Négyszer – Görgeyről

„A szabadságharc százéves fordulójának első könyve!” – ezzel a büszke jelzővel hirdeti a Debreceni Tudományegyetemi Nyomda Tóth Lajos Az áruló című regényét. A könyv művészi és tudományos értéke: semmi, stílusa egy ötödikes gimnazista fellengzős pátoszára emlékeztet – mégis írnunk kell róla, mert bizonyos körülmények között a tudományos ponyva is jelentős lehet.

Tóth Lajos arra vállalkozott könyvében, hogy a „történeti igazság csillagának” fénye mellett rehabilitálja „az áruló” Görgey Artúrt, s „messze világító glóriás fénybe vonja emlékét”. (200. l.) Szegezzük le mindjárt az elején, hogy ez nem sikerül Tóthnak, még annyira sem, mint Gyulaiéknak annak idején. Tóth el-elkiáltja Görgey nagy magyarságát és hazafiságát, sőt „himpellér”-nek nevezi mindazokat, akik ebben kételkedni mernek (180. l.), de még csak nem is érinti azokat a kérdéseket, amelyek Görgey történeti szerepét problematikussá teszik.

Görgey szerepének megítélésében nem az a lényeges, hogy kapott-e pénzt a világosi fegyverletételért vagy nem, s még csak az a kérdés sem döntő, hogy miért kapott a kamarillától évjáradékot ő, s miért kötelet a forradalom többi tábornoka. A szabad magyar történetírás bizonyára ki fogja elemezni a fegyverletétel igazi körülményeit, s eldönti azt a kérdést is, hogy feddhetetlen-e Görgey jelleme vagy sem. Azonban akár pozitív lesz e kutatás eredménye, akár negatív, mindez nem változtatja meg a tényeket, amelyek szerint Görgey 1849-ben a forradalom ellensége volt, s tevékeny szerepet vállalt a függetlenségi harc megbuktatásában.

A liberális nemesség jó része botcsinálta forradalmárként vett részt a függetlenségi harcban, s az volt a célja, hogy a harcok eredményeképpen békét kössön a kamarillával, visszaállítsa a dinasztia és a nemzet „jó viszonyát”, s leszerelje az úgynevezett márciusi baloldal forradalmi mozgalmát. Görgey ennek a liberális nemesi opportunizmusnak a katonai képviselője, erényeivel és hibáival együtt. Erényeivel, mert a harc vállalása még ilyen hátsó szándékokkal is előrevitte a szabadságharc ügyét, hibáival, mert a függetlenségi harc bukását végső fokon ez a mindenáron kiegyezésre való törekvés okozta.

Görgey bomlasztó hatása két fronton volt rendkívüli jelentőségű. Mindenekelőtt elsősorban az ő „érdeme”, hogy a hadsereg jelentős részében, különösen a tisztikarban kormányellenes hangulat alakult ki. Az úgynevezett „civil–katonai ellentét”-ben az ő cinikus forradalomellenessége adta meg a vezérhangot. Hírhedt váci kiáltványában már 1849 februárjában szembeszáll a Honvédelmi Bizottmánnyal, s a függetlenségi harc célját nyíltan is a dinasztiával való kiegyezésben jelöli meg.

A váci proklamáció hívta fel a debreceni Békepárt figyelmét Görgeyre, akit ekkor már Kossuth nyílt ellenségének tartottak, s akit – Kemény, a Békepárt egyik vezére szerint – „a siker legtöbb reményével lehet Kossuth ellen felléptetni”. (Emlékirat 1849-ből, Bp., 1907. 91. l.) Görgey és a Békepárt kapcsolatának részletei még ismeretlenek, tény azonban, hogy Görgey állandó szoros érintkezésben volt a debreceni ellenforradalmárokkal, tény az, hogy tudott a békepártiak titkos katonai puccstervéről, ami szerint „Klapka mintegy 10 ezerre menő reservát von Debrecenbe, és védelme alatt a függetlenségi nyilatkozatnak visszavonását”, azaz katonai ellenforradalmat kísérelt volna meg a Békepárt. (Kemény i. m. 136. l.) Hogy Görgey – aki Kemény tanúsága szerint is híve volt a katonai puccsnak – nem állott az összeesküvés élére, annak a kormány Pestre költözése volt az oka. Katonai ellenforradalom így nem következett be 1849 tavaszán, de bekövetkezett a világosi fegyverletétel, amely azután tiszta helyzetet teremtett a forradalom pártjainak megítélésében: a békepártiak – velük Görgey is – kegyelmet, a forradalmárok pedig kötelet kaptak.

