Milyen ember volt?…

Újabban divatba jött csodálatos kamasznak, zseniális kölyöknek látni őt, és van is ebben valami igazság. Én mégis hajlok arra, hogy férfinak lássuk őt, úgy, ahogyan saját magáról is vallott…

Azt mondják, hogy ha túlélte volna a szabadságharcot, akkor vált volna felnőtt szellemmé. Nem hiszem. Felnőttként, férfiként halt meg…

Mélyen gondolkodó ember volt, nagyon tudatos költő, igen sok kételyét, szorongását, gondolati ellentmondását elfojtotta, hogy mint harci költő, mint forradalmi buzdító jobban megfeleljen annak a történelmi hivatásnak, amelyet választott. Nagyon jellemző, hogy első igazán világirodalmi rangú méltatója, Heinrich Heine is minden elismerése mellett fenntartásokat hangoztatott vele szemben.

(Heine: „Annyira egészséges és primitív, hogy Németországban senkit sem állíthatok melléje. Nekem magamnak is csak néhány ilyen természetes hangom van. Ezzel szemben az a benyomásom, hogy szelleme nem túlságosan mély. Hiányzik belőle minden hamleti vonás, a maga és a népe szerencséjére.”)

Úgy érzem, hogy a „Lenni, vagy nem lenni?” kérdésére minden ember válaszol azzal a puszta ténnyel, hogy létezik, az igazi kérdés az: hogyha már élünk és vagyunk, akkor hogyan éljünk, milyen emberek legyünk? Kinek az oldalára álljunk? Petőfi ilyen kérdésekkel küzd, amikor Világosságot! című versében az emberi történelem örök körforgásának iszonytató víziójával viaskodik.

Franz Kafka óta a modern irodalom alaptémája a szorongás, a megfoghatatlan félelem a társadalom, a természet titokzatos erőitől. Nem is számít valamirevaló hősnek egy magyar regényben az, aki néhány fejezeten át nem szorong. Ne gondoljuk azonban azt, hogy Petőfi olyan makkegészségesen primitív ember lett volna, hogy ő nem élte át a maga szorongásos óráit vagy akár hónapjait is. Ha ilyen képet festünk róla, annak önmagunk vagyunk az okai, mert nem ismerjük az igazi Petőfit, és a költőt marasztaljuk el ahelyett, hogy saját ismereteink hiányát és saját módszereinket hibáztatnánk.

Nagyon jó gyerek lehetett. Ami nem olyan magától értetődő, mert annak érdekében, hogy a saját útján járhasson, szakítania kellett szüleivel. Teljesen igaza volt ebben a konfliktusban, mégis mintegy vétkesnek érezte magát, és sikereinek néhány rövid esztendeje alatt valamilyen egészen megható szeretettel igyekezett törleszteni ezeket a keserű éveket, amikor akaratlanul is szomorúságot okozott szüleinek. Életének legzaklatottabb időszakaiban, amikor azt hihetné az ember, hogy a szabadságharc kellős közepén ezer más fontosabb dolga lehetne egy ifjú forradalmárnak, akkor is megszakítja utazásait, munkáit, csak hogy fiúi kötelességét teljesíthesse:

Nagyon szerelmes természetű férfi volt. Talán e tekintetben nincs is hozzá fogható a magyar irodalomban. Kisgyermek korában beleszerelmesedett Sárszentlőrincen a helybéli jegyző leányába, Amálkába. Aszódon a szerelem adja kezébe a tollat, ő maga azt mondja, ettől lett költő. Egy szerelmi kaland következtében akar megszökni egy valószínűleg tíz évvel idősebb színésznővel, aztán Ostffyasszonyfán szerelem, Pesten és Gödöllőn szerelem… Amerre jár, általában mindenütt azonnal megtalálja magának azt a szőke, kékszemű és rendszerint elérhetetlen leányt, akibe tüstént beleszeret.

