Petőfi híre a nagyvilágban

Mellőzni fogom a szenvedélyeket – nem veszekedni: meggyőzni szeretnék.

A vita megértéséhez azt kell tudni, hogy a múlt esztendőben a lengyel Biblioteka Poetów Aleksander Nawrocki szerkesztésében megjelentette Petőfi válogatott verseit. A munkát Bodolay Géza, a kitűnő irodalomtörténész egyszerre két fronton támadta meg: a Magyar Hírlap-ban (1971. okt. 30.) és a Kritiká-ban (1971. 10. sz.). Cikkei nyomán Nawrocki amolyan fekete báránnyá vált sok magyar olvasó szemében, akik nem ellenőrizhetik Bodolay állításait.

E kritikai tételek egy részét én sem tudom felülvizsgálni – sajnos nem ismerem a lengyel nyelvet. De nem is azt akarom vitatni, hogy Bodolaynak igaza van-e mindabban, amit a fordítások színvonaláról ír. Sőt, azt is elismerem, hogy joggal kifogásolt a szerkesztő-fordító bevezetőjében több felületességet, pontatlanságot, hibás beállítást. Megszívlelendő részigazságai sem igazolhatják azonban a recenzió módszerét és szemléletét.

Kezdjük a ténybeli tévedésekkel. A recenzens több ilyet szóvá tesz, és általában helyesen korrigál. De elfeledkezik arról, hogy a Petőfi-irodalom szinte már áttekinthetetlen dzsungelében nincs egyetlen olyan munka – beleértve e sorok írójának könyveit is, sőt Bodolaynak Petőfit is érintő nagy művét –, amelyből ne lehetne kisebb-nagyobb tárgyi pontatlanságokat előbolhászni. A Petőfi-irodalom némely klasszikus alkotásában egyik vaskos ténybeli tévedés a másikat éri. Ezeket kollégiális bírálattal ki kell (vagy kellene!) javítani, de ha nincs elvi jelentőségük, nagy hűhót nem érdemes csapni köröttük – kivált, ha nem is magyar tudósról, hanem külföldi költőről van szó. Kétségtelenül hiba, hogy Nawrocki szerint Petőfi csak két évet töltött Aszódon (holott hármat töltött), de az ilyen hibák miatt meghúzni a nemzeti vészharangot aligha volna helyes.

Elvi jelentősége van viszont mindannak, amit a recenzens Petőfi származása kapcsán ró fel Nawrockinak. A lengyel költő „tévedése” (a gúnyos idézőjelet Bodolay használja, mintegy jelezve, hogy nem tévedésről, hanem annál súlyosabbról, vétekről van szó), amelynél „meg kell állnunk”, e megállapításában érhető tetten: „Apja (ti. a Petőfié – F. S.) mészáros, szlovák családból származott, és Petrovicnak hívták (magyarosan Petrovicsnak írták). Feleségül vett egy egyszerű lányt, szintén szlovákot.”

Íme, a szörnyű bűn, amely Bodolayt annyira felgerjeszti, hogy Nawrockit a fajelmélet „rossz emlékű” híveinek táborába sorolja! Mivelhogy a jó öreg kocsmáros „a színmagyar Kartal községben született és nevelkedett” és így tovább. Bodolay Dienes egy cikkére hivatkozik, amely „véglegesen” eldöntötte a kérdést. Másutt e végleges döntéshez lesz még egy-két szavam, itt csak annyit kell kijelentenem, hogy még Dienesnek e kérdésben kifejtett utolsó véleménye, itt-ott nem elég tárgyilagos könyve is hangsúlyozza: Petrovics István magyarnak vallotta magát, de családja szlovák, távolabbról délszláv eredetű volt, Hrúz Mária „szlováksága” pedig „vitathatatlan”. (A fiatal Petőfi 21., 35., 36. l. stb.)

