviselt irodalmi-politikai vonal ismeretében előre ki lehet számítani, mit fog írni a szóban forgó műről. Itt azonban megint szükséges némi árnyalás. Valamely ügyet ugyanis többféleképpen lehet védelmezni: a mindentudó bölcsek kinyilatkoztató vagy éppen asztalt csapdosó modorában éppúgy, mint a vállalt eszmék erejében bízó, türelmes meggyőzés eszközeivel is. Fenyő Istvánt, a kritikust nem egy elvbarátjától épp az eszmei harcnak ez az utóbbi, demokratikus felfogása különbözteti meg. Már idézett, 1961-es kötetéhez képest e tekintetben is egyértelmű fejlődés állapítható meg.

Talán nem tévedek, ha ezt a megértőbb felfogást, amely az értékeket a rájuk tapadó koloncok (esetleg koloncoknak látott erények) ellenére is tisztelni tudja, megint csak kapcsolatba hozom Fenyő irodalomtörténészi hivatásával. Aki napi közelségben él a literatúra történetével, s eléggé fogékony annak tanulságaira, előbb-utóbb megtanulja az értékek tiszteletét. Fenyő István sem óhajtja azt a fajta zerffys-vahotos halhatatlanságot, amelyről nemrégiben Benjámin László írt könyörtelen-szép verset, s amely oly kobratekintettel vonz némelyeket. Épp ezért fenntartásait vagy ellenvéleményeit – legyen szó Déryről vagy épp Benjáminról – ennek tudatában fogalmazza meg. Itt nincs most terünk annak megvitatására, hogy mondjuk, Benjámin esetében e fenntartások egy valóban közösségi szempont alapján igazolhatók-e vagy sem (szerintem: nem), az a lényeg, hogy lehet vitatkozni velük, mert eszmei vélemények, nem pedig haptákot parancsoló vezényszavak.

Fenyő István szenvedélyes olvasó. Ama sajnos gyérülő típus képviselője, amely minden új könyvre a kíváncsiság és bizakodás friss lendületével veti rá magát. Olyan könyveket is megemészt, amelyekről rezignáltabb, finnyásabb vagy lustább pályatársak legfeljebb az ő kritikái alapján tudnának véleményt formálni. És igaza is van, mert közepes könyvről is lehet érdekeset, sőt fontosat mondani.

Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy kötetében túltengenének az érdektelen művekről írt bírálatok. Sőt, örvendetesen gazdagodott értéklistája. Az 1961-es könyvnek e mostanival való összehasonlítása persze nem teljesen méltányos, hiszen abban a tanulmányban kezdők seregszemléjére vállalkozott a szerző, ebben pedig tíz év válogatott kritikáit adta. Mégsem merném pusztán tematikai okokból magyarázni a két könyv értékelési módszerének különbségeit. Amíg abban a műben Fenyő esztétikai mércével közeledett olyan írókhoz is, akik inkább egy más stúdium, például a hatásszociológia illetékessége alá tartoznak, ennek a gyűjteménynek kritikái többségükben az irodalombírálat határai között maradnak.

S most meg kellene vallanom, milyen esetekben akadna vitáznivalóm e bírálatokkal. Mivel az adott keretek közt ez megoldhatatlan, megelégszem azzal, hogy jelzem az eltérések egyik okát. Fenyő a 327. lapon vitatkozik B. Nagy Lászlóval, rámutatva a népiség-koncepció történeti változásaira, majd felteszi a válasznak is szánt kérdést: „Szabad-e normatív elvként elfogadni azt, aminek alapvető meghatározója éppen történetisége?” A kérdés kérdést provokál: „Van-e olyan normatív elvünk, amely alapvetően nem történeti meghatározottságú?” A két kérdés közti különbségből lehetne levezetni mindazoknak az eltéréseknek elvi okát, amelyek az egyes írók megítélésében keletkezhetnének köztünk.

Az elvekből következő taktikai különbség pedig az irodalmi harcok más-más felfogását tanúsítja.

Fenyő már a kritikusok ama nemzedékéhez tartozik, amely nem zárkózik el elvszerűen az irodalom egyik irányzata elől sem, számára nyűgös múlt már a „népiek” és „urbánusok” ellentéte, sőt az irodalmi érték megállapítását sem hajlandó kizárólag csak attól függővé tenni, hogy ki „vonalas”, és ki „ellenzéki”. Rokon- és főleg ellenszenveit nem fojtja el, de nem is vezetteti magát általuk. Határozott, sőt kinyilvánított törekvés ez a tárgyilagosságra, különösen a legutóbbi időben (itt megint nem lenne nehéz az irodalomtörténeti diszciplína hatásának érvényesülését felfedezni). Ezért tudja méltatni Illyést, Illés Endrét és Hidast, Benjámint és Somlyót, Sántát és Garait egyszerre és egymás mellett.

A história tanulságai szerint azonban az a kritikusi életmű hat a legerőteljesebben, amely – még tudatos egyoldalúságok árán is – egy meghatározott irányzathoz kötődik, annak igyekszik útjelzőjévé, esetleg úttörőjévé válni (természetesen szolgai buzgólkodások nélkül!). Ezt a csoportirányzatú kötődést egyértelműen nem lehetne kimutatni Fenyő kritikáiban. Valamiféle elvont, a tényleges irodalmi felsorakozások felett lebegő szocialista irodalmi eszmény olvasható ki bírálataiból. (Igen valószínű, hogy ez csupán átmeneti jelenség, egészséges reakció a pályakezdés éveire.) Szeretné, ha a „párhuzamos egyenesek” „valahol egy időre találkoznának”. (592. l.) Ilyen találkozások azonban csak kivételes történelmi pillanatokban adódnak. Jelenleg – megítélésem szerint – még mindig az irányzatok további elkülönülése és megmérkőzése van napirenden. Fenyő István már eddig is gazdag kritikusi és irodalomtörténészi munkásságának további kibontakozása épp attól függ, hogy az eszmei-irodalmi küzdelmek elhatározó módon zajlanak-e le, s miként fog ő állást foglalni ezekben.

Már a címen is el kell gondolkodni. A félszázad, amelynek irodalmáról szól Németh G. Béla könyve, „az 1840-es évektől a századfordulóig terjed”. Ennek a kornak az eleje lett volna türelmetlen, és második fele késlekedő? És mihez mérve? Az adott lehetőségekhez vagy kívánságainkhoz? Még több problémát rejt magában a szépírói-esszéista főcímet magyarázó tudományos alcím: A romantika után. A szerző az elemzett kor alkotói közt „szinte egészen romantikusnak” tekinti Madáchot, s természetesen ő is „a legnagyobb magyar romantikus prózaírónak” minősíti Jókait, megleli a romantikus vonásokat Petőfiben és Eötvösben is – hogyan lehet tehát posztromantikus az a periódus, amelynek nagyjai elválaszthatatlanok a romantikától? És kimaradhat-e a negyvenes-ötvenes évekből Vörösmarty? Felvázolhatjuk-e ennek a félszázadnak az irodalomtörténetét oly módon, hogy előbb tárgyaljuk Petőfit, és ötven oldallal később Eötvöst, s hogy Vajda Jánost Mikszáth Kálmán után portretírozzuk? Egyáltalán: elfogadható-e, hogy a szerző 1849-cel nem zár egy korszakot, hanem „a népiesség korszakát egyetlen egységnek” fogja fel, „bár erősen tagolt egységnek”?

Sok kérdést lehetne még felvetni, akár polemikusabb éllel is, pusztán a címek és a tartalomjegyzék alapján. S ha ezt mégsem teszem, annak több oka is van. Legelőször talán az, hogy egyre kevesebb bennem a bizalom irodalomelméleti és irodalomtörténeti kategóriáink, periodizációink iránt. Kételyeimről nem recenziót, hanem könyvet lehetne írni – ha érdemes volna. De aligha érdemes. Bizonyos korszakokban a terminológiai különbségek elkerülhetetlenek, az újabb és újabb fogalmazásokkal csak a zűrzavar növelhető, de egységet úgysem teremthetünk.

A másik ok, amely ezúttal vitakedvem megfékezésére int, erkölcsi, vagy ha tetszik, méltányossági. Németh G. Béla könyve ugyanis kitűnő munka, részleteiben és egészében egyaránt izgalmas és vonzó, nemcsak „elsősorban közép- és általános iskolákban tanító” tanártársainknak – mint a szerző szerényen mondja, hanem a szakma tudományos művelőinek is. A népszerű Kis magyar irodalomtörténet mintegy 70 oldalon tárgyalja azt a kort, amelyet szerzőnk 300 oldalon mutat be. Aligha kell hosszan bizonygatnom, hogy a terjedelem ilyen jelentékeny különbsége műfaji különbséget is lehetővé tesz: Némethnek a népszerű összefoglalás feladata mellett módja nyílt arra is, hogy a korszak meghatározó erőiről – társadalmiakról és eszmeiekről egyaránt – kifejtse a maga szerves egységbe foglalt, eredeti és érdekes elgondolásait. Nem merülhetünk itt el annak taglalásában, hogy ezek az elvek, fejtegetések, észrevételek mikor bizonyulnak telitalálatoknak, és mikor maradnak meg „csupán” ellenvéleményre késztő ötleteknek, annál is kevésbé, mert a könyvnek ez utóbbi funkcióját – a jó értelemben vett gondolatébresztést – majdnem olyan fontosnak kell tartanunk, mint a tartós érvényű meglátások imponáló sorozatának felvonultatását.