Mindez tudott dolog, de Tóth könyvében erről egy szót sem találunk – ő tudja, miért.

A liberális nemesség másik tábora – Kossuthtal az élen – a szabadságharcot ténylegesen függetlenségi harcnak fogta fel, s a katonai győzelmekkel akarta biztosítani Magyarország teljes szuverenitását. Görgey és Kossuth ellentéte mögött tehát lényegében a forradalmi nemzeti politika és a megalkuvó, békére spekuláló opportunitás küzdelme húzódik meg. Az iskolás szembeállítás, amely szerint „mind a kettő jót akart”, helytelen, a forradalom története megmutatta, hogy a kamarillával csak a nemzeti függetlenség elárulása árán lehet békét kötni, hogy csak egyetlen út vezethet célra: a Kossuthé, a nemzeti szabadságharcé.

Tóth elemzése nemcsak hogy nem haladja túl az elemi iskolák színvonalát, de egyenesen Görgeynek ad igazat, sőt – burkoltan bár – Kossuthot is megrágalmazza. Így ír:

„A Kossuth-féle trónfosztási nyilatkozat és Görgey váci proklamációja jelezte a kétféle, egymástól élesen eltérő utat, amelyen haladva végeredményben mindketten nemzetük boldogulását akarták. Ezen túl azonban Kossuthra nézve egész élete és életműve összeomlását jelentette volna Görgey katonai diktatúrája, amitől babonásan félt.” (161. l.)

Magyarul szólva ez azt jelenti, hogy Kossuth egyéni érdekeinek féltése miatt ragaszkodott politikájához, a következetes függetlenségi harchoz, azaz egyéni érdekei miatt pusztulásba vitte a nemzetet, „a hatalomra való féltékenység” miatt (136. l.) megakadályozta, hogy Görgey megmentse „a nemzetet, amelynek megmentésére küldetett…!”. (122. l.)

S ezzel ki is derül, hogy mi a célja a 200 oldalas Görgey-dicshimnusznak: ugyanaz, mint Mindszenty „centenáris” szónoklatainak és az Új Ember cikkeinek – a szabadságharc 100. évfordulóját a megalkuvás, a schwarzgelb reakció iránti lojalitás szellemében megünnepeltetni a magyar néppel!

Tóth Lajos magánügye azt gondolni Görgeyről, amit akar. Az azonban már közügy, hogy a centenáris esztendőben megjelenhetett egy könyv, amely megrágalmazza Kossuthot, „spicli”-nek nevezi a szabadságharc egyik legforradalmibb tábornokát és mártírját, Nagy Sándort (153. l.), s „glóriába” burkolja a szabadságharc bukásáért igen nagy mértékben felelős Görgey Artúrt.

 

Az egyik könyvheti találkozón történt, hogy egy debreceni tanárnő indulatosan nekem szegezte a kérdést: „Miért tűrik?” Ti. mi, 48-cal foglalkozó írók-történészek miért tűrjük szótlanul a hirtelen feltámadt Görgey-kultuszt?

Egy pillanatra meghökkentem. Akkoriban játszotta a tévé Az áruló-t, s a sajtóban csakugyan nemigen lehetett olvasni ellenvéleményt, annál inkább révült ömlengéseket. Valóban, miért hallgatunk?

Nem vagyok illetékes mások nevében nyilatkozni, de azt hiszem, a „szakma” azért hallgatott, mert már elmondta a véleményét. Görgeyről is, a darabról is. A többség szava ugyan nem feltétlenül az igazság szava, kivált a tudományban, de tény, hogy ezúttal a túlnyomó többség véleménye nagyon egyértelmű volt. Az egyik történész kimutatta, milyen messze áll a darab Görgeyje a valóságos tábornoktól, a másik kutató megdöbbentő új adatokat közölt a szabadságharc végnapjairól, az irodalomtudós pedig dramaturgiailag is feltárta a színmű kritikus pontjait. A másik oldalon viszont, Görgey pártján, semmiféle új adat nem merült föl, ezért egy régi dráma felújítása nem nagyon biztatott a vitára. Különösen akkor nem, amikor a szerző betegsége még a polémiára kész szakembereket is feszélyezi.