Nawrocki kiindulása tehát lényegében megfelel a magyar Petőfi-filológia álláspontjának. Ahol attól eltér, nem szerencsés fogalmazásba bonyolódik, de mindezért a fajelmélet felelevenítésének súlyos vádjával nem bélyegezhető meg. Mint ahogy Bodolayt sem volna igazságos sovinisztának nevezni csak azért, mert sértett nemzeti büszkeségében problémátlanná egyszerűsíti Petőfi származását.

Az elmúlt évek vitáiban néhányszor kénytelen voltam – erőmtől telhetően – síkraszállni bizonyos nemzeti eszményeink és érdekeink védelmében sok más magyar író, történész, teoretikus oldalán. De nem árt talán kimondani, minden teketória nélkül, hogy Petőfi származásának gyerekes „szépítgetése” nem sorolható védelmezendő nemzeti hagyományaink közé. Egy időben híg magyarrá akarták degradálni a költőt szláv ősei miatt, később – részben érthető reakció ez – „színmagyarrá” léptették elő a derék Petrovics Istvánt. Az indulatos és komolytalan végletek után ideje megtérni a közönséges elemi tényekhez.

Ebben az ügyben azonban nem szólaltam volna meg, mert ez az egész származási viszály – bocsánat az arisztokratikusan hangzó fogalmazásért – reménytelenül alacsonyrendű dolog a szememben. De Bodolaynál sem itt a lényeg: a fajelmélet vádja és a többi csupán bevezetőül, hangulati alapul szolgál fő tételéhez, mely szerint Nawrocki eltorzítja a forradalmár Petőfi képét.

Bodolay megint csak tud idézni olyan felületes fogalmazásokat Nawrockitól, amelyeket természetesen én sem írnék alá. De van valami a lengyel költő szándékában, ami a legmelegebb üdvözlést érdemelte volna meg, és meg is érdemli: hogy tudniillik a sematikus, plakát-Petőfi helyett a gondolkodó, vívódó művészt akarta megmutatni. Ha Bodolay e szándékot helyeselve kiigazítja a túlzásokat, nem szólok egy szót sem. De ő a tévedésekbe kapaszkodva magát a jó szándékot támadja és csúfolja.

„Az ő Petőfije” – gúnyolódik Bodolay… S mindjárt idézi is Nawrockit, aki szerint Petőfi „megértette az új idők diszharmóniájának a lényegét – a belső egyensúly hiányát –, amely országokat, csoportokat és egyedeket gyötört”. Bodolay nem veszi észre, hogy Nawrocki itt magára Petőfire hivatkozik: a magyarról lengyelre és lengyelről magyarra való fordítás kettős másítása ellenére is világos, hogy Petőfi híres előszavának 1847-es gondolata tér itt vissza: „…e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával.” Nawrockinál országok, csoportok, egyedek diszharmóniája, egyensúly hiánya, Petőfinél minden nemzet, család és minden ember szaggatottsága, meghasonlása – Nawrocki Petőfije tehát nem „az ő Petőfije”, hanem e lényeges tekintetben teljesen Petőfi Petőfije.

