Régi viták mai megközelítésben

Azt a megbízatást kaptam, hogy az új magyar Petőfi-filológia eredményeit foglaljam itt össze. Előre is elnézést kérek, hogy a túlságosan is kiterjedt témakört csak egyszerűsítő tételekben tudom felvázolni, s az életrajzi, eszmetörténeti, textológiai és verselemzési kutatás eredményeiből főleg azokra szorítkozom, amelyek leginkább jelezhetik a saját Petőfi-képem módosulásának irányait.

Anélkül, hogy koromhoz már nem illő hetykeséggel gúnyolni akarnám a múltat, azzal kell kezdenem, hogy az új magyar irodalomtudomány nagyon kevés maradandó értéket örökölt a Petőfi-filológia első évszázadából.

Ha a régi magyar irodalomtudomány Petőfi-kérdésekben még a saját átlagos szintjét sem tudta elérni, akkor ennek nyilvánvalóan világnézeti oka lehetett: az osztályelfogultságtól megszabadulni nem tudó filológusok szükségképpen ellenségesen vagy értetlenül álltak szemben Petőfi életművének leglényegibb vonásával – forradalmiságával. Korunkban a magántudós ritka jelenség, a tudomány általában hivataloktól függ, s ezért egy ellenforradalmi korszak tudománya eleve nem alkothatott hiteles képet a forradalom költőjéről.

A fentiekből az is következik, hogy az 1945-ös történelmi fordulattal a Petőfi-tudomány helyzete is gyökeresen megváltozott. Ami eddig csak nem hivatalos vagy éppen illegális pozícióból hangzott el, most uralkodó nézetté vált: a forradalmár Petőfi történelmi elégtételt kapott.

A szemlélet változása azonban önmagában nem lehet elegendő. Igazi tudományos megújulásról csak akkor beszélhetünk, ha az új szemlélet új tényekre és új vizsgálati módszerekre is tud támaszkodni, s megszabadul a napi politika gyámkodó felügyeletétől. Az elmúlt másfél évtized során határozottan ilyen irányban indult meg a Petőfi-filológia fejlődése. A mostani évfordulón elhangzott hivatalos megnyilatkozások már önmagukban is jelezték, hogy a kulturális politika nemcsak biztosította e fejlődést, hanem annak eredményeit készséggel el is ismerte.

Ha az elmúlt másfél évtized Petőfi-filológiájának fő fejlődési jellegzetességét egyetlen mondatban kellene jellemezni, azt mondhatnánk, hogy megszabadultunk a dogmatikus prekoncepcióktól, s a Petőfi-filológia vitatott kérdéseiben nem ilyen-olyan politikai-taktikai szempontok, hanem mindenekelőtt a hiteles biográfiai és kortörténeti tények és összefüggések rendszerében gondolkodunk. Nem azért, hogy valamiféle politikamentes Petőfi-képet teremtsünk, ez különben is képtelenség volna, hanem azért, mert saját történelmi tapasztalataink tudományos tárgyilagosságra intenek. Megtanultuk, hogy a legjobb politikai szándék is visszájára torzulhat, ha elszakad a valóságtól.

Sorra véve az életrajz főbb kérdéseit, elmondhatjuk, hogy lényeges pontokon sikerült eloszlatnunk a homályt. A költő származásának-születésének kérdésétől eltekintve, Petőfi gyermekkorának és ifjúságának problémáiban meglehetősen tisztán látunk.

Ami a születési vitát illeti, erre itt nem térek ki: másutt részletesen kifejtettem álláspontomat, amelynek lényege az, hogy jelenleg a kiskőrösi születést kell valószínűnek tartanunk, de nincs kellő alapunk ahhoz, hogy ezt a véleményt vitathatatlannak ítélhessük. Akadnak persze szigorú ítélkezők, akik csak az igent vagy a nemet tudják tudóshoz méltó válasznak tekinteni – a kedvükért azonban nem tekinthetünk el a tények tényleges ellentmondásaitól.