De ha a darabról és hőséről sok újat nem is lehetne mondani, a tábornok híveiről talán nem árt szólni. A Petőfi-évben több mint száz alkalommal találkozhattam a 48-as forradalom története és eszméi iránt érdeklődő olvasókkal, s elég sokszor bonyolódtam vitába a megjelent Görgey-hívekkel is. Ez utóbbiakról szerzett szociológiai tapasztalataimat adom most közre.

Régebben, az ötvenes évek elején a szabadabb vitákat lehetetlenítő körülmények nem kedveztek a Görgey-hívek jelentkezésének. Annyi azért eléggé nyilvánvaló volt, hogy többségük ellensége mindenféle forradalomnak, Kossuthban a lázadót gyűlölik, Görgeyben a forradalomellenes katonát becsülik. Görgeyt egyszerűen azért lobogtatták, hogy az új rendszer ellen legalább így, a messzi múltba menekülve tiltakozzanak.

Könnyen ellenőrizhető tény, hogy ez a típus kiveszőben van. Egy-egy névtelen vagy akár aláírt levelet még meg-megeresztenek, ha valaki kedvenc történelmi eszményüket sérti, de közeledvén az ijesztő határhoz, ahol minden vita véget ér, egyre többször megadó, szelíd bánattal tűrik a sérelmeket. Ami elég természetes magatartás is azok esetében, akik épp az önfeladás hősét választották eszményképül.

Kárpótlásul az echt-görgeyánusok megfogyatkozásáért, a história két új típust is létrehozott e nemben. Amennyire meg tudom ítélni, a Görgey-kultusz felelevenítésével kísérletező írástudóktól meglehetősen független e kis tábor létrejötte: nem az általuk sokszor nem is ismert darabok vagy értekezések, hanem társadalmi okok formálták így gondolkodásukat.

Nemzedékileg két különböző csoportról van szó. Az elsőbe fiatal diákok tartoznak. A régi rendszer iránti nosztalgiáknak még a csírája sincs meg bennük. Egyszerűen elégedetlenek a mával vagy a mai rend egyik-másik vonásával, s mert a rendszer hivatalos eszményei között Kossuth Lajos is dicsfényben ragyog, s mert csak a kultikusan bearanyozott kormányzót ismerik, és e szentképtől megcsömörlöttek, csakazértis, puszta ellenkezésből Kossuth ellenfelére szavaznak. De amikor megkérdeztem egyiküket-másikukat, hajlandók volnának-e legjobb bajtársaik hóhérától kapott kegydíjon tengetni életüket, egyikük sem sietett az igenlő válasszal…

Valamivel idősebbek s főleg a már termelő műszaki értelmiségből valók a másik csoport tagjai. A politika és a történelem csak mérsékelten vagy egyáltalán nem érdekli őket, úgy találják viszont, hogy üzemük vagy vállalatuk párttitkára csupán a szónokláshoz ért, mégis az övé minden dicsőség, ők kénytelenek megelégedni az évi pár tízezer forintos prémiummal. „Tudja, ki volt Kossuth? – kérdezte egyikük a beavatottak öntudatával. – Csak amolyan gyári gőzduda. De Görgey, az igen. Az igazi műszaki fej volt.”

Ahelyett, hogy jobb párttitkárt választanának maguknak, íme, átcsoportosítják kicsit a magyar történelmet. Egyébként megint csak összhangban választott eszményükkel. Mert a párttitkár ellen nyíltan fellépni nem ajánlatos, az ilyen kossuthkodás veszedelmes lehet. De baráti körben füstölögni a „gőzduda” ellen, nem kerül semmibe, s még a reálpolitikusi öntudat jóérzésével is megajándékozhatjuk magunkat…

Sok más oka is lehet persze annak, hogy valaki épp Görgeyt választja ki magának ezer-egynéhány éves történelmünk szereplői közül. De állítom, hogy a hívek többsége a fent körvonalazott három csoportba illeszthető.