Elegünk van a frázislovaggá, népi kobzossá, pusztafivá primitivizált Petőfiből. A forradalmár költőt meghamisító régi tudománnyal szemben központba kellett állítanunk Petőfi forradalmiságát, de ezt a rendkívüli érzelmi és eszmei lázadást nem szabad lobogóra pingálható jelszavak ellentmondás nélküli képletére egyszerűsíteni. Sőtér István megmutatta a nép-nemzeti kereteket túlfeszítő európai romantikát Petőfiben, Pándi Pál Az apostol-ban is felfedte az eszmék „szaggatottságát”, Lukácsy Sándor egyenesen a francia preabszurdokhoz kapcsolható szálakat emelte ki költőnk műveiből. S ha szabad e sorban magam is említeni, négy évvel ezelőtt a Kortárs-ban épp arról cikkeztem, hogy Petőfi vívódásainak, kételyeinek, szorongásainak, „pesszimizmusának” értékeit rehabilitálnunk kell. Az említett irodalomtörténészek felfogása egyben-másban nyilván különbözik – s ez jó is –, de abban a magyar Petőfi-filológia minden idézett és nem idézett munkása egyetért, hogy ki kell szabadítanunk a költőt a sémák bilincseiből, azt az igazi – s mellesleg: modern – Petőfit kell felmutatnunk, aki nemcsak „családi” verseket, „tájleíró” verseket, „humoros”, „politikai” stb. költeményeket írt, hanem rendkívüli szenvedéllyel, önemésztő intellektuális erőfeszítéssel ma is izgalmas világképet alkotott magának. Nawrocki – akár mert ismeri az új magyar irodalomtudomány ilyen kísérleteit, akár saját magától – ilyen irányban keresgélt, s ezt kellett volna észrevenni, nem pedig valami avult leltár szerint felsorolni, milyen „tájleíró”, „családi” és egyéb verseket nem vett fel gyűjteményébe.

Bodolay szerint „a mi Petőfi-szakértőink” „egészen más irányú” válogatást adtak volna, mint Nawrocki. Nem vagyok illetékes arra, hogy a Petőfi-szakértők nevében nyilatkozzam, de ami engem illet, én nem róttam volna meg Nawrockit azért, mert a Felhők-ből öt verset be mert venni (az öt vers összesen nem tesz ki egy hosszabb tájleíró költeményt), nem látok semmi vétket abban, ha Nawrocki előszavában is figyelmére méltatja a Mért vagyok én még a világon? Nem süllyed az emberiség és Az őrült című verseket. Sőt, nagyon valószínűnek tartom, hogy a lengyel olvasók számára ezek a versek sokkal izgalmasabbak, mint a maguk nemében oly tökéletes és Bodolay által oly iskolásan követelt A tintásüveg, Füstbe ment terv, Ezrivel terem a fán a meggy… S csak csodálkozni tudok azon, hogy A magyar politikusokhoz intézett szép és fontos vers felvételéért Nawrocki intőt kap. Csakugyan azt hinné Bodolay, hogy egy mai külföldi számára az Arany Lacinak, a Vasúton, A Tisza jobban kell, mint A magyar politikusokhoz?^*

Egy antológia persze mindig vitatható. Én is sajnálom például, hogy kimaradt a Világosságot!, mert épp ez támaszthatta volna alá Nawrocki szempontjait. De az antológia kritikusának nem lehet az a fő feladata, hogy hiány- és ellenlistákat gyártson, a válogatás szempontját kell néznie. Nos, ha ezt nézem, rokonszenvesebbnek találom a Nawrocki listájából kiolvasható szempontot, mint a Bodolay által javasolt versek átlag-iskolás antológiájának alapelveit.

Több mint hat évtizede már, hogy a különben derék Baróti Lajos Giuseppe Cassone Felhők-fordítása kapcsán csalhatatlanul megállapította: „E pesszimisztikus gondolatokat tartalmazó gyűjteményben hiába keresnők Petőfi egyéniségét. Csupa kozmopolita eszmék, magyar szín és jelleg nélkül.” Az ilyen magyar verdiktek okozták jórészt, hogy ma nemegyszer olvashatunk sematikus külföldi véleményeket Petőfiről…

Ne folytassuk ezt a hagyományt. Beléptünk a Petőfi-évbe. Remélhetőleg sok Petőfi-kötet fog megjelenni szerte a világban. Ha azok a könyvek jók lesznek, a fordítók országának körülményeit is tükrözni fogják, nemcsak Petőfi világát. Egy háborúban álló ország költőinek bizonyára különösen fontosak lehetnek a csatadalok. Egy forradalom előtt álló nemzet (mondjuk, guevarás szellemű) antológiájában főleg a forradalmi versek fognak uralkodni. Egy olyan országban viszont, amely forradalom utáni állapotban van, izgalmasabbak lehetnek azok a Petőfi-versek, amelyek a történelmi cselekvés értelmének, hasznának kérdésével vívódnak. Petőfi költészete oly gazdag és oly egyetemes, egyénisége annyira lázadó, szabályromboló és a teljes életet akaró, hogy többféleképpen is időszerű lehet.