A Petrovics család magyarságát illetően máig sincs egységes álláspont a tudományos irodalomban. Az okmányadatok fényében azt kell mondanunk, hogy a szóban forgó Petrovicsok kétségtelenül szláv eredetűek voltak, de már a nagypapa az elmagyarosodás útjára lépett, Petrovics István pedig öntudatosan magyarnak vallotta magát (noha tiszta magyar beszédűnek csak nagy adag elfogultsággal lehet nevezni).^*

Ha mármost magának a költőnek életpályáját nézzük, azt találjuk, hogy a korábbi értékelések egyik fő gyengéje épp forradalmiságának leegyszerűsítésében fejeződött ki. Igen sokszor úgy állították be Petőfi életútját, mintha kora ifjúságától kezdve lázadóként, majd már 1844-ben tudatos forradalmárként fordult volna szembe a feudális társadalmi renddel. Ezzel ellentétben az életrajzi tények elfogultság nélküli vizsgálata e forradalmasodási folyamatot sokkal bonyolultabbnak mutatja.

A lázadó vonások kétségtelenül jelentkeznek már Petőfi kamaszéveiben is. De ekkor még a látszólagos alkalmazkodás s a fennálló rend erkölcsi-jogi szabályainak kijátszása is megfigyelhető magatartásában. Valami eredendően játékos, kópés viselkedéssel, garabonciás diákhoz illő ravaszkodással igyekszik becsapni a világot, ostoba káplárját, a falusi fogadósokat, az áttérési buzgóság színlelésével félrevezetett plébánosokat, még apját is nemegyszer.

Némely biográfusok a költő „erkölcseinek” védelmében megpróbálták letagadni ezeket az epizódokat. Egyiket-másikat tekinthetjük is kevéssé hitelesnek, de együtt egymást erősítik ezek a mozzanatok, s kétségtelenné teszik, hogy a Ha férfi vagy… moráljának későbbi megfogalmazója ifjúkorában nagyon is tudatos kópésággal próbálgatta a rend kijátszásának lehetőségeit. S innen sem azonnal jutott el a rend megdöntésének eszméjéig, hanem előzőleg keresztül ment a korabeli nemesi liberalizmus politikai iskoláján is. Nem volt 1843-ban vagy akár 44-ben sem olyan forradalmár, mint amilyennek némely életrajzok ábrázolják. Az olyan versek, mint a Védegyleti dal, a Batthyáni és Károlyi grófnék csalhatatlanul bizonyítják ezt. Az életrajzi tények és a művek nem igazolják azt sem, hogy Petőfi 1843-ban már a nemzeti nyelvért küzdő liberális ellenzék felfogásán is túljutott volna: nemhogy a nemzeti nyelv, de még a honi ipar eszméje is olyan lelkesedésre tudja ragadni még 1844-ben is, hogy később ki kell hagynia idevágó verseit köteteiből!…

Petőfi persze még ekkor, 1844 körül sem volt szabvány liberális. Ahhoz túlságosan is heves plebejus indulatok éltek benne. De lázadó szenvedélyeit, hangulatait ekkor még elsősorban egyfajta viselkedési-magatartási romantikában élte ki: gondoljunk csak a „rendes életet” gúnyoló Javulási szándék című versre!

A magatartási romantika modelljét költőnk mindenekelőtt a vándorszínészként megismert romantikus színműirodalomból meríthette, főleg Victor Hugo és az idősebb Dumas darabjaiból.

S itt kell közbevetőleg arra is kitérni, hogy az új adatok fényében radikálisan meg kellett változtatnunk a színész Petőfiről kialakult irodalomtörténeti ítéletet. Ez az ítélet teljesen alaptalan volt, már amennyiben az illető tudósok nem is ismerték a vándorszínész Petőfi életének alapvető tényeit, adatait, s nem ismerték a kor színészetének viszonyait sem. Csak így juthattak arra a következtetésre, hogy Petőfi rossz színész vagy éppen reménytelen dilettáns volt a színpadon, sőt nem is volt színész, csak színlaposztó tagja a segédszemélyzetnek, és így tovább. Okmányadatok egész sorával lehetett cáfolni ezt a felületes ítéletet, amelyben az úri Magyarországnak a vándorkomédiásokkal szembeni megvetése is tükröződött. Bebizonyosodott, hogy a költőnek kivált a parodisztikus műfajokban volt színészi készsége, sőt sikereket is aratott.