Ráadásul nem egyszerűen szerelmes természetű ember volt, hanem azt mondhatnánk, kicsit frivol megfogalmazásban, hogy nősülékeny hajlandóságú, mert mindjárt meg is kérte a kezét az imádott nőnek, el akarta venni Mednyánszky Bertát, el akarta venni Etelkét, de Prielle Kornéliát is, igaz, hogy őt csak dacból. Egyszer fogadásból még egy bankárnak a lányát is megkérte, bizonyos Kappel Emíliáról van szó, mint ahogyan sürgősen megkérte Júlia kezét is, akiért egy éven át kellett harcolnia.

Alkatukban megvolt az alapvető azonosság vagy hasonlóság, ami éppúgy vonzhatja a szerelmeseket, mint a különbség. Az azonosság az volt, hogy mind a ketten excentrikus alkatok voltak. Nagyon jellemző az, hogy egy rendőri jelentés akkor nevezi extravagánsnak Petőfit, amikor egy levélben Júliát excentrikusnak ítéli barátnője. Szélsőségekre hajlamos, lobbanékony, rendkívül szenvedélyes alkatok voltak, így illettek egymáshoz. Úgy érzem, minden látszat és rosszindulatú sejtetések ellenére, hogy az utolsó esztendeig meghitt szerelemben éltek egymással.

Jó barát volt. Ez talán szokatlanul hangzik ma, amikor azt divat hangsúlyozni, hogy összeférhetetlenül viselkedett. Mégis – anélkül hogy tagadni akarnám rengeteg civakodását, viszályát – azt kell hangsúlyoznom, hogy igenis jó barát volt. Rendkívül gyorsan tudott barátkozni, és mindenütt akadtak barátai.

Barátkozási készségének és tehetségének az Arany Jánoshoz fűződő viszonya adja a legmeghatóbb bizonyítékát. Nagyon ritka eset az a világirodalomban, hogy ilyen gyors siker után, mint amilyet Petőfi elért, valaki ennyire fenntartás nélkül és odaadással nyújtson kezet az egyetlen szóba jöhető vetélytársnak.

Kétségtelen, rengeteg viszályba bonyolódott, Mészáros Lázár minisztertől kezdve a tábornoki kar legkülönbözőbb tagjaiig; és írókkal is, a korábban szeretett, később megtagadott Tompa Mihálytól kezdve a nagyon szeretett Jókai Mórig, akivel talán nem is békült ki élete utolsó heteiben sem. Ezekben a viszályokban azonban nem egyszerűen az játszott közre, hogy a költő féktelen jellem volt, összeférhetetlen, olykor túlságosan is indulatos, hanem rendszerint megtalálunk valamiféle olyan elvi magot ezekben a vitákban, amelyek feljogosították a költőt a kíméletlenségre, éppen annak a saját maga által megfogalmazott erkölcsi parancsnak a jegyében, hogy elveiért, meggyőződéseiért minden kockázatot vállalnia kell.

És vállalta a szakításokat, barátai megtámadását is, mert sokszor tapasztalt kétszínűséget. A különben nagyon derék és a Bach-korszakban tanúsított magatartásával mindannyiunk tiszteletére méltó Tompa Mihályban például megvolt az a természetes emberi gyengeség, hogy a zseni elsöprő diadalát nem bírta elviselni.

És bizony mi már tudjuk azt, amit Petőfi Sándor akkor még nem is tudhatott teljes terjedelmében, hogy ti. Tompa milyen sokoldalúan és milyen ádázul agitált a költő ellen. Persze, valami azért eljutott Petőfi Sándorhoz is, mert mindig vannak jó szándékú bajkeverők, akik örülnek, ha a tehetségek egymás ellen fordulnak. És amikor Petőfi ezt a kétszínűséget megérezte, akkor azután kíméletlenül tudott vágni, és abban a pillanatban azután csakugyan összeférhetetlen volt.

Hiú ember volt, mint minden valamirevaló művész, aki akar valamit az életben, de nemcsak a hiúság vezette ezekben a viszályokban. Ő tudott valamit, amit költőbarátai közül tulajdonképpen Arany János ismert fel: azt, hogy vele a magyar irodalomnak új korszaka kezdődött. Erdélyi János Petőfi Sándor halála után öt-hat évvel még óvott attól, hogy Petőfit Béranger-hez merjük hasonlítani. Ma már a francia irodalomtörténészek számára sem létezik Béranger mint nagy költő, viszont számukra is létezik Petőfi Sándor. Vagyis nem Petőfi öntudatával, önbecsülésével volt a hiba, hanem az ítélkezőkével, akik nem értették igazán azt, hogy ki él közöttük.