Úgyis kitör minden kalodából. Még abból is, amit a magyar buzgólkodás szeretne külföldre exportálni.

Ne féltsük hát Petőfit, helytáll ő magáért. Inkább magunkat féltsük: értékes barátokat veszíthetünk, ha mi akarjuk megszabni – ráadásul korszerűtlenül –, hogy mit kezdjen a világ Petőfivel. Bízzuk csak azt a nagyvilágra. Választását hiteles, igaz, korszerű tudományos és publicisztikai munkával elősegíthetjük, de vészharangos recenziókkal csak az ügynek árthatunk.

 

(Kiegészítő megjegyzés:

A fenti cikk egyike ama vitairataimnak, amelyekben semmiféle személyi elfogultság nem befolyásolhatott – ellenfelemmel csak utólag kerültem érdemleges kapcsolatba. Egy elvet védtem, azt, hogy minden ország költőinek, tudósainak joguk van a saját Petőfi-képük megalkotására, s ennek az elvnek a jövőben is érvényesülnie kell, ha azt akarjuk, hogy komoly nemzetközi Petőfi-tudomány fejlődjék ki.

Vitapartnerem a Kritiká-ban válaszolt cikkemre (1972. szeptember); az olvasó egybevetheti felfogásunkat. Mivel nem kívánom személyi síkra terelni a vitát, nem térek ki részletesen B. G. ellenérveire. Annál is kevésbé, mert ezek egy része tekintélyi jellegű – B. G. arra hivatkozik, hogy mit mondott Illyés, mi olvasható az orosz Petőfi-kiadás előszavában stb. Rám az ilyen érvek nem hatnak, ezért megvitatásukba nem is bocsátkozhatom. A méltányosság kedvéért viszont meg kell állapítanom, hogy egy lengyel lap túlzottan is sommásan idézte B. G. felfogásával vitatkozó cikkemet (amit bizonyára nem tett volna, ha magyar részről megfontoltabb és korszerűbb felfogásban bírálják Nawrockit). Nagyon rosszul állna nekem, ha bárkit is a viták elkenésére akarnék agitálni, de a magyar irodalom lengyelországi és a lengyel irodalom magyarországi népszerűsítése oly fontos cél, hogy meg kell kérnünk az érdekelteket, próbálják megkeresni az együttműködés útjait. Túl fontos érdekekről van szó, amelyeket személyi viták sem homályosíthatnak el…)

Nézegetem az új, orosz Petőfit, lapozgatok a gyönyörű kötetben, ízlelgetem az ismeretlenül csengő és mégis ismerős fordulatokat, s közben azon gondolkodom: miért is örülök e könyvnek? Egyáltalán: miért hatódunk meg, ha nagy költőnk művei szerte a világon új és új kiadásokban jelennek meg? Először is nyilván valamiféle hazafias büszkeség táplálja elégedettségünket, jólesik, hogy a világ elismeri: mi is hozzájárultunk az emberiség közös kultúrkincséhez, íme, nem is akármilyen értékkel. Nem szeretem a kivagyiságot (mint ahogy ellentétét, a szolgai megalázkodást sem), de ebben az ártatlan hivalkodásban nem találok kivetnivalót: az emberek és a nemzetek között nem ez a fajta hiúság okozza a konfliktusokat.

