Új Petőfi-tudomány született

Ha volna menny, s le lehetne onnan nézni a földre, s a Nagy Ünnepeltnek kedve támadna végigolvasni a róla írt lelkesítő művek garmadáját, bizonyára nem haragudna azért, hogy ezúttal nem vele foglalkozom, hanem hűséges fegyverhordozóival. Ezekben a hónapokban gyakran kellett rájuk is gondolnom, rájuk, akik nem érhették meg ezt a – beszélgetéseinkben annyit emlegetett – évfordulót, rájuk, akikre emlékezni ezekben a napokban szinte becsületbeli kötelességem. Könyveiket naponta forgatom, sőt még álmodtam is velük – egy végtelen hosszú értekezleten üldögéltünk, s cédulákat küldözgettünk egymásnak: Laci bácsi évődve-szomorkásan mosolygott, András az asztalt verte, Mezősi pedig makacs Catóként egyre csak ismételgette: „Mégis Félegyháza!”

A csalhatatlan ítéletű szerkesztők pontosan tudják, melyikük hány sort érdemel a halhatatlanságnak ama legalább tíz-húsz évre érvényes listáin, amelyeket lexikonoknak nevezünk, én is sejtem, hogy nem szabad egyforma mértékkel mérni őket. De számomra valamiféleképpen mégis egyformán kedvesek – nyilván azért, hogy egyaránt szolgálták a lángészt, akit kisebb-nagyobb megszakításokkal én is immár negyedszázada igyekszem szolgálni.

Amikor Petőfi 1846 őszén betért Debrecenbe, s persze először is a színházba ment, „Testvérek vagyunk az Úrban!” kiáltással vetette magát színész cimboráinak karjaiba. Én is így mondhatnám, mindhármukhoz: „Testvérek vagyunk Petőfiben…” Vagy, pontosabban s mélabúval: testvérek voltunk.

Elsőnek Laci bácsival, vagyis Hatvany Lajossal ismerkedtem meg, még 1957 nyarán. Nem szeretek érzelegni, de elárulhatom, feszengve és meghatottan fogtam meg a kezet, amely még a Gyulai Páléval parolázott. Ama Gyulaiéval, aki viszont sógora volt Petőfinek… Mit is beszélünk történelemről, régmúltról? Minden csak tegnap történt: két kézfogás közt múlik el egy század.

Egyszer majd megkísérlem felidézni Hatvany Lajos „estéit”. Elárulhatom, hogy megmaradtak a beszélgetéseinkről készített nyers jegyzetek. De most csak arról szólhatok itt, ami összehozott bennünket: az akkor még ötkötetes, most két nagy könyvben olvasható Így élt Petőfi-ről. Szakmai körökben olykor szinte divat szidni ezt a hatalmas művet. S csakugyan, egy antifilológus pongyolaságának több nyoma megmaradt még a második, javított kiadásban is. De egy mintafilológus kutatói szenvedélyéről, a lényeg iránti példaadó hűségéről is tanúskodik ez a gyűjtemény. S nemcsak filológia van a világon. A ténybeli elírások nem fedhetik el az elmés kommentárok értékeit, a szellemes, megvilágító észrevételek seregét. Azt merem mondani, hogy a könyvtárnyi Petőfi-irodalomban nincs még egy munka, amely annyi gondolatot, ötletet vagy akár eszmét képes ébreszteni az olvasóban, mint épp ez a könyv, s épp a legszenvedélyesebb elfogultságaival.

Dienes munkáiban lapozgatva, hamar rájöhetünk arra, hogy szívesen polémiázott Hatvanyval; nem árulok el nagy titkot, ha utalok arra, hogy nem túlzottan kedvelték egymást. Közvetítésekre átkozottul hajlamos természetem lehetett az oka annak, hogy én mindkettőjükkel „jóban voltam”…