Nemzedékünk irodalomtörténészei közül némelyek főleg a nagy, korszakos összefüggések iránt érdeklődnek, ez összefüggések közül hol a politika, hol az ideológia, hol a stílus meghatározó tényezőit emelve ki. Mások viszont többé-kevésbé hátat fordítanak mindezeknek, és a műközpontúságot úgy értelmezik, hogy egyre jobban elmerülnek a kortól elkülönített műben, hovatovább annak is csak mondataiban, szavaiban, hangjaiban. Németh leginkább irigylésre méltó tulajdonsága, hogy nagyszerű érzéke van mindkét oldalhoz: a kor, amely meghatározza a művet és alkotóját, s a mű, amellyel alkotója a kort igyekszik befolyásolni, egyaránt él munkájában. Nem mesterkélten-iskolásan egymás mellé rakott vagy mechanikusan egymásból magyarázott minőségek váltakoznak könyvében, hanem magát a kort látjuk, a történelmet – az irodalom sajátos szemszögéből.

Legjobbak persze a portrék, a miniatűr pályaképek. Közismert történelmi problémákról is beszélni kellett – a könyv első változata egyébként külföldi olvasók számára készült –, s ezekről nem lehetett mindig egyforma elevenséggel szólni, az eredetiség túlzott akarása ilyen esetben igen könnyen csaphatna át színes buborékok eregetésébe. Németh nem engedett az ilyen kísértéseknek, s az általános összefüggések általában fegyelmezett és önmegtartóztató felvázolása után és közben főerejét a „vezető életművekre” összpontosította. Petőfiről és Arany Jánosról (róla talán a legszebben), Eötvösről és Jókairól (ez utóbbiról számomra túl szigorúan), Keményről és Madáchról, Arany Lászlóról és Mikszáthról kapjuk a legemlékezetesebb ábrázolást, de a kisebb alakok körvonalai is markánsak, kivált, ha a köztudatból kiesett, de nem érdektelen irodalmárokról (mint például Asbóth Jánosról) van szó.

Húsz-harminc oldalon felvázolni egy teljes pályaképet, meghúzni a biográfia fő vonalait, a költői-írói fejlődés irányait, s e lexikonszerzőket próbára tevő feladatot ráadásul elegáns stílusban oldani meg – egészen kivételes teljesítmény. Nem ellenőrizhettem a könyv minden adatát, de mikrofilológiai közelségből is megnéztem a Petőfi-esszét, s nem találtam benne egyetlen érdemleges ténybeli igazítanivalót, annál több remek meglátást és őszinte törekvést arra, hogy a köztudat sablonjaiból kiszabadított költőt adjon. Németh voltaképpen Babits Mihály ismert tételéből indult ki, de azt, mint igazságtalant, megfordította: „Babits Mihály, aki oly jól értette Aranyt, s oly igazságtalan volt Petőfihez, azzal vélte a legnagyobbat ütni rajta, hogy az átlag, a kispolgár megtestesülését igyekezett benne fölmutatni. S valójában igaza is volt, csak éppen állításának előjelét kell ellenkezőjére változtatni. A normális, egészséges szellemű, a tiszta egyensúlyú, céltudatos ember zseniváltozata volt Petőfi, az életszeretet költője…”

E sorok írója szerint Babits tétele ilyen megfordításban is téves, mint ahogy egyoldalú minden olyan más törekvés is, amely Petőfit egyszerűen az átlag, a kispolgár megtestesülésének akarja tekinteni. Az átlagember nem azért szereti Petőfit, mert önmagát, hanem mert vágyálmait ismeri fel benne: sokan szeretnének úgy élni, mint ő, de eddig nagyon kevésnek sikerült, s e kevesek között is legritkább a költő… Mindez azonban itt nem is lényeges. Az a fontos, hogy Németh az igazságtalan babitsi tétel megfordítása közben olyan nézőpontokra tud mutatni, amelyek felől Petőfi költészetének sok elhanyagolt értékét korszerű megvilágításba vonhatja. Az összefoglaló irodalomtörténeti munkák Petőfi-portréi között – ebben a terjedelmi kategóriában – minden bizonnyal Németh esszéje vinné el a pálmát.

Pedig – s ezt kiérezhetjük e szép könyvből – nem Petőfi az a költő, aki legközelebb áll Németh eszme-, érzés- és ízlésvilágához.

A szép portrékon és pályaképeken túl a könyv talán legizgalmasabb eredménye az irodalmár olvasó számára az lehet, hogy elgondolkodtató összefüggéseket érzékeltet a kor és a kornak megfelelő stílus és műfaj között. Az irodalomtörténeti vizsgálódás „haszna” épp ebben lehet a leggyümölcsözőbb. Ha egyszer nálunk is íróiskolát állítanának fel, ezt a tantárgyat kellene a legszigorúbban tanítani. (Kérdés persze, hogy volnának-e tanítók, akik a múlt tanulságait alkalmazni is tudják a mára?) A múlt fő tanulsága ugyanis, hogy vannak korok, amelyekben nincs objektív lehetőség bizonyos műfajok és stílusok zseniális művelésére. Arany halála és Ady föllépése között is hemzsegtek a lírai költők a magyar Parnasszuson, de alig lehet közülük néhányat kiemelni. Őket is jobbára valamilyen korábbi érték őrzésének vagy valamilyen új minőség előkészítésének érdeméért, de nem a kor lényegének egyenrangú kifejezéséért. S ez nem egyszerűen a tehetségek „méreteitől” függött, hanem annak következménye, hogy az adott viszonyok az ironikus, távolságtartó ábrázolásnak kedveztek, s nem a lírikusi azonosulásnak. Arany Lászlót nemcsak maradandó verses epikája dicséri, hanem az a tudatosság is, amellyel megértette és megfogalmazta, hogy a kiegyezés után az eszményt követelő magatartás helyébe – amint ezt Németh is idézi – az ironikus-szatirikus magatartás kerül. Abban már nem vagyok biztos, hogy a nagyszerűen felfogott program megvalósításához csakugyan a verses regény lett volna a legalkalmasabb (a mű értékétől elmaradó utóélet nem ezt bizonyítja), de ez sem csökkenti a korigény felismerésének rendkívüli érdemét.

A könyv főszereplője – nemcsak a terjedelmi kiemelés, hanem a róla szóló fejezet megírásának szintje révén is – Arany János. Ha azonban szigorú következetességgel ahhoz tartanánk magunkat, hogy „ki mennyire értette meg” korát, akkor Arany Lászlót jelenlegi besorolásánál többre kell értékelnünk, és nyugodtan visszaállíthatjuk Mikszáthnak a sematizmus éveiben talán nem mindig szerencsés érveléssel, de nagyon is megérdemelten elismert rangját. Ezekben a kérdésekben azonban már az egyéni ízlésnek is megvan a maga joga.

Már csak azért is, mert személyes érdekeltség nélkül egy irodalomtörténeti munkának sem lehet hitele. Németh G. Béla könyvének legrokonszenvesebb vonása, hogy a szerző a kötelező tudományos tárgyilagosság mögül a maga tudósi líráját is érezteti – hivalkodás és tetszelgés nélkül, mértékkel, de határozottan.

Tizenegy éve, hogy megjelent Pándi Pál nagyszabású Petőfi-je. Akkoriban meglehetősen távol álltam a filológia berkeitől, az irodalomtörténészi szakmában nem is volt szokás leírni a nevemet, s ezért nem kis meglepetéssel olvashattam, hogy Pándi Pál az én – immár szinte magam által is elfeledett – munkásságomat figyelmére méltatja. El is végeztem magamban, hogy – ha körülményeim engedik – visszatérek a Petőfi-kutatások elhagyott mezejére. (Így is lett.)