De ha az ember hajlamos arra, hogy néha-néha megkérdőjelezze legmegszokottabb reagálásait is, akkor rá kell jönnie arra, hogy csak módjával düllesztheti a mellét: végtére is nem mi írtuk ezeket a világhódító verseket. Még annyi részünk sincs Petőfi egyetemes diadalában, mint valamelyik élsportolónk olimpiai győzelmében. Ez utóbbit – legalábbis részben – a mi munkánk is lehetővé tette, de Petőfi Sándornak a Világ Parnasszusán szerzett örökös aranyérméhez ugyan mivel járultunk hozzá? Megszerezte ő ezt az aranyat már akkor, amikor még nagyapáink sem éltek. Petőfi óriás – s természetes, hogy ezt a külföldi is elismeri.

Csakhogy – folytassuk a kérdezősködést – valóban természetes-e? Megmaradva a sportéletből vett s nem eléggé magasztos, de talán elgondolkodtató hasonlatnál, csakugyan magától értetődő, hogy egy nemzetközi szintű sportteljesítményt a nagyvilág is elismer. De a költő teljesítménye csak akkor válik nemzetközi értékké, ha azt legalább a legfontosabb nyelveken azzá tudják tenni. Magyarán: Petőfi mindenképpen világirodalmi nagyság, de a lexikonok és kézikönyvek tudós szerkesztői által kiutalt elismerések csak halott betűk maradnak, ha igazolásul nem támasztják alá azokat Petőfinek idegen nyelveken méltó módon tolmácsolt remekei. Ötnegyed századdal ezelőtt Heinrich Heine még Kertbeny Károlynak lapos német szövegéből is megérezte Petőfi zsenijét, de nem kívánhatjuk, hogy minden külföldi olvasó egy Heine érzékenységével olvassa nemzeti poétánkat (s még a nagy német költőtárs ítéletét is hátrányosan befolyásolta a fordítások alacsony szintje).

E hosszas bevezető pedig azért kellett, hogy az új orosz Petőfi-válogatottat kellően értékelhessük: e nagyszerű könyv különleges és példamutató értékét ugyanis az adja, hogy a modern orosz költészet legjobbjainak legjobb fordításait adja közre. Ki kell mondanunk, hogy idegen fordításban a legmagasabb költői színvonalon és a leggazdagabban oroszul szól Petőfi! Éspedig azért, mert olyan művészek nyelvén szól, mint Martinov és Paszternák, Csukovszkij és Tyihonov, Iszakovszkij, Inber, Marsak és a többiek, s mert Petőfi életművéből a legtöbb értéket ezek a fordítások tartalmazzák. A joggal híressé vált négykötetes könyv, amelynek ez a mostani válogatás a lírai és epikai javát mutatja fel, a hasonló külföldi vállalkozások közül a legjobban közelíti meg az „összes művek” teljességét.

A Költemények–poémák címen kiadott válogatottat Kun Ágnes szerkesztette, jegyzetelte. A válogatás kerüli az egyoldalúságokat, a költő tehetségének fő irányait megmutatja, a jegyzetelés is tartalmas és eligazító. A szerkesztő munkájának legfőbb értékét mégsem az adja, amit a könyv tartalomjegyzéke, kísérő apparátusa mond számunkra. A legnagyobb dolog az, hogy Kun Ágnes – férjével, a Petőfit könyvek és előszavak sorában népszerűsítő Hidas Antallal együtt – az idézett költői gárdát tudta megnyerni a Petőfi-fordítás hatalmas munkájának, és immár több mint két évtizede alkotó közösségben tud együtt dolgozni a legkiválóbb orosz költőkkel.