Ez volna hát „az igazságszeretet kicsiny szektája”, amely „önismeretre” tanítja majd a nemzetet? Ami azt illeti, kicsinynek elég kicsiny a szekta. De az ismeretekkel már baj van. Vitáinkon senki sem akadt közöttük, aki tudott volna arról, hogy az osztrák kormány 1849 augusztusában hajlandó lett volna szabad elvonulást biztosítani a honvédsereg vezetőinek, s e szándékot csak azért változtatták meg, mert közben megérkezett a világosi fegyverletétel híre! Nem tudtak arról, hogy a gyanú, amely annak idején már a legtisztábban látó aradi mártírokban is megfogalmazódott, igazolást kapott a legújabb történeti kutatások által: Aradra Világoson át vezetett az út! A magyar szabadságharc vezetői – eltérően a lombardiai és velencei felkelőktől – azért nem vonulhattak el szabadon a letiport országból, mert Görgey a már engedményekre kész ellenség ajánlatát vakon megelőzte… Csaknem tíz éve már, hogy az idevágó adalékok a Századok-ban majd könyvben is megjelentek, de a Görgey-hívek nagy többsége szent ártatlansággal még nem is sejti a tényeket!

Persze ez is elég természetes. Mert éppilyen volt az eszménykép is. Csak hirdette önmagáról (és hirdették róla mások), hogy ő „a reáliák embere”. A valóságban a romantikus öncsalás legjellegzetesebb megtestesítője volt. Mert az igazi reálpolitikusok – hasonlóan a komáromiak szabad elvonulását kiküzdő Klapkához vagy Velence védőihez – nemcsak a saját gyengeségüket ismerik, hanem fel tudják mérni a győzelemre esélyes ellenség gyenge pontjait is, tudják, hol, mit és hogyan lehet kicsikarni tőle. De aki a túlerőtől való félelem pánikhangulatában a saját erejét már nem érzi, az ellenségre nehezedő körülményeket nem látja, s ráadásul bízik az ellenforradalmi hóhérok lovagiasságában, az nem nevezheti magát a reáliák ismerőjének. S ha utána végzetes hibáját képtelen belátni, hanem ehelyett mártíri pózokba rendezi magát, akkor valóban alkalmassá válik a drámai hős szerepére – de csak egy olyan drámában, mely a romantikus öncsalás lelki betegségét volna hivatva leleplezni és elítélni!

Azoktól pedig, akik jó szándékúan azt hiszik, hogy a szalmalángos forradalmárkodás magyar betegségéből Görgey-kultusszal lehet kigyógyítani népünket, hadd kérdezzem meg, szelíden és csodálkozva: csakugyan úgy látják, hogy ma nálunk tízmillió kis-Kossuth sürög-forog, szónokol és ágál a közélet fórumain, és az a veszély fenyeget, hogy romantikus lelkesedésükkel szakadékba ragadnak bennünket? Nem az az aggasztó inkább, hogy túl sok a feltétel nélküli önfeladónk, a mini-kiegyezőnk, a perc hasznát hajszoló „realistánk”?

 

Ellentétben vitapartneremmel, aki szomorú lett cikkemtől, engem derű, sőt vidámság töltött el az ő írása közben. Szeretek tanulni, s Galambos Lajos művéből igazán sokat meríthettem. Nem is akarok vitázni vele – meggyőződésem, hogy a Kritika minden értelmes olvasója nélkülem is tökéletesen eligazodik e polémiában. Ha mégis szólok, csak azért, hogy néhány kényszerű mentegetőzés kíséretében kellően méltányoljam az írót, akit oly vétkes könnyelműséggel szomorítottam el.

Mentségemre először is azt hozhatom fel, hogy inkriminált jegyzeteim elkövetésekor én nem is gondoltam Galambosra. Szubjektivista elfogultságomban Németh László Görgey-darabjából indultam ki, mert úgy véltem, hogy a téves eszmék is csak jelentékeny írók megfogalmazásában érdekesek. De most töredelmesen bevallom, hogy akaratom ellenére Galambos is magára vehette könnyelmű fejtegetéseimet.

