Ünnepi alkalmakra

Ha egy forradalmár elmulasztja a cselekvésre kedvező pillanatot, talán jóvátehetetlenül kiszorul a történelemből, s kortársaitól vagy utódaitól még a gyáva vagy szájhős nem túl vonzó címkéjét is megkaphatja. Ha viszont, épp a gyávaság vádjától félve, vagy kalandor hajlamból, álmodozó meggondolatlanságból idő előtt, a kellő feltételek nélkül vállalkozik a tettre, bukásra ítéli önmagát, s tartósan kompromittálhatja az ügyet, amelyet szolgálni akart.

Minden valamirevaló forradalom történetében ezért találhatjuk meg a mérlegelésnek vagy éppen vívódásnak azt a pillanatát, amelyben a szereplők döntésre kényszerülnek. E rendkívüli órákban mutatkozik meg igazán, hogy kik a történelem választott emberei.

Mi, magyarok szerencsések vagyunk, mert nemzeti történelmünk egyik legválságosabb döntéshelyzetében egy kivételes erkölcsi és eszmei erővel megáldott ifjú forradalmár elszánt igennel mert felelni a tenni vagy nem tenni kérdésére: „…tenni kell, és mindjárt holnap… hátha holnapután már késő lesz!”

Petőfi Sándor igazát mindennél meggyőzőbben bizonyítja a tény, hogy ugyanekkor Pozsonyban Kossuth Lajos is döntő fellépésre határozta el magát. E találkozás csak még inkább növelte a csodálatot a forradalmi költő iránt, aki tudta, hogy „a sorsnak az ő órája” megérkezett. A márciusi fiatalok ezért nézték szinte vallásos áhítattal Petőfit, akiben a népek sorsát vezérlő isteni szellem megtestesülését látták.

De csakugyan jól érezte-e meg a költő, hogy a sors órája elérkezett? Amikor már tudjuk, hogy a mámoros márciusi hajnalra a kiábrándító világosi alkonyat s Arad és Olmütz vigasztalan éjszakái következtek?

Akik 1849 augusztusának és októberének iszonyú tényei felől néztek vissza 1848 márciusára, hajlottak arra, hogy könnyelmű ábrándnak minősítsék a forradalom eszméjét. De egy történelmi tett értékét történelmi távlatban kell meghatározni. Azt kell vizsgálni, hogy milyen volt Magyarország a harc előtt, s milyen lett a harc után. S ha így nézzük, mindenkinek meg kell látnia a mélyebb igazságot: a forradalomnak még bukásában is megmutatkozó, rendkívüli erkölcsi és eszmei ereje is hozzájárult ahhoz, hogy az osztrák megszállók kénytelenek voltak elismerni 1848 több lényeges vívmányát.

Nem helyes egyoldalúan csak a forradalom vereségéről beszélni. Forradalmunk-szabadságharcunk katonailag kétségtelenül vereséget szenvedett. De a harc egyik fő okát és célját, a jobbágyfelszabadítást már 1853-ban elismerte az ellenforradalmi rendszer is. Az így gyorsabb fejlődésnek induló mezőgazdasági termelés fellendítette az ipari forradalom kibontakozását, fokozatosan érvényre jutottak a polgári életviszonyok. Vagyis: a polgári forradalom elbukott, de a polgári haladást nem lehetett többé feltartóztatni! E haladás kevesebb mint két évtized alatt elvezetett a kiegyezéshez.

Felemás módon, sok megalkuvással, de a 48-as forradalom társadalmi tartalma mégiscsak utat tört magának.

S ami a legfőbb: ez a világra szóló harc teremtett nemzetet Magyarországból.

A XIX. század elején Európa több elfogulatlan bölcsésze és írója pusztuló népnek ítélte a magyarságot. Megkondították a halálharangot nemzetünk felett, s nem is oktalanul. Mozdulatlanságba dermedt, úri osztályaiban már jórészt magyarságát is elvesztett, rettenetesen elmaradott ország voltunk.

A reformkor és a forradalom történelmi erőfeszítései állították meg hazánk hanyatlását. S ha ma van Magyarország, amely gazdaságát és kultúráját korszerűsíteni képes, akkor ez mindenekelőtt – a mai nemzedékek küzdelmei mellett – a 125 évvel ezelőtti szabadságharc tehetséges és bátor vezetőinek, az áldozatokra és küzdelemre kész forradalmi népnek köszönhető.

A higgadt történettudományi értékelés 125 év távlatából is csak megerősítheti a költőnek még a harc hevében fogalmazott szavait:

 

A földet, mely koporsó volt S benn egy nemzet a halott, Megillettük, és tizennégy Miljom szív földobogott.

 

Ezt a történelmi szívdobogást érezzük ma is minden március tizenötödikén. Ezért emlékezünk meg a bátrakról, akik a sors választott órájában új utakra tudták ragadni a nemzetet.