Kiválasztottam tizenöt-húsz nehezebb verset a hatszáz oldalas kötetből. Félve kezdtem a tartalmi hűség ellenőrzéséhez, mert filológiai munkáim során sokszor volt alkalmam elborzadni a különböző idegen nyelvű Petőfi-kiadványok ijesztő vagy komikus félreértéseitől. Elégedetten állapíthattam meg, hogy a mintában nem találtam melléfordítást: a legbonyolultabb tartalmi-közlési problémákat is meg tudták oldani a fordítók, nyilván azért, mert a szerkesztő által adott nyersfordítás – éppúgy, mint a szerkesztői tanács – jó irányba vezette őket. De Kun Ágnes feladatának nem kevésbé nehéz része lehetett az egyes Petőfi-versek és a leginkább megfelelő fordítók találkozásának biztosítása: nem elég a tehetség, alkati vagy eszmei, ízlésbeli vagy érzelmi vonzódás is kell a vershez, s Kun Ágnes épp ezt tudta eltalálni, amikor Martinovnak „juttatta” a Felhők-et és költőnk sok heves politikai versét, Paszternáknak a szerelmi líra gyöngyszemeit, Marsaknak főleg a szatirikus darabokat és így tovább.

Ilyen munkát hivatali buzgalomból vagy protokolláris kötelességből nem lehet végezni. Szenvedély kell hozzá, hivatástudat, vagy ha tetszik: a költő szeretete.

Sok mindennek örülhetünk tehát. Annak is, hogy ismét megjelent egy szép Petőfi-könyv oroszul, méltó kiállításban és szerkesztésben. Annak is, hogy a fordítók kiváló költők. Annak is, hogy még orosz viszonyok közt is tekintélyes, háromszázezres példányszámban adták ki e könyvet, amely a versekhez Pándi Pál (tömörségében is instruktív) bevezetését kínálja.

Én a magam részéről fontosabbnak mégis azt tartom, hogy a modern orosz költészet kiválóságai – e kötet tanúsága szerint is – szeretik Petőfinket, megértik üzenetét, és költői kötelességüknek tartják ennek az üzenetnek korszerű tolmácsolását. Nyilván abban bíznak, hogy Petőfinek van mondanivalója a mai orosz ember számára is, és vannak orosz olvasók, akik igénylik ezt a mondanivalót, a magyar költő üzenetét. Visszatérve a bevezetőben említett kérdésre: úgy érzem, ennek a ténynek örülhetünk a leginkább, amikor az új orosz Petőfiben lapozgatunk.

 

Mögöttünk a Petőfi-év – a költő emlékét idéző könyvek és cikkek áradatával –, az ünnepségek (olykor bizony alaposan eltúlzott!) sorozatával. Mert ha mi egyszer ünnepelni kezdünk, a mértéket hamar sutba dobjuk, akkor a vízi úttörők Petőfi-emléktúráján még kolbászevő verseny is rendeztetik a sokat éhező poéta emlékére, és nem nyugszunk addig, amíg minden szervezet legkisebb szerve is le nem rótta kegyeletét – vagy ki nem „pipálta” feladatai közül a tervbe vett „rendezvényt”.

És mégis, aki majd nagyobb távlatból visszatekint erre az évfordulóra, bizonyára el fogja ismerni, hogy a túlzások, a lélektelen ülésezgetések és az olykor lehangolóan üres vagy éppen tévedésekkel megrakott könyvek-cikkek ellenére nem csupán a költő százötvenedik születésnapját ünnepeltük a múlt évben, hanem egy kicsit az újjászületését is: irodalomtudósok, írók és történészek egész serege fáradozott a Petőfi-kép korszerűsítésén, s e munka eredményeit a könyvkiadás, a rádió, a televízió, a napi- és hetilapok olyan hatalmas tömegekkel ismertették meg, mint soha eddig.

Ez az évforduló hozott – merjük remélni – örvendetes fordulatot Petőfi világhírének alakulásában is. Természetesen igaz az, hogy száz év óta mindig is Petőfi volt a nagyvilág által legjobban ismert magyar költő. Radó György a mostani évfordulóra megjelentette a Szabadság, szerelem kezdetű vers több mint száz fordítását – más magyar lírikus verseiből ehhez hasonló gyűjteményt nem lehetne szerkeszteni. Mégsem mondhatjuk, hogy ez a magyar szemmel jogosan páratlannak ítélhető világirodalmi siker mindig egyenletes és teljes volt.