Igen, mindennek a szubjektivizmus az oka. Galambos példás tömörséggel határozza meg a kettőnk közti különbséget: ő, Einstein szellemében, „az elképzeléshez kapcsolódó teljes tárgyi tudás” birtokában ítélkezik, „főképp pedig kikapcsolva… a szubjektív érzéseket”, én pedig, mint már előzőleg is elismertem, bizony gyakran „érem tetten elfogultságaimat”. Azt az egyet nem értem még, hogy ha én óvom az olvasót, legyen bizalmatlan elfogult nézeteimmel szemben, ezt miképpen lehet oktrojálásnak, vagyis erőszakolásnak minősíteni. Értetlenségemnek azonban valószínűleg az az oka, hogy Galambostól eltérően én még nagyon messze vagyok a „teljes tárgyi tudástól”.

További hibám, hogy időnként, belső bizonytalanságomat leplezendő, ironikus hangokat pengetek. Márpedig az irónia, amint ezt épp Galambos Lajos mestere, Németh László bizonyította be, idegen a magyar néplélektől, s ráadásul nem is fogható fel mindenki számára. Van valami arisztokratikus abban, ha valaki nem szó szerint veendő ironikus mondatokat ír le, s aki arisztokrata, az már kispolgár is – ez csak világos, vagy nem?

De nem verem tovább a mellem, inkább összefoglalom, mit is tanultam Einstein legjobb magyar tanítványától.

A Kritika 1974. januári számában lezajlott Görgey-vitához s így fenti cikkemhez is történész szempontból szólt hozzá a Dunánál című rádióműsor, 1974 tavaszán. A beszélgetés két résztvevője, Hanák Péter és Varga János egyetértett abban, hogy „Görgey nem volt reálpolitikus: személyének és működésének idézése alkalmatlan volt arra, hogy valódi reálpolitika történelmi példája és analógiája legyen”. (Lásd a Kritika 1974. júniusi számában közölt dialógus szövegét.)

Mivel A „műszaki fej” és hívei című jegyzetem, valamint Galambos Lajosnak adott válaszom ugyanilyen alapon szállt szembe azokkal, akik épp Görgeyt akarják a reálpolitika eszményképévé előléptetni, lényegi egyetértésünket fontosabbnak tarthatom annál, hogy a részletekben itt-ott fennálló nézeteltéréseink miatt érdemi vitába bocsátkozzam. De egy-két beállítást mégis szóvá kell tennem, mert hallgatásommal nemkívánatos látszatok megteremtéséhez járulnék hozzá.

Hanák Péter ismertetője szerint a Kritika vitájában arról folyt a szó, hogy „áruló vagy nemes jellem, realista hazafi volt-e Görgey”. Mivel vita az ellentétes nézeteket vallók között alakul ki, s mivel Galambos Lajos tartja Görgeyt nemes jellemnek és realista hazafinak, az az olvasó, aki csak Hanák ismertetéséből tud disputánkról, azt hiheti, hogy én viszont árulónak ítéltem a tábornokot. Idevágó cikkeim olvasói megállapíthatják, hogy ezt a minősítést nem használtam. Csupán az ellen tiltakoztam, hogy tekintélyes és kevésbé tekintélyes írók addig védik Görgeyt az árulás vádja ellen, amíg a forradalmárok gyalázásába s a tábornok érdemtelen kultuszába csapnak át.

Egyet lehet érteni a történészpárbeszéd ama megállapításával, hogy Görgey szerepének elemzése nem korlátozódhat a végkifejlet eseményeire, hanem az egész folyamatot, a szabadságharc egész politikai-katonai menetét kell tanulmányozni. Oly rokonszenves számomra e tétel, hogy már huszonegy éves koromban írt – s e könyvben is olvasható – első történeti vitacikkemben is ez vezetett: nem lényegesnek ítéltem például azt a kérdést, hogy miért kapott Görgey évjáradékot az osztrákoktól stb., ezzel szemben a tábornoknak a forradalom alatt tanúsított egész magatartását és politikai vonalvezetését bíráltam.