A viszályok között a legismertebb Klapka tábornokkal való összeveszése.

Rendkívüli beképzeltség, gondolhatnánk. De igaz-e ez? Klapka tábornok, aki Komárom hős védője volt, és minden tiszteletünket megérdemli, világtörténeti távlatban mégsem állítható Petőfi Sándor oldalára. Vele szemben, aki a makrancos és rebellis költő felakasztásával fenyegetőzött, álljunk a költő mellé, aki saját maga nagyságának teljes joggal lehetett tudatában.

A hatalmasokkal persze nem tudott barátkozni. Ilyen jellemű embertől nem lehet elvárni azt, hogy a meghajlásnak vagy az odadörgölőzésnek a látszatába keveredjék, egy gróf Széchenyi, vagy az ország kormányát vezető Kossuth Lajos előtt. Az ország vezetőiben kivétel nélkül (csak legfeljebb különböző mértékben) volt egy másfajta gőg, egy bizonyos nemesi gőg. Még Kossuth Lajos is, aki ennek az egész magyar történelemnek, legalábbis számomra, egyik legrokonszenvesebb alakja, nem tudott olyan magaslatra emelkedni, hogy a komédiást, a vándorszínészt, a kóbor poétát magával egyenrangúnak érezze. Petőfi becsületére legyen mondva, hogy személyi ellenszenvét a szabadságharc döntő pillanataiban félre tudta tenni. 1848 szeptemberében leírta életművének egyetlen Kossuth-párti félmondatát, de az alkati, helyzeti és hivatásbeli különbségek megakadályozták azt, hogy igazi és őszinte barátság egyáltalán ki is alakulhasson köztük.

Széchenyi és Petőfi között nem is kerülhetett sor barátságra. Széchenyinek híres emberként tulajdonképpen nem is volt barátja. Egy életen át levelezgetett a fél országgal, politikusokkal, gyárigazgatókkal, részvényesekkel, titkárával, feleségével, de barátja, az nem volt. Ha lehetett volna, biztos, hogy Petőfi Sándor lett volna a legalkalmasabb, mert ők voltak a kor legnagyobb romantikusai, a legnagyobb szenvedélyek bennük égtek. Magyarország sorsát a reménynek és kétségbeesésnek egyformán nagy magaslatain tudták nézni. Széchenyi, ha megkésve is, de eljutott Petőfihez, ellentétben Kossuth Lajossal, aki – noha kisebb távolság választotta el a költőtől – élete végéig is megőrizte fenntartásait és ellenszenvét Petőfivel szemben.

(Kossuth: „Még ha különben tudnék is valamit Petőfi személyéről mondani, már csak azért sem tenném, mert tisztelem Petőfinek, a költőnek emlékét, és profanációnak tartanám azt, Petőfinek, az embernek reminiscentiáival csökkenteni, mert bizony tény, hogy amilyen bámulatos Petőfi a költő, ugyanő, mint ember, kiállhatatlanul gyarló volt.”)

Elfogult volt. Minden embernek megvan a maga elfogultsági rendszere. Sokat emlegetik, hogy milyen fölényesen nyilatkozott Goethéről.

Goethe annyira más világ volt, annyira idegen tőle, hogy hazudott volna Petőfi Sándor, ha valamiféle iskolás illemszabály kedvéért fejet hajtott volna német pályatársa előtt. Goethe is elfogult volt. Vajon nem fölénnyel nyilatkozott-e az előtte tisztelgő ifjú Heinéről? Tolsztojnak oly idegen volt Shakespeare, hogy bolondságnak tartotta az egész életművet. Voltaire nevetségesnek ítélte a Hamlet sírásó jelenetét. Ezek mind egy elfogultsági rendszerbe illeszkednek bele. Minden eredeti alkotónak eredeti, határozott, csak rá jellemző világképe van, ami azzal ellenkezik, az abból szükségképpen kiszorul, vagy kedvezőtlenül ítéltetik meg. Petőfi persze kételkedett néha önmagában is. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy ezek a kételkedések túlságosan is mélyen érintették volna. Ady Endréig nem lesz még egy magyar költő, akiben ilyen határozott volt a zseni öntudata, mint benne.