Mindezt pedig nem azért adom itt elő, recenzióba talán nem is illő lírizálással, hogy Pándira hárítsam a felelősséget azóta elkövetett filológiai dolgozataimért, s még csak azért sem, hogy új könyvének itt következő üdvözlését a fenti körülményekkel indokoljam. Nem az „Uram, lángész lobog Önben, Uram, Önben nem különben” társasjáték látszatát óhajtottam kelteni, az új mű, a „Kísértetjárás” Magyarországon dicséretéhez nincs is szükség ilyen hangulati indoklásra. A régi emléket azért idéztem, mert úgy érzem, hogy Pándi Pál tizenegy évvel ezelőtti gesztusa nem egyszerűen pályatársi lovagiasságból fakadt, hanem tudósi alkatából: a filológiában minden körülmények között kötelező tárgyilagosság akarása számára a tudományos etika tízparancsolatához tartozik. S ez pedig olyan erény, amely elég ritka ahhoz, hogy nyomatékkal kelljen szólnunk róla.

A korábbi könyvet azért is érdemes itt emlegetnünk, mert minden olvasóban felmerülhet a kérdés: miként kapcsolódik a „Kísértetjárás” a Petőfi-hez? Mint ismeretes, ez utóbbi mű a költő pályaképét 1844 végéig rajzolta meg. A tudományos közvélemény tehát a folytatást várta, az 1845–49 közötti fő pályaszakasz rajzát. Pándi azonban meglepett bennünket, mert olyan új művet tett az asztalra, amely – miként a borítón is olvashatjuk – „nem a tíz éve megjelent Petőfi-monográfia módszeres folytatása, de épít a korábbi munka eredményeire”.

A tudományos terv megváltoztatásának – gondolom – az lehetett az oka, hogy Pándi felismerte: az érett Petőfi költészetének elemzése nem oldható meg előző könyvének módszerével, illetve e módszer megújított folytatása előtt el kell végezni azoknak az eszmetörténeti feltételeknek és körülményeknek a vizsgálatát, amelyek költőnk forradalmiságát oly rendkívülivé teszik. A múlt század harmincas–negyvenes éveiben ugyanis oly erővel hatottak az új, szocialisztikus eszmék a magyar szellemi életre és Petőfire is, hogy ezek számbavétele nélkül nem lehet hiteles és korszerű pályaképet alkotni Az apostol poétájáról.

Így születhetett – ismétlem: feltételezésem szerint – az új könyv, amely folytatás is, meg nem is, s amely épp ezért természetszerűen oszlik két kötetre. Az első a vaskosabb, majdnem 35 ívet tesz ki, a második 29 íves. A két kötet valójában két könyv, és két különböző tudományágat ölel fel. Az első rész voltaképpen eszmetörténeti stúdium, itt a szerző azt vizsgálja, hogy mikor és miként jelentkeztek az utópista szocialista és kommunista eszmék a reformkorban; a második rész ugyanezt a folyamatot Petőfi fejlődésrajzában kíséri figyelemmel, a biográfiai és műelemzési módszerek együttes alkalmazására törekedve. A témájában és módszerében lényegesen eltérő két kötet mégis egységet alkot. Az első rész nemcsak az irodalmat, hanem az egész reformkori és forradalom alatti szellemi életet átfogja, szinte extenzív teljességre törekszik, a második csak egyetlen költővel foglalkozik, de az új eszmék hódításának legfontosabb eredményét, Petőfi forradalmi költészetét az előzően felvázolt intellektuális környezetben elemzi. Pándi tehát előbb teljes körképet ad, azután a főalak portréját emeli ki, de a kétféle vizsgálat eredménye egymást erősíti: bebizonyosodik, hogy Petőfi forradalmi költészete nem fejlődhetett volna ki az egész magyar szellemi élet új eszméket befogadó korszerűsége nélkül, de Petőfi kivételes teljesítményében az is igazolódik, hogy világirodalmi érték csak ilyen úton, a nemzeti és az egyetemes szintézisében jöhet létre.

Nem térhetünk ki itt a részletekre. Egy ilyen nagy terjedelmű és ilyen szerteágazó témával birkózó műből mind az eszmetörténet, mind az irodalomtörténet művelői más-más tanulságokat vonhatnak le, és szembesítik azokat a saját felfogásukkal. Ha a recenzióban azzal foglalkoznék, hogy e szembesítés első eredményeként milyen kérdésekben érzem remek telitalálatoknak Pándi válaszait, illetve hol és miért gondolkodom másként, e rövid írás menthetetlenül eltorzulna, méltatlan méricskélgetéssé válna. A „Kísértetjárás” olyan könyv, amelynek kritikai feldolgozását nem recenziókban, hanem kinek-kinek a maga tudományos műveiben kell igazolnia. Megmaradva tehát az általánosságok síkján, arról kell számot adnom, hogy mit tartok e jelentős munka fő értékeinek.

A bevezetőben már méltatott tárgyilagosság után elsősorban a kivételes anyagismeretet kell méltányolnunk. Pándi Pál az első kötetben Eötvös és Vörösmarty, Kemény és Jósika, Erdélyi, Irinyi, Táncsics és Vasvári szépirodalmi-elméleti műveinek szocialisztikus vonatkozásai mellett gazdagon bemutatja azokat a kevésbé ismert írókat és teoretikusokat, akik e téma kapcsán szóba jöhetnek, elénk tárja a korabeli sajtó (nemegyszer a reformkori német nyelvű újságok) idevágó közléseit is. Ez azonban, még a levéltári iratokkal együtt is, a feltérképezendő anyagnak csak kisebb része volt. A feladat igazi nehézsége abban állt, hogy e feltérképezést meg kellett előznie az utópista szocializmus és kommunizmus lehetőleg kimerítő feldolgozásának, hiszen csak akkor lehet kimutatni Owen, Saint-Simon, Fourier, Cabet és a többiek eszmei hatásának nyomait a magyar szellemi életben, ha a kutató tudja, hogy minek a hatását keresi. Ha mármost figyelembe vesszük, hogy a régi magyar tudományosság számára ez a téma alig létezett, s az új magyar történelmi, eszmetörténeti vizsgálódások is csak egy-egy részlet feltárására korlátozódtak, akkor elmondhatjuk, hogy Pándinak százados mulasztást kellett pótolnia. A szocializmus magyarországi eszmei hódításának előtörténetét – talán ez is jellemző fejlődésünk sajátosságaira! – épp egy irodalomtörténész foglalta össze a témához méltó monografikus műben. Pándi mind a főszövegben, mind jegyzeteiben bőven utal elődeire, de ebből is csak az derül ki, hogy viszonylag kevés előmunkálatra támaszkodhatott, és sokszor teljesen ismeretlen területen kellett haladnia.

A rendkívül kiterjedt anyag feltárása általában nem vált leltározássá. Néhol talán fárasztó az adatok halmozása, itt-ott ismétlések is lankasztják az olvasó figyelési készségét, de nem az ilyen részletek jellemzőek a könyvre, hanem a szerző rendszerező és fejlődési folyamatokat megvilágító ereje. Pándi – joggal – nem tartja nagy becsben a formális hatáskutatást, nem átvételekre vadászik, nem utánérzéseket nyomoz, hanem azt elemzi, hogy a magyar szellemi élet miként jutott el az európai eszmeáramlatok megismerésének és alkalmazó befogadásának szintjére. Így azután nemcsak azt sikerül bebizonyítania, hogy a múlt század első felében az utópista szocializmus és kommunizmus eszméi szélesebb körben és mélyebben hatottak hazánkban, mint ezt sokáig hihettük, hanem izgalmasan kíséri végig ennek a hatásfolyamatnak történelmi mechanizmusát is. Sematikus képletek helyett így kaphatja az olvasó a társadalmi rendszer és az eszmeáramlatok bonyolult összefüggéseinek logikus kifejtését.

Pándi előző könyvének olvasói már tudják, hogy a szerzőnek milyen erős oldala a műelemzés. Most is élvezhetjük ezt a képességét, amikor sokkal nehezebb feladatot kell megoldania, hiszen a választott tárgy a politikai mondanivaló, az eszmei lényeg kiemelését követelte meg. Pándi nem engedett az egyszerűsítés csábításának, s kivált a második kötetben, ahol esztétikai értékek kapcsán kell szólnia az eszmék fejlődéséről, mindig módot talál arra, hogy a dolgok esztétikai oldalát sokoldalúan hangsúlyozza. Itt is az ragad meg, hogy az egyes művek elemzését, az egész életmű remek ismeretében, a fejlődési folyamat ábrázolásával tudja összekötni.

Mindezek alapján merem kimondani, hogy Pándi Pál új könyve egyszerre két diszciplínában is úttörő értékű, alapvető munka, nélkülözhetetlen kézikönyve lesz mind a Petőfi-kutatóknak, reformkori irodalomtörténészeknek, mind az eszmetörténet művelőinek.

„Azok a tanulmányok és cikkek, amelyek a költő születése százötven éves évfordulójára e kötetben megjelennek, az elmúlt évtizedek életrajzi kutatói előtt nagyrészt ismeretlen forrásanyagot ölelnek fel és foglalnak össze…”

E mondattal kezdte dr. Mezősi Károly utolsó könyvének Előszavát. Amilyen határozott ez a jellemzés, olyan pontos is: e tanulmányok legnagyobb értéke csakugyan az, hogy új adatokat tártak fel, fehér foltokat tüntettek el Petőfi életrajzából.

Maga az Előszó sajnos töredékes maradt, mint ahogy a kötet végső rendjének kialakításában is megakadályozta Mezősit a korai halál. A feladat tehát a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőire és a családtagokra maradt – nekik köszönhetjük, hogy Petőfi Sándor születésének másfél százados évfordulójára mégis kezünkben tarthatjuk Mezősi Károly tanulmányainak gyűjteményét.

A Petőfi-filológia művelőinek szűk körében mindenki személyesen ismerte és becsülte Mezősit – e sorok írója is. Ha most az érdeklődő olvasók szélesebb köre számára röviden fel kell vázolnom a tudós és a kutató portréját, engedtessék meg nekem, hogy személyes mozzanatokkal kezdjem.

Éppen leveleinek és iratainak a költő félegyházi születése mellett érvelő, vaskos kötege volt kezemben, amikor halálhíre megérkezett. Pár mondatos felvilágosítást kértem tőle egy vitás ügyben, erre küldte el tanulmánynak is beillő válaszát, majd újabb és újabb leveleit. Az utolsó előttiben így mentegetőzött hosszabb hallgatása miatt: „1971. márc. 27-én kelt leveledre eddig nem tudtam válaszolni. Márc. 19-től május 7-ig kórházban feküdtem, s még hazaérkezésem után sem adták át családom aggódó tagjai a leveledet, mert lévén ez már a második szívinfarktusom, minden munkától és izgalomtól óvnak. Az írógépemet eltüntették, ezért kézzel írom levelemet…”

Kézzel… sűrű oldalakon át. Így dolgozott, a szó szoros értelmében szinte utolsó pillanatáig, odaadással, önemésztő szenvedéllyel. Erejét, idegzetét, szívét sem kímélve ment az adatok nyomában, lett légyen szó a kívülálló számára bármilyen apróságról, mert Petőfi esetében a legkisebb adatnak is jelentősége lehet. Volt egyetemi magántanár, tanítóképző intézeti igazgató, múzeumigazgató, de igazában és mindenekelőtt – ahogyan nekrológjában is ezt a címét emelte ki családja – Petőfi-kutató volt. És amit egyszer megtudott, kinyomozott, bebizonyított, arról meg is akart győzni mindenkit. Amilyen kitartóan vizsgálódott a levéltárak legporosabb zugaiban, olyan makacsul és keményen védelmezte véleményét a tudományos fórumokon.

Kezdetben úgy látszott, csak a szülőhely-vita vonzza. Félegyháza ügyének lett legszívósabb, ám érvekben is legerősebb képviselője. Egyedül is kitartott álláspontja mellett – sokszor bizony nem mindig tárgyilagos ellenfelekkel szemben is tudományos becsületességgel. Tanulmányainak és cikkeinek mostani gyűjteménye tartalmazza azokat az írásait, amelyek a szülőhely-vitában elfoglalt álláspontját leghívebben képviselik. Minden tárgyilagos szakember – még az ellentábor híve, a kiskőrösi születés védelmezője is – elismerheti, hogy Mezősi a maga véleményét nemcsak példaadó szenvedéllyel, hanem legalább ugyanakkora objektivitással fejtette ki.

Petőfi születésének idejét és helyét illetően – meggyőződésem szerint – még mindig korai volna „végérvényes” megállapodásokra jutni, s még nagyobb hiba volna akár a félegyházi, akár a kiskőrösi születést vitathatatlanná deklarálni. De bárhogy dőljön is el „az évszázados per”, Mezősi érdemeit egyik tábor sem fogja vitatni. Neki is megvoltak a maga elfogultságai, nem tudott megszabadulni egyfajta kultikus beállítottságtól, de arra törekedett, hogy érvelésében a tények és adatok igazát érvényesítse. S ami a legfőbb, a szülőhely-vitát nem valamiféle lokálpatrióta érdek szemszögéből nézte, hanem a költő egész életrajzának és életművének keretei között vizsgálódott, keresett, kutatott, érveihez mindig új adatokat mutatva fel. Ha ma sokan ismét nyitottnak érzik az egyszer már mintegy hivatalosan lezárt szülőhely-vitát, az szinte egyedül Mezősi tudományos erőfeszítéseinek eredménye. Ha mást nem, annyit mindenképpen elért több mint egy évtizedes polémiáival, hogy a kiskőrösi születés védelmezőit pontosabb, tárgyilagosabb és gazdagabb érvelésre késztette, s e vitákból a költő családjának és a gyermekéveknek jobb ismeretével kerültünk ki.

Mezősi maga sem akarta, hogy szűk körű polémiák keretei közé zárhassák: túl a szülőhely-vitán így vált az egész Petőfi-családtörténet legjobb ismerőjévé. Mindaz, amit ma Petőfi Sándor apjának vagyoni felemelkedéséről és bukásáról tudunk – és meglehetősen sokat tudunk –, elsősorban neki köszönhető. A költő családjának kiskunsági életéről, a „jó öreg kocsmáros” árendási tevékenységéről, vagyongyűjtő buzgalmának eredményeiről Mezősi olyan új adatokat tárt fel, és tett közzé, amelyek száz esztendő óta elfogadott irodalomtörténeti vélekedéseket ingatnak meg.

Kétségtelen persze, hogy e családtörténeti vonatkozások egy része csak nagyon távolról vagy egyáltalán nem kapcsolódik a költői életműhöz. Még sincs igazuk azoknak, akik az ilyen kutatásokat mindenestül fölöslegeseknek ítélik. Mezősi, anélkül hogy ezt különösebben hangsúlyozta volna, a modern lélektani és szociológiai iskolákkal összhangban járt el, amikor a költő gyerekkorát és családi környezetét oly elmélyülten vizsgálta: Az apostol alkotójának elemi élményvilága, lelki „mélyrétege” a gyermekkorból, földrajzilag a Kiskunságból nő ki.

Mindez persze fordítva is igaz. Ahogyan a felnőtt költő nem érthető meg a gyermekkor élményei nélkül, ez utóbbiak jelentősége és értelme is csak az életmű felől világosodik meg. Mezősinek tehát szükségszerűen el kellett jutnia – túllépve a családtörténeti kutatásokon – a tulajdonképpeni életrajzhoz és életműhöz. El is jutott. Legutolsó dolgozatai már egyre határozottabban ezt az új kutatási irányt jelezték műveiben.

Műveinek ez utóbbi csoportjából kétségtelenül az a tanulmány emelkedik ki, amely a költő választási bukásának eddigi legrészletesebb és leghitelesebb történetét adja. E fontos dolgozat nagy terjedelme miatt nem kerülhetett be ebbe a gyűjteménybe (a Petőfi és kora című kötetben jelent meg, 1970-ben, az Akadémiai Kiadó gondozásában), de az idevágó kutatások eredményeinek összegzését megtalálhatjuk a Petőfi megbuktatása a szabadszállási követválasztáson című cikkben. Nem kevésbé érdekes és tanulságos, sok új szempontban gazdag Petőfi utolsó napjainak leírása és „a síron túli üldözés” nyomon követése.

A kötet első írásai Petőfi szüleinek testi-lelki vonásait rajzolják meg, az utolsók a költő feleségének és fiának sorsát idézik. Ami a két pólus közé, a kezdet és a vég, sőt a kezdet előtti és a vég utáni idők közé esik, maga az életmű már kevésbé szerepel Mezősi tanulmányainak tematikájában, de ez a kevés is fontos és új összefüggésekre mutat rá – kivált a Petőfi és Czakó kapcsolatát tárgyaló tanulmány.

Terveinek s most e kötet tárgyának ismeretében bizonyosra vehetjük, hogy végső célként egy teljes életrajz lebeghetett szeme előtt. Kiderül ez már idézett Előszó-töredékéből is, amelyben hangsúlyozta, hogy „a tudományos igényű, összefoglaló jellegű és teljességre törekvő Petőfi-életrajz” nem épülhet csak a költő verses és prózai nyilatkozataira, valamint a kortársak vallomásaira, hanem mindenekelőtt a levéltári adatokat kell figyelembe venni. Szerényen mindig csak arról beszélt, hogy az ilyen életrajz munkálataihoz akar hozzájárulni, de egyre határozottabban készült arra is, hogy maga vállalkozzék a Petőfi-biográfia régóta esedékes korszerűsítésére.