Dienes A legendák Petőfije című könyvével híres, s azóta írt műveivel és a Petőfi nyomait kereső hazai és erdélyi útjaival már-már maga is legendás alak lett. Kutató szenvedélye a Ferenczi Zoltánén is túltett, ami pedig íráskészségét illeti, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ő az első ex professo biográfus, aki szépíróként is megállta a helyét. Néha talán leszűkítette az életrajz kereteit, amikor mindenekelőtt az ember, a jellem kibontakozására figyelt, s a versek születésének folyamatára kevésbé, másfelől viszont kiszélesítette a biográfiát, amikor a táj és a nép történetét is belésűrítette. Írói szemmel, de egy geográfus pontosságával rögzítette Petőfi városait, tájait, hű portrékat rajzolt társairól, nem hátrált meg semmiféle nehézség elől, képes volt felkutatni még a költő egyik ifjúkori szerelmének fejfáját is. Egyik-másik kérdésben persze lehet vitánk vele, de a gyermek Petőfiről és a katona-költőről jelenleg lényegesen több adatot nem tudhatunk annál, mint ami az ő könyveiben található. Ha élne, különben sem haragudna a vitáért, rettenthetetlen polemikus volt. Írásaiban ezért néha hosszú időre el-eltűnik a költő, de bajvívásainak figyelmes követése után gyakran állapíthatjuk meg, hogy nem volt hiábavaló dolog elmerülnünk viszályaiban.

Ez utóbbiakat jórészt egyik fő ellenfele, Mezősi Károly ellen vívta. Ha az ember valamely részletkérdésben ismerte Mezősi álláspontját, látatlanban kikövetkeztethette, mit gondol minderről Dienes András – és fordítva, ugyanígy. Lábjegyzetekben, obskúrus füzetekben, különlenyomatokban a száraz filoszmondatok közül hirtelen ki-kicsap egy-egy ironikus megjegyzés, pamfletíróra valló oldalvágás, jelezve, hogy Mezősiben is volt szépírói tehetség, de ezt szándékosan elfojtotta magában. Ám vitatkozó kedve és a levéltárak titkait ostromló hevülete nem maradt el a Dienesétől. Mindaz, ami ma a költő családjának vagyoni felemelkedéséről és bukásáról tudható, elsősorban neki köszönhető. Most, hogy halála után – Közelebb Petőfihez címen – megjelennek válogatott írásai, láthatjuk, milyen szívós és szerencsés kutató volt.

Hatvany szinte egész tudatos életét két zseni – Ady és Petőfi igézetében élte le. Dienes energiáinak nagy részét a Petőfi-kutatásban emésztette fel. Mezősi az első infarktus után is, amikor már elvette tőle családja az írógépet, kézzel írogatta új és új szempontokkal-érvekkel szolgáló leveleit. Jómagam, aki Petőfinek és elvbarátainak szentelt ifjúkori írásaim óta oly gyakran hűtlenkedtem a filológiától távol eső tereken, sőt mostanában, e meglehetősen kimerítő évfordulós hajrában is megengedem magamnak a mással való foglalkozás kicsapongását, néha már restelkedem ilyen önfeláldozó odaadás láttán, s csak az enyhíti lelkiismeret-furdalásomat, hogy tudom: akkor sem menekülhetnék tőle, ha akarnék. Mint ahogy nem is akarok.

S mint ahogy senki sem menekülhetett tőle és előle, aki egyszer elmerült életében és művében. Volt, aki zseni-álarcos nyárspolgárnak akarta látni, csakhogy elháríthassa magától példájának kényszerítő vonzását, de azért eljött a nap, amikor farkasszemet kellett néznie azzal a lelkiismeretvizsgálatra intő szemmel. S volt, aki hígmagyarnak ítélte, de történelmi próbák után mégiscsak az ő példájával igyekezett igazolni magát. És voltak… de fölösleges is folytatni e célozgatást, egyszerűbb elismerni, hogy több mint százhúsz esztendő óta irodalmunk lelkiismeretét elsősorban és mindenki előtt – ő kormányozza. Legárulkodóbban azok esete bizonyítja ezt, akik le akarják rázni magukról szigorú eszméit…

Ma szerencsére nem kötelező minta Petőfi. S ezért, épp ezért talán nagyobb eséllyel lehet megkísérelni, hogy tanuljunk is valamit tőle. Az okuláshoz azonban az szükséges, hogy a valóságos költőt ismerjük, ne az áltudományok és legendák Petőfijét.