(Vajda János: „Az a különös s ritka sajátsága volt, hogy a leglázítóbb szavakat a legteljesebb külső nyugalommal mondta el, minden hadonászás, heveskedés nélkül, mint ez többnyire az izgató szónokoknál látható, de hangján a legvalódibb meggyőződés, a belső tűz volt érezhető. Látszott, hogy ez embernek a forradalom olyan sajátlagos természete, mint a Vezúvnak az olykori tűzhányás, mely elborítja a mezőt, míg a hegy maga nyugodtan áll.”)

Hazafi volt. Modern lélektani iskolák képviselői megpróbálják mély pszichológiai magyarázatokkal feltárni ennek a hazaszeretetnek titkát. Nincs szükségünk ilyen lélektani magyarázatokra és semmiféle olyan történelmi ködösítésre, amely a világ legtermészetesebb tényét akarná elfedni, azt a tényt, hogy Petőfi Sándor szerette a maga népét, és szerette a maga nemzetét. Ezt még akkor is el kell mondanunk, ha ma ismét divatba jött a nemzet és a hazaszeretet lekicsinylése, hogyha cikkeket olvashatunk arról, hogy a nemzeti voltaképpen önmagában már egyet jelent a provinciálissal, a mucsaisággal, a konzervativizmussal és így tovább.

Magyarságának és hazaszeretetének persze nem a magyarság valamiféle kritikátlan dicsőítése volt a lényege, sőt, ő e tekintetben a reformkor legjobb hagyományainak, Kölcsey, Széchenyi nemzetkritikájának folytatója volt. Szenvedélyesen ostorozta a magyarság hibáit, az elmaradottságát, a tudatlanságot, a tunyaságot. A hazaszeretet a nép gyengeségének, hibáinak elítélését is jelentette számára. De sohasem a nép megvetését, sohasem a nép fölényes lenézését vagy lekezelését.

Olyan magyar volt, aki a világszabadság fogalmát először használta a magyar költészetben – hogy úgy mondjam, világméretekben gondolkodott. Egyesíteni tudta a haza szeretetét és a leghaladóbb emberi eszmék iránti odaadást. Ő ebben az elmaradott, feudális Magyarországban öt világnyelven írt és olvasott, és a kor legkiválóbb történetfilozófusait, történészeit, íróit tanulmányozta, és minden törekvése arra irányult, hogy ezeket a legfejlettebb, legvonzóbb európai eszméket ne egyszerűen átültesse magyar földbe, hanem magyarrá tegye.

Válasszuk ketté a kérdést. Petőfi Sándor költő volt és forradalmár. Hogy mint költő követhető-e és mennyiben, azt a fiatal magyar költőknek kell eldönteniük. De abba talán beleszólhatunk, hogy egy átlagos magyar fiatalember számára szolgálhat-e ma például Petőfi Sándor? Minden társadalomnak létérdeke, hogy legyenek olyan fiataljai, akiknek elvük van, meggyőződésük van, s akik ezekért az elvekért igenis kockázatok vállalására is készek. Ha nincsenek a társadalomban ilyen emberek, a társadalom menthetetlenül eltunyul, elrestül, s átengedi magát a megszokotthoz való alkalmazkodásnak, a pangásnak, a tengődésnek. Ezért a Petőfi-hívek gyarapítása igenis társadalmi érdek. Nincs szükség persze parancsszavakra, a kötelezővé tett eszményt nem is lehet szívből igenelni. Egy szobrot nem lehet követni. Egy szobor előtt csak tisztelegni szabad. Követni csak az emberi eszményt tudjuk. Ezért is kellett beszélnünk arról, hogy milyen ember is volt Petőfi.

Próbáljunk saját lábunkon megállni a történelemben, ahogy Ő kívánta: