Petőfi ifjúsága – mai szemmel

A címben megjelölt téma talán túlságosan is önkényesnek tetszhet; úgy érzem azonban, okunk van e kérdés kicsit közelebbi vizsgálatára.

Petőfi az egyetlen magyar költő, aki egyszersmind történelmi jelentőségű politikai tettet is hajtott végre: a márciusi ifjúság vezéreként 125 évvel ezelőtt kirobbantotta és diadalra vitte a pesti nép 1848-as felkelését. Legfőbb hívei mindig is a fiatalok közül kerültek ki, ő maga úgy tartotta, hogy az ifjúság a haza virága, vagy legalábbis annak kell lennie. Egész pályájára az ifjúság merész lendülete jellemző, fiatalon halt meg, az egész világirodalom igazi nagyjai között mindmáig ő a legifjabb lírikus. Joggal mondták tehát mindig is, hogy Petőfi mindenekelőtt az ifjúság költője.

De igaz-e ez az állítás ma is? Mielőtt habozás nélküli igennel válaszolnánk, fontoljuk meg a kérdést, méghozzá lehetőleg Petőfi szellemében, tehát frázisok nélkül.

A költő, akit ünneplünk, nem szerette az ünnepélyességet. Rendkívüli hatásának egyik titka épp az, hogy az emelkedett, fellengző nemesi költészettel szemben a nép egyszerű, cicomátlan nyelvén szólalt meg, elutasított minden dagályt, álbeszéd-nek minősítette a valóságtól elszakadt, mesterkélt, finomkodó, hamis stílust.

Vigyáznunk kell hát, ha róla beszélünk: esetleg épp leghangzatosabb szavaink kerülnek legmesszebb az ő szellemétől.

A hozzá méltó ünneplés első jellemvonása az igazságra törekvés kell hogy legyen. Az igazszavú költőről jó szándékkal sem szabad valótlant állítani. Vizsgáljuk hát meg őszintén, szólamok nélkül: csakugyan igaz-e, hogy nemcsak Petőfi tekintette magát az ifjúság költőjének, hanem az ifjúság is – ma is! – a magáénak érzi Petőfi Sándort?

Az ifjúság természetesen csak elvont fogalom. Kivételes történelmi pillanatokban többségében azonos módon viselkedhet, általában azonban az ifjúság éppúgy sok, egymástól lényegesen eltérő rétegre oszlik, mint a felnőtt-társadalom. Ráadásul életkorilag is fontos különbség választja el a serdülő ifjúságot az érettebb, tizennyolc-húsz év körüli fiataloktól. A könyvvásárlási és más statisztikai adatok birtokában általánosságban mégis elmondhatjuk, hogy az ifjúság körében Petőfi ma is népszerű. Ezt bizonyítják az országszerte megrendezett szavalóversenyek, irodalmi estek s az olyan ünnepi találkozók, mint a mai is.

Saját tapasztalataim is ezt igazolják. Hivatásos Petőfi-kutató lévén, tudnom kell, hogy mit tudnak azok, akiknek írok, s így gyakran vállalok előadást, vitát, beszélgetést. 1972–73-ban több mint száz alkalommal találkoztam Petőfi iránt érdeklődő, főleg fiatal hallgatókkal az ország legkülönbözőbb tájain. Majdnem mindenütt tapasztalhattam, hogy milyen megkülönböztetett tisztelet él a költő iránt. Majdnem mindenütt, de nem egyformán. Volt protokolláris, nem túl tartalmas összejövetelünk is, volt, ahol a költőnek csak néhány igaz híve jelent meg, a többiek érdektelen közönnyel hallgatták a verseket.

S ha őszinték akarunk lenni, azt is látnunk kell, hogy nem minden tisztelet egyformán értékes. Sokak számára a költő csak néhány népdal s a legismertebb szerelmes és tájleíró, valamint hazafias versek alkotója. Ezek az olvasók nem jutottak el a nagy forradalmi költeményekig, még kevésbé a gondolati líráig, a Világosságot! és Az apostol szintjéig; vagy a prózáig, a nagyszerű úti levelekig, a publicisztikai cikkekig, az 1848-as naplóig.

Ahol sikerült őszinte vitahangulatot teremteni, ott rendszerint felléptek azok is, akik a költőt esztétikailag vagy eszmeileg elavultnak, túlhaladottnak, korszerűtlennek ítélik.

Igaz tehát – szinte statisztikailag is –, hogy mindennek ellenére a fiatalok Petőfit ismerik és szeretik a leginkább. De az is igaz – öncsalás volna nem látni –, hogy milyen nagy még a tájékozatlanság és az értetlenség, néhol még az ellenszenv is.

Erről beszélgetve, igen sok becsületes és jó szándékú tanár panaszkodott vitáinkon, hogy nem találja meg Petőfi korszerű tanításának módjait, kudarcnak érzi a Petőfi-órákat és így tovább. Biztos, hogy sok függ tőlük. De túl nagy felelősséget vállalnak magukra. Ha ma, kivált az ifjúság egy részében és kivált értelmiségi ifjúsági körökben közönyt tapasztalunk a múlttal szemben, akkor e jelenség érdemi okát mindenekelőtt a társadalom változásaiban kell keresnünk: az életformák teljes átalakulása ingatta meg a szoborrá merevedett nagyságok talapzatát. Egy békés, konszolidált, reformokra, módszeres építőmunkára berendezkedett korban természetszerűen válik problematikussá különösen a forradalmi hagyomány.

Számítsuk még mindehhez a modern művészet új ízléseket kifejező, új látásmódokat bevezető hatását, s akkor semmiképpen sem fogjuk iskolai-tanítási kérdéssé egyszerűsíteni Petőfi utóéletének fenti problémáit.

Némi paradoxonnal még azt is mondhatnánk, hogy maga Petőfi is okozója annak, hogy olykor fitymálva ítélnek róla. Az ő költői forradalma ugyanis olyan diadalt aratott, hogy épp ez a győzelem bizonyos értelemben ellene fordul. Gondoljuk csak meg: az egyszerűség, a közérthetőség, a népiség akkor oly forradalmi és meghökkentő programja Aranynál, Jókainál, majd Mikszáthnál kiteljesedett, és egy nagy korszakra uralkodó irányzattá vált. Megteremtette a maga epigonjait is, a Petőfi-társaság szellemében működő ál-Petőfik seregét. A Petőfi szellemét elposványosító epigonizmussal szemben Adyék nemzedéke már egy bonyolultabb, áttételesebb költészet nevében indított harcot, s a Petőfi-féle egyszerűség hívei közül többé senki sem tudta azt a művészi magaslatot elérni, mint ő.

Nem lehet tehát csupán némely ifjak értetlenségét vagy komolytalanságát hibáztatni akkor, ha azt tapasztaljuk, hogy Petőfire legyintő fiatalok is bőven akadnak. Sokkal összetettebb okokról, társadalmi, irodalomtörténeti korszakváltások problémáiról is szó van.

Maga az irodalomtudomány, a Petőfi-filológia is hozzájárult az ifjúság egy részénél tapasztalható fölényes ítélkezésekhez: hosszú időn át túlságosan is egysíkú Petőfit állítottak a fiatalok elé példaképül. Túl tökéletes is volt ez a példa, már-már a követhetetlenségig tökéletes. Hogy maga a költő is volt kamasz és ifjú ember, hogy nem egyik napról a másikra lett világirodalmi óriás, ez a legtermészetesebb tény elsikkadt sok ábrázolásban.

Hadd utaljak például a kamasz Petőfi ostffyasszonyfai döntésére. Még a legújabb tudomány különben igen érdemes képviselője, Dienes András is erőnek erejével azt akarta bizonygatni, hogy a tizenhat évesen katonának álló Petőfit csak az anyagi kényszer hajtotta a monarchia hadseregébe, a katonai dicsőségvágy nem kísértette, már öntudatosan gyűlölte ezt a hadsereget és így tovább. Forrásaink egyáltalán nem erősítik meg ezt az értékelést, ellenkezőleg, azt a különben teljesen magától értetődő következtetést valószínűsítik, hogy a kamasz Petőfi még nem volt tisztában e hadsereg jellegével, épp tapasztalatai következtében fogja majd meggyűlölni az osztrák uniformist, hogy igenis kísértette a katonai dicsőségvágy és így tovább.

De idézhetnénk a költő ifjúságának több más szakaszát is, amelyről szólva a Petőfi-irodalom korához képest túlságosan is érettnek ábrázolta a költőt. Azt mondhatnánk, valósággal elvették tőle ifjúságát, hogy már húszéves korára kész jakobinust, érett forradalmárt, nagy költőt csináljanak belőle.

Ez azért is nagy hiba volt, mert sok fiatal épp azáltal tudott volna könnyebben eljutni Petőfihez, ha megismeri a költőnek azt a kamaszos, bohém korszakát, amely nagyon is közel áll a mai ifjúság érzelmi-hangulati világához. Gondoljunk arra a húsz-huszonegy éves fiatalemberre, aki még egyáltalában nem volt tudatos világforradalmár, s aki a társadalom akkori feudális rendjével szembeni hangulatainak, ellenszenveinek viselkedési és öltözködési különcségekkel adta kifejezését. Némileg hasonlóan azokhoz a mai fiatalokhoz, akiknek eszmei és érzelmi világát szintén bizonyos viselkedési romantika jellemzi.

Annak a Petőfinek, aki peleskei nótáriusi ruhában sétált a Váci utcában, aki fiatal íróbarátaival hangosan mulatott a Pilvaxban, aki fogadásból hajlandó volt egy ismeretlen bankárleány kezét megkérni, s aki a divatbábok, arszlánok, ficsúrok bosszantására kész lett volna talicskában végigtolatni magát a Belváros közepén, nos ennek a Petőfinek a magatartása sokkal közelebb áll a beat-protest viselkedéshez, mint a költőről szóló némely ünnepi és nem ünnepi cikkek, beszédek Petőfijéhez.

Nagyok persze a különbségek is, történelmileg és alkatilag egyaránt. Mindenekelőtt az a különbség, hogy Petőfi az ösztönös, bohém, romantikus lázadás korszakából rendkívül gyorsan átlépett a maga korának legmodernebb, tudatos forradalmiságáig, elsők közt jutva el Magyarországon a szocialisztikus eszmékig.

De ez sem változtat azon, hogy volt életében egy periódus, amelyben saját szavai szerint is „víg könnyelműséggel” rótta élete megpróbáltatásokban gazdag útjait, s fiatalos hetykeséggel, kamaszos komolytalansággal egy ideig, átmenetileg, öltözködési-viselkedési különcségekben is kereste egyénisége érvényesítését.

Félreértés ne essék: nem deheroizálni akarom a költőt. Petőfit egyébként sem lehetne deheroizált figurává törpíteni, ahhoz ő túlságosan is nagy óriása a világirodalomnak s történelemnek. Azt sem szeretném propagálni, hogy Petőfinek e kamaszos vonásait tekintsük mintaképnek: e rendszerint tapintatosan elhallgatott életrajzi fejezetek felvillantásával csupán arra szerettem volna utalni, hogy senkiből nem lesz egy csapásra sem zseni, sem forradalmár, ha szabad ezt mondanom, még felnőtt ember sem, az ifjúságnak meg kell adni azt a jogot, hogy az életkorához illő merészséggel, olykor, ha tetszik, szertelenséggel keresse a maga útjait, fejezze ki érzelmeit, a maga hangján, a maga ízlése szerint daloljon és szórakozzék.