És ezzel vissza is térhetek e megemlékezés szereplőihez. Ezekben a napokban rájuk is tisztelettel kell gondolnunk, mert kortársainkként nem keveset tettek azért, hogy a valóságos Petőfi kortársunk lehessen, hogy az igaz szavú költőről az igazságot ismerhessük meg.

Hogy minél többen testvérek lehessünk Petőfiben.

 

Olyan szerencsésen alakultak dolgaim, hogy a nagy évfordulóra több könyvemben is kísérletet tehettem „az én Petőfim” megrajzolására. Ebből viszont az is következik, hogy most aligha tudnék válaszolni a Kritika szerkesztőinek kérdésére, mit is jelent számomra Petőfi. Készíthetnék kivonatot e könyvekből, de az ilyen sűrítmény óhatatlanul általánosságokba fulladna. Mégis, ha már módot kaptam arra, hogy e rovatban megszólalhassak, hadd mondjam el – nem a magam Petőfijéről, hanem korszakunk Petőfi-tudományáról – egy felfedezésemet.

E felfedezés, mint nem egy ennél valamivel fontosabb találmány is a véletlen szülötte. Petőfi-könyvtáramat rendezgettem, abból a célból, hogy üveg mögé rakjam az értétesebb műveket, s a nyitott polcokra csoportosítsam a többit. A munka végeztével meglepődve konstatáltam, hogy alig van régi könyv az üveges polcon: egy évszázad Petőfi-irodalmának jó része, mint alig használt, ritkán kézbe vett anyag a nyitott szakaszba került. S ekkor megértettem valamit, ami tulajdonképpen magától értetődő, bár nem szoktunk beszélni róla: azt ugyanis, hogy az elmúlt negyedszázad Petőfi-filológiája termelt annyi értéket, mint a megelőző csaknem egy századé…

Ez persze bizonyára gyanúsan hangzik, az önteltség mindig riasztó. Már csak azért is sietek kiegészíteni a fentieket – az összehasonlítás nemcsak a mi érdemünkből hízelgő a mára, hanem legalább annyira a régi Petőfi-filológia többségének vészes elavulása, sőt eleve silány színvonala miatt. A kétkedő lapozza fel a hatvan esztendővel ezelőtti „Petőfi-könyvtár” köteteit, alig talál közöttük olyan művet, mely a kétes adomák és anekdoták világából valamiféle – akár pozitivista – tudományosságig bírt volna felemelkedni.

De túllépve a különben derék Endrődi Sándor és Ferenczi Zoltán sorozatán, egyáltalán mi a maradandó érték az 1849–1945 közötti korszakok Petőfi-irodalmából? Mindenekelőtt az, ami nem is akart tudomány lenni: az Orlayk, Sass Istvánok emlékezései (melyeket újabban Hatvany Lajos foglalt egybe elmenyitogató kommentárok kíséretében). A hivatásos irodalomtudósok már sokkal kevesebb időállót alkottak: nem az érdemes Ferenczi érdeme, hogy könyve még mindig az egyetlen tudományos igényű teljes életrajz – a mű már régen elavult, s nem is csak szemléletében. Hogy felfogása ma már érvénytelen, nem is volna annyira zavaró, mert hisz ki-ki saját meggyőződésével korrigálhatja a túlhaladott szemléletet, a fő baj a puszta adatokkal van, ezekből túl sok omlott össze, vagy legalábbis módosult az idők folyamán.

Némileg fordított a helyzet a múlt tudományának másik jelentős Petőfi-könyvével: Horváth János nagy monográfiájának sok kitűnő részlete, elemzése ma is elgondolkodtató lehetne, de az egészet átható szellem, a költő forradalmiságát kiforgató szerepjátszási elmélet eleve lehangol minden olyan olvasót, aki a forradalmiságot nem tartja kamaszbetegségnek.