De abban az egész vitában nem is ez a leglényegesebb, hanem az, hogy az éveken át újra és újra elkezdett színészi kísérletek során Petőfi kapcsolatba került az európai romantika legfrissebb áramlataival, sőt eleinte nem kis mértékben ezekből a darabokból merítette ismereteit a kortársi Európa szellemi és erkölcsi viszonyairól. Mintegy 150 színdarabról állapíthattam meg, hogy Petőfi ismerte őket, ezek közül nem egy érzékelhetően járult hozzá erkölcsi-eszmei világképének kialakulásához.

A színészi élmények saját költői hangjának tudatos kiműveléséhez is ösztönzéseket adtak. Nem véletlen, hogy az első ars poeticai vallomását, az Én című verset épp kecskeméti vándorszínészként írja meg. Az élet nyers tényei által nevelt költőt alkata, hajlama, helyzete egyre kirívóbb ellentétbe állította azzal a hamis, teátrális stílussal, amely a korabeli színpad sok művéből áradt. A szövegek, amelyeket hónapokon át szavalt, hallgatott, próbált, súgott és játszott, a sok nyelvi cicoma, amely mindennapjait körüllebegte, s amelyet színésztársainak természetellenes deklamálása csak még nevetségesebbé tett, a zengedező bájhangok, az övező kéjtengerek és a boldog szerelem éldelt kéjei oly tömény adagban zúdultak rá, hogy meg kellett csömörlenie tőlük. Az Európa-szerte és hazánkban is divatos népköltészeti hullám mellett ezt a színpadi ellenhatást is figyelembe kell vennünk, amikor az álbeszédet már húszévesen elutasító Petőfi költői öntudatának kialakító tényezőit vizsgáljuk.

Az ízlésnevelés, eszmei tájékozódás szempontjából hasonlóan fontos szerepet játszott Petőfi fejlődésében a Pesti Divatlap-nál töltött háromnegyed esztendő, amikor segédszerkesztőként a magyar és európai eseményeket mintegy hivatali kötelességből figyelte és rögzítette. Művelődésének fő módja azonban természetesen az állandó, rendszeres olvasás volt.

Nyomatékkal kell erről beszélnünk, mert a régi irodalomtudomány túlságosan is szó szerint vette a költő dacos önjellemzését, s Petőfit a természet vadvirágának ítélte, amolyan pusztai vadzseninek. A valóságban maga a legenda alapjául szolgáló vers is Petőfi műveltségéről és tudatosságáról tanúskodik, hiszen a természetesség, a szabályok elleni lázadás elvének meghirdetésével Petőfi olyan eszmét követett, amely Heinénél, Hugónál és társainál hasonlóan kifejezett tételekben szintén megtalálható.

A könyvek vezették el Európa leghaladóbb forradalmi eszméihez is. Óvakodnunk kell azonban attól, hogy a költő világnézetét mindenestül a nyugati írók – gondolkodók – politikusok szocialisztikus tanaiból vagy éppenséggel egy meghatározott iskola tételeiből vezessük le: Petőfit eltéphetetlen szálak kötötték a magyar nemzeti újjászületés nacionalista szellemű úttörőihez, Széchenyihez, Kossuthhoz, Eötvöshöz. E kapcsolatok megvilágítása az utóbbi időben kissé háttérbe szorult, de ez nem változtat azon, hogy Petőfi nagy érdeme éppen a leghaladóbb európai eszmék „magyarosítása”.

Egy másik szükséges korrekció: az utóbbi időben néha túlhangsúlyozzák Petőfi művészetének tudatos elemeit, sőt műveltségét is. Találjuk meg a mértéket, amikor a régi felfogás egyoldalúságait bíráljuk: Petőfi nem volt a természet vadvirága, de nem rendelkezett olyan műveltséggel sem, mint mondjuk, az ifjú Heine vagy Leopardi, s főleg nem volt rendszeres ez a műveltség. A lényeg az, hogy tudta mindazt a világirodalomból s történelemből, ami költészetéhez s politikájához kellett.

Ez az európai távlatokban gondolkodó költő oly szokatlan látványt nyújtott a magyar parlagon, hogy sokan nem is tudták őt igazi magyar irodalmi jelenségnek elképzelni, s forradalmi világnézetét „asszimilált” mivoltából próbálták magyarázni. Ez az elmélet már Adyéknál jelentkezik, hogy azután a két háború közti népi irányzat némely képviselőjénél egészen otromba formát öltsön. Eltekintve most attól, hogy minden vérmítosz tudománytalan, Petőfi forradalmiságát már csak azért sem lehet a szláv vérből levezetni, mert a szlávok (s különösen a szlovákok) a múlt század első felében nem voltak forradalmárok. Adyék számára a szlávság fogalma a forradalmival azért válhatott azonossá, mert 1905 élménye befolyásolta őket. De a múlt század 20-as éveiben, Petőfi születésekor az akkori európai gondolkodók éppenséggel a szelídség és a rezignáció fogalmát kapcsolták a szlávsághoz. Nem, nem az ilyen homályos és megfoghatatlan teóriákban kell keresni Petőfi forradalmi világnézetének, rendkívül nagy távlatú eszméinek magyarázatát, hanem abban a szívós, tudatos szellemi munkában, amellyel Petőfi elverekedte magát kora legforradalmibb eszméihez. Mellesleg egyáltalán nem egyedül, hanem a szláv asszimiláltságba nem keverhető Vasvári Pállal és másokkal együtt.

Amíg 1945 előtt elsősorban azzal hamisították meg Petőfi világnézetét, hogy eszméinek mélységét, gazdagságát nem is ismerték, 1950 után napi politikai érdekek nyomása alatt egyszerűsödött Petőfi világnézete. Elsikkadtak azok a mozzanatok, amelyek kétségtelenné teszik, hogy Petőfi forradalmi világképének kialakulása után is önemésztő vívódásokban gyötrődött az emberiség haladásának kérdéseivel, elsikkadtak azok az eszmei kételyek, amelyekhez hasonlók Az ember tragédiájá-t író Madách Imréig csupán keveseknél találhatók. A Világosságot! és Az ember költője a nagy forradalmi versek írásával együtt újra és újra farkasszemet néz az emberiség körforgásának vicói víziójával, az egész emberiség és a föld megsemmisülésének perspektívájával. „Szilaj, naiv, egészséges” költőnek csak azok láthatták őt, akik nem ismerték igazi életét és életművét, akik a Petőfi-társaság és a Petőfi-könyvtár torzító prizmáján át egy leegyszerűsített karikatúrát tiszteltek az eszmék ellentmondásait is látó forradalmi költő helyett. A szabadságharc, amelynek katonájául, majd mártírjául ajánlkozott a költő, nem engedte meg történetfilozófiai és metafizikai gondolatainak körüljárását, elmélyítését, de tetteiben következetes maradt: a rémes álmok, az egyetemes halálvíziók kiméráit leküzdve tette, amit a történelem parancsolt. S amikor kételyei ellenére vállalta a maga választotta sorsot, a legtöbbet tette, amit írástudó tehet.