Ki rendül meg ma már a kürtös Lehel legendájától? Még aki valóságnak hiszi a szép mondát, az is inkább csak csodálja a bátor vezér tettét, de aligha tud könnyekig meghatódni tőle, még kevésbé gondol arra, hogy időről időre elsirassa a Lech-mezei csata szomorú sorsú veszteseit. Muhi, Mohács, Majtény megvert vitézeinek emlékét gyakrabban idézzük, de jobbára csak történelmi ismertetésekben, elemzésekben, az eleven fájdalom feszültsége nélkül. Nincs annyi könnyünk, amennyi történelmünk áldozatainak megsiratásához kellene. Ahogy múlnak a századok, egyre több a hősi halott, a mártír, lassan nem lesz a naptárban olyan dátum, amelyhez ne köthetnénk valamilyen szomorú évfordulót. Az emberi természet nem viselhetné el a szüntelen bánatot, sőt a nemzet életerejének, egyensúlyának megóvása érdekében is az a kívánatos, hogy meghatározott napokra korlátozzuk a kegyelet tisztelgő alkalmait. Petőfi még megrótta részvétlen kortársait, mert 1848. április 21-én nem jutott eszükbe, hogy az a nap Rákóczi halálának száztizenharmadik évfordulója, de ma már Petőfi (és Rákóczi) legőszintébb híveivel is megeshet, hogy nem gondolnak minden nagypénteken a vezérlő fejedelemre.

Gyásznapjainkat tehát, miként ünnepeinket is, egyre inkább a nagyobb, a kerek évfordulókhoz kötjük. Kevés a kivétel, de van közöttük egy naptári dátum, amelynek kivételességét a nép legnagyobb többségének érzése is szentesíti, s ez a mai nap, október hatodika, az aradi vértanúk napja. A tizenhármak emléke előtti tisztelgést – amióta csak szabad emlékezni rájuk – egyetlen esztendőben sem mulasztotta el a magyar nép. Sok kongó beszéd hangzott már el ezen a napon, sok hamis írás is vegyült a tiszta szándékú emlékezések közé, de október hatodika erején ez sem fogott: ma is szinte a friss fájdalom érzését ébreszti bennünk.

Mi ennek a kivételességnek a titka? Talán az, hogy nagyapáink, dédnagyapáink még személyesen élték át az aradi vérbíróság ítélkezéseinek iszonyatát? Vagy maga az eljárás, amely az igazságosságnak még a látszatával sem törődve, a csatamezők hőseit a hóhérral intéztette el? Annak tudata, hogy az aradi vértanúk nem csupán a nemzeti önvédelem katonái voltak, hanem egy új nemzet megteremtésére hivatott társadalmi forradalom harcosai is? Bárhogy legyen is, annyi tény, hogy október hatodika évről évre eleven szóval szól hozzánk, nem engedi, hogy közönyös rutinnal térjünk napirendre a gyászos nap felett.

A kegyelet elfásulása ellen leghatékonyabban azzal védekezhetünk, ha nem elégszünk meg a patetikus fordulatokkal, hanem minden alkalommal újra és újra vallatóra fogjuk a múltat, megvizsgáljuk, mi is történt voltaképpen és miért, s mit okulhatunk a mártírok tanúságtételéből. Ellenőrző kérdéseinkre már csak azért is szükség lehet, mert az október hatodiki gyilkosság óta eltelt több mint százhúsz esztendő óhatatlanul olyan legendákat is szülhetett, amelyek eltorzítják a valóságot.

Az első kérdés, amelyet talán nem árt feltenni magunknak, hogy: valójában kikre is emlékezünk ezen a mai napon? Október hatodika hosszú időn át a „tizenhárom tábornok” és a velük egy időben, nem kevésbé aljasul megölt Batthyány Lajos miniszterelnök emléknapja volt. (Pontosabban: tizenkét tábornokot gyilkoltak meg, a tizenharmadik bajtárs ezredes volt – a nemzeti kegyelet adta meg Lázár Vilmosnak a tábornoki rangot.)

Tizenhárom katona nevét tanulták hát az iskolás gyerekek, olykor versben is, tizenhárom nevet emlegettek száz esztendő évfordulós emlékezései. Ez a sok évtizedes folyamat végül is igazságtalan értékrendet vezetett be a szabadságharc mártírjainak utóéletébe: lassan kiszorult a nemzeti köztudatból azok emléke, akiket nem a végzetes napon, a szinte misztikussá vált tizenhármas tagjaiként ért el a győztes ellenforradalom bosszúja.