Említsük még Gyulai és Erdélyi kisebb tanulmányát, Riedl töredékét, Endrődi Sándor értékes dokumentumgyűjteményét, s kiemelhetnénk még egy-két más dolgozatot – mindenesetre túl keveset ahhoz, hogy mindezt egy évszázad méltó tudományos teljesítményének tekinthetnénk. Különösen kirívó a két háború közti korszak sivársága: Horváth és Riedl munkája még egy előző periódus tudományosságának terméke, a többiről nem is érdemes beszélni. A Horthy-korszak Petőfi-irodalmának kimagasló terméke nem tudós műve, hanem szépíróé – Illyés Gyuláé.

Mindent egybevetve, nem hiszem, hogy bárki is meg tudna nevezni még egy körülbelül Petőfi nagyságrendű költőt a világirodalomban, akiről a halála utáni évszázad során ily kevés érvénnyel szólt az irodalomtudomány.

A dolgok logikájából következik, hogy a változás a politikából indult ki. Révai József volt az első hivatásos-hivatalos politikus Magyarországon, aki költőnk életművének forradalmi lényegét állította az értékelés központjába. Ez persze napi politikai egyoldalúságokra vagy torzításokra is vezetett, nála is, követőinél is, ez sem csökkentheti azonban annak jelentőségét, hogy e munkák Petőfit végre nem csupán népdalköltőnek, nemzeti kobzosnak, tájleírónak és szerelmi lantosnak mutatták, hanem mindenekelőtt az európai és magyar forradalom nagy harcosának. Az érthetően lassabban mozduló tudomány azután nemsokára új adatokkal és új elemzésekkel járult hozzá az igazi Petőfi megismeréséhez, kivált akkor, amikor a tudományos munka lehetőségei is növekedtek.

Az ötvenes évek vége felé jelent meg Dienes András nagyszerű könyve a szabadságharc Petőfijéről, majd egy lazábban szerkesztett, de minden korábbinál gazdagabb mű a fiatal Petőfiről. A szintén fájdalmasan korán eltávozott Mezősi Károly egyedül több új adatot tett közzé, mint Pintér Jenő és famulusai együttvéve. Közben monografikus pályakép született a költő ifjú éveiről, majd ugyanattól a szerzőtől, Pándi Páltól egy nagyszabású mű a szocialista eszmék magyarországi jelenlétéről és költőnkre gyakorolt hatásáról. Más megközelítésű eszmetörténeti vizsgálódások is folynak – lásd főleg Lukácsy Sándor kutatásait. Igen örvendetes, hogy megjelent az első érdemleges elemzés – Martinkó András munkája – a prózaíró Petőfiről is. A romantikakutatások fellendülése lehetővé tette a költő világirodalmi helyének pontosabb megjelöléseit, lásd Sőtér István tanulmányait. A kritikai kiadások új kötetei, amelyekben egyre nagyobb szerepet kap Kiss József kivételes tájékozottsága, a modern tudományosság követelményei szerint mutatták be Petőfi műveit, minden eddiginél teljesebben. Egy-egy pályaszakaszról is napvilágot láttak új adatokat feltáró biográfiai dolgozatok. Több értékes tanulmánykötet és évkönyv, helytörténeti és ikonográfiai munka jelezte, hogy milyen sokirányúan bontakozott ki az új Petőfi-kutatás. Erre a korszakra esett Hatvany gyűjteményének megjelenése is, és Illyés szép könyvének kiteljesedése.

S az új műveknek e polcokat lefoglaló serege alig másfél évtized alatt jelent meg! S amíg régebben jó esetben egy-egy tudós működött korszakonként, most több tudományos műhelyben egész tudományos gárdák dolgoznak a Petőfi-mű fehér foltjainak eltüntetésén.

Nem szeretném túl szépre festeni a menyasszonyt. Adósak vagyunk még néhány alapvető munka tető alá hozásával. Talán arra sem árt figyelni, hogy kevés fiatal van közöttünk. Eredményeink sem mennek át eléggé a köztudatba, illetve még mindig megjelennek vagy elhangzanak olyan írások, amelyek szerzői elemi tudatlansággal nyilatkoznak Petőfi-ügyekben. És mégis, engedtessék meg egy érdekeltnek, egy hivatásos Petőfi-kutatónak, hogy ezen az évfordulón figyelmeztessen egy olyan eredményre, aminek azért nem árt tudatában lennünk: Magyarországon új Petőfi-tudomány született.