Már nem lett volna szabad dolgoznia, amikor még mindig terveit kovácsolgatta, iratait rendezgette. Utolsó hozzám küldött levelében is új elképzeléseiről beszélt, nagy munkák elgondolásait körvonalazta. Kölcsönadott kéziratos tanulmányai közt megjelölte azokat, amelyeket visszavár, mert – mint remélte – „hamarosan” szüksége lesz rájuk. Reményeit nem válthatta valóra, de azokra a tanulmányokra csakugyan szüksége van és lesz mindenkinek, aki közelebb akar jutni Petőfi megértéséhez. Összefoglaló művét nem írhatta meg, de ha egyszer tető alá kerül a százados babonákat, legendákat, mítoszokat szétoszlató, hiteles adatokra épülő Petőfi-életrajz, annak szerzője nem kis mértékben Mezősi Károlynak is adósa lesz.

A sokat emlegetett másfél százados évfordulót, amelyre oly hosszú idő óta készült, nem ünnepelheti meg. De azt legalább megérhette, hogy családtörténeti kutatásainak legnagyobb összegezése, hatalmas okmánygyűjteménye a kiadás küszöbére került, s tanulmányainak e kötetét is kiadói útjára indíthatta. A betegség szorongató óráiban meglehetett az a vigasza, hogy állhatatos munkájának eredményei beépülnek az új Petőfi-szintézisekbe, a kritikai kiadásokba, a készülő monográfiákba. Az ügy, amelyet vállalt, halála után sem árvul el.

A Petőfi-kutatók amúgy sem túl nagy serege az utóbbi évtizedben fájdalmasan meggyérült. Reméljük, hogy az egyetemek és tudományos intézmények előbb-utóbb észreveszik, és új, fiatal tudósokkal igyekeznek ellensúlyozni a veszteségeket. Bárcsak lennének e fiatalok között is olyanok, akik Mezősi Károly szenvedélyével, levéltárak titkait ostromló hevületével, oknyomozói kitartásával látnak munkához.

Mezősi Károly tanulmánykötetének talán legfőbb tanulsága éppen az, hogy az ilyen tudósi erények változatlan szükségességét bizonyítja. A legjobban ismert magyar költőről még mindig nem tudunk eleget. Fölös számban van már magyarázatunk és teóriánk róla, de életrajzának sok homályát még mindig nem tudtuk eloszlatni. Mezősi Károly megtette a magáét a korszerű Petőfi-életrajzért. Most az ő nemzedékét követő tudósgenerációknak kell folytatniuk a munkát, hogy végre ne csak közelebb, hanem igazán közel kerülhessünk Petőfi Sándorhoz.

(A Közelebb Petőfihez előszavából.)

Még a szűkebb szakma képviselőinek, a Petőfi-filológia művelőinek is hosszabb időre lesz szükségük ahhoz, hogy felmérjék, mit hozott a nagy évforduló, amelyet hónapokon át ünnepeltünk. A szakmunkák, népszerűsítő írások, szépírói vallomások, publicisztikai cikkek áradatából mégis és máris ki lehet emelni a legizgalmasabb és legvonzóbb teljesítményeket. E sorok írójának meggyőződése, hogy Pándi Pál és Pálmai Kálmán könyve e kiemelkedő teljesítmények sorába tartozik.

Sőt, túlzás nélkül megállapítható, hogy a Gondolat Kiadó Nagy magyar írók sorozatában megjelentetett mű bizonyos értelemben egyedülálló értéket képvisel. Hogy ez a kijelentés némi fedezetet kaphasson, legalább vázlatosan utalnunk kell a Petőfi-kutatások jelenlegi állására. Az a helyzet ugyanis, hogy e kutatások főleg három területen haladtak előre: 1. korszerűsíteni kellett elavult biográfiai ismereteinket; 2. el kellett kezdeni az új kritikai kiadást modern textológiai elvek alapján; 3. a régen teljesen elhanyagolt eszmetörténeti vizsgálódásokat a kor kívánta szintre kellett emelni.

Az elavult vagy elhanyagolt kutatási ágak felfrissítése szükségszerű volt, de némi egyoldalúságra is vezetett: a Petőfi-filológusok többségének energiáit lekötötte az életrajzírás, szöveggondozás, világképelemzés stb. E stúdiumok művelése nélkülözhetetlen a költői életmű modern elemzéséhez, de nem pótolhatja ezt az elemzést.

Az így keletkezett egyoldalúságot természetesen nem úgy kell leküzdeni, hogy abbahagyjuk a biográfiai vagy textológiai kutatásokat, még kevésbé úgy, hogy az életrajzírót megdorgáljuk, „miért életrajzot ír, miért nem műelemzést ad?”, (miként a Napjaink kritikusa tette ifjúsági Petőfi-biográfiám bírálatakor), hanem úgy, hogy a közvetlen műelemzés területén is új felismerésekig verekedjük el magunkat…

Nos, épp ebben az összefüggésben mutatkozik meg a Pándi–Pálmai szerzőpáros könyvének legfőbb értéke: a cél felé orientálja a Petőfi-kutatást és a közvélemény érdeklődését is, amikor a lényegről, a költői fejlődés kibontakozásáról, a művek születéséről, a Petőfi-vers sajátosságairól beszél.

Pándi Pál szerzői utószava szerényen „a népszerű ismeretterjesztés” kategóriájába sorolja ezt a könyvet. S valóban, ismeretterjesztésről is szó van. A munka jellege, hangneme, a jegyzetapparátus mellőzése is ezt a szándékot hangsúlyozza. De az az ismeret, amelyet az olvasó nyerhet, tudományos műhelyben feltárt új összefüggéseket és meglátásokat hordoz, végeredményben mégiscsak egy tudományos összegezés népszerű modorban összefoglalt eredményeit kapjuk.

Az összefoglalás alapja az az Előszó, amelyet Pándi Pál írt a Magyar Klasszikusok sorozatában kiadott 1955-ös Petőfi-gyűjteményhez. A Petőfi-filológia általános új vívmányai és a saját új szempontjai, kutatásai, eredményei alapján ezt fejlesztette tovább Pándi az egész költői pályát korszerűen elemző szintézissé. Pálmai Kálmán feladata pedig elsősorban „az életrajzi kiegészítés”, vagyis az újabb biográfiai megközelítések hasznosítása volt. Az ilyen munkamegosztással és átdolgozásokkal készült könyvek leginkább kísértő veszélye a toldozottság-foldozottság látszatát keltő szerkezeti egyenetlenség. Ezt a veszélyt nemcsak sikerült elkerülnie a szerzőpárnak, ennél többet is adnak: egy lendülettel felvázolt, általában egységes szellemű munka került ki kezükből.

Itt-ott mégis problematikussá válik ez a belső egység, de aligha a munkamódszer, mint inkább az anyag természetes ellentmondásai miatt. A tárgyalás során például előbb a Cipruslombok, majd a Felhők életrajzi háttere kerül elemzésre, s utána maguk a művek következnek, vagyis több lapon át vizsgált 1846-os vonatkozások után ismét 1845-ös téma következik. Az időrend ilyen megbontását azonban a költői fejlődés mélyebb összefüggéseinek feltárása végett vállalni kellett – az életrajz és a műelemzés vaskövetkezetességű párhuzamossága egyébként is alighanem monotonná tette volna az elemzést.

A Felhők kapcsán ne maradjon említetlenül, hogy ez a költői pályakép minden korábbi monografikus feldolgozáshoz képest tartalmasabban mutatja fel Petőfi úgynevezett (nem biztos, hogy pontosan megnevezett) „válságkorszakának” eszmei és esztétikai értékeit. „Amikor a kétségbeesés világot átszelő útra repíti a képzeletet – olvashatjuk –, akkor nem a pusztulás, hanem a változás közelében járunk.” A remek elemzések és meglátások hasznos fogódzót kínálnak annak, aki e változás még részletesebb kibontására fog vállalkozni.

E rövid recenzió célja pusztán az olvasói kedv felkeltése. Keretei közé nem férhet el még csak a legfontosabb pályaszakaszok érintése sem. De legalább arra rá kell még mutatni, hogy milyen tartalmas verselemzéseket nyújt ez a könyv. Nálunk verselemzés címén régebben igen gyakran eszmei kivonatokat gyártottak, újabban pedig nemritkán pusztán a formai oldal sajátosságainak megfogalmazása izgatja az esztétákat. Ezek a versmagyarázatok nem egyszerűsödnek ideológiai rezümékké, de nem is vesznek el formai pepecselésben – a mondanivalótól a rímképletig mindarról szó esik, ami a műalkotást műalkotássá teszi. A „Kísértetjárás” Magyarországon második kötetében részletesebb analíziseket kapunk egy-egy műről, ez természetes, de a kényszerű rövidség ellenére itt is sokoldalú a kiválasztott versek értékelése.

A Petőfi-filológusok bizonyára feldolgozták, vagy fel fogják dolgozni e könyv tanulságait, ki-ki a maga alkata, szemlélete, saját elfogultsági rendszerének lehetőségei szerint. Az irodalmat oktatók is meg fogják találni ezt a művet, ha a legkönnyebbnek látszó s talán mégis legnehezebben tanítható magyar költővel kell tanítványaik elé állaniuk. Reméljük azonban, hogy e természetes érdeklődési körön túl mindazok felfigyelnek e munkára, akik az évforduló során portalanított klasszikust jobban meg akarják ismerni.

Tájékozódásukat segíti a könyvet kísérő, bő szívvel válogatott bibliográfia és a tartalmas időrendi táblázat is (Paál Rózsa, illetve Miklós Róbert összeállítása).

Két okból is illik üdvözölni Simon István népszerű magyar irodalomtörténetét. Először azért, mert szembeszegül egy rossz divattal, klasszikus irodalmunk lenézésével. Csüggesztően szaporodó jelek bizonyítják, hogy egyfelől a sznob „európaiság”, másfelől a parlagi tudatlanság milyen sajátosan találkozhat a nemzeti múlt éltető értékeinek tagadásában vagy hányaveti fitymálgatásában. Természetesen még egy hivatásos irodalomtudós sem állíthatja magáról, hogy ő „mindent” olvasott, de itt most nem is az időhiányból, ízléskülönbségből fakadó mulasztásokra gondolunk, hanem arra a hetvenkedő magatartásra, melyet a műveltségi hézagaikkal kérkedő írók tanúsítanak. Ilyen körülmények között már pusztán kézbe venni is jólesik ezt a könyvet, amely szerzőjének a nagy elődök iránti konok szeretetét és hű tiszteletét tanúsítja.

Simon könyvének igazi jelentőségét azonban akkor mérhetjük fel, ha önáltatás nélkül számba vesszük, milyen szakadék húzódik még ma is a nagy tömegek irodalmi ízlése, érdeklődése és a szűkebb irodalmi vagy éppenséggel irodalomtudományi közvélemény között. Nagy erőszakot kell tennie a valóságon annak, aki kétségbe vonja, milyen nyomasztó a hígabb irodalom és a művészeten kívüli lektür befolyása számottevő tömegek körében.

E szakadéknak ha nem is felszámolásához, de legalább csökkentéséhez minden illetékesnek meg kell tennie a magáét. Sajnos az irodalomtudomány nem tud a kívánt mértékben hozzájárulni az annyira szükséges közeledéshez. A kis példányszámban kiadott és gyakran bizony eleve olvasóriasztó modorban fogalmazott filológiai munkák hatása csak kevéssé töri át a szakma kereteit. Épp a Petőfi-évforduló során győződhettünk meg arról, hogy olykor bizony komoly írók is el-elmaradtak a Petőfi-tudomány új eredményeitől…

A magyar irodalom történetének Simon által adott összefoglalása tehát épp azért üdvözlendő, mert a népszerű modorban, tudálékoskodás nélkül írt (s ráadásul képekkel is gazdagon ellátott) könyv tíz- és tízezrekben keltheti fel vagy erősítheti meg klasszikus irodalmunk szeretetét. A szerző és a kiadó szerencsés ötlettel mindjárt szemelvénygyűjteményt is mellékelt a kötethez, így az érdeklődő, a könyv másik felére lapozva át, azon melegében a bizonyító illusztrációt is megkapja a szerző érveléseihez.

Simon e kis antológia összeállításakor szemmel láthatóan nem törekedett túl sok „felfedezésre”, meghökkentő átértékelésekre. Saját fejtegetéseiben is érezhetően a végletek elkerülésére hajlott, kiegyenlítő, ellentéteket oldó, minden érték irányában nyitott szemléletre. Aligha lehet vitás, hogy a heves elfogultságoktól vezetett szerzők e műfajban nyelvileg feszültebb, szempontokban izgalmasabb, felkavaróbb munkákat alkottak már, de épp e könyv meghatározott célját tévesztenénk szem elől, ha ilyesfajta igénnyel közelednénk A magyar irodalom-hoz. Egyéni felfogásban szerkesztett, de a nagy közösségnek szánt könyvvel van dolgunk, amelyet szerzője nyilvánvalóan szándékosan óvott a túlzottan is egyéni stiláris vagy értékelési szenzációktól.

Hogy itt milyen tudatos felfogás érvényesül, azt leghívebben a szerző nyelve jelzi: míg Balassiról, Csokonairól és általában líránk nagy vonulatáról van szó, Simon színesebben fogalmaz – ahogy azonban közeledünk a mához, egyre jobban alkalmazkodik elfogadott rendszerezésekhez, és a könyv stílusa a lexikonok mondataira kezd emlékeztetni, hogy a mához érve már-már a névsorolvasás benyomását keltse az olvasóban.

Simon óvatossága nagyon is érthető. Jól tudja, hogy a kortársi irodalom megítélésében a legkönnyebben lehet nevetséges tévedésekbe bonyolódni. Gondoljuk csak meg, hogy az 1820-as évek szülöttei közül a céhen kívüli köztudat már csak három irodalmi nagyságot tart számon: Petőfit, Madáchot, Jókait. Az 1920-as évtized szülöttei közül viszont Simon 25-26 nevet sorolt fel. Nem valószínű, hogy a magyar nép zsenitermő képessége korunkra megnyolcszorozódott volna, s arra sincs biztosíték, hogy a jövő igazoltjai épp e 26-os listáról kerülnek majd ki. Ez a lista tehát egyszerre bő is meg szűk is, de minderről elsősorban az a bizonyos objektív valóság tehet, amelyben egyelőre nehezen megkülönböztethetően egymás mellett ágál az újat hordozó tehetség, a tegnapot epigon módra folytató, hol jó szándékú, hol nevetségesen öntelt középszerűség, sőt, az iparszerűen űzött dilettantizmus is.

Egy terjedelmesebb és elemzőbb kritikában természetesen érdemes volna vitatni a könyv némely szempontját. A magam részéről úgy érzem, hogy például József Attila és a szocializmus eszméjének-gyakorlatának kapcsolata konfliktusosabb volt az itt ábrázoltnál, Petőfim is zaklatottabb, nyugtalanabb a Simonénál, a három sorba foglalhatónál jelentékenyebbnek érzem Arany László életművét, s ha Kovács Imre szerepel, nem hagytam volna említés nélkül Márai Sándort – hogy csak egy-két jelzésre szorítkozzam.

A várhatóan több irányú kritika sok egyéb szemponttal fog még előállni. A remélhető új kiadás(ok)ban Simon István nyilván érvényesíti e kritikák tanulságából mindazt, ami könyve továbbépítése szempontjából hasznos lehet, anélkül azonban, hogy a kívánságlisták nyomásának engedelmeskedve, minden igényt ki akarna elégíteni. Az volna jó, ha a cél szabta határok között még határozottabban domborodna ki Simon Istvánnak, a költőnek egyéni látásmódja, lexikonok közhelyeit megkérdőjelező, protokolláris kívánalmakkal nem sokat törődő bátorsága.

Az 1972-es kiadási évvel jelzett füzet érdemi anyagában azonos a korábbi, hasonló témájú füzetekkel. A kiadvány külsőleg igen mutatós, papírja, tipográfiája jó minőségű.

A füzet belső értéke már sokkal kétségesebb. Fő hibája az, hogy a szerzők egyike tudományos, sőt az irodalomtörténet mulasztásait korrigáló munkának igyekszik beállítani írásait (pl. a 43. lapon), holott e kiadványban semmiféle olyan érdemi adat nem található, amelyet az irodalomtudomány korábban nem ismert volna.

A kiadvány négy részre oszlik. Az I. és a IV. rész a szülőházra, illetve a kiskőrösi Petőfi-kiállításra vonatkozó ismereteket rögzíti. Ezek a részek lényegében a Petőfi-kultusz témakörébe tartoznak; iskolás, de nagyjából korrekt fogalmazásban szolgálják a kitűzött célt.

A II. és – teljesen indokolatlanul különválasztott – III. fejezet a szülőhely vitájával foglalkozik. Pontosabban: egyoldalúan csak a kiskőrösi érveket foglalja össze. A szerző fellépése, a közölt jegyzetek, forrásmegjelölések együttese azt a benyomást igyekszik kelteni, hogy itt valami tudományos bizonyítási eljárás folyik, a valóságban erről nincs szó – propagandisztikus és kultikus szemléletű adatkezeléssel van dolgunk.

A két középső fejezet szerzőjének beállítottságát már a füzet címe is híven érzékelteti: „Szent a küszöb…” A szerző azt a hangulatot igyekszik kelteni, mintha Petőfi e pár szava valamilyen módon igazolná a kiskőrösi Petőfi-ház szülőház mivoltát – e Pesten írt költemény azonban semmiféleképpen nem idézhető a születési vita egyik „pártjának” támogatására sem, egészen másról szól…

Istenes József szemléletét legjellemzőbben az mutatja meg, hogy miként kezeli az úgynevezett pápai anyakönyvi bejegyzést. Mint ismeretes, Petőfi 1841 novemberében jelentkezvén a pápai főiskolán, Kis Kőrös-t írta be születése helyéül a kollégium anyakönyvébe. Istenes így érvel: „…a pápai bejegyzés olyan okmány, amely minden kétséget kizáróan bizonyítja: Petőfi születési helye Kiskőrös, hiszen (sic!) saját kezűleg írta 19 éves korában.”