Ellenőrizhető tény, hogy Kritika-beli első cikkemben csupán egy-két bekezdés erejéig esett szó a kapitulációról, annak bizonyítására, hogy „a történelmi igazság” állítólagos hívei elemi tényeket sem ismernek, így például nem tudnak arról a Schwarzenberg-féle tervezetről, amelyet Andics Erzsébet immár tíz évvel ezelőtt ismertetett. Amikor idevágó megjegyzésemre azt a választ kaptam, hogy satnya adatocskákra építek, második cikkemben persze hogy kicsit bővebben időztem el a „végkifejlet” körül. Ebből azonban épp történészek nem vonhatnak le olyan tanulságot, hogy én csak a fegyverletétel oldaláról tekintem a Görgey-kérdést. Sőt, ilyen kioktatásra Galambos Lajosnak sem volt szüksége, mert a maga módján ő is Görgey egész pályáját értékelve jutott el a tábornok dicsőítéséig.

E szükséges kiigazítás után hadd térjek át írásom tulajdonképpeni témájára: arra, hogy Görgey megítéléséhez nem csupán a világosi kapituláció elemzése kevés, hanem túlnézve a magyar forradalom és függetlenségi harc keretein, egyetemes históriai szemszögből is érdemes elgondolkodni e problémán.

A forradalmak gyakran torkollnak polgárháborúba vagy a külső ellenséggel szemben vívott önvédelmi (olykor támadó) háborúba. A megbuktatott rendszer legfőbb katonai vezetői legtöbbször ingatag vagy ellenséges magatartást tanúsítanak a forradalommal szemben, esetleg egy ideig együtt haladnak az új hatalommal, hogy a végén a nyílt árulás útjára lépjenek (lásd Dumouriez pályáját). Éppen ezért az új rendnek a hadsereg alsó vagy középső káderei közül, esetleg éppen sült civilekből kell villámgyorsan főtiszteket képeznie. Esetleg nem is képeznie, csupán elhitetnie bátor és becsvágyó fiatalemberekkel, hogy ők alkalmasak nagy seregek vezényletére – s aztán a többi majd elválik a csatamezőkön.

A klasszikus forradalmak épp ezért tüneményes katonai karriereket mutatnak fel. Névtelen őrmesterek, „talentumos ex-hadnagyok” néhány hónap leforgása alatt diadalmas tábornokokká avanzsálnak, s tönkrevernek olyan hadastyánokat, akik évtizedeken át gyakorolták az emberek tömegméretű kiirtásának mesterségét.

Ha már most közelebbről szemügyre vesszük az ilyen pályákat, azt tapasztalhatjuk, hogy e villámkarrierek hősei többségükben két fő csoportba oszthatók: vagy rendíthetetlenül kitartanak a forradalmak „civil” vezetése mellett, vagy a forradalomtól kapott hatalmukkal visszaélve, egy adott pillanatban a saját zsebükre kezdenek dolgozni.

A Nagy Francia Forradalomban az első típus egyik legjellegzetesebb megtestesítője Lazare Hoche volt. A wissembourg-i győzőt az sem tántorította el a forradalomtól, hogy a beteges gyanakvás őt is sújtotta – szabadulása után haláláig híven harcolt a köztársaságért. Neve persze nem vált fogalommá az emberiség köztudatában, mint mondjuk a Napóleoné, de a történészek óriási többsége – pártállásra való tekintet nélkül – a forradalom egyik legtisztább alakját becsüli benne.

A másik út klasszikus képviselője természetesen Napóleon. Már az első nagy győzelmei után, egy olaszországi éjszakán felteszi magának a kérdést, hogy vajon mindig csak „az ügyvédecskék” számára fogja-e kockáztatni az életét? A béketárgyalások során, a direktóriumból küldözgetett utasítgatásokon bosszankodva, hamarosan azt is megengedi magának, hogy vezérkara előtt kijelentse: „Én már nem tudok engedelmeskedni…” S nemsokára, ama bizonyos Brumaire 18-án és 19-én saját kezébe ragadja a hatalmat, államcsínyével azóta is sokszor másolt, csábító mintát alkotva minden korok becsvágyó tábornokai számára.