Kívánatos persze, hogy e szertelenség ne vezessen értelmetlen politikai kalandokig. Nem kell a szocializmus továbbfejlesztésének eszméit importálnunk sem a messzi Nyugatról, sem Távol-Keletről. A magyar valóság viszonyaiban kell gondolkodnunk. De a kalandorságnál nem kisebb hiba a szellemi és erkölcsi tunyaság, a nemtörődömség, a közömbösség. Egyetlen társadalom sem nélkülözheti az ifjúság kezdeményező szellemét, lendületét, újat akaró komolyságát. Menthetetlenül eltunyul és elrestül az a társadalom, amelyben az ifjúság tartósan csak mint az idősebbek nézeteinek engedelmes ismételgetője kap helyet.

E két véglet, az értelmetlen kalandorság és a cinikus közömbösség szélsőségei között kell megtalálnunk azt a helyes utat, amelyen haladva az ifjúság a nemzet életének egyik lendületet adó erejévé válik.

Elég sokan tudják rólam, hogy nem vagyok hízelkedő természet, azért el merem mondani, hogy nagy megelégedéssel hallgattam a megyei tanácselnök ma délelőtti emlékszoba-avató beszédét, melyben arról szólt, hogy „nyugtalan” emberekre van szükség. Igen, e teremtő nyugtalanság nélkül a nemzetnek nem lehet jövője.

Befejezésül épp erről, a mai ifjúság szellemi nevelésének kérdéséről hadd szóljak, azzal a szándékkal, hogy egy túlságosan is szólamosan elintézett problémát újrameggondolásra ajánljak, inkább vállalva a tévedés kockázatát is, semmint hogy erőtlenné vált, kiürült közhelyeket ismételgessek.

A bevezetőben utaltam rá, hogy egy békés korban problematikussá válhat a forradalmi hagyomány. Ennek ellenére úgy érzem, hogy Petőfi forradalmi példája ma is időszerű, ha helyesen, őszintén beszélünk e példa követésének problémáiról is. Időszerű, nem azért, mintha valamiféle barikádos forradalomra volna szükség-lehetőség ma, hanem azért, mert a legbékésebb korokban is kellenek olyan emberek, akik hittel, meggyőződéssel, szenvedéllyel, elvek képviselőiként túl tudnak nézni a saját érdekeiken vagy a társadalom pillanatnyi állapotán. Az igazat, szépet akaró, érte kockázatokat vállaló forradalmár „nem mehet ki a divatból”. Helyzete, funkciója megváltozhat, de a férfi, akinek elve van – mint Petőfi követelte –, nem fog kiveszni a történelemből. Mert e magatartás lényege nem a mindenároni forradalomcsinálás, hanem a forradalmi szembeszállás mindenféle eltespedéssel, kényelmeskedéssel, megalkuvással.

S erre ma is szükség van. Petőfi tehát e tekintetben is időszerű eszmény marad. Vagy pontosabban: az kell hogy legyen.

De hogy az lehessen, ahhoz mindenekelőtt meg kell ismertetnünk az igazi, a teljes Petőfit – minél több fiatallal. Ünnepeinknek is az a legfőbb értelme és jogosultsága, hogy műveit terjesztve, magyarázva, igazi értőinek seregét növeljük. De saját korunkat is meg kell magyaráznunk a fiataloknak!

Nálunk olykor túlságosan is egyszerűen fogják fel korunkat s az ifjúság és Petőfi kapcsolatát. „Kövesd Petőfit, légy forradalmár!” – mondják, s aztán így folytatják: „A hétköznapok forradalmisága azt jelenti, hogy jól kell tanulni, és részt kell venni a társadalmi munkában, például a parképítésben.”