Költőnket – ez is ritka jelenség irodalmunkban – már életében, huszonévesen fordították idegen nyelvre, majd a halála utáni évtizedekben, különösen német és francia nyelvterületen hódított műve, s a XIX. század folyamán hatása általában elérte a művelt nemzeteket. Ez a hatás azonban a XX. század elejére érezhetően csökkent. Legalább három okot kell itt figyelembe vennünk: 1. Nyugat-Európa egyre messzebb került azoktól az 1848-as eszméktől, forradalmi hagyományoktól, amelyek Petőfi népszerűségét is elősegítették; 2. a modern poétai irányzatok és divatáramlatok egyre kétesebb hírbe keverték azt a népi hangvételű költészetet, amelyet Petőfi is képviselt; 3. a magasrendű irodalom épp a legfejlettebb országokban kezdett visszaszorulni a lektür és a szórakoztató ipar hatalmas nyomása alatt.

Ez az általános folyamat természetesen nem kedvezett Petőfi nyugat-európai vagy éppenséggel amerikai térhódításának. A nemzetközi irodalomtudomány tudott Petőfiről, a lexikonok méltatták, de művei ritkábban jelentek meg, mint a XIX. században.

Más képet mutatott Petőfi utóélete közvetlen szomszédainknál. A Szovjetunióban a harmincas évektől kezdve a modern vagy modernkedő költői divatok kevésbé hatottak, és általában Petőfi forradalmisága nemhogy akadálya, éppen előmozdítója lehetett költőnk sikerének. Lunacsarszkij úttörő kezdeményezése után Hidas Antal és Kun Ágnes évtizedeken át folytatott áldozatos munkája a legjobb szovjet költőket mozgósíthatta Petőfi fordítására. Több más szomszédos országban is elevenebb maradt Petőfi emléke, mint Nyugaton, s hatása csak növekedett az országainkat egy táborba szervező történelmi változások sodrában.

Éppen ezért bizonyos fokig előre számíthattunk arra, hogy a mostani évfordulót a szomszédos országokban nemcsak hivatalos ünnepélyekkel, hanem új Petőfi-kiadásokkal fogják emlékezetessé tenni. Így is lett, minden várakozást meghaladó mértékben. Nemcsak annak örülhettünk, hogy a Szovjetunióban az orosz, ukrán, észt, lett, grúz fordításokkal immár 17 nyelven olvashatják Petőfit, hogy a szerb, horvát, lengyel, román, német, bolgár és egyéb Petőfi-kiadások követték egymást, végtére is mindezt állami-protokolláris gesztusok sorozatának is lehetne tekinteni. Az örvendetes és megható az volt, hogy megbizonyosodhattunk: ezek a kiadások igazi igényeket elégíthettek ki. Csak egy példa: még a Szovjetunió viszonyai között is magas, háromszázezres példányszámban megjelentetett Petőfi egy-két hónap alatt vált a szó szoros értelmében „hiánycikké”!

De hozott-e változást ez az évforduló Petőfi egyetemes világirodalmi utóéletében? Túl a mi kelet-európai kereteinken, erősödött-e Petőfi hírneve Nyugat-Európában, Amerikában, a harmadik világban? Nincs még a kezünkben minden adat, de kedvező választ adhatunk erre a kérdésre is. Az Europe című párizsi folyóirat Petőfi-különszámától a Nemzeti dal twi nyelvű (nyugat-afrikai) fordításáig szép számmal sorolhatnánk a biztató jelenségeket. A svéd, az osztrák, a török, a norvég, a kubai és egyéb Petőfi-köteteken túl mintegy 40 kiállítás és megszámlálhatatlan (vagy legalábbis eddig általunk még meg nem számolt) cikk hirdette – ahogy egy svájci újság kifejezte magát – „az újkor legnagyobb politikai költőjé”-nek dicsőségét.

Ki kell mondanunk: történelmünk folyamán sohasem fordult még elő, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora méretű „világpropagandában” részesült volna magyar költő.