Négy esztendővel ezelőtt, az Érdekes kalendárium-ban cikket írtam A tizennegyedik tábornok címen, amellett érvelve, hogy az aradi mártírok napján meg kell emlékeznünk a többiekről is, akik szintén a bosszuló önkény áldozatai lettek, tizenhárom társukkal együtt. A nemzeti emlékezetből kihullottak listájának élén Lenkey János tábornokot említettem, akit Petőfi is megénekelt, s aki Damjanichék vádlott-társa volt a per kezdetén, s csak azért nem hoztak ítéletet ellene, mert őrültnek nyilvánították. A katonaorvosok azután addig-addig vizsgálgatták puskatus-ütésekkel, szuronybökésekkel, „hogyan reagál” a beteg, nem szimulál-e, míg Lenkey bele nem halt elgennyesedett sebeibe – négy hónappal és egy nappal a tizenhármak után. Hát Lenkey tábornok, aki huszárszázadát oly hősiesen hozta haza Galíciából a harcoló nemzet szolgálatára, s aki az aradi per áldozataként várbörtönben halt meg, nem érdemli-e meg, hogy a tizenhármakkal együtt az önkény áldozatai között tartsuk számon?

Nemrégiben egy tévéfilm (nem láthattam, csak a sajtóból értesülhettem róla) egy másik megölt tábornok, Kazinczy Lajos emlékét is feltámasztotta, teljes joggal. De most már még tovább kellene mennünk. Nem egy mártír tábornokénál sokkal jelentősebb volt Csányi László miniszter és kormánybiztos szerepe a szabadságharcban. Amikor tárgyalásán arra hivatkozott, hogy „hazája és királya iránti kötelességét” teljesítette, a hadbíró gúnyosan vágott vissza: „Batthyány is ezt mondta, mégis a szemétdombra került.” „Az is magyar föld” – adta meg a felejthetetlen választ Csányi. Szabad-e mégis megfeledkeznünk róla csak azért, mert az ő nyakába négy nappal később akasztották a kötelet? És szabad-e tizenhárom-tizennégy áldozatról beszélnünk akkor, amikor a Haynau-rezsim által elpusztított szabadságharcosok megállapítható száma jóval meghaladja a százat, az ítélet nélkül eltüntetett foglyokról nem is szólva. Nem és nem, akárhogyan nézzük, október hatodikán nemcsak Batthyányra és az aradi tizenhármakra kell emlékeznünk, hanem a magyar szabadságharc minden mártírjára, sőt még a bebörtönzöttekre, a számkivetettekre, az öngyilkosokra is – mindenkire, aki 48 eszméjéért áldozta fel magát.

Az áldozat nem volt hiábavaló – szoktuk mondani, s mondták már akkor is a túlélők legjobbjai. De hamar jelentkeztek a kiábrándult bölcsek is, akik értelmetlennek ítélték a végsőkig vívott harcot, „reálpolitikáról” értekeztek, s végül eljutottak Görgey kultuszáig. S erről is beszélnünk kell épp ezen a napon, mert még a legutóbbi évtizedekben is jelentek meg olyan művek, amelyek igazabb ügyhöz illő buzgalommal az önfeladás hősét dicsőítették.

Nem érdemes itt azt vitatni, lehetett-e volna folytatni a háborút. De azt igenis ki kell mondani, hogy az elemi reálpolitika nem a gyáva önfeladást diktálta volna, hanem az okos és elszánt taktikázást, amely, ha mást nem, legalább a szabadságharc vezetőit megmenthette volna – a jövőnek. Világos nem azért lett szégyenletes kapituláció, mert Görgey megadta magát, hanem azért, mert a puszta életén kívül semmit sem kapott cserébe ezért az alkuért. A fegyvert le lehet tenni hősként is – Klapka komáromi példája is ezt bizonyítja –, ha a megadás a harc folytatásának lehetőségét biztosítja. De Világos eredménye Arad lett, s e tény olyan ítéletet hord magában, amelyet semmiféle történész-írói szócsavarás nem tehet semmissé.

Ha a Habsburgok később kiegyezésre kényszerültek, nem azért tették ezt, mert a görgeyktől, a „reálpolitika” embereitől féltek. Ellenkezőleg: a nemzetközi körülmények és az emigráció harca mellett 1849-es tapasztalataik hatottak rájuk a legnyomósabban. 1849-ben megismerhették, kikkel van dolguk. Ezért féltek, még tíz-egynéhány évvel később is a harcoló magyarságtól. Damjanichtól féltek, aki rendíthetetlen hősként állt a bitófa elé, Vécseytől féltek, aki utolsónak maradva megcsókolta tábornoktársa megmerevült kezét, Csányitól féltek, aki büszkén írta utolsó levelében, hogy ha már használni nem bírt a haza ügyének, tud „annak mártírja lenni”.

1849 vértanúi így szolgálták, még halálukban is, hazájuk ügyét.