Félek, hogy a magasztos jelszó – „légy forradalmár” – és a szerényke tett – a parképítés – között túl nagy a távolság. Az én gyerekkoromban minden valamirevaló kiscserkész tudta, hogy jól kell tanulni, és építeni kell (akkor éppenséggel nem parkokat, hanem repülőtereket építettünk), de ettől még egy kiscserkész sem tartotta magát valami nagy világforradalmárnak. Kívánatos volna, hogy jelszavaink szerényebbek legyenek, s hivalkodóbbak a tetteink.

E nagy forradalomkultuszhoz, amely a gyakorlatban némelyek szemében szépen összefér a valóságos forradalmiságtól való irtózással, három megjegyzést kell fűznöm.

Először is köntörfalazás nélkül ki kell mondanom azt a véleményemet, hogy nem a forradalmiság az emberhez egyedül méltó magatartás. A forradalmiság egyik, azt hiszem, legnehezebb, és többünk számára legvonzóbb, de nem egyedüli módja annak, hogy az ember tisztességgel állja meg helyét a történelemben. Az értelmes kiegyezések keresői, a szelíd ellenkezés emberei, a politikával nem törődő építők is alkottak nagyot a történelemben! A forradalmisághoz nemcsak történelmi helyzet, alkat is kell; nem-forradalmi alkatok forradalmárrá erőltetéséből még soha nem lett haszna senkinek.

Másodszor: ne akarjuk kötelezővé tenni Petőfi követését. A lobogónk Petőfi jelszó nemcsak azért ébreszt kellemetlen emléket, mert minden erőltetett kultusz visszájára fordul, s mert a jelszóval álcázott valóság csúfot űzött az elvekből, hanem azért is, mert egyetemessé akartunk tenni valamit, ami eleve és soha nem lehet általános, sőt nem is kívánatos, hogy az legyen. Az igazi, a teljes Petőfi sohasem volt, és sohasem lesz az egész magyar ifjúság eszménye, mert a történelemben nincsenek csodák. De kívánatos, hogy a legjobbak eljussanak hozzá.

Harmadszor: azok viszont, akik csakugyan vállalják Petőfit, ne higgyék el, hogy pusztán a jó tanulással és társadalmi munkával eleget tettek a forradalmi eszmény követésének: rájuk csakugyan igazi forradalmi feladat vár. Nemcsak a régi világ maradványai, a kapitalizmusból örökölt kispolgáriság ellen kell harcolniuk, mint újabban a Kritiká-ban is olvasható ifjúsági vitákban egy kiváló egyetemi tanár indítványozta. Legalább annyira kell küzdeni azok ellen a nem kívánatos „maradványok” ellen is, amelyeket mi magunk teremtettünk…

Beszéljünk magyarul: a szocializmus – történelmi okok következtében – demokratikus hagyományok nélküli, elmaradott országokban győzött először. Ennek következtében hosszú időn keresztül csak eltorzult formáját ismerhette a világ. E torzulások ellen több mint másfél évtizede világjelentőségű harc kezdődött, nálunk is, s noha több más országhoz képest is elégedettek lehetünk a torzulások elleni harc eredményeivel, még nem mondhatjuk, hogy eszményi társadalmat teremtettünk, amelynek fejlődését már csak a kapitalizmus maradványai fékezik.

A világ ma olyan, hogy a nemzetközi viszonyok minden korábbinál erőteljesebben befolyásolják belső helyzetünket. Aki ezt nem látja, vagy aki e tény súlyát lebecsüli, könnyen tévedhet értelmetlen kalandorságba. De aki csak ezt látja, s nem keresi annak módját, hogyan lehet az adott keretek közt is több demokratizmust, több emberséget vinni viszonyainkba, aki megelégszik a már elérttel, annak bizonyára nem lesz semmi baja az életben, de ne hivatkozzék Petőfire, és ne beszéljen a forradalomról. Petőfi maradjon meg azok eszményének, akik tehetségük és lehetőségeik korlátai között is szüntelenül jobbítani akarják világunkat.