Mindenki beláthatja, hogy az ilyen – nevezzük nevén – kulturális kampány nem bontakozhatott volna ki a magyar állam kulturális diplomáciája és jelentékeny anyagi-szellemi hozzájárulása nélkül. A Kulturális Kapcsolatok Intézetétől a Corvina Kiadóig sokféle szerv sok munkatársa fáradozott ezért az eredményért, amely minden bizonnyal az ünnepek múltával is megmaradó befolyást gyakorol legnagyobb nemzeti költőnk utóéletére. Okunk van azonban azt remélni, hogy a siker nemcsak a kultúrdiplomáciáé, hanem mindenekelőtt a költőé. Akinek életműve – élete és műve! – változott történelmi helyzetben, művészeti ellenáramlatok sodrát is legyőzve – él és hat.

Ezt bizonyíthatja az a teljesen új jelenség is, hogy kibontakozóban van egy nemzetközi Petőfi-tudomány. Petőfinek minden korban voltak külföldi hívei, jobbára lelkes fordítók, akik igyekeztek elsajátítani a mindenkori magyar Petőfi-filológia értékeit. De a nemzetközi irodalomtudománynak nem voltak úgy petőfistái, mint ahogy minden többé-kevésbé művelt országban természetszerűen találhatók dantisták, Goethe- és Shakespeare-kutatók és így tovább.

Most e tekintetben is remélhető változás. A szomszédos országok magyar kisebbségei őrzik a Petőfi-hagyományt (amint ezt most is igazolta például Dávid Gyula és Mikó Imre szép könyve, a Petőfi Erdélyben vagy a Bori Imre szerkesztette, izgalmas újvidéki Petőfi-tanulmánykötet), de ha nemzetközi Petőfi-tudományról beszélünk, akkor nemcsak a szomszédos országok vagy a nagyvilág magyar származású Petőfi-kutatóira gondolunk, hanem azokra a francia, kubai, orosz, ukrán, lengyel, román és más írókra-tudósokra, fordítókra, akik hosszú évek, esetleg évtizedek óta munkálkodnak Petőfi korszerű tolmácsolásán és értelmezésén, világirodalmi hatásának növelésén. Kira Sahova és Alekszandr Gerskovics monográfiáit, Oleg Rosszijanov, Jurij Skrobinec, Nicolae Balota, Emil Boleszláv Lukács, Aurelien Sauvageot, Jean Rousselot és Jacques Gaucheron tanulmányait a magyar Petőfi-kutatók nem tekinthetik pusztán baráti-udvariassági gesztusoknak, mert ezek az írások értékes, eredeti szempontjaikkal és meglátásaikkal hozzájárulnak a Petőfi-filológia korszerűsítéséhez.

E napokban jelent meg a Corvina Kiadó gyönyörű kiállítású Petőfi-könyve franciául, L’irréconciliable (A kibékíthetetlen) címen, az UNESCO támogatásával. A kötet előszavában irodalmunk hű barátja, Aurelien Sauvageot elmondja, miként fakadt ki előtte Karinthy Frigyes mintegy ötven évvel ezelőtt, gúnyosan jellemezve azokat a franciákat, akik még azt sem tudják, ki volt Petőfi. Nem szeretem a túlzásokat, de ki merem mondani: e mostani évforduló lendületében a magyar szellemi élet illetékesei külföldi barátainkkal együtt többet tettek azért, hogy a művelt emberiség megtudja, „ki volt Petőfi”, mint korábban évtizedek alatt.

Jó volna, ha ez a nemzetközi együttműködés az ünnepek múltával sem lanyhulna. Illyés Gyulával szólva, mi „a népeket békítő szóértésbe” régóta Petőfit delegáltuk. Tegyünk meg a jövőben is minden tőlünk telhetőt, hogy a magyarság legnépszerűbb szellemi képviselője még méltóbban legyen jelen az emberiség köztudatában.