Visszatérve most Görgeyre, a magyar generális történelmi szerencsétlensége abban áll, hogy sem Lazare Hoche módjára nem tudott szolgálni, sem Napóleonná nem tudott válni. Árulkodó jelek bizonyítják, hogy lett volna hajlama ez utóbbi példa követésére. Ő is szívesen szidta vezérkara előtt a civil vezetést, nemcsak hirdette, hogy nem tud engedelmeskedni, hanem a katonai zendülés fogalmát kimerítő módon tagadta meg az engedelmességet kritikus pillanatokban – de végül is a döntő válság idején bonapartista becsvágyából csak a fegyver lerakására tellett.

Görgeyről írt s fentebb már említett első vitacikkemben megróttam a tábornokot, amiért a Békepárttal összejátszva egy katonai diktatúra gondolatával kacérkodott. Ítéletem természetesen fakadt egy ifjú forradalmár megalkuvást nem ismerő szigorúságából. De ma már – mindegy, hogy érettebb fővel-e vagy csupán öregebbként – hajlandó volnék arra, hogy csak az eredményt nézzem, ne a hozzá vezető utat, vagyis kész volnék megértőbben szemlélni egy sikeres bonapartistát. Képzeljük el egy pillanatra, hogy Görgey, a tavaszi hadjárat győzelmei után, az orosz intervenció hírére, reménytelennek látva a (belülről úgyis ellenkezéssel szemlélt) 49-es program megvédelmezésének lehetőségét, félreállítja a forradalom polgári kormányát, Kossuthot is, katonai diktatúrát hoz létre, és olyan békét verekszik ki az osztrákoktól, amely megmenti a 48-as vívmányok lényegét. Magyarország megmenekül a kivégzések áradatától, a Bach-korszak szörnyűségeitől, az ország polgári fejlődése meggyorsul stb. Van-e olyan lángoló forradalmár, aki kétségbe vonhatná, hogy egy ilyen katonai diktatúra nemzeti szempontból összehasonlíthatatlanul üdvösebb lett volna annál, mint ami a valóságban történt Világosnál és utána?

Abban persze, hogy Napóleon egyszerre tudta likvidálni a forradalmat, s ugyanakkor megmenteni annak számos alapvető vívmányát, míg Görgeynek az engedetlenségek és győzelmek váltogatott sorozata után csak egy fegyverletételre futotta erejéből, nemcsak a két katona politikai és hadvezéri tehetségének különbsége tükröződik, hanem mindenekelőtt a francia és magyar forradalom belső és külső viszonyainak különbsége. De az eredmény szempontjából ez teljesen közömbös.

Ellenállhatatlan hajlam van bennünk arra, hogy azt, ami megtörtént, szükségszerűnek lássuk, s bizonyos értelemben nyilván az is volt. De ez sem jelent többet, csak annyit, hogy a körülmények nem kedveztek Görgeynek bonapartista hajlamai kiélésére, ám – mint nálam illetékesebbek már megmondták – a történelem szereplőit tetteik alapján ítéljük meg. A végső tett pedig – egy szánalmas fegyverletétel.

Szánalmas, mert Görgey „becsületszóra” megbízott az ellenforradalom legsötétebb képviselőiben, kísérletet sem tett arra, hogy legalább emberéleteket mentsen meg. Ezért az említett rádióműsor szereplői is hibáztatják Görgeyt, de ugyanakkor hangsúlyozzák: a tábornok nem „sejthette”, hogy az osztrák minisztertanács elé épp akkor került az engedményeket ígérő javaslat. Valóban. Csakhogy Görgeynek nem azt kellett volna sejtenie, hogy mi fekszik Schwarzenberg asztalán, hanem azt kellett volna tudnia, hogy egy forradalmi hadvezérnek addig kell verekednie, amíg van ereje az ellenségtől legalább egy kevés engedmény kicsikarására. Különösen akkor, amikor a teljhatalom átvételekor maga deklarálja: „Mindent meg fogok tenni, harccal vagy békés úton, miként a szükség fogja parancsolni…”

És mit tett? Semmit.

Azaz a semminél is rosszabbat tette – a szánalmas fegyverletételt (teljesen fölöslegesen, sőt károsan) otromba hősködéssel próbálta felcicomázni.

Emlékezzünk csak a Rüdigerhez intézett levélre: „Ön, Tábornok úr, természetesnek fogja találni, hogy a vitéz katona csak a maga legyőzőjének, a még vitézebbnek és hatalmasabbnak adja meg magát, nem pedig egy harmadiknak, ki azt soha le nem győzte; s ön bizonyára igazat fog nekem adni, mikor ünnepélyesen kijelentem, hogy inkább fogom egész haditestemet egy bármekkora túlerő ellen kétségbeesett csatában megsemmisíttetni engedni, mintsem oly ellenség előtt tegyem le a fegyvert, kit oly sokszor és csaknem minden alkalommal mi vertünk meg.”

Íme, a „reálpolitikus”, aki nemzeti büszkeségből hajlandó volna minden katonájával együtt elpusztulni, de persze ügyesen életben marad, viszont a fő ellenséget – az osztrák ellenforradalmi vezetőket – még ezzel az utolsó gesztussal is a magyarság ellen bőszíti, még ocsmányabb bosszúra ingerli.

Vitacikkében Galambos Lajos kijelenti, hogy hőse a nemzethalál kikerülése végett tette le a fegyvert, majd hozzáteszi, honfiúi keblet dagasztva: „De nem az osztrákok előtt ám!”

Nem ám… És ezt nevezik reálpolitikának. Akkor mit hívjunk üres hetvenkedésnek? Közveszélyesen irreális hősködésnek, amely a tényleges lefekvést nagyszájú frázisokkal igyekszik felcicomázni?

A „vitéz” magyar és a „még vitézebb” cári katona szembeállítását az osztrákokkal, az egész ékesszóló udvarlást egyes-egyedül az igazolhatta volna, ha az intervenciósok ezek után megmentették volna a magyar forradalom vezetőit az osztrák bosszútól. De nem ez történt – egyes-egyedül az ékesszóló udvarlót mentették meg… Egy Görgey különben se akarjon szép szavakat gyártani – ahhoz Kossuth csakugyan jobban értett –, egy reálpolitikus cselekedjék megfontoltan és az utólag bekövetkezett fejlemények által igazolt módon. Mert ezt a sokat emlegetett és sokszor kétes hátsó gondolatokkal lobogtatott „reálpolitikát” csak és kizárólag az eredmény igazolhatja. Ilyen eredmény nem lévén, Görgey teljességgel alkalmatlan arra, hogy akár mint forradalmi katona, akár mint politikus eszményképpé lépjen elő.

Az összeomlás rettenetes hangulatában Kossuth is, Vörösmarty is, szinte az egész harcoló nemzet túlzottan Görgeyre hárította a felelősséget. Később sokan és szívesen vigasztalták magukat azzal, hogy a vitéz magyar népet csak az árulás sújtotta le. Az ilyen illuzionizmus ellen a tények objektív elemzését, a szabadságharc politikai vezetésének higgadt bírálatát is be kell vetni (Kossuth hibái között nem utolsósorban Görgeyvel szembeni gyengeségét is megmutatva), nem szabad elhallgatni a tábornok bizonyos hadvezetési érdemeit sem – de mindez nem csaphat át Görgey kultuszába.

Némelyik történész pályatársam – talán megbocsátják egy, a szépliteratúrába is komolytalanul átránduló irodalomtörténésznek, hogy szerénytelenül kollégájuknak tekinti önmagát – szeretné megóvni a Görgey-vitát az aktuális polémiák felhangjaitól. De ez aligha fog sikerülni. Az egész ügy jórészt épp azért érdekes, mert nagyon is mai nézeteltérésekhez kötődik. A kossuthi forradalmiság olykor egyoldalúnak s nem elég őszintének érzett dicsőítésétől elforduló s csak azért is Görgeyt lobogtató egyik-másik ifjú diák magatartásában vagy a hősi pózokban véghezvitt lefekvés iránt oly heves csodálatot érző középnemzedékbeli értelmiség történelmi ítéleteiben a ma problémáinak felfogása is tükröződik – ezt nem lehet kikapcsolni a vitákból.

Illetve lehet, de akkor a vita igen könnyen tudálékos fontoskodásba fulladhat, amelyben még a megalapozott érvek is célt tévesztenek.