A logikában szervi ellentmondás érhető tetten: ha ez az okmány „minden kétséget” kizár, minek annyit vitatkozni, minek újra és újra megjelentetni a „Szent a küszöb…” című füzetet? Ha viszont maradt még kétségre ok, és lehet vitatkozni, miért nem száll szembe az ellenérvekkel? És egyáltalán: egy tizenkilenc esztendősen tett nyilatkozat csak akkor lehetne önmagában is perdöntő, ha a költő később nem tesz azzal ellentétes vallomást. De tett, versben is, prózában is, sőt, esetleg okmányiratban is, amikor felnőttkorában következetesen kiskunnak, tehát nem kiskőrösinek, sőt, közelebbről félegyházi születésűnek mondotta magát.

Mivel a Szülőföldemen című verset elég sokan ismerik, és mivel a fent említett ellenérvekről is tudnak pár ezren, a füzet nemhogy meggyőzhetné a kétkedőket, ellenkezőleg, csupán szerzőinek elfogultságáról tesz tanúbizonyságot.

Félreértés ne essék: nem azt kívánom a füzet szerzőitől, hogy a félegyházi álláspontnak csináljanak propagandát, annál is kevésbé, mert magam is a kiskőrösi születést tartom jelenleg valószínűnek. Csupán azt tartom kegyeleti, erkölcsi és tudományos szempontból egyaránt megkövetelhetőnek, hogy a kiskőrösi álláspont hívei se tagadják el a költő felnőttkori vallomásait.

Istenes József valószínűleg azért tekint el az ellenérvek cáfolatától, mert nem akar kételyt ébreszteni. „…Tartozunk ezzel a Petőfi szülőházat látogatók ezreinek is, mert másképp lépi át a szülőház küszöbét a kétkedő, mint az, aki a költővel együtt vallja: »Szent a küszöb…«”

Ez a felfogás nem indokolható komolyan. Tudományos szempontból mindenekelőtt az adatok, tények, okmányok hitelessége a döntő, s nem az a szempont, hogy ki milyen érzéssel lépi át egy emlékház küszöbét. Kétely egyébként is már van, létezik, függetlenül az emlékház vezetőjének szándékától. Propaganda-szempontból tehát szintén hibás a fenti felfogás, mert kételyt mindenekelőtt az ébreszt az értelmes látogatóban – és e füzet olvasójában –, ha azt látja, hogy Petőfi felnőttkori vallomásainak elhallgatásával, a kiskőrösi születés ellen felhozható ellenérvek cáfolata nélkül, tehát erőszakosan agitálják egy álláspont elfogadására.

A kiadvány legfőbb hibája tehát épp az, hogy árt annak az álláspontnak, amelyet szolgálni szeretne. A több mint egy évszázada zajló születési vitában a kiskőrösi álláspont hívei már sokszor ártottak saját maguknak, de ez a füzet kultikus egyoldalúságával betetőzi – bocsánat a profán fordulatért – az „öngólok” sorozatát. Ha ma az irodalomtudósok többsége változatlanul kitart a kiskőrösi születés valószínűsége mellett, akkor ezt az ilyen füzetek ellenére teszi. Álláspontunktól még az sem tántorít el bennünket, hogy ilyen egyoldalú, kultikus szemléletű propagandával akarják befolyásolni a Petőfi-filológiát.

Istenes József az Irodalomtörténet 1960. 1. számában cikket közölt, amelyben nem perdöntő, de egyben-másban érdekes adatok is szerepelnek. Ez utóbbiakat köszönettel lehet tudomásul venni. Amikor azonban ezt a cikket, néhány adalékkal kibővítve, de szemléletében nem változtatva, újra és újra füzetekben közölteti, akkor – legjobb szándéka ellenére – nem szolgálja – a saját „kiskőrösi érdekeit” sem.

Két eset lehetséges: 1. vagy csak olyan füzetre van szükség, amely megelégszik a ház történetének és a kiállításnak ismertetésével (az iskolás és néhol kezdetleges Petőfi-értékelések mellőzésével); 2. vagy ki lehet térni a szülőhely-vitára is, de ez esetben érdemben válaszolni kell arra, hogy miért vallott Petőfi e kérdésben kétféle nézetet, mást ifjúkorában, és mást felnőtt fejjel. Meggyőző ereje csak egy olyan felfogásnak lehet, amely az ellenérvekkel is szembe tud nézni.

(Szaklektori vélemény 1974-ből.)

A műfajra jellemző lassúsággal, de a szokásosnál is szebb kiállításban és az átlagosnál gazdagabb tartalommal jelent meg a Petőfi Irodalmi Múzeum tizedik évkönyve, tizenöt szerző tanulmányával, illetve szépírói vallomásával. A Petőfi-évforduló könyváradatában – az időrendet tekintve – az utolsók egyike ez az érdekes gyűjtemény, mintegy átvezető abba a periódusba, amelyben kevésbé látványosan, de nem kevesebb szívóssággal kell dolgoznunk nagy költőnk életének és művének korszerű bemutatásáért.

Az évkönyv szerkesztője, V. Nyilassy Vilma – betegsége miatt – sajnálatosan hiányzik a Petőfi-filológia napi vitáinak, folyamatos munkáinak porondjáról, annál örvendetesebb, hogy kiváló textológiai-életrajzi ismereteit hasznosíthatta e maradandó értéket képviselő kötet szerkesztésében és gondozásában. A szerzők érdeme mellett mindenekelőtt Nyilassy Vilmának kell köszönetet mondanunk azért, hogy nehéz körülmények között is ilyen értékes munkát vállalt és végzett.

Illyés Gyula lírai köszöntőjével kezdődik az évkönyv, s joggal, mert par excellence szépíróink között senki sincs, aki nála többet tett volna az igazi Petőfi népszerűsítéséért. Az irodalomtudomány oldaláról Sőtér lstván emlékkiállítási megnyitója méltatja az ünnepi évfordulót és annak főszereplőjét – kinek életét és költészetét „az életöröm és az életerő sűrített foglalatának” tekinti.

A nagyobb dolgozatok sorát Martinkó András Alkotásmód és kronológia című tanulmánya nyitja meg. Egy eddig összefüggően nem vizsgált, de épp Petőfi esetében igen fontos kérdés elemzését kapjuk a jeles kutatótól. Martinkó legjobb erényei érvényesülnek e munkában: stiláris érzékenysége, az alkotáslélektan iránti fogékonysága, a sablonok elvetésére törekvő gondolati igényesség. A tanulmány paradox módon egy bizonytalansági érzés felkeltésével, illetve megerősítésével nyújtja a legtöbbet – azzal ugyanis, hogy a Petőfi-versek amúgy is ingatagnak ítélt kronológiai rendjét mindenki másnál erőteljesebben kérdőjelezi meg.

Az elfogadott időrenddel szembeni kritika szinte minden konkrét kérdésben meggyőző. A javasolt megoldás azonban inkább csak hipotetikus, ötletszerű elképzelés, semmint a tényleges filológiai munkában hasznosítható módszer. Egyszerűen nincs olyan lélektani törvény, amelynek alapján a költői ciklusteremtést sémákba rögzíthetnénk. „…Minden ciklus széles kifutású, nagy lángot vető, erősen személyes jellegű én-versekkel kezdődik…” – fejtegeti Martinkó (15. l.), majd a kevésbé személyes műfajok, formai ujjgyakorlatok, nagyobb epikus vállalkozások stb. következnének. Lehet, hogy némely esetekben így történik, de hogy ezzel a sémával kulcsot kapnánk az egész ciklusteremtési mechanizmushoz vagy kivált a kronológia felülvizsgálatához, nem hihető. Lehetséges, hogy a János vitéz nem keletkezhetett 1844. nov. 15-e után, de ennek megállapításához elvont teoretikus elképzelések nem elegendők.

Természetesen Martinkó maga is óv elméletének olyan felfogásától, hogy „a ciklus-struktúra kronológiai következménye kivétel nélküli merevséggel érvényesül minden egyes vers esetében” (18. l.). Fel is sorol néhány „zavaró körülményt”; a tényleges nehézségek azonban ennél sokkal súlyosabbak, és nem egyszerűen a kronológiai következmények kérdésesek, hanem maga a feltételezett ciklusstruktúra.

A tanulmány tehát elméletileg sokkal gazdagabb, mint amennyire a gyakorlatban használható. Vagy pontosabban: nem annyira a kronológia tökéletesítésére való, mint inkább arra, hogy ösztönzéseket adjon Petőfi alkotásmódjának további tanulmányozására.

Vayerné Zibolen Ágnes Petőfi lefoglalt képeinek sorsával foglalkozik Ismeretlen Orlai Petrich-festmény Petőfi otthonából című tanulmányában. A kitűnő tárgyismerettel megírt dolgozat alapján az eddiginél hitelesebben és sokkal tanulságosabban lehet magunk elé rajzolni a házas költő pesti otthonát, s különösen érdekes következtetéseket vonhatunk le mindebből Petőfi forradalmi világnézetére vonatkozóan. A tanulságok maguk is külön tanulmányt érdemelnek, de annyi mindenképpen summázandó a francia forradalmárok portréinak mostani listája nyomán, hogy Petőfi minden szűklátókörűség nélkül, a maga teljes gazdagságában tanulmányozta a nagy francia revolúciót. Rokonszenve a jakobinusokhoz vonzotta, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a forradalom többi jelentékeny hősének szerepét is felmérje és becsülje. Zibolen Ágnes cikke alighanem még gyakran felmerül majd a költő világnézete körüli vitákban.

E sorok írója Petőfi vándorszínészi éveiről készített füzete szerkesztésekor már támaszkodhatott Solt Andor Amikor Petőfi statiszta volt… című tanulmányára, amely akkor még csak kéziratként létezett. Örvendetes, hogy most már a kutatók szélesebb köre tanulmányozhatja ezt a kitűnő összefoglalást, amely a Pesti Magyar Színház két hónapjáról példásan dokumentált tájékoztatást ad, s ezzel a kamasz Petőfi egyik legfontosabb életrajzi hátterét világítja meg.

A színész Petőfi jobb megismeréséhez ad támpontokat Kiss József Művész és költő! című életrajzi tanulmánya is. A kiváló textológus egyszersmind a biográfia kérdéseinek is legjobb szakemberei közé tartozik, sőt, épp a pápai korszaknak minden bizonnyal legalaposabb ismerője.

A dolgozat Petőfi Pápáról való távozását újszerűen elemzi, méghozzá nem csupán érdekes feltevések, hanem új tényanyag – mindenekelőtt Egressy Gábor pápai vendégszereplésére vonatkozó adatok – alapján. Oly ritkán kerülnek elő új összefüggéseket megvilágító adatok, hogy már akkor is nagy figyelmet érdemelne Kiss József munkája, ha pusztán ezeket közölné. Ő azonban mindjárt egy teljes, önálló életrajzi fejezetté fejlesztette a feltárt tényeket s a belőlük levonható következtetéseket. Lehet némi túlzás abban, hogy Petőfi távozásának okát „végső soron” Egressy hatásában kell keresnünk (102. l.), de mindaz, amit e feltevés alátámasztására Kiss József elmond, a vándorszínészi pályaszakasz előzményeinek megértéséhez nélkülözhetetlen fogódzókat kínál.

Valóságos életrajzi fejezetté kerekedik Bodolay Géza Barátság, szabadság, szerelem című összefoglalása is. Ami a szorosabban vett biográfiai kérdéseket illeti, az ismert anyag korrekt felmutatásának érdemét nem csökkenti, hogy Szeberényi Lajos Petőfi-ellenes támadásának vagy a vitatott Nyesy-tárca szerzőségének problémájában más megközelítések is lehetségesek, az itt adódó nézeteltérések különben is a többé-kevésbé megfogható tárgyi adatok keretei közé szoríthatók. Már nehezebben rögzíthető régiókban mozog az a verselési elmélet, amely a tanulmány terjedelmileg is jelentős részét foglalja le. „…Elődei”, „főleg Németh László nyomán” – hangsúlyozza Bodolay: a jambikus sorok lüktetését a magyar versben „a hangsúlyok adják”, „a ritmus képzetét” nem maga a jambus kelti. Ha így volna is, amin még érdemes volna tűnődni, ebből még nem következne, hogy Petőfi „öntudatlanul alkotott széptani szabályok szerint” írta költeményeit. (114. l.) A költő elvetette az iskolás szabályokat, ez tény, de hogy tudatosan vagy öntudatlanul tette-e, ahhoz az itt felsorakoztatott bizonyító anyag nem ad elég támpontot.

Némi vitára serkent Szörényi László Apokalipszis helyett kataklizma című verselemzése is, amely a Szörnyű idő… új felfogását nyújtja. Szörényi szerint a vers „azzal, hogy a jelenben zajló végromlás történetiségét tagadja, a »történelmet« magát mítosznak nyilvánítja”. (175. l.) Sőt „vérfagyasztó iróniát” fedez fel a költeményben, a Hymnus „csúfondáros deformációját”, rímelési „enyhe frivolságot” és hasonlókat is talál a műben. Mindezt pedig azért teheti, mert a Szörnyű idő… ismert keserű kérdéssorozatát Szörényi egyértelműen tagadásnak tekinti. (174. l.) Csakhogy a kérdőjelek kérdéseket fejeznek ki, s nem feltétlenül tagadásokat. Az elemzés érdekesen tanúsítja, hogy a tüntetően a „szövegre” támaszkodó vizsgálat is félrecsúszhat, ha előzetes koncepciók szerint olvassuk a szövegeket. A vitatható következtetés ellenére mégis élvezetes, gondolatébresztő, igényesen megírt esszét köszönhetünk a szerzőnek, aki ismét bebizonyította, hogy az új irodalomtörténészi nemzedék ígéretes képviselője. Példája egyszersmind azt is igazolja, hogy a nem kifejezetten Petőfivel foglalkozó, a korszak más klasszikusainak életművét kutató irodalomtörténész is milyen izgalmas kérdéseket vethet fel költőnk korszerűbb értelmezése érdekében.

Fenyő István sem számít céhbeli Petőfi-filológusnak, hiszen elsősorban a reformkorszak eszmetörténeti-kritikai kérdéseinek vizsgálója. Mégis tudatosan törekszik arra, hogy Petőfi életművének elemzésében is hasznosítsa a kor egyéb vonatkozásaiból nyerhető tanulságokat. Petőfi és Kölcsey címen adalékot nyújt az „apostol”-motívum kialakulásához, annak a véleményének adva kifejezést, hogy e motívum „első hazai csíráját” Kölcseynek 1832-ben Kazinczyról elmondott beszédében kell keresnünk. (168. l.) Az ilyen megközelítések jelentősége épp azért nőtt meg az utóbbi időben, mert kicsit elhanyagoltuk a Petőfi-eszmék hazai forrásvidékének tanulmányozását. Pedig – miként ez a tanulmány is mutatja – Petőfi nem egyszerűen szakítás a reformkor közfelfogásával, hanem a 48 előtti periódus legjobb törekvéseinek szerves folytatása is.

Ha az évkönyv többi cikkével még rövidebben foglalkozom, ez egyáltalán nem jelenti azt, mintha jelentőségük is kisebb volna, csupán a recenzió terjedelmi korlátainak engedek. Nem is lehetne lebecsülni H. Törő Györgyi értékes cikkét, amely szerényen adalékokat ígér A gyüldei ifjakhoz című költemény kapcsán, valójában azonban egy egész konzervatív ifjúsági réteg magatartását s ezzel a Petőfi-hívek és ellenfelek táborának kialakulását segít megértetni. Örömmel olvastuk A. A. Gerskovics Petőfi költői színháza című könyvének részletét is. Az érdemi recenzió majd a teljes mű remélhető magyar fordításának megjelenése után esedékes, de máris nyilvánvaló, hogy a Petőfi-filológia külföldi művelői között megkülönböztetett helyet vívott ki magának Gerskovics kollégánk, épp a költő színpadi törekvései iránt mutatott fogékonyságával.

A Nyugat Petőfi-képe címen írt tanulmányt, Rónay László gondolatokban gazdag és hatalmas anyagot felölelő munkáját a költő utóéletével foglalkozó irodalom nyereségének kell tekintenünk. Miklós Róbert lírai műfajú írása is előnyösen színesíti az évkönyvet. Vezér Erzsébet érdekes textológiai adalékát és Parancs János verses tanúvallomását szükséges még megemlítenünk, hogy az évkönyvről adott szűkös körképet legalább formailag teljessé tegyük. A további részletes elemzést és vitát úgyis a napi munka során kell folytatnia mindenkinek, aki a Petőfi-életmű kutatására adta a fejét.

A maguktól értetődő igazságoknak a népszerűsítő közleményekben volna a helyük, az új hipotézisek méltó fóruma viszont éppen az ilyen tudományos cikkgyűjtemény. A fenti kritikai megjegyzések tehát nem az évkönyv jelentőségét, hanem ellenkezőleg, fontosságát hivatottak érzékeltetni: örüljünk annak, hogy vitákat kiváltó, s ezzel a Petőfi-filológiát szerencsésen gazdagító tanulmányokat kaptunk a Petőfi Irodalmi Múzeum tizedik évkönyvétől.