A Petőfi-nagyságrendű költők között senkinek sem jutott osztályrészül az a történelmi szerencse, hogy egy népforradalom győzelmes kirobbantásának személyes kezdeményezője lehetett volna. Számunkra azonban – napjainkban – talán még tanulságosabb az a mód, ahogyan Petőfi a forradalom győzelme után is elvek igényes és makacs harcosaként küzdött eszméi maximális érvényesítéséért. Még sokoldalúan tanulmányoznunk kell a forradalomban betöltött szerepét, ha tisztázni akarjuk, milyen feladatot vállalhat az irodalom a történelemben.

Nem lehet és nem is szükséges utánozni őt, példáját kell újragondolni, és az új viszonyok között tanulni belőle. Az igazi tanulás persze nem abból áll – bocsánat a nyers fogalmazásért –, hogy szavakban dicsőítjük a költőt, a tettekben viszont kibúvókat hajszolunk. Beszélni kell arról is, ami eszméiben elavult, mert csak úgy lehet őszintén követni azt, ami a lényeg, ami elavulhatatlanul érvényes életművében és példájában.

Mint egy forradalmi kor szenvedélyes képviselője, szükségképpen elfogult volt a közélettel nem törődő irodalommal szemben. Mi már tudjuk, hogy az olyan költészetnek is lehet közösségi értéke, amely elvszerűen csak magánbánatokkal s örömökkel foglalkozik, mert a köz nagy ügyei mellett mindannyiunknak vannak magánbánatai s örömei, amelyek emberhez méltó átélését elősegítheti az olyan költészet is, amely csak költészet akar maradni. S azt is tudjuk, hogy modern korunk szövevényében a költő még kevésbé lehet a társadalom egyedüli vezető „lángoszlopa”, mint régen, s nem hiszünk olyan istenségben sem, amely „magas kegyében” „szent levelet”, költőket küldene az örök igazságok meghirdetésére.

Petőfi egy olyan ifjúság szellemi vezére volt, amely – Vasvári Pál találó szavaival – „a nagy eszmék mitológiájában élt”. Mi viszont óvakodunk a mitológiáktól, mert több változatban is kipróbáltuk őket, s tudjuk, hogy az ellenőrző értelem kikapcsolásával milyen szakadékba kerülhetünk. Ha őszintén tovább akarjuk sorolni mindazt, ami a ma emberét elválaszthatja tőle, azt sem hallgathatjuk el, hogy az egyszerűség és népiség programját ma már nem értelmezhetjük XIX. századi módon. S ami a legfőbb különbség: ő egy forradalmi, polgárháborús kor fia volt, mi viszont másfél évtizede konszolidált, békés viszonyok közt élünk, s ezt a különbséget semmiféle frázissal el nem fedhetjük.

És mégis, a korok, a látásmódok, az ideológiák, a terminológia letagadhatatlan különbségei ellenére Petőfi továbbra is a legvonzóbb példa minden olyan magyar író számára, aki cselekvő felelősséget érez népe, nemzete és az emberiség iránt. A mostani évforduló ünnepségsorozatában bebizonyosodott: Petőfi mint költő és mint forradalmár változatlanul időszerű. Mint költő azért, mert a modern költészet már túl messzire került a néptől, s egyre többször támad vágy az emberekben egy olyan költészet iránt, amely a kiválasztottak szűk körén túl is hat, valóban a néphez is szól, vagy (pontosabban és önáltatás nélkül) a nép érdeklődő-művelődő részéhez. És időszerű a forradalmár is. A legbékésebb korokban is kellenek olyan írók, akik elvek és eszmények képviselőiként túl tudnak nézni a saját érdekeiken és a társadalom pillanatnyi állapotán, akik nem hivatalnokként, még kevésbé ügynökként szolgálják az eszmét, hanem elvek embereiként, forradalmi módon szembeszállva mindenféle eltespedéssel, kényelmeskedéssel, megalkuvással, ön- és közáltató frázissal.^*

Jóstehetség nélkül is megállapítható, hogy még nehéz küzdelmek várnak ránk, s ebben a harcban nem lehet nélkülözni az olyan írókat, költőket, akiket Petőfi Sándor példája is ösztönöz a szocializmus igazi eszményeinek cselekvő vállalására.